Tudóskám a sírba fog kergetni a humorérzékével, már én se tudtam mást csinálni csak vigyorogni. Elmebeteg állat! Ha ezt a beszélgetést valaki hallotta volna, esetleg még nem is ismer minket, biztosan félreérti és rosszra gondol. Na, mindegy, azokkal nem kell foglalkozni. Fölmentünk az emeletre, én elöl Gabe utánam. Mutattam a hű de bonyolult utat a szobámhoz, majd megálltunk az ajtó előtt, kinyitottam az ajtót, és besétáltam, nyitva hagyva az ajtót, hogy Gabriel is be tudjon jönni. Te jó ég, ő itt az első vendégem... Micsoda időket élünk! - Pakolj csak le arra az asztalra - mutattam a kanapé előtti dohányzóasztalra, miközben és a földre tettem a szatyrot, a drótokat és a huzalokat. - Mindjárt kapod a gépet. Bementem a kicsi hálószobába, fölnyaláboltam a lap topot, a mobil netet és a töltőt, majd visszaballagtam velük Gabe-hez, és letettem őket az asztalra. - Más egyébbel szolgálhatok? Egy masszázs, egy kényelmesebb fotel, vagy frissítő ital? - kérdeztem túljátszott udvariassággal és szolgaisággal, amit még az se vehetett komolyan, aki soha életében nem találkozott velem.
Már a kutatási anyagaimmal a kezemben slattyogtam be Duncan szobájába. Az, hogy ő is csak vigyorgott a beszólásokon, az enyhülés további jelének véltem. Lepakoltam, leültem, és a kinyomtatott papírok után néztem, amíg a gép előkerült, és elindult. - Nem, masszázst semmiképp, még a végén eltörik valamim. Tőled az az egy masszázs bőven elég volt. - utalok arra, amikor rám ugrott. - Gyors, de alapos, mondhatni mindenre kiterjedő ... Ezt nem ragozom tovább, még a végén tényleg kapok egyet. - Na, szóval, eddig azt kutattam ugye, hogy hogyan lehet elleplezni farkas kilétünket a gépi észlelés elől. De ugye ezt meg is lehet fordítani. Hogyan ismerhető fel, hogy valaki farkas? - kezdek el magyarázni közben. - A hotelt két részre kell osztanunk. Az egyik felében egyaránt járhatnak emberek és farkasok, de a farkasok közül sem kívánatos bárki, ugye. A másik felébe tényleg jobb, ha csak mi megyünk. Közben felállt a gép, és én nekiálltam "megetetni" vele az egyik CD-t. Pár hete még inkább lenyeltem volna az adathordozót, minthogy ennek a falkának a kezébe kerüljön. Most meg itt mutogatom ... hogy változik a világ! De főleg én. - Vannak eltérő biológiai tulajdonságaink. A hőmérsékletünk kicsivel magasabb az emberekénél. A vércukor értékünk, az viszont extrém kiugró. És lesz itt még pár egyéb adat is .... Nekiállok a legextrémebb értékeinket kikeresni, és a rendelkezésre álló mérőműszerekkel egyeztetni. - Emlékszel, már mondtam, még Chicago-ban azon az estén, hogy bárki, már a mai technikával megállapíthatja valakiről, hogy vérfarkas-e egy pár másodperc alatt, ha tudja, mire figyeljen.
- Szeretek gyorsan és hatékonyan dolgozni! - eresztettem meg még egy vigyort, aztán a hűtőhöz szambáztam, kivettem belőle egy doboz gyümölcslevet, meg egy másfél literes ásványvizet, és közben figyeltem Gabe szavaira is. - Igen, kósza vendég nem hiányzik mindenhová. - Levettem a konyhaszekrényből két poharat, aztán visszamentem, lepakoltam szerzeményeimet, öntöttem magamnak a gyümölcsléből, aztán letelepedtem az egyik fotelbe. Nem kínálgattam Gabrielt, de minden adott volt az önkiszolgáláshoz. Ennél vendégszeretőbb aligha lehettem volna. - A vércukorszinten kívül mi van még, ami semmi perc alatt lebuktathat minket? - kérdeztem, mert ezt azért jó volt tudni. - És van lehetőségünk kivédeni?
Jó kérdés. Én hetven éve ezt kutatom, ő meg most fél perc alatt vár választ. De legalább jótól kérdezi. - Rengeteg minden. Tudod, a legtöbb szervünk olyan teljesítménnyel működik, ahogy egy normál emberé nem tud. És ennek megfelelően egy csomó mért eredmény olyan kategóriába esik, ahol egy normál halandó halott lenne. A kivédés pedig nehéz, én jelenleg nem tudok jó módszereket, van pár ötletem, de ki kéne próbálni őket. Közben megnéztem pár dolgot, és nem tartom lehetetlennek, hogy olyan biztonsági rendszert építsek, amire az őslakosok nem számítanak, hacsak nincs nekik is egy kutató biológusuk. - Nos, ha kapok némi pénzforrást, akkor rendelek pár cuccot, és összebarkácsolok pár prototípust, amit aztán tesztelhetünk. De ezek a rendeléssel és szereléssel együtt legalább másfél hét, mire elkészülnek, ha beválnak, a több példány felszerelése legalább három négy hét lesz. Addig is kell azért majd valami ... Lecsukom a gépet, mert amit most tudtam, azt megnéztem. Aztán töltök magamnak egy kis ásványvizet. Ideje lenne másról is beszélni. - Nemrég elmentünk inni Castorral. Pontosabban elcipelt. - javítom ki magam. - Nagyjából tisztáztuk a dolgokat, megkértem, hogy itt maradhassak a falkával, és ő beleegyezett. Szóval itt fogom rontani a levegőt a továbbiakban veletek, nektek ... Nem tudom, a főnök tájékoztatta-e erről pontosan, de jobb, ha elmondom.
Kicsit helyezkedtem a fotelben, és ittam pár kortyot. - Pár hetet azért tudunk még várni, addig talán ez is kitart. Nem hinném, hogy Vincent mostanában megint errefelé tévedne. Hallgattam, amit arról az estéről mesélt, ami már kis csapatunkat végigjárta széltében hosszában. Az ilyesmit nem lehetett titokban tartani, ha valaki úgy berúg, mint akkor ők ketten, annak hamar híre megy. Hiába, mi már csak ilyen pletykás társaság vagyunk. De legalább mindenki tud mindenről. - Igen, hallottam hírét, hogy kocsmázni voltatok - mondtam, és nem tudtam visszafojtani egy nem-tetsző grimaszt. Saját hiba, tudom, de azóta nem igazán tudom díjazni az ilyen mutatványokat. - Bocs - mondtam a grimaszra, mert erről igazán nem ő tehetett. - Nem szívlellek különösebben, ez nem titok, de ha Castor szerint hasznodat vesszük, akkor úgy is van. Nem sűrűn választ be személyesen valakit, az ilyesminek mindig alapos oka van. - Megint ittam egy keveset, aztán felálltam, újfent a konyhaszekrényhez ballagtam, és kivettem egy zacskó csokis kekszet. Anne kedvence volt, és én is imádtam. A kislány óta kifejezetten édesszájú lettem. - Mindamellett, ha választhatnék, hogy a volt falkádból ki szegődjön hozzánk, akkor is ugyanitt tartanánk - vontam vállat. Gabrielnek sikert az, ami a társainak nem nagyon akaródzott. Kivívta az elismerésem. Majdhogynem szó szerint, és ezért ha úgy vesszük, van is helye köztünk.
Nos, ennél nagyobb elismerést nem várhattam volna. Duncannél ez már szerintem felér egy eget verő dicsérettel. Még a grimaszokkal együtt is. - Éppen ezért mondtam el ezt, mert én is azt szeretném, ha hasznomat vennétek. Ez a megrendelés-szerelés ügyet akkor megoldom, de ha bármi mást rám bíznál, akkor csak szólj! Nem baj, ha elhavazódom munkával, eddig is ezt tettem, és úgysincs most nagyon se energiám sem kedvem bármi mást csinálni. - Én sem szoktam inni, ennyi pia egyszerre még életemben nem ment le a torkomon. De mertem volna ellent mondani ... - legyintek aztán. - De ... nem volt rossz, mert rengeteg feszültségtől megszabadultam, és Castorral aligha tudtuk volna teljesen józanul elrendezni a dolgainkat .. de nem akarok ebből rendszert csinálni. - rázom meg a fejem, és még bele is rázkódom. Hát nem, tényleg nem leszek iszákos. Egy pillanatra sem vágyom vissza azt az estét. Nemhogy azt nem, de a piát sem. Én azt hiszem a következő pár hónapban nem nyúlok alkoholhoz. - Duncan ... ki az a kislány? - bököm ki aztán végül. - Már hallottam róla korábban is. Tényleg a tiéd? Elvégre becsúszhat egy-két baleset, még ha ritkán is.
Bólintottam, abban biztos lehet, hogyha találok rá sózható munkát, akkor rá is sózom. Pláne, ha nekem nem megy. Aztán elhúztam a számat. Na, igen, farkas vagy ember legyen a mancsán/talpán, aki neki ellent mond. vagy vele kekeckedik. Jó, én már feszegettem nála húrt, és hát Gabe se mondhatja el magáról, hogy még sose tört jó adag borsot az orra alá. Sejtettem, hogy ki fog térni Anne-re, csak abban tévedtem, hogy nem rögtön azután rukkolt elő vele, hogy becsukta maga után az ajtót. Öntöttem még magamnak fél pohár üdítőt, hátradőltem a fotelben, és ittam pár kortyot. Nagyon úgy festett, hogy Gabriel már teljes értékű falkatag, és talán nem árt, ha ő is tudja, hányadán állnak a dolgok. Elterelhetném a témát, vagy egyszerűen megmondhatnám, hogy semmi köze hozzá, de mivel Anne már egyáltalán nem csak az én ügyem, hanem - úgymond - falkaszintű problémává nőtte ki magát, jobb, ha ő is képben van. - Ez a... szűzies életmód egészen új keletű nálam - mutattam a két flakonra és a csokis kekszre, amit mellesleg odatoltam félúton kettőnk közé, ha esetleg kérne. - Pontosan három és fél éves. - Révetegen pillantottam az italomra. - Gyümölcslevet tisztán azelőtt, a gyerekkoromat leszámítva sose ittam. Szerettem inni, mértéket se mindig tartottam, és ha azt nem találtam elég ütősnek, akkor nehezebb tüzérséget is bevetettem. - Értem ezalatt a kábítószereket. - Zavaróan hamar feldolgozza az ilyesmit a szervezetünk, pár órás kábulatok voltak mindössze. - Ehhez az is hozzátartozik, hogy eléggé megedzettem a szervezetemet az ilyesmihez. - Három és négy évvel ezelőtt úgy elvetettem a sulykot, mint még soha. - A tekintetem elsötétült. - Az egyik haverommal versenyeztünk... nem tudom már, hogy kinyert, de ez rohadtul mindegy. - A hangomba fokról fokra lopakodott be az önutálat. - Fergeteges szórakozásra vágytunk, ezért aztán... - felálltam, a tűzhelyhez léptem, és levettem onnan a gyufás skatulyát, majd fogtam egy papírfecnit és meggyújtottam. - Tűzbe borítottunk egy földszinti családi lakást. Az arcom előtt táncoló apró lángok nem csak Anne-ben idéztek fel lidérces emlékeket, a füst maró szaga a torkomat kaparta. - Megöltem ennek a kislánynak a szüleit. Miattam árva lett. Neki nem esett baja a tűzben, időben kimentették. - A papír elégett, a pernye ott feketéllett a dohányszóasztal lapján. - Öltem már embert, vérfarkast is, de mindig tudatosan. Sose éreztem magam szörnyetegnek, még kölyökként sem. De akkor igen. Bűntudatból fogadtam örökbe, és fogadtam meg, hogy bármibe is kerüljön, megvédem őt... - Lesöpörtem a papír maradványait. - Ennyi a történet. Azóta egy csepp alkoholt nem ittam, nem gyújtottam rá, nem füveztem, nem drogoztam, a legnagyobb kábító dózis egy bögre kakaó nálam.
Már az első pillantásán éreztem, hogy valamibe beletrafáltam. Legszívesebben visszaszívtam volna, de már nem lehetett. Nem akartam kellemetlen dolgot kérdezni. Az ok, hogy szívatjuk egymást, de én soha nem akarnék neki ártani, az előtt sem akartam, most meg már egy falkában vagyunk. Csendben, rezzenéstelenül hallgatom végig a történetet, de belül megrendülök eléggé. Nem, nem Duncanre akadok ki, én ezért nem vetem meg. Így kívülről hallva, és ennyi év távlatából is fáj, ami történt. Sok-sok fájdalom mindenkinek. Kár volt azért a napért. Amikor Duncan elhallgat, tudom, hogy mondanom kéne valamit, de nem könnyű. Nem lehet csak úgy legyinteni rá, vagy elbagatellizálni a dolgot, nem lehet elegánsan másik témára átsiklani. Végül nagy levegőt veszek, és belekezdek. - Nagyon keservesen tapasztaltad meg, mit tehet a drog az elmével, és a jellemmel. Én azért érzem magam szerencsésnek, többek között, mert előbb tanultam róla, minthogy hozzájuthattam volna. Mire hozzáférhető a számomra, addigra már túl sokat tudtam róla, hogy ki akarjam próbálni. Erős vagy hogy így tudtál váltani. Igen, ezt határozottan állíthatom. - Én többet nem húzlak se piával, se zülléssel, ezt megígérhetem. Remélem, be is tudom majd tartani, és nem feledkezem meg magamról valami idióta poén miatt.
Nem vártam vigaszt, vagy ilyesmit, akkor sem vártam, amikor Castor elé álltam a történtekkel. Tőle bőven elég volt annyi, hogy rábólintott Anne maradására, Gabrieltől pedig, hogy érezte a súlyát. Jobb volt így, hogy tőlem tudtam. Ha valami velem kapcsolatos, és más tudni akar róla, jobb szerettem, ha tőlem hallja az eredeti verziót, nem pedig valami ködös, homályos pletyka után alkot képet. Ez voltam, ez vagyok, nincs mit rajta szépíteni. - Az én időmben... - ez de nyugdíjasan hangzik - még nem volt kimondottan bűn. Legalábbis nem üldözték, és nem is igazán hívták fel a veszélyére a figyelmet. Ráadásul az én köreimben könnyű volt hozzájutni, ezt pedig élveztem. - Kivettem egy kekszet és eltűnődve majszoltam. - Ha Anne nincs, én ugyanolyan vagyok, mint akkor, és most biztosan nem beszélgetnénk, mert már felnyársaltalak volna a vérmintás húzásodért. Vagy akár valami kisebbért. Na, igen, azzal az estével nyakamba szakadt a bűntudat, vele egy gyerek, és akkora fék, amekkora nem hittem, hogy létezik. Továbbra se voltam szent és jótét lélek, de ez a kicsi lány rávett arra, amire előtte senki és semmi nem tudott: hogy tényleg felnőjek. - Ne ígérj ilyet - ráztam meg lassan a fejem. - Véletlenül is kicsúszhat a szádon - vontam vállat. - De ha odafigyelsz rá, és direkt nem húzol vele, azt megköszönöm. Most pedig egyél! - toltam elé a csokis kekszeket. - Nem tudod mit hagysz ki, ha ezt nem kóstolod meg! Isteni!
- Áh! Szóval a kis hölgynek köszönhetem, hogy életben vagyok? Akkor tartozom neki. - mosolyodom el. - Majd valahogy meghálálom. Majd foglalkozok a kicsivel néha, mesélek neki, vagy tanítgatom, esetleg játszunk valamit. Anyagilag biztos mindene megvan. Veszek a csokis kekszből, bekapom, és élvezem az ízeket. Manapság nagyon rafinálta és ütős édességeket tudnak már gyártani. Ez is tényleg mennyi. Ha már így a múltnál és a traumáknál tartunk, van még mit kibeszélni. Bennem is mocorognak dolgok, olyanok is, ami hetven éve nem hagynak igazán nyugodni. - Nekem ez már meg se kottyan. Például az ivászaton derült ki, hogy annak idején, még kölök koromban Castor parancsba adta, hogy öljenek meg. Csak valahogy nem sikerült. Tényleg! Te akkor a falkánál voltál már? Lehet, hogy vadásztál már rám ... Persze én erről akkor semmit nem tudtam, a falka óvott, én meg a laboromban ügyködtem, és nem érdekelt a külvilág. Na, szóval annyi mindent túléltem már, hogy szinte szégyellem a mocskos szerencsémet. Tényleg jó ez a keksz. Elveszek még egyet, és bekapom.
Elgondolkodtam azon, amit mondott, és gyorsan visszaszámoltam, hogy akkor mennyi voltam, és mi lehettem. Heh, még mindig egy suhanc. - A beharapásom óta ezzel a falkával vagyok - mondtam váll vonva, egy újabb kekszért nyúlva. - Sok mindenkit levadásztunk már... - járattam az agyam, valami rémlett. - Azt hiszem, én is az üldözőid között voltam. - Összeráncoltam a szemöldököm, úgy agyaltam, hogy valamit felelevenítsek. - Á, igen! Már beugrott, akkoriban öltem meg azt, aki a beharapóm és mentorom volt egy személyben. Azt mondta, hogy még bakfis vagyok, és úgyse tudnálak előkeríteni. Meg hogy őt se tudnám megölni. Az elsőben igaza volt - ingattam a fejem, és sötét mosolyra húztam a számat. - A második már nem nyert! Újabb pohárral töltöttem magamnak, tiszta teadélután, csak tea nélkül... és inkább dél van. - Sok bosszúságot okoztál Castornak, szerintem belefáradt abba, hogy megpróbáljon megölni. Jobb az idegeinek, ha inkább velünk vagy - nevettem. - Egyél nyugodtan, még van három zacskóval - intettem a konyhaszekrény felé. - Anne bespájzolt. Pár másodpercig fürkész pillantással figyeltem Gabrielt. Egyáltalán nem sajnálta, hogy ott kellett hagyni az előző falkáját - ami nem csoda -, és meglepően jól elevickélt közöttünk. Fura fazon, az egyszer biztos. - Nem vagy egy J.I.Joe, de még nyeszlett Rambónak se mondanálak. Nem azt mondom, hogy csak erővel lehet túlélni, de harc nélkül biztosan nem. Tudsz egyáltalán verekedni? Ez kivételesen nem kötözködés volt, puszta kérdés. Bele gondolva, nem emlékszem rá, hogy valaha is hallottam volna, hogy bunyóba keveredett, vagy valakit megvert. Akár önvédelemből, akár mások oltalmazásáért. Igaz, hogy még "csak" 90 éves volt, de ilyen idősen azért már nem egy balhén túl volt a falka zöme. Jó, igaz, ő még csak most csatlakozott hozzánk.
Milyen kedélyesen beszélgetünk! Ez alapban nem baj, de hát gyilkosságokról van szó, az én életemről, az ő tetteiről ... Mikor odaér, hogy megölte a mentorát, már csak a szememet forgatom, és inkább még egy csokis kekszet tömök a számba, csak nehogy megszólaljak. Vajon hány gyilkosság szárad a lelkén? És hogyhogy ez nem zavar igazán? Mondjuk vannak dolgok a világban, amitől én eddig igen távol maradtam, és most ezek a dolgok szépen lassan, vagy kevésbé lassan betolulnak az életembe. Castor falkája már régóta tevékenykedik, és Duncan teljesíti a főnöke megbízásait. Hirtelen lopózik be a gondolataim közé, hogy bizony akár ő is megölhette Maryt. Hirtelen még a csokis keksz is megkeseredik a számban. Nem akarom, hogy pont ez álljon közénk, mert ezzel igazából nem nagyon tudnék mit kezdeni. Mary a múlt egy nagyon kedves foszlánya, Duncan pedig a jelen egy fontos darabja. Szerencsére témát váltunk, és én kerülök terítékre, így megpróbálhatom elfelejteni ezeket a sötét tónusú gondolatokat. A nyeszlet Rambora kissé már összehúzom a szemöldököm. - Na! Ne nézzél teljesen puhánynak! - tiltakozom morcosan. - Nem, verekedni tényleg nem tudok nagyon, de hidd el az erőnlétemmel az ég világon semmi baj nincs. Nem csak bunyóban lehet edzettséget szerezni. Aztán valamivel higgadtabban állok már a kérdéshez, mert tudom én, hogy jót akar. - Elég ritkán emelek kezet valakire. Régen, kölyökkoromban verekedtünk a többi kölyökkel, onnan van némi gyakorlat, beidegződés, de nincs előtérben. Azért valami meg-megvillan időnként. Azért nem kellett nagyon keresgélnem a mozdulatokat, amikor Ambert küldtem a padlóra. Na, és Jake ellen is egészen jól sikerült a fellépésem. Ezen aztán elröhögöm magam. - Tudod, épp nemrég próbáltam ki magam az új fő-al-hekuson. Nem tudom, Castor mesélt-e valamit arról az estéről. Közvetlen utána jelent meg Vincent, úgyhogy lehet, hogy nem, mert az alfa elhomályosította az előző napi kalandot. - Szóval kicsit berúgtunk Castorral, és aztán elindultunk haza. Kiléptünk a kocsmából, beültünk az autóba, erre megjelent, és közölte, hogy túl részegek vagyunk az autóvezetéshez, menjünk taxival. Szó se róla, Castor az elején egészen szelíden próbálta leszerelni, de azzal rögtön tisztába lehetett jönni, hogy ő vezetni fog hazafelé, ha a fél rendőrség szirénázik utána akkor is. De aztán Jake addig kötötte az ebet a karóhoz, hogy Cator kezdett bebipulni. És akkor úgy gondoltam, jobban jár mindenki, ha én rendezem le az ügyet. Castor amúgy is meglökött, és akkor magammal rántottam Jake-et, és "véletlenül" esés közben leütöttem. - jót vigyorgok az emlékek hatására - Castor gyorsan hazahajtott, én meg összekapartam a főhekust, és hazajöttünk taxival. - fejezem be aztán. Jaj, Jake! Nem is szabad róla megfeledkezni, mert ugye még itt lakik nálunk. - Persze most majd azt fogja figyelni, hogy mikor lehet minket bemártani valami miatt. Mert persze egyértelműen levette ő is, hogy az a véletlen nem volt véletlen, és tudja, hogy én is tudom, hogy ő tudja ... szóval jól elleszünk, azt hiszem a következő hetekben-hónapokban. Castor koketál vele, hogy esetleg beharapja, úgyhogy ne tekerd ki a torkát, ha lehet.
Jó, hát az én se gondoltam teljesen komolyan, egy elanyátlanodott szerencsétlenség, de kétségkívül nem egy harcos típus. Ő inkább ilyen IQ-ra gyúró, ami nem baj, jól jön egy ilyen farkas is. A sztoriján nagyot néztem. Jó, a tivornyáról hallottam, meg hogy volt ott valami zsaru is... de az valahogy elkerülte a figyelmem, hogy az említett pont Jake volt. Félig kínomban, félig jókedvűen felnevettem. Fairbanks rohadt pici. - Én azon a napon látogattam föl a hegyekbe, hogy kicsit körülnézzek a helyi falkánál, és egyet tippelhetsz, hogy kivel beszélgettem el meglehetősen jól. - Sóhajtottam egy nagyot. - Szép, én összehaverkodok vele, ti meg "túszul ejtitek"! - Megráztam a fejem. - És nem tartom jó ötletnek őt beharapni - mondtam eltűnődve, majd elkezdtem sétálgatni. Mostanában mintha kilométerhiányom lett volna. - Ő egy ízig-vérig zsaru, betonkemény igazságérzettel, és a családja is távol él. Feleség, gyerek nincs. - Megsimogattam az állam. - Annyit érnénk el a beharapással, hogy szereznénk egy kölyköt, akit árgus szemekkel kéne figyelni, hogy mikor ad fel minket egy-egy kétesebb üzletünkért. Lehet, hogy nagy zsivány tud lenni, de Jake a törvény keresztes lovagja. - Újabb keksz, még pár korty gyümölcslé. - Próbálhatnánk betörni, de nem tűnik egy igába hajtható alaknak, annál erősebb jellem. A vége az lenne, hogy meg kéne őt ölni. Azt pedig átváltoztatás nélkül is el lehet intézni, és több fejfájástól is megkíméljük magunkat. Persze, lehet, hogy Castor nem így gondolja majd, de egy biztos: én nem fogom támogatni a zsaru beharapását.
- Nem ejtette senki túszul. Egyszerűen csak ... megmentetem az életét, azt hiszem. - találom meg a helyes kifejezést némi hezitálás után, de el is nevetem magam rajta. - Szerintem sem az a simlis fajta. Hozzá képest még én is nagystílű bűnöző vagyok, mert párszor átmentem a piroson. A csokis keksz valóban jól fogy. Utánaküldök egy kis ásványvizet is még. - Szerintem sem lenne jó beharapni. Hová tüntetjük el az első holdtöltéig? Mer ugye dolgoznia is kéne közben ... De hát ha Castor esetleg akar valamit, akkor úgyis keresztülveri mindenkin, nem? Persze, lehet csak én látom így, a friss "külsős". - Szerinted veszélyes a helyzetem, itt a városban a másik falka miatt? Baj, hogy nem vagyok egy harcos alkat? Szó se róla, aggaszt a dolog. Nem csak azért, mert magamat féltem, hanem mert nem akarok egy nyűg és gond lenni a falka nyakán.
Felröhögtem. Gabe, mint bűnöző, hát ez jó vicc! - Castor elég makacs, de azért az ész érvek rá is tudnak hatni, ha eleget szajkózzák. - Legalábbis remélem. - Több bonyodalom, mint haszon lenne Jake-ből, nem hiszem, hogy beharapja. Vagy ha igen, akkor mentorálja is, mert jelenleg egyikünknek sincs szabad kapacitása egy becsület bajnoka rendőrre. - Bajnak nem mondanám, de a saját szempontodból mindenképp hátrány. Castor nem tartja őket túl sokra, de... van egy olyan érzésem, hogy ezek nem olyan békések, mint Victoriáék. - Leültem, és kicsit lecsúsztam. - Ártani mindenesetre nem fog, ha kérsz néhány különórát Liutól. Csak hogy némi alapod legyen. Igen, az nem volt egy utolsó dolog, ha valaki értett az önvédelemhez. Mert az ilyesmi itt még valószínűleg jól fog jönni.
Duncan jót szórakozik a hasonlatomon, de most nincs miért megorrolnom rá, mert én sem tartom magam bűnözőnek, bár nemrég ugye lecsaptam Jake-et mint a taxiórát, amit hivatalosan úgy mondanak, hogy hatóság elleni erőszak. Hogy Castor mennyire észlény vagy sem, azt Dun jobban tudja. Ha szerinte lehet vele beszélni, akkor lehet. Mondjuk eddig még én is egészen jól boldogultam ezzel. - Ó, ezen már túl vagyok, kértem. Amikor ráérek, ott vagyok az edzésein. Egyenlőre az is bőven elég, mármint újdonságnak. Furcsa azt hallani, hogy "Viktoriáék", így, kívülállóként tekinteni arra a falkára. Annyira még nincs messze az az idő, amikor velük éltem, még nekem ők nem egy harmadik erő. De már roppant messze vannak, és nem sírom vissza az ottani időket. - Nem, valóban nem volt divat az erőszak. - bólintok rá szűkszavúan. - Tudod, Vincent és mi ezzel a gazdaségi felállással kissé egy másra vagyunk utalva. Akik itt szállnak meg, gyakran náluk síelnek télen, és az ő hajóikkal hajókáznak nyáron. ezt az előbb a prospektusok tanulmányozásából szűrtem le.
- Azok az edzések kevesek - ráztam meg a fejem, és ezt most nem azért mondtam, hogy Liut lehúzzam, mert embereknek tartotta, szóval nyilván nem úgy áll hozzájuk, mint mondjuk a falka tagjaihoz. - Elhiszem új, de amilyen gyorsan csak lehet tanulj meg annyi fogást, amennyit bírsz, különben nagy szarban leszel. Jelen állás szerint ha valaki bajban van, akkor az egész falka fején ott a mocsok. Ja, a magánügy, és a személyes probléma, mint olyan, most egy darabig nem fog létezni, mert olyan kevesen vagyunk, hogy ha csak egyikünknél beüt a mennykő, már attól is kiszolgáltatottabbak leszünk. Szóval nekem is nagyon oda kell figyelnem arra, hogy még egy ilyen magamba zuhanós drámát ne játsszak meg. Eltűnődtem azon, amit mondott az egymásra utaltságról. - Tök jó - mormoltam ironikus felhanggal. - Tehát ha mi bekrepálunk, az nekik is rossz, és ha ők tönkremennek, azt is megszívjuk... - Öntöttem még egy pohárral magamnak, és ezzel el is fogyott az a doboz üdítő. - Idegesítő egy bagázs. Ittam, párszor körbelötyköltem az italt a poharamban, mintha valami finom bor lenne. - Te jobban kijössz az ilyen hókuszpókuszos dolgokkal, mint a falka többi farkasa - mondtam magam elé meredve, a gondolataimat bogózva. - Mennyit tudsz az őrzőkről, vagy a képességeikről? Ha házon belül tudhatott bárki bármit róluk, az csak ő lehetett, mert a többiek vagy túl fiatalok voltak hozzá, vagy egyáltalán nem érdekelte őket eddig a téma... mint engem.
- Persze, később majd kell több is. Most jó arra, hogy felelevenedjenek az emlékeim, melyek negyven-ötven éve porosodnak, és tanuljak pár új fogást még hozzá. Aztán majd később specializálódunk. De már most is sokat tanultam. Liu harcművész testismerete meg az én biológia tudásom elég érdekes dolgokat mutatott meg. Nem is tudom, mikor beszélgettem ilyen jót utoljára. Lehet, a régi falkában is előfordulhatott volna, ha néha kidugom az orrom a laboromból. S lám, mire jó, hogy most nincs! A következő kérdés már fogósabb. Egy ideig gondolkodom, mit is mondhatnék. - Castorral is beszéltünk erről. Azt lehetne hinni, hogy én tudósként materiálisan gondolkodom. És annak idején, amikor megszereztem az első diplomámat - mint kiderült ennek a falkának a pénzén - akkor még így is volt. De aztán vérfarkasként nekiálltam kutatni a vérfarkas tulajdonságokat, és működést. Nagy reményeim voltak, hogy én majd megfejtem, hogyan működünk. De nem. Egyvalamire jöttem rá. A működésünk természetfeletti, azaz a biológia törvényeivel nem írható le, mágia segít nekünk. Szóval, ha úgy tetszik, mi is varázsolunk. Az ősök szellemi, amiket néha emlegetünk pedig létező entitások, melyeknek ma is van elég erejük, hogy beleavatkozzanak a jelenünkbe. Az őrzők? Róluk még nem sokat tudok. De a mágikus energiáik egy részt belőlünk nyerték, és nyerik. Ezt biztos. Chicago-ban valamiért nem voltak túl aktívak, vagy észrevétlenül dolgoztak. Castor nekem adta ki a feladatot, hogy tudjak meg többet. Még nem tudom, ehhez hogyan kezdjek hozzá. Igen, ez egy nehéz feladat. Nem hiszem, hogy erről találnék könyvet egy szokványos könyvtárban, vagy anyagot az interneten. Talán a múzeumban, vagy az itteni eredetű legendákban. - Apropó, ami az egyéni problémák közösségi voltát illeti ... - jut eszembe még valami - Patrisha mért kiabált veled a napokban? Ettől visszhangzott az egész folyosó. Nem volt valami hízelgő véleménye rólad ...
Érdeklődve hallgattam. Érdekes volt, amint mondott, és egy kósza gondolat át is futott az agyamon, de egyelőre nem talált magának táptalajt, amiben gyökeret növeszthetett volna. Talán majd később. Egyelőre úgy is akadt elég tennivaló, és probléma, nem hiányzott még egy, csupa önszorgalomból. - Őszintén szólva, nem irigyellek - mondtam némiképp somolyogva. - De testhezálló feladat, te szeretsz kutakodni, nem? Castor feladatosztás terén nem kímélte, de valószínűleg erre a munkára a legalkalmasabbat választotta. Gabrielt - az eddigiek alapján - még érdekelte is a dolog, így valószínűleg alapos munkát fog végezni. Amíg mondjuk én inkább csak átszaladnék a tények fölött is. A kérdésére kelletlenül feszengtem kicsit, aztán morrantam egyet. - Kétségei támadtak a... hogy is mondjam... munkavégzésem terén. Szó, mi szó, mostanában nem igazán vagyok formában - vontam vállat, de korántsem olyan könnyedén, ahogy kellett volna. Ez azonban a legkevésbé sem érdekelt. Folytattam, mert hát falkatag, neki is jobb, ha tud róla. - Anne-t magukhoz akarják venni az őrzők, hogy tanítsák és védjék. Én ettől kicsit kiakadtam, és cseppet dekoncentrál lettem, Trisha pedig volt olyan kedves, és erre fektetett némi hangsúlyt. - Hangomba gúny lopózott. Utáltam, amikor az orrom alá dörgölték a nyilvánvalót, főleg ha az az éppen aktuális, és nem a maximumon pörgő teljesítményem volt. Én is tudtam! Nem kellett pluszban felhívni rá a figyelmet. Az pedig, hogy olyasvalaki oktatott ki, aki alig pár hete volt a falkával, és tulajdonképpen nem is ismert, külön bökte a csőröm. A farkasom ugyanúgy folytatta odabent a morgolódást. Eszembe jutott az a beszélgetésem Castorral, amikor még ott, Chicagóban le akartam mondani a testőri titulusról. Lehet, hogy jobban kellett volna erősködnöm, de megfutamodni mindig annyival könnyebb... Őt pedig nem akartam cserben hagyni, habár egyre kevésbé éreztem úgy, hogy megállnám a helyem. De ez volt az, ami rajtam kívül senki másra sem tartozott. - Castor nagyfiú, tud magára vigyázni, Anne viszont jelenleg sokkal nagyobb veszélyben van. - Az állkapcsom megfeszült. - Tudom, hogy kötelességem védeni az alfát és a falkát, nem felejtettem el. De amíg az egyes tagokért nem csak én felelek, hanem ők is magukért, addig Anne-nél ez nem így van. Ő a lányom. Ha én nem vigyázok rá, akkor ki fog? - fejeztem be egyenesen Gabriel szemébe nézve. Költői kérdés volt, mert a válasz egyértelműen: senki. Az a kislány az én felelősségem volt, az én ballépésem élő bizonyítéka. És fontosabb volt, mint bárki... még a falkánál és Castornál is. A csokis kekszes zacskót néztem, majd felálltam és az ablakhoz sétáltam. A hófödte hegycsúcsokat néztem, és közben a pokolba kívántam a másik falkát.
Nem gondoltam volna, hogy Duncanben ennyi érzés lakozik. Ennyire tud aggódni, szeretni, és ennyire lelkiismeretes. S az meg főleg meglep, hogy beszél róla. Anne problémája eléggé komplikált. Egyrészt ne gyereknek való környezet egy falka várfarkas. Másrészt Duncan nem az apja, hanem a szülei gyilkosa. Ugyanakkor biztos vagyok benne, hogy nincs a földön még egy lény, aki jelenleg jobban szeretné az a kis porontyot. - Mi, Duncan. Persze veled együtt. A válasz egyszerű volt, és könnyű volt megadni. - Egy falka vagyunk. A falka tagjai pedig kölcsönösen számíthatnak egymásra. Ha nem így lenne, nem is lenne érdesem az egyéneknek falkába tömörülni. Azonban .... - egy kicsit tartottam a reakcióktól, de akkor is el akartam mondani, amit gondoltam - ... amikor először halottam róla, hogy van ez a kislány veled, még hónapokkal ez előtt, az első gondolatom azt volt, hogy nincs ez így jól. Úgy gondoltam alkalmatlan vagy a gyereknevelésre. De nem csak a személyed miatt, én magamat is annak tartottam, és még tartom is. S téged is annak tartalak még most is. De már csak a körülményeid miatt. Persze nem tudom, mennyivel lenne jobb, ha az őrzők nevelnék. De ha Castor munkáját végzem, erről is megtudhatok egy-két dolgot. Akkor holnap mindenképpen nekiindulok, mert így már sürgősebb az ügy. A feladat testhezálló, kétségtelen, vagyis nekem a legtesthezállób a falkából talán. Főleg ha arra a temetői éjszakára gondolok ... Még mindig nem tudom, mi volt az oka az ősök megjelenésének a perpatvar, vagy én?
Ebben nem voltam olyan biztos. Nincsenek téveszméim, ha én elpatkolnék, Anne se sokáig maradhatna a falkával, azon egyszerű oknál fogva, hogy csak nyűg lenne. Castor nem hinném, hogy megtűrné. És amíg én itt vagyok, addig 90%-ban az én felelősségem. Jó lenne azt képzelni, amit Gabe mondott, de azt a szart, amit kavartam, és aminek az eredménye az lett, hogy a kislány velem él, nekem kellett eltakarítanom valahogy. Nem Anne volt a gond, soha egy pillanatig sem bántam meg, hogy örökbe fogadtam. A probléma viszont jelenleg köré csoportosult. Valamiért elmosolyodtam azon, mit Gabe mondott, de ő ezt nem láthatta, mert éppen háttal álltam neki. - Fogalmam sincs, hogy miért vettem őt magamhoz - mondtam halkan, szinte csak magamnak. - Utána nap még nem volt bűntudatom, az folyamatosan alakult ki... - Igazság szerint a "miért" nem is számított. Megtettem, és ezt azóta se tudnám rossz lépésnek gondolni. Meglepő, hogy mostanában micsoda őszinteségi és kibeszélhetős roham tört rám. Volt százötvenkét év, amit szépem magamban tartottam, ennyi ideig nem beszéltem a saját gondolataimról, pláne nem az érzéseimről, ha ugyan akadt olyan. A véleményemet persze mindig megmondtam. De most mintha valaki meglökött volna, én pedig fejjel előre zuhanok egy feneketlen katlanba, és csak ez a feleslegesnek tűnő locsogás tud valamelyest lefékezni. Az a baj, hogy ezt a dolgot nem lehet megoldani az eddigi módszereimmel, és ezért segítségre szorulok. Ezt pedig gyűlölöm. Beismerni, kimutatni egyaránt, nem is tudom, hogy melyik a rosszabb. - Lassabban, Gabriel, a végén még meghatsz - morzsoltam el egy nem-létező könnycseppet, és visszafordultam. - Ettől a kis teadélutántól - mutattam körbe a dohányzóasztalon -, meg a rinyálásomtól nehogy elbízd magad! Továbbra se vagy a szívem csücske. Ez így van. De kijjebb evickélt a "rühellt" státuszból.
Ja, hát ha Duncan valamilyen tragédia folytán meghalna, akkor Anne nem maradna velünk, ez biztos. Akkor tényleg a legjobb helye az őrzőknél lenne. Hiszen hozzánk nem ragaszkodik annyira, szóval nem hiányoznánk neki. Az első pár szóhoz nem tudok hozzászólni. Ha Duncan nem tudja, mért vette magához, akkor én honnan tudhatnám? A bűntudat miatt nem irigylem. Nekem az is elég volt, hogy Duncannek ennyi szenvedést okoztam, ahhoz, hogy pocsékul érezzem magam hetekig. És ezért volt az első dolgom amikor magamhoz tértem, hogy az ő válláról levegyem a terhet. De közben Duncan már heccelődni kezd. - Nem is akarok az lenni! - vágtam vissza vigyorogva. - Anne, Amber meg Castor mellett már úgyis csak szűkösen lenne hely. De ettől még segítek. Vannak adósságaim, és azokat én törleszteni szoktam, ha tudom. Most már tényleg nagyon foglalkoztat, hogy merre is induljak neki az új kutatásnak. Sok irány van, ahol apró részinformációkat lehet szerezni, nem tudom hol mennyit. Az biztos, hogy nem fogok találni olyan helyet, ahol mindent egyben megtudok, amire nekem, nekünk szükségünk van. A végén lesz sok-sok apró darabkám, amit úgy kell majd összerakni, mint egy kirakós játékot, csak itt az illesztések sokkal elmosódottabbak.
Az biztos, hogy szűkös a hely, néha már így is soknak érzem, de egyiküket sem akarom, hogy kikerüljön onnan. Mert akkor valami nagyon durván elromlik. - Ha tudok majd valamiben segíteni, akkor szólj. Mondjuk ezen a téren nem hinném, hogy sokat tehetek - vállat vontam -, de ki tudja. Szerintem örülni fog, ha egyáltalán talál majd egy vezérfonalat, vagy némi fogódzkodót, ami alapján elindulhat. Elég nagy fába vágatták vele a fejszét, ám neki talán elég jó eszközei vannak ahhoz, hogy ki is döntse azt a fát. - Tartozás terén pedig legfeljebb Castor az érintett - tettem még hozzá, felém ugyanis semmivel nem jött. Ha volt is valami, úgy érzem jelenleg kiegyenlített a számla, sőt, ah ebben tud segíteni, még én leszek az adósa.
- Köszönöm! Megkereslek. Ahogy remélem, Te is engem hasonló esetben. Ha Duncan úgy érzi, nem tartozik nekem, ám legyen. Igaz, alkalmat adtam neki, hogy megbosszulhassa, amit miattam elszenvedett, és élt is vele, de ez - akármennyire is fájdalmas volt nekem - csak formalitás. Én akkor érzem majd törlesztettnek az adósságot, ha valami jószolgálattal ellensúlyozom a történteket. De ez már az én gondom. Ha ő úgy véli, nem tartozom neki, én nem erőltetem. - Igen, neki tartozom. Nagyon is sokkal. De majd igyekszem hasznossá tenni magam. - bólintok egy hosszú sóhaj kíséretében. - Azt hiszem, nem terhellek tovább, hagylak dolgozni, én meg összeszedem, mi is kellhet a rendszerhez, és ellátogatok a helyi múzeumba, meg a könyvtárba.
Kezdőlap
