A legifjabb - vagy tudomásom szerint jelenleg a városban a legifjabb - villámért indulok, a változatosság kedvéért, motoron. Farmert, pólót, motoros dzsekit viselek, bukósisakot pedig nem, mert ki nem állhatom. A hotelig megyek, mert az ifjú nőstény gondolom kíséret nélkül sehová se, arra meg nekünk nem lesz szükségünk. Castor tudja, hogy kapcsolatot óhajtok tartani Siennával is, így természetesen korábban jelzem felé, hogy a lányért mennék, ennek okán elkérem az ő telefonszámát is, hogy vele is tudassam, látni szeretném. A hotel hátsóbejáratához kérem a találkozót, vagy legalábbis itt venném fel, így reményeim szerint valóban ott lesz, hogy elvihessem és némi időt töltsek a társaságában. Érdekel, hogy milyen a farkasa, mennyit fejlődött, hogy halad és egyáltalán minden vele kapcsolatban, ahogyan a többi utódom tekintetében is. Pajzsom a szokásos módon van a helyén, mutatott koromat és vérvonalamat egyértelművé teszem, de minden mást megtartok magamnak, ahogy mindig. Befordulok a hátsó parkolóba, egy biccentéssel köszöntöm a lányt, ha már ott van. - Szia! - szólítom meg és előveszek egy bukósisakot, attól, hogy én nem hordom, a leendő utasomnak még felkínálom. - Ha akarod, vedd fel, de nem kötelező. - nyújtom felé az említett fejfedőt, ha elveszi, akkor átadom, ha nem, akkor megy szépen vissza a helyére. - Arra gondoltam lemegyünk a folyópartra. Pattanj fel, ha indulhatunk. - intek a fejemmel, jelezve, hogy üljön fel mögém. - Nyugodtan kapaszkodj belém. - máshol ugyanis eléggé bajos lenne egy motoron. Ha Sienna felül és nincs akadálya az elindulásnak, akkor hamarosan kikanyarodok a parkolóból és rátérek a főútra, hogy aztán a városból kiérve egyenesen a Chena partjához menjünk, ahol újra megállok és ezúttal le is szállok a motorról. - Örülök, hogy eljöttél. - ha elfogadja, akkor lesegítem. - Gondolom fura lehet, hogy egy vadidegen vén farkassal találkozz időről időre, de vedd úgy, egy szenilis öreg farkas ragaszkodik a családjához, akkor is, ha távoli rokonokról van szó. - Castor távoli rokonként mutatott be, hát akkor maradjunk is ennél, tulajdonképpen igaz is ez a fajta kapcsolat definiálás. - Hogy jössz ki a bundásoddal? - a kis csevegések sosem voltam igazán az erősségeim, így arra kérdezek rá, ami a leginkább érdekel.
Megint kiruccanok, bár őszintén, néha megfordul a fejemben, mit gondolnak rólam mondjuk a recepciósok. Átlag kétnaponta elhúzok valakivel valamerre, és persze sokszor férfiak jönnek értem, eddig csak tőlük sikerült felhajtanom egy-egy alkalmat a tanulmányaim előrehaladásának érdekében. Minden pénteken apa visz el, és a napokban Mattel is volt egy randink. Inkább nem akarom tudni, mit gondolhatnak rólam. Még szerencse, hogy most a hátsó bejáratnál vesz fel a hím. Kicsit megdöbbentem, amikor a Manech nevű férfi felhívott, de a megegyezésük értelmében Apuval, néha találkozunk. Nekem nagyon nem tiszta, hogy ő kicsoda, de egész szimpatikus volt, úgyhogy akkor is szívesen találkoznék vele, ha nem volna kötelező. Egyszerű farmer-póló összeállításba bújtam, meg vittem magammal egy pulcsit is, mert ki tudja, hová megyünk. Fáradt voltam szokás szerint, szóval a sportcipőn kívül mással nem sokkoltam a lábaimat ezúttal. Nyugodtan várakozom, addig olvasok, van ugyan okoskütyüm is, de azt határozottan nem szeretem sokat nyomkodni. Amikor meglátom a motort, a táskámba csúsztatom a regényt, és mosolyogva várom, hogy elém guruljon a férfi. Neki csak azért nem próbáltam meg mentálisan köszönni, mert nem volt falkatag, és valamiért úgy éreztem, hogy enélkül a kapocs nélkül egyelőre veszett fejsze nyele a dolog, még így sem sikerült mindig. - Szia! Köszönöm! Át is veszem a sisakot, látom ugyan, hogy rajta nincs, de én inkább felveszem. Bár kezdem azt gondolni, hogy a magunkfajtáknak annyira nem nagy kunszt kifizetni az esetleges bírságokat. Hiúsági kérdést sem csinálok ilyesmiből, sosem voltam kényes a külsőmre, maximum annyiban, hogy vigyáztam, ne sérüljek le. - Rendben, ez jól hangzik! Valahol furcsa, hogy csak így elmehetek egy magányos farkassal, de mivel Castor bízik benne, így nincs okom tartani tőle. Fel is ülök mögé, és a kapaszkodás is megvan, nem félek a motoron egyébként, bár nem sokszor ültem rajta, de azért nem új a dolog. A folyópartig inkább csak a környéket szemlélem, bár már elég jól ismerem a várost, de a farkasom számára méf elé sok látnivaló akad. Végül megérkezünk, s ha már szándékában áll lesegíteni, elfogadom a kezét. Számomra nem nagy ügy a gyengébbnek, nőnek lenni, hisz kétségkívül az. - Tényleg fura, és nem is nagyon tudlak hová helyezni, de ettől függetlenül szívesen találkozom veled. Szép, hogy így ragaszkodik a családjához, megértem, mert én is így vagyok vele, máskülönben nem lennék farkas. - Egyelőre egész jól, legalábbis még egyszer sem került sor olyasmire, hogy erőszakosan jöjjön elő belőlem. Egyes dolgokban eléggé hasonlítunk, persze vannak olyanok is, amikben egyáltalán nem, de ebből még nem volt probléma. Nyilván lesz majd előbb-utóbb, de nekem most ez is elég.
Tipvigut
Szellem
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 842
◯ HSZ : 383
◯ IC REAG : 327
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : farkasom teljes szemgolyója ébenfekete
- Ezt azért örömmel hallom. - főleg, mert időről időre szeretem a leszármazottaimat meglátogatni így vagy úgy. Van akinél előre bejelentkezek, másokkal meg "véletlen" futok össze, tulajdonképpen ez függ attól, hogy kivel miként ismerkedtem meg és milyen kapcsolatot kezdtünk kialakítani. Számomra fontosak a vérvonalam tagjai - bár gondolom ezzel a testvéreim is hasonlóképpen vannak - és hát nem mellesleg szeretném látni, hogy merre tartanak - nem csak a kölykök - és tudni azt, hogy milyenek, mennyire illenek be a villámaim közé. Mindig is elvárásokat támasztottam az enyéimmel szemben, ez pedig most sincsen másként. - Miben nem hasonlítotok egymásra? - ha már kihangsúlyozta, hogy van, amiben egyáltalán nincs meg a hasonlóság, akkor érdekel, hogy mi is volna az, mire utalt az imént. Míg válaszol, a figyelmem az övé, de ezzel együtt, ahogy sétálunk, természetesen a látképre emelem a tekintetemet. Régen nem jártam már a Chena partján. Fogalmam sincs miért, de beugrik a húgom emléke - talán, mert nem is olyan régen eszembe jutott egy beszélgetés alkalmával - és ezzel együtt az is, hogy ebbe a folyóba fulladt bele, mert képtelen voltam elég gyorsan úszni. - És, hogy haladsz az edzésekkel, gondolom elkezdődtek már?! - elhessegetem Anusha emlékét, hogy Siennara és a válaszára figyelhessek teljes mértékben, elvégre azért hoztam ma őt el ide, hogy róla érdeklődjek és többet megtudjak vele kapcsolatban. - Mennyire terhelnek meg? - tulajdonképpen minden érdekel a farkasával kapcsolatban, ezért több kérdésem is van, de természetesen nem szándékozom egy szuszra a nyakába önteni az összeset. Amikor megérkeztem, láttam, hogy egy könyvet tettél a táskádba, mit olvasol éppen, ha nem titok? - én magam nem vagyok nagy híve a könyveknek, egész egyszerűen azért, mert nem tudok sokáig tétlen üldögélni egyhelyben, azt elég hamar elunom. De ettől még természetesen érdekel a válasza.
Ha tudnám, kivel állok szemben, azt hiszem, az első dolgom lenne aggódni azért, hogy esetleg úgy gondolja, nem illek be közéjük, az első kérdésem viszont az lenne, mit kellene tennem ahhoz, hogy büszke legyen rám. Ám ennek híján gyanútlanul válaszolgatok, és csak azért teszem meg, mert Castor azt mondta, nem lesz belőle semmi bajom. Bíztam benne, hogy valóban így van, szóval nem tettem lakatot semmilyen értelemben a számba. - Még annyira nem ismerem, de hát… szörnyen makacsnak tűnik, amolyan nem ismer ellentmondást féle, és kicsit türelmetlen is, mindent azonnal akar. Én meg úgy fel vagyok pörögve, mióta a részem, mint a búgócsiga. Előtte is aktív életet éltem, de te jó ég, hát ez annál is sokkal meredekebb. Nem túlzok igazából, én egyébként nem vagyok makacs, mindenről van elképzelésem, de meghallgatom más véleményét is, és meggyőzhető vagyok. Kérni szoktam inkább, mint parancsolni, de a kis feketénél ez nem működik, szóval rájöttem, hogy nekem is meg kell acéloznom magam, ha azt szeretném, hogy ne nyomjon el teljesen. - Persze, állandóan edzek, nincs is más dolgom. Ha meg épp senki sem ér rá foglalkozni velem, akkor gyakorlom a mentális kommunikációt, meg eljárok az edzőterembe, az is több, mint a semmi. Vagdosni továbbra sem vagyok hajlandó magam, inkább vadászatok közben sérüljek le, mint ahogy Darren is mondta, az testhezállóbb, amilyen kis heves a bennlakó, szerintem elég sokszor hamarkodja el a dolgokat, bár még mindig nincsenek olyan képeim az átváltozásaim utánról, amire emlékszem is. Olykor bevillan egy-kettő, de részletesség híján nem tudom hová tenni őket. Jó volna már tudni, mi történik, de sosem bírtam még ki a fájdalmat olyan sokáig. - Nagyon, de nem bánom, szeretem, ebben nőttem fel, mármint, tudom, a balett sokak szerint nem igazán nehéz sport, de én biztosan állíthatom, hogy az, és egész gyerekkoromban űztem, a beharapásomig, szóval bírom a terhelést. Ez gondolom csak jó lehet, szóval örülök neki, de magamat fényezni ennél jobban nem célom, elvégre az meg visszatetsző lehet. - Nem fogsz kinevetni ugye? Kérdezem kissé vörösödő arccal, mert hát nem épp a világ legkomolyabb műve lapul a táskámban. Mindenesetre azért válaszolok, ha kinevet, ha nem. - A Micimackót. Tudod, még sosem olvastam, mindenki csak beszélt róla, meg néha láttam a tv-ben. Nem volt sok könyvem, pazarlás lett volna, úgyhogy most van mit bepótolnom.
Tipvigut
Szellem
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 842
◯ HSZ : 383
◯ IC REAG : 327
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : farkasom teljes szemgolyója ébenfekete
Ahogy a farkasáról mesél, pontosabban, amit mesél, az apró örömgörbét kanyarít az ajkaimra. A kölyköknél - és egyébként a nőstényeknél - hajlandó vagyok valamivel kevésbé szigorú mércét állítani, viszont, amit elmesél, az ő korában egy hím kapcsán is bőven megállná a helyét. - Úgy tűnik az egész családban visszaköszönnek némely tulajdonságok. - már ami a farkasát illeti. Saját kölyköt én mindig az alapján haraptam be, ha emlékeztetett önmagamra, a leszármazottaim azonban már nem követték minden esetben ezt a mintát. Viszont ennek ellenére kifejezetten örülök annak, hogy vissza-visszaköszönnek bizonyos jellemvonások a vérvonalam tagjaiban. - Egy villám legyen csak makacs és szívós, én ezt mondom. Az pedig, hogy türelmetlen... azt hiszem talán megbocsátható. - a gyorsaság ott lapul benne, a lényének a része, természetes hát, hogy nem akar nyugton maradni. Nem is kell, hogy lenyugodjon, mert pontosan ez a nyughatatlanság fogja majd mindig is előre vinni az életben. - És kihasználod? Ezt a felpörgést? A farkasod akkor tudja a tehetségét kamatoztatni, ha edzed és gyakorolsz, például gyorsabban próbálsz reggel elkészülni. De bármilyen mozgás felgyorsítása jó lehet. Ami épp tetszik. - gondolom nem én vagyok az első, aki ezt elmondja neki, de nem különösebben érdekel, hogy ki, mit mondott neki korábban a villámok edzéséről. Azt hiszem ebben a témában a leginkább nekem van jogom bármiről is pofázni, akkor is, ha ezt ő nem tudja. ~ És, hogy haladsz a mentális kommunikációval? Válaszolhatsz szóban is. ~ ezen a téren nem várok valami sokat egyelőre, mivel a vérvonalam fizikai képesség, a test mozgása, mozgatása, edzése az erősségünk. - Egyébként ezeket jól csinálod. Kellemetlen volna, ha szégyent hoznál Atyádra. - vagy rám. Szóval üdvösnek tartom, hogy sokat edz, akár magától is. Csalódnék, ha nem így tenne egyébként. - Ezek szerint a farkasod megléte óta nem táncoltál? - legalábbis így értelmezem, hogy a beharapásáig űzte csak a balettot. Nem vagyok valami nagy híve a táncoknak, de az is fizikai edzést és mozgást igényel, amit egész nyugodtan folytathatna, tulajdonképpen nagyon hasznos is volna. - Tudom, ez a talaj nem a legalkalmasabb a lábujjhegyre emelkedésre, de volna kedved mutatni pár lépést, forgást, esetleg ugrást? Kíváncsi vagyok. - látni akarom, hogyan mozog. Azt, hogy vajon mennyire tud együtt lépni a bundásával. Azt, hogy mennyire gyors vagy lassú. Számomra sok értékes információt hordozhat magában a tánca, feltéve, ha hajlandó arra, hogy meg is mutassa vagy valamennyit belőle. - Nem foglak. - eszemben sincs kinevetni. Egykoron nagy mókamester voltam, ma már azonban nem jellemző rám, hogy lépten-nyomon mosoly húzná keresztül az arcomat. - Nem ismerem, de gondolom egy medvéről szól. - akaratlanul is eszembe jut a lányom, aki meg valami oroszlánt emlegetett. Úgy tűnik manapság ez a divat. Hiába nem karon ülők már, mesékben lelik örömüket. - Szegény családból származol ezek szerint. - ó, nagyon is tisztában vagyok azzal, hogy ez nem egy túlságosan illő kérdés, de nem nagyon izgat, ő hozta szóba.
- Gondolom ez mindenhol általános. Vagy nem? Bár, mit is gondolok, nem ismerhetsz mindenkit. Legyintek egyet, elvégre az egy dolog, hogy nálunk így van, de nem kell magától értetődőnek lennie, hogy más vonalaknál is ez a helyzet. - Nincs bajom a türelmetlenségével, inkább csak attól tartok kicsit, hogy idővel nem tudom majd követni, de igyekszem hozzáedződni az igényeihez. Remélhetőleg mihamarabb sikerül majd, most is mindent megteszek annak érdekében, hogy egészen jól menjenek a dolgok, és úgy érzem, hogy sikerül is ezt a célt elérnem, csak maradjon is így. - Igen, legalábbis nekem úgy tűnik, hogy valamivel gyorsabban csinálok mindent. Eddig sem késtem el sehonnan, de most hamarabb ott vagyok kicsivel, gondolom ez ezért van. Úgyhogy merem azt mondani, hogy igen, kihasználom. Tudatosan sehol sem szeretnék hamarabb ott lenni, szóval csak ez lehet, legalábbis bízom benne, hogy ez már ennek a jele. ~Jól.~ Az egy szavak már egészen működnek, bár a kérdése és a rá adott válaszom között eltelik jó harminc másodperc, annyira van szükségem, hogy ráhangolódjak a dologra, de akkor már sikerül is. A rövidebb mondatok még bajosak, de egy szavakban is meg lehet értetnünk magunkat szerintem. A szavaira csak bólintok, nekem eszembe sem jutott a lábam lógatni, főleg, mert nem tudok mit kezdeni az iskola helyetti rengeteg szabadidőmmel, szóval egyszerűen csinálnom kell valamit, márpedig akkor már az a valam hasznos legyen. - Nem igazán, sajnos. Bár szerettem volna, de Sofianak eddig nem volt ideje rám, azon gondolkodtam egyébként, hogy betetethetnék egy kisebb korlátot a szobámba, s mellé egy nagy tükröt, így legalább ott gyakorolhatnék egy keveset. - Ami azt illeti, sem a talaj, sem a cipőm nem alkalmas, de megpróbálom. A fűben mezítláb talán nem lesz annyira vészes, de azért megszabadulva a cipőmtől bejárom kicsit a talajt, füvesebb részt, a kavicsokon úgysem menne. Azt hiszem, akad elég hely egy kisebb színpadot igénylő koreográfiára. - Nem ismered a Micimackót? Nahát! Nézek rá őszinte csodálkozással, s úgy tűnik, nem csak nekem maradt ki pár dolog a könyvek közül, de az is lehet, hogy szimplán túl rég volt gyerek, kölyök, és már nem érdekli az ilyesmi. Castort sem tudom elképzelni Micimackót olvasni, de mondjuk Mattet simán, elvégre irodalomtanár is. Nem csak kor, de jellemfüggő is bizonyára a dolog. - Anyukám nevelt fel egyedül, és igen, volt jó pár nehéz időszakunk, de nem panaszkodom, attól még szép gyermekkorom volt. Anya mindent megadott, amit tudott, és soha nem is vártam tőle csodákat. Aztán persze jöhetett az a pár lépés, addigra kicsit kinyújtottam magam, hogy könnyebb legyen mocorogni, bár nem voltam elmacskásodva, és tényleg sokat mozogtam, de a balett azért mást is igényelt. Aztán elkezdek egy ismert koreográfiát, és számomra, s persze akkor nyilván a hím számára is nyilvánvaló lesz, hogy valami nem stimmel, mert egyszerűen hamarabb fejezem be a mozdulatokat, mint ahogy az a fejemben él, ezáltal a megszokott elegancia elmarad. Megállok, megvakarom a tarkóm, teszek pár rövid, egyszerű mozdulatot a karimmal, kitartom a jobb lábamat is, majd egy pörgést próbálok meg. Nincs még sok különbség, de annyi pont akad, hogy észlelhető legyen hosszabb távon. Végül egy mély levegő után megint belekezdek, és már lényegesen kellemesebb az összkép, de az még teljesen biztos, hogy sokat kell gyakorolnom azon, hogy ne tűnjön fel a külvilág számára, hogy gyorsabb vagyok, mint amilyennek lennem kellene.
Tipvigut
Szellem
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 842
◯ HSZ : 383
◯ IC REAG : 327
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : farkasom teljes szemgolyója ébenfekete
- Ennyire alaposan nem figyeltem meg más családokat, a miénkre viszont jellemző. Ami nekem egyébként kifejezetten tetszik. – hogy a Testvéreim vérvonalaiba tartozók mennyire hasonlítanak rájuk ilyen vagy olyan szempontból, azt tényleg nem tudom, sosem izgatott különösebben. A sajátjaim viszont annál inkább. - Én emiatt nem aggódnék a helyedben. Most még furcsa, de gyorsabban meg fogod szokni, mint azt gondolnád. Ráadásul ő is te vagy, az ő igényei a te igényeid is valójában. – nem lehet és nem is szabad ketté választani ezt, mert a benne élő farkas ugyanolyan része, mint a keze vagy a lába, vagy bármilye, ami születése óta megvan. - Helyes. – bólintok egyet és megkímélem magamat és őt is attól, hogy elismételjem, idővel majd ezt is megszokja. Megtanulja, hogy milyen az ő gyorsasága és sebessége és ehhez mérten osztja be az idejét. ~ Ezt örömmel látom. ~ érkezik a válasz tőlem azonnal. Kifejezetten elégedett vagyok a fejlődése ezen részével. Ami nem jelenti azt, hogy a többivel nem, lévén, hogy azt még nem láttam, csupán érintőlegesen beszéltünk róla. - Miért nem? Már nem akarod folytatni a táncot? – nem kifejezetten a tánc a lényeg, felőlem olyan mozgást végez, amilyet akar. Viszont legyen akár tánc, akár más sportág, a mi képességünk a mozgásban rejlik, így minden ilyen tevékenység csak a hasznunkra válik. - Oké. – kivárom, amíg leveszi a cipőjét és körbejár. A farzsebeimbe akasztom a hüvelykujjaimat, amíg felkészül. - Nem. – rázom meg a fejem röviden. - Én egészen más történeteken nőttem fel. Olvasni pedig ritkán szoktam. – mert egyszerűen nem tudok sokáig egy helyben maradni, így a könyvek nem túlzottabban kötnek le. Az nem igaz, hogy sosem akadt egy sem a kezembe, de tényleg nem ez a kedvenc elfoglaltságom. A gyerekkorával kapcsolatban ismét bólintok egyet, de hozzáfűzni valóm nem akad. Figyelem a mozgását, amikor hozzákezd a gyakorlathoz. Az egyértelműen látszik, hogy gyorsabb következnek egymás után a mozdulatok és, hogy hamarabb a végére és befejezi, mint szerette volna. Nem szólok közbe, hagyom, hogy újra hozzákezdjen, látom rajta, hogy lassítana. - Megcsinálod újra, de most úgy, hogy nem próbálod meg magad visszafogni? Olyan gyorsasággal, ahogy természetesen jön. Ne foglalkozz most azzal, hogy nem ilyen üteműnek kellene lennie. – ismétlést kérek tőle, de szeretném, ha ezúttal nem a tánclépések sorának megkötött tempójához igyekezne tartani magát, hanem a farkasához.
- Nekem kicsit furcsa egyébként, mint valami sorozatgyártás, vagy nem is tudom, miként mondjam. Bár talán nem meglepő, hogy hasonlóak, biztos van valami sztandard, hogy ki illik ehhez a vérvonalhoz. Sóhajtok fel, mert ebből a szempontból én határozottan lutri vagyok, de nem fogom magam sajnáltatni, ez a Manech egyébként sem tűnik olyan alaknak, akit az ilyesmi meg tudna hatni. - Ebben az ügyben kénytelen vagyok a nálam idősebbekre hagyatkozni. Válaszolom diplomatikusan, mert őszintén szólva nekem abszolút nem igényem, hogy időnként meg legyek vagdosva, vagy jól összeverjenek, az meg pláne nem, hogy azt a különös vágyat érezzem mások fájdalmát látván, ami egyszer- kétszer már előfordult. Erről azonban egyelőre nem beszélnék senkinek sem, talán soha nem is fogok, csak megpróbálom elnyomni. Túl durva a lelkivilágomnak. ~Örülök.~ Bár nem tudom, milyen szegről-végről kell, hogy számítson a véleménye, de az ösztöneim azt súgják, hogy számít, és jobban teszem, ha nem veszem félvállról. Nem is szoktam így tenni semmivel kapcsolatban sem, szóval most sem fenyeget ez a veszély. - De igen, nagyon szeretném, de most még nem tudom úgy, ahogy a terveim közt szerepelt. Mindig is a Juilliard volt az álmom, de most még nem tanulhatok, Castor legalábbis ezt mondta, szóval várok pár évet. Magamnak persze eltáncolgatok, de az nem ugyanaz, én mindig ezzel szerettem volna foglalkozni. Tudom, hogy ez sem érdekli a kutyát sem jó eséllyel, de az eddigi életem erre tettem fel, és még mindig vágyom rá, szóval, hogyha lesz rá esélyem, és már uralom a farkasomat, igenis megint meg fogom próbálni, mert ha én kitűzök egy célt magam elé, akkor azt véghez is viszem. - Én szeretek. Igaz, ritkán annyira nyugodt a farkas, hogy megtehessem, inkább csak akkor, amikor rendesen kifáradt. Az edzések után például ő mentálisan vagy fizikailag, de nagyon kivan. Bár utóbbi eset csak akkor áll fenn, hogyha átváltoztam, amúgy az én fizikai tevékenységemtől ő nem lesz fáradt, de attól meg én simán, szóval akkor én dőlök ki. - Megcsinálom szívesen, de az nem lesz épp összeszedett látvány. Mondom mosolyogva, az én fegyelmezettségemmel nem nagyon fér össze, hogy ne foglalkozzak a ritmussal és tempóval, de legyen, ha ezt szeretné, akkor hagyom, hogy az eddig kialakult, folyamatosan csiszolódó, fokozódó gyorsaságunk uralkodjon, a farkasom érzi is, hogy most szárnyalhat, a tekintetem fel is izzik kissé, de előfurakodni nem akar, teljesen jól elvan most így. Én közben igyekszem nem arra gondolni, hogy mennyire nem elegáns, legalábbis elképzelésem szerint a látvány, de egyelőre nem tudom összemosni a gyorsaságot vele, talán majd idővel… Mindenesetre, amint abbahagyom, alig pihegve állok meg meztelen talpaimon, és pillantok a hímre, hogy vajon ebből leszűrte-e, amire kíváncsi volt.
Azon túl, hogy a Lakot és a hotelt igyekeztem teljes mértékben felderíteni, maga a terület sem maradhatott ki a felderítésből. És mivel a várost napi szinten látom, így a mai napot az erdő feltérképezésére szántam. Nem hoztam magammal cuccot, hiszen itt volt az erdő, ha esetleg megéheznék, ha pedig úgy döntök, elég volt, akkor szépen haza nyargalok majd, nem csináltam ebből túl nagy ügyet. Szaladtam, amerre a mancsaim vittek, tényleg nem volt konkrét célom, csak kicsit körülnézni, felmérni a határokat. Mondjuk most már jócskán túlléptem, de nem zavartattam magam miatta, nem gondoltam, hogy bármi probléma lenne belőle, én pedig tök jól elvoltam. A farkasomnak is új volt a terep, éppen akkora érdeklődéssel viseltetett ő is, mint én, úgyhogy kellemes napnak néztünk elébe. A nap már jóval túlhaladt a delelési pontján, amikor úgy döntöttem, ideje megtömni a pocit, úgyhogy akcióba lendültünk. A folyóparttól nem messze sikerült elejteni a vadat, kisebb méretű őzet választottam prédámul, hogy miután belakmároztam belőle, a folyó felé vegyem az irányt, szomjam oltásának céljából. Csakhogy akkor megcsapott az ismerős illat, viszont az energia rohadtul nem stimmelt. Kikukucskáltam a bokrok közül és a farkasalakot sem láttam még tuti soha. Most akkor vagy átharapódott azóta, mióta nem láttuk, vagy kísértetiesen hasonlít az illata Cressidára, vagy pedig rohadtul szar a memóriám és még csak köze sincsen az egykor volt kedves útitárshoz. Egy pillanatig sem fordult meg a fejemben, hogy akkor inkább hátat fordítok és elmegyek, egyrészt kedvelem a nőstényt annyira, hogy legalább egy hellót mondjak, másrészről szerettem volna a rejtély végére járni, megtudni, mi történt, vagy csak szimplán én vagyok lyukas agyú. A szélirány ugyan nekem kedvez, de ha enyhén érzem az energiáit, akkor valószínűleg ő is az enyémeket, úgyhogy nem bujdoshatok tovább, máris akcióba lendültem. Csakhogy hozzám méltó útját választottam a beköszönésnek, nem csak szimplán odasétálok, az túl snassz lenne és a snassz az biztos, hogy nem szerepel a kettőnk szótárában. Illúziót idéztem meg, hiszen éreztem pont annyi rést a pajzsán, hogy megtehessem. A folyó közel hozzánk vett kanyart, így tökéletes lehetőségem volt kibontakoztatni egy, a kanyarból éppen lefelé sodródó farkast, csakhogy nem szimplán a vízben úszott, hanem egy fából tákolt kis ladikon álldogált. Elég jellegzetes a farkasom bundája, így tuti az első pillanatban szemet szúrhat és fel is fogja ismerni, ha az energiáim eddig nem voltak árulkodóak a számára, mindenesetre az illúzió bundás egyenesen őt bámulta, félre billentett fejjel, szájból kilógó nyelvvel, teljes áhítattal, mondhatni. És azzal a dinkasággal felövezve, ami már akkor is jellemzett. A tutaj egyenesen Cressida felé haladt, én pedig bíztam annyira a jelenetben, hogy kellőképpen elvonja a figyelmét annyira, hogy közelebb tudjak somfordálni úgy, hogy ne szúrjon ki. Mert ha sikerült, akkor pont addigra igyekeztem odaérni, mire a tutaj a partnak ütközött és a hasonmásom a szárazföldre ugrott, így kicsit olyan volt, mintha valóban a tutajon érkeztem volna. ~ Képzelődöm, megőrültem, vagy rohadt szar a memóriám ~ üzentem egyből a szavakat, felsorolva a lehetőségeimet. ~ Egyébként szia. Álmomban sem gondoltam volna, hogy pont ezen a zord vidéken futunk ismét egymásba ~ dobtam le magam vele szemben a fenekemre, hogy enyhén oldalra biccentett fejjel szemléljem az új külsőt. Amennyiben tényleg ő az. Ha meg nem, akkor szépen bemutatkoztam egy kóbornak, na bumm neki.
Nem nagyon fűlött a fogam ahhoz, hogy akár egyetlen napnál többet töltsek el ebben a városban a muszájnál, de tekintve, hogy három napja egy bölény szétrúgta a vállam vadászat közben, nem tudtam még hazamotorozni. A kormányt órákig kell tartani és farkaslét ide vagy oda, nem kockáztattam meg a dolgot. A csontom nem tört – valószínűleg – legalábbis abból, hogy képes vagyok a karomat emelni és mozgatni, ezt feltételezem, az meg, hogy közben rohadtul fájt az elején, egy dolog. Jó, most se habos torta a dolog, de ahhoz képest, hogy akkor éjjel rá se bírtam állni farkas alakban arra a mellső lábamra, amelyik vállam a sérülést elszenvedtem, már egész istenes, hogy most legalább már képes vagyok ráhelyezni a súlyomat, még ha húzva is, de legalább mozog. A motelben szálltam meg a város szélén, hogy legyen hol letusolnom és a motoromat is ott hagytam, a belvárost pedig messziről elkerülöm. Időm nagy részében a környék erdőit jártam és járom kiszáradt szavanna színű, sprőd szőrű bestiám alakjában, hogy minél gyorsabban helyre jöjjön az ízület és húzhassak vissza Anchorageba. Megállok a vízparton, pajzsom nagyobb részben van felhúzva, semmint leengedve, de nem zár teljesen, hogy időben figyelmeztessen, ha arra van szükség. Az energiái a farkasom számára ismeretlenek, de mégis tudom, hogy kit sodort ide a hideg északi szél. Pedig nem ma volt, hogy elváltak útjaink egymástól. Felemelem a fejem és meglátom a tutajozó farkast, amire ha képes lennék ebben a formámban, tuti felhúznám mindkét szemöldököm, hogy aztán lassan fülig húzódó széles mosollyal nézzem a jelenetet. A vérvonalam most már az, ami az Övé is, és nem mondom, hogy nem élek a gyanúperrel, miszerint nem biztosan azt látom, ami a valóság, innen azonban nem tudom megállapítani. Akár az is lehet, hogy farkasként megtanult és szeret raftingolni, ki tudja miféle hóbortoknak hódol mostanában?! Azóta, hogy egyikünk erre, másikunk meg arra ment, több élet is lefolyt a folyón – haha – akár ez is megtörténhetett. A látvány leköt, de a fülem mozdul, amikor mintha hallanék valamit a másik irányból – azt hiszem, ha valaki megtanulja kihasználni az illúziókeltés adta lehetőségeket, akkor valahol fel is készül arra, hogy a fagyi visszanyalhat, vagy csak a munkám tett részben paranoiássá –, de a partra érkező farkas mellett igyekszem másra is figyelni, akkor is, ha végül tévedni fogok. Hiába vagyok egykori otthonom földjén, ma már számkivetettnek számítok és igyekszem nem a falka tyúkszemére lépni, naná, hogy próbálok minden veszélyre – általam annak ítélt hangokra és szagokra – figyelni. ~ Azt hiszem egyik sem, feltéve, ha arra érted, hogy a kis fekete gyorsaságból ez lett, amit most látsz. ~ ha közben előtűnt, az illúzió meg el, akkor könnyedén lépdelek oda hozzá – ha viszont még él a hamis farkas képe is, akkor egyelőre várok – és ülök le vele szemben. ~ Falkaszagod van. ~ szimatolok a levegőbe. Pár napja még az egyik társával vadásztam – akkor szereztem be a vállsérülésemet – felismerem, ráadásul mindkét falkának voltam tagja is, az emlékeimbe égett, bármikor felismerném az illatukat. ~ Feltételezem akkor te is ide tartozol. ~ szűröm le az azt hiszem nyilvánvalót. ~ És szia. Én is örülök, hogy látlak. ~ felállok és közelebb somfordálok, így téve le a hátsóm ismét. ~ Kikapok, amiért erre őgyelgek? Mentségemre, igyekeztem a periférián maradni. ~ előre nyújtom a fejem kissé és így szemlélem a rég nem látott Bestiát és míg farkasomnak új ez az egész, addig én képes lennék a nyakába ugrani. Hát noh, jót utaztunk együtt, szép emlékként maradt meg.
Nagyjából úgy időzítettem, hogy az illúzióm azon a helyen érjen partot, ahová addigra már én is odakocogok, de mivel sejtettem, hogy kiszúrt, talán lényegében mindegy is volt. Biztos, ami biztos, az illúzió végül eltűnt, hogy valódi alakomban álljak, azaz üljek aztán előtte és közöljem vele az első gondolataimat. ~ Ez azért megnyugtató, mert tényleg azt hittem, valami baj van velem ~ feleltem könnyedén, nevetős hangon. Gáz lett volna, ha összekeverem valakivel, de mint azt a szavak mutatják, nagyon is ő az, csak új külsőbe burkolózott. ~ Egyébként jól áll ~ értem ezt az új bundára, arról nem is beszélve, hogy vérvonal rokonok lettünk. Juhéé! ~ Nem csal a szimatod ~ biccentek egy aprót, ezzel is megerősítve a szavaimat. ~ Neked viszont nincsen, úgyhogy vagy magányosként tengődsz a városban, vagy csak szimplán átutazóban vagy ~ közlöm az egyértelműt és azt, mire is következtettem belőle, aztán majd kijavít, ha esetleg tévedek, de örülnék, ha kicsit pontosabbak lennének az ismereteim róla, mégis miért kószál errefelé. ~ Ide, bizony. Nem régen jöttem én is a bagázs után ~ ha tud bármit arról, hogy a hotelbéli népek Chicago-ból jöttek, akkor ennyiből már levágja, hogy nem frissen csatlakozott tag vagyok. Ha viszont csak átutazóban van, akkor semmi olyat nem mondtam, amiről esetleg ne kellene tudnia. Figyeltem, ahogyan közelebb araszolt, így csökkentve a kettőnk közötti távolságot. Valószínűleg ha nem lenne ennyire ismeretlen a farkasa, már az első pillanatban a nyakába ugrottam volna, de feleslegesen nem szeretnék bajt. ~ Ha falkatagként kell válaszolnom, akkor azt mondanám, hogy nem kapsz ki, miért kapnál? Hiszen tartod a tisztes távot, jókislány vagy ~ sorolok fel néhány dolgot, ezek pedig egyáltalán nem adnak okot arra, hogy lekapjam a tíz körméről. ~ Viszont ha egy rég látott barát válaszolna, aki sunyi módon szeretné kihasználni a kínálkozó lehetőségeket, akkor azt mondanám, hogy igen. Bár mindig is szerettem a rosszlányokat, szóval… ~ hagyom félbe a mondatot, miközben már talpra szökkenek, hogy félkörben kezdjek el körülötte járkálni, mintha csak prédáját becserkészni kívánó farkas volnék. Valamilyen szinten tekinthetjük ezt is annak, de mivel ártani nem szeretnék neki, így mégsem sorolható a klasszikus vadászathoz a helyzet. ~ Te mit gondolsz? Ártatlannak vallod magad? ~ hecceltem tovább, miközben egyre közelebb róttam azokat a félköröket, folyamatosan csökkentve a kettőnk közötti távolságot.
~ Egy lány mindig szereti hallani, hogy nem volt felejthető, így örülök, hogy zavart keltettem. És kösz. ~ érezhető a felé küldött szavakban lévő jókedvű derültséget a nyilvánvaló szemtelenségen túl. Igazából azt jobban zokon vettem volna, ha egyáltalán nem ismer meg, akkor is, ha ez a bundásom merőben eltér a régitől, legalábbis megjelenésében. A személyiségük mutat hasonlóságokat, a fekete mégis szertelenebb volt valamelyest. Félre értés ne essék, gyilkosnak nevelték, így nem volt konkrétan szeleburdi, de izgága és adott esetben bolondozásra hajlamos igen. ~ Ezek szerint még nem olvastad át az összes jelentést a kóborokról. ~ ha tudnék, akkor most szélesen mosolyognék, helyette egy kis vicsor kerül a képemre, de a szavaim hangulatából érezheti, hogy miként is értem a dolgot. Nincsenek kétségeim arról, hogy egykori falkatársam és régvolt alfám már régen leadta a magáét. ~ A helyzet az, hogy megfordultam mindkét falkánál, előbb Chicagoban, utóbb itt a hegyieknél, most pedig Anchorageban élek. Ez a rövidített verzió. ~ előbb-utóbb úgyis megtudja, akkor már inkább tőlem, mint egy aktából. Az egyesült falkából nem kaptam ízelítőt, előbb eljöttem innen, minthogy idejött volna Castor a farkasaival és az exfalkámmal. ~ Mikor csatlakoztál hozzájuk? ~ igazából csak azért kérdezem, hogy vajon mennyivel kerültük egymást, mert ezek szerint azután csatlakozott, hogy én magam mögött hagytam a szeles várost. Ahogy felém szökken, talpra állok én is és vele együtt mozgok, amikor körözni kezd lassan, így tartva a szemkontaktust. Nem félek, sokkal inkább élvezem ezt és az energiáimban tökékéletesen ott van a lenyomata ennek. ~ Pontosan tudod mennyire is vagyok ártatlan és az évek alatt nem sokat javultam. ~ csóválom meg a fejem vigyor helyett vicsorogva, miközben már küldöm is felé a következő gondolatot. ~ De ettől még minden vádat tagadok. ~ pimaszkodok kicsit, végig tartva a szemkontaktust a hímmel. Úgy tűnik mostanában sikerül összefutnom a rég nem látott ismerőseimmel és ez valamiért indokolatlan jó érzéssel tölt el. ~ Szóval…? ~ kapom el egy félbe maradt mondatának a végét, egyelőre várakozó állásponton maradva.
~ Szép is lett volna, ha azok után, amiket együtt átéltünk, elfelejtelek ~ válaszolom könnyedén, mert számomra igenis fontos volt az együtt töltött időszak és nagyon is élveztem. Azért az biztató, hogy ő is tudja, ki vagyok, mert egy férfi is örömmel hallja, hogy nem volt felejthető. ~ Eléggé összezavartál az új külsővel, meg kell hagyni. Először tényleg azt hittem, hogy képzelődöm, de aztán próba szerencse alapon gondoltam megpróbálom, legfeljebb beégetem magam egy ismeretlen előtt ~ nevetős volt a hangom, ahogyan megosztottam vele nem sokkal ezelőtti gondolataimat. ~ Odáig nem jutottam még el, egyelőre a sajátjaimmal kívánkozom megismerkedni ~ no meg a területtel, bár így utólag visszagondolva lehet nem ártottam volna átfutni a nyilvántartást, hogy legalább tudjam, kivel futhatok össze, de most már teljesen mindegy. Túl nagy volt a felfedezési vágyam. Majd legközelebb okosabb leszek. ~ De ha van jelentés rólad, akkor gyakori vendég vagy errefelé ~ kijelentésbe öntött kérdésem röppen felé, amire nem is kell sok, hogy megkapjam a magam kis válaszát. ~ Komolyan? ~ csodálkozom arra, hogy a chicago-i falka tagja is volt, mert ezek szerint szépen elkerültük egymást. No sebaj, jobb későn, mint soha a találkozás is. ~ Szóval Anchorage. Hogyhogy elhagytad a hegyi falkát? Nem akartál a régi arcokkal összefutni? ~ kíváncsi vagyok, semmi piszkálódás nincsen a szavaimban. Tökéletesen megérteném a helyzetet, ugyanakkor kíváncsi vagyok, hogy köze volt-e Castor érkezésének ahhoz, hogy inkább elhagyta a várost. De úgy tűnik messzire azért nem tudott tőle menni. ~ Körülbelül ötven évvel ezelőtt ~ válaszolok egy gyors fejszámolást követően. Dátumra pontosan már emlékszik rá a fene, de szerintem az évet nagyjából sikerült belőnöm. ~ Te mikor hagytad magad mögött őket? ~ csakhogy meglegyen a viszonyítási alap. Aztán majd kiderül, mennyivel kerültük el egymást. ~ Rossz pénz nem vész el ~ semmi dorgálás nem volt a szavaimban, sőt, mondhatni örültem neki, hogy nem változtatták meg túlságosan az eltelt évek. Örömmel vettem, hogy velem együtt mozgott, így végig tarthattuk a szemkontaktust és mivel vigyorogni én magam sem tudtam, hát hasonló vicsor ült az én pofámon is, mint az övén. ~ Azt egyből sejtettem. De talán szerencse, hogy nem olvastam a jelentéseket, mert így megvádolni sem tudlak ~ pimaszkodtam magam is, incselkedve szűkítve le a félkörök távolságát, így amikor visszakérdez, máris akcióba lendülhetek. Hirtelen mozdulok és habár ő az idősebb, bízom abban, hogy mivel én vagyok a hím és kissé nagyobb is nála, a meglepetés ereje nagyobb lesz és sikerül magammal sodornom. Mert ha sikerül, akkor úgy igyekszem kormányozni magunkat, hogy ő kerüljön alulra, a hátára, én pedig fölé tornyosulhassak, feje mellett támaszkodva meg a mancsaimon. ~ Szóval ennek ellenére én bolond lennék azt mondani, hogy ártatlan vagy és hagyni, hogy csak úgy elsétálj ~ egészen közel volt már a pofám az övéhez, de ennél többet nem mozdultam. Hangomban pimasz él ült meg, energiáim pedig zizegtek kettőnk körül, között. ~ Na? Tagadsz, vagy megmutatod, hogy mennyit is javultál?
~ Zokon is vettem volna. ~ bár szavaim könnyeden csendülnek pajzsa mögött, azt hiszem tényleg így éreztem volna, ha a múld ködébe tűnök esetében. Szerencsére azonban nem így történt és, ahogyan ő nem feledett engem, úgy én sem őt. Mi több, igen kellemes és élénk emlékeket őrzök vele kapcsolatban. ~ Mindig is azt vallottam, hogy egy nő legyen képes meglepetést okozni. Bár az is tény, hogy ilyesféle meglepetéssel többször nem szándékozom készülni már életem során. Nem mintha ezt a mostanit valaha terveztem volna. ~ nem, nem én akartam az átharapást, de megtörtént és ezt gyakorlatilag, ha nem is egyenesen, de kevéssé burkoltan meg is osztottam vele. ~ Nem égtél volna be, max szerzel valakinek pár igencsak emlékezetes percet. ~ ugyanolyan nevetősen és jókedvűen küldöm felé a válaszomat, ahogyan az övét kaptam korábban. ~ Sok az ismeretlen a hegyieken túl is? ~ hamarabb leléptem a városból, minthogy megérkeztek volna a chicagoiak, így pedig nem mindenkivel vagyok képben, ki az, aki itt van és még én is ismertem és ki az, aki utánam érkezett és maradt velük. Néhányakról tudok, másokról nem, nem igazán mélyedtem bele abba, hogy kiderítsem kik is a falka tagjai egészen pontosan. ~ Munka miatt olykor átjárok, de nem túlzottan gyakran és akkor is igyekszem kerülni a területeteket és a konfrontációt, de nem tagadom, belefutok néha egyik másik falkatagba. ~ mi több, néhányakkal még a kapcsolatot is tartom, így pedig nehéz lenne elkerülni, hogy ne tudjanak rólam, főleg, mivel eleve ismernek. Nem zavarom a köreiket, jól megvagyunk egymás mellett, főleg, hogy nem is itt élek és egyelőre nem tervezek elköltözni. Remekül megvagyok a házamban odaát a halammal. ~ Aha, a lehető legkomolyabban. Jó néhányukat én szerveztem be a falkába, ez volt a dolgom. ~ még Todd alatt kezdtem el működni és akkor is folytattam, amikor már Castor vette át az irányítást. Az volt a dolgom, hogy a falka számára hasznos farkasokat találjak és érjem el, hogy csatlakozzanak. Onnantól kezdve már csak össze kellett hozzam a találkozókat a falka és a leendő falkatag jelöltek között. ~ Nyolc éve jöttem el, akkor még nem voltak itt a chicagoiak, de ezt gondolom te is tudod. Egyszerűen elegem lett Vincentből és a fejetlenségből, ez az igazság. ~ ha most emberi alakomban lennék, akkor bizonyára megvonnám a vállam – nem azt, amelyik fáj persze – így azonban elmarad a kísérő mozdulat. Hazugság nyomát azonban nem fedezheti fel a szavaimban, mert tényleg így volt. Elég lett a szarakodásból és a féktelenségből, inkább leléptem. ~ Akkor tényleg éppen csak elkerültük egymást. Én nagyjából hetvenöt éve jöttem el. ~ huszonöt éven múlt, ami magában nem kevés, de ha onnan nézem, hogy a hímmel vagy két évszázada váltak el útjaink egymástól, mindjárt nem tűnik annyira soknak. Minden csak viszonyítás kérdése ugyebár. ~ Igen, azt látom. ~ pimaszkodok vissza szemtelenül, hiszen azt a bizonyos „rossz pénzt” rá is ugyanúgy lehet érteni, mint rám. Akkor is, ha fenemód örülök annak, hogy nem veszett el, mi több, hogy itt van. A válaszra nem marad időm, mert ahogy elrugaszkodik és rám veti magát, elsodor a lendülettel és persze, hogy maga alá teper. Nehezebb nálam, így pedig nem nehéz – azaz pont, hogy, de egy másik kontextusban – a helyemen tartania és úgy tűnik, hogy a földön maradok. Mellső mancsaimat a mellkasának feszítem, domináns nőstényem azért nem adja és hagyja magát csakúgy puszira. ~ Ki mondta, hogy el akarok sétálni? ~ szemtelenkedek és ahogy előre hajol alsó állkapcsa után kapok agyaraimmal. Nem durván, fel sem sértem, inkább tudnám hasonlítani ezt ahhoz, amikor a természetben élő társaink kölykökként játszanak egymással. Csipkelődésnek viszont remekül megteszi. ~ Az attól függ, mit is akarsz pontosan látni. Illúziót vagy a valóságot és nem mellesleg a hogyan is igen fontos momentuma a kérdéskörnek. ~ attól függ milyen játékot is űzünk egymással, más és más lehetőségeket rejt magában a bundás bestia alakja vagy az emberi forma. Na és akkor az is kérdés még, hogy mennyire játék a játék… ~ De akárhogyan is legyen, ebben a helyzetben, jelenleg és így, aligha tudok bármit is mutatni. ~ maximum jól képen nyalni. Vagy harapni. De kétlem, hogy bármelyiket is különösebben díjazná.
~ Sikerült ~ az nem kifejezés! Rendesen összezavart ezzel a „kis” meglepetéssel, de gondolom ezzel ő is tisztában van. ~ Mi történt? ~ kérdeztem kíváncsian, bár ez nem jelenti azt, hogy ki fogom belőle préselni a választ. Ha túl bensőséges az információ, akkor nyilván nem erőszakoskodom, de az ilyesmi olyan, amit nem mindenki él át, így érthető, hogy kíváncsiskodom. Arról nem is beszélve, hogy voltunk olyan jóban a múltban, hogy érdeklődjek iránta és fel merjek tenni egy ilyen kérdést. ~ Annyira nem vészes, hogy panaszkodjak miatta. És amúgy is szeretem a kihívásokat ~ a falka felét nem igazán ismerem, ami nem túl fényes állás, de dolgozom rajta. Még mázli, hogy viszonylag szocializált lénynek tartom magam, így nem nehéz szóba elegyedni az ismeretlenekkel, de tény, hogy egyszerűbb volna, ha az ismerősök száma több volna, mint az ismeretleneké. Ami késik, az amúgy sem múlik. ~ Mivel keresed a kenyered? ~ érdeklődöm eziránt is, mert nem árt tisztában lenni ilyen apróságokkal sem. ~ Annak viszont örülök, hogy néhanapján átjársz. Majd szólj, ha legközelebb jössz és szívesen látnád a pofázmányomat ~ ajánlom fel a dolgot és teszem egyértelművé is a számára, hogyha úgy alakul, szívesen futok vele újra össze. Szeretek a társaságában ejtőzni. ~ Kár, hogy lemaradtam azokról az időkről ~ érdekes fordulat lett volna már akkor összefutni, de azért a mostani helyzetre sem panaszkodhatok. ~ Arról hallottam, hogy elég nagy volt errefelé a fejetlenség, de nem gondoltam volna, hogy már olyan régóta tartott a dolog ~ azért jött át Chicago-ból a falka egy része, mert hívtak minket kicsit megzabolázni az ittenieket, de az nagyjából négy-öt éve volt. Ezek szerint hosszabb ideje tartott akkor már a fejetlenség. ~ Szóval elhagytad a süllyedő hajót, praktikus ~ pimaszkodtam kicsit, de nem gondoltam ám komolyan, csak a szokásos piszkálódás egyike volt ez is. ~ Látom a pimaszságod sem veszett el ~ egy cseppet sem bántam a dolgot, szerettem, ha a nőstények felveszik a kesztyűt és Cressida határozottan nem a pironkodós fajtából való volt, az én legnagyaobb örömömre. A sok csacsogás helyett azonban inkább ugrok, magammal sodorva őt is, kihasználva a termetesebb méretemet és szorítva így őt a földnek. Apró, elégedett morgás a válasz, amikor a mellkasomnak érzem feszülni a mancsait. Ne is hagyja magát! Úgy nem lenne benne semmi izgalom. ~ Előbb-utóbb csak kénytelen lennénk folytatni a magunk útját, úgyhogy én inkább az utóbbra teszem a voksom ~ újabb morgás szakad fel a torkomból, amikor az alsó állkapcsom után kap. Nem a morcos fajta a hang, sokkal inkább elégedett és kihívó. Keringőzöl velem, szépség? ~ Nem vagyok az újdonságok ellen, de amondó vagyok, az illúziókat hagyjuk későbbre, mit szólsz? ~ incselkedek vele, gyorsan végignyalva a pofáján, mielőtt leugranék róla. A fák felé kezdek ügetni, mégse a kavicsos parton folytassuk a továbbiakat, arról nem is beszélve, hogy minden bizonnyal ő is éppen annyira értékeli az ilyen nyalakodást, mint én, úgyhogy az esetleges megtorlásra is számítok. Nem futok el előle, csupán nagyobb teret biztosítok számunkra. ~ Na, jössz? Vagy fetrengsz még inkább ott egy kicsit? ~ pimaszkodom tovább, mielőtt beérnék a fák közé és megkezdeném az alakváltást. Így mindenféle játék sokkal érdekesebb.
~ Az átharapóm úgy gondolta jobban mutatnék az ő vérvonalában. Az már persze más kérdés, hogy engem nem kérdezett meg előre semmiről sem, csak megtette, amihez éppen kedve szottyant. ~ adok is és nem is. Nem olyasmi ez, amiről vígan vagy szívesen mesélek, mert pontosan annyira szeretem ezt a vérvonalamat, mint amennyire gyűlölöm is. Ezen vérvonal egyik tagjának köszönhetem, hogy megöltem a saját ikerfivérem és egyben vérvonaltestvérem, de ezzel együtt a fekete gyorsaság volt, akivel véghez vittem a dolgot, így az elvesztése részben hozott némi megkönnyebbülést, hogyha a bűntudatomat nem is enyhítette vagy tüntette el. Kettősek az érzéseim ma is, pedig egyáltalán nem mostanában történt a dolog és ennyi idő alatt képes voltam hozzászokni és kiaknázni az új lehetőségeimet és képességeimet is. ~ Igen, rémlik ilyesmi. ~ bólintok egyet pimaszkodásom közepette és ha nem a bundásom alakjában volnék most, akkor bizonyára szélesen és sokat mondó vigyorral a képemen pillantanék rá. A kihívások fogadtatásával részéről sosem volt gond, erre tökéletesen emlékszem és nem csupán rémlik a dolog. ~ Ha fel kell kutatni egy eltitkolt bankszámlát, vagy meg akarsz találni valakit, esetleg azt akarod megtalálni, amit eltulajdonítottak tőled vagy csak nem szeretnéd bepiszkolni a kezed, hívj fel. És nem, virágültetést nem vállalok. ~ lógatom ki rá a nyelvem, nyelvöltésként, csak ez farkasalakban nem pontosan olyan, mint emberiben, viszont most megteszi. Igyekszem nem egy szóval leírni, hogy mi is a munkám, ahhoz túlságosan sok rétű és a legtöbben nem is vágják, hogy mi is pontosan, hacsak azt árulom el, ahogyan definiálom a dolgot. ~ Problémákat oldok meg és tudom, hogy egy egész falka áll a hátad mögött, de attól még felhívhatsz. Persze, csak, ha akarsz. ~ nem bánnám. Nagyon nem, ami azt illeti, de tisztában vagyok azzal, ha bármi olyan nemű gondja akadna, mint amiket felsoroltam, elsősorban a falka intézné el, megvannak erre a megfelelő farkasok. Mondjuk nekem nem bundások a leggyakoribb ügyfeleim, de ez megint egy más kérdés. Az viszont tény, hogy ilyesmiket csinálok. Az emberek legtöbbjének akad olyan problémája, amire én vagyok gyógyír. ~ És te? Mivel foglalkozol manapság? ~ nagyon régen különváltak útjaink, így feltételezem már régen nem abban utazik, mind annak idején. ~ Bármikor szívesen látlak, szóval szavadon foglak és kereslek. ~ ebben már most biztos vagyok. A múltban nagyon kedveltem és hacsak nem fordult ki a négy sarkából időközben, akkor nem hiszem, hogy a jelenben bármi gondunk lenne. ~ Én is sajnálom, de azt kicsit sem, hogy most sikerült összefutni. ~ vicsorítok vigyorgás helyett. Jobb későn, mint soha, nem igaz?! ~ Nem volt új keletű, mikor megérkeztetek. És bizonyos értelemben így is lehet mondani, de jobb szeretek rá úgy gondolni, hogy csak betelt a pohár és inkább saját útra léptem. ~ illetve volt még egyéb dolog is a háttérben, de arról soha senkinek nem beszéltem még és nem is akarok. Így pedig nem hazudok, tényleg elegem lett, csak azt a bizonyos utolsó cseppet a pohárban dolgot megtartom magamnak, ami az eljövetelem mellé állított. Patkány dolog volt vagy sem eljönni, megtettem és örülök, hogy így alakult. Szeretem az életemet, ahogy most élem és eszemben sincs feladni a falkáért. Tökéletesen megvagyok úgy, ahogyan vagyok. ~ Nem ejtettek a fejemre, hogy útközben elhagyjam. ~ a szemtelenségemmel és a pimaszságommal nincs gond, ezt a megjegyzést is sikerül ilyenre keríteni, de tovább nem fűzhetem a dolgot, mert igen hamar ledönt a lábaimról. Szó szerint és ráadásul mind a négyről egyszerre. Naná, hogy nem hagyom magam és mellkasának feszülnek mancsaim. A morgását viszont jó néven veszem, elismeri, hogy látja, nem hagyom magam és egyébként is van egy olyan sejtelemnyi felütése, ami miatt kifejezetten kellemes hallani. ~ Tudod, hogy szintén zenészként egyesekhez hasonlóan én is mindig szerettem a kihívásokat, szóval állok elébe. ~ a zenéhez ugyan nem sok közöm volt, de tény, ami tény, ugyanakkor a lelkesedéssel viseltetek a kihívásokkal szemben, mint ő és nekem is jobban tetszik az a bizonyos utóbb, mint az előbb. Felé kapok – még szép, ostoba volnék kihagyni – és újabb morgást kapok válaszul, ami ugyanolyan módon lelkesít fel, mint az előbbi. Keringőzöm, még szép, hogy azt teszem! Már épp elejteném gondolatai között az enyémeket válaszul, amikor képen nyal. Bundásom prüszkölve fújtat egyet, nincs odáig a dologért. Ahogy leugrik a hím rólunk, úgy pattanunk talpra átfordulással, egyenesen a másik után iramodva. ~ Csak szeretnéd. ~ küldöm utána a szavakat és bizony készülök is arra a megtorlásra, ami azt illeti, de ahogy beveti magát a fák közé, váltani kezd. Lefékezek és utánzom, én is emberi alakot veszek fel, azonban nem egyenesedem fel azonnal, előbb még guggolva a földön maradok, élvezni és csodálni a kilátást. Van mit. - Az idő vasfoga nem csorbított rajtad kicsit sem. – kaján, pimasz mosollyal ajkaimon időzöm el a vonásain, testének egyes porcikáin, minden szemérmesség nélkül kiélvezve a látványt. Változás rajtam sincs sok, leszámítva a tetoválásomat, ami nem olyan régen került az oldalamra. A sérült vállam pedig még mindig színes a bölény rúgásától, de már erőteljesen javulófélben van.
~ Nahát, ez azért elég genyó dolog! ~ farkas alakban nem tudtam grimaszolni, de a felháborodásom érződött az energiáimból is. ~ Mondjuk nem csodálom, hogy magának akart, ezt a részét teljesen megértem a dolognak ~ incselkedek vele egy picit, próbálva kicsit pozitívabb irányba terelni ezt az egészet. Sejtem én, hogy ez nem az a történet, amit minden este, mindenkinek elmesél egy pohár ital mellett, nyilván nem lehet egyszerű ilyesmivel együtt élni. ~ Nyajj már ~ egyértelmű csalódottság ült meg a szavaimban, de abból a piszkálódós fajtából. ~ Pedig már tök jól elterveztem, milyen virágágyást szeretnék a hotel hátsó kertjébe ~ nyilván nem volt semmilyen terv, sem hátsó kertje a hotelnek, de jól esett húzni az agyát kicsit. ~ De köszönöm a felajánlást, mindenképpen megjegyzem. Tuti izgalmakkal teli akkor a munkád egyébként ~ legalábbis szerintem tök menő nyomozgatni mások után. Egy ideig én is dolgoztam nyomozóként és bár nem egészen ugyanaz a kettő, akadnak hasonlóságok. ~ Akad olyan probléma, amit a falka nem igazán tud megoldani ~ ráztam meg fejemet és egy percig sem aggódtam, hogy ne értené a pimasz megjegyzésem valódi jelentését. Bár falkásként nyilván nem fogok minden héten összefutni egy magányossal, de mivel azt mondta, csak ritkán jár át, így nem érzem úgy, hogy probléma lehetne a dologból. ~ Ha úgy nézzük, lényegében én is problémákat oldok meg, csak nem egészen olyanokat, mint te ~ indítottam ennyivel. ~ Rendőrként tengetem a mindennapjaim civil részét ~ adok végül teljesen konkrét és pontos választ a kérdésére. ~ Ezt örömmel hallom ~ biccentettem egyet elégedetten, hogy nem untatja a fejem és szívesen keres majd, ha erre jár. Őszinték voltak a szavaim, mert tényleg örültem neki, hiszen kedveltem anno, nagyon is és nem hiszem, hogy változott volna annyit a helyzet, hogy ezúttal ne így legyen. ~ Azt én sem sajnálom, szóval bármennyire is genyó dolog, de hálát adok annak a bölénynek ~ pimaszkodok tovább, hiszen ha nem kapja telibe a vállát az állat, akkor már rég visszament volna Anchorage-ba és nem futhattunk volna össze. ~ Héj! Biztos nem én leszek, aki elítél miatta, amúgy sem lehet örökre begubózni ebbe a városba. Főleg úgy, hogy mik történnek itt, tényleg jobb, hogy távol vagy tőle ~ válaszoltam őszintén, mert veszéles egy vidék ez. De bizonyára ő is hallott a vörösbe borult áprilisokról, szerintem terjed annyira a pletyka a két város között, hogy eljussanak oda is az ilyesmi információk. Mellkasomnak feszül a mancsa, elégedetten morgok. Alsó állkapcsom után kap. Ismét csak elégedetten morgok. Mégis vegyül valami kihívó él is a hangba, nem lehet ismeretlen a számára, ha emlékszik még rá, szerintem anno is előfordult ilyesmi felállás közöttünk. Azzal a különbséggel, hogy akkor még a fekete bundáson terpeszkedtem. ~ Mindig öröm hasonszőrű zenésszel találkozni ~ kontráztam rá a szavaira, merthogy zenész én sem igazán voltam. Bár attól függ, milyen kontextusban nézzük, de ebbe inkább nem mászok most bele. ~ Szeretné a ragyaverés! ~ válaszoltam nevetős hangom már futás közben, hiszen én csak örülök, ha utánam jön és nem heverészik ott tovább, bármennyire is kelljen valami megtorlásra számítanom. Jöjjön csak, ezer örömmel állok elébe! Alakot váltok, ő is hasonlóan tesz és ahogyan ő végigmér, úgy én is hasonlóan teszek. Nagyot nyelek, mert meg kell hagyni, bizony még mindig eszméletlen dögös, pláne, ahogyan ott guggol… Basszus már! - Te sem panaszkodhatsz, azt kell mondjam - lépdeltem hozzá közelebb, elégedett félmosoly terült el a képemen, egyértelmű jeleként; nagyon is tetszik a látvány. - Na gyere, had nézzem azt a firkát az oldaladon - nyújtottam felé egyik kezemet, hogy felsegítsem a földről. Nekem nem volt tetoválásom, ám hegeim annál több, itt-ott karomnyomok, ezüst tőr okozta vágások és egy lőtt sebem is volt a csípőm fölött. Testőr voltam, egy pillanatig sem szégyelltem az összecsapásaim nyomait.
~ Az. ~ mélyen egyetértek, tényleg genyó dolog volt. Viszont régen történt és visszacsinálni meg már úgysem lehet. Meg már egyébként se akarnám, akármennyire is szerettem a fekete gyorsaságot. ~ Te aztán nem felejtettél el bókolni. ~ kár volna tagadnom, hogy mennyire tetszenek a szavai – még szép, igencsak kellemesen simogatják az egómat, és vessen rám követ bárki, aki emiatt elítél – és erről nem csak a szavaim adnak tanúbizonyságot, hanem az azzal együtt az energiáimban beálló leheletnyi változás is. ~ Ennyire azért ne legyél csalódott. Emlékeztetőül jelezném, a kis kacsóim számtalan egyéb, sokkal kellemesebb tevékenységre alkalmasak, mint a virágültetés. ~ szemtelenkedek vele. Vettem a lapot és értékelem is, a humorérzékem mindig is megvolt és nem is szándékozom bármikor is elhagyni. ~ Tényleg az, nem unatkozom és nem fenyeget az sem, hogy belefásulnék a hétköznapokba. ~ nem tagadom, hogy piszokmódon élvezem a melómat és tényleg folyamatosan mozgásban és pezsgésben tart, így pedig panaszra nincs okom. ~ Hát nincs egyetlen csinos kis nőstényetek sem, aki felajánlaná a segítségét? ~ ennél szemtelenebb már aligha lehetnék és hagyom is, hogy minden pimaszságom körbelengje a gondolatai közé ejtett kérdésemet. Egyébként meg csodálkozom a dolgon, amennyire emlékszem, egy olyan pofival és nem mellesleg csodás hátsóval, mint ami neki van, hogyhogy nincs olyan, aki khm… kisegítené?! Arról nem is beszélve, hogy mennyire fantasztikus ember és farkas egyszerre. Mindig is annak tartottam és ki nem is mondtam – és most sem szándékozom – attól még így gondolom. ~ Az sem unalmas szakma. ~ és szerintem passzol is hozzá, nem mintha ennek köze volna bármihez is, de az most mindegy. ~ Maximum a szellemének tudsz már csak. ~ vigyorodok el, mert a bölény régen megtért az örök legelőkre. Vagy akárhová. A lényeg, hogy szegény vagy sem, de már nincs többé. ~ Kösz. ~ röviden, de annál több hálával bólintok felé, amiért nem ítél el. Magam mögött hagytam mindkét falkát és egyelőre nem is áll szándékomban visszatérni hozzájuk. Okkal jöttem el és okkal vagyok ott, ahol most élek és ahogyan élek. ~ Áprilisban már egyáltalán nem jövök át. A hírek hozzánk is átérnek. ~ húzom el a szám, már amennyire tudom ebben az alakomban. Évről évre egyre durvább a tavaszi hepaj és köszönöm, de nem kérek ősi, dühöngő szellemekből, remekül megvagyok nélkülük is. Ugrik, gurulunk, én alul, ő felül – jól kezdődik, nem tagadom –, morgunk, pimaszkodunk. Mintha el sem telt volna két évszázad. Hogy én mennyire szerettem vele jönni-menni, kóborolni… Minden szemérmesség nélkül nézem meg, amikor emberi alakot ölt, cserébe úgy veszem észre ő is alaposan megtekint. Ahogy közelebb jön és a kezét nyújtja, elfogadom és a tenyeremet az övébe csúsztatom, így egyenesedve fel a magam mélységében – aki alacsony, az inkább ne beszéljen magasságról önmagát tekintve – és kicsit úgy fordulok, hogy láthassa a… - Most komolyan firkának nevezted?! – megjátszott felháborodással és nevetős éllel a hangomban pillantok rá, miközben a vállát megérintve finoman lökök rajta egyet. - Ha megmustráltál, én jövök. – jelentem ki, mert ahogy elnézem, jó pár seb és heg került rá az elmúlt évszázadok alatt. Legalábbis kevesebbre emlékeztem. Amennyiben engedi, visszafordulok felé és ujjbegyeimmel gyengéden simítok végig, egyik-másik hegen és az egyértelműen golyó okozta begyógyult(?) seb felületén is. - Látom nem nagyon unatkoztál. – szusszanok a bugyuta kijelentésem után, majd tekintetem ismét felfelé fordítom arcára, íriszei után kutatva. - Örülök, hogy egyben vagy... – a hangom komolysággal csendül, mert a lehető legőszintébben így is gondolom, de a mondatot még koránt sem fejeztem be. Újabb pimasz mosoly terül szét ajkaimon, mielőtt megszólalnék. -… kár lenne ezért a szexi testért. – ha többé nem lenne, a helyes képéről már nem is beszélve, ezt azonban már nem mondom ki, így is éppen eléggé hizlaltam az imént az egóját. Ami viszont jár, az jár, ráadásul tényleg így is gondolom. Komolytalanul, de őszintén.
~ Van, amit képtelenség elfelejteni ~ teszem kétértelművé a válaszom, hiszen nem csak bókolni nem felejtettem el, ami azt illeti. Anno is volt már része a szép szavaimban és ahogyan most sem, akkor sem volt eltúlzott, kötelező szaga a bókjaimnak, őszintén adtam őket, ahogyan most is. Az a leheletnyi változás pedig némi elégedettséget ébreszt bennem, hiszen mindig is tudtam értékelni, ha egy nőnek tetszenek a szavaim. ~ Hm, ebben az esetben lehet akkor beletörődök, hogy nekem nem virágot fogsz ültetni ~ éppen olyan szemtelenkedő a hangom, mint az övé, hiszen nagyon is jól tudom, miféle kellemes tevékenységre alkalmasak azok a bizonyos kis kacsók. ~ Nem szoktam ilyen jellegű segítséget kérni a falkabéli nőstényektől, mert kell a fenének, hogy bármelyik többet gondoljon a dologba ~ ezúttal teljesen őszinték voltak a szavaim és minden pimaszságtól mentesek. Nem vagyok egy túlzott romantikus alkat és nem is akarok semmiféle komolyabb kapcsolatot, mert elveszik az ember józan eszét. Nekem meg nem kell, hogy nőstények rohangásszanak utánam. Persze nyilván akadnak olyan tagok is a falkában, akik szintén nem hívei az elvakult szerelemnek, de jobb a biztonság. ~ Nem bizony ~ értettem vele egyet a szakmámat illetően. Arról nem is beszélve, hogy az izgalma mellett rengeteg falka számára hasznos előnye is akad. ~ Helyes, nagyon jól teszed ~ ült meg némi komolyság a szavaimban. Durva dolgok történnek errefelé áprilisban és habár eddig egyszer sem volt részem benne, mindről tudok és hallottam. Örülök, tényleg örülök, hogy nem járkál errefelé áprilisban, legalább eggyel kevesebb személy, akiért aggódnék az év ezen időszakában.
Kölcsönös a másik megbámulása, éppen annyira nem zavar a dolog, mint őt sem, de minek tagadjam? Már anno is rajongtam minden egyes porcikájáért, a látvány pedig ugyanannyira kellemes, mint régen. Egyetlen különbséggel, azzal a tetoválással az oldalán, amit minden szégyenlőség nélkül hívok firkának. - Megnyugodhatsz, semmi gond nincsen a hallásoddal - teszek rá még egy adag pimaszságot, amikor pedig a vállamnál lök meg, nevetve adom meg magam és lépek hátra egyet, belemozdulva a lökésbe. - Csak tessék - tártam szét a karjaimat egy rövid időre a jobb láthatóság érdekében, amiket csak akkor eresztek le, amikor ujjbegyei a bőrömhöz érnek. Kellemes bizsergés fut rajtam végig, régen éreztem már az érintését, jól esik, egy pillanatig sem célom tagadni. - Én és az unatkozás az két külön fogalom - válaszoltam nevetős éllel a hangomban, ahogyan az előbb leeresztett kezeimet a derekára csúsztattam, tekintetem pedig az övével találkozott. Némi gyengédség csillant meg az íriszeimben, miután meghallottam a szavait, egy kicsit húztam közelebb, de még így is volt kettőnk között némi távolság. Szám egyik fele kunkorodik feljebb a pimasz mosoly láttán és a szavak hallatán, aprót morrantok, de ez is inkább kihívó, mintsem nem tetszést kifejező és közben azt a kicsiny távolságot is megszűntetem kettőnk között, ahogyan közelebb húzom magamhoz. - Szerintem is - szólalok végül meg, ahogyan letekintek rá, pimasz ívben görbül felfelé szám sarka. Nem voltam beképzelt és egoista, a mostani szavaimat is inkább a szemtelenség szülte. De kit érdekelnek a szavak? Engem nem.. és erről ékes tanúbizonyságot ad az is, ahogyan tenyereim a derekáról a fenekére siklanak, hogy aztán a combjára ráfogva emeljem őt meg, a derekam köré kulcsolva a lábait. Könnyedén tartom meg, ahogyan ezúttal már ajkaihoz hajolok, követelőző csókot kérve tőle, szenvedélyes táncra hívva ajkait, nyelvét egyaránt. Akarom, igen, hiányzott az érintése, a közelsége, a vágyam pedig nem csak a birtokló csókban, de az egyre keményedő lenti helyzetben is tökéletesen megmutatkozik.
~ Ezzel nem tudok vitatkozni. ~ nem mintha akarnék mondjuk. A kétértelműség kapcsán van némi csibészes felütése a szám sarkában játszó kis mosolynak. Értem, vettem a lapot, azt meg mindig is szerettem, ahogy a szavakkal bánt. Gyakorlatilag mindent nagyon kedveltem benne igazság szerint. ~ Ha vigasztal a tudat, másnak se. ~ habár valóban nem ültetgetek virágokat senkinek sem, energiáimban megmarad a szemtelenkedés és a komolytalanság. ~ Oh, szóval falkatárssal nem kezdesz. Van benne logika, megértem a dolgot. ~ mintha olyan nagyon tapasztalt lennék benne. Mármint a nagy érzelmes romantikázást eddig alaposan és rendkívül ügyesen sikerült szándékosan nekem is elkerülnöm. Összemelegedni valakivel néhány órára meg nem jelent semmi komolyabbat, a kettő nem ugyanaz és én is ennek vagyok a híve inkább. Tisztább ügy, kevesebb gonddal és csak az élvezet része marad. ~ Mindig is jó kislány voltam. ~ hazudok a helyeslésére. Tudom, hogy kiszúrja, de mivel a téma túl komoly, én pedig jobban szeretném, ha megmaradna a könnyedség hangulata, hát elütöm a dolog élét egy egyértelmű és totális hazugsággal. Nem vagyok se jó, se rossz, ennyire nem skatulyázom be magam vagy bárki mást.
- Ó, azt egy pillanatig sem feltételeztem. Neked meg a szemtelenséggel. – bagoly mondja verébnek. Khm… farkasnak. Merthogy azért pont, hogy nekem sem kell a szomszédba mennem, sosem kellett. Elnevetem magam, ahogy megadja magát a lökésemnek, mivel akkora erő nem volt benne, hogy ki tudjam billenteni a helyéről. Nem kell kétszer mondania, már lépek is utána, hogy kartávolságon belül legyen és így érintem meg a hegei nyomát. Nagyon nem sietek, nem hajt a tatár, ha zavarja, akkor meg úgyis szóvá teszi a dolgot, de amíg szabad a gazda, addig érdeklődve nézegetem. Na jó, bevallom, nem csak a sebeit. Ugyanolyan jól esik érintenem, mint, ahogyan az energiáimban érzem ő miként is fogadja, amikor az ujjaim a bőrén szaladnak végig. - Igen, rémlik valami ilyesmi. – döntöm enyhén oldalra a fejem és ahogy tenyerei alá fogja a derekam, az enyémek úgy simulnak a mellkasára. Közelebb von, hát előre lépek annyit, amennyire húz miközben pimasz, de elismerő megjegyzéssel illetem. - Ó, hát egyetértesz… helyes. – ezt már szinte csak alig hallhatóan fűzöm hozzá, somolyogva az orrom alatt, ami szélesebb mosollyá húzódik, ahogy a kezei lejjebb siklanak rajtam. A jó kedélyű mosolyt azonban felváltja valami egészen más, amikor a combomhoz ér és felemel. Lábaimmal szorosan fogom közre csípőjét, kezeim pedig a nyaka körül találnak kapaszkodót. Gyengéden harapva viszonozom a csókját, nyelvemmel érintve puhán fogaim nyomát a birtokló, szenvedélyes csókban. Igaza volt, van, amit képtelenség elfelejteni, és ezek között van ajkainak íze is. Szorosan simulok hozzá, ujjaim a tarkójánál simítanak felfelé a haján, a rövid szálak közé szaladva.
~ Nem, igazság szerint egy cseppet sem vigasztal ~ valójában magasról tettem rá, ültet-e virágot, vagy sem, nem az volt a lényege a szavainknak, hanem a pimaszkodás és a csipetnyi játékosság, ami már anno is jellemezte a párbeszédeinket és.. minket. ~ Nem. A romantikázás amúgy sem az én asztalom, azt meghagyom olyanoknak, akik szeretnek belefulladni a rózsaszín ködbe ~ nem is voltam még soha igazán szerelmes, persze akadtak nőstények, akik érdekesebbek voltak a többinél, de olykor már abban is kételkednék, hogy tudnék-e szerelemmel szeretni bárkit is. Nem hiszem. Nem is baj. ~ Ahha, én meg a szőke herceg fehér paripán ~ válaszoltam könnyedén, nevetős éllel a hangomban. Valóban könnyebb volt így, hogy visszavándoroltunk a könnyedebb témák felé. Az meg nem zavart túlzottan, hogy csípte az orromat a hazugság, kegyes hazugság volt, én pedig ezer örömmel kontráztam rá.
- Ó, azt egy pillanatig sem feltételeztem - torzítottam el a hangomat úgy, hogy hasonlítson az övére - nem hasonlított - és utánoztam le még a mimikáját is a szavak közben. Aztán persze széles vigyorra szaladt a szám, pláne, ha megtorlásból mondjuk újfent vállon lökött, vagy bokszolt. Pimasz voltam és szemtelen, pont, mint ő és pont ez volt a szórakoztató ebben az egészben. Jobban mondva ez is. Nem sietek én se, amikor tapizni kezdi a sebhelyeimet, szerettem az érintését, most is kellemes ismerősként köszöntöm és húznám még el a pillanatot, ha nem akarnék többet és többet belőle. Mert sajnos - vagy nem sajnos -, de így van, türelmesen várakozni meg nem fogok, mert egyrészt nem vagyok türelmes, másrészt pedig felesleges várakozni, amikor vélhetőleg éppen annyira vágyik ő is a dologra, mint én. - Ebben? Mi sem természetesebb - cinkos mosollyal toldom még hozzá a saját szavaimat, miközben már lejjebb siklanak tenyereim rajta, hogy aztán a combjai alá fogva emeljem fel. Partner benne, így hamar kulcsolódnak körém a lábak és szorosan fogja közre a csípőmet, kezeim visszavándorolnak a fenekére, miközben ajkaim már az övé felé kapnak. Elégedett kis morrantás szökik belőlem a harapását követően, közben pedig már lépdelek vele, hogy betalálva egy fát döntsem annak a hátát, figyelve rá, hogy ne préseljem túl erősen a durva, rücskös felületnek. Szükségem van rá, hogy valami megtartsa hátulról, mert amint elválnak ajkaink, nyakának bőrét kívánom megízlelni, fogaimmal karistolva végig a puha bőrt, hogy aztán nyelvemmel hozzak enyhülést a halványan pirosló felületnek. Nem sokáig élvezheti a fa kellemetlenül rücskös valóját, mert hamar rántom el tőle, tenyereim a hátára simítanak, ahogyan fordulok és letérdelve helyezem magunkat vízszintbe, erősen tartva a lapockáinál, hogyha esetleg nem kapaszkodna eléggé a nyakamba. Ajkaihoz hajolok egy újabb csókért, de hamar indulok meg ismét lefelé, ezúttal apró csókokat hintve a nyakára, a kulcscsontjára, keblének külső ívére, hogy végül a tetoválás felé vegyem az irányt. - Nem is néztem meg eléggé - kommentálom nevetős hangon a dolgokat, ahogyan lejjebb és lejjebb jutok, ajkaimmal fedezve fel a tintával díszített bőrfelületet. - Egészen csinos - suttogom bőrére a szavaimat, leheletemmel cirógatva, de egyetlen pillanatra sem állok meg a csókokkal és a lefelé haladással. Helyezkedek, lejjebb csúszva kissé, ahogyan ajkaimmal is egyre lentebb érek, tenyereim követik a mozgásom, derekára simulnak ujjaim, én pedig lassan elérem lábainak közét. Minden hezitálás nélkül fúrom arcomat ölébe, hogy ajkaimmal, nyelvemmel vegyem birtokba és ízleljem úgy, mint régen, vágytól és akarástól fűtötten. Bizony, van, amit képtelenség elfelejteni, most mégis újult erővel csap le rám a mámorító érzés, a mohóság és a vágy, hogy élvezetben részesítsem, hogy elvegyem a józan eszét és önként adjam a sajátomat is.
~ Most mondjam, hogy így jártál? ~ megmarad a komolytalanság és a szemtelenség energiáimban, hiszen nyilvánvalóan csak finom piszkálódásnak szánom a dolgot, semmi egyébnek. ~ De szívesen vigasztallak mással. ~ toldom még meg az előbbieket, egy kis pimasz szemforgatással mellékelve a dolgot és hagyva, hogy eléggé pikáns is legyen, több értelműségében. ~ Üdv a klubban. ~ ha tehetném ebben az alakomban, akkor most el is nevetném magam. Tekintve, hogyha nem is sokkal, de én vagyok az idősebb, és ezért megelőlegezem, hogy régebb óta vagyok a híve és vallója ennek a felfogásnak. A szerelmet egész életemben kerültem és amikor meg közelebb értem hozzá, mint kellett volna, akkor nemes egyszerűséggel leléptem. Igaz nemcsak emiatt, de benne volt a döntésemben. A szerelmet egészen biztosan nem nekem találták ki. Ezek szerint neki sem. ~ Jól áll a nem létező koronád. ~ farkasként nem próbálkozom meg vele, mert röhejesen nézne ki, de emberként biztos, hogy rákacsintanék ezután. Ő is hazudik, ahogyan én is tettem, de ez kell, mert pont ettől marad meg a könnyed légkör. És őszintén szólva a habkönnyű és pimaszkodós adok-kapokhoz nagyobb kedvem van, mint a komorkodáshoz. Amúgy is, április már régen elmúlt.
- Pofátlan, pimasz fráter vagy, remélem tudod. – széles mosollyal az ajkaimon és műfelháborodással a hangomban szólalok meg, hogy aztán roppant éretten és felnőtt módon öltsem ki rá a nyelvem hegyét. Örömmel látom, hogy amilyen pofátlanul jóképű, éppen annyira dinka is a szó legjobb értelmében. Szavakkal már nem kommentálom a megjegyzését, helyette inkább ajkaira tapadok, hogy szenvedéllyel és hévvel kóstoljam meg azokat. Túlságosan régen nem éreztem már és nagyon is jól esik az emlékek felidézésének ezen módja. Morranása nem is sejti, hogy mennyire képes beindítani, ahogy kellemes bizsergés kelt életre vele alhasamban. Feszülnek az izmok és húzódnak, ahogy testem ébredezik tőle, általa és neki. Halk nyögés gördül la ajkaimról és hal el az övéin, amikor a fának érkezik a hátam. A törzs szúrós durvasága tökéletes ellentétet generál a puha, ingerlő csókjaival, amelyekben már nem csak ajkaimat részesíti, hanem a nyakamat is. A harapásokra torkomból szakad fel egy-egy elégedett, kéjes morranás. Balommal biztosan karolom át a nyakát, míg jobb kezem szabadabban mozog, kényeztető érintések nyomát hagyva karjának, vállának, hátának és tarkójának ívén. Elhagyjuk a fát és hamarosan a talajon kötünk ki. Combjaim még körülfonják csípőjét, előbb újra csókolni vágyom őt, forrón, megszívva alsó ajkát birtoklón. Talpaim a földre kerülnek, ahogy érzem lejjebb mozdul rajtam és ajkainak puha érintésével illet végig útja nyomán. Ujjaim ismét a hajába simulnak, másik kezem körmei a vállát karistolják végig, ahogy a tetoválásom környékén időzik. Fülledt sóhajok szakadnak fel tüdőmből. Igen, mondhatjuk, hogy hiányzott… Borostájának szúróssága izgatóan csiklandozza bőrömet ott, ahol hozzámér, végül pedig egy halk nyögéssel kommentálom, ahogy megízleli combjaim közét. Beharapom alsó ajkaim és egyik kezemmel a mellem, a másikkal pedig a hasfalam simítom végig. Ó, te jó ég, hogy mennyire jól csinálja! Vagy remekül emlékszik arra, mit szeretek. Csípőm önkéntelenül is mozgásba kezd nyelvének tánca alatt a ritmusra, amelyet diktál. Egészen az őrületbe kerget, ahogy rendkívüli ügyességgel váltogatja az ütemet. Amikor megadja az utolsó felütését is ajkai és nyelve játékának, megadom magam a gyönyör magával rántó érzésének. Hátam ívbe feszül, ujjaim begörbülnek, halk nyögéssel hunyom le a szemeimet és ölem ritmikus összerándulásaival élvezek el. Ujjaim a hajába túrnak és egyértelműen jelzem, szívesen venném, ha feljebb helyezkedne rajtam, amikor már elcsendesedik orgazmusom utolsó hulláma is. Ha eleget tesz a néma kérésnek, akkor újra ajkaira tapadok, hosszasan csókolva, finoman harapva birtoklón. Szeretnék átfordulni vele – már, ha hagyja –, hogy én kerüljek felülre. Ha nem ellenzi, akkor csípőjén helyezkedek el, nyakához hajolok, hogy ott izgassam a bőrét ajkaimmal és nyelvem nedves, játékos érintésével. Újra mozdulok rajta, egyáltalán nem titkolt céllal, miszerint szeretném végre magamban érezni.
~ Hm, ez máris jobban hangzik! ~ lelkesülök fel a szavait hallva - mintha eddig ne lettem volna elég lelkes… Mindenesetre tetszik az ajánlata, főleg azzal a pikáns vonulattal, amit kiérzek a mondatából. ~ Imádom ezt a klubot! ~ a nevetős él továbbra is ott bujkál a hangomban, hiszen anno sem volt kétséges, hogy egyikünk sem az a romantikázó fajta, talán ezért is ment minden olyan gördülékenyen kettőnk között. Az meg szerintem nem kérdéses, miért is rajongok annyira ezért a klubbért.. Kinek kell a szerelem, amikor tökéletes juttatásokhoz juthat anélkül is? ~ És a létező? ~ teszem fel a kérdést, miközben ismét illúziót hívva segítségül vizionálok egy koronát a fejemre. Semmi csicsa, egyszerű darab, sokáig nem is trónol a fejemen, hiszen elég röhejesen nézhetek ki farkasként koronával a fejemen, de ha már lúd, legyen kövér. És a dinkaságra mindig is vevő voltam, ami azt illeti.
- Igen, tökéletesen tisztában vagyok vele - vigyorgok, mint egy nyamvadt vadalma, roppant mód szórakoztat ez az egész helyzet. És főleg az, hogy ennyi idő után is minden gond nélkül képesek vagyunk megteremteni azt a könnyed légkört, amit már régebben is imádtam. Arról nem is beszélve, hogy a bohóckodást és nevetést olyan könnyen fordítjuk át valami egészen másba, mint ahogyan megidéztük. Kell ennél több? Igen. Ő. Teljes valójában. Szenvedély és hév lobban kettőnk között, mohó vágyakozásom pedig nőttön-nő, ahogyan a fa után a földre simul háta. Vadul csókolom ajkait, hogy aztán gyengédebben érintsem nyakát, vállát, oldalát, a tetoválást. Sóhajai elégedettséggel töltenek el, amellett, hogy tovább korbácsolják vágyamat, körmeinek nyomán vállamon apró, egészen hamar elhaló piros csíkok kelnek életre, követelőző morgásommal egyetemben. Féloldalas vigyorra szalad a szám, ahogyan csípője megmozdul nyelvem tánca alatt, a ritmust kedvem szerint alakítom. Könnyedén törnek felszínre a vele kapcsolatos emlékek, miként is szereti, így nem vagyok rest azok alapján formálni a mostani ténykedésemet is, a lehető legnagyobb élvezetet okozva ezáltal neki. És az, hogy ilyen hamar átadja magát a gyönyör érzésének, csak az én vágyam is növeli, már amúgy sem bírtam volna sokáig.. Tenyerem hasának oldalára simul, ahogyan ívbe feszül, nem vonom ki arcom ölének öleléséből, mélyen szívom magamba illatát, egy utolsó nyalással búcsúzva, amikor ujjai a hajamba túrnak. Megadom magam, amúgy sem tudnám túl sokáig türtőztetni magamat, egyik kezemmel a feje mellett támaszkodom meg, míg másikkal oldalán simítok végig és veszem tenyerembe egy mellét, rámarkolva és masszírozó mozdulataim alá vetve az érzékeny területet. Közelebb hajolok közben, harapva, csókolva az oly ízletes ajkakat. Ha nem kéri, nem adtam volna a kezébe az irányítást, de mivel érzem, fordulni szeretne, hát engedek a kérésnek, hogy hamarosan én kerüljek alulra. Semmi kifogásom a dolog ellen, nem olyan típus vagyok, aki egy időre ne adná át a gyeplőt a másik kezébe. Morrantásba oltott sóhaj hagyja el számat, ahogyan megérzem ajkait, nyelvét a nyakamon. Egyik kezem újfent a mellére siklik, bimbójával játszadozva kicsit, míg a másik karom hátán szalad fel, hogy ujjaimmal szánthassak a barna tincsek közé. Elégedett nyögéssel adom tudtára, hogy igenis kedvemre való, hogy megadta végül azt, mire vágytam, amikor megérzem forró, nedves ölét magam körül. Végleg megszűnik a külvilág, az eddig távoli morajlásnak tűnő folyó hangja is a semmibe vész, ahogyan csípőnk mozdul, felvéve egy ismerős, mégis újszerű, sajátos ütemet. Tarkójánál markolva a tincsekre húzom vissza fejét, ajkait kívánom ízlelni, egészen addig, amíg csókjaink megszakadni kényszerülnek, hogy sóhajtások és élveteg nyögések vegyék át a helyüket. Borostás képem a nőstényéhez simul, fújtatok, nyögök szinte minden egyes taktusra. Az érintések egyre követelőbbé, keményebbé válnak, vérem dübörög, ketyegőm az övének ritmusával vetekszik, míg végül a pattanásig feszülő pillanatban teljesül ki a vágy, mit az első csók pillanatától űztünk. Ölem az övének feszül, izmaim összerándulnak, hajáról tarkójára sikló tenyeremmel ölelem magamhoz, nyakába, hajába fúrva arcomat.
Kezdőlap
