-Miért mondod ezt? - Érdeklődtem kíváncsian, bár van egy olyan érzésem, hogy Liu túloz, mikor azt mondja korántsem olyan cuki, mint gondolom. Nem mintha nem lehetnének kevésbé, vagy egyáltalán nem cuki dolgai... de kétlem, hogy olyan ronda dolgokat csinált volna, ami az ő korában ne lenne természetes. Ettől azonban még lehet cuki! -Már önmagában az is nagyon aranyos, ahogy törődsz a családoddal. Nem mindenki tesz így, még akkor sem, ha módjában áll. - Alapjaiban véve ez vidám téma, hisz Liu törődik a családjával, ami szép dolog... de erről eszembe jut, hogy én nem tudok hasonlóan cselekedni. Pedig igencsak módomban állna. Mármint, ha ismerném őket... Ki tudja mi van velük.
Ja, hogy ez neki aranyos ... Akkor nem ugyanabban az értelemben használjuk a szavakat. Megint tanultam valamit. Akkor ez nála simán csak a helyes, vagy a dicsérendő egyik változata. Nem először fordul elő velem, hogy utólag rájövök, félreértelmeztem valami közlést. De továbbra sem igazán tudom, hogy ez nyelvi vagy godnolkodásmódbeli probléma. - Nálunk, Kínában úgy nevelik a gyerekeket, hogy ez alapvető kötelesség. - felelem. Persze voltak kommunista törekvések a család szétzilálásra, de igazából nem jöttek be. Akik szülők nélkül nőttek fel kommunákban, azok még inkább vágytak aztán a családi kötelékekre. - Sajnos nem mindenkinek van ilyen jó véleménye rólam. De megtisztelsz. Mondjuk már más sem hiányzik nekem, minthogy valaki a falkából, vagy pláne Castor cukinak vagy aranyosnak tartson. Azt hiszem az lenne a vég kezdete.
-Tényleg? - Kérdeztem már-már felcsillanó szemekkel. -Kár, hogy nem Kínában élek! Én szívesen nevelnék gyereket...Azt hiszem. - Jobban belegondolva inkább csak akkor foglalkoznék vele, ha már nincs munkám. Elég jól keresek azzal, így felesleges lenne mondjuk a férjemnek dolgoznia. Úgyhogy ő nevelné elsősorban, aztán ha ráérek, akkor én is besegítenék.
- Úgy értettem, hogy a gyerekek alapvető kötelessége gondoskodni a szüleikről, ha tehetik. - próbálom egyértelművé tenni, mire is gondolok. - És nem, nem élnél szívesen Kínában. Elég ... meredek ... Hogyan mondjam el neki? - Az internet még mindig cenzúrázva, aki másképp gondolkodik, mint a vezetőség, azt hamar börtönbe kerül, és akkor még jól járt. Nincs túl sok magánéleted, és egy csomó kényelmi dolog, ami itt természetes, az ott még csak egy álom. Nem tudom összefoglalni, mi mindenben más Kína. Szép, nagy, hatalmas, bölcs, ősöreg, én szeretem, de ettől még ismerem a hibáit.
Nem kicsit lepődöm meg, mikor körvonalazódik, hogy tulajdonképpen mire is gondolt. Ez érdekes... Akkor jóformán belenevelték azt a nézetet, hogy kötelessége gondoskodni a családjáról. Ezzel alapvetően nincs bajom. Nem olyan rossz az, ha a család összetart és nem hagyják faképnél a másikat, mikor annak szüksége lenne rá. Mondjuk én jobban szeretném, ha a gyerekem a saját életét élné és nem velem foglalkozna. -Erről nem is hallottam. Én mindig azt hittem, hogy Kína sokkal lazább egy ország. Hisz elég nagy... A vezetőknek elég sok melójuk lehet avval, hogy minden egyes emberre a saját akaratukat erőltessék. - Persze vannak eszközök...de annyi ember közül nem hiszem, hogy ne lenne egy vezetőhajlamú, aki aztán összekovácsolja őket és együtt bemutatnak a főnöknek.
- Hát ... nem is egyedül teszik ... - felelem fanyarul mosolyogva. - Amúgy meg mi, kínaiak mindig is maximalisták voltunk mindenben, az elnyomásban is. Én nem vagyok túl jó történelemből, a politikához meg végképp alig értek. Ne tőlem várja Tru, hogy megmagyarázzam hogy is van ez. Nem tudom. Csak az eredményét láttam, volt szerencsém a bőrömön tapasztalni, így felnőni, és aztán kikerülni ide. Ekkor tudtam meg csak igazán, mi mindenben lehet más egy társadalom.
A hozzászólást Liu Xiaobo Wu összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szomb. Feb. 11, 2012 6:08 pm-kor.
Elmosolyodom utolsó mondatán. Na, nem azért, mert az olyan vidám lenne... Ez az a fajta mosoly, amit az ember kínjában biggyeszt az arcára. -Akkor bennem biztosan nincs kínai vér. A maximalizmus eléggé távol áll tőlem. - Legfeljebb akkor jön ez elő belőlem, mikor dolgozom, de az kicsit más. Gondolom a munkában a legtöbb ember így van ezzel, próbálja jól végezni a rá kiszabott feladatot. A főzésben viszont egyáltalán nincs így. Átfutom a receptet, de nagyon sokszor csinálok kisebb-nagyobb változtatásokat. Nem az elkészítés menete akkor a fontos, hanem a végeredmény. Azt pedig valahogy mindig sikerül jóra kihozni. -Nehéz volt egyedül boldogulnod az elején? - Buta kérdés. A válasz majdnem egyértelmű, de azért szeretném, ha kicsit mesélne ezt-azt a tapasztalatairól.
Pedig Tru igen is maximalista, ha másban nem, a cikizésemben. Abban világklasszis. De szerintem sincs benne kínai vér. - Én valahová délebbre tippellek. Mármint Kínától délre ... De ez csak egy megérzés az arcformája alapján. - De persze az is lehet, hogy életedben nem hagytad még el Amerikát. De ez is kiderül holnap, minden bizonnyal. - Ááá! Nem voltam egyedül! - rázom meg a fejem. - Éltek ismerősök New Yorkban, szegről végről rokonok, hozzájuk mentem ki. És a kínai közösség elég összetartó. Ha akarsz dolgozni, valakinél biztos találsz munkát. Azért csak úgy a vakvilágba nem mertem volna nekivágni. Még eléggé rosszul beszéltem az angolt.
Ha már egy kínai származású kétli, hogy jó magam is az lennék, akkor már majdnem biztosan elkönyvelhetem, hogy nem vagyok az. Amíg abban az országban élt biztos elég magafajtát látott már ahhoz, hogy felismerje őket. -Az lehetséges. - Bólogattam. Ha még annál is keletebbről jöttem... Elég furcsa lenne, ha ilyen messzire keveredtem az igazi otthonomtól. -Ja, az úgy más! Azt hittem csak spontán, minden segítség és terv nélkül indultál el. Szerencsés vagy. Én nem tudtam hova menni, mikor elszöktem a kórházból.
Hát, a szerencse forgandó. Akkor szerencsés voltam, korábban szerencsétlen, most is inkább az utóbbira szavaznék. Azt a bizonyos estét-éjszakát egyértelműen életem legszerencsétlenebb napjának tartom most. Persze, lehet, hogy száz év múlva majd másképp fogok rá gondolni. De odáig még hosszú és nagyon rögös az út. - Hogy érted azt, hogy elszöktél a kórházból? Fogva tartottak? Beszéljen már néha ő is, ne csak én meséljek! Van itt valami érdekes, úgy tűnik
-Hááát... - Liu kérdése igencsak elgondolkodtató. -Határeset. Elvileg nem, de gyakorlatilag nem engedtek volna ki, ha azt mondom menni akarok...úgyhogy...nem tudom. - Vontam meg a vállam. Ezen még sosem töprengtem. Utólag visszagondolva egy kicsit tényleg olyan voltam ott, mint valami fogoly. -De jól éreztem magam ott egy ideig! A nővérek nagyon aranyosak voltak. Mikor már tudtam járni azt is megengedték, hogy besegítsek nekik, ha unatkoztam. A betegekkel is jól kijöttem... - Ha nem akartak volna olyan ijesztő módon a múltam után kutakodni, akkor talán még most is ott lennék.
Hát... ha én lennék az orvos, még most se engedném ki Tru-t a zárt osztályról, de ezt inkább nem osztom meg vele. - Mért? Az elején nem tudtál járni? Mégis? Mit mondtak, hogy kerültél be? Érdekes részletek derülnek itt ki. Elég komoly sérülései lehettek. - És ha jól érezted magad, akkor mért is szöktél meg? Tényleg csupa rejtély ez a csaj.
Kissé kínosnak éreztem a feltett kérdéseket, de komolyabb okát ennek nem láttam. Kínomban viszont mégis elnevettem magam. Szeretek másokat kérdezgetni akár magánügyekről is, de fordítva ez már nem annyira szimpatikus szituáció. Persze annak örülök, hogy Liu érdeklődik a dolgaim iránt... -Tudod mit? - Kérdeztem vidám hangon. Pár pillanat erejéig tényleg egész jókedvűnek éreztem magam. -Ha majd az emlékeim visszaszerzése után meglátogatsz, akkor válaszolok. - Egy ok, amiért talán meggondolja, hogy ellátogasson hozzám. Kérdés, hogy megéri e ez neki. -Ha komolyan érdekel, akkor eljössz... ha pedig nem érdekel annyira, akkor felesleges most válaszolnom.
Na, ezt jól megkaptam. - Ez nem ennyire egyszerű. - feleltem egy sóhajjal. - De tudod mit? Ha még az után is látni akarsz, akkor küldj üzenetet a hotelbe, és akkor eljövök, ha tudok. Tessék, labda és talány visszapasszolva. De akkor most nincs tovább kérdés, hiszen úgysem válaszolna rá. Zsákutca. Nekem meg megint kornyad a kedvem. Már lassan én nem bírom ezt a feszkót Tru emlékei körül. Mért nem kéri vissza most? Már szemmel láthatóan semmit nem akar,v agy nem tud elintézni. Ez már csak időhúzás.
A válasz némileg tetszett. Nem ilyenre számítottam, de korrekt. -Miért ne akarnálak látni utána? - Kérdeztem elmosolyodva. -Utána is biztos ugyanilyen cuki buksid lesz! - Bár nem sokra megyek a "cuki" buksijával, ha a nyomasztó emlékeim súlya alatt élni sem lesz majd kedvem. Mondjuk az sem kizárt, hogy a társasága kicsit javítana a helyzetemen.
Jah, igen. Ilyen lesz, a "cuki buksim". Már tudom dekódolni, hogy jóképűnek tart. Csak éppen majd odalátja mögéje a farkast is. - Akkor majd pár nap múlva visszatérünk rá. - próbálom lezárni a témát. Viszont ha lezárom, akkor nyitni kellene egy újabbat, nem? Hála a jó égnek lassan már esteledik, és közeledik a nyugovóra térés ideje, ami után holnap már csak meg kell várni az autót, ami értünk jön. Nem mintha annyira repesve vágynék vissza a hotelbe, de ez a várakozásteli feszültség már túlzottan megüli a napot, és a hangulatot.
Normális, több mondatban és hosszan kifejtett választ vártam. Hát, nem kaptam meg. Ennyi baj legyen, beletörődöm. Viszont pár nap múlva gondoskodni fogok róla, hogy tényleg térjünk vissza erre a témára! -Ahogy akarod... - Fűztem hozzá egykedvűen. Nem arról van szó, hogy nem lenne energiám kicsalogatni belőle a választ. Én csak nem erőltetem. Egész nyugodt hangulatban vagyok, ilyenkor javarészt a türelmem is nő és ha kell kivárok dolgokat. -Kérdezhetek valami komolyat? - Ritka pillanatok egyike, mikor arckifejezésem komorrá vált a megszokott mosolygós helyett. Az a típus vagyok, akinek napi 23 órában fülig ér a szája. A maradék egy órában pedig kipihenem a mosolygás fáradalmait. -Szeretném, ha őszintén válaszolnál... és köztünk maradna, hogy egyáltalán megkérdeztem. - A felvezetés ellenére biztos vagyok benne, hogy válaszolhat rá. Semmilyen formában sem fűződik hozzám, vagy a múltamhoz. A kérdésem témája kifejezetten ő.
Na, ez már nem kezdődik jól. De egy halvány mosoly azért felkúszik az arcomra a hosszú, körülményes bevezető hallatán. - Nekem úgy tűnt, hogy egy ideje már elég komolyan beszélgetünk, és ez őszintén szólva igen üdítő az előző nap után. De nem merek ígérni semmit a választ illetően, csak azt, hogy nem fogok hazudni. Roppant feszültnek érzem most már a szituációt. Minél többet kérdez Tru, annál több dologról fogja holnap majd azt gondolni, hogy elhallgattam előle, vagy félrevezettem. Nem szeretnék még egy olyan személy a városban, akinek rossz véleménye van rólam.
Mosolya láttán valami különös nyugalom futott át rajtam. Ez nem tűnt erőltetettnek, s a következő hozzászólása is igen biztató volt. Igaza van, tényleg egy ideje már nem hülyültem be és a beszélgetés igencsak komoly medrekben folydogált. Mostanáig. -Ha választhatnál, akkor mi lennél? - Kíváncsian pislogtam felé. -Proton, vagy elektron? - Kár volt mondania, le kellett volna előtte kopogni. Képzelem, hogy mennyire nem láthatja most a hirtelen váltás okát. Igazából én magam sem tudom mi módon merült ez fel bennem, de megtörtént. Én pedig vagyok olyan hangulatban, hogy rá is kérdezzek. A felvezetés pedig azért volt olyan amilyen, hogy még nagyobbnak tűnjön az az értelmi zuhanás, amit a kérdésem vált ki. -Én azt hiszem elektron. Az jobban hangzik! - Jelentettem ki egy széles mosoly társaságában. A másik ok, hogy ebben is 2 e betű van, mint a nevemben.
Az arcomra kiül a csalódottság, amikor meghallom a kérdést. Megint kezdődik az ökörködés. Attól, hogy komoly kérdésnek volt beharangozva, még totálisan marhaság. - Neutron. - felelem fapofával. Jah, én nem akarok senkit sem vonzani vagy taszítani, csak azt szeretném, ha békén hagynának.
Válaszát hallva csalódottan felsóhajtottam. -Tényleg totojmász vagy... - Akármi is legyen az az izé. Komolyan mondom ráfogok keresni a neten, amint gépközelben leszek. Kíváncsi vagyok milyen állat. Azt viszont már meg se próbálom kideríteni honnan hallottam róla. -De attól még lájkollak, nyugi. - Tettem hozzá kicsivel később, halványan elmosolyodva. Ilyesmik miatt nem szoktam senkit sem kevésbé kedvelni. Viszont nagyon könnyen bántódom meg más, kisebb dolgokon. -Emlékeztetsz arra a mosómacira, akit még anno fejbe dobtam almával.
Ezekkel a válaszokkal nem tudok mit kezdeni. A totojmász, mint olyan, szerintem nem létezik. A lájkolás egy Face-book tevékenység, de nekem nincs ott profilom, és nem is lesz. Az, hogy egy mosómedvére emléksztetem valamivel megfoghatóbb, mint a totojmász, de mosómedvéket sem ismerem annyira, hogy tudjam, mire gondol. S végül az, hogy fejbe dobta almával ... hát ez nem valami biztató. Szóval totálisan tanácstalan vagyok, és éppen ezért nem is válaszolok inkább.
Elhallgatott, s nekem sem volt igazából túl sok mondandóm. -Kár, hogy nincs közös témánk. Akkor lenne miről beszélni és nem kellene kínomban hülyeségeket kitalálni... - Bukott ki belőlem egy elég őszintének nevezhető mondat. Nem mintha alapjáraton nem csinálnék vagy mondanék idióta dolgokat, de ez gyakoribb nálam, ha úgy érzem nincs egyéb, amiről beszélhetnék. -Nem vagy éhes? - Gyors váltás volt.
- Nem muszáj beszélgetnünk. - felelem. S nem, ez nem elutasítás, csak éppen ténymegállapítás. - Köszönöm, még nem vagyok éhes. De ha te éhes vagy, ne fogd vissza magad! Nem tudom, lehet, hogy lenne közös témánk, csak éppen nem tudunk róla. Vagyis én tudom, hogy mi lehetne az, ha lennének emlékei, de hát még nincsenek. Az elmúlt két évéről, amire emlékszik, meg én nem tudok semmit. Igaz az előző szakaszról is csak azt, hogy akkor őrző volt.
-Persze! - Forgattam a szemeimet, ezzel jelezve, hogy mennyire tartom értelmesnek a beszélgetés nélküli helyzetet. -Kb havonta akad egy látogatom és azzal ne beszélgessek? - Kérdésem természetesen nem várt válaszra. Irónikus volt. -Nekem meg még nem sürgős... Csak kérdeztem. - Vontam meg a vállam egykedvűen. Érdekes, hogy nekem is akkor jön meg a kedvem a városban való csavargáshoz, mikor ez miatt a lüke miatt nem tudok...
Kezdőlap
