Cím: Láda-mese finálé Hely: Farkaslak Idő: 2015. január 1., Victor születésnpja Érintettek: Autumn A. Autenberry, Victor Wainwright
Hazaérkezésem után a három láda, amit Tria mondott, megérkezett Victorhoz. Pontosabban becsempésztem a szobájába, egyelőre nem akartam a szeme elé kerülni. Sokáig úgyse bujkálhatok előle, főleg így, hogy egy épületben lakunk, mégis: ameddig lehetett, még húzni akartam. A három ládából egyben Yetta kisujja volt, egyben az én bal gyűrűsujjam, az utolsóban pedig a bal kézfejem. Valami azt súgta, nem fogja őket ezüstláncra fűzve a nyakában hordani - bár ha igen, akkor aztán tényleg semmi kétséget nem hagy afelől, hogy kinek a Kölyke. Rock 'n' Roll nagypapa lenne a flúgos Dédi mellett, senki nem szólhatna többé a hülyeségeim miatt. Ami király lenne, de inkább abbahagyom az álmodozást. A pakk mellé egy rövid üzenet is járt. Írásban közöltem, amit akartam, mert egyfelől így biztosan nem szakított félbe, másfelől én is normálisabban és összeszedettebben fogalmaztam így, semmint az "atyai" pillantás súlya alatt rogyadozva.
"Boldog születésnapot, Victor! Ezt elsősorban a Teremtőd üzeni ezekkel a dobozokkal, én kevésbé véresen köszöntöttelek volna fel, de azt hiszem, tudod milyen ellenállhatatlan. Én pedig már tudom, miért voltál olyan dühös rám. Tudod... azt kívánom, bár ne lenne igaz, de ez nem kívánságműsor, igaz? Bocsánat... Az én ajándékom két jó hír, legalábbis bízom benne, hogy neked is azok lesznek. Az egyik: Yetta biztonságban van, távol minden szarságtól, ami itt kavarog. A másik: úton vagyok a tisztességes hímmé válás felé, ugyanis eljegyeztem és igent mondott - és ez nem olyan leánykérés volt, mint az a tucatnyi még anno Európában. Fogalmam sincs, mikor látom újra, de akkor el fogom venni, és erre szeretném az áldásodat kérni. Edward
U.i: Gondolkodtál már családi vacsin? Irtó vicces lenne."
Cím: Call Me Dédi Hely: az éter Idő: 2015. március 5. Érintettek: Autumn A. Autenberry, Victor Wainwright
Miután Castornak lejelentettem Alignak Vörös Holdon kívüli látogatását, majdhogy dupla akkora lett gyomorgörcsöm, mert még valakinek "jelentenem" kellett. Pontosabban illett. Mármint... anyám, ilyenkor mi a bevett forgatókönyv? Becsekkolás a felmenődhöz azzal a roppant kellemes hírrel, hát a nevében akartak rávenni, hogy öljek. Biztos rém boldog lesz, előttem pedig a gondolatra felrémlett egy szépre faragott székláb képe, ami távolról sem volt most olyan mulatságos, mint egyébként lehetett volna. Mégis... ennek ellenére úgy éreztem, jó, ha tud róla és tőlem. A lakba visszaérve írtam neki SMS-t, megpróbálva rövid és lényegretörő lenni. "Alignak megszállt és meg akarta velem öletni a Protektort, helyette az előző Tetoválómester halt meg. Azt kellett volna mondanom, hogy te akartad így, valami őrült szeszélyből. Az Atanerkre is fájt a foga. Kurvára para volt az egész, bassza meg!"
Még mindig enyhén remegett a kezem, ezért az üzenetet egyes szavai csak sokadik nekifutásra jöttek össze helyesen. Nem tudom, mit vártam ettől az egésztől, hogy majd iderohan, megsimogatja a fejem és közli, hogy nincs semmi baj, elment a nagy, csúnya szellem. Azt hiszem, igen. Akármekkora hazugság lett volna, kapva kaptam volna utána, mint egy ostoba kisgyerek, akivel még bármit meg lehet etetni. Ijesztő volt, ijesztőbb, mint bármi, amit eddig megéltem, ezt pedig addigra sem sikerült eltüntetnem energiáimból, képemről, mire Victor lakásához értem. - Megszállt az az izé - kezdtem neki egyből, mert minél előbb túl akartam esni rajta, hogy utána soha többé ne kelljen még csak érintőlegesen se beszélnem róla. - Itt volt bennem - vakartam a mellkasom -, meg akarta öletni Will-t. Azt mondta a farkasomnak, hogy ha sikerül, szabad lesz, hogy elnyelhet, ő fog irányítani. Annakpok nevében kellett volna tennem. Eva... Eva jött és megmentett minket, de ő meghalt. Képtelen voltam értelmesebben és összeszedettebben elmondani ezt az egészet, ahhoz túl friss volt az élmény. A farkasom még ki volt ütve tulajdonképpen a korábbi megpróbáltatásoktól, én pedig élveztem a bennem ülő csendet. El akartam benne merülni, elsüllyedni és legalább húsz évet átaludni. - Sajnálom... - sütöttem le a tekintetem, mert vele szemben úgy éreztem, hogy hiába az akkori tehetetlenség, akkor is csalódást okoztam. Újabb rovás került a falra, amin a farkasommal kapcsolatos kudarcaimat számoltam.
Cím: Bongyik Hely: nekem a lakásom, neked nem tudom, hol XD Idő: 2015. aug. 13. este Érintett: Tipi
"- Szeretnék beszélni vele, odaadnád egy kicsit a mobilod? - kértem és kérdeztem, mert nem akartam gyáván közvetítőnek használni őt. Van szép szám, beszélni is elég jól és sokat tudok, szóval nem lesz gond. Amikor megkaptam a készüléket, felültem, törökülésbe rendeződtem - ha volt rajtam liszt, kicsit lesepergettem magamról, mert hát azért telefonálás közben is adjunk a formára. Türelmesen vártam, eltűnődve üldögéltem. Teljesen mindegy volt igazából, hogy fölvette-e vagy, csak az üzenetrögzítője kapcsolt be, mert mindkét esetben ugyanaz történt. - Takarodj a lányomtól, Bongyi! - üvöltöttem a telefonba és azzal a lendülettel falhoz vágtam. Hívás vége. Hiszti folytat. Igazából nem így terveztem, tényleg érett felnőtt akartam lenni, de basszus! Idősebb mi? Vén tata! Adok én a fickós-bongyor fejének! De anyám, ha idősebb és nemző, akkor ezek után fix, hogy semmit sem fog udvariaskodni és a következő alkalommal volt Payne, nincs Payne nekem! Szitkozódva kotortam elő a saját mobilomat és ha Payne közben cirkuszolt körülöttem az előbbi attrakció után,akkor felálltam és igyekeztem úgy helyezkedni, hogy mindig a hátamat lássa-püfölje, miközben vadul írtam az SMS-t. Még emlékeztem a számra. Hála a jó Tupileknek!
"Drága Manech! Bocsásd az előbbi minősíthetetlen viselkedésemet, kissé elragadtattam magam, meg persze a változó kor, de ezt neked biztos nem kell bemutatni. Szeretném jóvá tenni iménti faragatlanságomat egy kellemes, baráti találkozóval, elvégre jó, ha Payne apái ismerik egymást. Remélem nem tettem jóvátehetetlenül rossz benyomást. Üdvözlettel: Payne _Teremtője_, Darren"
Talán megmenthetjük a menthetőt..."
Tipvigut
Szellem
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 842
◯ HSZ : 383
◯ IC REAG : 327
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : farkasom teljes szemgolyója ébenfekete
Újabb egész napos erdőben való nap lopás bundásom alakjában, mint az elmúlt két hétben, szinte egyfolytában. Eeyekalduk látogatása ugyan visszarángatott belőlem valamit, de még közel sem érzek arra bárminemű indíttatást, hogy akárkivel is hajlandó legyek találkozni. Annakpok jelenléte jól esett, ahogyan Yee felbukkanása is, de alapvetően továbbra is fennállt, hogy a legszívesebben a halál farkára küldtem volna el kivétel nélkül mindenkit. És ebbe beletartoztak a leszármazottaim és a lányom is, mert nem vágytam a(z ő) társaságukra (sem). Azonban mindezek ellenére, ha valaki nagyon akar, akkor megtalálhat. Nem bujkálok, csak jelen pillanatban nem akarok másokat magam körül, és bár a telefonom nem kapcsoltam ki, de a hívásokra jellemzően nem feleltem. Ha valakinek nagyon fontos valami, majd hagy hang- vagy írott üzenetet és én eldöntöm, hogy szükséges-e reagálnom rá vagy sem. Miután hazaértem és rávettem magam egy zuhanyra - Yee közbenjárása előtt még erre sem voltam hajlandó - előkeresem a mobilom és végignézem, hogy ki a jó fenének hiányoztam és mi okból, amikor ő nekem egészen biztosan nem. Az ominózus sms-t hamarabb olvasom, mint, ahogyan a hangpostát lehallgatnám, így az ismeretlen szám és a szöveg sem bír számomra sok értelemmel elsőre. Pontosabban egészen addig, amíg el nem jutok a Payne apái részhez. Nocsak. Feltűnnek a finom csomagolású odaszólásai, amire nincs több reakcióm annál, hogy az egyébként is mogorva képemen megfeszülnek vonásaim. Jöjjön akkor az üzenet első fele, nyilván a minősíthetetlen viselkedés erre utalhat és így nem is nehéz összekötni, hogy a hangpostámon várakozó üzenet valamiféle szeretetcsomag lesz. Ha volt valami, amit a hátam közepére sem kívántam a jelenlegi szarhegy után, amit le kellett valahogy szuszakoljak a torkomon, akkor ez a hímhiszti pontosan az volt. Dühös, sértett és haragtól átitatott energiáim lavinaként robogtak át a kúrián, mint egy fagyosan és irgalom nélkül tomboló vihar. Mi a fasz, most már az utódaink is kurvára parancsolgatni akarnak nekem, nekem a Jégviharnak, nem csak holmi jött-ment, önmagukat testvérnek tituláló Idegenek?! Eszemfaszom megáll! Haragom és dühöm ellenére jeges nyugalom telepszik rám, ahogy az smsre válaszolni kezdek. Találkozót akarsz? Hát megkapod. - Egy óra múlva a sziklacsúcs kilátónál leszek. - ha annyira kíváncsi rám eljön, ha nem ér rá, akkor később én sem fogok. Remélem van annyi esze, hogy ez számára is világossá váljon. Rányomom az elküldésre, majd magamra veszek egy farmert és egy pólót. Rágyújtok és elindulok a kilátóhoz.
Kaptam választ! Erre mondjuk nem számítottam és nem ilyen hamar, de oké. Kurta, minden cifrázástól mentes reakció volt, nekem meg egy pillanatra olyan érzésem támadt, mint aki a sorsot kísérti, ami jelenleg a legkevésbé sem érdekelt. Kikapartam a gesztenyémet, ha úgy tetszik, akkor is, ha az valójában egy taposóakna. Szeretem az extrém sportokat, lássuk, ebből mi sül ki! Főleg úgy, hogy nem vagyok épp a saját érzelmeim ura. Leszarom!
Cím: Papító izenete Hely: csak az éter Idő: 2015. aug. 14. kora reggel Érintettek: Castor, Payne
Másnap keveredtem haza, korareggel, hajnaltájt, farkas alakban, a kocsimat és a ruháimat valahol elhagyva. Borzasztóan nem tudott érdekelni. Megnyugtattam Payne-t, hogy nincs semmi baj, egyben vagyok, kicsit durván indult a dolog, de mindketten ránc mentesen távoztunk. Úgy-ahogy. Az őt érintő részről beszámoltam neki, kihagyva, hogy ki is Manech valójában, majd aludni küldtem, mert nem táskák, hanem bőröndök voltak a szeme alatt. Bementem a szobámba és előkerestem a másik, ritkábban használt mobilomat. A dzskimben volt az általánosan nyúzott, és egyelőre nem éreztem magamban affinitást arra, hogy megkeressem. Fizikailag fáradt voltam, de az agyam pörgött, mint egy túlbuzgó ventillátor, ami képtelen megállapodni. Nem is akartam belekapaszkodni a gondolataimba, az üzenetben is csak a lényegre szorítkoztam.
"Éjjel találkoztam a Jégviharral. Kifejezetten üdvözletét küldi és tulajdonképpen megparancsolta, hogy szóljak erről. Amikor időd engedi, nem ártana beszélnünk. Northlake"
Cím: Találkozás a régi testvéreddel Hely: az éter Idő: 2015. aug. 14. reggel Érintettek: Tria (és Tipi)
Olyan szívesen ország-világ tudtára adtam volna, hogy nagyfokú szemtelenségem mellett még mindig életben vagyok, hogy szívem szerintem leadtam volna minden médiumnak adrótot. Hozza le újság, mondja be TV és rádió is. De akkor már azt is hozzá kellett volna csapnom a történtekhez, hoyg miért volt mindez olyan piszok nagy bravúr, azt meg nem lehetett. Szipp. Payne-t már megnyugattam, Castort már randira hívtam és szerintem a következő zaklatottam már értesülhetett a dologról, de ez engem egyáltalán nem akadályozott meg.
"Ha még sose hívtad Bongyinak a lakótársad, minimum egyszer próbáld ki."
Ennyi volt az üzenet és azt hiszem, ezzel mindent elmondtam. Büszke vagyok magamra, megkíméltem a Dédit a barokkos körmondataimtól, bár azt hiszem, Tipvigut szívébe ezzel se lopnám be magam, de a viharos első találkozásunk után ilyesmiben a közeljövőben nem is reménykedtem. Ezzel pedig rá is nyomtam a dologra a bélyeget, úgyhogy részemről túlteljesítettem ezt az estét, hajnalt és reggelt.
Cím: free fall Hely: az éter (nekem a Ranch Motel) Idő: 2015. szept. 1. éjjel... lehet már 2-a hajnal Érintett: Yetta Nacrosh
A Sarah-tól való búcsút követően betértem egy éjjelnappaliba bagóért és öngyújtóért - a nőstényt nem akartam lenyúlni -, majd elballagtam a város szélén álló motelhez. Semmi kedvem sem volt visszamenni jelenleg a lakba, pontosabban senkivel sem akartam találkozni, aki kiszagolhatta a történteket, aztán szenteskedő hegyibeszéddel traktálhatna. Messze nem hiányzott, tudtam, hogy mit miért teszek, legyen elég ennyi mindenkinek. Kivettem egy szobát, miután megbizonyosodtam róla, hogy senki farkas fia-lánya nem tanyázik itt, aztán a szerény körülményekhez mérten kényelembe helyeztem magam. Ruhástól nyúltam el az ágyon, miután kinyitottam az ablakot, majd rágyújtottam és előkotortam a zsebemből a mobilomat. Feszített az érzés, undok módon szaggatott és ma annyira telibe szartam mindent, hogy pötyögni kezdtem. Rengeteg minden kavarog a fejemben a röpke üzenet megírása alatt, de tudom, hogy hiába kezdenék el bármin is agyalni. Fájt a fejem, túl sokat ittam. A pörgés, jókedv és ökörködés helyét a komor nyomottság vette át, nemtörődömséggel társulva, s mindezek összességének köszönhető, hogy megírom azt az egy szót, amitől fél éven át sikeresen távol tartottam mind magamat, mind őt.
[New Jersey, már határozottan szeptember 2. hajnali 4 óra körül]
Mit érdekel minket itt az örök - haha - nyárban, hogy hétköznap este van és másnap esetleg melóban fogjuk húzni az igát... Felnőttek vagyunk mindannyian, vagy legalábbis szeretnénk ezt gondolni magunkról, még ha kedves beharapónk két mondattal képes rácáfolni erre, ahogy kiveszi az üveget az öcsém kezéből, mondván, ő már többet nem ihat. Nevetve ölelem át, vigasztalóan csókolva fülébe egy cuppanósat, mire persze elhúzódik. Tényleg nagyra nőtt gyerek... Javíthatatlan. - Na gyere, hazaviszlek, hagyjuk a nagyfiúkat zárni... - Fejcsóválva fogok oldalára, noha az én fejemben is dolgozik még az alkohol némileg. A harmadik muskétást nem tudom hol hagytuk el, de azt igen, hogy baromira mázlista, akárcsak a hím, akinek a lakásáról hazakeveredik holnap reggel. Felnyalábolva Olivert intek apánknak, hogy ezt én kezelem, ő csak rendezze az alaposan helyben hagyott szórakozóhelyet nyugodtan. Hiába, egy születésnap az már csak így megy nálunk. Kenyeret és cirkuszt a népnek. - Már az ókorban is bejött, apa a mai napig remekül alkalmazza is, remek példaként arra, hogy nem minden alfának van egy kibaszott nagy karó a se... ó baszki, öcskös, hova léptél már le közben, míg a kocsikulcsokat kerestem?!
Valahogy csak sikerül az anyósülésbe tuszkolnom, a biztonság kedvért még az övet is bekapcsolva neki. Azzal játszik, én meg indítanék, mikor az Oliver ölében levő táska megmoccan. - Valami rezeg a táskádban, ribikém és nagyon remélem, csak a telefonod az... - Nyaffan, mire én finoman a vállába bokszolok. - Megnézed ki az? - Merthogy közben elindultunk, én meg kivételesen egyfelé tudok csak koncentrálni nő létemre. Ezt a szégyent! De elkerülném a közúti balhét, ami azt illeti. - Áhá! A feszes hátsójú csávód az. Azt üzeni hiányzol neki.... Hát öcsém, ha tudn... - Valahol itt kaphatta telibe a biztonsági öv szerencsétlent, mert én bizony még az utcából ki se érve olyan satuféket nyomok, hogy Oliver csak úgy nyekken bele, a telefont is elejtve, de nem gáz: kapok utána. - Jajj nee... neee... írd meg, hogy jöjjön ide, de azonnal, mert a kis csevegéseitek nem egészségesek, én mondom neki! - Hülye vagy! - Nevetek, miközben a választ pötyögöm a készülékbe már. - És részeg. - Nyomok rá vigyorogva a küldés gombra.
" Minden nap. Elmondhatatlanul. <3 " - Ennyi állt mindössze az üzenetben, én pedig mennék is tovább, de az alkoholmámoron túl eljut az üzenet szokatlan szűkszavúsága és egyszerű, nyílt őszintesége is tudatomig, így a kormány helyett újfent a billentyűzetet ragadom meg, miközben Oliver a vállamnak dőlve igyekszik belelesni a beszélgetésbe, de sejtem, összefolynak előtte a betűk. Nagyon csendben van - koncentrálhat rendesen hát. " Minden rendben? "
Még úgy is, hogy fogalmam sincs, mi zajlik Jerseyben, örülök, hogy csak írtam, nem pedig telefonáltam, mert nekem határozottan jót tett. Az időeltolódásból és abból ítélve, hogy szinte egyből érkezik a válasz, volt tippem, hogy nem szimpla sorozatmaratont tartott, de hé, én sem. Ugyanakkor ez a legkevesebb, amin agyalok, a felelet feletti csendes öröm sokkal jobban leköt, képemen még akkor mosoly ül, amikor megérkezik a második SMS. A legőszintébb és legegyszerűbb válasz a mezei "nem" lenne, de tudom, hogy azt úgyis ki kéne fejteni, bár így is ilyesmire szorulok. Ha nem válaszolok, még parázni kezd és képes útra kelni. Annak is örülhettem, hogy legalább a Vörös Hold miatti egy hetes kiesést ki tudtam magyarázni telefonvesztéssel, sűrű napokkal és totális kifáradással, meg persze sűrűn kértem a bocsánatokat és szajkóztam szakadatlan a hazugságot, miszerint minden a legnagyobb rendben, ne aggódjon. A távolság és a telefon nagyban megkönnyítette ebben a dolgom, szemtől-szemben kiérezte volna a hazugságot. Szemtől-szemben... ha itt lett volna, a részese lett volna és nem, ezt semmiképp sem akartam. Nem, Yetta. Semmi sincs rendben. Egyáltalán nincs, de ezt nem vallanám be a világ összes kincséért sem. Ahogyan azt sem, mennyire hiányzik a közelsége. Ó, leírtam, hogyne, de ha ennél bővebb lennék, nem lenne megállás. Farkasom méltatlankodva prüszköl, mintha azt kérdené, na és akkor mi van?
"Aha. Csak nem gondoltam, hogy fél év is ilyen megterhelő lesz. XD"
Iksz dé. Baszki, micsoda kamu! Ráfújtam a kijelzőre egy adag füstöt, ám még nem küldtem el az üzenetet. Nem érdekel. Semmi sem érdekel és ez a mellkasomban kongó üresség hajthatatlan. Felszíni oltás volt az este, nem igazán megoldás vagy feloldozás.
"Biztosan nem tennélek fel még egyszer a gépre. Csak úgy... működne minden. Ittam, bocsi, ne vegyél komolyan, tényleg minden okés."
Két szempár meredt a telefonra válaszra várva, a felőlem valami finoman megnyugvó sóhaj szakadt fel, mikor újfent jelzett a készülék. Sietve faltam a röpke sorokat, fanyar mosollyal fogadva az első mondatát. Kértelek, hogy gyere velem, te idióta... Lehet, hogy te elhitetted magaddal, hogy működni fog, hogy jobb lesz, de nekem már a gépre szállva is pokol volt az egész, melyet csak ideig-óráig enyhített a szeretett város, a szívemnek kedves emberek közelsége. Imádom Jersey-t, az otthonom mióta eszemet tudom. De hiányzik az északi vidék ugyanakkor... Ottmaradt egy igencsak fontos része lényemnek, mely örökre oda köt hozzád. - Na megírtad már, hogy szereted és nem tudsz nélküle élni és elhajtott egy hím a picsába, mert az ő nevén szólítottad múltkor? - Kotyogott a beálló csendbe bele öcsém, mint valami ötszáz éves vén csoroszlya. - Oliver ne most... Fel se hozd azt basszus! - Szusszantam kényszeredett nevetéssel túrva tincseim közé. Máskor lehet, nevetve vonnék vállat, mondván, hogy megesett már mással is, de most valahogy végtelenül szánalmasnak tűnt az egész, hogy kedvem lett volna olyan istenes, sminkelfolyatós bőgéshez tőle. Nagyot nyeltem, majd inkább a telefon képernyőjére fókuszáltam.
" Én is. Már, hogy ittam. Oliver meg itt tolja a fülembe a baromságait..." - Nyomtam rá találomra az elküld gombra, de gondolataimat nem hagyták nyugodni az általa üzent sorok. Nem tenne fel a gépre... Működne minden... Tényleg Darren? Én nem tudom már, hogy mi lenne a jó, csak azt, hogy valahol ezt nagyon elszúrtuk és nincs az az ép elméjű farkas, aki kibogozná ezt az őrült hálót, amit szőttünk. De talán működne minden. Ha itt lennél. " Esély sincs rá, hogy meglátogass? Van egy tuti tippem rá, hogy Victornál akad egy oda-vissza jegy felém. "
Jót derültem az első üzeneten. Még nem találkoztam az öccsével, de azok alapján, amiket mesélt róla... túlságosan is beleillett a flúgos-fakír képbe. Tuti csíptem volna személyesen is. Mindezen derűm, Oliverrel való éteri cimborálásom viszont egészen addig tartott, amíg nem kaptam meg a második SMS-t is. Amúgy nem értem, miért jó az, hogy hatásszünetezik itt nekem, de talán most jobb is, hogy ez nem egyben jött. Így nagyjából egy perccel nyúlt meg a viszonylag nyugis, sztoikus állapotom. Félrenyeltem... vagy tüdőztem a következő slukkot, részletkérdés, mi a faszomnak nevezzük. Úgy olvastam újra és újra az utolsó mondatot, mintha Tria megint pofán vágott volna azzal az ezüst bevonatú lapáttal, miközben éreztem, hogy valami fortyogásnak indult bennem. Letettem a telefont, mielőtt összeroppantottam volna, felpattantam az ágyról és járkálni kezdtem. Mint egy ketrecbe zárt vadállat, akit amúgy kiengedhettek volna fél órára a gondozók, mert megengedték nekik, azok viszont csesztek erre, inkább megették az uzsonnájukat, hogy aztán az uzsis dobozaikról fecserésszenek, mert az jobb. - A jó kurva életbe! - rúgtam bele az ágy lábába, mire az rögtön kitörött és a szemben lévő falon csattant. Az izzó csikket a markomban összemorzsoltam és folytattam a járkálást. Fel akartam hívni az öreget vagy írni neki, de rájöttem, hogy ez messze kevés lenne nekem jelen helyzetben. Energiáim dühödten jártak körülöttem, megcsalva és becsapva éreztem magam, a felgyülemlett feszültségemnek pedig rövidesen a szoba berendezése látta kárát. Egyedül a mobilomra vigyáztam. Ezzel több percig is elvoltam, az biztos, bár az időt nem figyeltem, ám amikor kellőképp katasztrófasújtottnak éreztem a helyet, felkaptam a telefonom és lófaszt szórakoztam pötyögéssel - tárcsáztam. Éppcsak megvártam, hogy felvegye - nagyon reméltem, hogy felvette, mert most egyáltalán nem volt türelmem írással szarakodni - és már mondtam is a magamét. - Ez most komoly? Hagytál egy repjegyet Victornak, mielőtt elmentél? - hangom remegett a nehezen palástolt indulattól, szemem okkersárgája szinte izzott a gyéren világított szobában. Se köszönés, se kedves szavak, semmi, csak a nyers harag. Ezt egyszerűen nem akarom elhinni. Nem akarom, hogy igaz legyen, mert ha az, cudar napoknak nézünk elébe. És jó esetben csak napoknak.
- Na? - Meredt rám kérdőn vérvonaltestvérem, mire én szabad vállamat flegmán vontam meg. - Semmi. - Szusszantam, de széles vigyorra húzódott akaratlanul is képem, mert tisztában voltam vele, mennyire utálta ezt a választ, bármire is kapja. Morran is elégedetlenkedve, elhajolva vállamról, hogy a kocsi felé eső ajtaján kezdett el kaparászni valami után. Mire leesett, hogy az ablak letekerő karját keresi... Megoldottam a problémáját egy gombnyomással, kar ugyanis, mint olyan, nincs a kocsiban. - Minden okés? - Kérdeztem aggódóan, mikor a telefon jelezte a bejövő hívást. Hezitáltam, pillantásom kérdő volt, mert valahogy nem szerettem volna, ha idehány nekem a verdába, bármennyire is vágytam felvenni a telefont egyúttal. De csak legyintett, hogy meglesz, meg egy vigyor keretében felmutatta hüvelykujját, jelezve: mindent bele! Annyira mindent beleadtam, hogy szóhoz se jutottam Darren hirtelen szavait hallva, ami azt illeti. - M... még Anchorage-ból, a születésnapjára, igen. Miért? Én... akkor jó ötletnek tűnt, hogy egyszer elnézhetne erre, mondván, ráfér az öregre a lazítás meg a napfény, amilyen sápatag a képe, de nem gondoltam, hogy ebből ez lesz, én... Darren, mindketten ittunk és... - Azt akarja mondani, hogy rohadtul megunta a baglyokat számolni! - Húzódik közelebb Oliver lelkesen kiabálva túl engemet az éteren keresztül, mire roppant testvéri szeretetről téve tanúbizonyságot, képére tapasztva tenyeremet, tolom el magamtól. - Ez a kis hülye meg totál be van állva, ne is foglalkozz vele...! - Szusszanok fejcsóválva.
- LESZAROM, HOGY ITTUNK! - üvöltöttem és adtam még egyet az ágy romjainak. - A kurva életbe, Yetta... - rogytam le a fal tövébe az ablak alatt és megdörzsöltem az arcom. - Nem rád haragszom - mondtam lemondón, mielőtt félreértene -, hanem rá. Az öcsédnek meg igaza van, szia, Oliver! - Legalább neki köszöntem, ha már a tesójánál ez elmaradt. Mindig, mindenki, egyfolytában szajkózza, hogy kössek csomót a farkamra, legyek hűséges, ne csaljam meg - kivéve, amikor amúgy is olyan állapotban vagyok, hogy örülök, hogy élek, nemhogy szexre gondoljak -, erre... Ennyin múlt a mai esti fiaskóm. Csak ennyin, semmi máson. Ha tudom, hogy van egy kibaszott jegye, ha tudom, hogy bármikor felkeresheti, vagy rózsaszín álomba illően esetleg nekem adja, meg nem tettem volna. Mert nem akarom, hogy mást érezzen rajtam, nem akarom még egyszer a Triás esetet, fék lett volna és remény egyben. Ehhez képest én vagyok a fasz, mint mindig ilyenkor. A falnak döntöttem a fejem, kissé erősebben, hogy érezzem, ahogy koppan. Ha nem lenne rajta Sarah illata... faszomat kapja be mindenki! - Az első géppel, amin lesz szabad hely, indulok - jelentettem ki ijesztően józan hangon. - Max egy napot tudok ott lenni, de bassza meg, ott leszek.
- ATTÓL MÉG NEM KELL VELEM ÜVÖLTENED! - Válaszoltam hasonló stílusban, mint ő, még jó, hogy a mellettem ülőnek csak reggelre fog fájni a feje, mire kimegy az ital belőle rendesen. - Az ő ajándéka Darren, ő kapta. Eddig nekem se fordult meg a fejemben, csak most valahogy beugrott. - Töröltem meg a farmeromban tenyeremet, mert Oliver persze bosszúból összenyálazta azt, amiért a képére markoltam. Azért a kiabálás megakaszthatott benne valamit, mert meglepően szolid "Helóka!" szalad csak ki belőle, mikor meg lesz szólítva. - És tudom, hogy igaza van, neki kell hallgatnia a nyüszögéseimet... - Nem neked. De ezt már csak gondolatban tettem hozzá, hisz nem lett volna fair olyasmivel érvelnem, ami esetében is fennáll véleményem szerint. Aztán szavai hallatán én is elhallgatok. Szívem a torkomban dobog, mellettem Oliver fején meg akkora a győztes vigyor, hogy rajzolni nem lehetne nagyobbat, mert leszaladna a képéről. Szemöldökeit vonogatva sürget válaszra. - Feküdjünk le Darren, későn van. Ha holnap is így látod... én semmitől nem lennék boldogabb. De Dé... - Szólítottam rég használt becézésén, szeretetteljes és kissé melankolikus éllel hangomban. - Sosem firtattam igazán, miért nem ellenkeztél túlzottan a távozásom kapcsán, hanem tettél fel a gépre. Biztos jó okod volt rá, legalábbis szeretném ezt hinni, mert amúgy... amúgy értelmetlen az egész és a semmiért maradtam távol hónapokig, mert te meg csak úgy felülsz találomra egy gépre, hogy iderepülj... Ami tényleg... remek lenne, félre ne érts! - Dőltem megadóan a kocsiülésnek, a tesóm képén meg tovatűnt a mosoly. - Őrülten hiányzol. És legalább ennyire is szeretlek és igyekszem elfogadni azt, ha megütheted a bokádat azzal, hogy ide jössz... Aludjunk rá és beszéljünk holnap, józanabbul is erről, oké? - Szelíd hangom inkább volt fájó, semmint fásult, fáradt. Csitításom tőlem idegen volt, talán a hófehér bundásom sajátja a másik idegességét hallva.
Vissza akartam kaffogni, de nem volt mivel. Ha nem rá vagyok dühös, tényleg ne vele kiabáljak, ám jelenleg bárkivel képes lettem volna ordítani. Ennyit az alapjáratú nyugalomról. - Nem az a lényeg, hogy kinek az ajándéka, hanem, hogy egy büdös szót nem szólt róla - öklöztem a falba. Drámai sebességgel növeltem az itt-tartózkodási költségeimet, de olyan magasról leszartam, ahol már csak a műholdak járnak. Mérges voltam. Victorra, a világra, az Alapítókra, Kirillre, magamra... Elsősorban magamra, amiért képtelen vagyok csak úgy vállat vonva itt hagyni ezt a társaságot, mert eszembe jutnak és bilincset kötnek a bokámra. Itt van dolgom,neki viszont mindettől távol jó. Oliver hallgatja a nyöszörgéseit, amit nekem kéne, tudom, anélkül, hogy kimondaná, ám ettől csak még elbaszottabb az egész helyzet. Menni akarok. És neki ebben a pillanatban kell józanul gondolkodnia, csendre, türelemre, megfontoltságra intenie. Kétszer hívott, kétszer mondtam nemet, s amikor indulnék, visszatart ő is. Finoman imbolyog a szoba a szemem előtt, miközben újabb cigit halászok elő és rágyújtok. - Hidd el, nem magamtól akarlak távol tartani. - Kényszeredetten nevettem volna, de még ennyire se futotta, csak egy hatalmas sóhajra. - Úgy gondoltam, hogy jobb lesz neked otthon. És még mindig emellett vagyok. - Normális hangnemet sikerült megütnöm most már, a hirtelen bennem robbant düh pedig csitult, ennek ellenére egyáltalán nem éreztem jobban magam. Besavanyodott keserűség jött a korábbiakra, én pedig lassan úgy éreztem magam, mint valami menstruáló csitri. - Jól van. Majd hívlak - nem fogom, legalábbis most úgy érzem -, addig is aludj jól. Jó éjt. - Letettem, tulajdonképp meg se várva, hogy mit szól ehhez. "Minden rendben?" Jah... jobb nem is lehetne.
Elhúztam kényszeredetten a szám szélét szavai hallatán. Nem mondom, hogy talán megvolt rá a maga oka, mert... végtére is ez már nem az én problémám. Hülye ötlet volt talán az ajándékválasztás; akkor nem így gondoltam. - Történet vége részemről. A többit oldják meg maguk között, egyik sem kamasz már, nekem meg eszem ágában sincs Darren és a családja közé állni. Épp elégszer megtettem már azzal, hogy kértem, jöjjön velem, hagyja őket. Közöttünk feszül a csend. Hiába beszélek, s hallgat ő válogatott neszek és zörejek közepette, valami láthatatlan némaság húzódik mindez köré. Talán a távolság, talán az alkohol gőze vagy ez a kettő így együtt, egyszerre... fogalmam sincs. Nehéz szavakba önteni, mikor csak érzed, hogy valami nem jó. - Ez az egyetlen falka, aki elvisel, persze, hogy jobb! - Szusszantam én viszont kényszeredett nevetést is hallatva egyúttal mellé. - De veled még jobb lenne. - Súgom szinte a szavakat felé, fel se tűnik, hogy időközben Oliver feje hátrabukott az anyósülés fejtámlájához és békésen hortyog a srác mellettem. Eszem ágában sincsen különben bűntudatot kelteni, vagy nyálas szöveget tolni Darren felé, egyszerűen csak... ez az igazság. Basszus bárhol jobb lenne, ha tudnám, hogy velem van! Még abban az istenverte északi városban is, komolyan. Hangjában a fáradt lemondást érzem, szerintem már nem is hallja meg, hogy arra kérem, ne nyomja le a telefont, mert megteszi idő előtt. Azt hiszem, ebben a pillanatban történetesen jó magasról tojok a falkája nyakába... Az a Tria amúgy is olyan nagyon emlegetett valami kiadó szobát fél évvel ez előtt.
Címzett: Lucas Flynn Hely: az éter Whitehorse és Fairbanks között Idő: 2015.10.24. késő éjjel
Kétszer ütöttem be rossz számot, így jár az, aki semmit sem visz magával - de tényleg semmit -, és nincs napi telefonviszonyban azzal, akit el akar érni. Várom, hogy kapcsoljon az üzenetrögzítő, miközben figyelmen kívül hagyom a saját, panaszos gyomorkorgásom. Reméltem, hogy elég lesz az összekapart apró, komolyan, mint valami csöves, olyan vagyok épp, ez nagyon gáz. Annak ellenére, hogy kifejezetten beszédes típus vagyok, most csak a lényegre szorítkoztam. - Hadd ne kelljen pont neked magyarázni. Majd megyek. Azzal ott hagytam a kihalt utca egyetlen telefonfülkéjét, eldobtam az alkalmasint kerített bolhás - tuti az volt - pokrócot, váltottam és tovább rohantam, amerre vitt a lábam. Northwayt is így hagytam magam mögött, csak ott még nem támadt telefonálhatnékom.
Nem kicsit döbbentem meg, amikor a stúdióba érkező postával egy képeslap is érkezett, ráadásul az én nevemre címezve. Ám ez a megdöbbenés semmi volt ahhoz képest, ami az üzenet elolvasása után zúdult rám a megannyi más érzéssel egyetemben. Nem kellett sokáig töprengenem azon, kitől is jött a lap és azt is hamar sikerült megfejtenem, mit is jelent az a két szó. Te jó ég... Sűrűn szedve a levegőt kaptam magamra a kabátomat és kértem tíz percnyi szünetet, mert egyszerűen úgy éreztem, ha egy perccel többet is maradok a falak között, megfulladok. Fullasztóvá vált a légkör, szinte éreztem, ahogyan a torkom köré tekeredik, a levegő pedig olyan nehéz volt, hogy nyomta a vállaimat is. Meg sem álltam egy kihaltabb utcáig, ahol a hátam az egyik épület falának vetve próbáltam lenyugtatni mind a szapora levegővételt, mind az őrült tempóban vágtázó szívdobogást. Te jó ég... Mégis mit csináljak? Mégis mit kezdjek ezzel az üzenettel? Hogy maradjak így erős, Darren? Hogy, ha reményt csöpögtetsz a szívembe? Nem akarok minden egyes reggel úgy felkelni, hogy vágyakozva lessem az ajtót, vajon mikor lépsz be rajta. Ezek után azonban... Egyik részem ujjongva ugrál és azért imádkozik, hogy a nem sokára tényleg ne legyen sokára, hogy minél hamarabb eljöjjön az a pillanat, amikor hazatérsz. Arról nem is beszélve, hogy ez a részem bizony vágyakozva fogja lesni az ajtót. A másik felem pedig retteg tőle, hiszen ott bujkál benne a félsz, hogyha ilyen könnyen képes voltál lelépni, akkor vajon mikor teszed meg ismét? Mire túlléptem a történteken, mire elfogadtam a hiányod, addigra térsz vissza. Vajon ugyanazt eljátsszuk megint? Mire megszokom, hogy itt vagy, mire ismét olyan fontos leszel, hogy képtelen legyek elengedni téged, akkor megint eltűnsz majd? Nem akarom még egyszer átélni mindezt. Nem akarom ismét ugyanazt a fájdalmat, ami belém hasított és marcangol a mai napig. Hogy legyek így erős, mondd..? Kézfejemmel törlöm le a szememben megülő könnyeket, hogy az üzenetről a lap képes felére fordítsak. Chicago... Az rettentő messze van. Vajon onnan egyből visszafordulsz? Vagy tovább visz még az utad? Biztos nagyon szép helyeken járhatsz. Tudod, egy kicsit azért irigykedem, nem nagyon, csak egy egészen picikét. És máris utálom magam azért, mert az első felmerülő gondolatom az, hogy talán egyszer lesz lehetőségünk arra, hogy együtt fedezzük fel a világot. Látod? Máris olyan reményt ébresztettél bennem, amiről fogalmam sincsen, szeretném-e egyáltalán...
Hely: Boston és Fairbanks között az éter Idő: 2015.11.05-06. nálam hajnali 1, ott este 9 Érintett: Payne
Azt írtam neki, hogy nem sokára. Ehhez... nem az, hogy tartani akartam magam, egyszerűen csak éreztem, hogy tényleg nincs tovább, nincs hova. Nem fordultam vissza Chicago után, tenni akartam még egy próbát, hátha, de ahogy kijöttem a szórakozóhelyről, hogy rágyújtsak, kezemben pedig a városba érkezésemkor vett eldobható, kártyás mobilt lóbáltam, az otthon érzett tompa hiánya itt hirtelen a többszörösére nőtt. Beütöttem a számokat, miközben csak megtippelni tudtam az időeltolódást, s míg a kicsengés búgását hallgattam, rágyújtottam. Csak egy kicsit aggódtam amiatt, hogy mit fog szólni. Hogy szól-e egyáltalán bármit is, vagy egyszerűen rám csapja a telefont, amint meghallja a hangom, vagy fel sem veszi az ismeretlen számnak, bár a múltkori képeslap után azért reméltem, hogy nem így lesz. Névtelenül küldtem azt is, névtelenül hívom most is. Akár üzenetrögzítő kapcsolt, akár felvette, elsőre bele se szóltam. Nem tudom, mire vártam, pár másodpercet követően pedig egyszerűen halvány mosolyra húzódott a szám. - Szia, Payne - köszöntem a hajnali kis utca tompa zajaival aláfestett hanggal.
- Mindjárt megyek! - kiabáltam ki a szobámból, amikor meghallottam Willow hangját, miszerint kezdhetjük az esti filmnézést, mert kész a popcorn is. Még a szobámban tettem-vettem, hiszen hiába cuccoltam ár már jó pár napja, akkor sem volt még az igazi, rendezgettem a bútorokat, a képeimet, az asztalomon lévő dolgaimat. A képeslap is ott volt, feltűztem a falra a többi fontos emlékem mellé, mert oda tartozott. Igenis fontos volt, bármennyire is kavart fel akkor, amikor készhez kaptam. Ekkor csörrent meg a telefonom, ismeretlen szám volt és főleg így, a képeslap után az első gondolatom az volt, hogy Ő hív. Pillanatok alatt szállt el az előbbi jókedvem, a gyomrom ökölméretűre zsugorodott és komolyan azt fontolgattam, hogy fel sem veszem. Aztán az a gondolatom támadt, hogy mi van, ha egy ügyfél? Akár így, az esti órákban is. Fene tudja, mégsem tehetem meg, hogy nem veszem fel, így hát megnyomtam a gombot. - Halló? - szóltam bele egészen vidáman, a bemutatkozást most valami zsigerekben kúszó érzéstől vezérelve elhagytam és ahogyan csak a háttér zaját hallottam és senki nem szólt bele, tudtam, hogy Ő az. Nem tudom, hogy honnan, egész egyszerűen csak tudtam. Szinte éreztem, ahogyan lesápadok, a gyomrom még kisebb lett, a kezem pedig egyből remegni kezdett. Szólj bele, kérlek, vagy egyszerűen csak tedd le, mert én képtelen leszek rád csapni a telefont... A köszönést hallva valami ijedt kis "a" betű féleség csusszant csak ki a számon, megszólalni is képtelen voltam. Nyeltem egy hatalmasat, majd hirtelen ötlettől vezérelve indultam kifelé a szobából. Itt nem jó, itt nem beszélhetünk, így, hogy Willow vár rám. Csend és nyugalom kell. Így hát elemeltem a telefont a fülemtől mindenféle beleszólás nélkül és elindultam kifelé, hogy Willow felé forduljak, amint megpillantottam. - Mindjárt jövök, oké? Csak ezt.. ezt muszáj - böktem másik kezem mutatóujjával a felemelt telefonra, így biztos érteni fogja, hogy muszáj elintéznem a telefont. Csak sóhajtott és még valami olyasmit hallottam, hogy siessek, mert kihűl a popcorn. Direkt nem fogtam le a telefon beszélőkéjét, hadd hallja csak Darren is a kis párbeszédemet a nősténnyel. Ezután már robogtam kifele, hogy a régi lakásunk felé vegyem az irányt. Beérve nem gyújtottam lámpát, a beszűrődő Holdfény kellő mértékben világosította meg a helyiséget. Befészkeltem magam a kanapéra és egy mély sóhajtást követően emeltem ismét a fülemhez a telefont. Bátorság, Payne! - Szia, Darren - köszöntem én is, ám hangomban ezúttal már sehol sem volt a vidámság. Próbáltam erősnek maradni és ezt üzenni neki ezen a két szón keresztül is, de félek, hogy így is ki fogja hallani belőle azt az ürességet, ami odabent uralt bennem jelenleg szinte mindent.
Az ijedt kis hang megmosolyogtatott, de nem nevettem el magam, csak füleltem a neszekre, most már sokkal inkább a telefon túlvégén zajló eseményekre, mint a saját teremben történőkre fókuszálva. Hátamat a szórakozóhely hideg falának vetettem, míg ő Willow-val beszélt. Felismertem a nőstény hangját, s habár mosolyom szolidabb lett, az örömöm valahol nagyobb. Helyes, ügyes kislány. Hallottam a lépteket, az ajtócsukódásokat, majd az elhelyezkedés jellegzetes surrogó neszeit, a szuszogása hangját. Nem szóltam addig, amíg ő nem tette, a hangja pedig még így, telefonon keresztül is sok mindent sejtetett. Sóhajtottam egy rövidet. - Nagyon bántott, igaz? - kérdeztem nyugodtan, és igazából csak a remény tetette velem ezt múlt időbe. Feleslegesnek éreztem magyarázni, hogy mire gondoltam, úgyis tudta. - Megkaptad a képeslapot? Sutának érzem magam, minden szándékom ellenére is, és valahol sejtem, hogy ez személyesen se lenne másképp, nem lenne jobb vagy könnyebb. Mégis valahol megnyugvás volt hallani a hangját, csengjen az bármily üresen. Willow-nál van, valaki figyel rá és nincs egyedül, akkor sem, ha esetleg magányosnak érzi magát. Van bennem némi féltékenység azért, hogyne lenne! Ez is ugyanolyan szemét dolog a részemről, mint Yettával szemben a nőügyeim, tudom, mégsem tehetek ellene. Ő is az enyém, ő is hozzám tartozik, akkor is, ha csak úgy leléptem erre az időre.
- Igen - kár lett volna takargatni, vagy nem mondani meg az igazat, minden bizonnyal tisztában volt vele anélkül is, hiszen ismert, tudta jól, mit jelent nekem. És ezt képtelen vagyok múlt időbe tenni, ebben szinte egészen biztos voltam. - De már jobban vagyok - nem jól, mert az azért még messze van, de egyáltalán nem vagyok olyan rosszul, mint Ryan eltűnése után. Megtartom az ígéretem, látod? - Igen, meg - ismét csak egy kis rövid, tömör válasz és visszanyelem a végéről a „köszönöm” szócskát. Kikívánkozott, szó se róla, de nem akartam megköszönni mindazt, amit azzal a két szóval kiváltott belőlem. Nem kellett volna, nem akarom azokat az érzéseket, de nem tudom kitörölni őket, hála a képeslapnak és a szavainak. - Miért hívtál, Darren? - miért teszed ezt nekem még nehezebbé? Miért nem hagyod, hogy erős legyek? Vagy ez csak ismét egy újabb próba? Hogy meggyőződj róla sem a lap, sem a hívás után nem omlok össze? Ne csináld ezt velem, kérlek…
- Ennek örülök. - Hogy nem tört úgy össze, mint Ryannél, hogy megfogadta, amit mondtam. Az, hogy megbántottam, valóban nem volt kérdés, így a kurta igen egyáltalán nem lepett meg. A rövid válaszokból hiányzott a megszokott vidámsága, a kérdés is kegyetlenül lényegre törő, bár tényleg megértem. Mégsem bírok egyből válaszolni, bármennyire is akarja rövidre zárni ezt az egész beszélgetést. Sokkal könnyebb lenne egyszerűen leengedni előtte a ritkán hordott pajzsom és megmutatni az egészet, ezek alapján pedig valahol tényleg hülyeség volt, hogy felhívtam. - Nem tudom - mondom végül teljesen őszintén. - Ez pontosan olyan céltalan volt, mint az elrohanásom, tudod? Mert elmondanék mindent, közben meg fogalmam sincs, mit kéne mondanom, vagy mit szoktak ilyenkor. - Ez kezd egyre bénábbnak tűnni. - Nem tudom, Payne, érted? És nem csak ezt - húztam fel a vállam, bár nem láthatta. Szerettem volna felsorolni, hogy mit nem tudtam, mindent az elmúlt fél-egy évből, de megnyikkanni se bírtam. Hogy hazamegyek úgy, hogy nem tudom, így lesz-e a legjobb, úgy, hogy valahol nem is akarok. És úgy kell majd erősnek tűnnöm, hogy azt se tudom, hova megyek, merre tartok. - Sajnálom. - Azt, hogy úgy hagytam ott, ahogy, hogy úgy megyek vissza, ahogy, hogy a szemébe fogok hazudni neki és mindenkinek. - Egy héten belül otthon leszek. - Elmarad az öröm, most még nem kell színlelnem, és azt kezd ezzel, amit akar, ha valakit, hát őt egyáltalán nincs okom hibáztatni semmiért sem.
Kezdőlap
