- Áh, hihetetlen, hogy már tudod befolyásolni a biológiai folyamataidat is. Azt hiszem alábecsültem a családi kötelék erejét. *Ezt még azért meg kell jegyeznie mielőtt a jeep-ért megy, természetesen tömény iróniával, bár Dustinnak tudnia kell, hogy nem ellene szól. José már csak ilyen vicces fickó és bizonyos szituációkban szereti is megcsillogtatni a zseniális humorát. Persze ezt nem mindenkinek a gyomra veszi be, de ez van, ezt kell szeretni. Azért abban erősen bízik, hogy tényleg nem fog neki Dustin itt idő előtt kifeküdni. Majd ugyebár odaáll a kocsival és már ott is van hátul, hogy felpakolják szépen azt a dögöt. Miközben már emelik a bivalyt, nem nagyon tudja szó nélkül hagyni a kis levezetést Dus és a baj szoros kapcsolatáról.* - Persze, fogd rám. *Nem veszi nagyon a szívére hallhatóan, meg közben emel is, szóval érzelmileg nem rendült meg a következtetésétől. Végül sikerül nagy nehezen feltuszkolni a vadat a platóra, így annak hátulját szépen fel is hajtja, nehogy menet közben essen le a járgányról. Majd megindul a vezető felőli oldalon és be is ül. Épp csak oldalra sandít a kölyökre, hogy úgy nagyjából bemérje milyen állapotban is van. Úgy fest a kérdés nem nagyon lepi meg, pont úgy válaszol, mint akinek erre már van egy kész válasza.* - Azt mondjuk segített néhány helybéli markos legény. Körbeálltuk és sok-sok verejték árán felpakoltuk. *Válaszol tőle már megszokott unottsággal, közben beindítja a motort, sebességbe rakja a kocsit és már indulnak is innen az állatkert felé. Szemlátomást annyira nem aggódik a kölyök miatt, hiszen mi a legrosszabb, ami történhet? Elalszik... vagyis... hülyeségeket beszél. De speciel az megy altató nélkül is szóval ez ellen is fel van vértezve.* - Vissza az állatkertbe. Nem tarthatod meg. *Mondja némi szigorral, talán még egy halvány mosoly is megjelenik a szája szegletében. Még akár azt is kinézné Dustinból, hogy gondol egyet és meg akarja tartani háziállatként. A hülyeségeket pedig tudja kezelni, egyszerűen csak a másikra tekint kissé felvont szemöldökkel, jelezvén, hogy ezt ő sem gondolhatja komolyan. Még poénnak is gyenge. És nem szól. Inkább eztán a vezetésre figyel. Bár észleli a kis magánszámot a kapaszkodóval és a műszerfallal. Észlelhetően mondani akar valamit, de végül csak sóhajt, kissé megcsóválva a fejét. Kár belé. És így szépen el is hajtanak az állatkertig, ahol leadják a bölényt, majd nagyvonalúan felajánlja Dustinnak, hogy elviszi, ahova akarja... hogy hova keverednek így az már megint más tészta.*
A Chena folyó láttán megborzongok attól tartva, hogy fürdőzést tervez. Az évszak stimmel, és úszni is tudok, csak Alaszka az még nyáron is Alaszka... és erre egyébként is higiénikusabb a szálloda uszodáját használni. Hmmmm. Nem is olyan rossz ötlet... A lényeg, hogy nem, nem a Chenához megyünk, hanem az erdőbe, mint ahogy azt már megtippeltem magamban. Az Audi leáll, Castor mosolyog, mint egy gavallér, és mondania sem kellene, már sejtem, hogy innen bizony séta lesz. Persze, hogy én is kiszállok, és lesekedek a csomagtartóba... Aztán elképedve nevetek a kínálaton, no meg a táskán, amiben az én cuccaim vannak, és amit Castor kilopott a szobámból. - Olllllyan sunyi vagy... - röhögök fel hangosan. Hogy nem vettem észre, hogy eltűnt valami a szobámból? - Most komolyan: mióta tervezed ezt? Ha szabad, akkor kiemelem a sporttáskát, és ha azt szeretné, hogy máris átöltözzek, akkor megteszem. Ő a góré, én nem tudhatom mennyire megyünk be az erdő sűrűjébe, illetve hogy az mennyire fogja megterhelni majd a szép ruhámat... Ha felpakoltunk, akkor részemről már indulhatunk is, készen állok rá. Egyre izgatottabban várom, hogy mi lesz a következő meglepetés, úgy pedig egyre nagyobb a késztetés arra, hogy kérdezősködjek, és rágjam a fülét a témával kapcsolatban. Nem teszem, inkább hallgatok, illetve azt a Frank Sinatra számot dúdolom néha halkan- néha hangosan, ami az Audiban is szólt, és lépkedek Castor mellett. Ha nem foglalt mindkét keze, akkor az egyikre mindenképpen igényt tartok, hogy ujjai közé kulcsoljam az enyémeket. Az rendben, hogy a hétköznapokon nem csüngök egyfolytában a nyakán, de amikor együtt vagyunk, egyfolytában érinteni akarom. Ezt gyakran már észre se veszem, nem is tudatos. Remélem nem zavarja...
Ártatlan arccal vonok vállat arra, hogy sunyinak titulál, de amikor felnevet, és is elmosolyodom. Hogy mióta tervezem ezt az estét? Igazság szerint nem olyan rég. Pár napja jutott eszembe, hogy csinálni kellene valami emlékezeteset. A ruhákat beszerezni nem volt nagy nehézség, azt hiszem, hogy sikerült a Teliholdas cuccai közül vadásznom, ott meg - gondolom - nem keresgél annyit a hétköznapokon. - Nem kellett ehhez olyan sokat tervezni... - válaszolok, miközben kipakolok a csomagtartóból - Hirtelen ötlet volt. Jó, a zenészeket kissé bonyolult volt előkaparni, és dalokat egyeztetni velük, de az is megvolt még tegnap előtt estefelé. A ruhák pedig adottak voltak, hála annak, hogy a legtöbb általában a lakosztályom padlóján hever szanaszét... Vigyorodok el komiszan, és lecsapom a csomagtartó tetejét, aztán egy gyors csókot nyomok Tara ajkaira. Aztán egy pillanatra megállok, elgondolkozom, és megint felnyitom a csomagtartót (éljen a határozottság), majd elkezdem kioldani a nyakkendőmet. Szép egymásutánban bújok ki a ruháimból, az esti levegő enyhe hűvössége lágyan cirógatja meg a bőrömet. Ahhoz képest, hogy eddig mínusz harminc fokok voltak, ez a húsz körüli hőmérséklet egészen Hawaii stílusúnak tűnik. Szépen befektetem az öltöny darabjait, mintha csak egy élettelen test lenne, és a végén már alsóban állok. - Felvegyem, ne vegyem... Mormogok az orrom alá, miközben a saját ruhámat rejtő zacskó felé kacsintgatok. Nagyot szippantok a levegőből, és tudatosul bennem, bennünk, hogy most hazatértünk, abba a közegbe, ahol a leginkább otthon érezzük magunkat. Ennek ellenére volt még valami, amit nem szerettem volna kihagyni ma este, szóval a saját ruhás táskámhoz hajoltam. - Most lehet, hogy egy beteg, perverz állatnak fogsz tartani, és lehet, hogy a kétszáz évvel ezelőtti éned legszívesebben felképelne, de idenézz... Kiemelek a táskából egy ruhát, ami még az 1800-as évekből lehet ismerős Tarának. Nem loptam el, egyszerűen csak nálam maradt, és nem volt szívem búcsút venni tőle. Az évtizedek sodrásában el is felejtettem, hogy ez még megvan, és amikor ebbe a városba költöztünk, akkor találtam meg pakolás közben. Bár, a helyzet nem volt túl rózsás, ennek ellenére megtartottam, akár a kendőjét. Ha elveszi a kezemből, akkor tovább kutatok. Előkerül egy kalap, ugyan abból az időből, majd egy, az időtől megsárgult, valaha fehér ing, fekete mellénnyel és egy szövetnadrággal. Eleinte ebben róttam a város elitebb helyeit, mert akkor ez még roppantul divatos volt. - Na mit szólsz? Van kedved felvenni? Kérdezem tőle óvatosan. Nem tudom, milyen hatást vált ki belőle a ruhák látványa, minden esetre engem magával ragad az emlékezés, a nosztalgikus érzések, amitől egészen ellágyulok. Valahol legbelül újraélem mindazt, ami régen volt, és beleképzelem azt, ami lehetett volna, vagyis, aminek lennie kellett volna. Tara ebben a ruhában nem búcsúzik el és nem lép ki a házamból, és megy a sajátjába, hanem befekszik mellém az ágyba, én pedig végigsimítom a testét a leheletvékony anyagon keresztül... Közben pedig a jelenben gusztálom végig, érinteni akarom, birtokolni és el nem engedni soha. A gondolataim felforrósítják a belőlem pulzáló energiahalmazt, de még közel sem fullasztóan, csak éppen jelzésszerűen. A szememen átsuhan egy vörös villanás, és bár a húsára vágyom, a vére édességére, akárhogy is - ha felöltözünk, ha nem -, inkább felszólítom az indulásra. - Gyere. Intek a sötét erdő felé, ahol a nagy, fekete szörnyeteg le fog csapni rá, de szerencsére ez a kép közel sem olyan riasztó, mint egy vadidegen számára lenne. Viszem a holmi nagyját, és amikor megfogja a kezem, boldogan eresztem őt ujjaim bilincsébe. A part felé megyünk, de csak addig, amíg nem érzem azt, hogy van elég szabad felületünk arra, hogy leterítsem a plédet, és még a folyót is lássuk, ahogy a lassan telő hold megvilágítja. Nagy a csend. Csak a fák suttognak a sötétben, és a víz szaga kúszik be az orrunkba. Megállok, átélem a minket körülvevő impulzusokat, aztán halk, dorombolásnak tűnő morgással fordulok a nőstényemhez. - Készen állsz arra, hogy itt töltsd velem az éjszakát? Mint régen, amikor az erdőben a csillagokat bámulva beszélgettük át az estét, nem törődve semmivel sem, csak egymással.
Amikor vetkőzni kezd, akkor merül fel bennem valami olyasmi, hogy most lehet farkasosdi következik. Ez meg sem fordult a fejemben, bár az erdő, a ruhák amiket kicsent a szobámból és maga a hangulat már sejtethette volna velem. Hiába, öregszem. Lankad a figyelem... Cas már boxeralsóban van, de én még nem kezdek vetkőzni, előbb a ruhákra tartanék igényt. Aztán a fene nagy tervem szerint elbújok a kocsiban átöltözni. Nem Cas előtt vagyok szégyenlős, inkább a bírságot kerülném el, amit közszeméremsértésért kapnánk, ha netán erre autózik egy rendőr. Tehát Cas alsóban, én pávában nyomulok, és azon gondolkozok, hogy min tud ennyit hezitálni az én kedvesem? Aztán előkerül az a ruha, amit át is ad nekem. Gyanakvó tekintettel méregetem Castort, nem értem miért tulajdonít akkora jelentőséget ennek a ruhának, és majd csak nagy sokára koppan le, hogy ez tulajdonképpen az enyém, és már nagyon rég elfelejtkeztem róla. - Ez nagyon aranyos volt, ugye tudod? - ennél szélesebb már nem is lehetne képemen a vigyor. - Vegyük fel! - helyeslek izgatottan mikor kérdezi. Gyors csókot lehelek azokra az arrogáns ajkakra, színpadiasan végigméregetem így lenge öltözékben, aztán eltűnök az autóban átöltözni. Mikor előkerülök, már Castor is átöltözik. Elégedetten füttyentek, hisz nagyon is tetszik amit látok. Ha csak egy kicsivel hosszabb lenne a haja és körszakálla... - Akkor időutazzunk. Eddig is nagyon lelkes voltam, de most ott van az az izgatott bizsergés is a gyomromban, amit csak nagyon nagyon ritkán érzek. Utoljára akkor éreztem így magam, mikor azon a Holdtöltén megcsókoltuk egymást... majd beszálltunk a kocsiba. Ahogy egyre beljebb érünk az erdőben, és távolodunk el a "civilizációtól", úgy egyre inkább átjár az a nosztalgikus hangulat. Pont mint régen. Cas megtalálja a legideálisabb helyet ahol plédet terítünk, és én szinte azonnal el is terülök rajta. Szép a hely, szép a hely hát persze, csak most ez foglalkoztat engem a legkevésbé. Ha egyedül lennék itt, valóban lenyűgözne a tücskök ciripelése, a békák vertyogása, és az erdő lombját cirógató szellő susogása. Most viszont csakis Castor lélegzetvételét hallom, csak az ő illatát érzem, és lubickolok csendes (egyelőre még visszafogottan) birtokló energiáiban. Egy szemét dombon is lehetnénk, akkor sem lennék kevésbé boldog, vagy elégedett. Csillogó szemekkel bólogatok hát az ajánlatra, miszerint töltsük itt az éjszakát. Ha ő is elnyúlik a pléden, úgy a karjára fekszek, és az eget bámulom. - Milyen rég nem csináltunk már ilyesmit! - ez szerintem benne is éppoly tudatos, hisz ezért is vagyunk most itt, de muszáj hangosan is megjegyezni. - Nem találom a kannámat. - ami tulajdonképpen a göncöl szekeret jelenti, csakhogy az 1800-as évek elején én még rohadtul nem tudtam ezt. A csillagkép úgy nézett ki, mint egy kanna, szóval akkor az egy kanna volt, és még ma is az... számomra. Fel is kuncogok ezen. Néha szeretnék még az a naiv kislány lenni. Mennyivel egyszerűbb volt minden! - Szeretném, ha elkísérnél az őrzőkhöz. Majd ha időd engedi, lényegében nem sürgős. - tudom, tudom, most hangulatgyilkos vagyok, de már hetek teltek el, és még mindig nem tudtam elmondani ezt neki. Most előttünk az éjszaka, beszéljük meg. - Jeremyről van szó. - ha eddig feküdtünk, akkor most hasra fordulok, mert szeretném látni Castor reakcióját majd. - Szeretne visszatérni közénk, mint a védőszellemem. - mosolygok, mert ezt nem tudom komoly képpel előadni. Kicsit tartok Cas reakciójától, mert tudom mennyire szkeptikus a testetlennel szemben, szóval valami olyasmire számítok, hogy tál idiótának fog tartani, de még nagyon bízok abban, hogy nem így lesz... Hadarni kezdek hát. - Persze még egyeztetni, meg alkudozni kell az őrzőkkel, de Mr Westmoreland szerint nagyon biztatóak a kilátásaink.Ha nem akarsz részt venni ebben, azt el tudom fogadni, viszont szeretném ha ott lennél mikor hozzám kötik őt.- nagyokat pislogok Castorra. Reakcióra várok.
- Ne is mondd... - sóhajtok fel, miközben én is letelepszem a plédre hanyatt fekvésben, karomat pedig engedelmesen nyújtom ki, hogy Tara feje megpihenhessen rajta. Érzem a haja puhaságát, ahogy a feje súlya alatt hozzápréselődik a karomhoz. Mennyi apróság, és mégis, milyen hatalmas figyelmet tud kapni akár ennyi is. - Néha én sem hiszem el, hogy már ennyi ideje élek, és hogy a múlt valóban megtörtént. De amikor rájövök, hogy minden valóság, nem pedig csak mese, néha elfog a fáradtság. Mármint lelkileg, persze. Az emberek az agyuk tíz százalékát használják, átlagosan 60-80 évig. Mi pedig ennél jóval több dolgot cipelünk végig, jóval több ideig, persze, hogy néha fáradtnak érzem magam a múltban történtektől. Nem azért, mert rossz, hanem mert sok. - Milyen kanna? - értetlenkedek egy sort - Jaaaa, hogy a Kanna! Hülye... Felkacagok, aztán én is keresem azt a bizonyos Kannát, és bár vének vagyunk, mint az országút, a Kanna még mindig a helyén van. És még mondják, hogy nincsenek biztos pontok az életben... Apropó Kanna... Felülök, óvatosan, hogy Tara feje ne koppanjon a kemény földön, és magamhoz veszek egy üveg whiskyt. Tarának hoztam bort, meg tequilát - a hülye kellékek nélkül. Nem fogok citromot rohasztani a kocsimban. Szóval előpakoltam, és előre gondolkozva kivettem még valami rágcsát, ami a kezem ügyébe akadt. Valamilyen chipsféle azt hiszem. - Tessék, van pár ital, amivel feltöltheted a kannádat... Nyújtom felé a tequilát és a bort is. És már épp vígan merülnék el az italom maró édességében, amikor majdnem félrenyeltem. Igazából erre az egészre képtelen voltam reagálni, szóval közbeszólás nélkül egész nyugodtan befejezhette, amit mondani akart. Lezsibbadok, érzem, pedig még be sem rúgtam. Ezeket fel kell dolgoznom, szépen, sorban. Egy: kísérjem el az Őrzőkhöz. Én! Kuncsorogjak náluk, amikor ez az egyik legutálatosabb dolog számomra. Kettő: Jeremy vissza akar térni...?! MIVAN?! Hogy akarna már visszatérni, könyörgöm? Feladott egy táviratot, hogy jönne kivenni egy szobát? Ja, hogy mint védőszellem? Kizárt. Nem fogom a Teremtőmet holtában megvuduzni... Egyáltalán honnan vannak ennyire jó információi? Három: ó, hogy Mr Westmoreland mesélte ezt be neki. HOGY KI?! Jake?! Na jó, ez nekem most volt nagyon sok. Csak azt érzem, hogy a szívem lüktet. Mit lüktet - zakatol! De nem úgy, mint amikor már a huszadik perce dolgozom teljes gőzzel Tarán, ó nem. Lassan kiugrik, és elpattog annak a f*szkalapnak a házáig, belemászik a szájába, és megfullasztja. Na, körülbelül ennyire ver hevesen, és még csodálkozok is azon, hogy nem pattanok fel, hanem ülök. - Nem kellek én oda... Westmoreland majd mindent elintéz neked helyettem. Ha már eddig is megtette a hátam mögött, kétlem, hogy elutasítaná egy szép hölgy kérését, aki segítségre szorul. A helyedben én sietnék, nehogy kicsússzak az időből... Lehet, fel kéne hívnod, hogy fuvarozzon haza, mert ezt a beszélgetést, és ezt az estét itt fejeztük be. - morgom oda neki olyan hangon, mintha egy cafat húst vetnék egy kutya elé - És még valami: a Teremtőmet hagyjátok ki ebből! Hangsúlyozom a teremtő szót, elég erőteljesen. Tudom, hogy különleges hármas volt a miénk, ennek ellenére Jerry az enyém, az én Atyám, és bármennyire örülnék, ha még élne, de neki nincs más dolga, mint békében nyugodni. Eljött az a pont, hogy felkelek, és megindulok a folyó felé. Közben erőteljes mozdulatokkal dobálom le magamról a régi ruháimat, a végén már teljesen meztelen vagyok, mert a parton az alsómat is leveszem. Csak az ital marad a kezemben, ahogy belegázolok hideg folyóvízbe. De mit számít az most nekem? Nem érdekel, még ez sem ránt vissza a valóságba, és nem is nyugszom le tőle egy pillanatra sem. Az egész k*va estét azért szerveztem meg, és azért bukott meg a többi maradék meglepetésem, mert az, akinek szántam, egy mondattal keresztbe vágta az egészet. Nem akarom tudni, hogy ezek ketten mit csináltak együtt, miért és mikor. De gyanítom, hogy nem ma és nem tegnap, szóval halleluja, még egy dolog, amire nem voltam elég "jó", hogy időben tájékoztasson róla. De nem ez b*ssza a csőrömet. Hanem az, hogy belekeveredett az a mocskos zsaru. Csak egyetlen jó ok, érv, megjegyzés kell, hogy ne akarjak szagot fogni, és ne belezzem ki álmában azt a rohadékot. A Bestia odabent tombol, igazságot akar, eltüntetni a föld színéről azt, aki már harmadjára sértette meg őt, és ráadásul csak egy ember. Egy gyenge áldozat. Nem tekint rá másként, még akkor sem, ha az utóbbi időben varázslókkal bandázik. Miért mindig azokat találja meg, akik fontosak számomra, és akiket d*gok? Valaki világosítson már fel róla, hogy miért talál be mindig, és miért nem száll le úgy kollektíven az egész falkámról... Tara gyönyörű, és biztosra veszem, hogy szimpatikus volt neki a hekus, ha ennyire bizalmaskodó beszélgetésbe bonyolódtak. Vagy ki tudja... Jelen pillanatban, ahogy derékig állok a hideg vízben, rohadtul nem érdekel a világ, csak a pia a kezemben. Hogy mit hoz a holnap, azt nem tudom. De nem egy nosztalgikus, az első alkalomra visszakacsintó vízben szeretkezést, átpihegett órákat, csókokat, vagy éppen egy közös, szélsebes futást. Bár futni még futhatunk, csak épp egymás elől, vagy ellentétes irányba.
Van az úgy, hogy semmi nem alakul az elképzeltek szerint... Bár magam se tudom már mit képzeltem, vagy mit vártam ettől. Nem ezt, az biztos. Castor reakciója ugyanis teljesen ledöbbentett. Előbb csak hallgat, feldolgozza a hallottakat, aztán egyre csak hergeli, bőszíti, tuningolja magát olyan nagy lépésekben, hogy bár érzelmekről beszélünk, szerintem meg tudnám fogni őket kézzel... És amikor megszólal azon az elviselhetetlen hangnemben, életemben talán először kívánom, hogy némuljon el örökre... Egy kis idő azért kell nekem is feldolgozni a tőle hallottakat, hergelni magamat (a rossz vér hordaléka...), aztán már azon kapom magam, hogy én is felpattanok, és Castor nem tud bemenni a vízbe hacsak nem rak odébb, mert elé állok, és egyellőre még visszafojtottan szűröm fogaim között a szavakat. Pedig a legszívesebben üvöltenék vele. Nem azért, mert elsőre ez sok lehetett neki ez az egész, és már most utálja a gondolatot, hanem mert olyan hangnemet ütött meg velem szemben az előbb. Nem a kiskutyája vagyok... - Westmoreland, háh?! Ennyit fogtál fel az egészből?! Meg hogy zaklatom Jeremyt?! - megnyomom a szót, de nagyon ám. Szokja csak, hallja, mert fogja még a jövőben elég gyakran. - Mert akkor csak úgy tájékoztatásul közlöm, hogy ő keresett meg engem, nem én őt! Ha ki akarsz maradni ebből, legyen, de így-vagy úgy végigcsinálom. Nem azért mert én akarom, hanem mert Jeremy szeretné. Hogy ez sok neked?! Nem érdekel... - felsóhajtok, és felé nyúlok. Ha nem húzódik el, akkor az egyik széles vállára teszem a kezem, és ha van lehetőségem beszélni, akkor hangom sokkal lágyabban cseng, mint az imént. Én ennyivel úgymond "kitomboltam" maga, így amennyiben nem vág valami aljasságot a fejemhez, én kész vagyok normálisabb hangnemben beszélgetni tovább. - Nemár Cas... Nem akarok veszekedni veled. Ha tudom, hogy ennyire kiborít majd a téma, akkor vártam volna még vele. Vagy pont ez a baj? Hogy hogy nem azonnal mondtam meg? Mert nem tudom mikor máskor tehettem volna... és a reakciód akkor sem lett volna különb...
- Nagyon jól figyelj rám, mert csak egyszer mondom el! - lököm le a kezét a vállamról. Nem érdekel, hogy mennyire hisztizik, ha kell, akkor lefogom, rászorítok a csuklójára is. Azt hiszem, hogy néha elfelejti egy pillanatra, hogy a kapcsolatunk ellenére - legyen az atyai, vagy szerelmi - még mindig az Alfájával, és egy olyan hímmel beszél, aki könnyűszerrel moshatná fel vele a padlót. - Azt csinálsz... amit akarsz... - mondom neki szinte énekelve és lassan - Teszek rá. - kerek szemek, hatásszünet - De ha még egyszer... Csak egyszer Westmoreland közelébe mész, megölöm, érted? Megölöm. Ami meg Jeremy-t illeti, majd hiszem, ha látom. Hagyom annyiban a dolgot, aztán, ha eddig esetleg fognom kellett Tarát, most elengedem. Ha nem fogtam, akkor egész egyszerűen csak hátat fordítok neki és meghúzom a piás üveget. Aztán némi szünet után keserűen felharsanok. - Jeremy téged választott... Todd megb*szott... Van még valami, amiről nem tudok? - röhögök fel, de nem nézek rá - Talán a közkedvelt és barátságos Westmoreland is látta már azt, amit mi mindannyian? Ekkor fordulok csak meg, és látványosan nézek végig a testén. És rosszul vagyok ettől az egésztől... Mi a francról nem tudok még?! Ennyire selejtes vagyok? A véremnek hála hajlamos vagyok ezt el is hinni a következő 24 órában legalább. - Nem fogom hagyni, hogy ez a f*szfej még egyszer a falkám tagjai közelébe kerüljön... - fordítom felé a fejem, és kissé elborult vigyorral és fejrázással adok nyomatékot a szavaimnak - És legközelebb ne várj semmire. Azonnal gyere, hogy amikor hozzám bújsz az ágyamban, annak a köcsögnek a szaga kússzon az orromba... - még egy nagy korty whisky, és hála az idegállapotomnak, hatni is kezd - De nem baj... Végül is, rám g*cire nem tartozik, hogy a Teremtőm valamit üzenni akar... Már ha akar,és nem csak az a s*ggfej mesélte be neked, hogy ki legyél neki szolgáltatva... Ja, és basszátok meg! Mindannyian! Majd mondd meg Jeremy-nek is, hogy bassza meg, amiért eltitkoltátok előlem, hogy az a mocskos Todd mit tett veled... Többször... Újabb nagy korty ital, és már feltűnik, hogy lassan bonthatom a következőt. Még jó, hogy többet hoztam... - Ez a kibaszott bajom. Mindig mindent én tudok meg utoljára, de azért vágjak jó képet hozzá. Meg ahhoz is, hogy Westmoreland csak az én nőstényeim körül leng, mint légy a szar körül, sérteget, megpróbál lejáratni... Most téged is az ujja köré csavar... Milyen kár, hogy csak kicakkoztam, és nem öltem meg... Keserű, fél-részeg nevetés hagyja el a torkomat, aztán kiiszom az üveget és elhajítom, és hála a farkaslétnek, nem is tudom követni röppályáját, annyira magasan és messze repül. - Mit csinálsz még a hátam mögött, he? Én se akarok veszekedni, rohadtul nem akartam, de már elkezdtük! Pedig tudod mit kéne csinálnunk? Szexelni a vízben, farkasként kergetőzni, játszani, futni a széllel, és arról beszélgetni, hogy mennyire jó volt együtt, aztán megint szexelni, meztelenül aludni a harmatos fűben, és napkeltekor madárcsicsergésre kelni... Elkeseredtem. Ha most nem is veszekszünk tovább, az biztos, hogy ebből már semmi nem lesz. Képtelen lennék újra önfeledten viselkedni, vagy bármit is érezni. Elárulva, becsapva és tehetetlenül érzem magam már megint. Hiába nyomtam el, most kiderült, hogy Todd tette és az, hogy évtizedekig rejtegették előlem, nem emészthető meg olyan könnyen. Ahogy a Jake iránti gyűlöletem sem, és az sem, hogy semmit sem tehetek azért, hogy Toddon bosszút álljak. A rendőrt még likvidálhatom, mielőtt túl késő lenne. De most, ahogy többet ittam, inkább valóban megkeseredett vagyok, nem pedig ideges. Azt hiszem, kikiabáltam magamból a dühöt, már csak a csendes őrlődés marad.
Hisztizzen a fene, vettem a lapot. Őfelsége felhúzta magát, és most kuss a nevem, azok után amit mondd, meg őszintén szólva kedvem sincs hozzáérni. Hogy megöli Jake-et ha a közelébe megyek? Annyira, de annyira szeretném most rávágni, hogy "nem érdekel, ha megöli". Nem kéne, hogy érdekeljen, de még ha nem úgy ahogy azt Castor a fejemhez vágja, azért megkedveltem őt, és bár lehet, hogy megnyugodna Castor, ha azt mondom, hogy ölje csak meg, jelenleg kiszámíthatatlan... Még a végén tényleg elindul most azonnal megölni. Az hiányzik még... - Hagyd már abba! - szűröm a fogaim között. A bestia még tűri amit Toddról mond, de én (azaz a nő,) már visszakézből,jobb fonákkal képeltem volna fel ha szemben állna velem, és csak egy halovány kis hajszál választ el attól, hogy megpörgessem a tengelye körül és lepofozzam. - Te komolyan lekurváztál az előbb?! Kurva vagyok én szerinted!? Gyerünk, mondd ki egyenesen a szemembe, ne a hátadból beszélj! Én biztos nem kerülgetem még egyszer, maradok ahol vagyok. Megint ezt akarja játszani? A földbe döngölni, mert megteheti? A nagy lófaszt! Ha szembe fordul velem, akkor láthatja, hogy a tekintetem vörösen izzik a dühtől, mert hiába ő az alfám és teremtőm, ezt már a farkasom se tűri el. Más kérdés, hogy őt ez már nem fogja érdekelni... Így pedig engem se ő. - Én basszam meg?! A te idegrendszered nem bírja el hogy bizony nem csak körülötted forog a világ, de hogyne hát kend rám ezt is, én csak egy szajha vagyok lehet, mih? Majd gondolj erre pár nap múlva is, amikor majd jössz verni az ajtómat! Befejeztem. Kösz a randit. Ha mondja van is tovább, azt már nem hallgatom. Alig néhány másodperc múlva medve forma farkas bőrében vagyok, a pajzsomat felhúzom, nem akarom hallani ha bármit üzen. Elindulok a házam irányába az erdőn át. Ha Castor bundámba kap, vagy megpróbál megakadályozni, én leszarom, hogy az alfám, beleharapok a kezébe.
- Nem vagy kurva... ...Legfeljebb hisztis pics@, amiért rögtön ezt kell kiolvasnia a szavaimból. Ennek ellenére szembe fordulok vele, ahogy kérte, szóval már úgy közlöm vele a tényállást, miszerint nem tartom kurvának. - De a tények azok tények, és ezen még te sem tudsz változtatni, ha szeretnél, akkor se. Engem se kell már félteni, vörösben izzanak az én szemeim is. Vicsorgásszerű vigyorra húzom a számat, és teszek felé két lépést. Húz, és hergel, ahogy bevadul, tombol, éget a dühe, és ahogy összecsattan az enyémmel. De a sértett nő büszkesége nem lehet nagyobb, mint az én többszörös haragom. Bár, nagyon próbálkozik. - Verje az ajtódat a franc, elégszer csúsztam már térden miattad... Úgyhogy ennyit az idegrendszeremről. Húzom el a számat keserűen, ahogy látom magunkat meztelenül, egymás nyakában úgy, hogy zokogva könyörgök neki. Meg látom magam kopogni a háza ajtaján is... Ne kelljen folytatnom. Fáj, hogy ennyivel lerendezi ezt az estét. Kösz a randit. Hát bazmeg. Kurvára szívesen! - Ne merészelj így itt hagyni, Tara! Dörrenek utána, amikor átváltozik, és elindul. Felmorranok, és bár érzem az alkoholt, mivel ő nem siet, a vérvonalam pedig gyors, így egy szemvillanás alatt ott termek mellette, és emberi kezekkel marok a bundájába. De ő fordul, átharapja a karomat, én pedig felmordulok, és bár a vérem csöpög, felnevetek. - Szép volt, nagyon szép volt... Harapd meg a kezet, ami enni ad... És már ott sem vagyok. Tara pontos mása, némileg erősebb vonásokkal és nagyobb testalkattal. Tiszta fekete bunda és égő, vörös farkasszemek. Ezt adhatom magamból, nem többet. ~Gyere, darlin', szeress most egy kicsit másképpen...~ - torpanok meg előtte, és egyenesen felé ugrok. Nem vagyok hajlandó belé marni, legfeljebb pofozom, ha kell. De a célom, hogy két vállra fektessem a lehető leggyorsabban, és legkevesebb sebesüléssel.
- Mégis milyen tényekről beszélsz?! Végighallgattál egyáltalán?! Nem, mert te inkább felhúztad magad... Ez is a naaaagy este része volt mi? Hiányzott már egy kicsit az is, hogy porig alázz valakit, valld be! Csakhogy velem még egyszer ezt nem játszod el. Dögöljek meg ha hagyom! Arra már inkább nem is reagálok, hogy ő felsége nem "csúszik térden" "megint", mert még a végén én is valami olyat vágok hozzá amit már nem lehet visszafordítani. Most nagyon utálom őt, és szeretném megütni gy istenesen, de ettől még szeretem őt, és eszem ágában sincs szakítani vele. Majd pár nap vagy hét múlva lehiggadunk mindketten, aztán egyikünk megkeresi a másikat. De most inkább megyek, mert ha ezt tovább hallgatom, tényleg nem marad mit helyre hozni közöttünk. Valamit már így is leromboltunk, és most pokoli haraggal a szívemben, nem is hiszem, hogy vissza akarom azt építeni még egyszer. De nem, Castor nem így véli, ő inkább folytatná, és veszekedne, és amiért én nem, hát beleharapok a karjába. Bár a pajzsom állig van húzva, a hallásom tökéletes. Így válaszul a "kéz ami enni ad" dologra, mély, fenyegető morgás tör fel a tüdőmből, és szalad ki torz vicsorra húzódott számon. Túl messzire megy... A mancsaim megremegnek a fűben, morgásom erősödik. Ember és bestia is vérig van sértve, és bár Castor teremtett minket, most csak egy vékony cérnaszál választ el attól, hogy a torkának ugorjak. Mikor ő is átváltozik, hátrálok kettőt. Helyet adok neki, magamnak meg egy század másodpercnyi erőt, hogy ha támad, akkor még tudjak lépni. Azt hogy mit gondol, ha gondol egyáltalán valamire, nem tudom, mert a pajzsom fel van húzva rendesen. Az energiáim feszítik, lökik a falat, ki akarnak törni, Castor képébe robbanni, hogy tudja, érezze ő is, mekkora csalódást jelent most nekem, mint ember és férfi. Az alfát nem sorolom ide, tőle most el is hánynám magam. Castor ugrik felém, én meg kitérek előle. Hacsak nem korrigálja a mozdulatot még a levegőben, úgy nagyjából mellém érkezik. Ekkor lököm ki rá a pajzsomat. Az energiáim úgy söpörnek végig a helyen, hogy az erdő fái is megborzolják magukat, mint egy nagyobb széllökés közben. Már nincs pajzsom, csak a nyílt, kristálytiszta dühöm meg a csalódottságom, amivel folyamatosan traktálom Castort. ~ Az öcséd cafatokra tépett, az olyan rohadtul okés volt. A kurvád megalázott, azzal sem volt semmi baj, de most egy jelentéktelen emberért kivered a balhét?! Hát nyald ki a seggem!!!! Mégis honnan a fenéből kellett volna kiszívnom, hogy gyilkosok és rohadt pszichopaták közül pont őt nem bírod?! ~ Az emberi felem még mindig azt tartja a legjobb megoldásnak, hogy elügessek innen, és hagyom főni a saját levében Castort. Ellenben a farkast már nem hagyja az önérzete. Igazságot akar, és én nagyon szeretném megadni azt neki... nekünk. Ha még nem két vállon fekszek, úgy a marjába harapok. Nem tépem a húsát, csak belemélyesztem a fogaimat, aztán már ki is köpöm. Ha már leterített, akkor ott harapom meg ugyanígy, ahol éppen elérem.
Nem, nem hallgattam végig, de már épp eleget hallottam ahhoz, hogy ne is érdekeljen a folytatás. Hogy miért? Mert ha Jeremy még valóban szeretne... Nem tudom mit csinálni, attól még minden létező sejtem tiltakozik az ellen, hogy Westmorelandnek köze legyen ahhoz a két személyhez, akik az életemben elsőbbséget élveznek. Illetve már csak az egyikük, de a lényeg ugyan az. Ember is, farkas is ég a dühtől, amit az annak a férfinak a léte vált ki belőlünk. És igen, tudom, hogy majd legközelebb újra nyeregben érezheti magát, mert Tara majd elsírja neki, hogy mekkora g*ci voltam. Hát akkor garantálom, hogy akkor nevetett utoljára az én káromon... Mellette érek földet, mert kitért előlem, amíg a levegőben voltam. Nyers erőnek nem vagyok híján még kissé ittasan sem, ellenben ahhoz nem vagyok elég, hogy még a levegőben képes legyek irányt váltani. Ahogy azonban a bundája helyett a földbe fúródnak hatalmas, karmos mancsaim, egyből elrugaszkodom megint, akkor már a helyes irányba, és ha csak meg nem állít valami, a lendülettől nekiütközve bukfencezünk egyet a földön, és sikerül nekem felülkerekedni, és a mellkasán támaszkodni a mellső lábaimmal. A haragja és a csalódottsága úgy tör ki Tarából, mint az orkán, ellenben engem baromira nem hat meg vele. Csak szívom magamba, hogy tápláljon minket a fejetlensége, a torkomból pedig a nyálamat felhabosítva tör elő a mély, megkérdőjelezhetetlen hörgés. ~Ha nagyon szeretnéd, megtehetem...~ - reagálok elsőként a seggnyalós megjegyzésére - ~Fogalmad sincs, hogy miről beszélsz!~ - és hirtelenjében pörgetni kezdem a fejemben az emlékeket, ahogy nekiesek Benito torkának azért, amit vele tett. De megjelenik az is, ahogy a zuhanyzóban felkentem őt a falra, amikor tiszteletlenül beszélt Taráról, na meg persze az is, amikor Patrishával veszekedtem miatta... Ez mind a másodperc tört része alatt történik, közben pedig vígan osztom tovább az észt - ~Neked soha, semmi nem elég! Semmi! Olyan vagy, mint egy elkényeztetett csitri Tara... Mindenemet odaadtam neked, és ilyenkor meg kérdőre vonsz?! Olyannal cimborálsz, aki nem egyszer akarta kioktatni a Teremtődet, aki tiszteletlen, és aki beavatottként se tudja, hol a helye! Nem találkozhatsz vele soha többet!~ - utalok itt már Westmorelandre. Az iránta érzett gyűlöletem a tetőfokára hág. Most visszakapja a csalódottsághullámot, elemi bosszúvágy formájában. Égesse, marja a bőrét, szorítsa gúzsba a szívét ugyanúgy, ahogy az enyémet facsarja a tény, hogy az a f@sz nem talált jobb társaságot Taránál, ráadásul a hátam mögött, amikor tudja jól, hogy mindketten jobban járunk, ha még csak futólag sincs közünk egymáshoz. Zárszóként a sebesült mancsommal taposok rá Tara torkára, mert bár eltörhetném vele a gégéjét, érezze csak, hogy nem áll szándékomban. Ekkorra azonban nem bír már magával, küzd, nem hagyja magát, és újra belém mar, bár már nem akkora intenzitással, mint ahogy először. A sebesült mancsomba kap bele - megint. Felnyüszítek, hátrébb ugrok, miközben akaratlanul is megtaposom a maradék három, még használható mancsommal, de a végén lekászálódok róla. Amint olyan helyzetbe került, hogy elérhető legyen számomra, az ép mellső mancsomat lendítem felé, és ha nem tér ki, akkor karmok nélkül, pusztán a tenyeremmel vágom pofán a szörnyeteget. ~Ne akard, hogy még több fájdalmat okozzak...~ Hörgöm fenyegetően a képébe. Érzem a vérem szagát, és mindkettőnk vesztére ez csak még jobban felhergel. Látom őt, az éjfekete szörnyeteget, ahogy vörösben izzik a tekintete. A szél felém fújja a bundája illatát, és belém csap a hívó szó, hogy igen, istentelenül haragszom rá, Westmoreland bekaphatja, ő már halott ember, Tara hülye, hogy vele állt össze, meggondolatlan, hogy a hátam mögött csinálta, de addig éljek: akarom! Először érzem, hogy édes a harag, hogy mámorító a bosszú íze, és nem csak valami hideg kényszer, amitől nem tudok szabadulni... Lihegve nyalom meg az orromat, és bármennyire fáj a mancsom, közeledek felé, és úgy lépek rá, hogy egyetlen idegszálam sem jelzi, hogy a legkisebb fájdalmat is kiváltaná belőlem a terhelés.
Útra kelünk. Megyünk az Őszbe, Vijjogva, sírva, kergetőzve, Két lankadt szárnyú héja-madár. Új rablói vannak a Nyárnak, Csattognak az új héja-szárnyak, Dúlnak a csókos ütközetek. Szállunk a Nyárból, űzve szállunk, Valahol az Őszben megállunk, Fölborzolt tollal, szerelmesen. Ez az utolsó nászunk nékünk: Egymás husába beletépünk S lehullunk az őszi avaron.
~Nekem meg úgy tűnik, hogy NEKED nincs fogalmad arról, hogy mit beszélsz!~ Elképedek azon, hogy milyen fafejű, értetlen bunkó az én kedvesem... Mondhatok bármit, nem fogja fel. Amúgy min is megy a balhé? Komolyan egy jelentéktelen emberen? Jobban érdekli egy megtépett zsaru, mint a saját teremtője aki szeretne visszatérni segíteni?! Ezek után próbálja azt mondani, hogy fontos neki, és olyat teszek amit meg fogok még bánni, pedig isten látja lelkemet, őrültebben szeretem Castort, mint amilyen hévvel küldi rám a bosszúvágyát. Csakhogy akármit művel most az energiáival, az engem egyáltalán nem érdekel. ~ Egyszer mondom el, mert nem érdemel több szót: semmi-közöm-hozzá, és nem-szoktam-találkozni-vele!! ~ taglalom hosszan a szavakat, hátha végre felfogja. Rátapos a torkomra, és igen, tudom hogy megint az alfai tekintélyét, hatalmát akarja gyakorolni rajtam, és azzal, hogy nem töri el kifejezi, milyen kegyelmes úr is ő valójában... Mielőtt belekapnék megint a kezébe, azért még neki is feszülök egy kicsit, csak hogy lássa, hogy ez egem mennyire nem érdekel. Mit tud még ártani nekem? Megölni nem fog, a büszkeségemnek meg már úgyis annyi. Őszentsége tett róla... Castor felnyüszít, elhátrál, én pedig azonnal talpra szökkenek. A legszívesebben megropogtatnám a gerincemet, és arra is készülök, mikor eltalál azzal a pofonnal. Az állkapcsom roppan, de nem törik el. Talán kiugrik a helyéről, ellenben a nyakamban nagyobb fájdalom lángol fel, mert bár rátartok a fejemre, az ütés lendületétől mégis elfordul. ~Nem tudsz már fájdalmat okozni... ~ Nem üvöltök, nem is szeretnék. Azt hiszem, ez a pofon kellett ahhoz, hogy elszálljon a dühöm, a helyét pedig egy békésebb érzelem vegye át. Nyugodtabb, de semmivel se könnyebb. Ő közeledik, én meg hátrálni kezdek. Nála jóval lassabban. ~Befejeztem veled, Castor... Nem vártam, hogy kitörő örömmel fogadod majd Jeremy hírét, de ez... Nem kell neked senki. Se ő se én. ~ még gondolatban is halk vagyok. Nincs bennem harag, se indulat, csak a felismerés, hogy most ért véget az ami köztünk van.
Nem érdekel, amit Westmorelandről hadovál. Minél több pillanat pereg le ebben az istentelen szituációban, annál biztosabb az, hogy Jake Westmoreland halott ember. Ha pedig hullaként gondolok rá, igazából már nincs is mind aggódjak. Ó, dehogyis nem tudok fájdalmat okozni... Olyan nincs ebben a mocskos-véres kategóriában, amire én ne lennék képes... Ha tesz róla, hogy megtegyem, akkor addig éljek, de meg fogom tenni, már csak azért is, hogy ne lehessen az övé az utolsó szó. És már készülnék is arra, hogy megcáfoljam, hogy bebizonyítsam neki, mennyire nincs igaza, amikor lassú hátrálásba kezd, az egymásnak feszülő energiavihar lustán elcsendesedik, és olyan szavak kúsznak lágyan az elmémbe, amiket nem vagyok hajlandó értelmezni.
Egy kupa száraz vörössel a kezemben ülök az asztal mellett. Benito alszik már, Dorotea a konyhában hímez, Izabella halk sírása még a csukott ajtón keresztül is áthallatszik. Csak roskadok előre, akár a balomon ülő apám. Nézzük a semmit, ami most mindent jelent számunkra. Ennyink maradt csupán, a semmi. - Hogy volt képes szeretni egy szajhát? - Vigyázz a szádra, Carlo! Apám tekintete komoran villan, majd kioldja legszebb mellényének gombjait, ami még a délutáni temetésről maradt rajta. Én nem bírtam, tűzbe dobtam az inget, a nadrágot, mindent, ami anyám temetésére emlékeztetett, pedig alig néhány óra telt el azóta. - Tudod fiam, van az úgy, hogy az ember nem változtathat egymaga az életén. A szajha soha nem volt az enyém, én azt kaptam, ami a fülledt órák után maradt. Egy tehetetlen, kisírt szemű madárkát. Mert olyan volt! Bűnös élete volt addig, mégis ártatlan volt... - Jó, de aty... - Ne szájalj, igyál! - löki meg a kupámat ingerülten, majd tekintete újra a semmibe réved, ahogy a mesét folytja, én pedig iszom, ahogy parancsolta - Jól jegyezd meg, Carlo. Ha valaha is hatalmadban áll majd segíteni az elesetten, tedd meg. Soha nem tudhatod, mit kaphatsz cserébe. Én szerelmet kaptam és négy csodás gyereket. Fiút elsőszülöttnek... - sandít fel rám egy mély sóhajjal - Nem volt könnyű, Krisztusom, sose az. De én tudtam, hogy a több tucat férfi közül, akik őt valaha érintették, csak úgy emelkedhetek ki, ha nem rongyként bánok vele, hanem odaadással. Sose bánj egy nővel rongyként, megértetted? Talán a gyász és az ital teszi, nem tudom, de atyám utolsó mondatánál a keze is mozdul, ahogy rávág a tarkómra, én pedig kissé előre esem a lendülettől. - Megértetted? - Igen, atyám.
Mire véget ér az éber álom, Tara már távolabb került tőlem, s talán el is futott. Én mégis csak állok némán, fejemben atyám szavaival, szívemben a késsel, ami ezerszer jobban éget a legtisztább ezüstnél. Ez most más volt, ez a valami. Ez nem ugyan az, mint amit már ezer meg egyszer az arcomba kaptam,, felfűtve, forrva, hévtől lángolóan. A mély döbbenet kiülne az arcomra, ha nem lenne ennyire bestiális. Így csak a szörnyeteg vonásai szelídülnek el. Ha Jeremy valóban "él", és szándékában áll visszatérni és segíteni, akkor azt hiszem, hogy amit most lát, azt nem akarja. Mindig is tudtam, hogy azt várja tőlem, hogy birtokoljam Tarát úgy, ahogy az elmúlt hetekben, és most, a nagy visszatérte alkalmából még ez a röpke időszak is véget ér. Szótlanul fordítok hátat a nősténynek, és indulok el lassan, amerre a lábam visz. Kétlem, hogy Tara utánam jön, de nem is érdekel. Alig jutok előre száz métert, amikor valami megállásra kényszerít, és visszafordulok, akár látom még Tarát, akár nem. Megiramodok, rohanok, futok felé, utána, hajt valami megfoghatatlan erő, aminek egyáltalán nem vagyok ura, és még a sántításom se tántorít el a sebes vágtától, csak megyek előre. Nem tudok parancsolni, képtelen vagyok megállni, csak lihegek, fújtatok, zihálok, a pofámból csöpög a nyál futás közben, összekenve a saját bundámat. Ha meglátom Tarát, ha rohan is előlem, nem állok meg. Valami azt mondogatja ott bent, hogy úgy sem menekülhet el, mert a miénk, és meg fogjuk szerezni... Bármibe és bármennyibe is kerül, nem állok meg addig, amíg kellő távolságra nem érek a nősténytől, hogy elrugaszkodjak, és leterítsem a földre. Durva vagyok vele, teljességgel kíméletlen, és nem érdekel, mennyire fáj neki, akkor is mozdulatlanságig gyűröm, ha kell, egyenesen a torkára harapok rá, és nem eresztem el. Nem akarom ezt tenni, abba akarom hagyni, de képtelen vagyok rá. Keresem a tudatom szemernyi jelenlétét, görcsösen kapaszkodnék a legapróbb józan észbe - ha lenne belőle egy falatnyi legalább. De nincs. És ez baj. ~Tara, Tara... csak nem felejtetted el, hogy a mi fajtánk elől számodra nincs menekvés? Sokkal jobban nézel ki, amióta nem vagy olyan kis szerencsétlen kölyök...~ Most miért mondom ezt, miközben érzem, hogy a nyálam kifolyik a pofámból? Nem értem, ennyit nem ittam... De persze megint hiába minden józan kapálózás, a következő pillanatban csak azt érzem, hogy rántok egyet a nőstényen, keményen markolok bele ép mancsommal a bundájába, és rántom magamhoz egy "atyai ölelésre". ~Ugye tudod, hogy most mi következik, he? Javaslom, hogy változz vissza, de ha kell, így teszem meg...~ A hangsúlyom egyáltalán nem emlékeztet a sajátoméra, sőt. Én nem szoktam ekkora éllel beszélni, nem szoktam ilyen ultimátumokat adni Tarának, és én egyébként is... Én el akartam innen menni! ~Ne is próbálj ellenkezni, tudod, hogy azzal csak még jobban feltüzelsz...~ Hörögve, morogva, aljasan és fájdalmasan láncolom a testemhez, izmok, karmok fogságába zárva a nőstényt, és önkívületi állapotban felvonyítva várom, hogy újra emberi alakot öltsön fel.
Na erre persze már befogja. Az ember, aki mestere a haragnak, és az olyan szavaknak amelyek porig alázzák a másikat, most hallgat. Ehhez már semmi hozzáfűzni valója nincs... Nem várom meg, míg elfordul tőlem, én hamarabb indulok vissza az erdőbe keserűen lehorgasztott fejjel, lassan mintha egy gyászmenet élén lépkednék vállamon egy koporsóval. Amikor néhány hete elkezdődött ez közöttünk, eszembe se jutott volna, hogy máris véget ér, és hogy így. Castor jól mondta, ennek nem így kellett volna alakulnia. Hát neki se így kellett volna reagálnia... Meg se fordult a fejemben, hogy őt ez ennyire ki fogja majd akasztani. Én azt hittem, hogy Jeremy majd szorosabbra, erősebbé kovácsolja a köteléket közöttünk. Hogy mindketten hasznára leszünk majd a falkának, és én sem leszek majd az "alfa nője", hanem csak "egy a többiek közül", aki képes letenni valamit az asztalra, nem csak azért van ott, mert az alfa kurvája... Sosem vonzott a falka gondolata, szerintem nincs is meg bennem az ősi ösztön ami elengedhetetlen ehhez, de most komolyan akartam. Közéjük tartozni... de legfőképpen Castorhoz... Hogy volt képes ilyeneket a fejemhez vágni a nélkül, hogy végighallgatott volna? Nem érdemeltem meg. Sem ezt, sem a múltkorit. Nem veszem észre, mikor közeledik felém, igazából az se tűnik fel, hogy leterít a földre, egyszer csak ott fekszem, leszorítva az avaron, Castor ráharap a torkomra, karmait a bundámba fúrja, közelebb ránt magához, és csinálhat bármit, én nem ellenkezek, mert képtelen vagyok rá. Előbb még az érzelmi sokktól, aztán már a jeges félelemtől, amit Castor gondolatai váltanak ki belőlem. Se köpni, se nyelni nem tudok, csak nézek rá páni félelemmel, és várom mikor száll le rólam, és közli hogy csak szivat... De nem, Castor komolyan gondolja... én meg hülye lennék vissza alakulni. ~ Ha megteszed, gyűlölni foglak... ~ Üzenem neki, aztán újra felhúzom elmém köré a falakat. Én már elmondtam neki mindent, nem érdekel, hogy ő mit akar hozzá fűzni még, de nem is merem meghallgatni... Sosem féltem még tőle így...
Bár tehetnék bármit is, hogy ezt az egészet most azonnal abbahagyjam... Ráadásul... Ráadásul Tara azt hiszi, hogy ez most valamiféle sötét, mélyen rejtegetett perverzió, vagy bizonyítási vágy, hogy megmutassam, hogy csak azért is tudom olyan helyzetbe hozni, amire nem számított. Talán csak egy pillanatra, de engedek a szorításon - ekkor, azt hiszem, rátaláltam önmagamra, de csak annyira volt elég, hogy gondolatban annyit üzenjek neki, hogy "fuss", de az esélyt már nem adom meg rá. Illetve nem tudom megadni, mert úgy érzem magam, mint egy báb. ~Ettől most meg kéne hatódnom? Mindig is gyűlöltél, ahogy én is téged. Nincs ebben semmi meglepő...~ Felkelek, és kissé átrendezem a szorításomat Tara testén. Hasra fordítom, ha kell, akkor levágom a földre. A mellső ép mancsommal eleinte lenyomom a marját, amíg odafent kiélvezem a hatalmi helyzetet. A levegőbe szimatolok. Nem látok, nem érzek semmi mást, csak a nőstény szagát, a félelmét, a nyelvemen szinte érzem, hogyan lüktet a vér az ütőerében... És hogy végre kissé részem lehet abban, amiben már több, mint száz éve nem volt. Egy újabb tiszta pillanat. Mi nem volt száz éve? De nincs időm tovább gondolkozni a válaszon, mert azon kapom magam, hogy lecsapok: az agyaraim satuként szorulnak a marjára, a következő pillanatban pedig ebben az állatias formában hatolok belé, fittyet hányva bármilyen engedélyre vagy keletkezett fájdalomra. ~Hmm, az utóbbi időben jól meg lehettél dolgozva... Már sokkal könnyebben bemegy. De lehet, hogy a méretkülönbség az oka...~ Egy pillanatra sem eresztem el a marján a bőrt és a húst. Csak szívom magamba a szagát, és olyan dolgok járnak a fejemben, amikről tudom, hogy nem járnának. ~Csókoltatom Jerry-t!~ Hangzott el még utoljára, és innentől kezdve semmi már nem érdekelt, csak az, hogy minél kevesebb időn belül élvezzek el úgy, ahogy nekem (?) jól esik.
Fussak? Hogy a fenébe, ha nem ereszt? Sőt, mintha még erősebben szegezne a földhöz... Ha mond is valamit, azt én már nem hallom, mert bezárkóztam a pajzsom mögé. Castor hasra fordít, eddig példátlan nyers erővel. Próbálok kitérni, kapálózni, de nem, lehetetlen kiszabadulni a szorításból, pláne miután első felemet nemes egyszerűséggel a hűvös földbe nyomja a mancsával. Hallom hogy szimatol a levegőben, és bár az elmémet körülölelő falak masszívan kitartanak, a fejemet félig belesüpped az avarba, (még a kemény földet is eldeformálja), tudom, hogy Castor mennyire élvezi. Hogy ő van felül, hogy ural, hogy azt tehet velem amit akar... csak most én nem élvezem ezt. Fájdalmas nyüszítés tör fel belőlem, mikor éles fogait a marba vájja. Átszakítja a bőrt, a húst, még a csontba, porcokba is beékelődik. Ehhez a fájdalomhoz képest semmi már az, amikor elhelyezkedik mögöttem, és minden figyelmeztetés nélkül belém döf a vadállat hímtagjával. Száraz vagyok és szűk, erővel kell belöknie. A lágy szövetek odabent megfeszülnek, felgyűrődnek, és égető fájdalomként postázza az agyi receptoraimnak. Aztán elkezdődik... Nem számít, hogy nyüszítek, hogy fáj, hogy nem akarom, Castor egyre csak pumpál és kefél, mint egy veszett kutya. Nem akarom tudomásul venni, de látom a párhuzamot Castor és Todd között. Egyiküket sem érdekeltem én... Emberré nem változok vissza, úgy nem csak a hátamat nyúzná meg Castor a fogaival, de jó eséllyel bele is szakadnék odalent. Így is olyan fájón szorulok köré, emberként pedig még kisebb vagyok... Szóval amíg Castor rohamba kezd, hogy elvégezze dolgát a testemben, én két fájdalmas nyüszítés között nyitok a pajzsomon. Csak egy kicsit, hogy tudjak üzenni neki. ~Ajánlom, hogy most ölj meg, különben én teszem meg!~ És ezúttal nem fenyegetek, komolyan is gondolom... Reakcióra nem várok, megint felhúzom a falat. Aztán már csak várom, hogy vége legyen. Így vagy úgy.
Felhergel a szuka szűkölése, mintha még sose lettem volna jobb nővel. Hogy is ne lettem volna... Én... Szépségkirálynőket kúrtam, az összes chicagói ribanc az enyém volt... Tara csak egy darab hús a többi mellett a hentespulton. Soha nem szerettem úgy igazán. Csak dühített a tény, hogy nem kaphatom meg. Hogy annyian körbelengik, és nem engedtek a közelébe. De aztán megkaptam, újra és újra, amikor csak akartam, mert olyan hülye kis fruska volt, hogy azt hitte, megölöm a Teremtőjét... Dehogy is... Tudtam, hogy én húznám a rövidebbet, nekem csak el kellett odáznom a nagy napot. Vonyítani akarok, üvölteni, bele az éjszakába, hogy a szuka még mindig az enyém, és az is marad a végsőkig. Ha meghal, hát meghal, nem érdekel, akkor majd itt keserítem meg a mindennapjait... Érzem, ahogy a szövetek megadják magukat a mozgásomnak, és bár a nedvek abszolút nem termelődnek intenzíven Tarában, a szuka szaga egyre erősebb és erősebb lesz. Közel van már a vége, és én semmi mást nem akarok, mint beleélvezni, aztán otthagyni parlagon, mint régen. Aztán a távolból kihallgatni a zokogását, és ahogy Castorért sír... A két hülye idióta. Nem baj, kiegészítik egymást. És most, az egyik balfaszt felhasználva készítem ki a másik balfaszt. Hát nem vagyok kivételes agy? Egy zseni? ~Jaj, és hogy marad a "ne bántsd a Teremtőmet" duma? Régen ezzel fizettél az életéért. Nem szabadulsz tőlem, Tara. Ott vagyok a rémálmaidban, ott vagyok Castorban, és ott is maradok...~ Nincs már hátra egyéb, csak a vonyítás, és az, hogy telepumpáljam a szukát. Meg is teszem. Diadalittasan vonyítok fel, miközben a karmaim Tara oldalába vájnak, ahogy az orgazmus beteg hullámain táncolok. Aztán lihegve emelem fej a fejem. ~Régen jobb voltál. Legalább tettetted, hogy jó. Jövök legközelebb is.~
Elbúcsúzom tőle, aztán hirtelen elsötétül minden. Elvesztem az egyensúlyomat, zihálva dőlök oldalra, és mint a gumi, úgy változok vissza emberré. A világ forog körülöttem, és fogalmam sincs, hogy hol vagyok, és mi történt velem. Szédülök, hányingerem van, és nem vagyok képes másra, mint meztelenül oldalt feküdni a fűben, magzat pózban. Azt hiszem, az ájulás kerülget, de mielőtt erre választ kaphatnék, kidobom a taccsot.
Amikor Castor lefordul rólam, nem maradok én sem ott egy helyben... Felpattanok, és azonnal az oldalába marok. Így változik vissza emberré, és bár még így is jóval erősebb nálam, már túl vagyok azon a ponton, hogy érdekeljen ez engem, vagy bármi más. Most erőszakolt meg. A szerető nem tesz ilyet, a teremtő nem tesz ilyet, de még az alfa sem, ha van benne egy szemernyi emberség is... eddig egy pillanatra se kételkedtem abban, hogy Castorban ez nincs meg, hogy egy illúziót szeretek. Most pedig kiderül hogy ugyanolyan, mint Todd... Esküszöm még a hangszíne is ugyanolyan volt, már amennyit hallottam belőle abban a kis időben míg rést engedtem a pajzsomon. Még a levegő is melegebbnek tűnik most, hogy vége lett. Jóval melegebbnek... Elhátrálok Castortól "biztos" távolba, bár nem úgy tűnik, hogy megint nekem akarna jönni így-vagy úgy. Az oldalára dől, összegömbölyödik, mintha fájdalmai lennének, már leszámítva a harapást az oldalán, aztán okádni kezd... Gyomorsav, étel és alkohol szaga kúszik az orromba, de nem veszek róla tudomást, csak figyelem őt. Akármit is látok Castor arcán, az elégedettség biztosan nincs ott... Hátrálok még pár lépést, aztán lefekszek az avarba. Fejemet a mellső lábaira hajtom, de tekintetemet az alfára szegezem. Tiszta hülye vagyok. Nem azért, mert nem váltom be az ígéretem, miszerint én ölöm meg őt, ha nem teszi meg előbb, hanem mert... Létezik erre valami magyarázat, én pedig szeretném azt hinni, hogy mindegyik közül az egyik legvalószínűtlenebb lesz a dolog mögött. Szóval figyelek begubózva a pajzsom mögé.
Ahogy előtör belőlem a gyomrom tartalma, és megfeszülnek a rekeszizmaim, akkor érzem, hogy lyukas az oldalam. Pompás... Ahogy egyre csak öklendezem fel a hányást, minden megfeszült erőlködésre újabb és újabb vérpatak csordul le a testemen, hogy beigya a szomjas föld, engem pedig még jobban legyengítsen. Hideg verejték gyöngyözik az egész testemen, néha még a hideg is kiráz. Nem sokat fogok fel a világból magam körül. Valami egészen biztosan nincs rendben, hiszen Tara ahelyett, hogy segítene valahogy, tisztes távolban fekszik le tőlem, és nézi, miként szenvedek. Szeretném megkérdezni tőle, hogy ez mégis mi volt, és miért nem segít... Tudom, hogy veszekedtünk, de ennyire nem voltunk gorombák egymással, hogy hagyjon szenvedni. Percekig fekszem az oldalamon, olyan sokáig, hogy mire eljutok az első megmozdulásomig, már eláll a vérzésem. Annyira nem komoly a seb, ennek ellenére úgy érzem, mintha egy falka harcosaival kellett volna megverekednem. ~Menj el...~ Küldöm az erőtlen, halk gondolatot Tara felé, de arról fogalmam sincs, hogy eljutott-e hozzá, vagy nyakig fent van-e a pajzsa. Képtelen vagyok felmérni, nem is nagyon próbálkozom. Úgyhogy összeszedem magam, és kimondom hangosan is, szaggatottan, hogy menjen el. Mert az ugye megmaradt, hogy nem kér már belőlem, ő mondta, hogy magamon kívül nincs szükségem senkire sem, akkor meg semmi értelme annak, hogy itt legyen, és élvezze a helyzetet. Nagyot morranok, és felülök. Mindenem fáj, még mindig szédülök, ennek ellenére ha megtaláltam az egyensúlyomat, akkor elindulok lassan botorkálva Tarával ellenkező irányba. Vissza akarok sétálni a cuccokhoz, magamhoz ragadni a kocsikulcsot, és hazamenni a francba. A ruhákat is vinni kéne, de ezek után nem tudom, hogy mégis minek tartsam meg, őrizzem tovább azt, ami száz évig lapult a szekrényem mélyén.
Sokáig öklendezik még Castor, az idő múlásával pedig egyre nehezebben állom meg, hogy ne menjek közelebb. Legalább egy folyóvízzel megáztatott ronggyal törölgetni a homlokát, a tarkóját, vagy valami. Úgyse segítene, se rajta, se rajtam... Amikor nagy sokára összeszedi magát, és felül, arra kér hogy menjek el. Valóban felállok, de nem azért, hogy megtegyem amit kér. Helyette a lehető legnagyobb ívben kikerülve őt, visszaügetek a cuccokhoz. Jóval hamarabb érek oda, így kényelmes tempóban alakulok vissza emberré, majd öltözök fel a pólóba és bugyiba, amit Cas a szállodából hozott. Megfordul a fejemben, hogy megmosakodok a Chenában, mielőtt minden holmit összepakolok a táskába, de mégis elhessegetem a gondolatot. Azt akarom, hogy Castor érezze rajtam a szex, és a saját szagát. Ha arról van szó, amire gondolok, úgy azt hiszem, ez lesz a legjobb felvezetése a témának, hisz magától úgyse fog emlékezni rá. Az ő ruháit kint hagyom, ami egy alsónadrágot és egy pólót jelent, a slusszkulcs a kezemben, a táska is (a piákat itt hagyom), így indulok visszafelé. Mikor elhaladok Castor mellett, oda nyújtom neki a ruháit, majd indulok tovább. Nem segítek neki, botorkáljon vissza egyedül a kocsihoz, ahol én már el is foglaltam a volán mögötti ülést. Ha feltűnik az erdő szélén, izzítom a motort, majd ha veszi a lapot, és elfogadja, hogy most én vezetek, akkor megvárom hogy beüljön az anyós ülésre, és egy mukk nélkül hajtok a házamhoz. Eddigre már meg kellett éreznie rajtam az illatot... csak kába, de nem ostoba. Ma nem vagyok hajlandó beszélni róla. Aludjunk. Majd reggel visszatérünk rá.
//Ha nem ellenkezel, akkor köszönöm a játékot, és folytathatjuk majd nálam, reggel. //
Akármennyire is döglődöm, egy morgásra még futja, amikor megkapom a ruháimat, és látom, hogy Tara úgy egyébként minden más cuccot egyedül visz vissza - feltehetőleg a kocsihoz. Nem kértem, hogy segítsen, és lehet, hogy úgy tűnik, hogy rá vagyok szorulva, én nem igénylem, ennél nagyobb szarból is kecmeregtem már ki egyedül. Minden esetre lassan, sziszegve, de csak magamra öltöm a fekete passzentos felsőt, és a szintén fekete alsót. Persze beletelik néhány percbe, de nem érdekel. Nem fogok sietni semmivel sem. Amikor a kocsihoz érek, látom, hogy Tara a helyemen ül. Ledermedek, és nagyon szeretnék ráförmedni, hogy tűnjön el a kormánytól, mert egyrészt tudok vezetni, talán még így is jobban, mint ő, másrészt meg az én kocsim, harmadrészt továbbra sem igénylek semmi nemű segítséget azok után, hogy szerinte nekem csak magamra van szükségem. De ezek a gondolatok csak egy vörös szemvillanásban jelennek meg, és inkább némán bemászom a hátsó ülésre, és lefekszem. Még jó, hogy ez a kocsi ilyen bálna, nem kell nyomorognom, vagy attól tartanom, hogy egy élesebben bevett kanyar alkalmával leborulok a padlóra. Lehunyom a szemem, és elmerülök a kocsi édesen búgó motorjának a hangjában, de nem szólok semmit. Nincs mondandóm, nem is valószínű, hogy lesz. Érzem a szex szagát, nem vagyok hülye, sőt, azt is érzem, hogyan húzza odalent a bőrömet a száradt nedvek keveréke. De jelenleg annyira vagyok érzékeny az ilyesmire, mint egy kiló kenyér. És bár fogalmam sincs, hogy mi történt pontosan, egy percre sem kezdek őrült aggodalomba. Egy időre minden ezzel kapcsolatos dolog eltűnt belőlem. Ha Tarának mondanivalója van, vagy bármilyen véleménye, amit az arcomba kíván köpni, úgyis megteszi, van benne gyakorlata.
//Oké, akkor itt zárunk, és irány a házad. Reggeli nem kell //
A folyó torkolatánál ülök egy kövön, a jobb lábam el van fektetve a sziklán, a balt felhúztam, és azon nyugtatom a bal kezem is, abban egy szál cigi füstölög, a jobb kezem a jobb combomon pihentetem, és a folyót figyelem. Már a második szál cigimet szívom, mióta a hajó elment. Idáig követtem egy hegyit, le akartam vadászni, de folyamatosan közbejött valami, ami miatt nem sikerült elkapnom. Sajnos, van ilyen, nagyon ritkán, de velem is előfordul, hogy nem jönnek össze elsőre a dolgok, mert valami állandóan közbeszól, telefon, illetéktelenek és a többi. Most is volt pár dolog, ami miatt nem volt sosem tiszta a célpontom. Ami frusztrál, mivel itt a folyónál vesztettem el a nyomot, hajóra szállt, ahova már nem tudtam követni az illetőt. A kudarc pedig felhőként ereszkedik a gondolataimra, és nem vagyok éppen a legjobb hangulatban, jó ideje már annak, hogy nem sikerült valami elsőre, persze mindig voltak olyan munkáim, ahol napokig figyeltem meg a célpontom, követtem megismertem a szokásait, hogy utána tiszta és precíz munkát végezhessek, de ma valahogy mintha a türelmem nem lett volna a helyén. Persze, nem csoda, van némi nemű bajom. Mióta itt vagyunk a világom fenekestül felfordult, eddig én tartottam el a nőstényem, erre most ő keres jobban, holott több mint száz évig rám volt utalva, most meg?! Vett magának egy discot és már most jobban megy neki, mint nekem. Ami egy férfi egojának nem kis pofon, pláne, ha olyan korban nősz fel, mikor a nők nem igen dolgoznak, díszek értékek egy férfi mellett és az a dolgod, hogy megteremtsd neki a megfelelő körülmények és a nőnek meg ragyognia kell melletted. Na, most nálunk már nem ez a helyzet és ez eléggé frusztrál, és erre most elúszott az a nyomorult bolhás dög is. Beleszívok a cigarettámba, és lassan engedem ki a füstöt, figyelem a lenyugvóban lévő Napot és a folyót. Eszembe jut az Orfeum, hogy késve érkeztünk meg, a hegyiek mind leléptek, és mi meg oldhattuk a tüzet, nagyon remek volt az is, bérgyilkos vagyok és végrehajtó, nem tűzoltó, azt hiszem, eléggé rossz passzban vagyok. Bőrdzsekim, mellettem van a kövön, én még kicsit süttetem magam a nappal. Lábamon csizma, amit most a farmer szára takar el, ami kopott kék, felette egy fekete rövid ujjú póló van, ami rám simul, övemen hátul egy tök pihen abban pedig az egyik desert eaglem. Fegyvertelenül nem szokásom elindulni semerre sem, a szokás hatalma ugyebár.
Azt már korábban is észrevettem, hogy ha a város nem is, de a környezete igenis érdemes a figyelemre, és meglehetősen szép tájakat rejteget. A múltkori eset óta, mikor is összeszedtem azt a Betolakodót a kis patak közelében, nem jöttem az erdőbe, valahogy nem akartam megint belefutni valami hasonlóba. Meg aztán, nekem is össze kellett kapnom magam a vörös holdas eset óta, amit azóta sem tudtam megfejteni. Jó, igazán nem is akartam. Most épp sokkal inkább foglalkoztatott a múltkori estém Castorral, eddig is az engedélyével voltam itt, de most mondhatni, még kedvezőbb lett a helyzetem. Mondjuk, nem mintha azóta túl sok farkassal ismerkedtem volna meg az övéi közül, de a lehetőség adott volt. Ma azonban elvágytam a szállodából, így magamra húztam egy rövid farmernacit, mert hát, ahhoz képest már egész jó idő volt, és a franc se fog hosszúgatyában terepet mászni, mihez jött még egy rövid ujjú póló, a kapucnis, fekete kardigánom meg mostanra már minden eleganciát mellőzve a derekamon volt összekötve. A bakancs is hasonló kategóriát képezett, de mégsem mászkálhatok tangapapucsban az erdőben. Ha esetleg át kéne változnom, egyiket sem sajnálnám, az ilyesmi már rég nem jelentett nekem semmit, elég volt visszagondolnom arra, hogy kölyökként hány öltözet ruha ment pocsékba, amikor újra és újra kierőszakolták belőlem a kis feketét. Igazság szerint, nem bánom, sok mindenre jó volt, még ha rohadtul kegyetlen is. A profi fényképezőgépem a nyakamban lógott, most még csak feltérképezem a környéket, s ha lelek valami értékeset, akkor kijövök valamikor állványzattal együtt is. Egyelőre nem vettem olyan komolyan a dolgot, időnként lőttem egy-egy képet, de sokáig nem időztem sehol, ugyanis azt már tudtam, hogy ha valami nem fog meg rögtön, abban nem fogok túl sok értékelhetőt lelni később sem. A pajzsom fenn volt, nem akartam most tudni a többi farkasról, ha egyáltalán voltak a közelben, egyszerűen csak az egyik szenvedélyemnek akartam hódolni, mindenféle komplikációtól mentesen. Ha út közben leltem is egy-egy frissebb szagnyomot, akkor inkább elindultam egy másik irányba, bár így is a folyóparton kötöttem ki. Szerettem a vizeket, valahogy… megnyugtattak a hatalmas tömegükkel, hűvösükkel. Elég sokat lézengtem a szálloda medencéjénél is, imádtam úszni. Az is lehet, hogy keresek egy lassabb folyású részt, és megmártózom benne, de egyelőre megleltem a mai témámat a torkolat környéki részek tekintetében. Törökülésben leülök a partra, így stabilabban tudom fogni a gépet, és elkezdek kattintgatni. Egészen jól elvagyok, míg nem kiszúrok egy füstcsíkot az objektíven keresztül, aminek gyorsan visszakövetem az útját, mígnem egy pasi kerül a gépem kereszttüzébe. ~Hmm.~ Egészen lazának tűnik a testtartása alapján, mégis van benne valami, ami miatt inkább komolynak gondolom. Talán az arckifejezés az oka, meglehet, épp most próbál megbirkózni az élet nagy kérdéseivel. Vagy csak imádja szennyezni a természetet. Mindenesetre, ha már így „útban” van, róla is csinálok pár képet. Messze vagyok, nem fogja kiszúrni, jó, benne van a pakliban, hogy farkas, de akkor így jártam. Mi történhet? Mondjuk… földhöz bassza a gépemet, meg esetleg megrendszabályoz engem is… hát, több is veszett már, szóval nem érdekel. Csakis az, hogy az adott pillanatban igenis jól mutat a képen, s talán a fotó is visszaadja majd azt, amit most én látni vélek. A lemenő nap fényében egészen melankolikussá válik a látvány, a hasonló pillanatokért sok fotós ölni tudna, nekem meg csak úgy az ölembe pottyant…
Kezdőlap
//
