Most, hogy a telefonomat visszakaptam, és éppen semmi kényes téma nem volt napirenden, kezdtem megnyugodni. Ez alapvetően hülyeség, mert fél másodpercen belül felmerülhet újra valami kellemetlen kérdés. Viszont a nadrágom sem száradt meg teljesen, és nem igazán akartam úgy kilépni az utcára, mint akire még pelenka kéne. Éppen elég, hogy a nagyobbak néha úgy emlegetik a kölyköket. Ráadásul az evés mostanság egy kényes pont volt nálam. Egyrészt annyit emésztettem magam, hogy eleve fogytam az utóbbi hetekben. Másrészt mostanság leginkább a hotel konyháján munka közben kapok be valamit. A falka közösségi térségeit, mint a konyha például már egy jó ideje kerülöm. És a közeljövőben az sem lesz valószínű, hogy beugranék valahová pizzázni mondjuk, vagy egy kínai kajára ... - Nos, egy szendvicset, ha kaphatnék ... Ez végül is nem sok, tekintve, hogy esetleg élete nagy rejtélyét oldom meg neki. Ha őrző, és az én segítségemmel találja meg az övéit, az minden bizonnyal nagy segítség. Bár abba nem nagyon akarok belegondolni, hogyan fognak ehhez viszonyulni a falkában. De sokkal rosszabb már úgy sem lehet. Vagy én vagyok nagyon naiv?
Már-már boldog voltam, mikor nem utasította vissza a felajánlásom. Furcsa, de Liu-nak sikerült valami anyai ösztön szerű dolgot kihoznia belőlem. Mondjuk önmagában ez nem is olyan furcsa, hisz már sikerült másnak is, de azok nem voltak ennyire...idősek. -Persze! És mit szeretsz? Vagy van valami, amit semmiképpen sem szeretnél a szendvicsben látni? - Érdeklődtem lelkesen. Szeretek másokról gondoskodni, főleg ha nem túl nagyok az igényeik és nem fáradok el teljesen a körülugrálásukban. Néha nem árt, ha a saját dolgaimat is tudom mellettük rendezgetni...
Én világ életemben azt ettem, amit elém tettek. Aki négy éves koráig éhezik, és utána se él túl jól még vagy 20 évig, az már - azt hiszem - soha nem lesz válogatós. Most meg... szerintem már szó szerint is meg tudnám enni a vasszöget is, bár nem tudom, tápértékben mennyire lenne megfelelő. - Teljesen mindegy, én mindenért hálás vagyok. Nem akartam itt maradni egyedül, és amúgy sem kéne morzsázni a nappaliban, amit aztán Trunak kell majd feltakarítania, szóval utánamentem a konyhába, és kivittem a tálcát, is, hogy valamiben hasznomat lássa. A tálcát leteszem az asztalra a konyhában, és az asztallapnak támaszkodom. Továbbra sem vagyok a társalgás mozgatórugója. Egyszerűen nem merek semmilyen témát felhozni, mert minden hazudozásba vagy vészes hallgatásokba torkolhat. Igaz, ennél jobban már nehezen tudnék hallgatni.
-Szavad ne feledd! - Nem jó, ha valaki túlságosan válogatós, de az sem, ha egyáltalán nem... Én legalábbis az ilyesmit sosem tudtam díjazni. Szeretem, ha van egy támpont, amiből kiindulhatok. Ezt azonban most nemigen kaptam. Mikor láttam, hogy Liu felemeli a tálcát elmosolyodva sétáltam át a konyhába. Aranyos. -Vigyázz! Ha ilyen rendes kisfiú vagy, akkor a végén még örökbefogadlak. - Jegyeztem meg mosolyogva. Még én sem tudom, hogy komolyan gondoltam e vagy sem... Valószínűleg nem, hisz egy örökbe fogadás igen macerás folyamat...ráadásul 24 éves embereket már nem szokás... A hűtőhöz álltam, majd kinyitva nézelődtem a polcok tartalma között. Vajon jó az, ha mindenből belerakok egy kicsit? -Ugye az "egy"-et nem szó szerint értetted? - Fordultam hátra Liu felé egy reményekkel teli pillantást vetve rá. Ha már szendvicset csinálok, akkor nem állok meg egynél.
Jaj, hát Tru kedves, és igazán értékelem a bókot, de a pótszülőkből egyenlőre elegem van, a valódiakat meg már soha nem kaphatom vissza. Nem, ebbe jobb, ha nem is gondolok bele, mert a szívem facsarodik tőle. Találnom kell valami módot arra, hogy továbbra is küldhessek pénzt! Muszáj! De csakis olyat, amit Castor nem tud meg. Közben Tru megint kérdezett valamit, és én elszalasztottam, a nagy érzelmi felindulástól. - Igen. Nem ... őőő ... Azt hiszem eléggé nyilvánvalóvá tettem, hogy fogalmam nincs róla, mi is volt a kérdés maga. - Bocsánat, kissé elbambultam! De azért közben sikerül felidéznem mégis mi hangzott el. - Igen, jöhet több is. - felelem, és hosszú idő után végre egyszer el is mosolyodom. A nőknek ősi ösztöne, hogy megetessék a férfiakat és anyáskodjanak. És ez alól Tru sem kivétel. - Biztos kitűnő pótmama lenne belőled.
Kérdésemre egy egyszavas választ vártam, maximum másfél percen belül. Azonban kissé tovább kellett várnom, míg Liu eltudta dönteni, hogy melyik bolygón is van pontosan... Már csak azért sem mondhatok a "bambulására" semmi rosszat, mivel én ezen okból keveredtem el a patakig, ahol aztán összefutottam a fiúval. A mosolyát amolyan kárpótlásnak veszem. -Jaj de kis cukorka vagy ilyenkor! - Szóltam el magam közben. Nem mindig tudom magamban tartani a gondolataim...de ez nem is olyan, amit titkolnom kellene. Ráadásul a válasznak is örültem, ami még inkább csak kifelé tolta a gondolataim. A pótmamás megjegyzésére már csak vállat vontam. Kedves tőle, hogy ilyet mondd, de még nem látott engem mérgesnek...180 centiig lábbal pofozok. Visszafordultam a hűtőhöz, majd néhány hozzávalót kivettem belőle és a pultra tettem őket.
A cukorkára már nem tudom mit mondani, de olyan fájdalmas grimaszt vágok, ami azt hiszem magárét beszél. Még jó, hogy ezt senki nem hallja a falkából, mert egy évig minden egyes alakommal körberöhögnének, bárkivel is találkozom szembe. Ettől a gondolattól még az étvágyam is elmegy, de ettől még érzem, hogy éhes vagyok. És meg is fogom enni, amit kapok, efelől nincs kétség. Azért ezek a megjegyzések falka nélkül is tökéletesen elegek lennének, hogy egy ilyen korú, harcias, magát függetlennek, és felnőttnek képzelő férfiembert teljesen lelombozzanak. Mert hát én ugye két hónapja még ilyen voltam. Most? Most egy romhalmaz vagyok. Mi tagadás, cukorral vagy anélkül, de egy romhalmaz.
Sütés-főzés közben, vagy akárcsak egy szendvics készítése közepette is képes vagyok igencsak magamba zárkózni és ellenni a gondolataimmal. Most sem volt máshogy; mire észbe kaptam, hogy mit is csinálok és hogy egyáltalán hol vagyok már az egyik megvajazott kenyérre tettem rá a sajtot, majd a szalámit és végül a paradicsomot, amit amúgy nagyon imádok. Persze önmagában nem tudom megenni, de ha valamihez eszem, akkor mindig teletömöm vele. Nem tudtam, hogy Liu mennyire lehet éhes, de nem olyan kínos a csend, ha legalább az egyik fél eszik közben...úgyhogy levettem a kis szendvicset a tálcáról és miután előkerestem egy műanyag tányért, rátettem. Előtte még azonban utoljára megnéztem az alkotásomat és gyorsan a kenyér szélére igazítottam a szalámikat, majd rájuk tettem a két kis paradicsomot. Így egészen olyan volt, mintha szeme lenne... A kreativitásom felülkerekedett a józan eszemnél és mire ismét magamhoz tértem már kis karikákra vágott uborkákat tettem egymás mellé, mosolygós szájat formázva ezzel. Hasonló mosollyal az arcomon kaptam fel a tányért, majd léptem oda Liu mellé. -Nézd, hogy örül neked! - Tettem le elé a tányért, rajta a mosolygós szendviccsel. -Adjak pártedlit? - Kérdeztem, mert már nem is tudom mit várhatok el...ha a teát kiöntötte... Biztos, ami biztos!
Na, ez a mosolygós szendvics, meg a "pártedli" már felteteti velem a kérést, hogy eléggé éhes vagyok-e ahhoz, hogy ezt lenyeljem a szendvics mellé. De ha most kivonulok, abból még nagyobb paláver lesz. S attól tartok nem ez lesz a legnagyobb megaláztatás, amit majd még el kell tűrnöm. Ha nem Trutól, hát majd mástól. - Nem, köszönöm, megpróbálom enélkül. - felelem beletörődve. Lehuppanok a székre, és nekilátok a szendvicsnek, ami kétségtelenül nagyon finom, csak éppen kicsit keserű hozzá a szájam íze. Mindenesetre eltüntetem elég hamar, s az evés megint jó ürüügy arra, hogy nem kelljen megszólalnom. Amúgy, ha most elballagok az őrzőkhöz, és onnan majd haza, akkor tényleg jobb, ha eszem most egy keveset. Át fogom gyalogolnia fél várost. Bajom elvileg már nem eshet, pontosabban a másik falkától elvileg nem kell tartanom. - Nagyon finom, köszönöm! - nem mulasztom el megdicsérni az ételt még egyszer. Legalább ezt, ha már nem tartom szóval a jótevőmet.
Pár pillanatig mosolyogva figyeltem, ahogy eszik. Szeretem nézni. Olyan aranyos pofákat tudnak vágni közben az emberek... Nem sokkal később azonban ezt is meguntam, pontosabban ideje volt nekikezdenem a következőnek. Ismét a pult mögé álltam és rutinos mozdulatokkal kezdtem el gyártani a következőt. Annak persze már nem csináltam arcot. Az csak egyszer volt érdekes. Másodszorra már inkább snassz. -Mindjárt kész vagyok a másikkal is! - Jelentettem a harci helyzetet Liu-nak, mikor befejezte az elsőt. Egy kicsit úgy érzem magam, mintha anyuka lennék és Liu a kisfiam... de ez elég...morbid gondolat a jelen helyzetben, hisz nagyjából egyidősek vagyunk és férjem sincs. Gyereket pedig férj nélkül biztosan nem vállalnék! -Egyébként megnézheted a képeket te is, amiket a telefonoddal csináltam. Az oldalamon van a tetoválás. Nem olyan titkos dolog...Csak nem szereted dicsekedni vele.
Nos, ha megengedi, akkor valóban meg fogom nézni, mert ha tényleg olyan varázstetkó, akkor jobb, ha tudom, hogy néz ki. Érdemes mindent megtanulni, amit lehet a világnak erről a rejtett részéről, amibe belecsöppentem. Átveszem a következő szendvicset, de mielőtt nekilátnék, még szólok. - Köszönöm, kettő elég lesz. A nadrágom is szinte teljesen megszáradt már. Mire megeszem ezt a másodikat is, akár indulhatok is a könyvtárba. - Igen, ez feltűnt, hogy nem vagy dicsekvős fajta. De az, hogy elvesztetted az emlékeidet, nem a te hibád, nem tudom, mért szégyelled. Remélem, hogy tudok segíteni. Mikor elfogy a második kenyér is, visszaadom a tányért, és most már tényleg itt az ideje, hogy induljak. - Mennem kell. Mindent köszönök, Trudence!
Mihelyt végeztem a második szendvics megalkotásával Liu máris mellettem termett és átvette. Nem tudtam megállni, hogy ne mosolyogjak azon, ahogyan bepuszilja az ételt. Olyan kis aranyos közben! -Úgy hiszem semmi sem történik ok nélkül. Biztos vagyok benne, hogy az amnéziámnak is oka van... Az elvetemült gondolataimat ismerve azt sem tartom kizártnak, hogy én akartam így... - Ennyire azonban csak nem lehettem szemét saját magammal...hogy nulla infóval kórházba juttassam magam! Legalább egy személyigazolvány, vagy valami...de még annyi se... Mosolyogva veszem vissza tőle a tányért. -Inkább én köszönöm...hogy hazakísértél és hogy próbálsz segíteni. Ha megtudsz valamit, akkor tudod hol találsz. Ritka, hogy nem vagyok itthon. - Letettem a tányért a pultra, s újfent Liu felé fordultam -Kísérjelek ki? - Már csak azért is célszerű, mert az ajtót majd zárnom kell utána.
Semmi nem történik ok nélkül. Erre már én is gondoltam többször is, de ha ez így van, akkor valami roppant elvetemült gonosztevő lehettem előző életemben, hogy ezt kaptam a mostaniban. - Amnéziát nem tudsz csak úgy okozni magadnak ... - rázom meg a fejem. Bár ... pont az őrzők azok, akik képesek emlékeket törölni. De ki tudja törölni valaki a saját emlékeit? És ha másik törölték ki? Nos, nem mondtam Trunak semmit, ha nem kell nekik a csaj, simán letagadhatják és kész. - Nos, ha esetleg nem találnálak itthon, akkor majd megnézem, éppen merre bóklásztál el. - teszem hozzá, pedig pontosan tudom, hogy én nem fogom őt itt keresni többet. Az nem vezetne semmi jóra. Kiballagok a nappaliba, és felkínlódom magamra a kabátomat. - Minden jót Trudence!
Igaz...annyira nem lehettem profi, hogy ezt pontosan így akarjam intézni és sikerüljön is. Őszintén szólva ha jobban belegondolok rájövök; nem tudom hogyan lehet amnéziát előidézni. Nem szükséges semmi sérülés sem, néha elég egy trauma is...azt hiszem. -Rendben. Ha itt nem találsz, akkor a boltokban érdemes keresned. - Többnyire csak akkor ugrom el itthonról, ha már muszáj bevásárolnom...vagy ha a szomszédok áthívnak és úgy döntök, hogy ráérek. A napokban azonban dolgoznom is kell, úgyhogy valószínűleg megfog találni, ha keres. Remélem még beugrik majd valamikor...és jól megetethetem. Miközben ő kisétál, én még sietve elpakolok és elmosogatok utána. Később pedig az ajtót is bezárom. Ezután nem marad más, mint a munka...
Nekem attól a simogatástól a hajam az égnek állt. Nem, nem irtózom Trutól, csak hát a sofőr jelenlétében ... Milyen pletykák fognak ebből szárnyra kelni vajon? Nem akartam többet találkozni Truval. Egyáltalán próbáltam volna a nullára redukálni a kapcsolataimat az őrzőkkel. Nem mintha bajom lenne velük, de nem akarok bajt magamnak. De a másik lehetőség, hogy teljesen rájuk hagyatkozom, és úgy próbálom meg túlélni a vérzivataros időket. Amit hallottam róluk, biztos nem akarnák, hogy ismeretleneket gyilkolásszak csak úgy .... - Igen, éhes vagyok, ma még alig ettem. - fordulok Tru felé a megjegyzést hallva. - Köszönöm előre is! Mivel Tru és Mortimer nem laknak messze egymástól, hamar megérkezünk. A sofőr addig marad, amíg be nem megyünk a házba mindketten. Az ellenőrzés ... Odabenn, hogy megszabadultam a figyelő szempároktól láthatóan megkönnyebbülök. Két nap szabadság. Megpróbálom így felfogni a következőket.
-Jaj, szegénykém! - Őszintén megsajnáltam Liu-t. Nem túl egészséges, ha alig eszik valamit. Na, de nem baj! Majd két nap alatt úgy teletömöm, hogy utána hetekig ennie se kelljen. Miután megérkeztünk és besétáltunk a házba bezártam az ajtót magunk után. Kétlem, hogy mostanában menne el, úgyhogy indokoltnak tartottam. -Egyébként köszönöm. - Szóltam hozzá csak úgy mellékesen, miközben a nappali felé indultam. A kabátomat és a sálamat már az út felénél levetettem és felakasztottam a fogasra. -Mit kérsz majd vacsorára?
Már otthonosan mozgok a lakásban, levetem a kabátomat, és beballagok én is a nappaliba. Itt fogok lakni két napig. - Trudence, tudod, hogy nem vagyok válogatós. Már mondtam. Mi lennem ha együtt megcsinálnánk a vacsorát? De azért az evés előtt van fontosabb dolgunk is. Megköszönte, de azért jobb rákérdezni pontosan, hiszen még nem kapta vissza az emlékeit. - Hogy ment a dolog? Egyenesbe kerül az életed? Szeretném, ha ő legalább rendben lenne. Az olyan "akkor már nem kerültem ide hiába" érzéssel töltene le, és erőt adna a továbbiakhoz, bármi jön is ez után. De még nem akar emlékezni, és Mort attól tart, hogy visszakozik. Azt kérte, hogy ne hagyjam meglógni, ha esetleg le akarna lépni. Mért? Mért menekülne? Nem hinném, hogy az őrzőlét is olyan traumatikus, mint vérfarkasnak lenni.
-Tudom, de csak van valami kedvenc ételed, vagy olyan, amit szívesebben eszel minden másnál! - Nem vagyok hajlandó elhinni, hogy ennyire mindegy neki mit eszik. A nappaliba érve már indultam is a konyha felé. Kíváncsi leszek az elkövetkezendő napokra. Olyan lesz, mintha lenne egy cuki kisfiam Liu személyében. Mármint...majdnem olyan. Bizonyos dolgokat egyedül is megtud csinálni. Többek között a fürdést. -Majd kiderül. - Az ajtó előtt nem sokkal álltam meg és onnan válaszoltam. -Hozzam ide a sütiket, vagy a konyhában eszel? - Nem akartam a történtekről beszélni. Most legalábbis nem. Majd miután minden teendőmmel végeztem, akkor...talán.
Ez nem volt túl biztató, ahogy a Morttal való találkozóról beszélt. Remélem, nem csináltam bajt már megint. AZ szörnyű lenne, ha az ő életét is összekuszálom ahelyett, hogy rendbe tenném. De hát csak nem ... én tényleg jót akartam. Na, most ez is jól ráült a lelkemre. - Először is süteményt inkább vacsora után kéne enni, másrészt meg nem akarok a nappaliban morzsázni, inkább menjünk ki a konyhába. Mentem is vele, ha így neki megfelelt. Éhesnek éhes voltam, de nem volt étvágyam nagyon. Napok óta ez megy. És a gyomrom is fáj. Pedig azt mondják, hogy a vérfarkasok nem lesznek betegek. Hát én egyre pocsékabbul vagyok, amióta átváltoztam lelkileg és fizikailag is. - Ha már mindenképpen javaslatot kérsz, akkor valami jó kis kínai, vagy legalább ázsiai kaját ennék! Van is receptem, egyszerű, ha neked nem menne ... Meg is fordíthatjuk. Én csinálok kaját, és Tru segít. Ha itt vesztette el az emlékeit, nem biztos, hogy fekszik neki az ázsiai konyha.
Bejött velem a konyhába, én pedig kivettem a sütőből a félretett tálat, mely tele volt a már elkészített süteményekkel. Siettem, mikor elindultam és jobb helyet nem találtam nekik... Az étkezőasztalra tettem. -Nyugodtan megeheted most is. A vacsora még kicsit odébb lesz. - Kapásból tudok három olyan dolgot, amit még előtte el kell intéznem és az egyik durván 3 óráig is eltarthat, ha precíz vagyok. Márpedig ha tehetem, akkor az vagyok. Már-már az örömtől csillogó szemekkel hallgattam Liu-t, ahogy az ázsiai ételeket szóba hozta. Nyilvánvalóan ázsiai származású vagyok, de az egyik kezem elég lenne ahhoz, hogy megszámoljam hányszor ettem olyan ételt. -A sushi eredetileg kínai... - Ez az egyik, amit ettem még anno egy étteremben és azóta is olykor-olykor megkívánom. Csak az a gond, hogy erre felé nincs olyan étterem, ahol különösebben készítenének és még... -Hozzávalóm sincs. - Állapítottam meg elszontyolodva. Csak most értünk ide, de Liu már kínoz... Nincs is annál rosszabb, mikor szeretne az ember valamit, amiről tudja, hogy úgysem kaphatja meg. -Van egy kis dolgom. Nézd át a hűtőt és ha találsz elég hozzávalót valamilyen ázsiai ételhez, akkor felőlem megcsinálhatjuk.
Nos, ha odébb lesz, akkor valóban bekapok gyorsan egy falat süteményt. Tru igazán lelkes kis konyhatündér. - A sushi kínai? Érdekes, én úgy tudtam, hogy japán. Mindig tanul az ember. Mondjuk nem kifejezetten nyers halat képzeltem el vacsorára, a nyers hús majd pár nap múlva holdtöltekor lesz az étlapon. Nem kell semmit elsietni! De nincs is hozzávalója, szóval nem az lesz. Nem baj. - Az én receptemhez szinte bármi felhasználható, és csak rizs az, ami feltétlen szükséges. De ha nincs itthon rizs, akkor ehetünk szendvicset is. Tényleg nem léfontosságú a kínai kaja, csak éppen mondtam valami, ha már kérdezte. Nem akarok kérdezősködni, hogy mi dolga van, de nem maradok itt, ha ő kimegy a konyhából, hanem megyek vele. Én itt most akkor is dolgozom, ha nem így néz ki. - Segíthetek még valamiben?
Akaratlanul is elnevettem magam. Pont egy kínai ne tudná ezt? -Igen, eredetileg kínai. A japánok csak később vették át...ahogy a teamániát is. - Sok könyvet olvastam már, ami az ázsiai országokkal kapcsolatos, főleg ami az ételeikkel, így ha az elkészítést nem is, de az ilyen apróbb dolgokat, mint az eredetük hébe-hóba megjegyzem. -Az van! - Vágtam rá szinte rögvest. A rizs az egyetlen, amit mindig be tudok szerezni, ha szükséges. Sajna azonban akkor is veszek, ha éppen nem kell...és gyakran kell bontatlanul kidobnom, de elég nagy a fizetésem ahhoz, hogy ez ne érdekeljen. Ráadásul a számlák nagy részét Laurent átvállalja, amivel csak még inkább könnyíti a helyzetem. -Nagyon aranyos vagy, de nem kell. - Mosolyogva közelebb lépek hozzá, majd kissé nyújtózva, de megsimogatom a fejét. Úgy tűnik új szokásommá vált Liu fejének simizése. -Te csak eszegess bátran, kincsem! Addig anyu csinálja a dolgát.
Jaj, hát otthon nem sokat foglalkoztunk a konyhaművészettel. Ha volt mit enni, akkor megettük. De ez most lényegtelen. Ha van rizs, akkor lesz vacsora is. A következő simogatásra, és a hozzá fűzött szavakra már képes voltam mosolyogni. - Anyuci?! Én most a testőröd vagyok! Nem gondolod, hogy kissé megalázóan bánsz velem? Azért amíg még itt vagyunk, bekapok egy falat sütit, de ha Tru kimegy, akkor megyek utána. Az hagyján, hogy testőr vagyok, de egyben őr is. Mortimer a lelkemre kötötte, hogy a csak meglegyen két nap múlva hiánytalanul. - Na, mars dolgozni, hogy aztán ehessünk is! Az ellen nincs kifogásom, hogy megsimogasson, bár nem tudom, mi oka van rá. De nem vagyok a kicsi fia. Kb egy idősek vagyunk. És ő sem viselkedik felnőttebben, mint én, sőt! Néha kifejezetten gyerekes, ahogy viszonyul a dolgokhoz.
Liu kérdésére bőszen rázom a fejem. Nem a megalázása a célom és a mosolyából nem azt szűröm le, hogy zavarná, amit csinálok. -Ha megalázóan bánnék veled, akkor hidd el észrevennéd. Ez csak...szeretgetés! - Ő tehet róla, hogy így viselkedem! Nem az én hibám. Ha kihozza belőlem az anyai ösztönöket, akkor ilyen vagyok. És még visszafogom magam! Addig örüljön, amíg nem kezelem komolyan gyerekként. Kiindultam a nappali irányába, azonban visszafordultam, mikor leesett az, amit mondott. -Te azt tervezed, hogy egész nap a nyomomban fogsz járni? - Kérdeztem már-már ledöbbenve. Ebben az esetben inkább hagyom éhen halni...Nem leszek fogoly a házamban! Illetve...Laurent házában, de ez mellékes.
Kezdőlap
