A vizsga kicsit háttérbe szorult, d eez már nem is zavar, mert Kendra tudása eléggé alapos volt eddig is ahhoz, hogy biztos legyek benne, jól felkészült. Előveszem a zsebemből a csoport névsorát, amiben már ott sorakoznak a többiek osztályzatai, és nekiállok megkeresni őt a névsorban. A belőle sugárzó vágyakozás, hiányérzet szinte engem is letaglóz, és amint rátalálok a nevére, egy másik fénykép ugrik be, egy férfi képe. Először nem is értem a dolog, de aztán felidézem az emléket. Az őslakos a számítógépes nyilvántartásból. Ott a neve is, és az bizony megegyezik Kendráéval. Kendráéval, aki most az apját hiányolja, és a farkasokról beszél nekem. - Apádat Iannek hívják, igaz? - teszem fel a kérdést semleges hangsúllyal, bár már én sem vagyok teljesen nyugodt, olyan érzésem van, mint akit nyakon csípett a sors.
Úgy kapom fel a fejem, mint akit fenéken csípett egy giganagy darázs... Körülbelül annyira lehet összeszedett a pillantásom, mint a rémült őzeknek, akiket felzavartunk. Nem értem hogy jön ide apám hirtelen. Meglepődök, habár mindig apára gondolok szinte, mégis az, hogy valaki felemlegeti, hogy nem csak a fejemben van ott, de a nevét is hallom, attól valahogy elszorul a szívem és szerencsétlennek érzem magam... ~ Miért esik ilyen rosszul, hogy felemlegetik? ~ Pár pillanatig még néma vagyok, hirtelen szorul belém a szusz és válaszolni sem tudok egy darabig a tanáromnak, majd végül csak egy aprót bólintok. Aztán összeszedem magam és hogy lehetőleg ne nézzen totál hülyének és szerencsétlennek a tanárom, így szóban is megerősítem a dolgot. - Igen, az apámat Iannek hívják. Miért? - kérdezek vissza, mert nem bírom megállni. Legszívesebben mélyre elásnám ezt a témát, de végül mégsem bírok magammal. ~ Vajon ismeri apát, vagy mi? ~ Nem tudtam elképzelni miért emlegette föl, de ettől függetlenül nagyon kíváncsi voltam rá.
Igazából mire Kendra válaszolt, már azon lepődtem volna meg, ha nemleges választ ad. Valahogy éreztem ... Érzem a meglepetését, talán egy kis rémületet is benne. - A hotelben lakom. - ejtem ki az első pár szót. Ha be van avatva a jelenlegi helyzetbe, akkor ettől most konkrétan frászt fog kapni, és még nincsen vége. - A múltkor láttam apádat bejelentkezni. - ez egy kis hazugság, mert nem láttam, de tudom, hogy bejelentkezett. - Hallottam a vezetéknevét, és megjegyeztem. És most láttam a tiédet is. Innen jöttem rá, hogy ő lehet az. Ha most hirtelen hazarohanhatnékja lesz a vizsga közepén, azt is megértem. Amúgy ez a legtisztább, és a legkényelmesebb megoldás, ha a lányon keresztül tudatom az apjával, hogy tudok róluk. Az, hogy itt voltunk fenn a hegyen, és a gyerek épségben előkerült, talán elég biztosíték lesz arra, hogy nem akarom bántani. Persze ha Kendre be van avatva a két falka ügyeibe, akkor most rendesen veszélyben érezheti magát. Figyelek rá, nehogy valami őrültséget csináljon hirtelenjében. A hegy nem egy olyan hely, ahol csak úgy fejvesztettem menekülni mondjuk jó ötlet lenne.
Esküszöm kezdtem ilyen szerencsétlen fogyatékosnak érezni magam. Újra ledermedtem és csak álltam és bámultam, mint borjú az Újkapura, hogy a többi hülye szólást és közmondást ne is idézzem.... ~ APA ITT VAN??? ITT VAN ÉS NEKEM NEM SZÓLT??? ~ Nem tudtam eldönteni, hogy az öröm, a düh, az izgalom, a félelmem, vagy a csalódottság az erősebb bennem. Valahogy keveredtek ezek az érzelmek és mind magukénak követelték a szívem. - Apám bejelentkezett a hotelbe? - kérdeztem tőle könyörgően. Vettem néhány mély levegőt, próbáltam lecsillapítani őrült szívverésem, majd kissé értelmesebben megint rákérdeztem. - Mikor jelentkezett be? Mióta van itt? ~ És nekem miért nem szólt arról, hogy visszatért? Vagy arról, hogy hová ment? ~ Nah jó, a csalódottság volt a legerősebb. Azt is nehezen viseltem, hogy elment, de az idő ha nem is begyógyította, de valamennyi gyógyírt kent erre a sebre. Az azonban, hogy itt van, de nem keresett engem, még csak nem is üzent róla, az olyannyira fájt, hogy nem is tudtam elmondani, mert nem volt rá szó. ~ Miért csinálod ezt apa? ~
Nem, nincs benne félelem, de sok más negatív érzelem hullámzik át rajta. Hát, Ian, nem érzem úgy, hogy az apák gyöngye lennél ... a lányod érzelmei nem ezt mutatják. - Pár napja volt ez, de mintha még aznap ki is költözött volna ... Naná, hogy kiköltözött, amikor rájött, hogy az ellenséges falka területére tette be a lábát. Én az ő helyében szerintem a felismeréstől is szívrohamot kaptam volna. - Nincs egy mobilszám, amin elérhetnéd? Hát milyen apa az ilyen? Kendra egy csodálatos lány, én is büszke lennék rá, okos, szép, talpraesett, jó megfigyelő, kedves ... mit mondjak még róla? De van, aki nem becsüli meg a maga kincsét, és magára hagyja. - Nos, én most leosztályozlak, megkapod a jelest, mert látom, hogy készültél, és megértem, hogy jelen helyzetben nem a vizsga jár már a fejedben. Előveszem a papírt, és beírom a jegyet, aztán újra elrakom. - Visszakísérlek a városba.
~ Szóval már pár napja... ~ Érzem, ahogy a szomorúság, akár valami fekete felleg, úgy terpeszkedik a fejem fölé. Nem tudok vele mit kezdeni, csak némán hagyom, hogy feltépje a szívem sebeit és pedig szépen csendesen elvérezzek. Úgy néztem a tanárúrra, akár az őzek, továbbra is üldözött és szomorú szemekkel. - Értem. - böktem ki. Aztán a mobilszámra csak csóváltam a fejem. - De, persze van egy, de azt már nagyon régen nem veszi fel. Nem tudom milyen felindulásból, de~ Szóval már pár napja... ~ elmondtam neki, mi történt. Valószínűleg nem érdekelte a dolog, de muszáj volt kimondanom. - Már majd egy éve eltűnt, amikor anyám meghalt, akkor neki is nyoma veszett... - nem fejeztem be, hogy egyedül hagyott, hogy magamra maradtam, amikor a legnagyobb szükségem lett volna valakire, de ezt hiszem, ez egyértelmű volt. A jelesért csak fáradt mosollyal mondtam köszönetet. Persze örültem, amiért az egész estés virrasztásomnak megvolt a gyümölcse, ennek ellenére most minden jókedvem elnyomta az új dolgok híre. Csak néztem szomorkásan Gabrielre, majd végül még egyet bólintottam. - Rendben, köszönöm szépen. És még egyszer elnézést, amiért miattam ismét ki kellett jönnie.
Akkor a dolog tanügyi részét lerendeztük. Megindulok lefelé, és közben hallgatom Kendrát. - Én most elég kényes helyzetben vagyok, mert semmilyen módon nem tisztem az apád viselkedését minősíteni, de azért megvan erről a véleményem. Persze tekintve, hogy én 25 évig hanyagoltam a gyermekemet, jobb, ah nem szólok egy szót sem. A különbség csak az, hogy ha én tudok róla, hogy a világon van, nem teszem ezt. - Nincsen esetleg olyan közös ismerős, akin keresztül esetleg elérheted? Nem akarom néven nevezni a falkát, mert az túl sok újabb komplikációt vetne fel, de legalább képet kaphatnék arról, hogy a kisasszony mennyire van felvilágosítva. Esetleg meg is tudhatok olyasmit, ami hasznos lehet nekünk. AZ, hogy fizikailag nem akarok neki ártani, nem jelenti azt, hogy nem használnám ki a helyzet adta egyéb lehetőségeket.
Továbbra is fáradt mosollyal csak vállat vonok. - Nos értem. Apára amúgy mindig számíthattam, és biztos vagyok benne, hogy most is megvan az oka rá, miért ment el. Hinnem kell, hogy megvolt az oka, mert ha nem hinném el ezt, akkor nem hihetnék semmiben és senkiben, akkor nem hihetnék abban, hogy van jóság a világon, ezt pedig nem szeretném... Rájöttem, hogy kicsit bő lére eresztetem a dolgot, és ahogy hajlamos voltam, már megint filozofálni kezdtem. - Elnézést tanárúr, nem akartam untatni. - kértem gyorsan elnézést, mert tudtam, ezzel gyakran az emberek agyára megyek. Közben néztem a tájat, ahogy visszafelé tartottunk, le a hegyről. Egész jól alakult volna ez a dolog, ha nem derül ki ez apáról. Sajnáltam, hogy így elromlott az egész, és persze ez megint az én hibám volt. - Nem, sajnos nincs, soha nem kérdeztem apát a barátairól, ő pedig sajnos nem mutatta be őket. - mondtam szomorkásan. - De csak jelentkezik majd, nem? - kérdeztem úgy, mintha ő tudná a választ, ami persze hülyeség volt, de muszáj volt kapaszkodnom valamibe.
Kendra eléggé összetört a hírtől, aminek nem örülök túlságosan, nem ez volt a célom a kérdéssel. Ian eléggé távol tartotta a gyereket a farkasléttől, lehet nem is tudja, mi az apja. E ha nem akarta neki elmondani, akkor egy idő után biztos, hogy végleg le fog lépni, hiszen különben hogyan magyarázza majd meg a felcseperedő gyereknek, hogy ő nem öregszik? Vagy Kendre tudja? Na, ezt akartam még kideríteni, de előbb egy kicsit oldani akartam a hangulaton. - Nos, én még nem nősültem meg eddig, nem is éltem túl hosszan együtt nővel, de azért pár dolgot megfigyeltem, vagy tapasztaltam. A társaslét akármilyen jó, mindenkinek kicsit szívás. Már elnézést a szóhasználatért. A nők valahogy úgy gondolják, hogy a férfiaknak azért nő szakálla, hogy reggel ne kelljen reggelit csinálniuk. Szóval hogy mi elég sok minden feladatból kihúzzuk magunkat, azzal az indokkal, hogy férfiak vagyunk. Pedig általában ami erre késztet minket, az a tehetetlenség. Szóval bénázunk rengeteget. Ezt egy feleség megszokja, elfogadja, vagy nem, és a pár egymáshoz csiszolódik az évek alatt, vagy nem és akkor alacsonyan szállnak a véres gumikacsák. Vagy valami más, mondjuk, váza, tányér, jobb esetben díszpárna. De most nem ez a lényeg. - Szóval apád egyszerűen tehetetlennek érezte magát, azt hiszem. És lehet most sem találja a megfelelő eljárást, vagy hogy mondjam, egyszerűen nem tudja mit kezdjen a helyzettel. Nem tudom, mennyi vigaszt nyújtottam ezzel a kis eszmefuttatással, aminek tulajdonképpen se füle se farka. Lehet, Kendra most könyvelte el, hogy én is teljesen dinka vagyok. - Na de beszélek össze-vissza. Már csak egy ilyen mondat hiányzik a hegyibeszédből, hogy a helyzet szilifisztikai szuvinitása úgy túl van turbinálva, hogy nem fér össze a morális eszenciával... és akkor már joggal nézhetsz teljesen hülyének. Szóval már csak egyet mondok: rossz pénz nem vész el,majd előkerül. És akkor vond kérdőre, mert ez a minimum! Hogy tudok én ennyit beszélni? Könnyen. Csak minek? - Apád egyébként roppant fiatalosan néz ki, ahhoz képest, hogy felnőtt lánya van. - szúrtam be aztán a megjegyzést, és vártam a hatást. Ha tudja, miért néz ki fiatalosan az apja, azt feltehetőleg érzékelni fogom.
Csak hallgattam a tanáromat és nem tudtam, hogy sírjak, vagy nevessek. Sírni lett volna kedvem, apa miatt, meg az egész hülye helyzet miatt, de annyira feldobott ez a sok sületlenség, hogy egy kissé visszatért az életkedvem. ~ És lássák a népek, a tanárok is tudnak jópofák és viccesek lenni... durva, de igaz. ~ Abban nem hittem, hogy apa tehetetlennek érezte magát, habár ki tudja, talán őt még inkább lesújtotta anya halála, habár nem tudom, ez hogy lehetséges, de pofátlanság lenne azt mondani, hogy az én gyászom volt a legmélyebb, igen pofátlan önámítás lenne. ~ Talán őt még jobban megviselte... ~ - Nos talán igaza van a tanár úrnak... Talán visszajön majd egyszer és akkor meg tudom vele beszélni miért is tűnt el. - sóhajtottam fel. Közben már visszaérkeztünk. Észre sem vettem, hogy ennyit sétáltunk. Talán a tanárúr hosszú és őrült beszéde terelte el annyira a figyelmem, hogy nem is néztem az utat. - Azt még megtenné, hogyha látja ismét megmondja, hogy keressen fel, vagy legalább felhív? - néztem rá könyörgően. Tudom, bunkóság ilyennel ugráltatni a tanárom, de muszáj volt megkérnem. Az utolsó mondatán pedig meglepődtem, de végül egy semmiséggel elütöttem a dolgot. - Igen, ez igaz, anya azt mondta mindig, ezt szerette benne a legjobban. - mosolyogtam szomorkásan, amiért anya eszembe jutott. Közben már láttam az autóm és megindultam arrafelé, egy végső búcsúzás után. - Nagyon köszönöm hogy fáradt velem tanárúr, remélem nem fárasztottam túlságosan. - motyogtam, majd ha ő is elmondta a magáét odatotyogtam a kocsimhoz és reméltem, hogy képes leszek hazáig elvezetni ilyen állapotban.
Kendra kérése jogos, de nem tudom, mit tehetnék én ebben az ügyben. Iant ugyan közvetetten el tudnám érni mindenképpen valamelyik falkatagján keresztül, de nem hinném, hogy jó néven venné, ha én adnék neki gyereknevelési tanácsokat. Mellesleg lehet, hogy pont miattunk tartja magát távol a gyerektől. - Ha látom, megmondom neki. - feleletem, és nagyon reméltem, hogy erre nem fog sor kerülni, azaz nem fogunk találkozni. Már csak az kéne nekem ... - Örülök, hogy sikerült összehozni ezt túrát végül, mert így a tudásának megfelelő jegyet adhatok, és nem kell megbuktatnom. A megjegyzésre nem reagál valami sokat, ebből nem tudom eldönteni, be van-e avatva vagy sem. Úgy tűnik elég nagy tudatlanságban hagyta az apja. Lehet, MAxnek is az lenne a jó, ha minél kevesebbet tudna? Nem tudom ezt eldönteni, de ahogy eddig megismertem, úgysem elégszik meg félinformációkkal. - Sok sikert a további vizsgákhoz is! - köszönök el, aztán a saját autómhoz indulok.
Lassan kikászálódok az autóból. Megborzongok, a hajnali szellők jeges ujjaként vájnak bele az arcomba. Álmosan szemekkel nézek végig a tájon. Kövek mindenütt. Érdekes geológiai kutatásokat lehetne végezni a területen, de egyébként... Amúgy is, az én hibám, hogy most itt vagyunk. Caleb még a falka buliján ajánlotta fel, hogy szívesen segít egy kicsit az edzésben. Most csütörtökön fel is kerestem, hogy akkor ha van ideje egy kicsit foglalkozni velem, állok elébe. Erre két nap múlva nem kiver hajnali háromkor az ágyamból? Alig hagyta, hogy magamra ráncigáljak néhány ruhadarabot és már a falak közös gépjárműve felé kezdett lökdösni. Lehet, hogy néhány fogalom alatt teljesen mást értünk. Számomra az edzés egy verőfényes délutánt jelent, valami mezőn. Nem pedig még napfelkelte előtt egy sziklákkal tarkított kiszögellésen. Az út alatt nem nagyon beszéltünk. Én megpróbáltam még néhány percet bóbiskolni, Ő pedig bekapcsolt valami igen irritáló zenét, amivel megakadályozta minden pihenési kísérletemet. Minden bizonnyal már ez is valami kicseszett játék lesz a részéről. Kicsit beljebb támolygok a és egy vastagabb fának döntöm a hátamat. Nyújtózok egyet és elnyomok egy ásítást. Kérdőn nézek rá. -Nos? Mivel akarod kezdeni? Esetleg csináljak néhány felülést? Hangomból egy csepp bizonytalanság árad. Fogalmam sincs, hogy mivel akar egy kicsit "farkasosabbá" tenni. Megvakarom a tarkómat és egy bárgyú mosolyt vetek rá.
Korán van... A levegő csípősen mart bőrömbe, ahogy becsaptam magam mögött az autó ajtaját. Imádom ezt a nyirkos, hajnali időt. Ilyenkor kezdődik minden, kár lenne elhalasztani. Amikor Ash felkeresett két napja, talán nem is számított rá, hogy ezen a reggelen úgy verem ki szerencsétlen kölyköt az ágyból, mintha csak ágyút döngetnék a füle mellett. Pedig így volt... És milyen jót szórakoztam a kába fején! Nem volt kérdés sem, hogy most megyünk, és neki lendülünk a dolognak. Én megígértem, ő lépett, hát akkor nyavajgásra nincs ok, ugyebár... Noha, a képéről lesütő fáradtság, és kevésbé nagy öröm, mondhatni átszabta az érfalaimat is. Neeem baj, én ezt kifejezetten élvezem! A kocsiba is többek között ezért tettem be azt az elbarmolt lemezt. Egyrészt, mert ha már ébren van, ne aludjon. Elbaszná az egész szisztematikát. Egyébként meg szórakoztató volt, ahogy dörmögött olykor az orra alatt. A talpam alatt apró gallyak reccsentek, ahogy beljebb haladtunk, mígnem Ash nekidőlt egy évszázados fának, és elég látványosan a pofámba tolta a fáradtság tüneteit. Mmmm, hát akkor mindjárt ébresztőt fújunk! Pillantásom félig kérdőn, félig értetlenül vonaglott fel a srácra, ahogy a kérdése megrezegtette dobhártyámat. Menten fel is röhögtem volna, cinikusan és vészjóslón, de végül nem tettem meg. Egyet közelebb léptem felé, ujjaimat összefonva tarkómon, így roppantva meg gerincemet. - Vicces fiú vagy te, Ash... Nem tornaórára hoztalak... - ejtettem el egy flegma vigyort, majd egy nagyobb sóhajt követően, elkaptam a kabátjánál fogva, és magam felé rántottam. Nem, nem voltam kifejezetten agresszív, de határozott. - Remélem tiszta sor, hogy amit mondok, azt úgy fogod csinálni. Vagy hagylak a picsába... - vontam fel egyik szemöldökömet. Végül vonásaimra futtattam egy negédes mosolyt, hogy érezze a törődést, és egész finoman elengedtem. - Ne parázz... Inkább erőltesd meg magad. Nem szarozunk... Támadj meg! - karomat mellkasom előtt átkereszteztem, amint kisebb terpeszbe álltam. Nyilván egyelőre kis "puhapöcs" lesz, és semmit nem fog csinálni az ég egy adta világon... Na sebaj, teszünk róla. - Például képzeld el, hogy éppen szét akarom tépni azt, ami neked fontos... Épp itt van a kezembe, a hátam mögött... - oldottam le karjaimat, majd hátul kulcsoltam össze, mintha valóban lenne ott valami... Hangom keserű volt, és érdes. Lelket szaggatóan eleven. - Fojtogatom... Meg fogom ölni, Ash! Annyira fáj neki... - villantottam egy visszataszító, sátáni vigyort, ahogy ködtől gomolygó íriszeimet az övébe fúrtam... vájtam, lángokba égettem. Hatni akartam rá... Első körben, talán felcsigázom vele... Ha nem... Úgy a tettek mezejére lépek. De saját érdekében 'remélem', nem kell ehhez folyamodnom.
Úgy tűnik mellé lőttem. Bizonytalan arckifejezést vágok, majd kiseprek néhány göndör hajtincset a szememből. Ezt nem sokan mondják nekem. A humorom elég kezdetleges és még így is enyhén szólva sajátosnak mondható. Nem vetem így a szemére, hogy teljesen komolyan mondtam az előbbit. Megrántom a vállaimat. Arcom kipirosodik a hidegtől, és így egy leheletnyivel több magabiztosságot sugárzok. Még ha nem is érzem éppen a toppon magam ez ügyileg. -Nem is mertem volna másra gondolni. Maga a tanárbácsi, én pedig a szorgos diák. Most rajtam a sor, hogy ironikus mosolyt küldjek felé. Azonban hamar lelohad a vidámságom. Az Ő negédes arckifejezésétől kiráz a hideg. Még az időjárást is messze elfeledteti velem. Tipikusan vihar előtti csendet ígér nekem. Körmeimmel a mögöttem lévő fenyő kérgét kaparászom. Amikor felszólít a támadásra, valóban meglepődök. Nem gondoltam volna, hogy ilyen gyorsan előránt egy nyuszikát a kalapból. Előre lépek egyet, majd meggondolom magam és hátamat újra a fának támasztom. Ha most nekimegyek akkor én sokkal rosszabbul jöhetek ki a dologból. Azonban, ahogy az előbb is mondta, szót kell fogadnom neki. Mielőtt még bármit is cselekedhettem volna újra elkezd beszélni. Jó taktikát választott. A legjobban azzal tud felingerelni, ha egy hozzám közel állót bánt. Megjelenik előttem egy fiatalnak tűnő, vörös hajú leányzó képe. Tudom, hogy nem Őt kéne elképzelnem, de a farkasom mást súg. Még ha nem is valódi, a bennem lakozó bestia nyomban nekiront a rácsainak. Vad hevességgel próbál megszabadulni a kontrolltól. A vigyora egyre feljebb és feljebb pumpálja bennem az erejét, míg néhány másodperc múlva már képtelen vagyok visszafogni. Egy hangos mordulással rugaszkodom el a fától és rávetem magam. Testemen a szemmel követhetetlen változások mennek végbe. Arcomon, kéz és lábfejemen szőr burjánzik, körmeim helyén ronda karmok nőnek. Magamból kikelve csapkolódok Caleb felé.
Szemöldököm flegmán rántódott meg, ahogy szavai a dobhártyámat érték. Sőt, igazából még egy gúnyos arcjáték is párosult mellé. Még hogy tanárbácsi. Mindjárt egyesével tépkedem ki a bongyori kis tincseit, csak hogy érezze az együttérzésemet. Nem faszkodni jöttem, hanem előrángatni a farkasát, és keményíteni. De, ha sokáig fáraszt, fogom azt egyszerűen beleépítem a talajba, hátha kivirágzik! Végül nagyjából sikerült elérnem azt, amit akartam és amikor Ashből érezhetően feltört a düh és harag, a képemre is felmászott egy elégedett, sátáni vigyor. Azzal se foglalkoztam, hogy toporog, mint aki mindjárt maga alá vizel, hiszen a végére olyan szinten belemásztam a kis lelkébe, hogy még azt is elértem, hogy nekem rontson. Ezt vártam, igen! És bár nem számítottam rá, hogy egyből ekkora hatást tudok gyakorolni, de sikerült, és csak ez tudott a szemem előtt lebegni. Élvezettel figyeltem a gyorsan beálló jelenetet, ahogy teste változásokon ment át, szinte észrevehetetlenül. Legalábbis emberi szemnek... Nem mozdultam el, vártam, hogy a nyakamba kössön ki. Szilárdan álltam, ahogy teste az enyémhez préselődött, és a lendülettel együtt pár lépést hátráltam is. - Nem rossz, kölyök... - sziszegtem fogaim alól, ahogy agyaraival néztem szembe. Ujjaim pofájába markoltak, majd izomból letéptem magamról, nem foglalkozva vele, hogy visz-e belőlem pár darabot, majd a földre taszítottam. - De még elég gyengécske... Így saaajnos, szegény szeretett barátod, hamarosan megdöglik... - villantottam egy vészjósló, ezerfogas vigyort. Szemeimben ott lappangott a kárhozottság tüze, a fájdalmas sátáni láng. Egyetlen mozdulattal hajítottam arrébb Ash-t vissza a fáig, hogy teste lenyekkenjen róla. - Próbáld újra. Nem elég, ha csak itt érzed... - mutatóujjamat a szívem fölé emeltem, majd átvezettem a halántékomra. - Itt is irányítanod kell... - egész alakzatom meggörnyedt, ahogy kissé lejjebb hajoltam. Nem, nem akartam átalakulni, úgy nem lett volna sok értelme. Mivel még kölyök, így sem tud kivégezni, hiába vedlik át teljesen. Játszunk... - Gyere, Ash! Gyere csak... - tekintetemben felvetette fejét farkasom képe, ahogy a sötét íriszeimben borostyán cirkák fénylettek fel. - Különben én rontok neked! - morrantam is egyet, bestiám hangján, ahogy izmaim megfeszülve táncoltak bőröm alatt...
Örültem amikor Alice felhívott. Először azt hittem, hogy a képek miatt csörög rám, de végül hamar megtudtam, hogy ma állítólag megfigyelhetjük a sarki fényt, ha hajlandóak vagyunk kimenni a városból a szabadba és felmenni egy magasabb pontra, ahol nem takarják be az égboltot a fák. Azonnal igent mondtam neki, sőt, az az ötletem támadt, hogy Jesse-t is magammal cibáljam. Egyrészről, mert nagyon régen láttuk ezt az égi jelenséget, és jó lenne megint a látvány részese, tanúja lenni, másrészt, mert amikor meséltem neki Alice-ről, mondta, hogy esetleg ő is találkozna vele. Tekintve, hogy a lány fotókat csinált rólam, amiben szerintem nincs semmi extra, vagy félnivaló, de Jesse nem éppen tapsikolt örömében attól, hogy valaki meg merte örökíteni a pofimat. Summa summarum, ahogy kinyomtam a kis készüléket, amin az imént megbeszéltük Alice-el, hogy a város szélén fogunk találkozni és onnan indulunk együtt egyre kijjebb a városból, odatoppantam a kedvesem elé. - Alice telefonált, hogy ma elvileg látszódni fog a sarki fény. Legutóbb abban maradtunk, hogy együtt megnézzük majd és úgy tűnik ez most lesz. Ugye eljössz velem? - szerettem volna, hogy elkísérjen. Azt már nem tettem hozzá, hogy ugye nem akarja, hogy a nősténye egyedül flangáljon egy tök idegen helyen kint a fene nagy sötétben a város mellett, számítok arra, hogy ő is erre a következtetésre jut majd és nem fog nemet mondani. - Szeretném, ha eljönnél! Szóval...? - most rajta állt a sor, hogy eldöntse jön, vagy sem, és meg is válaszolja a kérdést. Közben a szekrényemhez lépek és feltúrom egy passzos farmer után, hozzá pedig egy sötétkék csini kötött felsőt választok. Csizmát húzok, laposat, olyat, ami hosszú szárú és a farmert bele lehet tűrni. A hajamat most kivételesen copfba fogom a fejem tetején és akkor már csak a bőr dzsekim kell felvennem. A kedvesem felé fordulok, hogy akkor most jön, vagy sem, mert én tuti biztos, hogy megyek.
Kicsit később sikerül a találka helyére érni, mint azt korábban megbeszéltem Alice-el. Rácsörögtem, hogy ne aggódjon, nem ültettem fel, csak egy kicsit később sikerült elindulni a hotelből. És marha büszke voltam arra egyébként, hogy most kivételesen nem miattam! Azt hiszem úgy 10-15 percet sikerül majd csúszni. Még nem értünk oda, így nem tudom, hogy szegény Alice ott vár-e, vagy sem, de remélem, hogy nem fagyott még hóemberré, mert kicsit csípősebb a levegő most. Persze, hiszen tiszta az égbolt, sehol egyetlen felhő sem az égen, így érthető, hogy hűvösebb van, mint az elmúlt pár napban. A csillagok nagyon is jól kivehetően látszanak, amikor felnézek és megcsodálom őket. Szeretek a szabadban lenni. Persze a várost is imádom, hiszen ott van minden, amiért bolondulok, az üzletek, a pörgés, a bulik és szórakozóhelyek, de mindezzel együtt imádom a természet lágy ölét is. Itt ugyan nincsenek butikok, de legalább nem tévedek el, mert nem zavarják össze az érzékszerveimet a város fényei és kipárolgása. Az órámra nézek. Még kb. 10 perc és ott leszünk.
Alice Danielle Lavant
II. Gyógyító
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 37
◯ HSZ : 613
◯ IC REAG : 616
◯ Feltűnést kelthet : Hiányzik bal lába térd alatt (protézist hord)
Amióta találkoztam Roseal minden nap megnézem az interneten, a helyi újságban, hogy mikorra jósolnak északi fényt. Fellelkesültem ettől a dologtól. Már rég láttam ezt a csodálatos jelenséget, így nagyon is örülnék, ha sikerülne egyszer elkapni. Boldogság öntött el, mikor megláttam, hogy ma estére várható lesz a sarki fény. Első dolgom volt, hogy azonnal felhívtam Roset és, ami még jobban feldobja a napomat az a válasza. Ők is ráérnek ma este, így le is egyeztettünk a randevúnkat. Remélem Jesse, a párja is eljön és őt is megismerhetem majd. Este jó melegen felöltözöm, hiszen azért mégis csak északon vagyunk és még elég hűvösek az esték. A téli kabátomat még nem sikerült eltennem, de azt hiszem egy ideig talán még nem is fogom tudni. Csokit végül inkább nem viszem magammal. Félek, hogy neki túl hideg lenne odakint, még a kis kabátja mellett is és állatorvosként igen ciki lenne, ha megbetegedne mellettem a kutya egy ostoba döntés miatt. Viszont a az állatkertben készült képeket beteszem a táskámba. Nem felejtettem ám el őket. Rose is biztosan nagyon várja már, hogy ismét megnézhesse őket. Időben elindulok itthonról, így pontosan is érkezem a megbeszélt helyre. Én voltam az első. Az, hogy késnek engem nem zavar. Mindenkivel megesik az ilyen. Mondjuk, ha egy órát kellene várnom lehet, hogy kicsit berágnék rájuk, de pár perc az még nem a világ vége. Miközben várom őket a csillagos eget kémlelem. Olyan régen vonultam ki a természetbe este nézegetni csak úgy az égboltot, pedig milyen jó dolog is ez. -Sziasztok!-Köszönök nekik ahogy megpillantom őket. Örülök, hogy sikeresen ide értek és nem késték le azt, amiért ide jöttünk. -Örülök neki, hogy te is eljöttél! Alice Lavant!-A kezem Jesse felé nyújtom. Biztosan tudja, hogy hogy hívnak engem, de mivel most látjuk egymást először így illedelmesen bemutatkozom neki.
Mikor Rose telefonja csörgött akkor én a zuhanyzóban voltam még és maximálisan lemaradtam arról, hogy kivel és mit beszélt meg. Helyette inkább a forró víz alatt áztattam magamat és utána még fogat is mostam, aztán eldöntöttem, hogy ideje enni is valamit, mert éhes vagyok. Törölközővel a derekamon és eggyel a fejemen jövök vissza a szobánkba a zuhanyzásból. ezt, hogy közös zuhanyzónk van, a többiekkel nagyon nem bírom megszokni, és szó szerint igen csak utálom is. Vinni magammal a törölközőt, a tusfürdőt meg a fogkrémet és a fogkefét. Belépek a szobába és az ágyra dobom a cuccot, aztán becsukom az ajtót és a kedvesemre nézek, aki éppen elém perdült. Végig nézek rajta, és már épp mondanék neki valamit, mikor ő kezd bele a mondandójába. - Szóval, Alice… a fotós, ugye? – kérdezem vissza, valami ilyesmi rémlik, hogy ő az a fotós lány, aki képeket készített Rose-ról, ő pedig érdekel engem is, hogy ugyan ki fia borjának engedte meg a drága kedvesem, hogy lefotózza csak úgy potyára. - Mikor? – Kérdezek, vissza miközben megdörgölöm a hajamat, és utána azt a törölközőt is rádobom az ágyra, így már csak az az egy van rajtam, ami a derekam körül van. Még Rose öltözködik, én addig megszárítom a hajamat, utána én is felöltözöm, kék kopott farmert veszek, csizmával, mivel hóba megyünk, így az enyém is térdig ér, és a farmerom szára is elfér benne. Egy fekete izompólót veszek fel és arra egy garbót, majd egy bőrdzsekit, ami nem túl vastag, de nem is azért kell, mert éppenséggel fáznék odakint, hanem a tárcámnak, a kulcsaimnak, hogy elrejthessek egy két fegyvert benne, és mert az emberek megnéznének, ha nem venném fel. Hideg van kint nekik, na.
A megbeszélt helyről miattam késtünk, mivel vacsora nélkül nem voltam hajlandó elindulni. Éhes voltam. Szóval, enni kellett, így igen is leültünk a hotel étteremrészébe enni, noha nem húztam el a dolgot, még is csak késtünk miatta, de nem izgatom magam a dolgon. az éhes farkas agresszív farkas, szóval, jobb, ha van időm enni, és nem korgó gyomorral kell éjjel a hóban ácsorognom. A hóban úgy sétálok Rose mellett, hogy átfogom bal kezemmel a derekát és a jobb oldalán vagyok. Folyamatosan figyelem mi van körülöttünk, a pajzsom résnyire lent van, hogy időben tudjam, ha valaki más is van a közelünkben, ezt Rose-nak is tanácsolom. Aztán feltűnik előttünk a lány a hóban, gondolom, ő lehet Alice, és Rose köszönéséből és lelkesedéséből ítélve tényleg nem tévedtem. Mikor Alice a kezét nyújtja, akkor én is nyújtom a magamét és kezet fogok vele, megszorítom, de csak kicsit és bemutatkozom neki. -Szia, Jesse Northfolk. – Mondom neki a nevemet. Aztán elengedem a kezét, és továbbra sem engedem el Rose derekát, átfogom a bal kezemmel, csak akkor engedtem el, ha Rose esetleg megölelte Alicet.
- Alice! - kicsit hangosabban ejtettem ki a nevét a lánynak, amikor már észrevettem őt és még integettem is neki, hogy végre itt vagyunk már. Őszintén örültem a viszontlátásnak, ezért, amikor odaértünk megöleltem a lányt és reméltem, hogy nem bánta. Még elég friss az ismeretségünk, de én a magam részéről nagyon is megkedveltem a lányt és sosem voltam egy zárkózott, vagy visszahúzódó típus, ezért nekem természetesen jön, hogy egy rövid öleléssel köszöntsem őt. - Nagyon örülök, hogy felhívtál. - nézek a lányra, és közben eszembe jut, hogy talán illendőbb lenne, ha bemutatnám őket egymásnak, de megelőznek. - Szóval ő lenne Jesse, már meséltem neked kicsit róla, a kedvesem. - Alicenek címzem a szavaim és közben egy kicsit a kedvesemre pillantok mosolyogva, de aztán újra a lányra nézek. - Alice-el pedig az állatkertben futottunk össze, aminek nagyon örülök. - ez pedig Jessenek szól és közben a lány felé küldök egy széles mosolyt. - Csokit merre hagytad? - nézek kicsit körbe, mert valahol azért reméltem, hogy Alice elhozza a kis barátját is. Úgy szeretnék vele találkozni. A képeket olyan nagyon cuki volt, amiket Alice mutatott róla. - Alice-nek van egy tündéri kutyusa, őt hívják Csokinak. - magyarázom meg kicsit Jessenek, hogy mégis milyen csokit keresgélek. - Nos akkor merre is induljunk el felfelé? - pillantok a lányra, mivel én még erre nem jártam, és remélem, hogy Alice tudja, hová kell ahhoz feljutnunk, hogy lássunk is valamit majd a sarki fényből. Ahogy megvan az irány elindulok arra. - Mikorra jósolták, hogy a fény megjelenik az égbolton? - faggatózom kicsit, csakhogy ne legyen olyan nagy a csend. - Ó, és jut eszembe, milyenek a képek nyomtatásban? Bár úgy is biztos szépek. - mert hát én csak a gépén láttam a képeket, fotópapíron még nem. Mondjuk valószínű nem lehetnek nagyon mások, mint ahogyan láttam őket.
Alice Danielle Lavant
II. Gyógyító
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 37
◯ HSZ : 613
◯ IC REAG : 616
◯ Feltűnést kelthet : Hiányzik bal lába térd alatt (protézist hord)
Nem zavar Rose ölelése, viszonzom is neki, csak én magamban nem tudtam eldönteni, hogy mennyire is lettünk jóban a múltkor. Viszont most megkaptam a választ a kérdésemre. -Végül nem hoztam el. Félek attól, hogy megfázna. Nagyon hideg van még most esténként és lehet, hogy a kis kabát sem segítene neki. Szóval most otthon csicsikál...Vagyis nagyon remélem, hogy azt csinálja!-Mert azok hárman igen nagyon jól át tudják rendezni a lakást! -De ígérem, hogy a legközelebbi találkozásunk alkalmával őt is magammal hozom! Megígértem, hogy élőben is láthatod és én általában be is tartom az ígéreteimet.-Meg azt sem felejtettem ám el, hogy puhítani kell Jesse szívén, hogy megengedhesse a kutya tartást Rosenak. -Öhm ha minden igaz fél-egy óra múlva már látnunk kell, ha lesz. Minél jobban belátható területre kell mennünk. Így semmi sem fogja megzavarni a látványt. De elvileg, ha kicsit feljebb megyünk már le is telepedhetünk. Amúgy ha ma nem is fogunk látni két nap múltára is nagy esélyt mondanak a jelenségre.-Közben az említett irány felé mutatok és ha benne vannak el is indulhatunk. -Oh tényleg a képek! El is hoztam neked!-Nem állok meg, csak belenyúlok a táskámban és kihúzok belőle egy jó nagy borítékot, amit át is adok neki. -Szerintem jók lettek. Jó a minősége a képnek. Remélem neked is tetszeni fog!-De az még jobban érdekel, hogy vajon Jesse mit fog hozzájuk szólni. Amint felérünk a kisebb lejtő tetejére körbe nézek a területen. Tökéletes kis éjszakai megfigyelésnek. Remélem igazat szóltak és valóban látni fogunk majd sarki fényt. Még a fényképezőgépemet és az állványt is elhoztam, hogy megörökíthessem ezeket a szép pillanatokat.
Figyelem a lányt aki ott van előttünk és akit Rose Alice néven szólít, majd azt is ahogy a párom fogja és megöleli a lányt. Nekem ez idegen. Rose nagyon gyorsan és könnyen barátkozik, bárkivel szóba elegyedik, mióta ismerem mindig is ilyen volt. A mi első találkozásunk is furcsa volt, bár … ha jobban belegondolok, ott megijedt tőlem, és menekülni próbált, én pedig utána indultam, hogy megöljem, de végül nem tudtam megtenni. Azt hiszem, mind a ketten örülünk ennek, hogy nem tettem ezt meg. Most is, vidám és nagyon lelkesen öleli a másik lányt, én egy kicsivel távolabb vagyok, és távolságtartóbb an is viselkedek. Hallgatom a beszélgetésüket és a bemutatás celebrálás előtt, mikor Alice felém fordul csak akkor lépek oda, hogy kezet foghassak vele. Végig mérem még egyszer a lányt miután bemutatkoztunk, és még Rose is mesélt pár szót nekünk egymásról. Aztán a csoki név hallatán felvonom az egyik szemöldökömet, de rövidesen megtudom, hogy egy kutyáról van szó. - Valami padlócirkáló, hogy nem bírja a hideget? – Kérdezek rá. Amúgy nem bánom, hogy nem hozta a kutyát tekintve, hogy nem kifejezetten szívlelem őket. A dominánsabb félékkel, bajom szokott lenni, de melyik vérfarkasnak nem? Az állatok érzik rajtunk, hogy mi mások vagyunk, nem olyanok, mint a többi ember. A képeket elveszem és megnézem, Rosenak akarta adni, de gyorsabb voltam. A párom feje búbjára adok egy puszit, hogy ne vegye rossz néven, hogy elvettem előle a képeket, amiket meg is nézek. Tényleg nagyon jól sikerültek, és valóban nagyon is csinosan fest rajta a menyám. Aztán mikor megnéztem átadom azokat Rose-nak, és Alicre pillantok. - Jól sikerültek a képek…- Ezt tényleg el kell ismernem, nagyon jók lettek, de ettől még nem örülök ezeknek. Engem még úgy tanítottak, sose hagyjam magamat megörökíteni semmilyen módon sem. A mi létünk titok, mind farkasként, mind bérgyilkosként. Erre a menyasszonyom lazán áthágja ezt a szabályt és lefotóztatja magát. Szóval, vannak ezzel gondjaim, de azt hiszem ez csak engem zavar. Odafönt körbe pillantok, minden nyugodtnak tűnik, sőt túlságosan is nyugodtnak.
Bólintok arra, hogy Csoki most otthon maradt, de azért egy kicsit sajnálom, hogy nem lehet itt. Nagyon kíváncsi vagyok Alice kutyusára. - Jesse! - a hangomban van némi él, ahogy kiejtem a kedvesem nevét. Megbeszéltük, hogy nem lesz goromba, akkor pedig ne titulálja Alice kis barátját "padlócirkálónak"! - Egy kis testű kutyus. Mi is a fajtája? - pillantok a lányra, mert azt elfelejtettem. Nem igazán vagyok jó abban, hogy megjegyezzem melyik milyen, mert nem tartom fontosnak. Szeretem a kutyákat, legyen az akármilyen. Kicsi, nagy, foltos, egyszínű, sok színű, rövid szőrű, hosszú szőrű... szóval nekem aztán tényleg nem számít a pedigréje. Ezzel szemben viszont Jesse nem kedveli őket. Amit - hozzáteszem - nagyon sajnálok. Most még ugyan nem aktuális a legkevésbé sem, de egyszer nagyon szeretném, ha majd lenne egy nekünk is. Azt nagyon tudnám díjazni. Előtte azonban még jó lenne, ha saját otthonba költözhetnénk, aztán még rá kell vegyem az én jó uramat is, hogy engedje a kutyust. Vagy, hogy legalább ne hadakozzon ellene kézzel-lábbal. - Mindenképpen, mert nagyon szeretném már látni élőben is. Legközelebb valami nappali programot szervezünk, amikor szépen süt a nap, hogy ne fázzon a kis barátod. - mosolygok szélesen Alicere. Talán elmehetnénk a városban valahová, ahová Csoki is velünk tarthat. Szerintem jó muri lenne. - Akkor van még időnk felérni olyan helyre, ahonnan jobban látni az égboltot. - közben felfelé emelem a tekintetem. A csillagok fényei már vidáman táncolnak odafönt, ami már magában is gyönyörű látvány, de ezzel együtt amikor tiszta az ég éjjel, hűvösebb is van. - Hát, ha ma nem lesz szerencsénk, visszajöhetnénk akkor. - most már újra Alicere nézek és mellé még mosolygom is. Közben elindulunk feljebb és ahogy újdonsült barátném megszólal, megint rá figyelek. Izgatottság fut át rajtam, ahogy megemlíti a képek nála vannak, elhozta őket. - Ó, de nagyon jó! - lelkendezem és már nyújtanám a kezem a borítékért, amikor Jesse elhalássza az orrom elől. Már épp közölnék vele valamit, hogy érezze a felháborodásomat, de közben kapok egy puszit tőle és így lenyelem a dolgot. Amíg ő átnézi és lecsekkolja a képeket, addig odasorolok Alice mellé. - Nem is számítottam arra, hogy ilyen hamar előhívatod őket. - fordulok felé vidáman, mert tényleg örülök neki, hogy már most láthatom őket papíron is. Vagyis láthatnám, ha épp nem Jesse kotlana rajtuk. - Nagyon örülök, hogy elhoztad és köszönöm szépen! - teszem még hozzá és hálásan mosolygok Alicere. Közben végre megkapom a képeket Jessetől és most már én is át tudom lapozni őket. - Még mindig gyönyörűek. - dicsérem meg én is, mert tényleg nagyon tetszenek a képei. Pont olyan szépek, mint amilyenekre emlékeztem. Alicenek jó érzéke van a fotózáshoz, már amennyire én laikusként meg tudom ítélni. Jessevel ellentétben engem nem zavar, ha lencsevégre kapnak. Nem vagyok paranoiás, sosem voltam az, és azt hiszem közöttünk már örök vita marad, ahogy a képekhez állunk. A kedvesem szerint nem kellene, hogy képeken köszönjön vissza az arcmásunk, mert szerinte titokban kell maradnia a kilétünknek és itt azt hiszem mindenre gondol. Nem csak arra, hogy farkasok vagyunk, máshogy változnak a vonásaink az évek alatt, sokkal lassabban, mint az embereké, és ez vethet fel esetleges, bizonyos kellemetlen kérdéseket, hanem, hogy az ő szakmája miatt sem épp ildomos, ha visszaköszön az arcunk egy-egy fotón. De én ezzel nem értek egyet, mert a képekhez nem társulnak nevek, ráadásul ma már könnyen megmagyarázható, hogy a képen csak egy hasonmás van. Szóval én ebből nem csinálok akkora ügyet. Amúgy sem hiszem, hogy bárki felfigyelne pont ránk. Vagyis most ebben az esetben rám, mert a képeken én szerepelek. Feljebb érve már tényleg nagyon szépen és tisztán látszik az égbolt, sehol egy felhő, vagy méteres fa, ami kitakarhatná előlünk. Most már csak várnunk kell arra, hogy megjelenjen az, amiért tulajdonképpen most itt vagyunk. - Nem is emlékszem mikor láttunk utoljára sarki fényt. Jesse, neked rémlik? - nézek a kedvesemre. Nekem az rémlik, hogy akkor kettesben voltunk a természet lágy ölén és együtt élveztük a látványt. Meg egymást. Az emlékre még szélesebben mosolygok, de tova is hessegetem a fejemből a képet, mert most nem erre kell, hogy figyeljek. - Látom hoztál állványt is. - félig kérdezem, félig pedig mondom Alicenek, mert csak tippelem, hogy a nála lévő nagyobb csomag, az egy állvány lehet, amire a fényképezőgépet szokás tenni. Valahol a hátunk mögül némi neszezés üti meg a fülemet, de ahogy odafigyelnék rá, már el is hal a zaj, mintha meg sem történt volna. Jessere nézek, hogy ő vajon hallotta-e, vagy csak én képzeltem az egészet. A nesz? vagy zaj? olyan halk volt, hogy nem vagyok biztos benne Alice hallhatta-e egyáltalán, bár ezt ugye nem tudhatom. Mivel semmi sem történik, ezért nem tulajdonítok nagyobb jelentőséget a dolognak, újra az eget kezdem el kémlelni. - Most már lassan jelentkeznie kellene a jelenségnek, nem?
Alice Danielle Lavant
II. Gyógyító
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 37
◯ HSZ : 613
◯ IC REAG : 616
◯ Feltűnést kelthet : Hiányzik bal lába térd alatt (protézist hord)
Jesse viselkedése meglep. Nem hittem volna, hogy ilyen mogorva lesz. Jó persze nem várom el tőle, hogy azonnal a nyakamba boruljon és arcon pusziljon, de reméltem, hogy kedvesebb lesz ennél. -Csoki egy basset hound. Igen kicsi kutya, de nem a nagysága miatt fázósabb a többinél, hanem mert rövid szőrzete van....A kopasz ember is jobban megérzi a hideget, mint egy hosszú hajú.-Teljesen nyugodt hangnemben válaszolok a kérdéseire. Nem szokásom ilyenek miatt feldühödni. Viszont a nyugalmam nem tart sokáig. A bemutatkozás után egy újabb csuklási roham tör rám. Rose már tudhatja, hogy mennyire idegesít ez engem, hiszen mikor vele találkoztam is rám tört...Csak azt lenne jó megtudni, hogy miért? Nem iszom semmilyen szénsavas üdítőt és nem is nevetek megállás nélkül. Akkor miért kínoz ez engem. -Elnézést!-Gyorsan előkotorászom a vizemet és már iszom is azt a kilenc kicsi kortyot. Remélem ez hatásos lesz és rögtön elmúlik. Ahogy sokszor most is megmentett a víz. Igaz Abs mondta, hogy ne aggódjak e miatt, de talán tényleg fel kellene keresnem egy orvost megkérdezni tőle, hogy vajon mégis mitől lehet mind ez. Pislogok párat ahogy Jesse kikapja a kezemből a képeket. Nem neki szerettem volna odaadni, de úgy tűnik ezt őt csöppet sem zavarja. Legalább egy bocsit megejthetne felém...Csak tudnám miért ennyire ellenséges velem. Valami rosszat mondhattam? -Nem szoktam sokáig várni az előhívással. Persze függ attól is, hogy mennyi munkám van. De gondoltam ha már úgy is összefutunk jó lenne elhozni. Nah meg ez a legkevesebb azok után, hogy modellt álltál nekem.-Elmosolyodom, de óvatosan azért Jessere is vetek egy pillantást. Örülök neki, hogy tetszenek nekik a képek. Leginkább Jesse véleményére voltam kíváncsi, hiszen Rose már a múltkor kifejtette azt. Élvezem, hogy itt lehetek kint ma este. Régen mentem ki a természetbe és most olyan ez nekem, mint a növényeknek télen a vastag felhőkön átverekedő halvány kis napsugarak. -Igen hoztam! Ha már kijöttünk meg is szeretném örökíteni. Úgy vélem ez olyan mint a naplemente...Mindegyik teljesen más.-Elő is veszem az állványt, majd a megfelelő helyet kiválasztva neki felállítom és ráerősítem a gépet. -Ha szeretnétek rólatok is csinálhatok majd pár képet!-Igazából itt főleg Jesse válaszára vagyok kíváncsi, mert tudom, hogy Roset nem zavarná a dolog. Én semmi zajt nem hallok, így zavartalanul folytatom a a fényképállvány beállítását. -Igen elvileg mindjárt! Viszont én akkor gyorsan félre is vonulok. Kicsit sok teát ittam és inkább most megyek. Sietek!-Zsebkendő van nálam, így nem hezitálok sokat. Elindulok az egyik irányba és bevetem magam a bokrok közé. Mikor már végeztem a dolgommal és már a nadrágom gombjával bíbelődök meghallok a hátam mögött valami reccsenést. A fejem azonnal hátra kapom és próbálok figyelni, látni valamit, de nem járok sikerrel. Úgy vélem, hogy csak egy kis rágcsáló lehetett...Ám mikor már indulnék is vissza mást is meghallok. Ez a hang viszont azonnal gyorsabb dobogásra kényszeríti a szívem. Az előbbi gyors mozdulataim lelassulnak. Hátra pillantok ismét és ekkor már viszont meglátom, amit jobb lett volna nem látni. Egy medve állt előttem négykézláb és nem tűnt valami boldognak. Hang nem jön ki a torkomon pedig talán jeleznem kéne Roséknak, hogy mi is a helyzet. De vajon ők mit tehetnének? Semmit...Nincs nálunk semmi, ami elkergethetné ezt az állatot. Így csak hátrálni kezdek szép lassan, de nem jutok messzire. Az első bokorban megbotlok és seggre esem, amitől egy kisebb sikoly is kiszökik az ajkaim közül amire a medve egy hangos üvöltéssel válaszol is.
Kezdőlap
//
