Ash ámuldozva száll le a bicikliről és dönti oldalra. Nem gondolta, hogy egy épületbe fog belefutni. Még ha a rengeteg szélén is van. Bár engedélyt kapott Patrishától, hogy bemerészkedjen a másik falka területére, de ő inkább utána nézett egy másik lehetőségnek. És lám. Nem is kellett olyan messzire elmenni a várostól. Itt kezdődik csak az igazi vadon. Csak kár, hogy kétkerekűn kellett ezt az utat megtennie. Persze, hogy az összes autó most foglalt...Teletömött hátizsákját ledobja a talajra és körbetekint. Igen régen nem járhattak már itt. Előhúz egy palack vizet, ledönt a torkán néhány kortyot, majd visszasüllyeszti a táskába, néhány szendvics és egy alapvető elsősegély készlet mellé. Nem szokott hosszabb utakra menni ezek nélkül. Úgy dönt, hogy itt hagyja a cuccait és így indul el az erdőben. Reméli, hogy ebben a nagy hidegben nem csak rénszarvasokkal, vagy medvékkel fog összefutni. Bár azon se lepődne meg, ha egy pingvin totyogna be elé. A nyakában lévő sálat egy kicsit beljebb tuszkolja a kabátjába és hátramegy megnézni, hogy mennyire vadulhatott el a telek hátsó kerti része. Nem kell csalódnia. Bár messze nem ez a szakterülete, de egy botanikusnak ez a kincsek tárháza lenne. A hó eltakarja a kisebb növények többségét, de még így is igazán tetszetős a hely. Megvakarja a homlokát. Felkiált a fájdalomtól. Még mindig ott van az ajándék a bétától. Az igaz, hogy már csak vékonyan látszanak a betűk, de közvetlen érintésre még mindig igen érzékenyek. De nem sokáig törődik önnön szenvedésével, mert meghall egy elég ismerős hangot. Valamilyen madár...igen, egy alaszkai királyka az. Néhány másodperc múlva magát az állatot is észreveszi. Az egyik cserje ágán ücsörög. Amennyire csak tud, csendben odalopakodik és megpróbálja elkapni. Mondani sem kell...ez nem jön össze neki, sőt...hanyatt is vágódik az egyik kiálló gyökérben. "Fránya hó!" Jegyzi meg magában. Csalódottan és fájós könyökkel próbál meg feltápászkodni.
Leállítottam a kocsim motorját kiszállásra kényszerítve testem, de az mozdulatlan maradt. Egy ideig csak néztem magam elé. Kívülről talán úgy tűnhetett ideiglenes , új lakhelyemet csodálom, bennem viszont teljesen más játszódott le. Száműztem magam ide addig, amíg az Alfa le nem higgad, mert hogy nélkülem is a fülébe jutnak a hírek, arra felteszem a megmaradt karomat. Akkor meg minek erőlködjek, hogy tőlem tudja meg... Előbb vagy utóbb úgy is jelentkezem a büntetésért, de legalább a karom jöjjön rendbe. Nem fűlött a fogam hozzá, hogy valami ezüst szarságot belenyomjon a sebbe, vagy még jobban széttépázza a végtagjaimat. Hátamra dobtam egyetlen hátizsákom, majd a lepusztult ház felé vettem az irányt. Alig tettem be a lábam az ajtót, megéreztem valamit. Valaki járt itt, nem is olyan rég. Ráadásul a cuccait is itt hagyta. Nem ember.... A pokolba, ha az egyik betolakodó dög, akkor sikerült beletenyerelnem a helyválasztásba. Kivettem a táskámból a whiskeyt, amit magammal hoztam, és magamba döntöttem egy két decit, majd visszadobtam a táskára az üveget, és kiléptem a házból. Túl sokat nem kellett keresgélnem, mert valaki felordított a közelből. Követtem a hangot és nem sokkal később meg is találtam a gazdáját. Elröhögtem magam amikor megláttam. Ez csak egy kölyök. Úgy tűnik a vacsorám is megvan... - Nagyon megütötted magad? - A ház falának dőltem és negédes vigyorral méregettem a kisfarkast.
Rowen szavaira a kölyök még ültében hátranéz. Beleszimatol a levegőbe és amilyen gyorsan csak tud felpattan. Megpördül és lassan odahátrál a fához. A férfi szagából jól érzi, hogy farkas. És jóval idősebb mint ő. -Nem, de köszönöm, hogy érdeklődik! Most jelen sincs a kedvesség, vagy a vidámság a hangjában, mint általában. A tartózkodás vegyül az aggodalommal benne. Nem igazán tudja, hogy mit tegyen. Ha visszaemlékszik a Patrishával eltöltött délutánra, akkor itt semmi esélye sincs. Még a menekülésre sem. Ha egérutat nyerne az is csak egy, esetleg két méterig tarthatna. ~Remek...most mi legyen Ash? Kellett neked idejönnöd...Meg kellett volna várni, amíg valaki el tud kísérni! Korholja magát, de már késő. Ami megtörtént az megtörtént. Egy pillanatra átfut az agyán, hogy ha lépni fog, akkor azt most kéne megtennie. A támadás kizárva, nem csak azért mert haszontalan volna, de még Castor is megtiltotta, hogy ők kezdeményezzenek. "Mondjuk...az sem biztos, hogy ártó szándéka van ennek a fickónak." Fut át az agyán. Így pedig nem kell mást, csak beszélniük. Ha racionálisan elmagyarázza neki a helyzetet, akkor minden bizonnyal az útjára fogja engedni. -Maga a helyi falka tagja, ugye nem tévedek? Úgy tudtam, hogy ez már nem a maguk területe, de ha mégis, akkor... A mondat végét inkább a levegőben hagyja.
Ez egy igazi balf@sz. Úgy tűnik nem készítették fel a falkatársai, hogy tőlünk ne várjon kellemes fogadtatást. És ahogy kinéz... - Nem tévedsz... - Kit érdekel, hogy kinek a területe? Ők csak befurakodtak ide, semmi keresnivalója egyiknek sem még a városban sem. Ez itt nem terület kérdése. - Ha mégis, akkor mi lesz...elrohansz? - Morrantam rá ingerülten. Sokra menne a rohangálással... Roh@dtul fájt a karom, és a legkevésbé sem volt kedvem egy ilyen szerencsétlenhez. - Mi a jó büdös francot keresel itt? - Kibukott belőlem az etikett bajnok. Nekidőltem a falnak és visszafogott dühvel figyeltem a kölyköt. Nem ő volt az oka a dühömnek, de az teljesen lényegtelen, mert ő van itt. Viszont egyenlőre még a civil-gyilkolásért sem kaptam meg a büntetést, Vinc lehet, hogy nem tüntetne ki, ha ezt véletlenül kibelezném. Bár ha azt nézzük, eggyel kevesebb gondja lenne. Vagy több.. Attól függ egy ilyen hiányozna e valakinek a falkájában...
Persze, hogy nem téved. Ez elég ritkán fordul elő, még ha mások nem is ezt mondják. Bár, most fogalma sincs, hogy álljon ehhez a férfihez. Mint általában most sem zárkózik el, hogy pozitívan viszonyuljon az idegen farkashoz. De mi tagadás, sokkal, de sokkal óvatosabb lesz vele az biztos. Még ha Patrisha nem is néhány nappal ezelőtt oktatta volna ki erről, akkor is hasonlóképpen cselekedne. Az első kérdésre néhány pillanatig meggondolja a választ. -Annak nem lenne túl sok értelme. Ha valóban meg akarna ölni, akkor már megtette volna. Ha pedig csak egy kis szórakozásra vágyna, ezzel csak támogatnám. Azt pedig nem igazán szeretném. Az igaz, hogy fiatal vagyok, de nem hülye. Már csak a szagából érzem, hogy jóval idősebb és erősebb is mint én. - Jelenti ki mindenféle cicoma nélkül. Az nem éppen az ő stílusa. - Ezért a támadás is irreleváns. Valamint, jó pár kilométeres körben egy darab ember sem található a környéken. Közöttük sem találnék menedéket. Mondja, tőle szokatlanul érzelemmentes hangon. Ennek ellenére a gesztusaiból és szeméből még mindig a nyugtalanság sugárzik. Félelem még nincs benne, de ha a férfi úgy dönt, hogy támadna, akkor hamar pánikba esne. Arra, hogy mit keres itt igen egyszerű a választ. Azt azonnal rá is vágja. -Nem bírtam már a szállodát és azt a sok embert...mindenhol ott vannak, mindig. Azt a sok rituálét, amit el kell végezni, azért, hogy ne sértsek meg senkit...elég nyomasztó. Gondoltam itt egyedül lehetek egy kicsit. Úgy tűnék tévedtem. - Itt kínjában egy kicsit felkuncog. De ebben semmi vidámság nincs, csak az ironikus helyzetre reagál így. - Plusz növényi és állati mintákat gyűjtök a kutatásomhoz. Elkezd egy kicsit fészkelődni. A lépés nem az ő oldalán van. Itt most azon múlik minden, hogy a másik mit tesz.
A kölyök logikája kikezdhetetlen. "Ha valóban meg akarna ölni, akkor már megtette volna. " Ebben azért én nem lennék olyan biztos. A két civilt sem akartam kinyírni a parkban, csak úgy jöttek ki a lépések. Arról én egyáltalán nem tehetek, csak rosszkor voltak kurva rossz helyen. - Nem fogok utánad futkározni, ha erre gondolsz. - Megemeltem a sérült a karomat, a kabát alatt is kivehető volt a problémám. A szám keserű mosolyra húzódott. - Most épp vegetálok. Ha mindkét karomat tőből letépték volna is elbánnék egy ilyen kölyökkel, de egyenlőre nem sok hasznot látok az ötletből, úgyhogy... A válasza meglepett. Ez se százas... - Milyen rituálék? - Kérdeztem vissza, de tudtam hogy miről hadovál. Nekem is le kell futni ezeket a köröket. - Mi a neved kölyök? - Nem barátkozni akarok én csak kéne pár infó a falkájáról. Azon belül is főleg arról az agresszív szukáról. - Megismerkedtem az egyik falkatársaddal. De nem volt időnk bemutatkozni. Egy rövid hajú szőke nő, ismered ugye? Nála maradt valamim... - Vetettem egy pillantást a karomra. Elhamarkodott döntés volt odahajítani neki azt a csontot. Még valamit bekavar nekem az őrzőkkel. És azt sem ártana tudni, hogy hol áll a falkában az a nő.
Az elmúlt napokban az Orfeum dolgai után futkostam, és szégyen, nem szégyen, továbbra is kerültem a hotelt. Ha nyugalomra, vagy kikapcsolódásra vágytam, jobb esetben Tarát edzettem - a lány egyre ügyesebb volt -, rosszabb esetben akár órákra is bezárkóztam Anne üres szobájába. Nekem nem tűnt fel, milyen sok időt töltöttem oda, csak akkor, amikor egy-egy benntartózkodást követően az órámra néztem. Hiába "passzoltam le" a nagynénjének, az emlékétől képtelen voltam szabadulni, mentsvár lett, ami mögé elrejtőzhettem A farkasom pedig lapított. Olyan mélyre húzódott vissza, hogy néha már csak azért álltam tükör elé, s változtattam sárgára a szemem, hogy meggyőződjek róla, még mindig az vagyok-e, ami. Igazság szerint, ha egy nap arra ébredtem volna, hogy kihalt belőlem az átváltozás, vagy a farkasom, nem vágott volna hanyatt a dolog. A telihold se csigázta fel a bestiát különösebben, így majdhogynem engem is teljesen hidegen hagyott. Éreztem napközben a hold hívását, alkonyat után viszont nem loholtam veszetten az erdőbe, hogy kiéljem magam és széttépjem az első utamba kerülő szarvast. Monotonon, unalomig ismételt rutinnal ültem fel a motorra s hajtottam a városon kívülre egy sporttáskába pakolt váltásruha társaságában. Pár fenyő között leállítottam a motort, a táskával beljebb sétáltam fél kilométert a rengetegbe, ledobtam a cuccom, és átvedlettem. Amikor végre a négy mancsomon álltam, kimerülten fújtattam. Legalább fél percig tartott, amíg alakot váltottam, s pokoli kínt jelentett. Utoljára ilyet az első teliholdjaimkor éreztem, az átváltozásnak már zsigerből kellett mennie... És ment is, csak most valahogy... valami elromlott? Megráztam magam, nyújtózkodtam, úgy éreztem magam, mint akire egy kényelmetlenül szűk ruhát húztak, és akármit is teszek, nem akar hozzám igazodni. Mintha meg akarna fojtani. Bosszúsan mordultam egyet. Az átalakulást követő diadalmas, vadászatra csábító vonyítás elmaradt. Némán indultam meg, hogy valami ehető után nézzek, és minél előbb letudjam ezt az éjszakát.
Duncan sem a régi... Igaz, a pajzsomat felhúztam, amint közeledő lépteket hallottam, de az, hogy néhány méterre tőlem sétál el, és még a szagomat sem érzi meg... Megfogadtam, hogy nem érdekel. De a csalódottság mégis olyan erővel csapott le rám a semmiből, hogy alig bírtam visszafogni magam, hogy ne ugorjak ki a sűrűből, és vessem rá magamat. Így hát hagytam, hogy szerezzen némi előnyt, és követtem. Végignéztem, ahogy kínok között átváltozik, és nem éreztem semmit. A világon. Tudom, hogy vannak a nagyvilágban önsanyargató, depressziós farkasok, na de az nonszensz, hogy a valaha volt legjobb emberem, a Testőröm felől érzek... mit is? Semmit. Futni kezdtem, és rávetettem magam, hogy a földbe döngöljem. Parázsló tekintetemet az övébe fúrtam, de nem szóltam semmit. Halkan, folytonosan hörögtem felette, aztán néhány másodperc múlva egész közel hajoltam a nyakához. Mint a régi szép időkben... De most nem fogtam rá, csak beletúrtam a hideg orromat, és magamba szívtam a szagát. ~Sok időt töltesz a lányommal...~ Állapítottam meg, mert Tara szaga még így is érezhető volt rajta, és bennem olyan vágyakat gyújtott, hogy inkább ledobtam magam Duncanről, mielőtt rajta élném ki a vágyaimat. ~Remekül elvagytok mostanság. Egy kissé hanyagolva érzem magam, Duncan. Remélem, nem veszed zokon...~ Szembe fordultam vele, és leültem a földre. Onnan kémleltem ezt a kupac semmit. És fájt. ~Gondolkoztál azon, hogy többet akarsz tőle? Vagy esetleg mást? Mondanám, hogy rendben van, mert tudom, hogy jó hatással lenne rád, de ha a jelenlegi helyzetből indulok ki, azt kell mondjam, hogy aggódom. Nem akarlak mindkettőtöket temetni.~ Nos, igen. Tarának a színét sem látni mostanság, és fogalma sincs arról, hogy ez nekem mennyire fáj. Ez is. Meg a hülye feltételezései, hogy én őt lecserélem, erre-meg arra, pedig ha tudná... Ahh, elég nekem most Duncan, Tarát majd később.
Castor szinte a semmiből bukkant fel, olyan váratlanul és meglepetésszerűen, hogy játszi könnyedséggel tepert a földre. És ez sokkolt. Hogy a francba nem vettem őt észre!? Kétszer annyi idős mint én, jóval erősebb, s még ha le is árnyékolta az energiáját, akkor sem lett volna szabad, hogy így meg tudjon lepni. Annyira, hogy először azt se fogtam fel, ő az, és reflexszerűen rámordultam. Jó tudni, hogy legalább ennyire még képes vagyok... Juhé. ~ Kellemes társaság ~ feleltem szenvtelenül, és még igazat is mondtam. Tényleg nem bántam, hogy nálam lakott, jól esett a társaság, és határozottan szükségem volt rá. Egyedül lehet, hogy már becsavarodtam volna. Amint leszállt rólam, talpra álltam és megráztam magam, hogy a bundámból kipotyogjon, amit esetleg a földről összeszedtem. ~ Semmit sem akarok tőle! ~ Ezt talán egy kicsivel erélyesebben gondoltam, mint szerettem volna. Nem tehettem róla, rühelltem, ha valakivel alaptalanul hoztak kapcsolatba, vagy feltételeztek többet, mint amennyi valójában volt. Tara a barátom, se több, se kevesebb. Különben is, akit én akartam, az Amber. ~ Mi ez a gyászos jövőkép? Az egy dolog, hogy én abba voltam, de ő miért? Körbenéztem, figyeltem, szimatoltam, kiterjesztettem az érzékeim, más farkas után kutattam, de csak ketten voltunk. ~ Egyedül jöttél. ~ Ez nem tetszett, tudom, hogy nagyfiú, és tud magára vigyázni, de alfa is, és neki sem árt, ha van vele plusz egy farkas, akivel még több irányba tudtak figyelni. ~ Hol van Trisha?
Felmorranok egy gyorsat, aztán az ég felé emelem a pofámat. Nem szeretem, hogyha hülyének néznek. Nehogy már nekem kelljen felvilágosítanom őt, hogy az egyetlen lányom beköltözött hozzá... ~Hagyjuk a rizsát, Duncan. Tudod jól, hogy Tara nem akar visszajönni, és már benned sem vagyok biztos.~ Mert nem is voltam. Akár mennyire is akartam, biztos nem voltam benne. Azon kívül, hogy néha az orfeumában ücsörgött, semmit nem tett azért, hogy jelezze, hogy szeretne velünk lenni. Ahogyan Tara sem, csak ő az Upperbe jár, nem a Goldenbe. ~Patrishára rábíztam az öcsémet. Nincs mitől tartanom, meg tudom védeni magam egyedül is, mint kiderült...~ Álltam fel, és utaltam szemét módon arra, hogy bizony, ínséges időkben az ember farkasa testőr nélkül is boldogul. Nem is tudom... Nem tudom, hogy pontosan mi süthetett a szememből, ahogy közelebb sétáltam Duncanhez. De megálltam tőle centikre, az orrunk akár össze is érhetett volna. Tiszteletet parancsolóan húztam ki magam, és most azt az erős és szívós farkast egy apró kis pontnak láttam magamhoz képest, akit bármikor eltaposhatok, ha úgy látom jónak. ~Nézd Duncan, ezt soha nem mondtam ki nyíltan, és bevallom neked férfiasan, hogy nem is terveztem. Én még soha az életben nem sírtam senkiért, akinek nem volt köze hozzám vér szerint. Vajon Vincent megtenné érted? Bárki... odafent... megtenné érted? Aki.. Aki úgy szeretne, mint a saját fiát, aki sosem lehetett neki, és aki inkább meghalna azért, mert mások hibájából kellett fájdalmat okozzon neked? Ez a dolog nem csak rólad, a büszkeségedről, és a sérelmeidről szól. Minden nappal, amit távol töltesz, belém rúgsz egyet, aki mindent biztosított neked, és mindmáig számítana rád, ha nem hajtana hirtelen olyanokhoz a véred, akikhez igazából semmi közöd... A végére szinte már üvöltöttem a fejében, és kedvem lett volna lekeverni neki egy hatalmas karmos mancsos maflást. Ezt már régóta tartogattam neki, ezt az egész kiborulást. Nem kellett különösebb indítékra várnom. Mentem egy kört körülötte, és a végén nem bírtam ki: megragadtam a torkát, és arra ösztönöztem, hogy most nagyon figyeljen arra, amit mondok. ~Egy hónap. Ennyit bírok még várni rád... Onnantól idegennek számítasz, és arra a sorsra is jutsz. Ha átállsz... Akkor megöllek. Érted? Megöllek. Nem tudom, mi kell neked ahhoz, hogy magadra találj, de ha te sem vagy biztos a dolgodban, talán így lesz a legjobb. Ennek ellenére minden atyai porcikám sikítozik a dolog ellen, de egy testőrtől elvárhatnám, hogy képes legyen mérlegelni... Eleresztettem. Huhh. Azt hiszem, minden kijött egyben. Majd megsültem a saját energiáimtól, csoda, hogy nem olvadt szét a hó körülöttem...
Nem reagált semmit sem arra, hogy nem biztos bennem. Mit szépítsem, nem adtam rá túl sok okot az elmúlt időben. Már valami viszont megütötte a fülem. ~ Az öcséddel!? ~ Hát, most már nem miatta aggódtam. ~ Rábíztad a bétádat egy majdhogynem vadidegen farkasra? ~ Tarával diskuráltunk már róla, azt is láttam, mit művelt Castoral, vagyis nem egy habszivacs. Erre elengedi őket édes kettesben, amikor az a hím több mint valószínű, hogy erősebb Trishánál. Egy pillanatig elgondolkodtam azon, hogy kettőnk közül ki az, aki valójában nem tudja, hogy mit csinál. Aztán hallgattam a kifakadást, ami olyan volt, mint egy cunami. Először csak messziről ijesztgetett, aztán egyre nagyobbra, erősebbre tagadt, végül elemi erővel maga alá gyűrt, hogy megfulladjak belé. ~ Komolyan azt hiszed, hogy nagy családi összeborulást akartam velük!? ~ Tényleg kezdett felpaprikázni, ez már lassan sértett, és nem csak engem, hanem a farkasomat is, amire az ő bestiája rázúdította a fojtogató energiaörvényt. ~ Ha odamentem volna, legfeljebb akkor is kémnek, de meg se fordult a fejemben másik alfát szolgálni! Nem érdekelt, hogy tiszteletlenség, vagy a saját halálos ítéletem, már én is üvöltöttem. Amikor megragadta a torkom, morogni kezdtem. ~ Azt hiszed, szórakozásból vittem el Anne-t egy szó nélkül? Szerinted én örültem, hogy a hátad mögött kellett intéznem? ~ Most már nálam is tetőzött minden. Elegem volt az őrzőkből, a városból, az őslakosokból, a vérvonalakból, rangokból, mindenből. Átkozottul dühös voltam. ~ Azért tettem, hogy ne befolyásoljon, ne hátráltasson, és azért nem szóltam neked, mert úgy láttam, hogy nem támogatnád. Féltem, ha tudnál róla, hogy hol lesz, és Mortimer valamiért cserébe őt kérné, te átadnád, nehogy kiessünk a kegyeikből. Amióta itt vagyunk, megváltoztál. Megdugsz valakit, aki csak pár hónapja a falka tagja, és máris bétát csinálsz belőle. Aztán befogadod az öcsédet, mintha nem töltöttetek volna külön évszázadokat! ~ Ha már nekem ugrott, akkor sem fogtam be, ha nem, járkálni kezdtem. ~ Találkoztam a mostani hegyi alfával, és elmondtam neki, hogy mi féle-fajta vagyok. Kíváncsi voltam, bevenne-e ennyitől. Mint látod: nem. Hozzád pedig idejön rég látott öcsikéd, és kifolysz a küszöb alatt, miután megtámadta Tarát, és csapdákat hagyott hátra a lányod otthonában! Először csak Trisha kinevezése bökte a csőröm - kicsit elhamarkodottnak tartottam akkor -, de nem szóltam, inkább kivártam. Nem akartam megkérdőjelezni Castort, de a testvérénél már abszolút nem értettem egyet. Viszont a szörnyetegem teljes erőbedobással integetve tudatta, hogy jól esik neki a haragom, s hol lubickolt benne, hol vígan falta. Nos, határozottan nem kellett attól tartanom, hogy lelépett a bundás felem, vagy elpuhult. Ó, ő köszönte szépen, ha én is hajlandó voltam nekidurálni magam, jött, mint a hurrikán. Bár korántsem volt olyan erős, mint Castoré, ám a korombelieken túltett.
Némán, magamban forrongva tűrtem végig a kifakadását, egészen addig, amíg a fejemben már nem szólalt meg többet, csak a visszhangja zengett. Éreztem a pulzusomat lüktetni a fülemben, de nem foglalkoztam vele. Duncan most komolyan azt hiszi, hogy olyan tökös nagyfiúvá avanzsált, és máris mindent tud a világról? ~Teee szégyentelen, te aztán ne gyere nekem a felelősségteljes döntésekkel, mert menten az arcodba röhögök!~ - indultam meg felé határozottan - Csalódtál te valaha Patrishában? Hát nem tett eleget azért, hogy többek között neked jó legyen azzal kics*szett orfeumoddal? Na meg aztán te engem kvára ne oktass ki arról, hogy mit csinálok azzal, akit megd*gok, mert erről te jóval többet tudnál mesélni,nem igaz? A nagy szívszerelmed, egy semmi kölyök szuka miatt vagyunk most itt, Duncan! Vagy az már nem ér? Nem miatta beleztelek ki, nem miatta aláztalak meg, és nem miatta robbant ki a chicagói balhé? Úgyhogy te nekem legfeljebb lapos kúszásban pofázz a megfontolt szerelmi döntésekről!~ És akkor ez még csak Patrisha. Egek, hát miért nem látja senki sem, hogy ez a nőstény négy hónap alatt többet tett értem, és azért, hogy mindenkinek megfeleljek, mint bárki más? Hát ennyire fáj az embereknek, hogy végre nekem is jó? Jó lenne, ha hagynák. Vagy akkor játsszuk megint azt, amit Chicagóban? Legyek mindenkivel szemét, és tegyek a problémáikra? A rohadt életbe... ~És te azért se vonj engem felelősségre, hogy mit teszek az öcsémmel kapcsolatban! Mert te rábíztad Anne-t valakire, akikről azt állították, hogy megbízható, jó szülők lesznek, mi? Lehet, hogy miattuk lesz k*rva a gyerekedből, aki majd 16 évesen megszüli az első kölykét, csak mert valami elromlott a neveltetésében! Nem mellesleg öt év alatt a harmadik "szüleihez" került, szerinted ez neki mekkora törés? Vagy ez sem ér? Benito a testvérem, és tisztában van azzal, hogy megölöm, ha okot ad rá! Ahogy megöllek téged is, vagy megölök bárki mást, aki nem játszik a falka szabályai szerint. Neked is halottnak kéne lenned!~ Nem bírtam tovább. Mint a villám, úgy ágaskodtam kel a két hátsó lábamra, és lendületből kíséreltem meg lekeverni egy maflást Duncannek. Fenyegetve közelítettem felé. ~Azt hiszed, hogy jobban csinálnád? Vagy azt hiszed, hogy bárki jobban csinálná, mint én? Hát gyere Duncan, hívj ki, játsszuk le! Egy napig sem bírnád a falka élén, de onnan, ahol te vagy, rohadt könnyű bepofázni... Ha nem tetszik, itt vagyok! Én aztán nem megyek sehova...
~ Nem érted, hogy nem Trishával volt bajom? ~ Nem, nem értette. Cserébe inkább felhozta Ambert. ~ De ő nincs hatalmon. És ne kenj rá mindent, mert nem ő tehet róla, hogy eddig szartál a ősökre! Az Anne-téma öv alá ment - főleg azért, mert bevallatlanul ugyan, de félig egyetértettem vele -, bár ebben a kulturált eszmecserében, melyik nem? Felborzoltam a szőrt a hátamon. ~ Itt a remek alkalom, ölj meg, ha holtan akarsz látni! ~ A morgásom mellé vicsorgás társult, s egy szívdobbanásnyi ideig sokként ért a felismerés, hogy még soha ehhez hasonlóan álltam Castor előtt. Harag, keserűség és gyűlölet. Gusztustalan trió, mint egy nagy adag medve takony. A karmos tasli telibe talált, hogy földet fogtam tőle, azt hiszem, a pofacsontom is megrepedt. Vér ízét éreztem a számban, a képemről is az csöpögött a hóra. ~ Nem kihívni akarlak, és nem jobban tudni! ~ Megráztam a fejem. Még az ötlet az őrültség volt, egyrészt, mert sose lenne hozzá pofám, másrészt, esélyem annyi lenne, mint lepkefingnak a szélben. ~ Csak... ~ megvédeni. De ez az én számból, az én gondolataimból most tejesen hiteltelenül hatott volna, még ha őszinte is vagyok. Megöl bárkit, akit kell? Ezt könnyen mondja, de megnézném, milyen lenne akkor, vagy azután, ha ne adj isten Patrishát vagy az öccsét, vagy akár Tarát kéne a másvilágra küldenie. Nem akartam, hogy ilyesmit kelljen tennie, inkább kételkedek, gyanakszom, és bevállalok még pár pofont. Elvégre ez a dolgom, nem? Csak úgy tudom jól végezni a munkám, ha az újakkal bizalmatlan vagyok, és megkérdőjelezek velük kapcsolatban mindent. ~ Játsszuk le!
~Ó, hogy nincs hatalmon? Az mindjárt más, akkor már rögtön nem olyan elbírálás alá esik, ha veszélyezteti a falkát, és svédasztalra teszi a szerelmét, meg az Alfáját! Különben is, érdekes módon te is magasról szartál az ősökre, egészen addig, amíg nem lettél személyesen érintett a témában... Rohadtul dühös voltam, mert úgy csinál, mintha ő akár egyszer is komolyan belegondolt volna abba, hogy esetleg ezek az ősök számítanak bármit is, azon kívül, hogy valaha éltek, és most már halottak. És természetesen fogalma sincsen arról, hogy miken mentem keresztül, és... ~Azon vagyok, hogy minden rendben legyen, Duncan, de ezt hogy is tudhatnád, ha egyszer felénk se nézel! És amíg te a magas lóról pofázol, hogy mit b@sztam el, addig Gabriel minden este meghal egy kicsit, amikor valaki nyílt erőszakot alkalmaz a falkán belül. Ahelyett, hogy segítenél, most engem provokálsz, és közben Gabriel szenvedi meg a legjobban. A kib@szott ősök miatt! Igen, tudom, hogy ez titok, de ettől függetlenül nem bírtam tovább, képtelen voltam elviselni, hogy Duncannek mindenről szilárd véleménye és elképzelése van, emellett pedig annyira el van tájolva, mint egy megmágnesezett iránytű. ~Akkor meg? Mi a sz@rt akarsz, he? Mi kell neked??? Ha itt lettél volna, tudnád, hogy az elmúlt hónapokban mást se csináltam, csak mindenkinek segítettem, mindenkivel törődtem, aki kért belőle, és amint elkezdtem csak egy pillanatra is saját magammal törődni, te meg a többi okos azonnal nekem ugrik, hogy micsoda felelőtlen segg vagyok... Mert így volt. Ott volt Gabriel, ott volt Liu, Patrisha... Tarának is segítettem volna, ha adott volna rá alkalmat. De nem, Castornak ne legyen egy perc öröme sem, azért Alfa, hogy békét és boldogságot hozzon a falkára, de úgy, hogy ő ne részesüljön semmiből. És akkor ezek után még felróják, hogy legalább a hálószobámban akad pár óra felhőtlen örömöm, amikor idézem "párszor meg*rom" Patrishát. Meg a kis f@szomat, ennek most vége van. Amikor azt mondja, hogy játsszuk le, felkapom a fejemet, és megvető tekintettel nézek Duncanre. Hogy juthattunk idáig? Nem akar átállni, és most bunyózni akar? Velem? Na, és mi a biztosíték arra, hogy ez nem a hegyiek ötlete volt? Meghalni biztosan nem fogok, de ettől függetlenül legyengülhetek újra... ~Szánalmas vagy, Duncan. Nem tudom, hova tűnt belőled az a részed, amiért meghaltam volna, de remélem, hogy ha még megvan valahol, akkor holnap reggel leköpöd a saját tükörképedet.~ Nyíltan hátat fordítok neki, de egyelőre még nem indulok el, inkább csak felnézek a Holdra, és roppantul utálom az érzést, hogy egy részemet megint kiszakították belőlem. ~Minden esetre, én számítok a régi énedre, Fiam. De addig is... Hagyok egy kis emlékeztetőt ennek a Duncan imitátornak.~ Szélsebesen fordultam vissza, és ugrottam Duncanhez. Le akartam teperni, leszögezni a földre, ha kell, akkor előbb lefárasztani egy kicsit. Azzal nem volt alkalmam foglalkozni, hogy esetleg védekezik, és betalál néhányat. Tűrtem, szűköltem, de nekem a pofája kellett. Addig-addig harcoltam, mígnem valahogy kipeckeltem a pofáját, és egy erőteljes mozdulattal ki nem téptem a nyelvét a helyéről, bármi is volt az ára, ami a sebesüléseimet illeti. ~Ha még egyszer így beszélsz velem, a fejed is jön...~ Elugrottam tőle, az izomcafat pedig időközben emberi nyelvvé alakult a mancsomban. Ránéztem, és annyira elborzadtam, hogy egy gyors mozdulattal bevágtam az első bokorba.
Így se jó, úgy se jó, most akkor hogyan jó? Ha elmondom a véleményem az a baj, mert úgy tűnik, magasról beszélek - haha, éppen életem csúcspontját élem -, ha nem mondok semmit, az a baj. Ha felkínálom, hogy tessék, verjen, ha annyira kikívánkozik belőle, provokálom, de ha elutasítottam volna, akkor gyáva vagyok. Van sapka azért vagyok egy tetű, nincs sapka, akkor meg azért. Leültem, és úgy hallgattam, egyszer sem vágtam közbe, nem rezzentem, bármit is kérdezett, csak egy ponton tettem hozzá csendesen megjegyzést. ~ Te az elmúlt pár hónapban, én az elmúlt pár évben csináltam vesszőfutást, hogy mindenkinek megfeleljek, mindenkinek jó legyen. ~ Nem dühöngtem, nem kiabáltam. Már nem. Ha tapsot és hajbókolást várt azért, mert alfaként azt tette, ami egy alfának a kötelessége - foglalkozott a többiekkel -, akkor most rossz helyen kopogtatott. Én se kaptam és kértem grátiszt, mert valaki seggét kihúztam a szarból, ez volt a feladatom. Ha nem végeztem tisztességgel, akkor kaptam a pofonokat, üvöltést, lecseszést, azt, ami ilyenkor kijárt, és tudtam, hogy megérdemlem. ~ A régire? Melyikre? Amelyik ámokfutást rendezett és Chicagóban rágyújtotta egy családra a lakást, amelyik befogadott egy kislányt, amelyik szerelmes lett, amelyik elbizonytalanodott, amelyik a segítségedet kérte? Válassz kedvedre, mind megvan. ~ Díjnyertes példány mindegyik a maga degenerált, elcseszett formájában, és amikben egyetlen közös van: Castor mindet látta. Néhányan lemaradtak az egyikről, mások a másikról, de ő az összest HD minőségben kapta. Amikor azt mondta, hogy emlékeztetőt hagy, volt egy másodpercem felkészülni a büntetésre. Nem ellenkeztem, mikor rám vetette magát, hogy kifeszítse a szám, és kitépje a nyelvem. Ő volt az alfa, ő büntetett, nekem az volt a dolgom, hogy ezt elviseljem és eltegyem emlékbe egy jól kivilágított polcra. Fájt a szám, hiányzott a nyelvem, és vért nyeldekelve, szűkölve felálltam. Ömlött a vér a számból. Magamban kicsit kuncogtam. Az öccse megszabadította a fél szemétől, hogy ne lásson, nekem kitépte a nyelvem, hogy ne beszéljek. Már csak ólmot kéne önteni valaki fülébe - mondjuk a tesóéba, hogy körbeérjünk -, hogy ne halljon. ~ Szóval Gabe-en átok van ~ gondoltam két véres köpet között. ~ Kellemetlen. "Ellenszer" van? ~ Néztem, ahogy félrehajította a nyelvem. Mióta lett ilyen finnyás? Legutóbb szívbaj nélkül kivéreztetett a jégdarabolóval, most meg undorodik egy nyelvtől. Ja, hogy azért, mert az enyém! Hát bocsesz! Ha válaszolt, ha nem, visszaváltoztam - ami sokkal gyorsabban, fájdalommentesebben ment, mint a farkassáválás. Hiába nem vadásztam, a farkasom mégis jóllakottnak érezte magát. Ez van, mazochista dög. ~ Valamelyik Duncan be fog nézni a hotelbe ~ indultam vissza a ruháim irányába. ~ De beköltözni nem fogok, amíg Tara nálam van. ~ Megígértem neki, hogy edzem, felkészítem a kisebb de Luca ellen amennyire lehet, és amíg nálam van, nem fogom hagyni, hogy bántsák. Ha elköltözik, onnantól az ő dolga, hacsak nem kér segítséget. Felöltöztem, mert ahhoz azért még jócskán hideg volt, hogy ádámkosztümben szaladgáljak. ~ Esetleg, ha valami csoda folytán úgy gondolod, hasznom veszed, tudjátok, hol találtok meg ~ lendítettem a hátamra a táskám, és a motorom felé vettem az irányt, hacsak nem volt még valami mondandója. Én mindenesetre érzésem szerint eléggé egyértelművé tettem - ha mással nem is az utolsó mondatommal -, hogy nem szándékozom belátható időn belül elhagyni a várost. Hogy ezt mennyire hiszi el, az már az ő problémája.
Az erdőben találtam egy elhagyatott házikót. Pont olyan, mint a mesében. Kissé már benőtte itt-ott a buja, zöld növényzet, de a célnak megfelelt. Volt fedél a fejem fölött és szem előtt sem voltam túlzottan. Véletlenül akadtam rá, amikor az erdőn átvágtam és egyre beljebb hatoltam a sűrűjébe. Óvatosan közelítettem meg a házat, de mint kiderült valóban lakatlan volt, nem csak első blikkre. Azonban éreztem, hogy más farkasok illatát még haloványan tartalmazza nem egy helyiség. Ennek egyszerre örültem is, meg nem is. Ez ugyanis azt jelentette, hogy időnként - talán éppen teliholdkor - ide jön vagy jönnek a farkasok. Reméltem, hogy egy falkáról van szó, bár az illatnyomok már csak töredékként voltak meg mégis úgy tűnt, nem egy illetőtől származhatnak.
Első éjszaka nem aludtam egy szemhunyásnyit sem az új helyen. Kifejezetten féltem, hogy rám fogja törni Jared az ajtót. De nem történt semmi ilyesmi. Kitámasztottam a székkel az ajtót, bár jól tudtam egy vérfarkast nem állíthat meg ennyi. Valamikor hajnalban aludhattam el, mert reggel arra ébredtem, hogy csörög a mobilom. Igen, meglepő módon én is haladtam a korral. Manapság már azért kinézik az embert, ha nincs otthon internete. A telefon és a mobilitás meg egyszerűen nélkülözhetetlen. De nem bánom, hogy kellett vennem egy telefont még évekkel ezelőtt. Azóta is megvan, bár már igen régi darabnak számít. Viszont szeretem és megszoktam a szilikonos borítását, hogy leejthetem, lehet poros vagy vizes nem lesz baja egykönnyen. Igazán strapabíró.
Úgy gondoltam átnézem a házban lévő tárgyakat és kiszelektálom, ami nem jó. Így kipakoltam napközben a ház elé és a "kupiban" nekiálltam átválogatni a tárgyakat. Három kupacba gyűjtöttem az eszközöket. A "használható", a "megmenthető" és a "felejtsd el, kuka" kategória nyertesei feküdtek előttem immáron rendezett sorokban, amikor rájöttem éhes vagyok. Az első két kategóriába tartozó darabokat behordtam a házba, majd előkerestem az utolsó előtti energiaszeletet, ami még a táskám mélyén lapult. Kissé összenyomódott, de nem foglalkoztam ezzel csak kibontottam és nagyot haraptam bele. Azonban megállt a számban a falat. Hangokat hallottam kintről, s megmerevedett minden tagom a lehetőségre Jared eljött értem. Bár kizártnak találtam, hogy megtalálhatott ennyi idő alatt mégis a piszkavasat vettem fel, majd indultam lassan, remegő térdekkel kifelé a házból, hogy megtudjam mégis ki mászkál odakint.
Betty és a szülei ma reggel elmentek otthonról a nagymamájához, és nem jönnek haza,csak holnap vacsorára. A múltkor nem igazán sikerült jól a terepszemle a teliholddal kapcsolatban, úgyhogy gondoltam, teszek még egy próbát. Úgy tűnt, hogy jó irányba indultam el,mert fél óra farkasként eltöltött portya után már az erdőben csatangoltam. A szimatom nem hagyott cserben, békésen és nyugodtan telt az utam. Találtam egy patakot is, amiből jóízűen lefetyeltem ki a vizet. Hihetetlenül jól esett a kristálytiszta nedű, még a mellső mancsaimmal is beleálltam a vízbe, és lógó nyelvvel, lihegve élveztem a lábáztatást, és azt, ahogy a fák között csendesen fújó szellő borzolja a bundámat.
Nagyot szippantok a levegőből, és hirtelen meghallom, ahogy reszket a borok, de a szélirány ellenem dolgozik, így nem vagyok képes megmondani, hogy mi lapul meg benne. A mancsom csobban a vízben, ahogy kiemelem belőle, és fejemet lesütve lopódzok a borok felé. Egy nyúl! Egy nyúl az! Istenem, de rég kergettem, fogtam, ettem tapsifülest! Annyira megörülök a lehetőségnek, hogy mellső mancsaimmal megemelkedek a földről, felugrok kissé, de a nyulam persze kereket old időközben. Panaszosan nyüszítek fel, és vetődöm utána. Menjünk, rohanjunk, gyerünk! Futás!!! ~Elkaplak, elkaplak és megeszlek, te! Hiába menekülsz!~ Az ismeretlen terepen kacsázok, néha megbotlok egy-egy ágban, de nem veszítem el a nyulat. Azt sem veszem észre, hogy egyházhoz kergettem a is tappancsost, csak akkor, amikor már átugrottam a kerítésen, egyenesen valamiféle kupacba - nem tudtam, de bútorok, berendezési tárgyak.
A nyúlnak már nyoma sincs, cserébe én, a Fehér Galléros farkas, éppen egy törött asztal törött tetején fekszem. Nem tudom, hogy már eleve törött volt-e, vagy én tettem, de nem volt időm sajnálkozni, mert megéreztem, hogy nem vagyok egyedül. Ahogy csak tudok, felpattanok, és kikecmergek a törmelékek közül. Érzem, hogy farkassal van dolgom, de azt is kiszagolom, hogy fél. Ezen felbuzdulva arra gondolok, hogyha csak nem kiált utánam, akkor én inkább elnyargalok, és kihasználom a félelmét - talán nem ért neki annyit az asztal, hogy utánam jöjjön és kibelezzen... A múltkori farkasnak igaza volt... Másodszor jövök ki, és megint egy farkasba botlom. Előbb-utóbb rossz végem lesz.
Elindultam kifelé, mire a lábam között egy nyúl rohant be a házba, majd valószínűleg a konyhába menekült, amikor hátra néztem. Már kezdtem megnyugodni, hogy vaklárma, amikor egy hangos csattanásra lettem figyelmes. Visszafordultam hát, és elindultam kifelé az ajtón, hogy megnézzem mégis mi a fészkes fene volt ez. Egy hatalmas, fekete és fehér galléros farkas fekszik egy most már teljesen törött asztalon. A fegyvert még nem eresztem le, de a látvány mosolygásra késztet. Mégsem tettem rosszul, hogy a kuka kategóriába soroltam az asztalt. Nem lett volna képes semmilyen súlyt sem megtartani. Ha nem lenne ilyen közel és nem érezném belőle a szörnyetegét azt mondanám valami farkaskutya lehet. A bundája szép, ápoltnak tűnik. Akár még házi kedvenc is lehetne.
Minden esetre megnyugszom kissé, hogy nem Jared az és a fegyverem is lejjebb engedem. - Ki vagy és mit akarsz? - Kérdezem tőle, de látom, hogy menekülni akar. Lehet, hogy csapda, de vagyok olyan kis hülye, hogy eldobom a fegyvert. Egyszerre elmúlik a félelmem és izgatottság lesz úrrá rajtam. ~Végre megtaláltam egy farkast, meglesz a falka is hamarosan!~ Utána indulok előbb szép lassú, nyugodt léptekkel, s ha szökni akarna utána futok. - Nem foglak bántani, várj egy kicsit! - Mondom neki, ha fut akkor már kiabálva. Örülök, hogy összefutottam vele és remélem, ha sikerül beszélünk elvisz az övéihez. Úgy kell nekem a falka, mint egy falat kenyér. Különben végem. Nem azért, mert egyedül nem bírok megélni a jég hátán is, hanem az üldözőm miatt. De ez egy más kérdés.
Egyenlőre nem változom át, bár lehet úgy gyorsabb lenne utolérni meg talán kommunikálni is. Azonban reménykedem abban, hogy nem fog elmenekülni és tudok vele beszélni. Annyi mindent kell kérdeznem tőle. Régen nem találkoztam már farkasokkal. Jareden kívül nem is volt dolgom egyel sem, amióta eljöttem hazulról. Az is jó tizenegy éve volt már, ha nem tizenkettő. Hiányzott apám, a nővérem a falkánk. De most egy másik, új falkára volt szükségem. Bár nem tehetek arról, hogy Jared bekattant, másra mégsem hozhatom a bajt a szeretteim nem tehetnek semmiről. Igazából én sem, de ami megtörtént megtörtént. A múlton nem tudok változtatni, inkább megrázom magam és megyek tovább előre, és hátra se nézek. Legfeljebb akkor, ha üldöznek.
Az első két kérdését még hallom, amikor nekiiramodom a futásnak, aztán éppen hogy elérném a kerítést, amikor kiabál, hogy várjak, és hogy nem fog bántani. Hirtelen fékezek le, és visszafarolok az irányába, hogy láthassam az alakját. Na igen, ezt a mondatot már annyiszor, annyi farkastól hallottam már, és elmondhatom, hogy az esetek kilencven százalékában bedőltem a hazugságnak. Ennek ellenére ennek a nősténynek a hangjából hiányzik az a fajta negédesség, amivel a dominánsok általában a mézes madzagot szokták az orrom előtt huzigálni. Talán épp ez a gyanús, hogy most nincs semmiféle madzag. Megrázom a bundámat, tisztes távolban tőle. Apró forgácsdarabok és kisebb-nagyobb szálkák repülnek ki belőle a mozdulatra, aztán lassú, kecses léptekkel közelíteni kezdek felé. ~Anélkül az izé nélkül a kezedben meggyőzőbb lenne...~ Küldöm neki gondolatban a véleményemet, de nem vagyok se flegma, sem parancsoló. Én? Dehogy. Csak egyszerű tényként közlöm vele, hogy mit gondolok a helyzetünkről. Azt tudom, hogy idősebb nálam, mert érzem, de mégsem olyan sokkal, mint az a másik nő volt, akivel először találkoztam. Ráadásul nem is volt annyira... Nyers sem. Végül aztán megállok, felszegem a fejem, miközben őt nézem, és leülök a fenekemre. A farkammal sepregetem magam körül az aljnövényzetet kétszer-háromszor, közben ártatlanul villanó kék szemeim kissé gyanúsan fürkészik őt. ~Egy farkas vagyok, aki azt a nyulat kergette, amelyik bement a házadba. És te... te ki vagy? Méregetem tovább, immár kissé oldalra billentett fejjel, és hegyes fülekkel. Nem, most kivételesen nem akarok se aranyosnak, se elhagyatottnak tűnni, de az arcomat nem tudom átszabni, hogy ne nézzek ki annyira ártatlannak...
Hirtelen fékez le, és visszafordul felém. Megállok ott, ahol épp vagyok, nehogy támadónak vegye a közelítésemet esetleg. Ideáig érzem, hogy bizalmatlan. Megrázza magát és közelebb merészkedik. Értetlenül emelem fel mindkét, kissé koszos tenyeremet felé fordítva. - De hát már régen nincs semmi a kezemben... - Mutatom neki, hátha a saját szemének jobban hisz. Figyelem minden mozdulatát, ahogy megáll és leül. Úgy néz ki, mint valami játékos házi kedvenc. Sosem láttam még kék szemű vérfarkast. A családomban és a falkámban is sárga szeműek voltak csak. Gyanúsan méreget, mire rájövök hogy nyilván úgy bámultam, mint borjú az új kapura. - Ne haragudj, csak még sosem találkoztam olyasvalakivel, akinek kék a szeme. Ez valami családi vonás? - Érdeklődöm finoman. Felkeltette a kíváncsiságomat ez a kölyök, ami ritkaságszámba megy manapság.
Először nem akartam elárulni a nevemet, de előbb vagy utóbb úgyis kénytelen leszek elárulni az igazat. Legalábbis, ha azt akarom, hogy a falkájához vezessen. - Én Shila vagyok és falkát keresek magamnak éppen. - Hagytam némi szünetet, hogy megeméssze a dolgot. - Tegnap találtam erre a házikóra, lakatlan volt és itt aludtam az éjjel. Vagy te laksz itt? Tudod tegnap este érkeztem és még nem volt időm szétnézni. Ha ez a hely a tiétek, nos akkor majd a városba megyek szállást keresni magamnak mára. Nem tudtam, hogy ez valaki vadászterületet. - Próbálom diplomatikusan megfogalmazni a tényt, hogy betolakodtam a területükre. Remélhetőleg nem fogja rám szabadítani a falkáját. Más se hiányzik nekem, minthogy elkergessenek innen. - Mond csak, hogyan tudok audienciát kérni az alfátokhoz? - Próbáltam elterelni a témát a botlásomról.
Jó, már nincs semmi a kezében, de volt! Nem vettem észre, hogy mikor szabadult meg tőle, de nem is érdekel igazán. Nem rokonszenvezek vele, mert még a végén megjárom és ráfázok a barátkozásra. Ezt a farkasom ösztöne diktálja, nem pedig az emberi felem... Emberként valószínűleg érdeklődnék felőle, de így egyelőre csak az a fontos, hogy ne akarjon ártani nekem. ~ Mondjuk. ~ Felelem kurtán a családi vonással kapcsolatos kérdésére. Körülöttem mindenki ugyan így nézett ki, nekem az a furcsa, ha valakinek nincs se gallérja, de kék szeme. De ez azt hiszem, hogy egyelőre még nem tartozik rá. A falkás dologra még a farkas-tekintetemre is csodálkozás ül ki. Falkát keres? hát ezzel rossz farkasra tett, mert én pont elkerülni akarom őket. ~ Először is, ez nem az én házam, nem ismerek senkit, akié lehetne, szóval emiatt nem kell aggódnod. ~ Felkelek az ülő helyzetből, arrébb galoppozok, és megpróbálok benézni az ajtón. Nem látok semmit,így a levegőbe szagolok. ~ Nekem csak a nyúl kellett volna, de az már veszett fejsze nyele, ahogy érzem...~ A nyuszi minden bizonnyal már messze jár, a szagának is csak a foszlányait érzem, úgyhogy ennyit a szórakozásomról. Lemondóan hajtom le a fejemet, aztán visszasétálok a nővel szemben, és felnézek rá, ahogy gondolatban folytatom a társalgást. ~ Rossz farkasnál kopogtatsz, sajnálom. Nem ismerem a helyieket. De azt tudom, hogy két falka is lakik a városban, akik egymással háborúznak, vagy mi a szösz. Szerintem nem túl biztonságos errefelé... De minek neked falka? Miért nem vagy a tieiddel?~ Egyelőre nem tervezem, hogy emberré alakulok. Nincs túl sok kedvem előtte pucérkodni, és gyanítom, hogy nincs a ruhatárában férfiak számára is hordható textília.
Megnyugodott kicsit talán. Nem is tudom miért, de magamra emlékeztet... olyan kis félénk. És cuki. Ha nem azért lennék izgatott, mert falkát találok hamarosan általa valószínűleg már azon lennék, hogy megölelgethessem kicsit és megnézzem tényleg olyan puha a bundája, mint amilyennek én érzem. Éreztem, hogy valamiért fontos a kinézete, de ráhagytam. Majd elmondja, ha akarja. Tudom, hogy milyen rossz az, ha nem akarsz valamit elmondani másoknak mert szégyenled vagy egyszerűen csak titok és nem tartozik másokra, ők mégis faggatóznak. Mondjuk kíváncsiságom egyből felébredt azt találgatva, hogy mégis mi lehet az, amit titkolni igyekszik mások elől. Örültem, amikor azt mondta, nem bitoroltam el a házat előle, mert nem is az övé. Tehát üres, vontam le a következtetést. Így az enyém lehet.
Persze a nyulát siratta szegény és vele együtt a vacsoráját is. Mondjuk nekem is ideje lenne elmennem ennivalót szerezni, de még valamennyi készpénzem volt ételre. - Ha gondolod, meghívhatlak a városba; ha már elszaladt a vacsorád. - Mosolygok rá. Persze nem kell elfogadnia a dolgot, bár örülnék a társaságnak. Úgy is olyan magányosnak érzem magam menekülés közben. Most legalább tudnék szusszanni egyet. Széles mosolyra fakadok, azonban a nagy örömködésemet végleg megszakította az a meglepett fej, ahogy rám nézett. Nem akartam elhinni, hogy ilyen fiatalon egyedül kóborol. ~Hol lehet a családja? Miért nem figyelnek rá? Egyedül kész öngyilkosság ilyen fiatalon a világban. Mint a fenti példa mutatja nekem se ment túlzottan jól a dolog, mellé is fogtam.~ Nem értettem miért nem vigyáznak rá, ahogy nálunk a falkában.
- Mert egy Latro van a nyomomban és kell egy erős falka, aki megvéd tőle. Évek óta magányosan élek. Haza pedig nem fogom vinni, hogy bántsa azokat, akik fontosak nekem. - Válaszolok előbb kissé szégyenkezve, majd már határozottan. A családomat nem fogom veszélyeztetni. Azért a végén hozzátettem, hogy tudja mi a helyzet velem nagy vonalakban azért. - Vagy ezzel te hazamennél a szeretteidhez? - Kérdezem tőle, meglepetten. Nekem ez eszembe sem jut. Én is éppen eléggé szenvedek a dologtól, minek másokra is ráhozni a bajt. Remélhetőleg ezekben a falkákban még apámnál is idősebb farkasok vannak és hajlandóak segíteni rajtam. Sajnos a kettő együtt nem szokott járni, inkább elzavartak. Nos igen, Omegának lenni nem fenékig tejfel. Csak sajna nem én választottam ezt a tisztséget, muszájból válok majd azzá, ha végre befogadnak valahová és megvédenek.