Észlelem a "megtisztelő" figyelmet, de nem zavartatom magam, csak megjegyzem az esetet. Benito végül is nem tett semmi nagyon rosszat, nem szólt, nem füttyögött. Ha tetszem neki, az meg nem olyan nagy baj. Talán még meg is könnyíti az életünket. Mire utolérném, én is megérzem a kecskéket. ~ Igen, persze. Nem tudom minek néz. Kezdőnek? Nem is tudom, mit nem ettem még ennyi év alatt ... Én is lelapulok, és úgy kerülök közelebb. Kecske szempontból ínyenc vagyok, szeretem a vemhes nőstényeket kiszemelni, és aztán élvezni az igazán zsenge falatokat a meg nem született kis gida formájában. Mikor kiszemelem a célpontomat, lekushadok, és megvárom, amíg a partner támad. Mivel az én kecském eleve nem túl fürge így nagy pocakkal, nem kell nagyon leterhelnem magam. A nyáj megugrik, velük én is, és gond nélkül lecsapom a kiválasztott prédát. Aztán letelepszem melléje, és nekilátok.
* Békésen eszegetem a kecskémet Pat mellett. Igazán finom falat, egy kicsit talán rágós. Azt hiszem ez sem mai kecske volt, bár az íze olyan mintha csirkét szopogatnék. Mondtam már, hogy utálom az állati húst? Nem, akkor most mondom. Oké, jobb híján ezzel is beérem és legalább van valami a bendőmben.* ~ Térjünk vissza a Raffy zenél részhez, így evés közben. Szóval a nagy terv, hogy zenélnék, aminek több oka is van. Az egyik, hogy szeretek. A másik, hogy ti is jól jártok, amíg itt vagyok. Voltam lent a múltkor és a zenészetek siralmas, hogy szépen fogalmazzak. Neked feltűnt, hogy 8 számon kívül mást nem tud?~* kérdezem meg miközben éppen a kecske hátsó lábán cuppogok. Amit angolosan a hátam mögé dobok és minden nehézség nélkül tépem le a követező lábat. Gyorsan eszem, de ehhez vagyok hozzá szokva. Közben figyelek rá, természetesen. Ismét egy szagot kezdek érezni, ami sokkal jobban a kedvemre való. A kezembe illetve a számban áll meg az egyik mellső lába, nagy hirtelen, de utána arról is lerágom a húst. A többihez viszont már nem nyúlok hozzá, mert emberi húsra fáj a fogam. Érzem őket. Nincsenek is olyan messze. Ha pedig nem tudják, hogy ilyenkor nem tanácsos az erdőben sétálni hát így jártak. Gondolom nem én vagyok az egyedüli aki érzi őket és mielőtt Pat rávetné magukat és nekem egyet sem hagyna, már talpon is vagyok.* ~ Érzem őket~* Csak ennyit jegyzek meg és a farkasom is sokkal élénkebb lesz mint korábban. Ezen nem csodálkozom, Ő sincs oda az állati kosztért. A dög pedig vadászni akar, én pedig ebben nem fogom megakadályozni. Elindulok hát feléjük.*
A gida ízletes, és nekem tökéletesen megfelelő. Visszatérünk a zenész témához. ~ Még nem jártam ott, én csak a háttérből, a gazdasági részt irányítom. De ott nem feltétlen a zene a lényeg, bár annak is jónak kell lennie, hanem a pikáns tartalom, némi szexuális túlfűtöttség. Aki ott fellép, az egy kicsit eladja a testét, és saját magát a közönségnek, kicsit bohóc lesz. Ha neked ez így megfelel, én nem tiltalak el tőle ... Én is megakadok az evésben, ami már nem annyira gond, mert majdnem jóllaktam, a gond az oka ennek a megakadásnak. Én is észleletem az embereket a környéken, de abszolút nem tulajdonítottam neki jelentőséget. Legfeljebb akkor lett volna érdekes, ha túl közel kerülünk hozzájuk. Engem Raffi reakciója lepett meg, és érintett kellemetlenül. Mi az hogy csak úgy ... ~ Nem említette Castor, hogy emberekre jelenleg vadászati tilalom van? ~ jegyzem meg eléggé morcosan, és két szökkenéssel eléje állok. ~ És most nehogy azt hozd fel, hogy tőlük is félek! Azt mondtad, nem akarsz ártania falkának. De amíg hozzánk tartozol, addig ránk vet rossz fényt, ha ezt most megteszed.
- Mi, hogy én riszáljam a csípőmet mint valami Gogo fiú, akinek a nadrágjába dugdosnak pár ötöst? De Luca vagyok! Hol láttad Te Carlo-t a pulton táncolni és riszálni azt a fokhagyma gerezd seggét? Felvétel van róla?* Vigyorodom el rögtön s ahogy elképzelem, hogy fűszoknyában himbálja a lomposát, hát nevethetnékem támad, de ezt nem tartom magamba és ezzel a képpel bombázom meg Pat-ot ha egy kicsit is beenged. Nem, nem érdekel kutatni ott, csak látni akarom az arcát, mikor megjelenik előtte is a kép. Sőt hogy fokozzam ezt még egy píros orrot is kap, mint egy bohóc. Szinte a torkomon akad a falat ahogy elszórakoztatom magamat.* - Köszi, ezzel inkább nem élnék.* Eszem ágában sincs, hülyét csinálni magamból. Amúgy sem tudnék egy zongora mögül riszálni. Még a gitár csak-csak menne, de bele gondolni is elég rossz. Érzem az emberek jelenlétét és mi tartana attól vissza, hogy megkóstoljam az egyiket vagy a másikat? Semmi! Ezért állok fel és indulok is el. Szavaira csak megcsóválom a fejemet, jelezve, hogy nekem semmit nem mondott. Tényleg semmit, de hát ha mondta volna sem figyeltem volna azt hiszem. Nem állok én meg hülye lennék, de elém szökken. Ez nem kicsit lep meg és rögtön vissza hőkölök tőle. ~ Jaj Trisha olyan, hm, merev vagy. Tudom, hogy nagy felelőság a béta szerep, meg minden, de most messze vagyunk a területtől. Másrész, itt nem kell bétának lenned, tudod én csak vendég vagyok. Nem bántom őket, csak szórakozzunk egy kicsit. Lazíts már, mert így szörnyen unalmasak lehetnek a napjaid. Bocs, nem akartalak megbántani. Tudod, megkergetjük őket, meg rájuk ijesztünk és lépünk. Soha nem csináltál ilyen „kölyök” korodban vagy később?~ Remélem elengedi végre ezt a bétaság által bekorlátozottságot, mert tényleg nem lehet valami izgalmas egy napja. Szórakozni pedig kell és néha megörülni is. Itt az idő egy kis őrületnek vagy játéknak. Lássuk mit lép erre.*
Raffival még lesznek problémák, jó ez a holdtölte, mindet egyszerre hozza ki. Engedetlenség, forróvérűség, nőcsábász hajlamok, vérszomj. Ha nem az ő javára szólnának az erőviszonyok, most kellene legyűrnöm, és a torkára harapva megfenyítenem. De hát azért vagyok nő, hogy legyenek más módszereim is. ~ Tudod, ez nagyjából olyan, mint amikor a 18 éves tinilány leül Barie-babázni. ~ felelem eléggé lesajnálóan. ~ Civilek? Ugyan már ... ha én szórakozni akarok, akkor vérfarkast keresek magamnak. Most nem vágytam erre, mert bétaként az előző napok eléggé sokat kivettek belőlem. De ha te nem férsz a bőrödbe, akkor átírhatjuk a programot. Itt az autó, és cirka harminc perc alatt ott vagyunk az őslakos terület szélén. Ott aztán elszabadulhatsz. Na, megyünk? ~ teszek pár lépést az autó felé, aztán még visszafordulok. ~ Gondolom nem félsz ...
* Jaj hát tudom ám, hogy mi a célja ezzel az őslakós dologgal. Nem vagyok én buta, de ezt senkinek nem kell tudni ugyebár, így simán bele megyek az elterelésbe. Civilt meg ehetek máskor is.* ~ Okés, csak vigyél el a terültre és mehetsz is a dolgodra, én meg kiszórakozom magamat~* Nem kell nekem baby csősz, tudok magamra vigyázni és ahogy sem vagyok hozzá szokva a kísérgetéshez. Amire kíváncsi volt, azt megtudta és ennyi. A kocsi felé veszem az irányt ha minden igaz, akkor nem egyedül és Pat is velem jön. Sebesen szaladnék ha nem kezdene fájni a lábam. Talán még is csak napolni kéne ezt a farkast akarok kergetni szitut, de ezt persze, nem mondom meg a hölgynek. Még a végén azt hiszi, hogy félek. Cöhh, félni? Ezt a szót nem ismerem. A kocsi mögött állok meg s vissza is változom.* - Kéne a hátizsákom. * Van nekem ruhám, amit el is hoztam magamal. Csak annyi kell, hogy felnyitja a motorháztetőt és akkor feltudok öltözni. Meztelen vagyok, bár ez most nem zavar. Talán a hold miatt vagy kitudja. A kis Benito is rendbe jött már teljesen szerencsére, bár nem áll szándékomba mutogatni magamat. Azonban takargatni sem fogom. Ez a farkas lét egyik vele járója. Ha meg van a zsákom akkor felölözök és az anyós ülésre vágódom be.* - Akkor go.* Felölelem mehetünk arra a területre. Úgy is meg kell ismernem jobban ezt a várost, hogy terveim gond nélkül tudjam végre hajtani.*
Én nem követem Raffit teljesen az autóig, mivel a két hátizsákot felhoztuk a domboldalra, és én ott hagytam őket. Visszatérek a helyre, és kényelmesen, vizslató tekintetektől mentesen felöltözöm, majd megfogom a két hátizsákot, és leballagok velük az autóhoz, ahol Raffi már egy ideje vár ádámkoszümben. Nem zavartatom magam, mi több, viszonozva az érdeklődést, én is végigmérem őt, aztán átnyújtom neki a holmijait. - Rendben, elviszlek odáig. De csak szólok, hogy már csak egy váltás ruha van a zsákban, ha az őslakos területen is pazarolsz, akkor nem lesz mibe felöltöznöd utána. Aztán én szépen beszállok az autóba, és megvárom, amíg beszáll ő is, aztán elszállítom a falkaterületre. Úgy rakom ki, hogy a behatoláshoz szembeszelet kapjon. - Sok szerencsét, és jó vadászatot! - köszönök el tőle, aztán hazahajtok.
* A kocsit támasztom és váróm a hölgyet, hogy felöltözzön. Nem leskelődöm, már láttam nem is olyan régen. Amint hallom, hogy közeledik lassan fordulok meg felé és hát nah. Semmit nem tudok takarni, bár nem is akarok. Figyelem ahogy végig mér, de nem zavar a pillantása. Mindig jó ha egy nő megnézi a másikat. A zsákért nyúlok.* - Köszi a tanácsot, de engem ez nem zavar. Volt egy időszakom amikor nem hordtam ruhát, mert a skizofréniában az az igazán szép, hogy sosem vagy egyedül és lássuk be a farkas lét nagyon is az. Ennek ellenére azért észben tartom kedves Patrisha.* Mosolyodom el és a szákból kiveszem a váltás ruhát, melyet magamra is veszek, mert egy száll indával azért még sem ülök be a kocsiba. Azt hiszem neki azért kényelmetlen lenne és ha esetleg összetalálkozunk a bátyóval, lehet egy kicsit megszívnám. Valszeg előbb kapnék és csak utána kérdezne, hogy mit keresek meztelen a szerelme mellett. Most valahogy nincs kedvem vele balhézni, mert nem azért vagyok itt. Miután már nem vagyok meztelen beszállok a kocsiba és zenét kapcsolok. Azt muszáj, mert a zene jár át engem is, de ezt még kevesen tudják. Egy ismerős, de nekem túl nyálas szám csendül fel a lejátszóban.* - Jáj ez a szám. Jó régen hallottam é azt hittem csak a rémálmaimba hallom, de nem. Igen, vannak rémálmaim nekem is. Az egyik például, hogy fent vagyok egy színpadon, több ezres tömeg előtt lépünk fel. A villanyt valaki lekapcsolja. Aztán rózsaszín habszivacsokkal táncoltam, és újra meg újra elénekeltem a Titanicot! Pedig nagyon utálom és nem is tudom , hogy mi lett a vége, mert ezen a ponton szoktam felriadni.* Húzom el az ajkaimat, mert nem egy jó emlék és sajnos visszatérő álom. Azt nem tudom, mit jelent, de inkább nem is akarom tudni. Megérkezünk és most jön az a rész, hogy a magam útját járhatom. A kilincshez nyúlok és kinyitom az ajtót.* - Kösz a vadászatott és legyél egy kicsit lazább, még mindig azt mondom.* Ezzel kiteszem az egyik lábamat a kocsiból és meg is emelem a hátsómat, de még valami az eszembe jut, így Pat-ra pillantok.* - Hé, figyelj csak. A csokoládé jobb, mint a férfiak, mert édes, nem bánt meg és még kockái is vannak…..* Ezzel szépen kiszállok és az ajtót becsukom. Ha érti, hogy mire célzok, akkor jó, ha meg nem akkor majd rájön vagy sem. Szerintem elég idős már ahhoz, hogy értse a hasonlatot. Megváróm amíg a kocsi elgurul, s mikor már nem látom. Levetkőzöm. A ruháimat elrejtem és átváltozom.*
A levegő terhes volt a közelgő eső illatától, de engem ez sem riasztott el egy kis sétától a folyóparton. Szerettem kijárni ide olykor, hogy kicsit teljesen magam lehessek, és elgondolkodhassak a dolgokról. Bár szellemek itt is akadtak bőven, amit persze cseppet sem bántam, da valahogy mégis más érzésekkel töltött el a hely, mint az erdő. Valahol nekem kikapcsolódás egy folyóparti séta, míg az erdőbe sokszor ama határozott céllal megyek, hogy a szellemekkel beszéljek a falka ügyeiben. Ahogy a szél feltámadt elmosolyodtam, és nyugodt szívvel hagytam, hogy a hideg légáramlat belekapjon kibontott hajamba és a ruhámba. Hosszú fekete ruhámban valahogy nagyon kiríttam a folyóparti tájból, és közben mégis megvolt a helyem az összképben. Mély levegőt vettem, és hagytam, hogy átjárjon a hely sajátos varázsa. Ám a szél idegen illatokat hozott magával, amire nem számítottam volna éppen itt. Nem féltem, hogy talán az életemre akar valaki törni, bár az elmúlt évtizedekben védve éltem a falka belső területein mozogva csak. Volt egy olyan gyanúm, hogy most is figyelnek rám csak már olyan ügyesen álcázzák ezt, hogy nem tudom elcsípni őket. Mindig melegséggel töltött el, hogy a falka ennyire vigyáz rám, bár nem vagyok törékeny kis virágszál, bár az igaz, hogy néha…na jó, sokszor nem a földön járok, és ez veszélyes lehet. Azonban a szél nem egy másik farkas illatát sodorta felém, hanem egy emberét vagyis nem egészen voltam benne biztos, hogy csupán csak egy egyszerű ember e az, aki a közelemben jár. Nem láttam okát, hogy nyugtalanság költözzön a szívembe, és a szellemek sem rivalltak rám rémülten, hogy menjek innét, és térjek vissza a falkám területének biztonságos ölelésébe, így hát maradtam, és tovább élveztem a folyó békés csobogását. Bár csöppnyi kíváncsiság éledt bennem, de ha az idegen másfelé megy mégis csak nekem úgy is jó.
Hamarosan esni fog, ez üvölt a felhős égről, a levegőből, de még a patak nedves köveiről is. Az erdő zsizseg ilyenkor, a madarak megkergülnek, a vadak pedig mintha csak éreznék - nyilván érzik is - a közelgő zivatart, sietnek vackukba, vagy legalább valami menedék után. Az a jávorszarvas, amelyiket délután kimúlva találta meg pár turista, már nem szalad sehová. Épp az imént, nem messze innét pakoltam fel a kocsi platójára, s miután fekete ponyvával leterítettem, vettem csak észre, hogy bizony rám is jutott a véréből a szerencsétlen agancsosnak. A ruhámon ugyan nem tudok segíteni, de a karjaimról nem ártana lemosni kicsit, mert érdekesen néznek majd rám benn a városban így.Még jó, hogy a Chena itt folyik a közelben. És mit nekem erdei csapás, ha csinálok magamnak! Így eshet meg, hogy hirtelen bukkanok fel - bár egyáltalán nem sietősek a lépteim - alig pár méternyire a nőtől. Egy pillanat erejéig meglepettség fut át képemen, majd nemes egyszerűséggel lépdelek tovább. - Én magácska helyében hazafelé igyekeznék. Nemsokára zuhé lesz. - jegyzem meg, épp csak hátrapillantva a nőre. Nem tűnik turistának. Leguggolok a folyó partján, s kissé előre hajolva mártom bele a fagyosan hideg vízbe kézfejemet, hogy némi vizet locskoljak karjaimra, melyeket a "mosott zöldesbarnás", erdőszínű pólóm szabadon hagy.
Nem zavartattam magam az érkező miatt, sőt inkább kíváncsian szemléltem a férfit, aki az erőből lépett ki. Azonnal tudtam, hogy egy Őrző, hiszen még annyi év után sem felejtettem semmit sem abból, amit fiatal lányként megtanultam. Nem mellékesen pedig magam is rendelkezem bizonyos fokú mágia érzékenységgel, ami nagyon hasznos tud lenni. - Egy kis eső még senkinek sem ártott, sőt szerintem nagyon frissítő. – Feleltem nyugodt hangon, miközben a férfit figyeltem, aki a folyóhoz lépett, hogy lemossa a kezét. Türelmesen vártam, hogy ismét felém forduljon, és én mélyen a szemébe nézhessek. A szem valóban a lélek tükre, és én szeretek mélyen a másik szemébe nézni, hogy tudjam mégis mire számíthatok az illetőtől. Ha felém fordult mélyen a szemébe nézek, és ha felcsillan a szemében a felismerés kedvesen rámosolygok. - Talán valami baj érte önt? Tudok esetleg segíteni? – Kérdéseimben őszinte érdeklődés csendült fel, de egyenlőre még nem léptem közelebb hozzá, hiszen ő Őrző én pedig farkas, és az emberekkel ellentétben tudjuk is, hogy mi a másik. - Ugye nem történt baleset? – A magam részéről még három évszázad után is tiszteletben tartom az életet legyen az emberé, őrzőé, farkasé vagy más állaté. Valamikor régen én még abban a hitben nevelkedtem, hogy mindanyóinkat a Nagy Szellem köt össze, és én a modern kor zűrzavarában sem utasítom el ezt.
- Fura hobbijai vannak. - vetem oda neki, de innét kezdve nem fogok belekötni abba, hogy marad-e vagy pedig lelép. Tüdőgyulladást úgy se fog kapni! Felismerés meg nem csillan tekintetemben, legfeljebb valami kíváncsi fény, hisz nem kell ahhoz a másik tekintetébe néznem, hogy tudjam miféle. Már mikor kiléptem a fák közül és észrevettem, éreztem rajta, hogy farkas. Kérdését először le se vágom. Megsérülni? Kicsoda?... Vagy most mi van?! - értetlenül tekintek felé, fel is egyenesedek lerázogatva karjaimról a vizet. Aggódó tekintete rám vetül, én pedig akaratlanul is lepillantok magamra, a véres pólómra. Ja, hogy... ja! Nagyot koppan a dolog, én pedig elvigyorodva csóválom meg a fejem. - Nincs semmi baj, jól vagyok. Ellenben agancsos barátunk a kocsi platóján nem biztos, hogy ilyen pozitívan nyilatkozna kiskegyednek. - Tekintek rá nevetve. - Bár vacsorának még jó lehet, ha gondolja.- Ehh, de sz*r poén. Kétlem, hogy rajtam kívül más, nevezetesen a vérfarkashölgyike értékelné. Nem lép közelebb. Milyen óvatos... és okosan is teszi, noha, ha van hozzá némi tehetsége, azért levághatja, hogy nem fogom minden ok nélkül bántani. Alapvetően különben is egy halál nyugodt ember vagyok.
Még alig érem el az erdő szélét, a távolból máris megcsapja az orromat a vér édes-fémes illata. A nyál összefut a számban, a szörnyeteg már szinte mindennél jobban vágyik a nyers, puha hús ízére a sok Pedigree után. Elég korán van. Többek között ahhoz is, hogy gyorsan megreggelizhessek. Van még nagyjából három órám arra, hogy Betty házába visszatérjek, mielőtt magához térne a család és esetleg keresni kezdenének. Ez a módszer bevált az utóbbi napokban. De mivel ilyenkor nincs sok időm, maradok a házi kedvenc alakomban, mert a végén még összefutnék valakivel, akit le kellene ráznom. Az a baj, hogy bármennyire imádom Betty-t és a családját, érzem a csontjaimban, hogy hosszú távon meggyötör a kertben kutyaként élés. Most is, csak galoppozok a folyó mellett a vad felé, és nem igazán figyelek semmi másra, csak arra, hogy merre lehet a jószág, ami ma engem fog jóllakatni. Más farkast nem érzek, és ez nekem pont elég. Éppen ezért ijedten meredek kővé, hegyes fülekkel, behúzott farokkal, amikor a világító kék tekintetem megakad egy emberen. Íj van nála, és bár enyhén, de az állat vére rajta is érződik. Vadász...? Nem lenne jó... De nem tudok mit tenni. Csak egy ritka bokor takarásában állok megfeszülve a magam ébenségében, a Fehér Gallérral a nyakam körül, és várok. A szívem zakatol. Nem, nem akarom, hogy észre vegyen, nem akarok elfutni előle, nem akarom, hogy rám lőjön, és ami a legfontosabb: nem akarom bántani.
Az üvöltés a hátam mögül szép lassan elhalkul, ahogy fokozatosan kiérek a folyó parthoz. Kicsit megnyugszom. Az egyetlen dolog, ami még zavar, az a zsákmányom elvesztése. Aput szerettem volna megajándékozni az őzhússal. Legalább ennyit tegyek meg értük, hogyha látogatni alig látogatom őket. Lefoglal a munka, még ilyenkor, hétvégén is berendelhetnek.
Szeretem a szombat reggeleket. Nagyapával is szombat reggel jártunk ki vadászni. A felidézett emlékektől egy gyengéd mosoly szalad át arcomon.
Megigazítom a tegeztartót és a íjat. Ma már nem lesz rá szükségem. Lehúzom a speciális kesztyűt a kezemről, és eltüntetem a zöld nadrágom egyik zsebében. Nincs nálam táska, helyette itt van ez a remekmű. Sok-sok zseb van rávarrva, mindegyikben valami kinccsel.
Miután elraktam a kesztyűt, lehúzom a szintén zöld pulcsim cipzárját, mert egy kicsit kimelegedtem. A ruha alól kivillan az egyszerű fehér pólóm.
Az útra figyelve még mindig a farkasokon bosszankodok. Tényleg nem értem, mi folyik itt. Mindenki megőrült.
Ekkor megint elönt az a furcsa érzés. A természethez való tartozás érzése. Nem tudnám jól megfogalmazni... Megmerevedek, és fülelek. Figyelem a környezetet.
Egy közeli bokorból egy vakító szempár nyugtalan tekintetét érzem magamon. Összetalálkoznak lélektükreink.
- A fenébe! Farkas! - motyogom idegesen magam elé. Már bánom, hogy leeresztettem. A vadászkésemen kívül most nincs elérhető fegyver nálam, amit bármikor előkaphatok.
Észrevesz. A fenébe! De mit is várhatnék egy vadásztól, hát persze, hogy észre vesz... Sajnos, bár az állati ösztönök megvannak bennem, az űzött vad szerepe valahogy hiányzik a vérfarkasokból, ha emberekről van szó, hiszen gyakorlatilag nem árthatnak nekünk. Legfeljebb a fajtársainktól kell elmenekülnünk, ha a szükség úgy hozza. Így nem tudom megtenni azt, hogy rábízom magam az állatra odabent, mert az legfeljebb a zsákmányt látná jelen pillanatban a felfegyverzett emberben. De még mindig ott motoszkál a vér szaga, nem hagy nyugodni, és legszívesebben csak mennék tovább, nem törődve az emberrel. De leblokkoltam, nem tudok megmozdulni és az baj. Eszembe jut Mika intése a veszélyekről, de arra nem gondoltam, hogy pont egy ilyen helyzet áll majd elő. Nem magamat féltem, hanem őt, vagy hogy olyat lát, amit nem kellene... Mert ha rám lő, ha belém állít húsz nyílvesszőt, én akkor is tovább fogok futni, mert gyanítom, hogy nem ezüstöt használ. ~Menj innen... Menj már innen! Kérlek...~ Próbálom szuggerálni az embert, közben pedig morgással vegyes szűkölésbe kezdek. Kissé lehajtom a fejem, és előrelépek a bokor egyébként sem túl nagy takarásából. Végül is, gondolhatnék arra, hogy ez az erdő, és elvileg itt ő a vendég, neki kellene az itteni szabályokhoz alkalmazkodni. ~Nem akarlak bántani...~ Tudom, hogy a gondolatomat képtelen meghallani, de talán a tekintetemből képes lesz olvasni. Az íriszeimet csak a vér szaga színezi vadul csillogóvá, ennek ellenére roppantul ártalmatlannak tűnök. Hát jó. Ha vadász, akkor nyilván konyít valamicskét az állatokhoz. Egy utolsó nyüszítés, és megadóan süllyesztem le a felső testem az avar szintjére, mintha meghajolnék előtte, aztán lassan teljesen lefekszem a földre. Talán ha látja, hogy nyugton vagyok, inkább szépen lassan elsétál, én pedig mehetek a dolgomra.
Olyan... gyönyörű. Ott állok megkövülten a folyó part kövei között. Csak bámulom ében bundáját, vakítóan kék szemeit, egy jellegzetes ismertetőjegyet a testén: egy hószín gallért. Hogyan is tudnék bántani egy ilyen szép állatot? Nem mintha hozzá tudnék érni. A vadászkésem mit sem ér a borotvaéles fogaival szemben, ahogy a csuklóm is túl gyenge állkapcsa szorítása ellen. És bár tapasztalt vadász vagyok, a tudásom haszontalan, hála a bestia ügyességének és testi fölényének.
Már épp nyúlnék a pengéért, amikor valami bizarr dolog következik: az állat lefekszik elém a földre. Teljesen összezavarodok. Egy vadállat nem csinál ilyeneket. Lehet, hogy ez itt nem is vad példány? Eléggé ápoltnak tűnik ahhoz, hogy valami ostoba nagytestű kutyának nézze. De nem! Nem létezik, hogy léteznek ilyen buta emberek, akik farkast tartanak otthon. Lehetetlen.
Itt valami bűzlik. De nem akarom még felfogni. Nem érdekel. Amíg kihagynak belőle, felőlem akár démont is idézhetnek. (Nem mintha ez megtörténhetne. Bár nem ismerem a Fallent. Még VtM-et se hajlandóak velem játszani. Lehet, hogy idézni kell a démonokat. Na mindegy.)
Veszek egy mély levegőt, miután elhatározásra jutok. Lehet, hogy most követem el életem utolsó tettét, de muszáj megtennem: belenézek az állat szemeibe. Hosszan, hosszasan. Köztudott, hogy a szemkontaktus dominanciát is jelent. Hogyha félrenéz, akkor én vagyok magasabb pozícióban, tehát idomított. Ha nem... akkor kellemetlen helyzetbe kerülök.
Érzem a nyugtalanságát, idegesítően cirógatja a bundámat a belőle áradó energia. Persze nem annyira intenzív, mintha maga is farkas lenne, de érzékelhető. Mióta Betty a gazdám, azóta nagyon jól rá tudok hangolódni az emberek viselkedésére, hangulatára is. De... De mit csinál ez? Miért nem megy el? Már "megadtam" neki a jelet arra, hogy részemről szabadon távozhat. Akkor miért van még mindig itt, és miért érzem azt, hogy valamiért felkeltettem az érdeklődését? ~Ne...ne, ne, ne csináld ezt!~ Kissé mintha "csóválnám" is a fejem, ahogy egyre határozottabban érzem felőle a magabiztosságot. Aztán végül találkozik a tekintetünk. Úgy nézek rá fel, mint egy "istenségre". Összeráncolom a szemöldököm, amennyire ebben az állatias formában lehetséges. A torkom mélyéről halk morgás gurgulázik fel, mely inkább figyelmeztető jelentőségű, mintsem agresszív, vagy támadást sejtető. Aztán, ha nem adja fel, a morgás egyre csak halkul, a füleim pedig hátra lapítom. Sugárzik belőle az akarat és a határozottság, és bár tudom, hogy egy pillanat alatt legyűrhetném, mégsem teszem. Nem vagyok ilyen. Így részemről nagyjából fél percig marad fenn a megszakítatlan kapcsolat, aztán oldalra fordítom a fejem, és a közeli fa törzsét kezdem kémlelni. ~Jól van. Nyertél. Csak eredj innen és engedj utamra...~ Nyüsszentek egyet, ami, ha emberi alakban lennék, felérne egy lemondó sóhajjal. Emberek... Most jobb neki, hogy bebizonyította magának, hogy felettem áll? Remélem, hogy meg fog elégedni ennyivel. Óvatosan felkelek, szépen, lassan. Csak a lábfejét nézem, és igyekszem kihátrálni tőle, ha engedi. Mivel nyakörvem nincs, így legfeljebb a bundámba kaphat bele, ha erőszakkal akar maradásra bírni.
Az eddigieknél is jobban össze vagyok zavarodva. Ennek a farkasnak... emberi reakciói vannak. Amikor rátekintek megint érzem azt a megfoghatatlan energiát, ami a természethez köti.
Rosszul vagyok. Úgy érzem, mintha megbolondulnék. A farkas közben felkel, és kihátrál. Jól van, hadd menjen. Nem érzékelek most semmit, csak a pánikot, ami mindig elönt, amikor ilyen élményem van. Félreteszem a farkas miatt érzett aggodalmam, és az állattal mit sem törődve közelebb merészkedek a patakhoz.
A vízhatlan bakancsommal biztos talajt keresek a kövek között. Szerencsére nem borulok bele a jéghideg vízbe. Leguggolok, majd belemerítem a kezem a mederbe. Megmosom az arcom, hátha attól rendbe jövök.
~ Minden rendben van, Eireann, minden rendben. Majd beveszel valamit, és rendbe jössz tőle. Nyugi. ~
Pár pillanatra meg is feledkezem a farkasról. Ám ekkor feltámad a szél, és felé viszi az illatom. Letekintek a kézfejemre, szemügyre veszem a körmömet. Alatta még mindig véres. Az őz vére tapad rá.
- Neked adnám, ha nálam lenne... - mondom inkább csak magamnak, hiszen egy állat nem értheti, amit beszélek.
Mondanám, hogy örülök az új fejleményeknek, miszerint megtorpant, és odébb állt, de... Jaj, Jamie, hogy te mekkora hülye vagy... Már csak meg kellene lódulnom, előre, belevetni magam az erdőbe, de egyszerűen nem vagyok rá képes. Az elhullott állat egy ideig még biztos nem megy sehova, és nem is hűl is olyan hamar. De ez a lány, ez érez valamit. Hogy mit, azt nem tudom, de pont akkor vágódott hozzám a pánik hulláma, amikor elvileg meg kellett volna nyugodnia. Csak szépen lassan, diadalittasan elsétálhatott volna, hogy mint ember, a természetet maga alá gyűrve, öntelten növelje tovább a tökéletes lény mivoltát. De nem. Megijedt, határozottan érzem rajta, és mivel rajtunk kívül nem volt senki a környéken, gondolom, hogy én lehetek az ijedtsége forrása. Követem a tekintetemmel, ahogy a vízhez sétál, és amikor már teljesen a hátam mögé kerül, akkor az egész testemmel fordulok meg. Figyelem minden mozdulatát. Ahogy leguggol, és mosni kezdi az arcát. A szél felém sodorja az illatát, azzal együtt kissé az őzét is. Aztán hallom, hogy beszél, értem amit mond, mert bár a bajsza alá morogja, a véremnek hála még a társaim nagy részénél is kitűnőbb érzékekkel rendelkezem. Szeretnék elmosolyodni a hallottakon, amilyen kedvesen ajánlja nekem a vadat, amit elejtett. Tehát már biztos, hogy ő volt. Szöget üt a fejembe azonban Betty létezésének és a "közös" jövőnknek az alakulása. Tudom, hogy ezzel most rengeteg mindent elronthatok, de mégis... ~Kedves tőled, de megtalálom magam...~ - búgom halkan és kedves, fiatalos hangon a nő elméjébe - ~Ne félj tőlem! Nem őrültél meg.~ Hívomfel egyből a figyelmét, és felkészülök arra, hogyha eddig esetleg nem tervezett volna nekem esni, ezek után lehet, hogy az ijedtség erőt vesz rajta, és olyat tesz, amit egyébként nem szeretne.
Miközben még mindig magammal foglalatoskodom, hallom, ahogy a farkas zizeg, mocorog mögöttem. Nem értem, miért nem megy el, de már nem is érdekel.
Az otthonomra gondolok, a meleg párnákra, a nagyiféle régi receptre, ami a konyhaszekrény mélyén lapulva várja, hogy végre újra felfedezzem, a fehér ápolói ruhámra, amit végre megint felvehetek majd hétfőn, illetve a kertem végében található kedves kis fára, ami alá sokszor leheveredek olvasgatni.
~ Kedves tőled, de megtalálom magam... ~ szólal meg egyszer csak egy srác hangja a fejemben. Az ijedségtől talpra ugrok. ~ Ne félj tőlem! Nem őrültél meg ~ folytatja, mire elvesztem az egyensúlyom.
Belezuhanok a jeges vízbe. Nem tud elsodorni, nem merészkedtem annyira be, de a folyó jeges érintésétől teljesen ledermedek. Fázom, ez nagyon hideg! Keservesen próbálok kikecmeregni a szárazföldre, de sokkhatás alatt vagyok.
Valaki most üzent valamit az agyamba! A gondolatain keresztül!
Kíméletlenül küzdök a természettel, de belegabalyodok a pulcsimba, ráadásul a tegez lecsúszik a vállamon. Egy rögtönzött kényszerzubbonyban vergődök a jeges vízben. Nem bírok lenyugodni, most semmi sem segít. És minél inkább összegabalyodok, annál jobban küzdök, és csak annál reménytelenebb lesz a helyzet.
- Segítség! Segítség! - kiáltom kétségbeesetten, majd zokogásban török ki, mialatt a testem félelmetesen remeg.
Úgy látszik, hogy túlságosan elbíztam magam. Iszonyatos bűntudatom támad, ahogy látom a talpra szökkent embernőstényt belezuhanni a hideg folyóba azért, mert rá hoztam a frászt. Ledermedek. A partról figyelem, ahogy egyre veszettebbül kapálózik, és a pániktól csak egyre szorultabb helyzetbe kerül. Hirtelen nem tudom, mit tegyen. Szűkölve kezdek rohangálni a part mentén, oda-vissza, mint aki fél bemenni a ízbe, de látja, hogy baj van. ~Ne kapálózz hé! Várj, segítek, csak tarts ki egy kicsit!~ Üzenek neki megint kétségbeesetten, ami persze ronthat a helyzeten, ennek ellenére elhatározom, hogy többször nem fogok hozzászólni, ha csak jó okot nem ad rá. De itt most az életéről volt szó. Ahogy üzentem neki, vakkantásszerű hangon kaffogok oda neki. A kérdés már csak az, hogy vajon így jó leszek-e. Elég lesz-e ennek a farkasnak a súlya ahhoz, hogy ki tudjam húzni a partra, feltéve, ha hajlandó bennem megkapaszkodni. Erőt veszek magamon, és belegázolok a vízbe. Eléggé hideg, de ezzel most nem foglalkozhatok, mert a lány életéről van szó, és nekem kell megmentenem. Sírni, bosszankodni ráérek majd azután, hogy mindketten partot értünk. Kutyaúszásban odaigyekszem mellé, és remélem, hogy kész arra, hogy a bundámba markoljon. Ha nem, akkor mögé keveredek valahogy, a pofám szorításába fogom a még rajta levő tegezét, és úgy igyekszem a part felé vonszolni. Ebben legfeljebb csak az akadályozhat meg, ha esetleg veszettül csapkodni kezd, vagy teljesen elveszti az uralmat a józan esze felett. Persze, emberi alakban minden könnyebb lenne, de azt már nem tudnám kimagyarázni. Ezt se tudom, de még mindig hiheti azt, hogy csak képzelődött. Egy biztos: Betty-vel ezt nem fogom eljátszani, mert már így is utálom magam, amiért ilyen helyzetbe hoztam ezt a lányt. De mivel bátorított, hogy természetkedvelő, talán elbíztam magam, hogy ő majd higgadtabban kezeli és valami csodálatos jelenésnek fogja tartani a "beszélő" farkast. Tévedtem.
A sós könnyeim keverednek a hideg vízzel. A nagy kapálódzás kimerít, lassan elhagy az erőm. Csak tompán érzékelem a külvilágot, magamba fordulok.
Mivel érdemeltem ki mindezt? Tán az őz egy szent vad volt? Valami védte, vigyázott rá, ami most meg akar büntetni? Vagy más okból bűnhődök?
Homályosan látom, ahogy a farkas beleveti magát a vízbe. Valamit még üzen előtte, valamit, amit nem vagyok képes felfogni. Az agyam bekapcsolta a védelmi rendszerét, vagyis mindent elutasít.
Az állat egyre csak közelít felém, míg végül a nagy fekete folt odaérkezik hozzám. Érzem a meleg leheletét az arcomon. Szörnyen büdös, de kicsit észbe kapok tőle. Minden félelmemet félretéve egy hirtelen mozdulattal megmarkolom a bundáját.
A fejemben közben nagy csatákat vívok. Az ápolóként szerzett tapasztalatnak hála, valamelyest rendbe tudom szedni magam, de a vadász még mindig azt ordítja, hogy rohanjak. Hogy meneküljek.
Hogyha kivisz a partra, akkor még pihegek egy kicsit a parton, remegve a hidegtől. Orvoshoz kéne vinni. Sürgősen.
Hála az égnek, legalább hajlandó velem együttműködni. A sekélyebb vízhez érve már óvatosabban húzom, mert nem akarom, hogy kavicsok és az élesebb kövek esetleg felsértsék a bőrét. Bár van rajta ruha, sosem lehet tudni. Eleresztem, és pár pillanatig csak nézem, ahogy vacog. Mit kellene tennem? Így nem tudom se elvinni, és még segítséget se tudom, hogy honnan keríthetnék. Nem ismerek senkit, azt sem tudom, hogy ebben a városban hol van orvos, vagy kórház. Nincs nálam egy szakadt rongy se, azt meg mégse kockáztathatom meg, hogy meztelenül a vállamra kapom, és úgy rohanok vele a városba. Nem marad hátra más, mint megpróbálkozni a lehetetlennel. Én, a vérfarkasok szégyene, az ember barátja és szolgája megtehetem, hogy finoman odadörgölőzöm hozzá és megnyalom a kezét. Ha engedi, akkor keresztbe állva átlépek a lábain, hogy a testemmel melegíthessem ők, még ha nem is teljes mértékben. Legalább addig, amíg ki nem találok valamit... ~Gyerünk már, Jamie, ne legyél ennyire hülye...~ Ha eddig ott voltam, akkor kipattanok az öléből, és távolabb szaladok. Igyekszem látótávolságon kívül kerülni, mielőtt alakot váltok. Emberként mégis könnyebb, az egyetlen gondot a pucérságom okozza. Ha most odamegyek, akkor a végén még azt fogja hinni, hogy meg akarom erőszakolni. Mégis visszafutok hozzá, igyekszem úgy lépdelni, hogy a háta mögé kerüljek és leguggolhassak mögé, amilyen gyorsan csak lehet. - Ezeket vegyük le, jó? - fogok rá a tegezre, meg a pulóverére. Ő azt hiszem nem maradhat vizes ruhában, nekem meg pont jól fog jönni egy minimális textil. Minden erőmmel és odaadásommal azon vagyok, hogy legalább a felső testéről lehámozzak némi hideg vizes ruhát... Nem kezdek el magyarázkodni, bár ha "szerencsém" van, a sokktól nem fog kérdezősködni.
Kezdőlap
//
