Bőven elég lett volna ennyi izgalom egy hétre is, nem hogy egy napra! Legalábbis az én véleményem szerint, az meg teljesen más téma, hogy az életet marhára nem szokta meghatni az ilyesmi, alakít az anélkül is... Mint most. Nem kellett sokáig töprengenem mire arra a következtetésre jutottam, hogy inkább hazamegyek, több értelme van mint itt a semmi közepén várni, ráadásul úgy is van elég kutya ahhoz, hogy a csordát is egybe tartsák. A vadak meg nem olyan öngyilkos hajlamúak, hogy egy ilyen csordának menjenek neki, remélhetőleg... Akárhogy is, reménykedtem abban, hogy nem lesz gond velük, ahogy mással sem a hazafelé vezető úton, és igaz, az nem is volt, csak némi furcsaság, zaj formájában, a bokrok felől. Némi vacillálás, némi mérlegelés, mire morogva csak lemásztam a nyeregből, hogy gyalog induljak a hallani vélt különös zajok forrása felé, meg is szólítva az odaképzelt alakot. De semmi válasz... Ettől egy pillanatra én is elbizonytalanodtam, megálltam, füleltem, csendben körbekémleltem, hátha felfigyelek valamire, de hiába... semmi különös. - Mindjárt jövök. - feleltem a lovamnak, ha már úgy sincs itt senki, nem fognak zakkantnak nézni azért, mert egy állathoz beszélek, amúgy is szoktam, másrészt meg, több eszük van mint némelyik embernek, attól, hogy beszélni nem tudnak. Kommunikálni viszont igen, a hátasom is csak a fülét hátracsapva állt neki legelészni, mint aki vette az adást, én meg? Óvatosan tovább sétáltam az ösvényről letérve, miközben igyekeztem a lehető legkisebb zajt csapni. Időről időre azonban mégis megroppant egy apró gally a lábam alatt, hiába haladtam lassan, néha irányt váltva, a képzelt hangokat követve. Nagyjából néhány perc után juthattam el odáig, hogy mégis, mi a francot művelek? Igaz, hogy a húgom sokszor felrója, hogy hajlamos vagyok túlaggódni a dolgokat, mégis, ennyire paranoiás azért nem szoktam lenni. Talán a folyóparton talált, gazdátlanul ott felejtett ruha az oka, hogy már hangokat képzelek be? - Esküszöm, nem vagyok normális... Na jó, ideje hazame... - morgom az orrom alá, majd ahogy megfordulok és indulnék, egy-két lépés után meg is torpanok, mert... az ott egy emberi láb, ami mögüle kandikál ki? Igaz, alig látszódik valami a levelek takarásától, és akármennyire is nyújtogatom a nyakam, hamar bebizonyosodik, hogy amíg nem megyek közelebb, úgy sem leszek okosabb, de basszus... mi van, ha most botlottam egy hullába? De mi van akkor, ha mégis él? Vagy valami menekült a kanadai határ felé? Vagy... A fenébe is a találgatásokkal, egy hirtelen gondolattól vezérelve csak felkaptam egy fenyőtobozt a földről, hogy odadobjam, ahol a másik lehet, hátha sikerül kiugrasztani a "nyulat" a bokorból.
*Olyan kicsire összehúztam magam amennyire csak lehetséges volt. Nem elég, hogy meg kellett küzdenem a farkasommal és csak egy paraszthajszál választott el attól, hogy megtámadjam Jonathant, most még itt ülök meztelenül, nála vannak a ruháim és engem keres. Pontosabban a zaj forrását, aki én vagyok de ő nem tudja. Még. Nem is szeretném ha megtudná. Szerencsére Shiva nem maradt vele, a ló meg nem tud kiszagolni, elég messze vagyok tőle és felém fúj a szél. Persze ez sem marad így sokáig, gondolom Murphy már felébredt és táncolni készül az én síromon. Két kezemet a számra tapasztva, még lélegzetet is sompolyogva veszek, Jonathan nem vehet észre, hacsak nem zörgeti meg az összes bokrot a közelben. Egy farkas már rég meghallott volna, kiszagolt volna, látta volna a nyomokat melyek minden bizonnyal ott vannak végig amerről jöttem. Nem gondoltam, hogy el kellene fednem, Jonathan addigra már messze járt, de miért ette erre a fene? A gondolataim lassan pongyolábbak lesznek mint Big ügynök stílusa, de még messze vagyok Achillesétől. Meg sem merek mozdulni, de észreveszem, hogy az egyik lábfejem kilóg a bokor alól. Óvatosan a másik oldalamra helyezem a testsúlyomat, óvatosan megemelem a kilógó lábam és még óvatosabban és lassan beljebb húzom. Hátha nem veszi észre. Nem, egyszerűen képtelenség, hogy az emberi érzékei kiszúrjanak, ráadásul úgy csörtet mint egy vadkan csorda. A reményeim egyetlen pillanat alatt foszlanak szét akár egy szélfútta bárányfelhő. Természetesen nem számítok semmilyen támadásra, a fenyőtoboz nem is számít annak, mégis ahogy az ölembe pottyan, kínos pontossággal centizve ki a fejem és a felhúzott térdeim közötti, alig pár ujjnyi rést, önkéntelenül is hangot adok ki. Nem sikoltás, nem is kiabálás, inkább csak egy meglepett nyögés amit még a kezeim is tompítanak. Nem fogom fel, hogy fenyőtoboz, csak egy kislabdányi valami ami sötét és kemény - hmmmm - hirtelen pottyant rám és akár azt is hihetném, hogy egy apró állat a fáról. Egy kölyök mókus, elájult madár - azt majd később kitalálom mitől ájult el - a lényeg, hogy nem gondolkodom ésszerűen és ösztönből nyúlok a "bármi lehet"-nek kinéző fenyőtoboz után amit ugyanazzal a lendülettel amivel érte nyúltam, már dobom is vissza a feladónak. Vagyis csak kihajítom jó messzire, nem célozva, de mivelpontosan nem tudom hol áll Jonathan, akár az ő fejét is eltalálhatja. Aztán jövök csak rá, hogy ez nem volt díjnyertes ötlet, mert elárultam a hollétemet és arra nem számíthatok, hogy Jonathan majd a nem biztos, hogy a fejére esett (de igen jeeee ) fenyőtoboztól elájul pár percre mint az ölembe hullott madárnak vélt toboz.*
Már épp azon dilemmázok, hogy hagyni kéne ezt az egész keresgélést a francba, az is lehet, hogy csak a képzeletem játszik velem és az előbbi farkasos incidens miatt látok rémeket, ám ahogy megfordulok és néhány pillanat után kiszúrok valami oda nem illőt az egyik bokor levelei közül, akaratlanul is földbe gyökerezik a lábam. Menjek közelebb? Ne menjek? Él még egyáltalán, vagy sem? Ő sem vett eddig észre, vagy pont, hogy előlem bújkál? - de mégis ki tenne ilyet, és miért? - Ilyen és ehhez hasonló kérdések tömkelege fordul meg a fejemben, miközben lassan azért a földön pihenő fenyőtobozért nyúlok és egy jól irányzott dobással repítem a bokor felé, hátha sikerül legalább néhány kérdést eloszlatni? A toboz repül, landol, én pedig szinte még levegőt sem merek venni, olyan rezzenéstelen figyelemmel sasolom azt a bokrot, ám amikor az egyszer csak visszarepül, sőt mi több, egyenesen a fejemen landol, akaratlanul is összerezzenek, a koppanás helyét tapogatva. Ez aztán a szép találat, pláne, ha még nem is látta a másik, hogy hova céloz, így viszont legalább már arról sikerül meggyőződni, hogy nem valami lehetséges gyilkossági helyszínen túrázok. Várok még néhány pillanatot, hátha érkezik még valami életjel a bokor felől, de aztán legkésőbb néhány perc elteltével csak közelebb sétálok, lassú óvatossággal, hisz azt még mindig nem tudom, hogy kit rejthetnek a levelek. Végül néhány lépésnyi távolságra állok meg, ha esetleg a másik rúgva, vagy ütve próbálna támadni, akkor lehetőleg ne érjen el, vagy tegyen egyből nagy kárt bennem, majd ha még mindig semmi mozgolódás nem lenne, akkor jól hallhatóan megköszörülöm a torkomat, jelezve, hogy én is itt vagyok. - Esetleg... segíthetek valamiben? - elég sután hangozhat a kérdés, tisztában vagyok vele, de igazából nem igazán jutott eszembe semmi jobb, ez meg egy fokkal talán még mindig kulturáltabb, mint a "nem unja még a bújócskát?". Ha nem érkezik válasz erre sem, akkor végül az egyik ág felé nyúlok, hogy félrehúzzam, és kiderüljön végre, hogy miféle erdei manó kuksol itt a bolondját járatva velem, ha viszont megszólal, akkor az ismerős hang miatti meglepetés miatt teszek hasonlóképp, megbizonyosodva róla, hogy nem tévedtem-e.
*Hosszú várakozás telik el míg én a bokorban húzom össze magam olyan picire, amennyire csak lehet. Nem mintha félnék Jonathantól, de nem szeretném ha most meglátna, a helyzetem méltóságon aluli és ami a legrosszabb, nála vannak a ruháim. Nem tudnám megmagyarázni hogyan kerültek oda ahol találta őket, biztosan nem hinné el, hogy csak egy kis fürdőzésre támadt kedvem. Ha kicsit is ismer, egyből rájön, hogy én nem vagyok olyan aki pucéran fürdik egy folyóban. Legalábbis emberi alakban nem, a másikról meg ne is ejtsünk szót. Majdnem felsikoltok amikor az ölembe pottyan az a valami, fáziskéséssel, mikor már visszahajítottam jövök rá, hogy egy toboz volt és nem kellett volna visszahajítanom. Így csak elárultam a búvóhelyemet. Szóval esélyes, hogy nem egy apró vadnak gondol, nyulak nem szoktak tobozzal dobálózni, a mókus meg inkább fentről lefelé ejti. Reményem sincs, hogy elmegy pedig nagy a csend. Én is várok, ő is vár, én arra, hogy elmenjen, ő meg fogalmam sincs mire. Az biztos, hogy nem fogok kiugrani a bokorból és a hétfátyol táncot ellejteni. Fátylam sincs. Léptek közelednek pár percnyi csend után, ilyen az én formám, nem unta meg a várakozást. Még kisebbre húzom össze magam, már akkora vagyok csak mint egy gombóc, a fejemet is a térdeim közé hajtom, csak a hajam világít a zöld közül. A szívem hevesebben kezd el dobogni mikor megszólal, talán még össze is rezzenek. Szép, mondhatom, egy vérfarkas aki cidrizik egy embertől. A bestiám szívesen kiugrana egy fogpaszta reklámos vicsorral, de nem hagyom. Ha eddig sikerült visszafognom, akkor nem most fog elárulni. Jonathan azonban nem tágít, gondoltam ha nem érkezik válasz – mégis mit mondhatnék? – megunja és elmegy. De nem! Már egészen közel van, érzem a szagát, az izgatottságét, némi félelemét is. Egy ág mozdul a vállam mellett ami annyira meglep, hogy most már a számra szorított kezeim sem állják útját a sikkantásnak. Kinyúlok és visszahúzom, vagy inkább rántom magam elé.* -Ne merészeljen benézni! Forduljon el!*Nyüszítem mérgesen és kétségbeesetten. Fel is nézek, hogy lássam nem csal-e és kukucskál. *-Lépjen hátrébb és fordítson hátat. *Menjen el! Vagy inkább ne! Hogyan csaljam ki tőle a ruháimat anélkül, hogy megkérdezné miért nem rajtam van? És anélkül, hogy rájönne, én tudom, hogy az én ruháim nála vannak? Mert elvileg nem tudhatom. Ha minden úgy zajlott volna le, hogy a farkast kihagyjuk a történetből, én csak a ruháim hűlt helyét konstatálhattam, aztán meztelenül elbújtam. Hogy nála vannak, nem tudhatom emberként. Pedig most nagyon kellene. *-Képzelje! *Talán az lenne a legjobb ha egyből a közepébe csapnék.* -Valaki ellopta a ruháimat. Szóval most elég kínos helyzetben vagyok.*Azt nem fogom elmondani, hogy miért vetem le és miért hagytam őrizetlenül. Egyszerűen: Csak! Ilyen is csak velem fordulhat elő és pont Jonathannal szemben. De talán még mindig jobb mintha egy ismeretlen találta volna meg. *
Nem mondom, hogy a kezemből "kitépett" ágon jobban meglepődök mint azon, mint amikor visszarepült az a fenyőtoboz a bokorból, hisz az már leesett az eddigiekből, hogy valaki emberszabású ücsöröghet a levelek rejtekében, de amikor felismerem a hangot, meg a vörös hajtincsekből is átsejlik valamennyi... nos, azon már igen! - Elisabeth? Tényleg maga az? - kérdezek vissza, biztos ami biztos, de ahogy meghallom az utasítását, csak nagyot sóhajtva teszek eleget a kérésének. Nem leskelődök, és bár csak egyet lépek hátra, de azért hátat fordítok, mielőtt még megint hozzám vág valamit. Ha olyan távolságból eltalált, akkor egy pillanatig sem kételkedek, hogy innen is menne neki. Azon még nem igazán sikerült dűlőre jutnom, hogy aggódjak vagy inkább megmosolyogjam a helyzetet, elég kettős érzéseim vannak ezzel kapcsolatban, legalábbis így, amíg többet meg nem tudok arról, hogy mi is történt. Ha valami baja esett, akkor valószínűleg egyből jön a hírhedt aggodalmaskodó üzemmód, ha meg kiderült, hogy csak ő bénázott valamit, nos... igyekszem nem hangosan nevetni majd. - Rendben... és most? Elárulja végre, hogy mégis mi ez az egész? - sóhajtok egyet, majd kérdezek vissza türelmesen, mint amikor az óvodás korú fiamtól igyekszem megtudakolni a világmegváltó méretű problémáit. - Hm, mit kell elképzelni? - várok türelmesen, amikor pedig meghallom, hogy mi a szitu, nos, igaz, hogy valamivel okosabb leszek, de megannyi más kérdés is felmerül. Például... - Azt meg hogyan? Csak mert olyat nem sűrűn hallottam még, hogy emberről lopják le, pláne ilyen helyen... - mutattam körbe a kezemmel, akár látta, akár nem, mert valljuk be, itt az erdő közepén szerintem több mérföldes körzetben nem találni másik embert - Azt meg valahogy nehezen nézem ki Önből, hogy csak úgy ledobja a ruháit aztán nekiáll fürdőzni... vagy valami elborult szektás és épp valami hókuszpókusz szeánszba zavartam be. - gondolkozok hangosan, aztán ki tudja? Lehet, hogy tévedek és túlságosan is félreismertem a másikat, de akkor majd kijavít. Közben azért eljutok odáig agyilag, hogy ismét megváljak az ingemtől, elég nekem a póló is, majd gombóccá gyűrve a bokorba dobjam, jobb híján. Bessie problémáját valószínűleg nem fogja teljesen megoldani, de a semmitől egy fokkal talán még mindig jobb. - És ki lopta el? Vagy hogy nézett ki a ruha? - érdeklődöm, hátha valamivel előrébb jutunk, az meg egyelőre meg sem fordul a fejemben, hogy valójában épp rólam beszélt... hogy is tenném, amikor egész eddig mindenféle rendőrségi ügyekkel kapcsoltam össze a fejemben a gazdátlanul hagyott ruhákat?!
-Neeem! A First Lady vagyok! Mégis mit gondol?*Talán tényleg nem hisz a füleinek, de ha már a nevemet is kimondta, sejtése csak van. A férfiak és az ő értelmes kérdéseik. Megpróbálok megint ráhangolódni, hogy kifürkésszem az érzéseit. Némi derűt, egy nagy kosár kíváncsiságot és majdnem annyi zavartságot érzek. Az biztos, hogy ezek őszinte érzelmek, nem nagyon érti a helyzetet, ami nekem jó, hiszen nem buktam le farkasként és _ennek így is kell maradnia_! Ezt az akaratomat pedig nagyon erősen közvetítem a farkasom felé, hogy még véletlenül se jusson eszébe a felszínre törni. A derűért viszont még kapni fog és nem teszi zsebre. Amikor újra megszólal, feltételezem, hogy már megfordult, de azért kikandikálok a bokor levelei között, hogy valóban megtette-e. csak akkor helyezkedem el kényelmesebben, mert a lábam már elzsibbadt. Annyira emelkedem fel, hogy a fejem kilátszódjon de a testem többi része rejtve maradjon, mondjuk ez sem sokkal kényelmesebb megoldás, de legalább egy kicsit ki tudom nyújtani a lábaimat vagy legalább megmozgatom. Végül belecsapok a téma kellős közepébe és vázolom a helyzetet, azt amit tudhat, de természetesen Joanthannak nem elég.* -Persze, hogy nem rólam lopták le maga….érthetetlen.*Szemet forgatok, a hangom ingerült. Mégis mit nem lehet ezen érteni? Ha valakinek ellopják a ruháit, akkor nincs rajta. Férfiak! Jonathan még tudja fokozni a „mindjárt felrobbanok” állapotomat.*-Nem vagyok szektás. Képzelje, voltam olyan merész, hogy ezen a néptelennek tűnő helyen…vagyis azon ott a parton, engedjek a csábításnak és megmártózzam a folyóban. Jólesett és jó érzés volt olyasmit csinálni amit amúgy sosem tennék meg. Ki hitte volna, hogy nagyobb itt…vagyis ott a forgalom mint egy karácsonyi vásáron. Mire visszamentem már nem volt ott. Még az alsóneműmet is elvitték. Mégis kinek kell egy használt bugyi?*Jó, annyira azért nem használt, ma vettem fel talán harmadszorra, természetesen miután kimostam minden viselés után. Nem vagyok Madonna, hogy egyszer használatos bugyikat vegyek, de mind minőségi darab. Míg én beszélek, vagyok olyan botor, hogy nem figyelem végig Jonathant, csak arra eszmélek, hogy veszi le az ingét. Na ez már több a soknál. *-Most mit csinál? Mégis mit képzel????!!!!*Úgy gondolja ha meztelen vagyok akkor szabad a pálya? ….mondjuk szép teste van. Eddig csak a fenekét láttam azt is farmeron keresztül. A megmaradt póló kissé rontja az összképet és nem javítja kellőképpen a statisztikát, viszont nem vetkőzik tovább. Nem tudom, hogy örüljek vagy sem. A farkasom azonban megnyalja a szája szélét és mintha vigyorogna is. Arra jutok, hogy örülök amiért a póló nem repült az ing után. Mire az összes száguldó gondolatom eléri célját, az ing a fejemen landol. *-Ó! Ez…kkhhh….ez igazán kedves öntől..én elnézést kérek….azt hittem….*Nem is tudom mit hittem, vagyis tudom, de a világért sem mondanám ki. Lehúzom a fejemről a Joanthan és más állatok szagú inget és magamra veszem. Sokkal nyugodtabb leszek tőle. *-Köszönöm. Nos, nem tudom ki lopta el. Egy bézs színű, szandál volt, egy kék alapon virágmintás ruha, bézs betéttel.*A fehérneműket nem részletezem. Viszont hirtelen eszembe jut, hogy én „nem tudhatok arról, hogy nála van a ruhám” és ezért teljességgel meglepő lehet(ne) a számomra a kérdés.* -Miért kérdezi? Látott valakit ellopott ruhákkal szaladgálni az erdőben?*Már a kérdés megfogalmazása is tréfás, gondoltam a jelen helyzetben ez illik ide. Egy kis irónia, némi bosszankodó felhanggal. Végignézek magamon, Jonathan inge a térdemig ér, körülbelül akkora rám mintha sátrat húztam volna magamra, de legalább jótékonyan eltakar mindent. Bátrabban húzom ki magam, karjaimat összefonom magam előtt, ezzel is tartva az inget amit igyekeztem végig begombolni, még a nyakán is.*
- Nahát! Nem hittem volna, hogy pont Alaszka egyik erdejét járva fogok belé botlani! - igen, ez Elisabeth lesz, tagadhatatlanul. Igaz, hogy túl sokszor még nem találkoztunk eddig, de a sajátos stílusa eléggé jellegzetes. - Én is sejtettem, épp ezért inkább arra lettem volna kíváncsi, hogy mégis, hogyan történhetett? - tárom szét a kezeimet, hiába állok háttal, ki tudja, lehet, hogy attól ő még figyel. Pont itt, az erdőben? Oké, tippem lenne, de valószínűleg addig jó nekem, amíg megtartom magamnak a gondolataimat. - Hát ez különös. Itt a folyónál, biztos? - kérdezek vissza, amiért valószínűleg majd újra megkapom a szemforgatást, meg hogy milyen egy fogyatékos kérdés, épp ezért, mielőtt még valami csípős megjegyzést hozzávágna a duzzogó vörös, folytatom is - Csak mert történetesen az elmúlt... talán egy órában? Néhányszor megfordultam én is a folyónál, itt a közelben, de semmi nyomát nem láttam fürdőzőknek. - pedig egész jól belátható a folyókanyarulat, és mit szépítsünk, az ilyen vörös haj csak úgy vonzza a tekintetet, még úgy is, ha az ember nem keresi. Az meg részletkérdés, hogy farkasok is kószálnak a közelben, kész csoda, hogy nem bukkantak a nyomára. - Azt nem tudom, hogy mégis kinek kellene... viszont az felettébb érdekes, hogy mi valamilyen úton-módon mindig ennél a témánál kötünk ki. Ha már így szóba került, megkapta a csomagot, amit volt oly kedves az autómban felejteni? - kérdezek vissza, miközben még mindig hátat fordítok neki, ami valljuk be, társalgáshoz nem épp a legpraktikusabb. Nem mint ha úgy könnyebb lenne koncentrálni, ha látnám is mellé, így aztán lépek az ügy érdekében, és lepasszolom az ingemet neki. Vagyis csak szeretném, mire úgy rám förmed, hogy egy pillanatra belefagyok a mozdulatba, de aztán csak a fejemet ingatva folytatom a vetkőzést. - Na mit hitt? Hadd halljam! - csapok le a témára, de fogadok, úgy se fogja bevallani. Miért kell mindig a legrosszabbat feltételezni az emberről? Sosem fogom megérteni. - Szívesen. - reagálok a szavaira, miközben végighallgatom a ruhák jellemzőit, de mit szépítsünk, férfiból vagyok, az elejét már nagyjából akkor elfelejtem, mire a végére ér, azt meg ha agyonvernének, sem tudnám megmondani, hogy a táskámban lapuló ruhák milyen színűek, vagy mikből állnak. Hol volt időm ilyeneket nézegetni? - Nem, az igazat megvallva kettőnkön kívül mást még nem láttam ma, pedig hajnal óta az erdőt járom. Viszont jobb lenne, ha nem mászkálna el ilyen felelőtlenül egyedül, mert farkashoz ellenben már volt szerencsém. - komolyan csengenek a szavaim, a húgomnál sem viselem jól, ha csak úgy az erdőben sétálgat védtelenül, nos, Bessie esetében sem ad több megnyugvásra okot. A húgom legalább a ruháiban szokott hazaérni... Bezzeg ha tudnám azt, amit nem! Hogy valójában épp az erdő egyik legveszélyesebb élőlényét teremtem rendre... - Megfordulhatok már? - eltelt egy pár perc azóta, hogy megszabadultam az ingemtől, és a mozgolódás zaját is érzékeltem, de biztos, ami biztos, csak rákérdezek, mielőtt cselekednék - Hát, legalább nem szorít sehol. - mosolyodok el azon, milyen nagy rá az ingem, mielőtt folytatnám - És mi járatban ilyen mélyen az erdő mélyén, ha nem titok? Csak mert a város elég messze van, azt meg úgy sem fogom elhinni, hogy pusztán fürödni. - kíváncsiskodok tovább, hátha lassan a helyére kerülnek a kirakós darabjai ebben a nagy kuszaságban és legalább annyival előrébb leszünk.
-Mivel mindketten itt élünk, kevésbé volt esélyes, hogy Nevada sivatagában futunk össze. *Értem én, hogy tőlem nem számított erdei sétára, de van olyan csípős a hangulatom most, hogy megszurkáljam. Látom ahogy széttárja a karjait tanácstalanságában a ruháim eltűnését illetően. Azért elég furcsa miután pont ő nyúlt le nem rég egy váltás ruhát ismeretlen embertől. Ő legalábbis ezt hiszi, és mivel férfiból van, nem rakta össze a képet, én pedig nem vezethetem rá a nyilvánvalóra, mert akkor magamat buktatom le. Addig maradunk a lassú víz partot mos módszernél, hagyom és megvárom amíg magától jön rá, hogy ő a ruha tolvaj. *-Neeeem, lehet, hogy csak képzelődtem, hogy a folyóban pancsolok.*Gondolatban homlokon vágom magam. Hogy lehet ennyire értetlen? Ha azt mondom a folyónál voltam, akkor ott voltam, csak nem tévesztem össze egy tóval, vagy teszem azt egy erdei tisztással, sivataggal, a városi utcákkal. Az értetlenkedése később érthető lesz, de úgy kell tennem mintha semmiről sem tudnék.* -Nos, talán elkerültük egymást, nem nehéz, az erdő nagy.*Kíváncsi voltam mikor hozza szóba a farkast akivel afférja volt. Na és, hogy hogyan. Egyelőre leragadtunk a bugyimnál, kevéske találkozásaink alatt nem először. *-Mert biztosan bugyi fétise van. Azt ugye nem hiszi, hogy szándékosan csinálom? Egyébként megkaptam, köszönöm.*Az sem volt egyszerű, de nem mesélhetem el, hogy sajnálatos módon nem közvetlenül én kaptam meg hanem Achilles és lett is belőle némi kérdőre vonás. Nem azért mert pasi volt a dologban hanem azért mert ember. Minderről nem beszélhetek, Jonathan valószínűleg nem hinné el, inkább elküldene egy szakemberhez és pontosan tudjuk milyenféléhez. Ez az egész helyzet belőlem is a rosszabb felemet hozza ki, ezért is érthetem félre mikor vetkőzni kezd – noha a vártnál rövidebb ideig tart – mire elkezdeném élvezni már be is fejezi. Marad a nadrág és a póló. Rajtam meg az inge. Nem magyarázkodom és nem mondom el, hogy mit hittem. A köszönetemet kifejezem de azon túl síri csendben maradok ami nálam enyhén szólva is különlegesség. Egyébként is, férfi ingben lenni nem nagy móka, hacsak nem egy fülledt erotikával átitatott éjszaka következménye. Bár készséges vagyok ami a ruháim leírását illeti, nem hiszem, hogy Jonathannak van arról fogalma, hogy milyen is az a bézs szín és a kék betét. Utóbbin inkább valami női dologra asszociálna és megint csak a bugyinál jutnánk ki. Ahogy elnézem nem is nagyon esik le neki miről beszélek, mert bár a leírt ruhák ott lapulnak a táskájában – amit jótékonyan és felelőtlenül otthagytam neki farkasként – arca sem rezdül, a szemeiben sem csillan a megvilágosodás és én megnyugodhatok, hogy Jonathan valóban ízig-vérig férfiból van. A farkas téma azonban felszínre kerül, érezhetően komolyan mondja és aggódva. Ehhez még a farkas képességem sem kell, de azért beleszimatolok az aurájába.* -Ó! Valóban? Farkas itt? Te jó ég! Kész szerencse, hogy én nem találkoztam farkassal. Nem is gondoltam volna…nahát! És gondolja, hogy még a közelben van? A farkasok nem falkában szoktak vadászni? *Minden tudásomat előveszem ami a valódi, erdei farkasokról szól, és nagyon „meglepődők” elborzadok, hogy mi minden történhetett volna velem, vörösként előadom a szőkét.* -És én még le is vetkőztem. Most mi lesz Jonathan, hogyan jutok haza?*Na jó, talán kicsit túljátszottam.* -Igen, forduljon csak, ha muszáj.*Egészen jól éreztem magam míg háttal állt nekem, most viszont az arcommal is játszanom kell, tágra nyílt szemek, riadt vonások, és a többi. Természetesen mindezt el is felejtem mikor mókásan megjegyzi milyen jól áll nekem az inge, mert jól áll, az biztos, csak épp nagy rám. Szívesen felvenném párszor a reggeli órákban. Még meg is igazítom holott semmi szükség rá, de hát a női hiúság és a tökéletességre való törekedés….a kérdése viszont zavarba hoz. Achilles minden bizonnyal elütné pár káromkodással, de én nem tudom. Tényleg! Mégis mit kereshettem én az erdőben amikor láthatóan nem ahhoz vagyok szokva, hiszen ide is telitalpú, de mégis szandálban jöttem, szép ruhában, ami távolról sem hasonlít melegítőhöz vagy túra felszereléshez. Azt nem mondhatom el, hogy a közelben lakom, Jonathan nem tudhat a Farkaslakról, a lovarda pedig nem itt van a szomszédban. Alaposan belesétáltam a saját csapdámban, gondolatban megveregetem a vállam a farkasom meg horkant egyet türelmetlenül. *-nem, nem ez volt a terv, de akkor mégis jó ötletnek tűnt. Csak…csak magányra vágytam.*Én aki inkább társaságra vágyik. És még csak arra sem kérhetem meg, hogy vigyen haza. *-És ön? Mit keresett itt az erdőben? Miért ment a folyópartra? Erre legelnek a lovak, vagy marhák? Vagy micsodák. Nem félti a farkasoktól?*És még mindig ott állok egy szál ingben, Jonathan táskájában a ruháimmal, benne a slamasztikában. Gondolkodj Bessie, gondolkodj! *
Eddigi életem során sem hagytam még el soha Alaszkát, a későbbiekben sem tervezem, így azt hiszem, a sivatagi terep valóban felejtős lenne. Hiába, hogy sokan gyűlölik az itteni időjárást, lévén, ebben nőttem fel, nekem különösebb bajom nincs vele. Sőt, talán még hiányozna is a hideg és a hó. Csak a szemeimet forgatom a csípős megjegyzések hallatán, és egy pillanatra nagy a kísértés, hogy fogjam magam és menjek tovább a dolgomra, elvégre nem tartozunk egymásnak semmivel, és amúgy is... magának köszönheti, hogy ilyen szituációba keveredett, múltkor is én húztam a rövidebbet a kutyával. - Akkor úgy néz ki, szerencséje volt. - dörmögöm az orrom alatt, mielőtt már kapnám a következő savazást - Még hogy nekem? Nem tudom, kettőnk közül ki hozza fel állandóan! - azt meg csak magamban teszem hozzá, hogy igen, egyre erősebb bennem a gyanú, hogy szánt szándékkal alakítja mindig így a beszélgetés fonalát, ennyi véletlen egymás után, kizárt, hogy létezzen! Közben az ingemtől is megválok, mielőtt még megfázna a bokorban ücsörögve, ám úgy tűnik, hiába kérdezek vissza, hogy ugyan mégis mire gondolt a mozdulataim láttán, valahogy éreztem, hogy annyi bátorság nem szorult belé, hogy hangosan is kimondja. Sebaj, elég árulkodó a hallgatása is, a köszönetére pedig csak egy röpke bólintással reagálok, látja vagy sem. Sőt... az igazat megvallva, igaz, nem találkoztunk sokat, de szerintem korábban még sosem volt ennyire hallgatag, még ha csak átmeneti is a helyzet, mert hamarosan megint rákezd... - Igen, valóban. Egészen sok él belőle a környékbeli erdőkben, azért sem célszerű fegyver nélkül ilyen messzire elcsatangolni. Pláne, ha még a környéket sem ismeri. - akik túrázni szeretnének, van a nemzeti park területén is számos útvonal, amik azért jóval biztonságosabbak ezeknél az erdei ösvényeknél. - Egy ideje már nem láttam, de sosem lehet tudni. Nem tartom kizártnak, hogy még a közelben lapul. És de, vadászni csapatban szoktak, de az erdőt járni nem feltétlenül. - az már más kérdés, hogy ha fenyegetve érzik magukat, akkor olyankor is támadhatnak, de nem hiszem, hogy Bessie-t különösebben lekötné, ha elkezdenék neki a vadon élő farkasok szokásairól regélni neki. - Gyalog, ahogy idáig jött? Az útra emlékszik még? - jövök a legkézenfekvőbb válasszal, ami pedig a hanglejtést illeti, te jó ég... egy pillanatra eszembe ugranak a gyerekkoromban a tv-ben játszott dél-amerikai szappanoperák túljátszó alakításai, aminek hatására a hideg is végigfut a hátamon. Sietve el is hessegetem a gondolatot, bár azt már most leszögezem magamban, ha a későbbiekben is így folytatódik a társalgás, akkor én is hamar rövidre zárom a beszélgetést és tovább állok. Valahol azért elég mulatságos, hogy egyesek milyen hangulatemberek tudnak lenni, elég csak egy megjegyzés ahhoz, hogy most is egy szempillantás alatt tűnik el a riadtság Bessie tekintetéből, ahogy a kinézetére utalok. Tipikus nő! Elég csak ruhát említeni neki... Úgy tűnik, igencsak jót sikerült kérdeznem, ha ilyen nehéz válaszolni rá... ez pedig már sejteti, hogy valószínűleg valami olyasmi lehet a dologban, amikor nem szeretné, ha tudomásom lenne. Hogy mi okból, azt magam sem tudom, mert nem feltétlenül nézném jó szemmel, törvénybe ütközik, vagy annyira személyes magánügy, mindenesetre a végeredményen nem sokat változtat. Amikor pedig valami semmitmondó választ kapok végül, csak kétkedve vonom fel a szemöldököm. - Magányra. - ismételem én is el, mert mit szépítsünk, ha egyedül akar lenni az ember, bezárkózik a szobájába, vagy elmegy sétálni valami olyan helyre ahol kevés az ember és nem ismerik... de hogy több mérföld távolságra, az erdő mélyére?! Persze, a híres-neves női logika. - Dolgozok, szinte nincs olyan nap, hogy ne töltenék el legalább néhány órát a környéken. - felelem a lehető legnagyobb természetességgel - A marháink a közelben legelnek, őket jöttem megnézni, hogy minden rendben van-e, és csak vízért mentem le a partra. A farkasoktól pedig nem igazán, ott vannak a kutyák is a közelben, és hülye lenne az a farkas, amelyik egy egészséges, kifejlett marhának akarna nekimenni. - lehet, hogy az egyik ragadozó, és csoportban vadásznak, de nem éppen egy súlycsoportban vannak. Nem lehetetlen persze, hogy leterítsenek egyet, de egy szarvas azért könnyebb préda. - Marad fürdőzni még egyet, vagy elég volt mára? Csak mert én is épp hazafelé indultam. - szólalok meg, ha már Bessie ennyire hallgatásba burkolózik - Vagy ha még mindig inkább magányra vágyna, akkor jobb, ha most megyek. - lenne még tennivalóm otthon is, úgyhogy... valamerre haladjunk.
*Szerencsém volt? Nem, egyáltalán nem volt szerencsém, minden úgy romlott el ahogy a nagy könyvben meg van írva. Nem kellett volna Jonathannal találkoznom, főleg nem farkasként és nem kellett volna később sem mikor próbáltam elbújni, hogy észrevétlenül hazajuthassak. De valahogy mindig belébotlok, volt, hogy szó szerint. A bugyi téma csak nem akar ülepedni, kivesézzük ahogy kell.* -Nem is én! Szívesen hallgatnék az intim ruhatáramról, de állandóan rákérdez.*Arról persze jótékonyan hallgatok, hogy én nevesítem a ruhadarabot és nem ő, aki csak csomagként aposztrofálja. Mert nem szoktam ilyesmit csinálni, nem beszélek bugyikról és más fehérneműkről, semmilyen intim témát nem tárgyalok ki…általában. Jonathan valamiért sikeresen kihozza belőlem, vagy mindez Achilles miatt van, kezdek ráhasonlítani. Ettől a gondolattól megrémülök picit. Elképzelhető, hogy átveszem a stílusát akaratlanul, csak mert a bestiám az ő kölyke? Halvány jelek már mutatkoztak korábban, elszóltam magam, ha feldühített – és gyakran tett ilyet – néha kicsúszott egy-egy káromkodás a szaftosabb formában, amit persze azonnal korrigáltam is, de attól még elhangzott. Jobb lesz ha figyelek magamra. Jonathan jótékonyan hallgat a szándékosságról, amit feltételezem, hogy feltételez, pedig nagyon messze áll tőlem az ilyen női praktika. Ha bármit is nála hagynék azért, hogy később legyen indokom őt látni, nem a bugyim lenne, inkább az irataim, vagy lakáskulcs – amim nincs, hiszen a Farkaslak nyitott és a szobánkat sem zárom ha elmegyek otthonról – esetleg más számomra fontosnak tűnő tárgy. Egyébként meg nem hiszem, hogy indok kellene, inkább arra kell, hogy ne találkozzunk, mert mindig alaposan felforgatja az életemet. Pár hónappal ezelőtt még örültem volna ennek, hiszen Jonathan meglehetősen jó pasi, helyes és férfias, pont olyan remek a humora mint a feneke és a mosolygós szemeitől el lehet olvadni. Ám nem hiányzik, hogy egy kósza szépnézéstől bedurvuljanak a dolgok. Én is hallgatok arról mire gondoltam mikor nekikezdett vetkőzni, ettől függetlenül megkapom az ingét ami elég hosszú ahhoz, hogy mindent jótékonyan takarjon, de nem érzem magam tőle sokkal felöltözöttebbnek. Végül csak szóba kerülök közvetve és bundásan, nem nehéz eljátszanom a riadt őzikét amitől a bent rekedt bestia hidegrázást kap. *-És magánál van fegyver? Nem látom.*Még a bokorból is kinyújtózom, hogy lássam. *-Ó, tényleg? Gondolja, hogy a közelben van? Magát nem bántotta?*Egy kósza farkas, legalább alibim van. Oscart kaphatnék arra a játékra amit előadok. Kíváncsian, de félve teszem fel a kérdést, noha én tudom, hogy nem bántottam, legfeljebb az orrát üthette a földbe mikor fellöktem, másrészt nekem elvileg félnem kellene attól, hogy még a közelben ólálkodik egy farkas, aki mint tudjuk nem az ember legjobb barátja. Azon kellene dolgoznom, hogy Jonathan lelépjen és én haza tudjak menni, most már minden mindegy hogyan alapon, de fene azt a női kíváncsiságot ami mindig bajba sodor. A végén még rákérdez, hogyan kerültem ide és ilyen messze a várostól és még haza is kísérne. Na azt hogy fogom elutasítani anélkül, hogy gyanúba keverném magam? Mellesleg milyen gyanúba?* -Természetesen emlékszem. *És bingó! Mondaná Mayflower nagyi amikor csak előkerül az a kérdés az ittlétemről. Remélem nem tűnt fel neki milyen sokat gondolkodtam, de tudjuk be a nők szeszélyességének azt, hogy épp az erdőbe vágytam magányra, mert hova máshova? Elvégre elég messze van minden lakott területtől, itt nincs senki csak Jonathan, a marhák meg pár farkas. S persze, hogy ne jusson eszébe még többet kérdezni, visszakérdezek, ez mindig bejön, még ha nem is kell gondolkodni a válaszon, akkor is eltereli a figyelmet a korábbi szavakról. S ha már női logika, eljátszom, hogy fogalmam sincs milyen állatokat legeltet, pedig figyeltem korábban minden szavára. Lovak vagy marhák, vagy akármik. Mosolygok csendesen, Jonathan pedig készségesen válaszol, és elég kimerítően ha már itt tartunk őt sem kell félteni a csevegéstől. Hogy a penész egye meg, teljesen elfelejtkezett a ruháimról. Hogy csikarjam ki tőle?* -Az jó. Akkor a marhák közelében biztonságban van…hmmm…nem, azt hiszem mára elég volt. Nem tesz jót a bőrnek a hosszú fürdőzés. ~Tényleg itt hagyna egyedül, egy szál ingben az erdő közepén? Jó, hogy tudok magamra vigyázni és ha megint alakot váltok hamar hazaérek és azon sem kell aggódnom, hogy megfázom, de ezt ő nem tudhatja. ~ Esetleg elkísérhetem? Nem szeretnék egyedül találkozni egy farkassal sem. Talán kisegíthetne egy….gondolom szoknyája nincsen. Nadrág? És hívnék egy taxit.*Fő a látszat. Egy nő nem maradna egyedül az erdőben miután farkasokról hallott és gyakorlatilag meztelen. Mondjuk egy férfi sem hagyná itt egyedül. Lenne bőven kérdése Jonathannak ha most elküldeném, hogy szeretnék egyedül haza sétálni az egy szál ingében. *
Kezdőlap
