Meghalt valakije... egy barátja. - Ugyan már Primrose... - kezdtem bele, majd vissza vettem.
- Az én köreim közül is haltak meg... de nem bánkódok miattuk... mert a haverod is azt akarja, lépj túl ezen. Adj utat a jövődnek, a múltat meg zárd le. Ő már fent van és figyeli az utat amit bejársz! Attól hogy megakarod ölni a gyilkosát... nem fog visszatérni... nem lesz jobb. - nálunk is meghalt Lucas... Meghalt a Király. Éljen a Király fétise van, de mégis túllépett nagyjából a falka rajta.
Így is úgy is velünk van.
Az emlékeinkben, a szívünkben, lelkünkben. Ekképp ad erőt nekünk a mindennapokban.
Szavai kissé ledöbbentenek, majd elnevetem magam, amikor a végére ér. Kifakadtam ezen.
- Te semmit sem változol komolyan mondom. - pillantottam rá mosolyogva, hiszen kihallgatni egy beszélgetést és nem kinyomni... nos ez rá vall.
Bár a folytatás amit produkál, fájdalmat gerjeszt. Széttárom a kezem, értetlenül nézek rá, majd hátat fordítok neki, végül vissza fordulok felé.
- Azt mondod, hogy amit együtt töltöttünk idő, amit érzünk a másik iránt, azt ennyivel le lehet tudni Primrose?! - tettem fel egy nehéz kérdést, de mielőtt válaszolt volna, megszólaltam. - Semmisé akarod ezt az egészet tenni?
- Nem... nem utállak.... csak egész nap vártam rád. Hátha megjön a maradék eszed végre. - vallottam be, hogy a találkozás napján végi őt vártam... Hátha. Kissé csalódtam ami azt illeti, de ezért még nem utáltam meg.
- Azt akarod hogy utáljalak? - kérdeztem vissza... ugyan ezt pont hogy nem akarom. - Dobbants valami nagyot hozzá! - mordultam fel farkasom baritonjával.

Valóban. Ahogy azt mondja. Mindenki más, senki sem egyforma. Nincsenek egyforma személyiségű emberek. Még a farkasaink is mások. Akkor?
- Nem tudom miért hívtál ide…sajnos nem vagyok gondolatolvasó. Szóval, megosztanád velem…? - léptem közelebb hozzá, tekintetem és energiám is ellágyultak közelében.
- Mit akarsz tenni mindez ellen? - kérdeztem vissza, hiszen szerintem ez egy roppant bonyolult helyzet, ami kettőnket illeti. Ő nem akar falkát, én nem akarok magányos lenni. Szóval akkor ki tud ezen a helyzeten segíteni? Mindkettőnknek meg kell halnia, hogy végre együtt legyünk? Örökre…
Egyikünk sincs felkészülve a folytatásra, hiszen ez nehéz mindkettőnknek… utálni akarom őt, még se megy. Szeretem őt. Minden porcikáját és ez fordítva is igaz.
- Primrose… én nagyon szeretlek. De mondj valami jó helyzetet, ami kisegíthet minket ebből az egészből… - ragadtam meg a karját finom mozdulattal, de mégis úgy, hogy ne tudja kirántani. - Bármit… veled akarok lenni. - simítottam meg szabad kezemmel az arcát, ha hagyta. - Te mit szeretnél? - kérdeztem vissza, hiszen mindez nagyon fontos mindkettőnk számára.
Csak sajnos mi nem tudjuk megtenni mindazt, amit az egyik falkatagunk már meglépett. Én nem akarom elhagyni a falkát, se a Teremtőm hátba szúrni. Kapott már így is eleget.
Vagy találunk erre megoldást 100%-san... vagy megy ki merre lát és véget vetünk ennek az egésznek.

- Helyre hozhatjuk. - mindent, mert én igazán akarom őt. Amióta csak megpillantottam Chicagóban… nem változott iránta az érzésem. A tekintetébe néztem, ugyanazt az ürességet láttam benne, mint sajátjaimban. - Hozzuk helyre. - mert ezt akarom. kijelentettem. Eldöntöttem. Még ha ez nehéz is lesz.
Csókjára csókkal válaszoltam, de a szavak szimpla szavak maradtak…. ahhoz tettek is kellenek. Nem tudnám meglépni… Anyámat ahhoz túlzottan tisztelem, hogy ezzel szembeköpjem még jobban… csalódna bennem… vagy akkor lenne büszke rám, ha mindezt meglépném…. baromság.
- Mi tart vissza, hogy csatlakozz? - érdeklődtem. - Mond egy jó okot, a félelmeiden kívül…. - mert tudni akarom és segíteni. Bármi is az, ami visszatartja a csatlakozástól… tenni akarok valamit… - Mi hasznom származna, ha veled tartanék? - érdeklődtem, majd elmosolyodtam. - Rajtad kívül… nézd Primrose… csatlakozz, legyünk egy nagy család. Lépd meg a gátjaidat, küzd fel magad a lehetetlenig. Maradj velem. - húztam magamhoz egy nagy ölelésre, feje búbjára hajtottam állam és úgy figyeltem a minket körül ölelő tájat.
- Hallgass a szívedre mindig… én is mindig rá hallgatok… sose hazudik. - óvatosan vállaira helyeztem kezeimet, majd eltoltam magamtól, de el nem eresztettem, majd ha felpillantott rám, ha nem, akkor rásegítettem. A tekintetét kerestem.
- Szükségem van rád. Nem veszíthetlek el.

Nem, mindez nem haszon. Ez teljesen más. Ez törődés. Szeretet. Család. Ez kettőnkről szól és nem másokról. Ez a mi kettőnk története, ami vagy folytatódik, vagy elnyeli a Chena mélysége. És ketté vállnak útjaink. Kezd kicsúszni ez a dolog mindkettőnk kezéből.
- Ha Kóborrá válnék… azzal elárulnám Anyámat, a Falkámat és saját magam is ezáltal. - vallottam be kissé keményen.
- Tudod… Istenhívő vagyok és az öreg ott fent bedobott a mély vízbe mikor megsebesültem. Megmentett a haláltól és ezáltal találkozhattam a Teremtőmmel is…. csak pofont osztanék ezzel a lépéssel… - nem azt mondom hogy félek… de bennem van az a fajta félsz, hogy tényleg elárulnám a sajátjaimat ezzel… ez pedig érthető aggodalom… lehet hogy ez a dolog sose fog működni kettőnk között.
- Mindketten a szívünkre hallgatunk… - adtam csókot az arcomra tévedt kezére, szavait hallva pedig letöröltem a könnyeit. Megtehetném, hogy vele maradok és kóborrá avanzsálóm magam, de mekkora szemét lennék ezzel a Teremtőm szemében?
Victoria hatalmasat csalódna bennem…. és én még mindig az Ő boldogságát veszem előtérbe, nem pedig a sajátomét, hogy a nősténnyel legyek.
- Szép Asszony… - súgtam halkan, miközben magamhoz húztam, hogy átöleljem törékenynek néző testét és feje búbjára hintettem egy csókot.
- Mindketten tudjuk, hogy a szívünk a másikhoz húz, de egyikünk sem tud lépni bizonyos okok miatt.... - néztem a tájat a nőstény háta mögött, közben még jobban szorítottam magamhoz. Mintha el sem akarnám engedni. És ez már fáj, a gondolat, hogy sosem lehetünk együtt.
Legyek Kóbor, vagy Ő legyen Falkába való.... mit veszítenénk ha meglépnénk bizonyos dolgokat?
A családot. Az eszméket....  mindent.
Vagy csak beképzeljük a Veszteségeket....

Ő nem tudhatja milyen érzés az, ha a Teremtő pofon vág egy olyan dolog miatt, amit nem kellett volna véghez vinni. Nem akarom ezt. Azt akarom hogy méltó legyek erre a nőstényre és méltó lehessek arra is, hogy egyszer utána mehessek úgy, hogy Anyám nem kitaszítottként kezel majd miatta. Igazak a szavak, melyeket fejemhez vág, de igen, ez a torz kegyetlen igazság. Félek elhagyni a falkám. De ez nem is félelem, ez annál sokkal több….másabb. Primrose ezt nem is érezheti, sose élt falkában. Hogy a magam ura lehessek… hogy ne legyen fölöttem senki rangban, hanem egyenlőként kezeljek minden kóbort… ez valahogy nonszensz. Igaz, mielőtt a háborúba küldtek volna, erről a szabadságról ábrándoztam mindig. Ne legyenek fölöttem, ne ugráltassanak, ne parancsolgassanak és ne félelmitsenek meg. Mióta farkas lettem, mintha ezt szépen lassan elfelejtettem volna.  
Hallod ezt, Kurt? Eltudod ezt hinni?
Eldobtam mindezt, egy olyan dologért, amiben sose hittem. Vagy csak én nem tudtam, hogy hiszek benne.
A Bestiám már menne, neki a nőstény nem több és nem is kevesebb, csak egy felhasználható valami… ő se érti ezt.  Ő itt és most magára hagyná őket, nem szereti ezt az egészet. Suttogása elér hozzám, szíven csap és ez nagyon fáj.
A szavai, a gondolatok, hogy elárulom magam, őket… ez már a gondolattal is rettenetesen fáj. Ha hűséget esküdtél…. mintha tökéletesen igaza lenne, de hazudna is egyben. Mint én magam. Eleresztem a lányt, letörlöm két kézzel a könnyeit. Majd arcát zárójelbe kapom, mélyen a szemeibe nézek és hosszasan megcsókolom. Talán búcsúcsók, talán nem az. Fogalmam sincs. Legközelebb ez nem így fog véget érni.  
Az sem biztos, hogy újra találkozni fogok Vele. Mikor eleresztettem hátrébb léptem és végigtekintettem rajta. Végül az arcára tévedtem szemeim, végül újra szemeibe mélyedtem.
- Menj haza Primrose. - mintha semmit sem sajnálnék, pedig fáj, nem tudtunk dűlőre jutni ezt illetően.
Ha elindult és még látható volt, egy utolsó gondolatban elküldött mondatot kapott még útravalóként.
~ Minden rendbe jön, teszek róla, hogy mindkettőnknek jusson a jóból.
Aztán felvettem a farkasom alakját és elrohantam bele a nagy világba. Szinte mindenen áttrapoltam, nem néztünk semmit se farkasommal. Ki kell ezt adni magunkból, különben felemészt. Nem jó dolog az ilyen.... Anyám majd érkezünk haza.
Csak kis időt kérek.


/  Köszönöm a játékot. Ez most így alakult, DE fel a fejjel!  /

Jonathan & Bessie

* Hozzászoktam már a hideghez és a farkasommal nem igen fáztam, mégis örültem a jó időnek, a napsütésnek és a melegnek. Természetesen kihasználtam, hogy nem esik, nem fúj és nem fagy, a legszebb idő egy hosszú sétához, főleg azok után, hogy megint nem volt választásom és kiderült; a város plátói marad számomra. Nem arról volt szó, hogy nem mehetek be a városba és nem járkálhatok kedvemre boltról-boltra, de ott élni a közepén a nyüzsgésben – már ha lehet mondani, hogy Fairbanksben nyüzsgés van – de ott élni, feküdni, ébredni, együtt lélegezni a várossal mégis csak más. Ám maradt a Farkaslak, az erdő és a lovarda. A végén még helyre kis tanyasi lány lesz belőlem…és erről a gondolatról eszembe jutott Jonathan, akit legutóbb – mintha ezer éve lett volna – faképnél hagytam. Utáltam magam érte, és egy kicsit a farkasomat is amiért ilyen helyzetbe hozott, amiért annyira makacs volt és amiért nem hagyta, hogy egy kicsit jobban, erősebben uraljam. Achilles kölyke, pont olyan keményfejű. Azért engem sem kellett félteni, bevetettem minden női praktikát amit csak lehetett, de nem ment olyan gyorsan a „szelídítés” mint reméltem. Hogy ezen a gyönyörű napon még sem a városba kéredzkedtem, azt már magam sem tudom, de tény és való, hogy ma nem kívánkoztam oda. Először csak a lak körül ténferegtem, természetesen egyedül, hiszen mi bajom lehet a farkasok területének határain belül…ám lassacskán olyan messzire kóboroltam, hogy elhagytam azt. Észre sem vettem, egész nap sétáltam, az idő pedig elszaladt mellettem s mivel Achilles a lovardában volt, baby sitter pedig nem kellett mára, nem hiányoztam senkinek. Erdő váltott tisztást és tisztás az erdőt, ösvények keresztezték egymást én pedig csak mentem amerre a lábaim vittek. Amikor kiléptem a házból, senki meg nem mondta volna, hogy messzire készülök, még én sem, bár már jól ismertek és tudták, hogy nálam a sportcipő és a farmer nem jön be, de senki nem gondolta volna, hogy szalmatalpú szandálban és virágos ruhában majd pont kirándulni indulok. Az illatok azonban idővel megváltoztak és amikor legközelebb kiléptem a fák közül, nem egy tisztás terült elém hanem a folyó, s csak akkor tudatosult bennem amit már régóta éreztem, hogy vízparton állok. Jól elbambultam séta közben, mert természetesen ha már Jonathan eszembe jutott, elmerengtem azon mi lett volna ha és azon ami végül is lett. Nem volt kellemes érzés az utóbbi, utáltam is magam érte de nem tehettem mást. Eljátszottam a gondolattal, hogy kiderítem hol van az a tanya ahol ő és Shiva lakik, talán el is megyek és megnézem őket, persze titokban, és az is eszembe jutott milyen jó lett volna ha korábban találkozunk vagy más körülmények között, vagy ha már nem kell aggódnom a farkasom szeszélyessége miatt és nyugodtan találkozhatom vele anélkül, hogy állandóan mantráznom kellene. Szerettem vele lenni, vicces volt és tetszett ahogy a piszkálódásaimat viseli, mókás volt az első találkozás és biztosan később is jól megértettük volna egymást. Nos ez most már nem lesz így sosem, ha találkozunk is, valószínűleg átmegy a másik oldalra ha lehetséges és soha többé nem akar látni. Meg is értem. Olyan kedves ember én meg faképnél hagytam minden szó nélkül. Lesimítottam a szoknyámat hátul, hogy ne gyűrődjön össze mikor leülök arra a nagyobb kőre az erdő és a part között félúton. Nagyokat sóhajtoztam mire sikerült kivernem a fejemből a „mi lett volna ha” gondolatokat, végül engedtem a farkas vágyának, ami miatt vagy egy órája rágta a fülem. A fák közé mentem, noha közel s távol nem éreztem senkit és levettem a ruháimat. Szépen, gondosan hajtogattam össze, lesimítottam, hogy ne legyen rajta gyűrődés, rátettem a szandálra, hogy piszkos se legyen, a tetejére a fehérneműm került, végül az utolsó nagy sóhajtással felkészültem arra ami várt rám. Még mindig gyötrelmes volt az átváltozás de már megtanultam háttérbe szorítani a fájdalmat, hagytam, hogy kiteljesedjen és átverekedje magát rajtam, végül magam mögött hagytam. Fekete bunda borított némi vörös beütéssel, dús és selymes amilyennek lennie kell egy nőnek, egy nősténynek, és szerénytelenség nélkül állíthatom, hogy csodaszép voltam farkasnak. Azóta, hogy megkérdeztem Achillest, alkalmam nyílt megnézni magam és igazán meg voltam elégedve. Legalább ennyi, ha már nem lakunk a városban. Szabadjára engedtem a farkast én a háttérbe vonultam de ott maradtam vele végig. Szórakoztatott ahogyan szinte mindent teljes erőbedobással élvezett, nekem is jó kedvet csinált. Hosszú ideig lubickoltunk a folyó vizében mire megunta, jutott idő még egy öngyilkos hal elfogyasztására is, talán elbambult és azért nem menekült el idejében. A hal az jó, egészséges és nincs puha, bolyhos bundája amit az emberek szeretnek simogatni, egy szó mint száz, nem szerethető és aranyos kis állat, ergo szabad megenni. Csatakosan, víztől csöpögve lábaltunk ki a vízből, a kavicsok megcsikordultak a karmaink alatt, néhány pillanatig csak álltunk lihegve, nyelvlógatva, végül megráztuk a bundát. Mondja nekem azt valaki, hogy gyerekként soha nem akarta csak egyszer kipróbálni milyen az amikor a kutyák – farkas közelség híján – megrázzák a bundájukat így szárítkozva meg. Az olyan mókás. Felnőttként is az, Ám az örömbe üröm vegyült mikor nem túl távolról lépteket hallottam és a kellemes nyári szellő is ember szagot hozott felém. Felénk. Remek. Más már nem is hiányzott, pont arról jön ahol a ruháim vannak, tehát nem fog sikerülni visszaváltozni és felöltözni, sőt egyik sem. Pedig biztosan jól nézne ki a farkas virágos ruciban. Kissé mókásabb lenne mint én meztelenül. A folyó és az erdő széle között lehettem félúton mikor az ember kibukkant a fák közül. Éééés halleluja! *~Ó, hogy az a….miért versz istenem?! Miért kísértesz?~

Jonathan & Bessie

* Hosszú pillanatokig álltunk és néztünk egymással farkasszemet; szó szerint. Azt hiszem hasonló esetben én is ugyanezt csináltam volna, csak épp a félelemtől bénultan és nem azért amiért Jonathan. A pasi még egy remek tulajdonságot hozzácsapott az amúgy sem rövid listához; okos volt. Na persze ezt eddig is tudtam, hiszen beszélgettem vele nem egyszer, de ez a helyzet felettébb próbára tette és higgadt maradt. Mindez azonban nem vigasztalt, számomra patthelyzet volt és nagyon utáltam. Ha mondjuk több mint száz éves a farkasom és már nagyon jóban vagyunk, meg lehetett volna játszani azt, hogy nekiugrasztom a bestiát, hogy megijedjen és elájuljon s aztán megyek amerre szeretnék, de az ebben a világban még alig bukdácsoló kölyökkel ez óriási kockázat lett volna. Kettőnk közül még mindig én voltam a megfontoltabb, így inkább visszafogtam amennyire csak tudtam. Meglepődtünk mindketten, hogy egy ember bukkant fel a folyóparton, én kétszeresen is Jonathan személye miatt. nem mondom szívesen találkoztam volna vele többször is, de ez nem lett volna jó ötlet és fájó szívvel lemondtam róla. Ezért hagytam a legutóbb faképnél, pedig annyira aranyos volt, hogy aggódva értem még a lovardába is beszólt az eltűnésemről. Az egésznek annyi előnye volt, hogy csomagban küldte el a nála felejtett holmimat és nem kellett pironkodva személyesen átvennem tőle, persze rengeteg kérdést feszegetett Achillesnél, de sikerült kimagyaráznom. Ha most hagyom, hogy a bestia leutánozza azt amit ő a lovásszal tett, még többet kell majd. A farkasom azalatt a pár pillanat alatt míg én erősen gondolkodtam a megoldáson, egy nagy kazal érzéshalmazt küldött felém. A felénk lengedező szélből felcsippentett szagról felismerte Jonathant, de a felismerés mellett egy adag neheztelés is eljutott hozzám, amit körülbelül úgy fordíthatnék le, hogy:”A jó szagú hím azzal a kerge lóval amit nem ehettem meg.” Kissé durcás érzelem volt, csipetnyi reménnyel, hogy most talán engedékenyebb leszek. Azt is éreztem, hogy ő is gondolkodik. Érezte Jonathan szagát és tudta, hogy a másik nem fél, nem volt olyan erős és csípős félelem szaga mint annak a gyereknek az erdőben, aki végül a földbe taposta. Az ember nem fél és nem védtelen, ergo meg lehet enni, mert nem veszélyes.*~Nem! Nem eszed meg, Jonathan tabu.~*Nem igazán értettem az eszmefuttatását, de az biztos, hogy rossz nyomon járt. Még nem szoktam meg az érzelemkommunikációt, ezért önkéntelenül is szavakkal kísértem a magam válaszát, amit megint egy dacos csomag fogadott, de a hallal teli pocak már nem lázadt fel. Szép kis kalamajkába keveredtem. Bármit is teszünk, rosszul fog elsülni, vagy számunkra lesz megalázó. Szerencse, hogy a farkasom nem szavakkal beszélt hozzám, nem egy hang szólalt meg a fejemben, mert skizofrénnek éreztem volna magam, így is többes számban gondoltam magunkra, azzal nyugtattam magam, hogy ez a királyi többes. Szóval ott tartottam, hogy el kellene kergetnem Jonathant, hogy megszerezzem a ruháimat melyek ott lapultak valahol mögötte egy fa tövében, vagy hagyjuk a fenébe és elmegyünk, megvárva míg Jonathan el nem rendezi azt amiért ide ette a fene és tovább áll. Utóbbi elég furcsa lenne egy farkastól, persze remek hősies mese kerekedne ki belőle Jonathan soron következő randijához amit a nőnek mesélne el. Aztán ott volt még a kis ördög amelyik a vállamra csücsült és a fülembe sugdosott arról, hogy milyen remek alkalom ez a szórakozásra, ez utóbbi a bestiának is nagyon tetszett. Ezen felbuzdulva felhúzta a felső ínyét és megmutatta a fogait, a torkából morgást köszörült, majd tett egy lépést előre és megvárta mit tesz a jó szagú hím. Én imádkoztam, hogy Jonathan tűnjön el, vagy hátráljon mutatva, hogy semmi keresnivalója nincs itt és különben is eltévedt, már megy is, nem piszkít a felségterületünkbe. *

Jonathan & Bessie

* Furcsa volt, hogy Jonathan nem mozdul, de betudtam annak, hogy ízig-vérig férfi és nem ijedezik egy farkastól annyira, hogy elveszítse a lélekjelenlétét. Egyrészt örültem ennek, mert ha hátat fordít és elrohan nem állhattam volna jót a farkasomért, másrészt nem örültem, mert annál több időt és energiát kell belefektetni abba, hogy elkergessem és végre felöltözhessek. Természetesen miután visszaváltoztam emberré, önmagammá. A patthelyzetet a vicsorgással borítottam fel, az emberi felem sajnálta amiért úgy megijedt, hogy a kulacsát is elejtette, a bestia azonban határtalan jókedvvel szemlélte. Meglepő módon azonban nem vérszomjat éreztem felőle hanem inkább játékosságot, jóllakott és miután tabunak neveztem ki Jonathant, már nem volt olyan érdekes megennie. A játék azonban benne volt a vérében és szerettem volna azt hinni, hogy egy kicsit miattam is. A meglepetés nagyobb volt mikor Jonathan elkezdte levenni az ingét, hogy pontosabb legyek, majdnem egy rántással vette le. Nem vagyok jártas kutyakiképzésben, fogalmam sem volt miért csinálja, a női lelkem azonban nagyon örült neki, picit előrébb toltam és a farkas szemein át gyönyörködtem a munkában kidolgozott izmokban. A bestiának a hústól csorgott a nyála, nekem Jonathan felsőtestétől. Vártam, hogy folytatja és a nadrág is lekerül róla, bár nem értettem miért jó neki ha levetkőzik, azzal nem űzhet el egy farkast, a meztelenség soha nem opció egy vaddal szemben. Végül a nadrág maradt én pedig picit csalódottan vettem tudomásul, hogy az ing nem arra kell, hogy nagy ívben, szexin eldobja hanem a karjára tekerte. Fény gyúlt a fejemben, rájöttem miért tekeri a karjára…nos sokáig nem bírta volna az anyag ha a bestiám nekiáll szaggatni, de némi időt nyerhet vele. A farkasom elhúzta a száját, a pofája most minden bizonnyal úgy nézhet ki mint aki vigyorog, a nyelve kilóg oldalra, de ettől még nem kevésbé vérszomjas. Megint tettünk egy lépést előre, de igazából nem bíztam abban, hogy Jonathan elszalad és lázasan agyaltam azon, hogy most mi legyen, közben arra is figyeltem, hogy a farkasom ne csináljon semmilyen őrültséget, de úgy tűnt elkaphatott valamilyen félelem illatot Jonathan felől, mert hezitált. Élénken élt még az emlékezetében a gyereke esete és nem szerette volna ha megint csúfot űznek belőle. A kis ördög azonban továbbra is ott csücsült a vállamon és egyre jobban tetszett az a gondolat, hogy eljátszadozom Jonathannal egy kicsit, minden bizonnyal érzelmekkel teli emlék lehetne abból, ha a nyakába ugranék és leteríteném a földre, csak úgy játékból. Mondjuk másképp nem is birkózhatok vele, legalább így. A gondolat kezdett kiteljesedni, mivel nem volt fegyvere és nem okozhatott meglepetést, ha bármi lett volna nála nem az ingével védekezik, szóval már felmértem a távolságot kettőnk között és lelkierőt gyűjtöttem, hogy a farkasomat irányítsam és olyasmire vegyem rá amire eddig sosem. Ám a tervből nem lett tett, mivel csörtetés hangja szállt felénk az erdő felől, és mivel a szél nekünk kedvezett, a szagot is megéreztem már azelőtt, hogy Shiva kibukkant volna a fák közül. A bestia az én emlékeimből táplálkozott, úgy azonosította be a szagot. Az idétlen, nyakigláb eb majdnem felborította Jonathant. Ha emberi alakomban vagyok, hangosan felnevettem volna, így csak gondolatban kacagtam, és ez a hangulat átragadt a farkasomra is. Örültem, hogy láthatom, jó nagyra nőtt, Jonathan nem mondott valótlant, ha két lábra áll valószínűleg akkora lehet mint én. Ez azonban nem szabott gátat a farkasom előtt, éreztem ahogy a játék iránti vágya burjánzik, minden izma megfeszült. Az érzéshullám jóleső volt és kedvet kaptam egy kis hancúrozáshoz, persze jobban szerettem volna Jonathannal, de ami késik nem múlik. Míg ezen agyaltam, még közelebb jutottunk kettőjükhöz, ám Shiva nem várt sokáig és megindult felénk. Jonathan valószínűleg most esik át a második heveny szívrohamán, csak egy pillantást vetettem az arcára és elég volt ahhoz, hogy igazolja a feltevésemet. Magamban elmosolyodtam, a farkas pedig két ugrással a kutya elé toppant.* ~Csak finoman, nem szabad bántani. Jó barát.~*Igen erőteljes érzésekkel bombáztam, hogy el ne veszítse a fejét. Engem is meglepett amikor egymásnak estek, ahogy a nagy testtel összeütközött, minden csontjában éreztem de nem fájdalmat, csupán izgalmas rezgéseket melyek csak még jobban feltüzelték a játékra. Hiszen kölyök volt még ő is, Achilles farkasával is inkább játékos volt a vadászathoz és a harchoz a tanulás, persze szerezett nem kevés sebet, de hát a gyerekek is elesnek, felsebzik a térdüket, aztán felállnak és mennek tovább. Morgás szakadt fel a farkas torkából, Jonathannak talán félelmetes ám a kutya minden bizonnyal érti miről van szó. A farkasom a nyakához kapott, de a fogai épp csak benyomódtak Shiva bőrébe, de nem sebezték fel. A játék az játék, de meg kell mutatnia ki a főnök, és mivel Muszkli, meg van hozzá az ereje, hogy földre vigye. A legjobbtól tanult, nem okozott gondot, hogy másodpercek alatt lerántsa. Egy farkas minden bizonnyal másképp viselkedett volna, de ebben a farkasban ott voltam én is és ez a helyzet remek lehetőség volt arra, hogy gyakoroljam a farkas féken tartását. Az a szerencse, hogy Jonathan és Shiva azután érkeztek, hogy a farkasom jóllakott, különben sokkal nehezebb lett volna, talán lehetetlen, de ezt a pengevékony határvonalat most félre toltam. A farkas szemein át felnéztem Jonathanra, hogy lássam mit csinál, reméltem nem indul Shiva megmentésére, mert akkor meg kell harapjam. Nos, ez a gondolat nem állt olyan távol tőlem, csak nem itt, nem farkasbőrben harapdáltam volna. *

Jonathan & Bessie

*Ezt a játékot még én is élveztem, elvégre Shivával jóban voltunk, persze kicsit másképp játszottam volna vele ha emberi alakomban vagyok. Kíváncsi lettem arra, hogy ha így történik, vajon a farkasom mit tett volna a lényem mélyén. Előbukkant volna? Felszínre tör? Meg tudtam volna fékezni? Ám ez most más volt. Egyedül voltam, voltunk, sehol egy falkatárs és Jonathan meglehetősen kedves volt a számomra, hacsak a jó fenekét nézzük, de egyébként is. Másrészt, már találkoztunk úgy, hogy a bestia bennem bújt meg, ismerte Jonathant, tudta ki ő és azt is, hogy nem veszélyes ránk nézve. Csak Shiva, ő volt a kakukktojás és az elő pillanatokban tanyát vert bennem a félelem, hogy bántani fogja és én nem tudom megfékezni. Minden erőmmel azon voltam, hogy eltereljem a figyelmét a vadászatról, a támadásról valami más felé és még akkor sem könnyebbültem meg igazán amikor játékosan bár, de a földre küldte a nagy testű kutyát. Felnéztem Jonathanra, csak egy pillanatra, hogy tudjam felém indult-e vagy elmenekült. Igazából egyik sem lett volna jó, de a két rossz közül a jobbik, számomra kellemesebb megoldást választotta. Láttam ahogy hátrál és reméltem, hogy el fog menni. A kutyát könnyen lerendezzük ketten, és ha látja a gazdája távozását, akkor talán ő is megelégeli a játékot és utána szalad. Persze magamban legbelül egy kicsit csalódott voltam amiért meg sem próbálja megmenteni, de ez volt a lehető legjobb amit tehetett. Shiva képtelen volt bármit is tenni, a bestia a földön tartotta, néha elengedte ugyan de csak azért, hogy alig pár másodperccel később újra lecsapjon rá. Szerintem ő is szerzett némi sikerélményt azzal, hogy nem ő feküdt végre alul. Még sosem sikerült Achilles bestiája fölé kerekednie, persze Shiva nem volt ellenfél a számára, ezért is féltem, hogy talán bántani fogja. Elég volt az a néhány pillanat, amikor felnéztem, hogy lazuljon felette a kontroll és máris mélyebben nyomódtak a fogak a kutya bőrébe. Elvégre farkas volt, máshoz szokott azon rövidke élete folyamán amit eddig eltöltött, farkaséknál a játék is vérkomoly, kőkemény életre tanítás. Jonathan már valószínűleg messze jár, amint eltűnt a szemeim, vagyis a farkas szemei elől, minden bizonnyal futásnak eredt. Talán visszatér, segítséget hoz, ezért is kellett mihamarabb véget vetnem a játéknak, ami ha nem figyelek, kicsúszik az ellenőrzésem alól, akkor pedig kész a baj. Kedveltem Shivát, az egyetlen kapocs volt ami Jonathanhoz kötött, elvégre miatta ismerkedtünk meg egymással és ha nincs a bestia, akkor talán még…és nem álmodozhattam tovább. Shiva felvinnyogott, a bestia kezdett belemelegedni a játékba. Egy újabb elengedéskor Shiva kifordult az állkapcsa alól és oldalra hengeredett, Jonathant kereste, én pedig próbáltam visszatartani a farkast. Elég volt a játékból, a célomat elértem, Jonathan elment és talán a kutya is megy utána. Némi méltatlankodást éreztem a bestia felől, rosszallást amiért véget vetettem a kis játékának és nem is fogadott szót elsőre. Ment a gazdáját kereső, esetlenül loholó eb után, én meg mint aki egy hétökrös szekeret akar megállítani, húztam vissza. Remek tréning, bár soha nem próbáltam volna ki szándékosan ezt a formát. A bestia megindult és valószínűleg utol is érte volna a kutyát, hiába voltak rövidebbek a lábai, sokkal erősebb és gyorsabb volt nála, de egy utolsó, kétségbeesett és határozott „hanggal” ráparancsoltam, hogy álljon meg. A körülmények nekem kedveztek, a bestia jóllakott korábban és elégedett volt, semmilyen veszélyhelyzet nem állt fenn és a vérszomját sem borzolta holmi véres kezű kölyök, lassított és Shiva lassan eltűnt a szemeink elől. Én azonban még mindig nem könnyebbültem meg, még hátra volt a ruháim megkeresése és vissza is kellett változnom, felöltözni és eltűnni Jonathan szemei elől ha esetleg visszatérne a kutyájáért. Nem sok idő, ki tudja merről jött és milyen messziről, az is lehet, hogy nem messze hagyta a lovát, rajta a puskát amit már korábban is láttam nála, az pedig egyikünknek sem jó. Szándékosan nem hergeltem magam egy kedvezőtlen és végzetes történet elképzelésével, de benne volt a pakliban az is, hogy Jonathan visszatér, lelövi a bestiát és azzal önmagát is veszélybe sodorja, mivel a farkas mágiája csak addig tart míg életben van, s aztán újra ember leszek, a változás pedig Jonathan szemei előtt zajlana. Egy kis kerülővel indultam vissza arra a helyre ahol a ruháimat hagytam, nem a kis ösvényen ami a folyópartra vezetett, bokrok között bujdokoltam, ágak kapaszkodtak a bundámba. A következő baj ott kezdődött amikor visszaérve a „ruhás” fához nem találtam a ruháimat. Összezavarodtam, biztos voltam abban, hogy oda tettem le mindent, szépen összehajtva a szandálomra, nehogy piszkos legyen, az alsóneműket gondosan a ruha belsejébe rejtve. Megszagoltam a helyet és egyértelműen a saját szagomat éreztem de volt ott más is. Körbeszaglásztam s bár a farkas nem említhető egy napon egy vadászkopóval, azért kitaláltam, hogy mi történhetett. Jonathan elvette a ruháimat, bár nem láttam nála, de ahogy visszapörgettem a képeket, eszembe jutott, hogy volt egy táska nála, egy vállra akasztható tarisznya forma. Gondolatban megengedtem magamnak egy Achillesféle, cirkalmas káromkodást. A kedvenc ruhám volt, ráadásul egyetlen megoldás volt csak arra, hogy ebből a helyzetből jól kerüljek ki, mégpedig az, hogy farkas alakban megyek vissza a lakba és ott változom át. A holmim _megint_ Jonathannál marad és ha jót akarok magamnak, soha nem keresem rajta. A farkasomnak nem volt fontos a ruha, de az érzelmeimet értelmezve biztatott arra, hogy szerezzem vissza. Na persze, keressük meg Jonathant és rángassuk le róla a táskát, miközben ő majd a puskával hadonászik, esetleg egy termetes faággal ütlegel és Shiva, látva a gazdája szorult helyzetét, a védelmére kel. Esélytelen és roppant jó módszer arra, hogyan fedjük fel a farkas világ kilétét. Miért lenne szüksége egy farkasnak egy ember táskájára? Nem Maci Laci, hogy elemózsiás kosarak után kutasson és ellopja a gyanútlan kirándulóktól. Másrészt az is lehet, hogy Jonathan táskájában nincs élelem, legalábbis olyan nem ami egy farkas nyálelválasztását beindítaná. Marad hát a négy lábon való hazamenetel és a kedvenc ruhám elfelejtése. Óriási! Hogy fogom megmagyarázni a lakban? Már mindenki tudja, hogy nem vagyok a meztelenkedés híve, soha nem hagyom el a lakot pucéran, mindig az erdőszélen változom át. Biztosan tudni fogják, hogy történt valami és akkor kiderül, hogy egy ember szemei elé kerültem. Persze nem lepleződtem le, de akkor is egyedül vágtam neki az erdőnek. Legalább egy dolog van ami biztos; Jonathan nem tudja, hogy a ruha az enyém és nem is hozhatja el a lovardába úgy mint a zacskós bugyimat, Achilles feje nem fog vörösödni és a farkasom is megússza a fejmosást. Elindultam visszafelé az ösvény mellett a bokrok között, a levegőben éreztem Jonathan és Shiva szagát, nem sokkal később felhangzott a kutya jókedvű ugatása. Valószínűleg most talált rá Jonathanra, ezek szerint elindult visszafelé, ahogy sejtettem, mert túl közelről jött a hang. Csak reméltem, hogy nem puskával vagy más emberek segítségével jön visszafelé. *

Jonathan & Bessie

*Némi néma hangzavar támad a fejemben mikor visszaindulok/unk anélkül, hogy széttéptük volna Shivát. Persze gondolom a farkasomnak hiányzott a sikerélmény, de meggyőztem arról, hogy ez nem is lett volna igazi siker, elvégre sokkal kölyökebb még a kutya és nem is ellenfél egy farkasnak. Játék volt az egész, figyelemelterelés és nem felejtettem el megdicsérni, jó érzelmeket küldtem felé és Achilles vigyorgón büszke képét, hiszen képesek voltunk összedolgozni a cél érdekében. A farkasom nem szabadult el, én nem lepleződtem le, shiva életben maradt, Jonathanról már nem is beszélve. Már nem is érdekelt, hogy ki tudja miért, megszerezte a ruhámat, ha legutóbb nem én hagytam volna nála véletlenül, még rá fognám, hogy ez a fétise. A lakban majd azt mondom, hogy hirtelen ért a változás és elszakadtak a ruháim, úgy is esélyes volt már egyszer, legalább csámcsoghatnak rajta egy ideig. Persze nagyobb feltűnést fogok kelteni azzal, hogy farkas alakban sunnyogok be a szobámba, de volt már rosszabb is…biztosan. A bokrok között osontam, nehogy a talán segítséggel visszaérkező Jonathanba botoljak, de szemmel tartottam a folyó felé vezető ösvényt is, ahol megláttam a vidáman ugrándozó kutyit. _A ruháimmal a szájában!_ Nem tudom mi ütött belém, pedig már lemondtam a kedvenc darabomról, de egészen más, ha Jonathan birtokolja mint ha nyálasan cafatokra szakadva végzi. Igen, sajnáltam, nem volt olcsó és nagy gonddal választottam ki, egy kerek órán át próbáltam és nézegettem más ruhadarabokkal, mire sikerült eldöntenem, hogy az a tökéletes. Még nem is gondoltam igazán arra, hogy visszaszerzem mikor a farkasom már fordult is és visszafelé ügetett a bokrok takarásában. Neneneeee! Üzentem ijedten, hiszen ha meg akarja szerezni, az csak úgy lehetséges, hogy Shivához ugrik és ráharap a szájból kilógó részre, de akkor menthetetlenül elkezdődik egy huzavona és annyi az anyagnak. Valami más kell ha már eldöntöttük (mi?) hogy nem adjuk olyan olcsón a drága ruhát. Jonathan kezére is vetettem egy pillantást, de nem volt nála fegyver, vagyis puska nem, és már a botot sem láttam nála. Remek, remek. Nem leszünk fejbe vágva. A bot hiánya adta végül az ötletet és nekiálltam bőszen a kigondolt cselekvést a farkasom felé közvetíteni. Reméltem megérti mit akarok és miért. Mi nem csörtettünk, de amennyi zajt keltettünk azt Shiva ugrálása és Jonathan léptei el is nyomták, észrevétlenül tudtunk a hátukba kerülni, és amikor Shiva megint a gazdája felé fordult az én ruhámat használva csalinak, a farkas nekiiramodott. Elszáguldottunk Jonathan mellett, a farkasom ráharapott a táskára és magával rántotta. A vérvonalunkból adódóan ez a rántás elég nagy volt, esélyes, hogy Jonathan megcsókolja a jó öreg anyaföldet, de nagyobb baja nem esik. A tervem az volt, hogy lerángatom Jonathanról a táskáját, vagy addig rángatom amíg Shiva a segítségére nem siet, akkor viszont el kell ejtenie a ruháimat, amit majd nem farkashoz illőn felkapunk. A táskát is magammal akartam vinni, a szandálom benne volt és az nem esett ki, nem találtam az ösvényen. Kérdés, hogyan fog mindez elférni a farkas szájában. Holnap pedig az lesz az újság szalagcímén, hogy „Vérszomjas farkas támadta meg a farmert de csak női ruhákat vitt el!” És Achilles tudni fogja, hogy az én bestiám mancsa volt a dologban, de ezen ráérek majd holnap körmöt rágni. *

Jonathan & Bessie

*Nem láttam az előzményeket, fogalmam sem volt, hogy miért van Shiva szájában a ruhám, de, hogy őszinte legyek nem is érdekelt. Pedig ha előre gondolkodom…Shiva még kölyök annak ellenére, hogy lassan már az emberi alakom fejére nő, gondoltam csak játszik a gazdájával az éppen fogai ügyébe kerülő holmival. S, hogy épp az én ruháim azok, puszta véletlen. Már ketten vagyunk akik vissza akarják szerezni a jogos tulajdont, a farkasom meglepően szolidáris velem és ezt értékelem, persze nem fogok neki jutalomfalatot adni mint egy kutyának, nem alacsonyítom le, de…először azonban szerezzünk vissza mindent amit csak lehet, lehetőleg úgy, hogy senkinek ne essen baja és utána spuri haza. Én tervezek, Jonathan pedig istennek képzelve magát beleköp a levesembe. Elrobogok mellette, feldöntöm így nyerek egy kis időt – gondolom én – Shiva után száguldásom közepette úgy félúton felfedezem a fűcsomók között a bugyimat, valószínűleg elhagyta. A ruhám közé volt hajtogatva, kibomolhatott a hajtogatás és repült. A bestia jót röhög magában, én csak szemet forgatnék ha lehetőségem nyílna, de csupán annyira futja, hogy némi dorgáló érzetet küldjek felé. Megállunk, Jonathannak van ideje feltápászkodni, Shivának meg messzebb kerülni, bár ő is megtorpan amikor mögötte változnak a hangok. A trappoló rohanás megszűnik, hiszen mi is megállunk, hogy a táskához vegyük az árulkodó intim ruhaneműt, Jonathan pedig akaratlanul talán de nyögdécsel, vagy csak hangosan sóhajtozik amikor konstatálja, hogy megsérült. A farkasom, szájában a táskával és a bugyogóval felmorran, orrlyukai kitágulnak ahogy az elménkbe robban a vérszag. A szerencse több fronton is mellénk áll. Nem rég jól belakott, Jonathant ismeri és remélhetőleg elég mélyen a fejébe véstem, hogy őt nem szabad bántani, másrészt az is élénken él az emlékezetében ahogy az az emberszagú sérült gyerek a földbe döngölte. Az embervér szaga rosszat jelent, ám ez csak egy érzés amit én is tetézek még azzal, hogy szinte folyamatosan azzal bombázom, Jonathant nem szabad bántani. Ettől persze nem fogja szeretni és ha megsérült segíteni neki, békésen nyalogatni a sebét mint egy társának tenné, de talán megúszom a végtag vesztéssel járó büntetést amit azért kapnék, mert teszem azt a farkasom megevett egy embert, vagy csak megtámadott, esetleg sikerült lelepleződni előtte és akkor még az őrzőktől is fejmosást kapnék. Mindez talán elég ahhoz, hogy meg tudjam fékezni ha bedurvulna. El kell innen mennem messzire és visszaváltoznom, az remélhetőleg megoldás lenne, már az sem izgat, hogy ruha nélkül megyek vissza a lakba, csak ezt megússzam. Persze azért mindent elkövetek, hogy a lehető legtöbbet visszaszerezzek a ruháimból, legalább azt a szép virágos ruhát, ha már a szandált és az alsóneműt nem sikerül. Az elején még jó mókának tűnt, hogy eljátszadozzam Jonathannal és valóban megnevettetett az arckifejezése mikor meglátta a farkast, de most már tudom, hogy ez nem játék és soha nem is lehet az és amikor a vér szaga berobban nem csak a farkas hanem az én elmémbe is, már kezdek félni, hogy valami nagy baj lesz ennek a vége. Shiva felé rohanunk éppen, szemmel tartva az időközben leejtett ruhát, amikor tompa de elég erős fájdalmat érzek az oldalamban, majd valami puffan a földön. Jonathan minden bizonnyal megdobott egy kővel, a vastag bunda azonban sokat felfogott belőle, a bőrömet még csak fel sem sértette, de elég ahhoz, hogy meghozzam a döntést. A dögöm persze elégtételt szeretne, de sikerül meggyőznöm arról, hogy most sokkal fontosabb eltűnnünk innen. Némi konstruktív jellegű párbeszédet fojtatok vele arról, hogy ez nem menekülés hanem bölcs megfontolás a lelepleződés ellen, amit ugye kerülnünk kell, különben se vacsora, se mancsok nem lesznek jó ideig. A vér szaga tombol a fejünkben, én pedig kétségbeesetten próbálom a farkasomat a Jonathantól ellenkező irányba terelni, sőt még Shivától is távol, nehogy az ebnek eszébe jusson megint játszani. Még a táskát is elejtem, hátha akkor megállnak mindketten és nem fogom érdekelni őket, ott egye meg a fene a holmimat, van még otthon a lakban, ez pedig jó lecke volt arra, hogy máskor eszembe se jusson kísérteni a sorsomat. Gyorsabb vagyok egy embernél és remélem gyorsabb egy kölyök kutyánál is, ha pedig egyáltalán nem jön utánam, akkor hamarosan eltűnhetek a szemeik elől jó messzire, hogy megbújjak egy bokorban és kisírjam magamból a szerencsétlenségemet, természetesen miután visszaváltoztam, mert farkasként nem tudok sírni és kétlem, hogy az én bestiám segítene ebben.*

Jonathan & Bessie

*Míg elértünk egy olyan helyre ahol biztonságban vissza tudom venni az uralmat a testem felett, volt némi vitám a farkasommal. Azért az sem semmi amikor látszólag magammal veszekszem, szerencsére ez csak fejben zajlott le, én dohogtam ő morgott és kaffogott, erősen kellett koncentrálnom, hogy az én kezemben maradjon a gyeplő. Vissza kellett volna mennem a lakba farkas alakban, a ruháim hiánya miatt, de nem kockáztathattam meg, hogy a következő percben talán elvesztem a kontrollt és a bestia egyszerűen visszafordul, hogy eljátszogasson Jonathannal és Shivával. Véres játék lett volna, mert ha odáig fajul a helyzet, nem tudtam volna megállítani. A változás újabb kínnal járt és mire önmagam lettem, teljesen kimerültem, minden tagom fájt, de a könnyek a lelkemből fakadtak. Reméltem, hogy Achilles és senki más nem szerez tudomást a mai leckémről és megfogadtam magamban, hogy ezentúl nem a saját káromon tanulok. Ettől persze nem lett jobb és még haza is kellett jutnom ami újabb kihívás volt a számomra. Két lehetőségem volt. Vagy így sétálok el egészen a lakig surranó pályán, vagy itt maradok a bokor alján és erőt gyűjtök egy újabb alakváltásra, addigra talán már Jonathan is messze jár a kutyával és nem kell attól félnem, hogy a bestia szagot fogva a nyomukba ered. Még a tervezésig sem jutottam, a kesergés saját szerencsétlenségem felett elfoglalt, mikor óvatlan léptek neszét hallottam meg messziről…nem is léptek voltak hanem paták tompa dobbanásai, nem sokkal később pedig Jonathan hangja tört be kettőnk közé.* -Aszentségit! *Sziszegve, önkéntelenül fakadtam ki, ezen a ponton Achilles vérének mocskos szájával, amit azonnal meg is bántam. Persze a drága Teremtőm minden bizonnyal most büszke lenne rám is és magára is, hogy idézem: „Végre kimondtad! Így kell ezt, aminek ki kell jönnie az jöjjön is ki!” Vagy valami ilyesmi, teletűzdelve néhány basszameggel, de erre a szóösszetételre még csak nem is gondoltam soha. Még jobban összehúztam magam a bokrok között, ez járt némi zörgéssel, de Jonathannak nincs olyan jó hallása mint nekem, és talán nem volt akkora zaj mint a pityergésem. Feltételeztem, hogy azt hallotta meg, az fel sem tűnt, hogy fennhangon fohászkodtam azért, hogy csak a mai napot ússzam meg további bonyodalom nélkül. Ha nem mozdulok, akkor nem vesz észre…talán. És talán Shivát sem hozta magával aki kiszagolhatna és pár ugrással a rejtekhelyem kellős közepén lehetne az arcomat nyalogatva. Egyelőre csak a ló szagát hozta felém a szellő ami a bokrok levelei közé férkőzött, ez pedig jó jel volt, mert engem ezek szerint nem érezhet a négylábú, a bokor pedig remélhetőleg van olyan sűrű, hogy nem világítok a közepén a fehér bőrömmel és a vörös hajammal, mint egy lámpás.*