A kérdésére csak felmorranok, hiszen abszurd a kérdése azok után, hogy csak idesétált, amikor várhatóan egyedül akartam lenni és ezért jöttem ide ki. Nem akartam senki tyúkszemére se lépni és ez eléggé semleges területnek tűnt, na meg remek lehetőségnek ahhoz, hogy emlékezzek vagy éppen elengedjem a múltat. Talán a mind a kettőt akartam egyszerre. S mivel nem mondtam azt se, hogy „Húzzon a búsba…” így feltehetőleg maradni is fog, de még se fordulok felé. Inkább csak maradok a folyóknál és a múltemlékeinél. - Úgy csinálsz, mintha kezdő lennék. Mégis milyen bajba keveredhetnék? Megöl a drog, esetleg elcsap egy autó, vagy megöl egy falkatag? Akkor így jártam...– szólaltam meg kissé sértetten, majd megráztam a fejemet. – Nem arról van szó, hogy nincs elég szabad terem, hanem arról, hogy úgy figyeltetsz, mintha valami csecsemő lennék, aki nem tudja, hogy milyen világban élünk és milyen veszélyes terepen sétálunk. Nem vagyok már kölyök, David! – szólaltam meg kissé erőteljesebben, de eléggé bosszantott ez a megfigyelés. Talán az ablakom alá is állítatott valakit? Mintha nem mehetnék oda, ahova akarok, hogy ő ne tudja. – Esetleg attól tartasz, hogy valakinek az ágyában meglelem azt, ami egykoron nekünk megvolt? – kérdeztem tőle kissé cinikusan, de nem is én lettem volna, ha nem így teszek. Ha nem próbálom meg elnyomni a fájó sebeket. - Ohh, szóval csak a mi emléleink maradtak meg számodra, a gyerekeinkhez kötödőek nem? – kérdeztem meg csodálkozva, a kezemet pedig a kabátom zsebébe rejtettem, miközben továbbra is ott lappangott a tenyeremben a gyűrű, amit nem olyan régen akartam eldobni. Amikor meghallom a szavait, akkor csak keserű nevetéssel felelek eleinte, illetve egy kisebb morgással is. – Nos, mint mondtam beszélni fogok. Nem vagyok kezdő, tudom, hogy ha falkáé egy város, akkor beszélnem kell valakivel, de ha ennyire félted a jóhíredet, akkor talán nem kellene velem mutatkoznod. Talán most se kellene itt lenned… - fordultam felé és most már őt fürkésztem a pillantásomban, amiben a fájdalom is megjelent. Sose gondoltam azt, hogy egyszer így fogunk itt állni. – Talán jobb lenne, ha el is mennék, s akkor nem lenne miért aggódnod, hogy esetleg csorbát ejtek a hírneveden. – s már kínomban nevettem el magamat alig hallhatóan. Tudom jól, hogy beszélnem kell velük, ahogyan azt is, hogy Balthazar jelenteni fog rólam, de amíg nem teszi meg, addig nem tudok mit tenni… - Miért? Miért nem mondod most ki, amit akarsz? Minek halasztani, ha már belekezdtél, akkor hajrá! – s a végére mélyen harapok alsó ajkamba, hogy inkább befogjam, mert a végén csak még rosszabb lesz a helyzet, s többé talán tényleg nem lát majd. – Ez kérdés? Túl sok emlék köt ide, s mi lehetne jobb lezárás, mint az a hely, ami túl sok mindenre emlékeztet… - s éreztem, hogy legszívesebben lekevernék neki, amiért felhozza a látottakat. – Megállítottál volna benne, vagy végig nézted volna, ahogyan kihajítok mindent, ami hozzád köt még? – s ekkor már újra inkább csak a távolba néztem, s kicsit közelebb sétáltam a folyókhoz is…
- Igen, pont ezektől féltem. Mondom teljesen nyugodtan. Itt van, a városban, és láthatóan él. Az más kérdés, hogy miként, de akkor is épségben van. És nem igazán szeretném, ha ez másképp lenne. Nem érdekel, hogy csak az exnejem, vagy hogy egy kóbor, attól még ugyanúgy szeretem, és szeretném védelmezni őt. Az elmúlt 3 évtizedben nem igazán volt rá lehetőségem, hisz túl sok befolyásom sem volt. Most van, és a jelenléte pedig pláne csak segítség ilyen szempontból. - Az, hogy kinek az ágyában fordulsz meg, teljesen a te dolgod. Mondom ezt szilárd meggyőződéssel, pedig belül én is érzem azért, hogy annyira nem hagyna nyugton, ha tudnám, össze-vissza kefél mindenkivel. Na jó, a mindenkivel túlzás, de lehet érteni, mire akarok kilyukadni, szerintem. - Nyugodtan kiforgathatod a szavaimat, tudod, hogy értettem. Hogyne emlékeznék a gyerekeinkre. Ő sem gondolhatja ezt komolyan, hogy ezt valami módon is elfelejtettem volna. Csak próbálja kiforgatni a szavaimat. Ez van. A szarkazmus, amivel őt illettem már régebben, most üt vissza talán? Bár még csak az elején járunk, de ha ezt sokáig folytatja a mostani beszélgetésünk alkalmával, akkor kérnie sem kell, elsétálok magam. - Figyelj, a te döntésed, hogy menni akarsz-e, vagy sem. Én semmiképp nem szeretném, ha elmennél, de nem foglak megakadályozni sem benne. Azt viszont tudhatod, hogy itt mindig egy szerető család fog rád várni. Na jó, erre azért mérget nem v ennék ,hogy „mindig”, mert ki tudja, mik történnek még a jövőben. De jelen állás szerint ez így van. Kétlem, hogy bármelyik régi barátja hátat fordítana neki, pláne ebben az időszakában. Azt mondja Chloé, hogy nem kell neki segítség, de a hülye is látja, hogy ez neki sem jó így. Hallgatom a szavait, és van benne valami, amit mond, de egyben nem is értek egyet vele. Olyan emlékek kötnek ehhez a városhoz, hogy ha korábban sem tudott megszabadulni ettől a gyűrűtől, akkor itt pláne nem fog tudni. Csak ha nagyon akarja. És benne láthatóan nem él ennyire ez az akarat. - Nem állítottalak volna meg. Hogy miért? Mert kíváncsi voltam, megteszed-e. Ha megtetted volna, az azt jelentette volna, hogy felesleges próbálkoznom nálad. Így viszont… Aztán végül rá is nézek. Ezt látván pláne segíteni akarok neki, és noha megmondta, hogy még ő sem tudja, mit akar… na, most talán sikerült neki is rájönnie. Szeretné, ha minden olyan lehetne, mint a régi szép békeidőkben voltak. Legalábbis gondolom.
- Nem kell, hiszen még ennyi idő után is a fejem a helyén van. – jegyeztem meg kissé talán ridegen, de már rég elszoktam attól, hogy valaki aggódjon értem, vagy megengedjem magamnak azt a luxust, hogy egyáltalán jobban foglalkozzak azzal, hogy esetleg valakinek még számítok. Egyszerűen csak nem akartam megízlelni újra a szeretet ízét, melegségét, mintha tartottam volna attól, hogy akkor még inkább szenvedni fogok, ha újra kiskaput engedek David tetteinek… - Ohh, tényleg? Ennyire nem érdekelne a dolog, kit akarsz átverni? – kérdeztem meg egy kisebb nevetés keretében, de végül legyintettem, hogy felejtse el a dolgot. Ismertem már annyira, hogy tudjam azt, hogy nem mindig azt mondja, amit érez. De mindegy is, hiszen mit számít az? Tudom jól, hogy utálnám azt a gondolatot, ha más nő melegítené fel az ágyát, s talán akkor lépnék le innét, hiszen minek kínozzam magamat még inkább? Én pedig pontosan őt akartam kínozni… Az élet talán még furább és kegyetlenebb lett, mint előtte bármikor… Szavaira csak megforgatom a szemeimet, hiszen pont nem érdekelt, hogy miként értette a dolgot. Ha törődtem volna vele, akkor esélyt kapott volna arra, hogy átjusson a falakon, s újra valami olyat érezzek, aminek egykoron már bedőltem. Nem engedhetem meg magamnak. Meg régebben ő is eléggé szarkasztikus volt, legalább valamit tőle is tanultam, vagy legalábbis a tanultakból megmaradt. - Szerető család? Kinek a személyében? A tiédben, esetleg a falkáéban? Itt már semmi se olyan, mint amilyennek megismertem és miért kellene maradnom? Egy jó okot mondj rá… - pillantottam rá kíváncsian. Kíváncsi voltam, hogy milyen okot mondana rá. Tudni akartam, hogy kire fogná azt, hogy maradjak. A régi barátokra, esetleg a reményre, amit az keltett még inkább életre, hogy képtelen voltam eldobni a gyűrűt? Miatta kellene maradnom, s reménykedni arra, hogy helyre hozható még a köztünk lévő dolog? Hogy van még számunkra is remény? Hallanom kellett az okot, hogy miért szeretné, ha maradnék… Egyszerűen csak tudnom kellett. - Mindig is túl reménykedő voltál, olyan aki meg akarta látni bennem a jót, de talán elbuktál, elbuktunk. Talán sose létezett az, akit egykoron szerettél, csak egy álarc volt, vagy talán egy riadt madár… - szólaltam meg alig hallhatóan, miközben a szemeimet egy pillanatra lehunytam és hagytam, hogy a szellő körbe öleljen, mintha az képes lenne a fagyott szívemet még inkább megfagyasztani. – Talán csak túl késő reménykedni abban, hogy – s ekkor a kezem a szívére siklott. – ez még helyre hozható, hogy még begyógyítható. – pillantottam fel rá és őt figyeltem, miközben a fájdalom szinte elfoglalta a trónját íriszeimben…
Hümmögök egy sort arra, amit mond. Kíváncsi vagyok egyébként, hogy ő vajon mit csinálna, mit gondolna, ha tudná, én nekem is megfordul valaki az ágyamban? Rosszul fogalmaztam… Ha egyáltalán lenne ilyen személy, mert nincs. Nem vagyok én sem egy nőcsábász, elvagyok én a saját magányomban, nyugalmamban. Nem kezdtem senkivel sem különösebben komoly kapcsolatba, mert egyszer már belekezdtem, annak is rossz vége lett. Egyébként sem volt olyan személy, aki iránt bármi hasonlót is éreztem volna, a tettetés pedig… na jó, a tettetés az erősségem. - Mivel a falka változott, én pedig nem tartom napi szinten a kapcsolatot senkivel sem, így csak annyit tudok mondani, hogy miattam. Változtam igen, sok dologban, de veled kapcsolatban? Látszólag nem. Szeretnék neked segíteni, és ezt nem tudom neked elégszer hangoztatni. Régebben lehet nem lettek volna meg rá az eszközeim, most már annál inkább. Na persze, ez az, akiről nem sokan tudnak. Nem igazán szeretem hangoztatni az alvilági ügyeimet, de azért van egy-két vállalkozás, amiről a polgárok is tudhatnak, mert nem piszkos ügy. De a fő akkor is a kereskedésem lesz, valószínűleg inkább így élek az emberek fejében. Egyedül annak vagyok a tulaja én, és csakis én. - Igen, na ez az, amit nem hiszek el. Próbálhatja ráfogni a dolgokat mindenféle hülyeségre, de mindketten tudjuk, hogy amiket most beszél, azoknak nincs értelme. Egyedül, látszólag, csak teljesen szét van szórva. Láttam már ilyennek korábban is, pláne azután, hogy elkezdett nekem régebben is megnyílni. Figyelem, ahogy visszalép hozzám, és falom a szavait is. Szemei pedig szinte mindent elmondanak. Félrepillantok, néhány másodpercig pedig csak a tájat nézem, végül visszafordulok hozzá. - Nem túl késő. Csak tudni kell, mégis mit akarunk. Hiszem, hogy helyrehozható lenne ez a dolog közöttünk, de ahhoz egyedül nem lennék elég én. Az ő akarása is szükséges ehhez. Hogy képes-e nekem elfelejteni, megbocsájtani, amit anno tettem.
Hümmögése szinte eltörpül a víz morajlása mellett, így nem is fordítok neki túl nagy figyelmet, mert fordított esetben örökre eltűnnék. Egy részem reménykedett abban, hogy talált valakit, akkor könnyebb lenne ezt a helyett magam mögött hagyni, őt, míg a másik felem talán örökre belepusztult volna, ahogyan én is. Talán akkor soha többé nem tudnék újra igazán mosolyogni, vagy örülni, akkor talán örökre a bárok királynője maradnék, míg az élet úgy nem dönt, hogy elég volt és a halált értem nem küldi valakinek a képében… Csendesen hallgattam a szavait, de nem pillantottam rá, még ha nehéz is volt, de nem néztem rá, csak hallgattam, amit mond és minden erőmmel próbáltam a józanságomba kapaszkodni, vagy legalábbis minden olyan dologba, ami segíthet talpon maradni, ami többé nem kényszeríthet térdre, de egyre nehezebben ment. Túl sokszor hallottam már azt, hogy segíteni szeretne, de a lényeget talán még mindig nem mondta ki… - Csak segíteni szeretnél? Vagy többről van szó? – kérdeztem szinte úgy, mint akiből most szál ki az élet, s ekkor éreztem, amint a fagyos szellő ellenére egy-két könnycsepp végig gördül az arcomon. – Alvilági személy lett belőled? – szólaltam meg végül, amikor erőt vettem magamon. Jól ismertem eme szófordulatot, szép is lett volna, ha a pokol legmélyén nem tanultam volna meg valamennyire azt, hogy mi mit jelent… Nem akartam, hogy az legyen. Nem akartam, hogy az ördöggel cimboráljon, de nem volt beleszólásom… Már nem, csak a szívem rejtett zugaiban maradt remény arra, hogy nem fog baja esni… - Pedig akkor talán könnyebb lenne elfogadni ezt a helyzetet… - mondtam neki egy apró sóhaj keretében, majd letöröltem szinte arcomra fagyott könnycseppeket, s hagyom a szellő táncra keljen a hajammal. Ha tudnék, akkor egyszerűen elrepülnék innét és még talán vissza se néznék, ha tehetném. Lassan két hónapja vagyok itt, de még is olyan, mintha csak a pokol által kikövezet útján sétálnék. A kezem szinte magától mozdul, amikor viszont elfordul, akkor sietve kapom el, majd hátrálni is kezdek, mint egy riadt madár. Túl sok mindent mutattam meg neki, túl sok mindent a lelkem mélyéről. A kezemet sietve ejtem magam mellé, majd a fölre pillantok le, majd a hátam mögé a vízre, aminek a hangja pontosan olyan vészjósló, mint a lelkemben tomboló viharé. - Talán, nem tudom… Túl bonyolult ez az egész, mint a ketten változtunk, s talán már nincs meg az, ami összeköt minket, csak ostobán mélyen legbelül reméljük. – szólaltam meg, s közben őt fürkésztem távolabbról, ha csak korábban meg nem állított a távolodásban. – Mit akarsz? Segíteni, s utána esetleg hagyni elsétálni, vagy többet akarsz, mint csak segíteni? – ez volt itt a legnagyobb kérdés, hiszen mindig csak azt hajtogatta, hogy segíteni szeretne, mintha a valódi okokat ő se tudná kimondani…
Az egyik legszembetűnőbb változás, ami akkor, és most jellemző rám, az a hallgatás. Régebben szerettem beszélni, de mára már megtanultam, hogy néha a csönd nagyon is idegőrlő tud lenni. Vagy, ha úgy igazán odamondjuk a dolgokat, szemtől szembe, semmi finomkodás nélkül. Ha valami olyan helyzetbe is kerülök, amire nem feltétlen tudok válaszolni, elég csak a komor arcomat felvenni, és csendben figyelni az illetőre. Néha ez is többet mond a szavaknál. És most is ugyanezt teszem, mikor rákérdez arra a két dologra. Bár a második (harmadik) kérdésénél már felszalad az egyik szemöldököm. Miből következtet erre? Egy embernek nem lehetnek kapcsolatai, eszközei arra, hogy valakin segítsenek, anélkül, hogy piszkos ügyekbe ne mártaná a kezét? Szerintem elég csak a politikusokra gondolni, azok milyen módszereket használnak. Bár, ki tudja, hogy azok is mivel szerezhették meg azt, amijük van. De ettől még nem szólok semmit, szerintem ennyiből is ki tudja venni, miről is van itt szó. Nem teljesen sikerült megértenem ezt a közeledését sem, most hirtelen mi változott. Hogy elkaptam egy… rendkívül gyenge pillanatában? Mert azon kívül, hogy eleinte még megpróbálta a szavaimat is kiforgatni, mostanra a beszélgetés teljesen más fordulatot vett. Ő rajta sem az látszik most, hogy nagyon veszekedni akar velem, csak tudni szeretne egy-két dolgot. Egy-két dolgot, amire igazából valamilyen szinten én is kíváncsi vagyok. És fel is merül a nagy kérdés. - Nem, azok után nem szeretnélek elengedni. Már régen elvétettem ezt a hibát, és nem akarom újra megtenni. Most pedig én lépek közelebb hozzá, és ha nem akadályozza meg valahogy, két kezem közé fogom az ő egyik kezét, és úgy folytatom. - Nem tagadom, örülnék, ha meg tudnál nekem bocsátani, és adnál egy újabb esélyt nekem. De az elsődleges célom nem a te visszaszerzésed, hanem az, hogy újra segíthesselek egyenesbe hozni. Kibújt a szög a zsákból, nem mintha nem lett volna magától értetődő. De hallani kellett neki is ezt. Legalábbis gondolom.
Persze, ha valakit szívatni akarunk, akkor hallgathatunk is válaszok helyett, persze nem csak akkor, de most mégis így éltem meg, mintha csak szívatni akarna vagy bármi más, de engem akkor is eléggé idegesítet a dolog. Nem értettem, hogy miként képes erre. Amikor pedig úgy nézet rám, akkor legszívesebben bemostam volna neki egyet. Nem vagyok a gyereke, hogy a nézésével akarjon megnevelni, esetleg a hibás feltételezésemért megbüntetni, s egy pillanatra ökölbe is szorult a jobb kezem a kabátom zsebében, de csak kifújtam lassan a levegőt, az ujjaim pedig elernyedek a gyűrű pedig újra csak a zsebem fogságába hullott. Közeledtem, mintha remény egy pillanatra túl sok térhez jutott volna, de aztán elegendő volt egy-két pillanat és újra távolodni kezdtem, miközben a hó a talpunk alatt ropogott. Tudtam, hogy nem hátrálhatok örökké, még ha legszívesebben azt is tettem volna. Úgy éreztem, hogy újra gyenge vagyok, hogy újra földre hulltam, vagy talán 30 évnyi bolyongás után végre megállhatok és megpróbálhatok olyan életet kezdeni, amire a Teremtőm is újra büszke lenne? Képes vagyok rá? Képes lennék újra teljesen megélni a napokat, kiszakadni abból a mocsárból, amibe kerültem? Fogalmam sincsen, régebben a farkasom megszületésével, a gyerekeimmel sikerült, de most úgy éreztem, hogy nincs semmim se… Még ha ő itt is volt, mert nem tudtam csak azt mondani, hogy bízok benne, még ennyi hét, hónap után se… Talán csak már belefáradtam az örökös harcba saját magammal, az elcseszett életemmel és most még talán vele is… Szavaira nem reagálok semmit se, csak meglepődök kissé talán, hogy hibaként élte meg a dolgot, pedig akkoriban nem túlzottan küzdött azért, hogy maradjak. Ahogyan a helyzet se volt sokkal rózsásabb… Amikor közeledik, akkor én óvatosan hátrálok, de végül megállok, a kezemet nem rántom el, ha ezek után is megfogta… - Nem tudom, hogy akarok-e segítséget, hogy képes vagyok nemet mondani arra, ami még életben tart. Hogy végig akarok menni azon a tortúrán, amin egyszer már végig mentem. – a szavak egyre halkabban hagyták el ajkaimat, majd lesütöttem a szememet is lassan, végül óvatosan elhúztam a kezemet és a torkolat felé fordultam, háttal álltam meg neki. - Sokszor eszembe jutottatok, ha fel akartam adni, akkor Ti tartottatok életben, ugyanakkor a rólatok szóló emlékek téptek milliónyi darabra. – árultam el a dolgot, miközben összefontam magam előtt a karomat, mintha csak egyben akarnám tartani magamat. – Találkoztam Dresdo-val is. Megölhetett volna, de még se tette. Adott egy lehetőséget, hogy eltűnjek, az élet pedig jó pár évvel később idesodort, mintha a múlt újra forgatná magát. De nem tudom, hogy képes vagyok-e egyáltalán valakiben bízni, elfogadni a felém nyújtott kezet… - s a hangom közben kicsit megremeget, majd a könnyeim kicsit utat törtek maguknak, de már nem rejtettem el…
- Emlékezz csak vissza korábbra. Tudom, hogy nem volt könnyű, de ne feledd, hogy utána mennyire más volt minden, mikor nem kellett újra azokhoz nyúlnod. Azt nem mondom, hogy egy teljesen más személy lett, miután tisztának mondhatta már magát, de változott. Ez az egy, ami teljesen biztos. De alig hiszek a fülemnek. Most tényleg ettől fél? Elhiszem, hogy fájdalmas lehet a leszokás erről. Kit áltatok, láttam, milyen rossz volt neki az az időszak. De azóta már farkas… Kétlem, hogy ne élt volna meg ennél rosszabbat. Viszont ez a dolog olyasmi, amivel nem vagyok tisztában… Mivelhogy farkas, így a szervezete gyorsabban tud vajon alkalmazkodni a megváltozott állapothoz? Az is igaz, hogy sok minden dől el a fejben, és úgy hiszem, ha nincs akarat sem a leszokás iránt… akkor felesleges megpróbálnia. Az elmúlt egy-másfél hónapot követően nem hittem volna, hogy egyhamar látni fogom ennyire törékenynek, sebezhetőnek, mint amilyen most. Ezt pedig jó jelként fogom fel, hogy végre nem tartózkodik minden egyes dologtól, ami hozzám, vagy úgy általában hozzánk köthető. Örülök, hogy nem küldött el, mikor megadtam rá az esélyt neki, mert akkor mindezeket nem látom, és lehet ugyanolyan sablonosan folytatódtak volna a napjaink, mint amúgy. Nem tudom, mi fog történni a jövőben, mert nem vagyok orákulum, de valami változni fog, változik, erre mérget mernék venni. - Akkor kockáztass. Azt mondják, kockázat nélkül nincs nyereség. Oké, egyszer már megégette magát azzal, hogy bízott bennem. Legalábbis szerinte, én pedig próbálom az egészet az ő perspektívájából megközelíteni. De nem tudom, mit élt meg az elmúlt évtizedekben, meg azt az egész mizériát, ami köztünk történt, hogyan dolgozta fel. Végül pedig belenyúlok a zsebembe, és egy zsebkendőt nyújtok felé. - Nem foglak többet azzal zaklatni, ilyen rendszerességgel legalábbis, hogy szokj le róla. Majd tudod te azt, hogy mikor akarod, és akkor majd mondod. Ehhez mit szólsz?
- Hmm másabb volt, ez tény, de ugyanakkor ott volt miért küzdenem. A lányom élete volt a tét, nem akartam újra gyilkossá válni. Elég volt a szüleim halálát végig nézni a múltam miatt. – még ha képletesen is, de David pontosan tudta azt, hogy miért szöktem el otthonról, mi történt. S fogalmam sem volt arról, hogy képes lennék újra végig menni ezen a tortúrán miatta, érte… Fontos volt számomra, hiszen mi sem volt ennél nyilvánvalóbb, de mégis túl gyengének éreztem magamat, s úgy éreztem, hogy nem tudom megtenni. Mintha még kellene valami őket, vagy nem tudom… Sose hittem volna, hogy vérfarkasként valaki képes lehet függővé válni, de én már az voltam, így talán még se lenne olyan gyors a regeneráció, hiszen elég csak a szállítás előtti napokra gondolni. Akkor is pokolian fájt minden porcikán, égett a testem és a farkasom is szabadulni akart, mintha a kín elől szaladt volna, nekem pedig csak arra volt erőm, hogy őt visszatartsam, amíg a gyógyszerek ki nem ütnek. - S mi lesz akkor, ha nem nyerek? Ha újra csak a pokol ura fog várni rám, hogy újra magához édesgessen? Ha esetleg végleg elbukok? – szólaltam meg kérdőn, de aggodalom nem volt a hangomban, inkább csak fájdalom. Egyszerűen talán féltem a változás szelétől, s még az se kizárt, hogy jobban, mint akkoriban. – Mi van akkor, ha hibázok, vagy hibázol és mind a ketten elbukunk? Ha újra egymást a földbe döngöljük? Mindenki változik, még mi is, még ha reménykedsz is abban, hogy az a Chloé él, akit ismertél. Talán így van, de talán már túl halványan… - jogos volt a felvetésem, nem ismertük egymást, csak a múltbeli énünket, s talán teljesen elölről kellene kezdenünk, tisztalapot adni a másiknak, mind hajdanán… Zsebkendőt elveszem tőle, majd letörölöm a könnyeimet, majd újra a tájat pásztázom, miközben a szellő továbbra is magához ölel. Csak egy bólintással felelek, végül a ruhám ujjával törlöm le arcomra fagyni készülő könnycseppeket. – Tudom… tudom milyen érzés, amikor megvonják tőlem… Mielőtt át akartak volna szállítani a függőségem miatt valamennyire ki akarták szedni belőle a szert… - suttogom a szavakat, mintha fájna minden egyes kimondott szó. – Szenvedtem, a testem égett belülről, a farkasom menekülni akart, s semmire nem volt erőm, csak arra, hogy visszatartsam őt, amíg ki nem ütnek újra… Talán túl veszélyes ez az egész, az, hogy belekezdjek még a végén ártanék valakinek… -s a végére elcsuklik a hangom, mert azzal nem csak a saját fejemnek lenne vége, hanem talán Davidének is…
- Chloé, most is lehet ugyan az a célod… Hogy visszakapd a gyerekeidet. Mert tisztában vagyok vele, hogy miért is nem próbálkozott náluk. Nem akarta, hogy ilyennek lássák. Ami azt illeti, én sem akartam, hogy visszaessen. Ezért is szeretnék neki egy segítő kezet nyújtani, hogy végre ismét olyannak láthassam, amilyen régen volt. Nem szeretem a mostani stílusát, és azt is tudom, hogy ő nem ilyen. Szeretném megtudni, hogy mi történt vele az elmúlt időszakban, persze kihagyva… azokat a részeket, amiket evidensen messziről szeretnék elkerülni. - A pesszimizmus nem épp a legjobb gyógymód, bármire is. Inkább arra kellene gondolnia, hogy azután mi lesz, ha sikerül leszoknia róla. Mert én szentül hiszem, hogy kellő akarat, és odafigyelés árán ez is sikerülhet. Az lenne csak a jó, ha ő is elhinné ezt, mert látszólag nagyon pesszimista módon áll hozzá ehhez az egészhez. Az ember azt hinné, másfél hónap elég ahhoz, hogy valamilyen szinten elgondolkozhasson ezen a dolgon, és megpróbálja a jó dolgokat is látni abban, ha valaki ilyen segítséget ajánl neki. - Mert az mivel jobb, hogy állandóan pusztítod magadat? Rövid időnyi szenvedés, utána pedig nem kell többé ezzel rombolnod magad. Ennyire azt hiszed, hogy nem éri meg? Amit most is csinál, az pedig csak a kifogások keresése. A könnyebb út választása. És ez nem tetszik nekem. Mondjuk az is igaz, hogy most eléggé sebezhető, és inkább látja a rossz dolgokat, mintsem a jót. Nem tetszik, de valamilyen szinten megértem. - Szerintem elég idős, tapasztalt vagyok már ahhoz, hogy meg tudjam védeni magamat, és másokat is, ha esetleg kezelhetetlenné válnál. És tudod jól, hogy a barátaid is ugyanúgy megpróbálnak majd támogatni téged, ha emellett döntesz. Ez olyan dolog, amiben aztán teljes mértékig biztos vagyok. - Tényleg itt akarsz még fagyoskodni, vagy inkább haza akarsz menni, és kialudni magad? Átgondolni az egészet? A kocsim csak pár mérföldre van innen, és még oda is el kell jutnunk, utána pedig haladhatunk vissza a házamba is.
Csak felmorrantam a szavaira, hiszen kötve hiszem, hogy látni szeretnének. Múltkor is eléggé kifejezte a véleményét James, hogy nem kívánatos személy vagyok. Mind a kettőjüknek megvan a maga élete, én pedig nem akarok belerondítani semmibe se, így talán érthető, hogy nem akarom zavarni se őket, se reménykedni semmibe se. 30 év hosszú idő, de csak elég magunkra nézni, s jól lehet látni azt, hogy a gyűlölet nem képes csak úgy elillanni. - Mondja ezt az örök reménykedő. – s ekkor kisé gúnyosan csendült a hangom, vagy a nevetésem. Mindig is ő volt az, aki jobban álmodozó volt a családban, reménykedőbb volt. Pedig általában a nők ilyenek, de mindig is mélyen rányomta a hétköznapjaimra a bélyegét az, amit fiatalként elszenvedtem éveken át. Nem sokan tudták azt, hogy mi történt velem, de ezt sose bántam, hiszen nem vágytam arra, hogy az emberek állandó aggódó vagy éppen sajnálom pillantásokkal kövessenek... Azt is tudtam, hogy talán sose fogok igazán meggyógyulni, vagy ahhoz talán több évszázad kell, ki tudja… - Könnyebb elviselni a hétköznapokat? Az érintéseket? – kérdeztem visszahabozás nélkül, hiszen nem ok nélkül nyúltam a szerhez. Azért nyúltam, mert így tudtam csak átvészelni szinte mindent, amibe saját magamat kevertem, vagyis nem mindent, de egy részét. – Kisebb és rövidebb szenvedés? Függő vagyok, kár lenne tagadni, így nem menne olyan gyorsan, mint hiszed. Nem csak én vagyok fertőzve már, hanem a bestiám is… - pillantottam rá komolyan, hiszen ezt ő se gondolhatja, hogy annyira egyszerű lenne, hiszen már az is eléggé nagy baj, hogy farkasként sikerült elérnem azt, hogy függő legyek. - Mindig is túl magabiztos voltál…- sóhajtok egyet, majd a kezemet újra a kabátom zsebében rejtem el. Jennifer biztosan segítene, ahogyan talán Balthazar is, de a többiekkel nem is nagyon találkoztam, csak láttam őket, vagy a szagukat éreztem, ebből sejtettem, hogy még itt lehetnek, de még nem beszéltem velük. Meg előbb talán a falkával kellene beszélnem. - Haza? – vontam fel a szemöldökömet, hiszen régóta nem neveztem egyetlen egy helyet se az otthonomnak, de ő mégis így hívta, pedig nem az volt az otthonunk, még nem. Az csak egy szállás volt, de végül megrántottam a vállaimat. – Menjünk. – s ha elindult akkor lassan sétálva indultam el mellette, de nem mondtam semmit se, hiszen túl sok minden kavargott legbelül, érzések és gondolatok hada, miközben azt se tudtam, hogy mit hoz a holnap.
Várni. Várni valamire, ami talán soha nem valósul meg, soha nem jön el. Nem szükséges még csak hinni sem benne, elég a várakozás, a hit, hogy majd jobb lesz. Aztán amikor megtörténik, már nem is tűnik olyan jó ötletnek az egész. De visszafordulni nem lehet. Hát itt vagyok. A torkolatban állva, szemlélve mindkét folyó vizét, s az azokon úszó jégtáblákat egy egészen kicsit úgy érzem magam, mint valami megszeppent gyerek. Mint az a kislány, akinek az almáit megvette egy kedves idegen a piacon, hogy aztán kedvesből uralkodóvá, idegenből ismerőssé nője ki magát. Nem, nem vagyok szomorú. Nem is félem azt, ami előttem áll. Büszke tartással, felszegett fejjel állok, pajzsomat homlokig felhúzva hagyom, hogy gyűrűgöndör tincseimmel játsszon az északi szél. Mert ott vagyok, ahol nem látnak szívesen, vagyis, ahol feltehetőleg nem látnak szívesen. De ahol mégis lennem kell annak érdekében, hogy élhessük tovább az életünk. Egészen közel sétálok a parthoz, leguggolok, majd le is térdelek, hogy előre hajolva belenyújtsam kesztyűtlen kezemet a jeges vízbe. Kellemesen érint, ahogy átjár a csípős hidegsége, elkavargatom egy darabig, mielőtt megelégelném ezt a játékot. Utoljára akkor álltam folyóparton, amikor őt temettük a magunk szokásai szerint el. Prieri volt, kijárt neki a lángoló tisztelet, megadtuk hát neki, s ebben a szent minutában éppen ez a jelenet az, ami a szemeim elé elevenedik. Lassan kelek fel, nem távolodom a víztől, de már nem is érintem tükrét, csak meredek a messzeségbe. Vannak céljaim. Ám a megvalósításuk felé - még - nem tudom merre induljak el.
Igazság szerint, még egyáltalán nem éreztem magaménak a helyet, noha már egy ideje itt tartózkodom. Annyi pozitívum származott az egészből, hogy egyelőre úgy tűnt, még senki olyannak nem szúrtam szemet, akit érdemes volt elkerülnöm. Egyedül azt furcsállottam, hogy anyámba még nem sikerült beleakadnom. Azt ugyan nem mondanám, hogy bántam, de azt sem, hogy sírtam utána. Valahogy a békesség érdekében ez tűnt a legjobb megoldásnak, már ami a saját lelkemet illeti. Annyit azért már tettem, hogy körülszaglásztam, próbáltam felfedezni magamnak a várost és a környéket. Jobb tisztában lenni azzal, hogy merre kóborolhatok el, és hol mit találok. Ez nekem egyfajta biztonságot adott, hogy úgy mondjam, a tájékozottság mindenkor előnyt fog jelenteni a világban. Írjunk bármilyen évet, legyünk bármelyik kontinensen. Ez az, amit talán először megtanultam még annak idején. A mai alkonyatra a Tanana vidékének megtekintését tűztem ki célomul. Kellemesen hűvös volt, de nem volt szél, ami még tovább hűtötte volna a levegőt. Nem vagyok egy fázós típus, de az biztos, hogy korábban még soha nem éltem ennyire északon, mint most. Azt hiszem, hogy nem is igazán való nekem, valahogy a mediterrán vidéket sokkal jobban kedveltem. Az átállást talán az könnyíti csak meg, hogy már itt is beköszöntött a tavasz, noha jóval hűvösebb volt így is, mint eddig bárhol máshol. Mikor láttam utoljára jégtáblákat úszni áprilisban? Valószínűleg még sohasem... Ahogy ott álltam a parton, a távolba révedve és anyámon gondolkozva, megéreztem a közelben lévő szagát. Az energiái talán azért nem tűntek fel eddig, mert nekem is, és bizonyára neki is fel volt húzva a pajzsa, így megnehezítette a másik jelenlétének felfedezését. Fejlettebb szaglásom azonban most is a segítségemre volt, ahogyan éles szemeim is hamar kiszúrták a torkolatnál álló alakot. Azt már most is láttam, hogy nő az illető, és nem kellett sokkal közelebb mennem ahhoz, hogy arra is rájöjjek, farkassal sodort össze a sors. Halkan közelítettem, ami nem volt nehéz, hiszen gallyak nem akadályozták a csendes lépteket. Ellenséges szándék nem volt bennem, feleslegesen sohasem kerestem az erőszakot, így ennek veszélye most sem fenyegette a nőstényt. Inkább csak felkeltette az érdeklődésemet, ráadásul hozzám hasonlóan bámult ő is maga elé. Tisztes távolságban, mégsem túl messze álltam meg tőle, amikor végül szólásra nyitottam a számat. - Nem mondták még, hogy veszélyes ennyire a gondolataidba merülni? - kiáltottam oda, és ha felém fordult, vagy nem lett egyből zabos azért, mert megzavartam a merengését, akkor folytattam utamat felé. Két kezemet a zsebeimbe dugtam, leheletem a nulla közeli hőmérséklet miatt apró párapamacsban távozott a testemből. - Nem hallod úgy meg a veszélyt... - fűztem hozzá, afféle magyarázatképpen.
Pajzsom fent van ugyan, de nyomaiban észlelem a közeledőt. Nem, mintha az emberi fül számára hangos lenne a közlekedése, de nem vagyunk emberek. Ő sem az, ez világosan tarkómra mászik már akkor, amikor érzéstávolságba ér, így a kérdése előtt lejjebb eresztek a pajzson annyit, hogy megérezzem a nemét. Akar forogni a nehézség, jól elvagyok ott, ahol állok a vizet bámulva. Épp csak hangyányit fordulnak mosolygörbe szögébe ajkaim, amint meghallom a női hangot. Ez a szerencséd. - Azért vagyunk nők, hogy egyszerre több dologra is tudjunk figyelni. Gondolatokra és a tájra is. - válaszolom meg a kérdését kissé talányos homályban hagyva azt, hogy mit mondtak nekem és mikor. Nem igazán tartoznak életemben kapott tanításaim senkire, akik tisztában vannak vele, azoktól épp elég, hogy tudják, nem óhajtom egy vadidegennel - akkor sem, ha nőstény - megbeszélni ezeket a dolgokat. Viszont nincs is semmi udvariatlanság a hangomban, ahogy az övéből sem éreztem ki, hogy ne lenne kedves. A maga módján mindenki az. Még az ördög is. Hát miért pont mi, boszorkányos nőstényszemélyek ne lennénk azok? - Burkolt fenyegetés volna mindez, vagy aggodalom? - kérdezem még, immáron kedélyesen féloldalvást a nőstény felé fordulva. Természetesen telt ajkaim mosolygörbét rajzolnak arcomra, ám pillantásomból nem tűnik el a valahogy mindig ott honoló, szigorú kifejezés. - Ha előbbi, akkor nem óhajtok foglalkozni vele, ha pedig utóbbi, akkor szépen megköszönöm a kedvességet, de hárítom is. Egyébként Dawn vagyok. Hát te? - a bemutatkozással egyazon időben kesztyűtlen kezemet nyújtom felé. Nincs ellenemre a társasága, kellemesen nyilatkozom irányába, ám a teljes nevem elmondásához nem ismerem eléggé. Kapja hát azt, ami én vagyok, s nem is én. Ki tudja, hogy kiféle. Nincs ezerféle szag rajta, ami egy falka sajátossága lehetne, de sosem lehet tudni. Éppen ezért megválogatom szavaimat, ha esetleg nem is tűnik neki úgy, akkor is.
Ha hallottam volna, hogy mit gondolt, valószínűleg jóízűen felnevettem volna rajta. Méghogy szerencsém van, amiért nő vagyok? Ugyan, hiszen nem árthatott volna nekem, ám az ő szerencséjére mindez el sem jutott elmémig. Én csak gondoltam beszélgetek egyet, ha már ugyanakkor fújt ki minket rejtekünkből a fagyos északi szél. Nem kerestem én a balhét, már csak azért sem, mert éppen azért érkeztem ide, hogy meghúzzam magam. Attól ugyan nem tartottam, hogy a nőstény veszélyt jelentene rám bármilyen értelemben is, de sohasem lehet tudni, igaz? Bárkinek jelenthet bármit... - Szerintem embere válogatja, nem a neme... - osztottam meg a véleményemet, egy könnyed vállvonással karöltve. Úgy ítéltem meg, hogy egy egészen kicsit azért tartózkodó, de emiatt igazán nem hibáztathattam. Én sem azért jöttem ide hozzá, hogy örök barátságot kössünk, és kiteregessem neki minden titkomat. Sőt, éppen ellenkezőleg, de ha már így alakult, akkor kár lett volna elszalasztani a lehetőséget. Egy újabb ismerős sohasem jön rosszul. - Ó, ha fenyegetőzni akarnék, azt nem burkolnám ékes szavak köntösébe, efelől megnyugtathatlak! - mosolyodtam el, hasonló mimikát véve fel, mint amilyet ő. Nem gonosz mosoly volt ez, hanem egyszerű, könnyed. Olyan semmitmondó, amilyet a legtöbbször alkalmazni szoktam, ha el akarom rejteni a gondolataimat, vagy valódi érzéseimet az arcomról. - Amúgy sem kedvelem a fenyegető, üres szavakat, ahogyan az aggodalom sem jellemző rám. Mondjuk úgy, hogy pusztán egy egyszerű érdeklődő kérdés volt. Ha úgy tetszik, társalgást kezdeményeztem... - egészítettem ki a gondolatmenetemet. Beszélni azt mindig nagyon tudtam, ebből bizonyára már ő is rájött, hogy kedveltem az efféle módszereket. Sokszor a legjobban szavakkal lehetett érvényesülni, nem pedig erőszakkal. Már csak ezért sem szerettem fenyegetőzni, ha valamit mindenképpen tenni akartam valaki ellen, akkor azt meg is tettem minden további nélkül. - Én pedig Skyler! - árultam el én is a nevem, elfogadva közben a felém nyújtott kezét. Nem szorítottam meg nagyon, mintha az erőmet és dominanciámat akarnám bizonygatni, viszont nem is volt olyan gyenge a kézfogásom, hogy figyelmen kívül hagyható legyek. Egy olyan jó, erélyes, határozott szorítás volt csupán, majd el is engedtem őt. - Jól sejtem, hogy te sem vagy itt régóta? - ezzel pedig elárultam, hogy én is csupán egy kóborló lélek vagyok ezen a tájon. - Sétáljunk! - invitáltam magammal, hogy ne ácsorogjunk itt tétlenül. Fejemmel a folyó felé böktem, abba az irányba, amely felé tovább tarthattam volna, ha nem állok le vele.
Némileg csalódottan veszem tudomásul, hogy nő létére ilyesmit mond. Mindegy, egészségére, igazán nem az én dolgom, de tényleg. Mosolyomon mit sem változtat a válaszának jelentéstartalma, mindenkinek sajátja a hozzáállása, nem fogok folyamatában nevelni mindenkit. az Anyám szokása volt, nem az enyém. - Eddig is nyugodt voltam, de köszönöm. Mosolygok rá és tényleg őszintének hatnak szavaim. Mondjuk azért, mert azok is. Én sem vagyok balga, érzem, hogy könnyedén tudna áttörni pajzsomon, tekintve a korát - amit nyilván nem ismerem pontosan, de azt fel tudom mérni, hogy idősebb, mint én vagyok, markánsabbak az energiái - szóval igen, köszönöm, hogy meghagyta a személyes teremet. De tény, hogy nem voltam és vagyok nyugtalan a jelenlététől. Az már nem én lennék. - Ritka manapság, hogy valaki ilyet tegyen. A túlgyanakvók világát éljük. Megleptél. Vallok színt kedélyes színezettel töltve meg szavaimat, mielőtt bemutatkozásra és határozott - mindkét részről - kézrázásra kerülne a sor. - Jól, igen. Felesleges lenne visszakérdeznem, hogy é ő?, hiszen a kérdésének "sem" részében ez pontosan benne volt. Inkább más az, aminek kérdezésére vetemedem, miközben csatlakozom hozzá sétálás közben. - Átutazóban vagy letelepedőben vagy?
- Valóban? - kérdeztem vissza érdeklődő mosollyal. - Nos, szeretek meglepetést okozni másoknak! - mondjuk úgy, hogy a képességeimet és az eszemet tekintve is. Jó dolog volt, ha olyat tettünk, amire a másik nem számított. Én meg az a típus vagyok, aki mindenre inkább felkészül, aztán maximum nem úgy lesz. Már csak azért is, mert nálam kockázatos volt, ha esetleg valaki meglepetést okozott. - Egyébként gondoltam, ha már mind a ketten itt vagyunk a parton, nem megyek el szó nélkül melletted! - vontam meg a vállaimat könnyeden. Amúgy is kíváncsi voltam rá, hogy kit rejt az energia. Jobb kapcsolatokat kiépíteni az új helyeken, mert egyszer még hasznát vehetjük, én legalábbis ezt az elvet vallottam már nagyon régóta. Ha kellett, hát kihasználtam az ilyesmit, mert voltak olyan esetek, amikor rá voltam utalva. A szélhámosok élete már csak ilyen. Sosem lehet tudni, hogy mikor jön jól egy ismerős ebből, vagy abból a körből. - Még nem döntöttem el. - válaszoltam őszintén. - Egyelőre maradok, aztán meglátom, hogy meddig. Nem kedvelem különösebben a hideg éghajlatot, de most erre vezetett az utam. Lehet, hogy csak pár hónapig maradok, lehet, hogy évekig. Sosem tervezem az ilyesmit előre... - ez igaz volt egyébként, és nem is nagy titok. Ezért avattam be, valamint tényleg szerettem beszélgetni. Az információcsere nagyon fontos volt a mai világban. Ki tudja, hogy milyen elejtett szónak lesz később nagy jelentősége. - És te? Keresel valakit? - kérdeztem rá nyíltan, ha már a jövetelemről érdeklődött ő is. - Mert csak úgy nem hiszem, hogy valaki idevetődik. Néha úgy érzem, hogy a világ végén vagyunk, és innen nincs tovább semmi... - lehet, hogy ostobaság, de tényleg olykor-olykor ilyen érzésem lett itt. Fagyos, szélsőséges, olyan északi. A mediterrán térséget sokkal inkább magaménak éreztem, de erre most nem tértem ki.
- Öröm egy nőnek örömet szerezni. Lovagolok megint ezen, le sem próbálva tagadni hozzáállásomat. Fel sem merül bennem, hogy nemi vágyaimat vélheti ezen megnyilvánulásaimba bárki, mert bár nem állt távol a mieinktől soha, én magam nem.. úgy nem, lélekből, szerelemből nőt soha. A test az más. És a kényszer is. De ezek egyike sem idetartozó most. - Carpe diem? Ezt az elvet vallod? Ragadom meg az almalmat, hogy a világlátásáról kérdezzem, hiszen abból, amint mondott arról, hogy mégis mennyire tervez előre számomra ez egyértelmű. Mondjuk nem tudom.. én nem vagyok híve az ilyesminek, s nem csak azért, mert sose volt lehetőségünk rá. Egyszerűen mások vagyunk, de ki tudja mivé válok még. - Nem. Kurta válasz, de igaz. Akit kerestem, azt már megtaláltam, bár ezt leginkább a háta közepére kívánja valószínűleg, a telefonbeszélgetésből így tűnt. Mindenesetre.. igen. Egyelőre belül vagyok, de tudom, hogy kívül tágasabb. Ettől függetlenül jól elvagyok itt, de nem, tényleg nem keresek senkit. - És te? Keresel valakit, esetleg ismerőseid vannak ezen a hideg tájon? Ennyi év leélése alatt - hajlamos vagyok elhinni - hogy a világnak nem akadhat olyan tája, ahol ne futna ismerősökbe a ember farkas. - Van bája a világvégének is. Nem lehet, hogy van aki éppen azt keresi? A kérdés hipotetikus, de kíváncsi vagyok mit hoz ki végül belőle.
Csak mosolyogva biccentettem egyet, de hirtelen nem is tudtam hová tenni a megnyilvánulást. Félreértés ne essék, nem ítéltem volna el, ha a nőkhöz vonzódik, csak meglepett volna. Ennek ellenére megálltam, hogy rákérdezzek, inkább nem ütöttem bele az orrom ebbe. A szíve joga volt, hogy melyik nem iránt érdeklődik, mindenesetre én nem lettem volna vevő rá, ennyi bizonyos. De nem is tűnt úgy, mintha ki akart volna kezdeni velem. - Nem feltétlenül, bár ilyen téren hajlok rá, ez tény. – bólogattam, ha már így érdeklődött. – Inkább csak szeretek utazni, és nem határozom meg előre, hogy meddig maradok. Attól függ, hogy mennyire kedvelem meg a helyet, az ilyesmit meg úgyis csak az idő dönti el. – vélekedtem a helyzettel kapcsolatban. – Értem! – nem úgy tűnt, mint aki beszélni akarna bővebben is a témáról, úgyhogy nem forszíroztam tovább, hogy akkor mit keres itt. Biztosan volt valami ügye, ami miatt északra érkezett, de ehhez a legkevésbé sem volt közöm. Én sem avattam őt be abba, hogy mit keresek itt pontosan. - Igen, igazából több is akad. – egyébként én sem kerestem senkit, de ezt nem árultam el, ahogyan arra sem tértem ki pontosan, hogy miféle ismerősökről van szó. – Rég nem látott arcok… - fűztem hozzá szórakozottan, megvonva a vállamat. – Te nem akadtál még senkire itt a múltadból? – kérdeztem kíváncsian. – Mielőtt a városba jöttem, egy nőstény figyelmeztetett, hogy ez a város vonzza a régi ismerősöket. Azt hiszem, hogy igaza volt… - sétáltam tovább a folyó mentén könnyedén, időnként felpillantva a mellettem lépdelőre. - De, minden bizonnyal akad olyan. – bólogattam. Én is ezért jöttem ide, ha úgy vesszük, szabadulni akartam az örökké figyelő tekintetektől. – Te is egy vagy közülük? – tettem fel a kérdést kíváncsian. – Amikor minden elvész, hajalmosak vagyunk a világvégéig futni a válaszokért, a megváltásért talán… - mindezt úgy mondtam, hogy nyilvánvaló legyen, ezúttal nem teljesen magamról beszéltem. Én semmit nem veszítettem el, csak éppen talonba voltam kénytelen tenni az előző életem, hogy helyette egy másikat éljek. - Találkoztál már valakivel a falkából? – érdeklődtem tovább könnyed hangnemben.
- És milyen téren nem hajlasz? Kérdezek vissza, mert bár nyilván semmi közöm hozzá, ettől még szeretem lecsapni a labdákat és egymás vágyott vagy nem vágyott megismerésének is remek eszköze a kérdezgetés. Meg aki kérdez, annál van a gyeplő, s ha valaki, akkor én nagyon is jól megtanultam az életben mennyire hasznos és fontos az, hogy kezünkben tartsuk az irányítás fonalát. Nőként. Igen. - Mi volt a leghosszabb idő, amit eltöltöttél egy helyen? A hol egyelőre lényegtelen, kérdésem érdeklődő dallamvilágában nem villódzik ennek hiánya, s nincs is benne ígéret arra vonatkozón, hogy a következő kérdésem egy és hol? lesz. - Dehogynem. Éppen arra akadtam, aki miatt eljöttem ide, szóval véletlennek aligha nevezhetném a találkozást. Abba nem itt és nem most - és nem máshol és nem máskor - fogom beavatni, hogy totálisan esélytelennek tartom azt, hogy bárki másba is belefussak a múltamból, hiszen mindent tudok a nővéreim hollétéről, rajtuk kívül pedig nem volt senkim, soha. Elég zárt közösségben éltem ahhoz, hogy ne legyenek olyan potenciális élők, akikkel itt találkozhatom. Talán csak egy lenne rajta kívül, de ő nem errefelé tartózkodik. Nem lehet errefelé. Azt csak tudnám.. azt hiszem. - Aligha a világvégét kerestem itt. Céllal jöttem, s éppen ezért nem tudom, hogy mi lesz a maradásommal. Ám ha már itt vagyok, akkor idejét érzem precízen megismerni a várost és a viszonyait. Falkaügyben. Sose lehet tudni mire lehet jó az információ, ami megszerezhető. A kérdésre adandó válaszomon elgondolkodom. - Személyesen nem, de beszéltünk telefonon az érkezésemről. Egy testőrrel. Nem hazugság, de nem is a teljes igazság. - Hát te?
- A magánéletben? A kapcsolatokban? – inkább csak magamnak tettem fel a kérdést, semmint neki. – De az utazások, és az élőhely pont nem olyan dolgok, amiket szeretek előre megtervezni. Ahogy esik, úgy puffan. Gondolom érted, mire gondolok! – mosolyogtam rá, könnyed kis vállvonással toldva meg az általam elmondottakat. Azért felelőtlennek sosem lehetett nevezni, szerettem kigondolni mindenfélét, de azt tényleg sosem tudhattam előre, meddig maradok egy helyen. Bármikor közbeszólhatott az élet, ami miatt alkalmazkodni kellett, de minden mást előre szerettem látni. - Nem tudom. Talán hatvan év? – nagyjából talán annyi lehetett. – És te? Minek a híve vagy? A tartósabb dolgoké, vagy a többet megismerni vágyó fajtához tartozol? – az érdeklődés bennem is ott pislákolt, úgyhogy kérdeztem is. Lehet, hogy ő sem tudta még, mennyit marad itt, de akkor ebben legalább hasonlítani fogunk egymásra. Hogy ez jó, vagy nem, teljesen relatív volt. Egyelőre azt hiszem, hogy nem érdekelt különösebben. - Ó, értem! – bólintottam egyet kurtán. – Akkor téged nem a véletlen, vagy a szükség sodort ide, pusztán egyetlen személy. – nyugtáztam a halottakat szépen. Kicsit furcsa nőnek találtam ezt a nőstényt, de ezt nem kötöttem az orrára. A világnak pont a sokszínűségben rejlik a szépsége, ezt nem kívántam vitatni egy pillanatig sem. Az pedig, hogy milyen is ő, majd idővel elválik úgyis, efelől semmi kétségem nem akadt. Biztosan össze fogunk még futni ebben az isten háta mögötti kis porfészekben. Túl kicsi volt ahhoz, hogy ne így legyen. - Ebben hasonlítunk. – mosolyogtam rá halványan, ugyanis én is szerettem volna jól megismerni a helyi viszonylatokat, meg úgy magát a környezetet is. Akinek van egy kis esze, szerintem mind így tesz új helyen. – Ó, értem. – egy pillanatra összeszűkültek a szemeim, fontolgattam, hogy mennyire higgyem el, amit mondott. Végül ráhagytam, igazából semmi közöm hozzá, de előrébb sem kerültem. – Én is találkoztam már falkataggal, igazából többel is. Közölték velem a nyugodt maradásom feltételeit… - fintorodtam el. – Gondolom nálad is valahogy így mehetett a dolog, ugye? – mivel nem tudtam, hogy milyen viszonyban vannak, és mit beszéltek, így ebben sem lehettem biztos. – Akkor gondolom emiatt a testőr miatt jöttél. Talán pont neki jelentettek rólam is… - vagy nem, de nem számított. Eleve nem akartam azt sem, hogy jelentsenek rólam, de ez nem kívánságműsor volt ilyen téren. Legnagyobb sajnálatomra. - Az én ízlésemnek kicsit szigorúan élnek. – tettem még hozzá, mintegy mellékesen. Azt hiszem, csak cseverészésre vágytam, nem többre, ezért fűztem tovább a beszélgetés fonalát.
Fogalmam sem volt arról, hogy mennyire jó ötlet pont itt találkozni, de nem akartam a városba menni és itt talán kisebb az esélye, hogy bárki is erre járna ennyire későn. Nem akarom őt se bajba keverni, de pont ezért kell találkoznunk, hogy megbeszéljük a dolgokat, hiszen a döntésemnek következmény is vannak, akár szembe akarunk nézni vele, akár nem. A kocsit messzebb hagytam és ez „senki földje” volt, így úgy gondoltam, hogy itt nem lehet semmi baj se, ha találkozunk. Kicsit hamarabb érkeztem, de nem zavart. Szükségem volt egy kis időre, hogy megpróbáljam a gondolataimat rendezni, de nem túlzottan ment. Hirtelen úgy éreztem, hogy fogalmam sincs, hogy mi lesz ennek a találkozónak a vége, viszont azzal, hogy kóborok már nem túlzottan járhattak abba a városba, abból kiindulva őt se fogják átengedni Anchoragebe. Az a kóborok városa, olyanoké, mint amilyen én is vagyok. Van otthonom, „ideig-óráig”, de aztán a szívem tovább visz, vagy az események forgataga, hiszen mindig is vonzottak az ismeretlen vidékek, kultúrák. Csend könnyedén ölelt körbe, miközben a szellő is incselkedni kezdett a hajammal, de most még ez se érdekelt. Csak hallgattam a víz sejtelmes morajlását. Két folyó, mely találkozik, de vajon el is válhatnak egymástól? Nem tudom, hogy mi lenne a legjobb, de azt tudtam jól, hogy ez túl veszélyes mind a kettőnkre nézve. Az ő szíve odahúzza részben, hiszen ott a családja, míg engem a másik városba húznak bizonyos kötelékek és az elmúlt időszaknak az eseményei. Még mindig túlzottan hiányzott Matt. A barátom és örökké az marad. Azt se értettem, hogy hova tűnt el Alec, de úgyis jelentkezni fog, ha segítség kell neki. Vajon ő már tudja, hogy többé nincs a zsenink? Fogalmam sincs és eme gondolatra egy apró sóhaj hagyta el az ajkaimat. Amikor viszont zajra lettem figyelmes, akkor csak éppen hogy hátra pillantottam, de nem mozdultam meg. Inkább csak bámultam a sötétségbe és a messzeségbe, mintha onnan várnék megoldást. Liam sms-ének a szövege pedig újra és újra az elmémben zakatolt. Nem tudtam, hogy miként is kezdjek hozzá, ha ideér, vagy mit kéne tennem. Túl sok hét eltelt azóta, hogy láttuk egymást, hogy nem jelentem meg és nem is beszéltünk. Amikor viszont megéreztem az ismerős energiákat már egészen közelről, akkor fordultam csak meg. - Szia… - ennyit tudtam mondani abban a pillanatban alig hallhatóan, de a lábaim nem mozdultak. Fogalmam sem volt arról, hogy ez a találka ennyi hét után mit is fog kihozni belőle. Kezdtem úgy érezni, hogy valahogy tökéletesen értek ahhoz, hogy mindig mindent elcsesszek. Mert miért ne? Vagy rossz csillagzat alatt születettem, vagy tényleg én képtelen vagyok tanulni a saját hibáimból. Fogalmam sincs, hogy melyik lenne igaz rám, de talán inkább utóbbi.
Anyám beleegyezett, hogy kimenjek a nőstényhez. Bár nem volt valami lelkes, hogy elindultam… de nekem ez most kellett. Nem elég hogy el se jött a megbeszélt időpontra, de még írni se irt, hogy ne várjak, semmit se irt… még egy sajnálatra se engedte el magát. Mérges vagyok? Csalódott leginkább. Ráadásul Anyám is pipa… bár annak az oka nem csak én vagyok, hanem ez a Holdas mizéria is, bár eddig elég jól tűrte a dolgokat… Szóval nem tudom mire is számítsak…. ettől az SMS-től… De megyek. Látni akarom őt….akár csak egyetlen csók erejéig. Eleinte arra gondoltam, hogy autóval indulok el, de gyalog mentem el… kellett a friss levegő.. még ha kések sem érdekelt… Farkasom is mérges volt, ő nem a nőstényre haragudott, hanem az emberre. Ő se szereti ha megfosszák dolgoktól. A gondolataim már rég messze jártak, túl vagyok a kettőnk dolgán, most jönnek a miértek és hogyanok. Egyikre sincs még válasz. Tökre szuper, nem? Amikor semmire sem tudsz konkrét válaszokat… Érzem őt, már közel van. Ez az idő pont tökéletes a fej kitisztítására és gondolatokat gerjesztenek. Ott áll és mered maga elé... ugyanazon gondolatok mardossák, mint engem? Merem remélni, hogy igen. - Szia. - üdvözöltem, amikor szemeibe pillantottam, mikor elé érkeztem és megfordult. - Csak egyetlen kérdésre válaszolj... Miért? - néztem rá kissé szúrósan, megvártam míg válaszol, majd átadtam neki a terepet. Mondja csak el, mi a bánata... amíg ez nem tisztázódik, addig nem tudom helyre tenni a kavargó érzelmeket...
Kezdőlap
Bocsi, hogy csak most 
