- Sajnálom, Trudence. Most tényleg sajnálat, és némi bűnbánat van a hangomban. - Egy csomó minden van, amiről nem beszélhetek, vagy éppen nem akarok róla beszélni, mert nem akarom felidézni az elmúlt napok eseményeit. Így elég nehéz fesztelenül társalogni. Én nem vagyok egy társasági ember amúgy sem, de mostanában meg főleg eléggé ... szóval sokat vagyok egyedül én is. Az emberkerülő, amit mondani akartam, nem a pontos kifejezés. Inkább vagyok farkaskerülő. Az emberekkel még ellennék, ha nem jönne elő az a sajnálatos kényszer, hogy az első személyesebb kérdésnél máris nem mondhatok igazat.
Nem kellett sok ahhoz, hogy megsajnáljam Liu-t. Eddig is tisztában voltam vele, hogy nem a legszebb sorssal áldotta meg az ég, de újra és újra hallani belőle részleteket, elbeszéléseket egészen más. Együtt érző tekintettel figyeltem a fiút. -Olyan kis cuncus vagy ilyenkor... - Már számolni sem tudom hányféle jelzővel illettem eddig szegénykét. De ez van. Valószínűleg más nem teszi, úgyhogy én bepótolom. Nehogy hiánya legyen még a végén. Ehhez kapcsolódóan felmerült bennem egy ötlet, ami azok közé tartozott, amit nem mertem megvalósítani. Engedély nélkül legalábbis biztosan nem. -Megölelhetlek? - Kérdeztem végül rá kissé félénken. Olyan furán hangzik ez a kérdés.
Én tényleg próbálom tolerálni, amit Tru mond, mert már felfogtam, hogy ő ilyen, kissé dilis, és nem bántásból mondja, hanem tényleg elismerésképpen. De akkor! Hát ez már megint micsoda jelző! Magamban felhördülök, és igen kis híja, hogy nem morranok fel hangosan is. Ezek után az ötlet, hogy ő engem megöleljen ... - Hát tudod ... - nézek rá megütközve - ... jobb ha nem ... Na, kész. Már megint a fogaimat tudnám csikorgatni. ~ Dilis. Dilis. Nyugi, csak dilis ... Mint egy mantra, úgy mondogatom.
Csalódott lettem, de nem lepett meg a válasza. Nem olyannak ismertem meg e rövid idő alatt, mint aki örülne az én ölelgetésemnek. -Kár...de jó. - Vontam meg a vállaim egykedvűen. -Pedig tudományosan is bizonyított, hogy az emberek nagy részének jobb lesz azután a napja és a kedve is, miután megölelgették őket. - Még anno a tv-ben sikerült elkapnom egy adást, ahol pont ezt boncolgatták. A pontos okra sajnos már nem emlékszem. Inkább csak a lényeg maradt meg belőle. Nem annyira figyeltem.
- Igen?! Vészesen gyorsan ment fel bennem a pumpa újra, de nem tudtam mit tenni ellene. - És arról nem szól a kutatás, milyen lesz egy férfi - ezt a szót kihangsúlyoztam - hangulata, ha cukinak, cuncusnak, totjmásznak és egyéb módokon nevezik? Na, most megint igazán felfortyantam. Lehet, hogy csak két évről vannak emlékei, lehet, hogy dilis, de a nemek közötti különbségeket, azokat érti, ebben biztos vagyok. Elvégre ő sorolt a férjjelölt kategóriába.
Elgondolkoztam. Legszívesebben valami olyasmit mondtam volna neki, hogy a férfiak reakcióját tudom, de az övét nem. Ez viszont elég bántó lenne a számára, biztosan tudom. -Laurent az ilyesmiken általában nevetni szokott...vagy úgy csinál, mintha nem hallotta volna meg. - Na, azt azért hozzá kell tennem, hogy neki nem is mondom ezeket olyan gyakorisággal, mint Liu-nak. -Azt hiszem túlságosan a szívedre veszed az ilyesmiket... - Zseni vagyok egy ilyen megállapítás után, ugye? -Miért? - Őszintén érdekelt a válasza. Nem tudom felfogni miért csinál ebből olyan nagy ügyet. Lehetséges, hogy sokszor társítok hozzá ilyen-olyan jelzőket, de ő hozza ezeket ki belőlem... Ráadásul ha hagyná elmenni a füle mellett nem lenne semmi gond. Esetleg én is megunnám egy idő után. Na jó, ez majdhogynem kizárt. Viszont cukkolásból biztos nem mondanám, ami már csökkenti is kicsivel azt a valószínűleg gyakorinak vélt jelzőözönt.
Ah, szóval Laurent ... "A MINTA" ... - És gondolod, hogy a nevetés vagy a hallgatás ebben az esetben helyeslést jelent? - kérdezek vissza eléggé élesen. Aztán jön a következő pár szó, és már nem is tudom mit mondjak neki. - Mert ... mert mifelénk ez nem volt szokás ... mert mostanság éppen elegen tartanak valamilyen formában kreténnek ahhoz, hogy untig elegem legyen belőle, mert nekem ez nem fér bele a társalgás határai közé, mivel, mint korábban is említettem, nekem alapvető lenne a másik tisztelete. Elég okot soroltam fel? Most már tényleg dühös vagyok, nem is bírok egy helyben ülni, hát felpattanok, és nekiállok fel alá járkálni. Kis híja, hogy nem rúgok bele megint valamibe.
A kérdésére bőszen bólogattam. -Vagy legalábbis azt, hogy nem túlzottan zavarja, ami nekem éppen elég. - Válaszoltam a kérdésre elmosolyodva, ami le is fagyott az arcomról, mikor Liu elmagyarázva az álláspontját felállt és járkálni kezdett. Ez kifejezetten idegesített, de nem láttam értelmét, hogy megemlítsem neki. Van nagyobb baja is és kibírom...azt hiszem. -Legyen! - Vágtam rá nem kis sértettséggel a hangomban, amit meg sem próbáltam leplezni. Bántott, hogy teljesen félreérti a gesztusaim. Az eddig agyonszorongatott mobilomat a dohányzóasztalra helyeztem, majd hátradőlve a kanapén mellkasom előtt keresztbe fontam a karjaim. -Akkor mostantól megkapja a hőn áhított tiszteletét Mr. Wu! Legyen vele boldog... - Kíváncsi vagyok mennyire fog neki tetszeni a "tiszteletem".
Csak egy pár pillanatra álltam meg, és fordultam feléje, rámutattam, és úgy mondtam. - A tisztelet nem egyenlő az utálattal. Aztán elfordultam, de már nem folytattam a járkálást, csak álltam háttal neki, és ökölbe szorult mind a két kezem. Ez egy lázadó kamasz szemszöge, aki eleve utálja azt, akit tisztelnie KELL. Mert ugye ő magától nem adja meg a tiszteletet, csak ha valamilyen módon rákényszerítik. Tru igazán jó lenne Castor falkájába: tiszteletlen lenne és balhés. És őt tényleg verni kéne azért, hogy beálljon a sorba. Belőlem Castor sikeresen kikényszerítette a tiszteletlenséget. Mért? Mert veréshiánya volt? Vagy mi a szösz? Mégsem annyira jó a túl nagy nyugalom körötte a falkában? És mivel a többiek túl értékesek, engem piszkál? Hogy rogyna rá az ég ...
Néhány másodperc erejéig komolyan azt éreztem, hogy szerepet cseréltünk. Mondjuk Liu-t eddig is inkább zömmel egy aranyos kisfiúnak képzeltem el, mint felnőtt férfiként. -Egy szóval sem mondtam, hogy utálom. Ha ezt sugalltam volna valamelyik mondatommal, akkor elnézését kérem! - Nálam ilyen a tisztelet. Erre vágyott annyira... hát megadom neki. Legyen vele boldog! Elég mélyen megsértett, de az utálatomat még nem sikerült kivívnia. Ahhoz ennél sokkal több kell. Viszont kétlem, hogy ezek után túl sokat beszélgetnénk, úgyhogy nem lesz alkalma elérni azt a szintet.
Jobb, ha megyek. Tényleg jobb lesz, különben azt is rajta verem le, amit amúgy Castornak szánnék. - Jó éjszakát! - vetem oda, aztán beviharzom a szobámba. Nincs szándékomban kijönni onnan reggelig.
A tőlem telhető maximális tiszteletnek örvendhet Mr. Wu. Úgy tudtam erre vágyik a szíve. Nem is értem miért volt olyan sürgős számára a távozás. -Jó éjszakát... - Szóltam utána, bár nem hiszem, hogy hallotta. Mire kiejtettem ezt a két szót ő már elhagyta a nappali területét. Olyan, mint egy durcás kisfiú... aki mindenáron beakarja bizonyítani, hogy ő bizony már kész "férfi". Most egy szava sem lehet! Hajlandó vagyok megadni neki a tiszteletet és férfiként kezelni. Az már az ő baja, ha ez sem tetszik neki. Miután elment én is felálltam a kanapéról, majd a konyhába indultam. Összedobok valamit.
Elég éhes vagyok, mire másnap reggel végre eljön az indulás ideje. De inkább itt halnék éhen, minthogy lemenjek a konyhába. Inkább egy kis koplalás, minthogy újabb kínos beszélgetés legyen a dologból. Így aztán meditálva - bóbiskolva kidekkolom odabenn azt az időt, amikor a kocsi megérkezik. és persze őrködöm, bár nem nagyon van rá szükség. A ruháim már megszáradtak, és visszaöltöztem beléjük, bár elég gyűröttek, de ez legyen a legkevesebb. Akkor kerülök elő, amikor be lehet már ülni az autóba. - Jó reggelt! Ennél többet nem is mondok, csak megvárom, míg Tru beül, és is beszállok, és kész!
Reggel 8-9 felé ébredtem. Az éjszaka folyamán nem sok alvásban volt részem. Zömmel forgolódásból és értelmetlen gondolkozásból állt az a néhány óra, ami úgy elment, mintha sokkal inkább percek lettek volna. Mikor nagy nehezen sikerült végre álomra merülnöm hipp-hopp 7, majd 8 óra lett, s én akaratlanul is ébredeztem. Mindez azt hiszem az izgatottságom miatt lehet. Hamar elrepült ez a két nap. Nem mintha szeretném, hogy tovább tartson... Nincs értelme. Mindent elrendeztem magam körül, már csak az van hátra, hogy visszakapjam az emlékeim. Az első utam a fürdőbe vezetett, majd a konyhába. Csináltam magamnak reggelit. Valamivel többet, mint amennyit én enni szoktam, hátha Mr. Wu is megéhezik... Ő azonban nem jött. Miután végeztem a reggelivel elmosogattam magam után, majd elvonultam a szobámba, ahol megszabadultam a pizsamámtól és olyan ruhát vettem fel, amiben megjelenhetek mások előtt is. A továbbiakban nem hagytam el a szobámat. Elolvastam az sms-t, amit még tegnap írt a barátnőm, de valamiért aznap nem vettem észre. Visszaírtam neki, s lenémítva eltettem a mobilt a zsebembe. Épp azon töprengtem, hogy készítsek e sütit Mr. Appletown számára, mikor hallottam egy parkolásra készülő gépjármű hangját. Kikukucskálva az ablakon láttam a kocsit, amivel tegnap hazahoztak. Hát... süti már nem lesz. Felkaptam magamra még néhány ruhadarabot. A kabátomat a folyosón haladva cipzároztam be. Vajon hány órakor fogok ismét itthon lenni? Remélem nem tart sokáig. Liu érdekes módon csak akkor jutott eszembe, mikor már kiléptem a házból, s az autónál észrevettem. -Jobb reggelt... - Bezártam az ajtót. A tegnapi után meglepődnék, ha Liu visszajönne még a házba. Van egy olyan érzésem, hogy ha hívnám akkor is előbb menne foghúzásra... Ez van. -Alig láttam ma, Mr. Wu. - Tettem egy rövid megállapítást, miközben beszálltam a kocsiba.
Tru megjelenik, és még csíp egyet rajtam, de már lepereg. Miután beültem a kocsiba, elindulunk az egyetemi könyvtár felé, és hacsak nem történik valami különleges esemény, akkor én meg sem szólalok odáig. Alig várom, hogy megérkezzünk, és hamar kipattanok a kocsiból, amikor megáll. - Minden jót, Trudence! - köszönök el. - Hello! - intek a sofőrnek, és sarkon fordulok. - Ne vigyelek haza? - szól utánam a sofőr. - Nem kell, gyalogolok, köszönöm! Így hát a férfi bekíséri Tru-t az őrzők területére az egyetem pincéjébe.
Kezdőlap
