S lám, béke honol itt. Tru fenn dolgozik, én lenn gyakorolok, és miden rendben van. Fel kéne írni a kéménybe! Ez az a pillanat, amikor egy szülő már elkezdene gyanakodni, hogy "túl nagy a csend, a gyerek biztos valami rosszban sántikál". De hát Tru ugye nem gyerek, csak úgy viselkedik időnként. Úgy döntök, hogy nem aggódom. Az őrzők azóta biztos figyelik az összes elektronikus kapcsolatát a külvilággal, mert az ördög nem alszik. Ha meg nem, az az ő bajuk, engem nem arra szerződtettek ide, hogy azt is őrizzem. Nekem csak az a dolgom, hogy a csaj holnap reggel egyben itt legyen, és beszálljon az autóba. Így aztán folytatom a gyakorlást, amíg nyugi van.
Hiába vártam. A lány nem vette fel. Nem tudom, hogy le van e némítva és azért, vagy csak alapból nem ér rá. Mindenesetre küldtem neki egy rövid sms-t, amiben megkérdeztem hogy van a lába és ráér e majd valamikor beszélgetni. Még akkor is jólesik pár szót váltani vele, ha az igazán fontos dolgokról nem kezdhetünk eszmecserét. Jó lenne pedig...de ez van. A telefonommal a kezemben sétáltam ki a szobámból. Feladom. A napokban már biztosan nem fogok dolgozni. Társaságra vágyom. Olyan fura, hogy van egy másik ember a házban és kerülöm a vele való beszélgetést. Mikor Laurent itt van szinte mindig a nyakán lógok. Kivéve, ha az előző nap már kibeszéltem magam valaki más társaságában, de ez nem túl gyakori. Lesétáltam a lépcsőn. Először a konyhát vettem célba, viszont a nappali ajtajában megálltam, mikor megpillantottam Liu-t.
Halványan érzékeltem, hogy Tru mozog, mert a tudatom egy része végig őt figyelte. Azt is tudtam, hogy közeledik, de nem akartam megszakítani a gyakorlatsort, ahhoz túlontúl élveztem. S különben is, az olyan lenne, mintha szégyelleném, amit csinálok, pedig dehogy. Szépen visszatereltem a majmokat a hegyekből, megsimogattam a vadló sörényét, elkaptam a madár tollát, és így tovább. Még volt vagy fél perc a mozgássor végéig, azt végig is csináltam, és csak aztán fordultam a lány felé. - Na? Kidolgoztad magad? Egy kis gyakorlás, és máris sokkal jobb kedvem volt.
Vállamat az ajtófélfának döntöttem, s úgy figyeltem a fiút. Valahonnan ismerős volt némely mozdulata, de nem tudnám megmondani honnan. Megmosolyogtatott a dolog. Néha Liu igazán aranyos tud lenni, még ha nem is tud róla. Mikor figyelme felém irányul és kérdése elhangzik a szabadon maradt vállamat lazán megrántom. -Nincs ihlet... Inkább nem nyúlok bele semmibe, nehogy elrontsak valamit, amit aztán nem tudok helyrehozni.
Szóval ihlet kell a munkájához. Megint megtudtam valamit. Eddig is tudtom, hogy nem házvezetőnő, persze, szóval már nem csodálkozom azon, hogy ihlet kéne a porszívózáshoz. - Hát ha nem, akkor nem. Azt hiszem, ez az, amit tényleg nem lehet erőltetni. Egy csomó olyan dolog van, amit nem lehet erőltetni, mert akkor az eredménye nem lesz jó. Csak valami művi félsikert lehet elérni. - Túl nyugtalan vagy hozzá, igaz? Ez csak egy feltételezés, de elég sok alapja van. Nem akármi lesz, ami holnap történni fog. Persze szerintem még mindig sokkal jobb dolog visszakapni az emlékeit, mint nélkülük végigélni az élete hátralevő részét. - Én is vesztettem el emlékeket, de csak nyolc nap esett ki. Nem irigyellek, mert engem ez a nyolc nap is eléggé zavart egy ideig.
Kérdésére ismét megvontam a vállam. -Talán az is közrejátszik. - Úgy gondolom elég diplomatikus választ adtam. Őszintén szólva fogalmam sincs, hogy pontosan mi, vagy mik azok a tényezők, amik miatt nem vagyok képes leülni a gépemhez. Egy-két dolgot persze fel tudnék sorolni. Kezdve azzal, hogy Liu itt van... Ritkán van "vendég" a házban. Szeretném kihasználni ezt a kis időt, amíg házigazda lehetek. -8 nap? Hogy hogy? Mi történt? - Kérdezősködtem kíváncsian. Az emlékvesztés bármilyen formája érdeklődéssel tölt el, hisz lehetséges, hogy én is hasonlóképp váltam meg az életem csaknem minden emlékétől.
Sejtettem, hogy érdekelni fogja, mi történt velem. Persze a teljes verziót még nem adhatom elő, de nem kell mindent elhallgatnom. - Elmentem sétálni, és megtámadtak az utcán. A támadó hanyatt döntött, és bevertem a fejem egy kőbe. Meg akart ölni, de egy rendőrautó arra járőrözött, és azért csak elrejtette a testemet, és elfutott. Én meg elájultam, és a következő emlékem nyolc nappal későbbi. Addigra minden cuccom eltűnt persze, ami nálam volt. Feltételezem, hogy mozogtam, tettem dolgokat, mert nem ott ébredtem, ahol elájultam, de nem emlékszem semmire. Nos, röviden ennyi a történet. Én sem tudom ennél pontosabban, hogy mi történt. Az egyetlen dolog, amit kihagytam a sztoriból, hogy ekkor lett belőlem vérfarkas. Egyetlen rossz döntés, egy felesleges séta, és már semmit nem lehet visszacsinálni. De legalább életben maradtam. Néha hálás vagyok ezért a sorsnak, néha nem.
Ha eddig nem tudtam volna sajnálni Liu-t, akkor most már igen. Ő még engem is felülmúl a szerencsétlenséget illetően. Együtt érző pillantásokat vetve lassan odasétálok hozzá. Bal kezemben a mobilom tartom, hátha a barátnőm visszaír, vagy hív, így a szabadon maradt jobbommal tudtam csak megsimogatni a fejecskéjét. -Jaj, szegény kicsikém! - Azt hiszem ismét sikerült előhoznia belőlem az anyai ösztönöket. Az is megfordult a fejemben, hogy megölelgetem, de azt inkább kihagyom. Annyira jó viszonyban még nem vagyunk. -Még jó, hogy komolyabb bajod nem lett.
Már megint! Már megint jön ezzel a simizéssel! ÉS kicsikémnek szólít. Már csak a szememet forgatom, és sóhajtok egyet. És hogy nem történt nagyobb bajom? Ez volt a legnagyobb baj az életemben! Persze ezt ő még nem tudhatja. - Neked valami anya-komplekszusod van. - rázom meg a fejem hitetlenkedve. - Szerezz magadnak egy férjet sürgősen, és szüljél gyereket, mert úgy 14 év felett ezt a stílust már kevesen szeretik ... De most komolyan! Lehet hogy még sokat is mondtam, és egyes kamaszok már korábban is elzárkóznak attól, hogy így babusgassák őket. Főleg olyanok, akiket alig ismernek. Ha anyám tenné, még én se tiltakoznék, de ő már nem ... Nem, nem, nem! Nem fogok megint lelombozódni! Nem! - Én megvagyok, az a nyolc nap mégsem egy teljes élet.
-Nem mindenkivel vagyok ilyen...csak te hozod ki belőlem. - Jegyeztem meg egykedvűen, majd arrébb léptem a kanapé irányába. -Egyébként most még nem szeretnék férjet. Majd 2-3 év múlva talán. Addigra veszek saját házat és csináltatok gyerekszobát is meg minden! - Mosolyodtam el a végén, miközben helyet foglaltam a kanapén. Mikor a kisgyerekekre gondolok annyira szeretnék egyet...de aztán rájövök, hogy jóformán semmit sem tudok majd egy olyan mellett elvégezni. Írásra például biztosan nem lesz se időm, se energiám. Viszont őt tudnám ölelgetni, öltöztetni cuki kis ruhákba és etetgetni. Kár, hogy nem lehet bérelni a gyereket. Nap közben ellennék vele pár órát, de estére már visszapasszolnám. -Mindennek oka van. Talán jobb, ha vissza sem kapnám az emlékeim... Mr. Appletown szerint nem túlzottan vidám a történetem...
Ezt most vegyem bóknak, hogy én kihozom belőle? Próbálom, de nem egy. Ez van. Én roppantul szeretnék felnőtt lenni, főleg az önállóság miatt. Mivel négy éves korom óta leváltam az anyámról, és a másikat nem igen fogadtam el (nem is nagyon törte magát ezért), így sok mindenben hamarabb lettem független, és önellátó, és nem szívesen adom fel olyan pozícióimat, amiért éveken át megdolgoztam. Mivel Tru leül, így én is ledobom magam az egyik fotelbe. Amit mond, arra elmosolyodom. - Á, szóval rád ijesztett! Nem te vagy az egyetlen. Azt hiszem kíméletlenül őszinte a fickó, bár még nem találkoztunk. Tudod, az a véleményem, hogy bármi is történt veled a múltban, egyedül maradtál. Ha nem így lenne, valaki biztos rád talál, amikor elvesztél. De nem kerestek, vagy nem sikerült nekik. Vagy halottnak hittek. Mindegy, hogyan is volt, az majd holnap kiderül, de a lényeg, hogy biztos egyedül voltál. De most ott van Mortimer és csapata, és biztos, hogy figyelnek majd rád. Nem ismered még őket, de ettől még szerintem számíthatsz majd rájuk. Nem leszel egyedül. Az őrzők nekünk is segítenek, a másik falkát is tángálják, nem hinném, hogy pont egy volt és leendő őrző ne remélhetne tőlük segítséget. Ebben biztos vagyok, hogy Trura figyelni fognak.
Nagyon kedves gesztus volt Liu-tól, hogy próbált nyugtatgatni. Az más, hogy sikerült e vagy sem. -De lehet, hogy csak azért nem kerestek, mert meghaltak... Talán pont akkor, mikor én amnéziás lettem. Az pedig elég durva lenne. A számomra legalábbis biztosan. - Szülőket akarok! Mindegy, hogy érdeklem e őket, vagy sem. Legyenek, nekem ez a fontos. Tudjam jól vannak e és hol élnek. Nem keresném fel őket, ha nem akarják. Nekem csak a tudat kell, hogy élnek és boldogok. Az ölembe húztam a mobilom. Mutatóujjamat végighúztam a billentyűzár miatti fekete képernyőn. Szép dolog a szemkontaktus, de most nem kérek belőle. -Az lesz majd a "jó", ha tényleg valami ilyesmi lesz a háttérben és depressziós leszek hónapokig... Laurent pedig keres egy másik szellemet magának... - Ettől épp ugyanannyira félek, mint a lehetséges családom halálától. Van félretett pénzem, nem is kevés... de az íráson kívül máshoz nem értek. Ami ezt illeti szerintem még ehhez sem. A pénz pedig egyszer elfogy. Munka nélkül pedig újra az utcára kerülök. Akkor aztán nem lesz babaszoba...
Hát ezt nem tudhatom, hogy mi van a családjával, és érthető, hogy aggódik. Ezen nem tudok segíteni. - Szellemet?! Na, ezt nem értem. Trunak az a dolga, hogy kísértsen? Ő lenne Laurent szelleme? Hát ez marhaság. - Nézd, nem tudom, mit értesz ez alatt, de lesz munkád. Több is, mint amennyit szeretnél, szerintem. Ha belecsöppen a két falka közötti hajcihőbe, garantált, hogy lesz dolga elég. Biztos, hogy őrzőéknél most sokkal gyorsabban peregnek az események, mint mondjuk egy fél éve. A depresszió az sz@r. Gyanítom, hogy én is az vagyok rendesen mostanában. Nem mintha nem lenne okom szomorúnak lenni ... - Ha okkal vagy szomorú, az nem depresszió igazán. Néha történik velünk olyasmi, ami után az lenne a természetellenes, ha vigyorognánk tovább. Nem tudom, te hogy vagy vele, mért így akartad, de én attól őrülnék meg, hogyha két napot várnom kellene, és addig csak rágnám magam.
Kissé meglepett, mikor Liu visszakérdezett. Azt hittem Mr. Appletown-tól kapott némi információt rólam, többek között a foglalkozásom pontos megnevezését. Tévedtem. -Igen? - Nem tudtam megállni, hogy ne pillantsak rá kérdőn. -És az a munka is 6 számjegyű összeg átutalásával jár? - Kérdésemben több szarkazmus, mint kíváncsiság volt. Ismerek jó pár foglalkozást, de nagyon kevés az, ami olyan jól fizet, mint mondjuk az én állásom. A szellemírók sosem kapnak jogdíjat, ezért az "író" jó előre kifizeti nekik kb azt az összeget, amit várhatóan kapna, sőt... A titoktartás miatt gyakran sokkal többet kap az illető, mint amennyit a könyv jogdíján keresett volna. Hallottam már olyanról, mikor a könyv megbukott, az "író" pedig anyagi csöndbe ment, mivel mindent egy lapra tett fel és a szellemének ígért összeget muszáj volt kifizetnie. -Nekem így kicsivel jobb. Idő kellett, hogy elintézzek ezt-azt.
- Hát összegeket nem tudok. - vontam meg a vállam. Hat számjegy? De mennyi időre? Egy évre? Az is sok szerintem, hihetetlenül sok. Vagy nem? Erről sejtelmem sincs. Tru tehát eléggé anyagias. Fontosak neki a kis kütyük, a ruhák, a lakás ... Vagy csak most fontos, és ha visszatalál a régi önmagához, akkor nem ez lesz a lényeges? Valamiért annak idején valaki, vagy valakik kiválasztották őt. Van benne valami, ami miatt méltó erre, vagy legalábbis az volt. Szóval kifizetődő dolog szellemnek lenni. Csak tudnám, mit kell csinálni? - Az anyagi ügyekben nem vagyok járatos. Maximum az ételek árát ismerem, azt tudom, mennyinek kell a zsebemben lennie, hogy ki tudjam fizetni, amit meg akarok enni. Erről majd Mortimert kell faggatnod. Igazából nem is érdekel a pénz. Soha nem érdekelt. Csak azért foglalkoztam vele, hogy biztosítani tudjam a családomnak a támogatást. Gondolom, később másként lett volna, ha már magamra keresek.
Kedves mosolyra húzódott a szám. Nem tudom miért, de Liu egyre aranyosabbnak tűnik a szememben. Lassan már úgy érzem, mintha egy ártatlan kisfiú lenne, akit akár a védelmem alá vehetnék és pátyolgathatnám, hogy a világ többé ne bántsa. Ez persze elég idióta gondolat... Több okból kifolyólag is hatalmas baromság, de ebbe inkább nem megyek bele. Az örökbe fogadását már lekéstem. -Kétlem, hogy a mostani fizetésemet überelni tudnák. Ráadásul, ha nem Laurent-nek dolgozom, akkor elég valószínű, hogy új házat is kell keresnem, ahol lakhatok. Ezt a házat pedig már nem szívesen hagynám el. Megszoktam. Arról nem is beszélve, hogy elég laza a munkabeosztásom. Én döntöm el mikor dolgozom és mikor tartok szünetet. A főnököm meg nem nyaggat, amíg a határidőket betartom. Úgyhogy nem lehet panaszom e téren. - Abba azonban bele sem merek gondolni, hogy mi lesz, ha hibázom. Ha úgy járok, mint az a bizonyos illető, akinek a könyve elég nagy bukás lett. Mondanom sem kell, ott véget ért szellemírói pályafutása. A hírek gyorsan terjednek. Maximum akkor kapna ilyen téren újabb munkát, ha új személyazonosságot csinál magának.
Ennek a szellemlétnek vannak előnyei, kétségtelen. És a lakás is egy nagy érv, én tudom. - Nem tudom, hogyan lesz veled holnaptól. De van, akinek van civil munkája is, amellett, hogy Mortimernek dolgozik. Meglehetősen homályos fogalmaim vannak az őrzők mindennapi életéről. Ha akarnék se tudnék pontos információkkal szolgálni. Az egész dolog eléggé homályos, de hát mért pont érteném, hogy miről van szó, amikor az idősebbek a falkában is ugyanígy a vállukat vonogatják? Egy biztos: ez az őrző dolog működik, különben mi sem lennénk itt, és ez egy nagy érv az én szememben.
-Hát akkor remélem, hogy az emlékeimmel a fejemben is lesz elég erőm az íráshoz. - Halk sóhaj tört ki belőlem. Jó, hogy erről tudok ivel beszélgetni. Azt hittem könnyebb lenne, ha téma lenne, de nem érzem magam se jobb kedvűnek, se megkönnyebbültnek. Kicsivel tisztábban látok a dolgokat, viszont a végeredmény szempontjából ez jelentéktelen. -Miután visszakapom az emlékeim és nem leszel a testőröm majd átjössz néha? - Jólesne, ha azt mondaná, hogy igen, de ha nem gondolja komolyan, akkor nem ér semmit. Inkább kérem a rosszabbik választ, de azt őszintén! Tudom, hogy nem vagyok mindig a legjobb társaság...
- Írni! Ahá! Most jutottam el a megvilágosodásig. Szóval Tru ír. Biztos valami kísértethistóriákat. Az érdekes lehet. - Én azt hiszem, hogy 24 év emlékeivel sokkal több mindenről, és sokkal színesebben fogsz tudni írni. Ott lesznek azok a tapasztalataid, amiket most nem tudsz használni, mert nem emlékszel rájuk. Hát ez szerintem így van. Minden írónál, akiről tanultunk volt "korai" korszaka, meg aztán, "érett" korszaka, és ez nem csak azért volt így, mert sokat írt, hanem meg sokat élt. A következő kérdés aztán megint zavarba hoz. - Nem hiszem, Tru .... - felelem elbizonytalanodva. De az az érzésem nem is fog az én társaságomra vágyni. Ez a látogatósdi csak holnapig lesz a vágyai között.
Szinte hallottam a csattanó hangot, ahogy Liu számára leesett a munkám lényege. -Azt hittem Mr. Appletown említette, hogy szellemíró vagyok. - Jegyeztem meg egykedvűen. Semleges téma. Szeretek a munkámról beszélni, de most nincs hozzá hangulatom. -Vagy elveszi a kedvem még az élettől is, nemhogy az írástól... Ez is benne van a pakliban. - De nagyon remélem, hogy a sok lap közül nem ezt fogom kapni. A válaszra számítottam. Ettől függetlenül kissé elszomorított. -Gondoltam, hogy ezt fogod mondani. - Próbáltam száraz, semmitmondó hangnemet megütni. -Nem baj! Majd lesz másik kisfiam, akit simizhetek és etethetek! - Jelentettem ki, nem sokkal később egy mosoly kíséretében.
Hát, ha elveszi a kedvét az élettől az emlékeinek visszakapása, akkor legalább már legalább ketten leszünk, akiknek nyűg az élet. De szerintem hamar túl lesz rajta. - Én a legjobbakat kívánom neked, Trudence. És igen, biztos találsz majd valakit helyettem. Na, ezzel azt hiszem eléggé zsákutcába jutottunk, és nekem is eléggé kornyad megint a hangulatom. Nem mintha olyan égetően vágynék Tru társaságára a jövőben, de rossz rágondolni, hogy holnap valószínűleg megtudja rólam, mi is vagyok. Lehet, a frászt hozzá rá majd a tudat, hogy mivel is volt összezárva két napig. Azon kívül, hogy én találtam meg őt, én sem tudok más érvet, hogy mért én vigyázok rá. Mortimernek néha vannak fura csavarjai. És továbbra sem tudm, milyen megítélés alá fog ez esni a falkában.
-Én is a legjobbakat kívánom neked, picim! - Mosolyogtam ezúttal tényleg őszintén. Jobb kezemet szabaddá téve közelebb húzódtam Liu-hoz, s gyengéden belecsíptem az arcába. Olyan kis aranyos tud lenni, hogy megáll az eszem! Nagy kár, hogy nem születtem előbb és tudtam örökbefogadni. Velem talán jobban járt volna, mint a rokonaival, akik kitagadták a honvágya miatt. -De ha erre jársz és éhes vagy, akkor nézz ám be hozzám. Csinálok majd neked valami finomat! - Nekem tényleg elég komoly anyakomplexusom lehet, vagy hogy is fogalmazott a fiú... gyereket viszont még nem akarok. Majd talán 4, vagy 5 év múlva. Az elsődleges célom nem a kisTrudence, hanem az emlékeim visszaszerzése...és elfogadása, lehetőleg a legminimálisabb szomorkodással egybekötve.
És nem hagyja abba! A picim megszólításra csak fújok egyet, de amikor az arcomba csíp felmorranok, és a keze után kapok, oldalra fordítva a fejem. Persze azonnal rájövök, hogy ez rossz vicc. Most még esetleg megmosolyogja, de ha holnap eszébe jut, a frász fogja kitörni miatta. Nem fogok nagyon erre járni, és főleg nem fogok benézni. És ha megtenném, lehet az orromra csapná az ajtót, ha egyáltalán kinyitná. Persze tudom, hogy az a nő sem utált ott az egyetemen, de szerintem akik frissen szereznek tudomást a létezésünkről, azoknak nem a megértő elfogadás lesz az első lépésük.
Jókedvűen elnevetem magam az igencsak várható reakcióján. Még időben vettem el a kezem. Nem hiába, őt ismerve sejtettem, hogy nem fog ennek örülni. -Olyan kis cuki vagy! Mondták már? - Kérdezem mosolyogva, miközben visszacsúszok az eredeti helyemre. -Remélem majd olyan gyerkőcöm lesz, mint amilyen te vagy... csak kislányba, hogy tudjak rá adni édi rózsaszín rucikat és lehessen neki cuki kis frizurákat csinálni! - Talán nem is gyerek kellene nekem, hanem egy kiskutya, vagy cica... Azokat is lehet már öltöztetni és némelyiknek lehet még frizurát is csinálni. És az nem zavarna annyira a munkában. Hm... Ez elgondolkodtató.
Hát ... a rémisztésről ennyit. - Igen, mondták már. Elsősorban te, és többször is. - feleltem elhúzott szájjal. A következi cuki-ruci-édi-bédi-rózsaszín szóáradattól kiráz a hideg. ~ Szegény gyerek! Már látom a kislányt, ahogy tejszínhabos-krémes sütinek öltözve álldogál, valami idióta hajzuhataggal a fején. Még jó, hogy rajtam most nincsen semmi rózsaszín ... mondjuk fel se vetem volna ... - Hidd el, korántsem vagyok annyira cuki, mint amilyennek gondolsz. - teszem hozzá sóhajtva. Lassan úgy érzem magam, mint Ken, akire Barbie kissé ráizgult.
Kezdőlap
