Kergetett a forróság, a buja vágyak tömkelege. Elárasztottak, túlnőttek rajtam... Már régen nem én irányítottam, hanem a szenvedély, mialatt az ösztönök marokba font láncain vergődtem. Úgy akartam Jennyt, hogy az már szívvel el sem volt bírható. Minden érintésétől megremegtem, mintha csak áram járna bennem szüntelen. Csókjai bódítottak, magukkal rántottak, épp mint felzengő hangja, mely fülembe kúszott... Újra és újra visszajátszotta elmém a rezonáló szót: Kellesz. A mellkasom megugrott, benne a tűz szikrákat vert, feldübörgött...
Tenyerem minden üteme alatt éreztem izmai feszességét, testének összes elhaló rezdülését, zihálását. Annyira fellökődött bennem az adrenalin, hogy már arra se emlékszem, hogy az előző pillanatban mit tettem, csak sodródtam, a jelennek élve, Jennyért élve.
A mostani alkalom tán még az előbbinél is hevesebbnek bizonyult, minden mozdulatunk erőteljesebb volt, agresszívebb, durvább... mégis magába rejtette a gyöngédség amorf vadságát.
Ahogy elszakadtam tőle, végem volt... Úgy éreztem, hogyha most azonnal nem érezhetem őt, ha most azonnal nem lesz az enyém, menten kettészakadok, apró darabokban hullva a földre. Végeláthatatlannak tűnt a perc is, míg a boxerem végre lekerült rólam, és már csak Jenny magukkal húzó karjaira lettem figyelmes, ahogy mellkasom az övére zuhant. Ittam minden percet, amibe lassan már belefulladtam...
Ujjai férfiasságomon simítottak át, gerjesztve bennem az így sem épp alvónak nevezhető vulkánt. Megvonaglottam, ahogy fejemet felkapva pillantottam le rá, ám íriszeit nem találtam, hiszen fogai már vállamba martak, vérző folyamot hívva elő belőle. Felszisszentem, arcomat nyakába borítva lélegeztem be az onnan ellopható levegőt. Ziháltam, nem bírtam már magammal, és kérlelő szavai is már csak elfúló hangfoszlányokként szűrődtek fülembe.
- Ne kérj... - hulltak le ajkamról a szavak két verdeső sóhaj között, ahogy térdeit ketté löktem, egyik karommal pedig erőszakosan nyúltam dereka alá, hogy onnan megemelve azt, magam felé rántva őt, egyetlen lökéssel hatoljak belé mélyen, fékeveszetten. Az érzés súlya alatt torkomból halk nyögés tört fel, ahogy azonnal dinamikus iramba kezdtem, nem téve "tiszteletköröket". Őt akartam, olyan vad, és "felhergelt" vággyal, amit már irányítani sem voltam képes. Talán kissé durva is voltam, ahogy csípőm még és még erőteljesebb mozgásba kezdett, egyre mélyebbre és mélyebbre hatolva a lüktető ölben. Mellkasom az övének feszült, hozzátapadt, testem pedig együtt vonaglott az övével. Szám ajkaiért kapott, mohón, ostromló faltam őket, szinte már sebet hagyva rajtuk magam után.
Derekát tartó kezem combjaira futott, melyekbe óhatatlanul is belemartam, magamhoz szorítottam őket. Észveszejtő tempót diktáltam, tenyerem alatt csak úgy sercegett a kavicsos, deres avar, miként még mindig támaszkodtam. A kabátok gyűrődtek, megcsúsztak testünk eggyé olvadt ritmusa alatt, sikamlósan térve el helyzetükből. Az eddig lábain pihentetett tenyerem torkának szaladt, végig a hasfalán át, megkörnyékezve a formás melleket. Állkapcsát finoman kicsit feljebb toltam, így kényszerítve fejét hátrább, hogy ajkaimmal nyakába borulhassak, fogaimmal, nyelvemmel ízlelve ütőere mentén a bőrt.
Hátamon apró verejték cseppek gyöngyöztek, vékony gleccserként indulva útnak gerincem mentén.
Kénytelen voltam újra és újra levegő után kapni, mert félő volt, hogy menten kiszakad belőlem a tüdőm, a szívem. Légcsöveim folytonosan kiszáradtak, szám szélén is ugyanez a jelenség uralkodott. Csókba borultam hát ismét, továbbra sem szakítva meg a lendületes ütemet.
Minden izmom ívesen feszült meg, domborodtak, pattogtak, megremegtek egy-egy simító, vagy maró érintést követően. A fülemben vér zaja dobolt, az agyamat elöntötte a forróság, bőrömön pedig több ízben is vörös foltok vetültek fel.
Hirtelen rántottam magunkon egyet, átfordítva testünket egymáson, legördülve a kabátokról. A hátamat éles kőtörmelékek, fagyos avar égette, szúrta, de ezzel mit sem tudtam törődni. Félig felültem, megtartva magamat egyik karommal, míg másikkal Jenny csípőjét fogtam át, bele-beleemelkedve a folytatólagos, heves iramba.
Mindenem feszült, mellizmaim, hasfalam olyan keményen íveltek át, akár egy sziklafal. Az ereim is ezernyi helyen kidomborodtak, láthatóan is fellüktetve. Csípőjéről hátát vettem célba, finoman vájva bele ujjaimat "hergeltem" őt. Még most sem tudtam betelni vele, íriszeim vágytól égő tűzzel kutatták az övéit, mialatt egyre jobban magamhoz kezdtem vonni őt. Éreznem kellett, akartam, minden porcikáját az enyémen akartam tudni...

Vérének íze a számban, illatának aromája az orromban, és testének súlya az enyémen teljesen megrészegített. Már nem láttam mást, nem érzékeltem mást, ami túlmutatott volna rajta. Kívántam az ízét, a testét, mindent, amit csak fel tudott nekem ajánlani. Jelenleg a jellemének vonzó tulajdonságai eltörpültek amellett, amit most adni volt képes nekem, meglovagolva a kéj viharos, magával ragadó hullámait. Akartam, hogy azok a hullámok vigyenek. Arra vágytam, hogy ellepjenek, maguk alá sodorjanak, és én elvesszek teljesen, visszafordíthatatlanul. Volt egy olyan gyanúm, hogy ez már így is megtörtént, de egyelőre nem akartam ezen gondolkozni. Tekintve, hogy nem is voltam képes gondolatokat képezni a fejemben egyáltalán. Csak a testem hívó szava mozgatta bennem azokat a bizonyos rugókat.
Teljesen magával ragadott a durvasága. Tudtam én, hogy soha nem bántam, ha kicsit erőszakosabban viselkedtek velem, de soha nem gondoltam volna, hogy ő is ehhez fog folyamodni, és rám ekkora hatással lesz vele. Már egész testemben csak érte remegtem, szemeim fátyolosak voltak ugyan, de kérlelően csillogtak zöld íriszeim, hogy ne várasson tovább. Ő pedig nem is váratott, hirtelen mozdulattal hatolt belém, ismét elárasztva azzal az érzéssel, hogy most lettem egész. Lélegzetem elakadt néhány másodpercre, ajkaim elnyíltak, én meg csak pislogtam rá. Mintha megállt volna az idő, és mire sikerült újra észhez térnem, már vad iramot diktált. Nem volt nehéz felvennem az ütemet, tekintve, hogy legalább annyira ki voltam rá éhezve, mint láthatóan ő rám.
Nem éreztem a durvaságát a csóknak, az sem tűnt fel, hogy milyen erővel feszült a teste az enyémnek. Az én tudatomig csupán az élvezet jutott el, amit ő generált bennem. Körmeim a vállába martak, méghozzá nem valami finoman. Azok is pici félhold alakú sebhelyeket hagytak a bőrön, fogaim pedig az ajkába mélyedtek bele egy kicsit. Tudtam, hogy mire kijutunk innen, egy ilyen kicsi seb már nagy valószínűséggel nyomtalanul el fog tűnni, ezért is nem szándékoztam odafigyelni. Most az egyszer hagytam, hadd uralkodjon csak el rajtam az összes állatias ösztönöm, amely csak belém szorult. Szemeim borostyán színben világítottak, mire újra ráemeltem a tekintetemet, és ezúttal már nem változtak vissza a jól ismert zöld árnyalatra. A farkasom éppúgy ki akarta venni a részét az együttlétből, ahogyan én kivettem a jelenlétemmel, a mozdulataimmal, a néma biztatásommal.
Míg megvonaglottam alatta, és csípőm egyre vadabbul csapódott hozzá az övéhez, fejemet hátrahajtottam, ki nem mondott kérésének eleget téve. Nyakam ívben feszült hátra, a vékony bőrön át kidagadtak a lüktető erek, melyek visszhangot vertek már percekkel korábban is a füleimben. Úgy éreztem, mintha nem is vér áramlana bennük, hanem tüzes lávafolyam. Felperzselt, elemésztett szinte maradéktalanul. Nem maradt ő vagy én, csak mi!
Miközben nyelve a nyakamon siklott végig, légzésem zihálóvá vált. Magamban próbáltam szabályozni a ki és belégzést a ki-be mantrázással, de nem segített sokat. Felhevült testem enyhülésért kiáltott, amit csakis ő adhatott most meg nekem. Testem készségesen simult hozzá, kiszolgáltatva ezzel magamat minden vágyának. Akár beteges volt, akár megegyezett az enyémmel, nekem édes mindegy volt. Természetemtől eltérően alárendeltem magam az ő akaratának, olyannyira az lebegett a szemeim előtt, hogy kielégítsem a vágyait legalább annyira, mint ő az enyémeket. Létezik ilyesmi egyáltalán? Mert eddig nem tapasztaltam még hasonlót. Önzetlenséget produkáltam én már máskor is, de nem ezen a szinten, nem ilyen formában.
Kiszáradó ajkait a sajátjaimmal nedvesítettem meg akkor is, amikor megváltoztatta a testhelyzetünket. Nem küzdöttem ellene, hamar visszanyertem az irányítást, miután sikerült fölé kerekednem. Ajkaimon lusta, ám annál kéjesebb mosoly jelent meg, ahogyan ránéztem, csípőm továbbra is kérlelhetetlenül mozdult fel, majd le, néha változtatva vagy az iramon, vagy a szögön. Két kezemmel még mindig a vállát markolásztam, ám ezúttal már körmök nélkül, csupán az ujjaim mélyedtek bele a bőrébe. Éreztem, ahogyan megrándult időnként, ajkaim pedig a fülénél játszadoztak az érzékeny területen.
- Az enyém vagy! – leheltem a birtokló szavakat, miközben játékosan harapdáltam a cimpát. Aztán fejem hátrabillent, szemhéjaim pedig lecsukódtak, így adva át magamat a teljes élvezetnek. Nyögéseim és sóhajaim egyre sűrűbben követték egymást, hangot adva ezzel a gyönyörnek, amit belőlem váltott ki. Nyakam még mindig felkínálkozva volt közvetlenül előtte, amikor pedig csókjára vágytam, már ajkaimmal tapasztottam be a száját, mielőtt megszólalhatott volna. Éreztem, hogy a gerincem mentén bizsergés indult meg felfelé, és tudtam, hogy ez minek a jele. Nem akartam magam tovább hajszolni a kielégülés felé, kicsit lassítottam, még adva pár percet magunknak. Olyan szép volt ez a pillanat, el akartam még nyújtani legalább egy egészen kicsit.

A döntések mind meghatározói az életünknek... Akár titkon szőttek, vagy vágyottak, vagy egyszerűen eltervezettek, akkor is. Ez a mostani is épp ilyen... egy döntés, egy érzés, egy akarat alkotta szikra, amely unos-untalan belém mart. Őt akarom... Már nem volt kérdés, már nem volt ellenérv sem bennem, ami ezt megfordítani kívánta volna, ha egyáltalán engedném... De nem.
Sosem gondoltam volna, hogy egyszer így fogok majd Jennyre nézni, így fogok érte epedni, akárcsak egyetlen szaváért, érintéséért. Most mégis... Teljesen megveszek, és nem csak a záporozó iram súlya alatt, hanem egész lénytől kiver a forróság.
Bódultan zuhantam belé, rá, mámortól ittasan csókolva ajkait, perzselve bőrét, és hatolva belé egyre keményebben, egyre gyorsabban... Mellkasom zihált, a tüdőm mohón nyelte a levegőt, s a szívem... együtt lüktetett az övével, szinte eggyé olvadva a kéjben úszó, ostromló iram alatt.
Végül magamra fordítottam, átadva neki az irányítás fonalát, már-már esdeklőn, könyörgőn hívva ajkait újabb véráztatta csókra.
Teljesen átadtam magam neki, amennyire öntörvényűségem engedte, mintha csak eleven prédája volnék, a vészterhes éjszakában.
Mosolyára kaján vigyor cikázott fel ajkaimra, ahogy tenyereim csípőjét szorították, együtt mozdulva vele újra, és újra. Ujjai belém martak, én pedig belerándultam, megremegtem, az indulat pedig élvezet utolsó szikrái felé hajszolt, miként a fékezhetetlen roham is; a torokból felszökő, ingerlő hangok egyvelege...
Alig eszméltem, a mohó csókok alól, ahogy lassulni kezdünk... Belém hasított az ingerlő hullám, magával rántott... a földre taszított. Hátam megfeszült, miként tenyerem is egyre jobban ékelődött Jenny selymes bőrébe. Magamhoz húztam, erőteljesen lökve rajtunk, majd még egyszer, és még egyszer. Fogaim ajkát tépték, hol pedig elszakadtak tőle, hogy koponyám a puha talajba vésődjön. Olyan mélyen engedtem magam belé, hogy azt hittem egy egész pillanatra végleg eggyé váltunk, mígnem megcsuklottam, tüdőmből induló mély morgással vegyített nyögés halt el szám peremén.
Folytonos intenzitással tört rám a beteljesülés alkotta ritmizálatlanság, és az érzés, hogy menten ketté hasadok több ízben is, míg nem eltiport minden felgyülemlett impulzus, és végleg magába nyelt a fojtogató szenvedély...

Testem ziháló remegése enyhülni kezdett, ahogy csak elnyúlva feküdtem a földön percekig, mindkét karommal magamhoz ölelve Jennyt. Mélyen szívtam be a levegőt, egyrészt mert igencsak oxigén elégtelenségben "szenvedtem", másrészt pedig ő is rajtam feküdt, így nagyobb nyomás ült tüdőmre. Noha, egy pillanatra se bántam, és jó ideig nem is kívántam őt elengedni.
- Szóval... - suttogtam csupán, el-elakadó hanggal. - Mit is jelent az, hogy a tiéd vagyok...? - mosolyodtam el kissé szemtelenül, amennyire csak tudtam, hiszen még mindig nehezen lélegeztem. Íriszeit kutattam, majd gyöngéd, finom csókot hintettem ajkaira.
A kérdésemet talán meg sem gondoltam, mielőtt az már kicsúszott a számon, és néhány töredéknyi másodpercre némi zavar támadt bennem, melynek következtében, kicsit felültem, magammal emelve Jennyt is.
A sötétség már jótékonyan ránk borult, így csak a beszökő halovány Holdfény által láthattam arcának vonásait. Gyönyörű volt, mi tagadás... Ahogy itt-ott apró kosszemek uralták arcát, ahogy zöld szemei megvillantak... és ahogy mosolygott... Igazi dopping volt számomra.
- Gyere ide... - fogtam rá kócos tincseire, úgy húzva magamhoz ajkait, hogy újabb lágy csókot leheljek rájuk. Hangom a szokottnál is rekedtebb volt, csontjaim pedig miden mozdulatom mentén meg-megreccsentek.
Maradéktalanul boldognak éreztem magam, talán jobb szót erre már nem is tudnék találni...
A levegő hűlni kezdett, érdes ujjaival mart bőrömbe, leszárítva rólam lassacskán az eggyé válás verejték gyöngyeit. Csak néztem őt, a továbbiakban némán, fáradt arccal, tompa pislogással. Próbáltam rájönni, hogy mit érzek, hogy mi ez a rakatnyi már-már fájónak nevezhető pulzálás a testemben még most is. Képtelen voltam levenni róla a szemem, megigézve függtem íriszein.
- Tudod... most már azt se bánnám, ha örökre itt maradnánk... - elmosolyodtam, ahogy újra hátra vágtam magam, tenyereimet ezúttal homlokomon pihentetve megy egy rövid időre. - Úgy értem... Mármint hogy... - pillantottam fel rá, finoman simítva meg testét, ahol értem. - Szeretek veled lenni... - komolyan beszéltem, arcélem egy pillanatra sem rándult meg. Nem tudtam még mi ez, csak azt, hogy olyan őserővel munkál bennem, hogy nem tudom neki határt szabni sem...

Szívem olyan vadul verdesett, akár egy kalitkába zárt madár. Vágytam a teljes kielégülésre, mozdulataim hevesek és követelőzőek voltak. Mindegy, hogy éppen ajkait ostromoltam a sajátjaimmal, vagy körmeim szántottak végig a hátán, ugyanúgy sürgetőre sikeredtek az érintéseim. Nem tudtam pontosan, hogy mi lenne a jobb, ha lenyújtanám, vagy ha most azonnal túllökném magunkat azon a bizonyos határon. Képes lettem volna rá, ezzel tisztában voltam, viszont olyan jól éreztem magam, hogy legalább annyira áhítottam a további vágtát is, a kéj hullámaim. Túlságosan mámorító érzés volt ez, nem hagyhattam csak úgy kicsúszni a kezeim közül, ugye?
Pontosan tudtam, hogy mikor törtek rá az orgazmus mindent elsöprő erői. Szemeimet egy pillanatra sem vettem le róla, és hangot is csak akkor adtam ki, ha egyszer-egyszer mélyebben hatolt belém, és jobban éreztem, mint bármikor. Szinte megbabonázott a látvány, ahogyan arcának rezdüléseit tanulmányoztam elbűvölten. Gyönyörének kitörő hangjait csókommal tompítottam el, míg nem sokkal utána az én testem is megkönnyebbülésre talált. Kétségbeesetten kapkodtam a levegő után, mintha csak elzárták volna néhány pillanatra előlem, testem pedig még mindig verítékben úszott, az előbbi gyors menetnek még mindig teljesen a hatása alatt volt. Reszkettem, de nem a hideg levegő miatt, ami a bőrömet cirógatta, hanem izmaim kicsi rezdülései miatt, melyek hamarosan alább is hagytak.
Biztonságban éreztem magam, és úgy bújtam oda hozzá, mintha már évek óta szokásunk lenne az ilyesmi. Otthonos, kellemes érzés szállt meg, arcomat pedig a nyakához fúrtam, így lélegezve be az illatát. Tökéletesen feltöltődtem energiával, ugyanakkor az álomba esés veszélye fenyegetett percről-percre. Nem akartam elaludni, és szerencsére a hangja is inkább a valóságba húzott vissza, és nem engedett elmerülni a nyugalomban. Szemhéjaim csak nagy sokára rebbentek fel, aztán felemeltem a fejemet is, és ránéztem.
- Azt még nekem is ki kell találnom… - válaszoltam őszintén, és a mosoly olyan természetességgel futott végig az ajkaimon, mint talán még soha. Ha ő nem ajándékozott volna meg a pici, finom csókokkal, akkor valószínűleg én tettem volna hasonlóképpen, így viszont csak hatalmas lelkesedéssel viszonoztam minden közeledését. Egyáltalán nem éreztem magam feszélyezve amiatt, hogy egy mocsár közepén fekszünk, és mind a ketten meztelenek vagyunk a szabad ég alatt, a mínusz nem is tudom, hogy hány fokban. Jól éreztem magam, és nekem most csakis ennyi számított, semmi más. Na, jó, meg az, hogy ő is éppen olyan jól legyen, ahogyan én voltam. A boldogságom szinte tapinthatóan vont körbe engem, azzal a semmivel sem összekeverhető ragyogásával együtt.
- Ne aggódj, nem megyek sehová! – suttogtam alig hallhatóan, még mindig azzal a bárgyú, örömteli kifejezéssel az arcomon. Ajkaim hívogatóan nyíltak el egymástól, lábaim testének két oldalán voltak még mindig, szorosan odasimulva a bőréhez. Most úgy éreztem, hogy hatalmas szükségem van rá, és nem engedhetem el soha többé. Persze tudtam én, hogy nem maradhatunk itt örökre, de egy része azt kívánta, hogy bár így volna. A csók után pedig úgy tűnt, hogy ő is valami hasonlón gondolkodott, hiszen kimondta az általam ki nem mondott szavakat is. Szemeimben egy pillanatra a meglepettség fénye villant, de olyan hamar el is illant, ahogyan jött. Nem maradt más, csak a vidám csillogás, ami talán örökre befészkelte magát zöld íriszeimbe.
- Én is szeretek veled lenni – vallottam be őszintén, ha nem lett volna elég nyilvánvaló. – Olyan őrült vagy, mint én! – kacagtam fel jókedvűen, és apró csókokat leheltem az arcára, a szájára, az orrára, ahol csak értem. – Sosem gondoltam volna, hogy egy ilyen helyen esel nekem. Vagy egyáltalán bárkinek… - tettem hozzá magyarázatképpen, és én egyáltalán nem éreztem zavarban magam, hogy hamarabb mondtam ki, minthogy átgondoltam volna a szavakat. – Tudod, nagyon szeretnék még sokáig itt feküdni veled, hogy aztán megint fellobbantsam benned a vágyat, de talán jobb lenne, ha lassan felöltöznénk. Nem akarom, hogy megfázz, és különben is ki kéne innen jutni, nem? – vetettem fel, bár nem szívesen rontottam el a varázst. Ez a kis kínlódás valószínűleg ki is ülhetett az arcomra, de próbáltam mosolyogni, nehogy félreértse. Én tényleg csak vele akartam lenni, viszont ezt megtehettük azután is, ha kijutottunk ebből az útvesztőből. Át is surranhatott volna hozzám éjszaka, vagy éppen én hozzá. Kitudja még, hogy mennyi idő lesz, mire visszatalálunk a folyóhoz, és aztán a magára hagyott motorhoz. Ettől függetlenül azonban még mindig nem akaródzott megmozdulnom, inkább csak az ujjaimmal simogattam az arcát, a nyakát, időnként az ajkait is, melyeket utána csókkal is ostromolni kezdtem.

Nyilvánvaló volt, hogy még ő sem tudja mit takar az, hogy az "enyém". Persze, így önmagában egészen kézenfekvő is lenne, ám emögött sokkal több minden van. És nem akarnék semmit sem elrohanni, vagy éppen félvállról venni. Így szavaira csak egy könnyed mosoly suhant fel arcomra, nyugodt, fáradt pillantással övezve vonásait.
- Ami azt illeti nem is nagyon tudnál. - vontam fel egyik szemöldökömet játékosan, szélesedő vigyorral arcomon. Ám ez utóbbi hamar tovatűnt, hiszen ajkairól lecsókoltam még a holnapi szavakat is, ha nem még többet annál. Teste az enyémhez simult, fojtón, és gyöngéden. Úgy éreztem, hogy ennél talán nem is lehetne tökéletesebb ez a pillanat, leszámítva, hogy egy mocsár közepén vergődtünk. Noha, ezt most a legkevésbé sem érdekelt.
Gondolatmenetemre kicsit aggódtam mit fog reagálni, bár bizakodó voltam. Talán ezért is mertem kimondani, számra illeszteni. Azonban, ahogy már nem csak látszólag, de elismerten is tudatomra adta, hogy ő sem érez másképpen, hirtelen rám boruló megnyugvás lett rajtam úrrá. Kacajára én magam is elnevettem magam. Mondjuk sokkal inkább kijelentésén vigyorogtam, de csengő hangja sem volt utolsó.
- Na héé... bárkinek azért nem. - füstszín íriszeim játékosan csillogtak, habár igazat mondtam. Nem szokásom csak úgy ledönteni valakit. Sem egy mocsárban ,sem egyéb helyeken. Tény, hogy sokszor hajtanak az ösztöneim, de ilyen szempontból nem... nem a farkam után megyek... Ez totális közhely, és rám abszolút nem jellemző. Persze értettem én, hogy mire utalt, így mosolyom sem lankadt lejjebb sőt... egyre csak szélesebbé vált.
- Azt nem lenne nehéz... - sziszegtem csupán. - De valóban jobb, ha nem maradunk itt tovább... - kezdtem el kicsit fészkelődni, elnyúlva egy-egy közelebb eső ruhadarabért. - A megfázásom miatt meg ne aggódj. A farkasom úgyse engedné. - ám többet már nem tudtam mondani, még ha akartam volna sem, hiszen ajkai ostromlón tapadtak az enyémre. Én pedig épp ily" hévvel viszonoztam... A kezemben függő ruhákat elengedtem, hogy hátát, derekát vegyem célba tenyeremmel. Újra feliramlott bennem a vér, és jobbnak láttam most megálljt parancsolni neki, minthogy késő legyen. Szívesen folytattam volna, szó se róla... De tényleg ideje volt tovább mennünk.
- Ha ezt csinálod, sehova se fogunk menni. - haraptam alsó szája peremébe, ahogy végül elhúzódtam tőle arasznyira. Újra a ruhákért nyúltam, átadva egy felsőt Jennynek, míg én már a trikómat vonszoltam magamra. Ezt pedig ingem követte, majd finoman kibújva a másik alól kerestem meg boxeremet, nadrágomat. A kabátot még nem vettem fel, előtte még ropogtattam párat csontjaimon, megnyújtóztattam ízületeimet. Aztán az utolsó textil is visszakerült rám.
- Amondó vagyok, hogy menjünk szélnek háttal. Ha jól emlékszem errefelé erős az északi szél. Az pedig a folyó felé kell, hogy fújjon. - állapítottam meg alig hallhatóan, szinte csak magam elé motyogva a szavakat.
Amennyiben Jenny is elkészült, úgy mellé léptem, karomat hirtelen fonva csípőjére, oldalvást, és vontam magamhoz egy röpke csók erejéig, majd útnak indultam, újra belegázolva a süppedős mocsárba...
A helyzet változatlan volt, a körülmények ugyanolyan nyákosak, és büdösek voltak, mint ezelőtt. A különbség csupán az volt, hogy ezúttal talán jó irányba indultunk. Talán...
- Mit csinálsz holnapután? - kérdeztem egyszerűen, ahogy mellette lépdeltem, ujjaimat újfent belefonva tenyerébe. Nem csak azért, mert így könnyebben tudtunk haladni, egymásba kapaszkodva, ha muszáj, hanem mert kellett... Muszáj volt hozzáérnem, legalább egy kicsit...
- Csak mert... szabadnapos leszek. És, ha ráérsz... - kezdtem bele kicsit félszegen. - Elmehetnénk valamerre. Bár, ezúttal rád bízom a célt, mert úgy látszik nekem elég elcseszett ötleteim vannak. - nevettem fel, fejemmel az iszap felé bökve, nyomatékosítva, hogy erről az idétlen helyzetről beszélek.
Jó ideje araszoltunk már megint az ingoványos trutymóban, térdig elmerülve benne, mígnem a távolból sűrű lombkoronákra nem lettem figyelmes. Nem voltam benne biztos, hogy jól látom, hiszen kellően sötét volt már, és az is lehet, hogy már annyira vágytam kijutni innen, hogy a képzeletem vetítette csupán elém.
- Mondd, hogy te is látod. - nyögtem fel kelletlenül. Minden reményem abban volt, hogy ő is észleli a susogó fákat, a meghajoló ágakat, és hogy ez a zaj, ez bizony már a folyóé, ami ugyan elég távolról hallatszott, de már kivehetőnek tűnt sodródó üteme.
- Mennyire gáz, ha azt mondom, hiányozni fogsz? - sandítottam fel rá, két elnyújtott lépés között, ahogy lassan egyértelművé vált, hogy kifogunk jutni. A fák egyre nagyobbakká váltak, és alattuk talaj látszólag is szilárdnak tűnt. Hirtelen nem is tudtam másra gondolni, mint hogy nemsokára hazaérünk, és el kell tőle válnom. A gondolatra is megrezzentem, valahogy nem voltam tőle túlzottan boldog. Sőt... egyáltalán nem. Pillantásom tán kissé keserűvé vált, ahogy arcát fürkésztem, újabb és újabb lépteket hagyva magam mögött. Jobban mondva mocsárból feltörő bugyogásokat, mert a lábaim már totálisan nem látszódtak...
Egyébként pedig nem is értem, végig se gondolom mostanában, hogy miket mondok... Nem szokásom csak úgy ilyenekkel dobálózni, így még engem is megleptek önön szavaim... Mindenesetre igyekeztem elterelni ezen gondolataimat, s míg válaszát vártam folytonosan próbáltam előre törni az iszapban, igaz néha sikerült kellően meginognom, egy-egy nyálkásabb részen.

Tudtam én, hogy nem olyan, hogy bárkivel csak úgy összefeküdjön. Attól még, hogy velem megtörtént, annyit már tudtam róla korábban is, hogy nem egy nagy szoknyabolond. Vagy legalábbis nagyon jól titkolta, ha az volt, mert mindig is azt a benyomást keltette bennem, hogy tiszteletreméltó és becsületes férfi, aki meggondolja, hogy kivel szűri össze a levet. Mások talán elítélték volna, amiért velem kivételt tett, csakhogy mások nem tudhatták, hogy számomra sem éppen annyi volt, amennyinek indult a történet. Elgondolkoztam, hogy talán jobb lett volna, ha ő is csak egy numera, és nem forgatja fel ennyire az életemet egyik pillanatról a másikra – méghozzá szó szerint! -, de rá kellett jönnöm később, hogy egyetlen pillanatot sem bánok. Elég volt belenéznem azokba az acélos szemekbe, és máris elvesztem.
Ajkaimon mosoly futott végig, mikor közölte, hogy nem lenne nehéz újra fellobbantanom benne a vágy tüzét. Nem volt nehéz kitalálnom nekem sem, de azért a bizonyosság mindig jól jön az ilyen helyzetekben. Roppant elégedettnek is éreztem magam egyből, így ujjaim cirógatóan suhantak végig arcán, míg ajkaim a száját kezdték ostromolni apró kicsi csókokkal. Nem bírtam betelni vele még mindig, habár a testem egy kicsit sajgott a feszített tempótól, amit nemrég produkáltunk mi itt ketten. Az biztos, hogy akármeddig élek is, ezt az estét soha nem fogom felfelejteni. Még hogy egy mocsár közepén! Yetta biztosan teljesen ledöbbenne, ha elárulnám neki ezt a kis apróságot, azonban volt egy olyan gyanúm, hogy Olen nem értékelné olyan nagyra, ezért mégiscsak kénytelen leszek megtartani magamnak a részleteket.
- Tudom, de azt hittem, hogy te sem bánod! – kuncogtam jókedvűen, bár szerintem ez már eddig is elég egyértelmű volt, tekintve a bárgyú arckifejezésemet. Mintha valami szórakozott művész lennék, vagy mi a csoda! – Hm… - panaszosan sóhajtottam fel. – Ezek szerint akkor tényleg megyünk – állapítottam meg, mellőzve mindenféle lelkesedést. Jó, tudom én, hogy eleve az én ötletem volt az egész, de most mégsem akaródzott igazán belebújni a ruháiba. Nem azért, mert megszállott nudista vagyok, hanem mert nem akartam elszakadni testének melegétől. Még ha körülöttünk minden jéghideg volt, mi ketten akkor is perzselő forróságban úsztunk. Éreztem, hogy belőle is éppen úgy áramlott ki a hő, mint belőlem, és ettől valahogy ellazultam, képes lettem volna elaludni is.
Mire Olen megkísérelt kimászni alólam, és felsőtestét már teljesen eltakarták a ruhák, én is belebújtam a melltartómba, meg a felsőmbe is. Csak most éreztem meg igazán, hogy egyébként milyen közel álltam a lehűléshez. A ruhák jótékonyan kezdtek melegíteni, és mire ő a nadrágját ráncigálta, már én is bugyiban ácsorogtam, keresve a többi holmimat. Nem kellett túl sokat nézelődnöm, ugyanis nem sokkal volt tőlem messzebb. Sietősen húztam fel magamra, aztán nem sokáig teketóriázva, a kabátomat is felvettem. Jól behúztam a nyakamat, de alighogy ezt megtettem, már emeltem is rá a pillantásomat.
- Hogy te milyen tájékozott vagy! – csipkelődtem egy kicsit, és mielőtt elhúzódhatott volna, még visszahúztam egy futó csókra én is. Aztán szó nélkül indultam meg mellette, erősen kapaszkodva a kezébe. Nem szerettem volna elesni ebben a koszos és ragadós valamiben. Elég volt csak arra gondolnom, hogy ebben a borzalomban tocsogtam bokáig, méghozzá szó szerint. Mármint kívül a térdemig ért, a csizmám belül pedig az előbb említett részig. Csodálatos érzés volt, szerintem mondanom sem kell!
- Fogalmam sincs – vontam meg a vállaimat, de szám sarkában már ott bujkált egy mosoly. – Komolyan? – reméltem, hogy pontosan erre akar majd kilyukadni, és nem csak úgy érdeklődik az elfoglaltságaim felől. Nem bírtam ki, kitört belőlem a kuncogás, már ami őt és az ötleteim illeti. Oké, a bányás dolog egyikünk ötlete sem volt igazán, csak merő véletlenségből kerültünk oda egy időben, ezúttal viszont tényleg miatta kerültünk be a mocsár kellős közepére. Jelezném, még mindig nem bántam egyáltalán, de attól még, ami igaz, az igaz! – Majd kitalálok valamit, oké? Addig még van egy napom – jelentettem ki, de agyamban máris gőzerővel dolgoztak a fogaskerekek. Még magam sem tudtam, hogy mihez volna úgy isten igazából kedvem, de amiatt nem aggódtam, hogy nem fog eszembe jutni végül semmi. Nekem mindig van valami a fejemben, ezt szeretem én magamban annyira!
Egy időre némaságba burkolózott mind a kettőnk, de őszintén szólva én egyáltalán nem bántam. Nem éreztem magam feszültnek, és a helyzetet sem találtam kellemetlennek egyáltalán. Máskor talán zavart volna, ha valakivel együtt ballagok a semmi közepén, és nem szólal meg egyikünk sem, de ő ebben is más lapra tartozott. Ezen még el kellett gondolkoznom egy kicsit, de amint bele akartam fogni, én is megéreztem valamit. Nem láttam, inkább csak éreztem a szagát az erdőnek. Semmivel sem lehetett összehasonlítani, és valahogy pont megütötte az orromat, hiába nem felénk fújt a szél. Először csak a vállaimat vontam meg, majd felnéztem rá oldalasan.
- Én inkább csak érzem – vallottam be, de mire újra megszólaltam, már ismét vigyorogtam. – De igen, azt hiszem, hogy tényleg ott van – bennem is feléledt a remény, amit már kezdtem lassacskán elveszíteni ebben a süppedős pokolban. – Hááát… - a szívem ugyan egyből megdobbant, amint kimondta a „hiányozni” szót, de igyekeztem látszólagos komolyságot erőltetni magamra. – Nagyon gáz! – oldalammal játékosan nekidőltem, meglökve őt is egy kicsit a könyökömmel. – Főleg, hogy te is fogsz nekem – immár mindentudó mosolyom ott ragyogott az arcomon, méghozzá levakarhatatlanul. – Ezért is gondoltam ki azt, hogy átsurranok hozzád éjszaka – nekem remek tervnek tűnt jelenleg, az meg pláne felvillanyozott, hogy végre szilárdabb talajt éreztem a lábam alatt. Istenem, lehet, hogy megmenekültünk? Olybá tűnt, ugyanis lassan tényleg eltűnt a mocsár, és már a vizet is egyre közelebbről hallottam. Valahogy errefelé kell lennie annak az átkozott motornak is, ebben egészen biztos voltam!

Nem bántam volna... Annyira hülye még én sem vagyok! Ha tehetném, napokon át itt maradnék vele, és el nem múló vágyakban fulladoznék vele. De mennünk kell, akármennyire is esik nehezemre elválni tőle, és felöltözni, muszáj... Az élet nem fog megállni ,csak azért, mert mi szabadságot veszünk ki belőle.
Ő sem volt lelkes, ahogyan én sem... Valójában már a legkevésbé sem érdekelt, hogy egy mocsár kellős közepén vagyunk, egyáltalán nem idegesített, még csak eszembe se jutott. Egészen addig, míg nem indultunk neki, míg nem éreztem ugyanazt a lápos, ingoványos érzést a talpam alatt, mint mikor erre felé jöttünk. Még inkább kedvetlenebbé váltam, s csupán az tudott lelkesíteni, hogy Jennyvel voltam, hogy hozzáérhettem, és hogy egyáltalán itt botorkál mellettem. Ami egyébként még egész viccesen is hatott, ahogy mindketten a nyákban dagonyáztunk. Persze nem nevettem, noha olykor egy-egy vigyor felsiklott képemre, ahogy rápillantottam. Talán, többek között, ezért sem bírtam megállni, hogy ne kérdezzem meg, mit csinál holnapután. Már most az lebegett a szemem előtt, hogy nem sokára elválunk, hazamegyünk, és újabb napokat taposunk el, magunk mögött hagyva, mire talán újra láthatom. Ezt kikerülendően érkezett felé a kérdésem, ami elsődlegesen még engem is megingatott. Ellenben, ahogy ajkai szóra nyíltak, akaratlanul is elmosolyogtam magam, kicsit közelebb húzva őt magamhoz.
- Rendben. - továbbra sem apad le arcjátékom, hiszen a válasza kellemesen érintett. Azt hiszem, most már tényleg rájöhetnék, hogy ez a vonzódás semmilyen szinten sem egyoldalú, és bármit is mondok, annak ott és akkor van meg a helye. Csak még mindig annyira új volt...
Elég sokat sétáltunk, csendben, szótlanul, kicsit már kezdett feszélyezni is, mikor megláttam a távolban felsejlő fák susogó ágait. Egészen meg is örültem neki, noha tartásom nem változott. Furcsa is lenne, ha helyből ujjongani kezdenék, mint egy idétlen tini. Egyébként is az utóbbi időben elég sok olyat produkálok Jenny közelében, ami nem vall rám... Többet között a rám gyakorlott hatása is ilyen.
- Iiigen, elég gáz... főleg, így. - vigyorodtam el szavai hallatán, melyek során az én szívem is épp úgy megugrott, mint az övé. Nem is értem, komolyan... lehet elromlott a ketyegőm idebenn, vagy passz. De az biztos, hogy képtelen nyugton maradni, ha Jennről van szó...
- Óó... szóval hagyjam nyitva az ajtót? - pillantottam fel rá oldalasan, felé eső szemöldökömet megrántva. Ajkaimat kaján mosoly szegélyezte, és az sem tudott lelombozni, hogy ha tényleg átjönne, korán kelek. Maximum nem alszok... Bár egy ilyen túra után nem éppen esélyes, hogy nem merülök ki estére, de hát van doppingom... Elég erősen hat rám, azt kell hogy mondjam. Ja, és persze... itt sétál mellettem.
Felkelő örömömnek pedig plusz lökete volt, hogy a talaj egyre keményebbé vált, a sikamlós részek elmaradtak, és már a térdem is látszódni kezdett...
Már csak pár lépés kellett, míg végre szilárd földet értünk, fákkal borított erdőségbe érkezve. Ez már sokkal jobban tetszett, ahogy az is, hogy a fülembe zengő folyó hangja is erősebbnek tűnt.
Megálltam egy pillanatra, fülelni, átérezni a szél alkotta zajokat, illatokat, a fák meg-megrendülő ágainak mozdulatait... Újra orromba szökött a tulkok jellegzetes szaga, keveredve a folyóéval.
- Erre... - vontam magammal Jennyt sietősen, félúton hátramenetbe kapcsolva, hogy vele szembe lehessek. Mindkét kezét tenyerembe fogtam, és olykor mellkasomhoz rántottam őt egy röpke csókra. Annyira belefeledkeztem ebbe az egészbe, hogy kis híján a vízbe trappoltam, csupán azért tudtam kikerülni, mert a talpam alatt megroppanó jégréteg erősen emlékeztetett arra, milyen, mikor a folyó széle fagyott állapotban vergődik.
- Aaazt hiszem arról jöttünk... - pillantottam el jobb vállam mentén a sodrás irányába. Amennyiben ő is megerősített benne, úgy elfordultam, és a motorig meg sem álltam. Kiakartam innen keveredni mi hamarabb, és az biztos, hogy jó sokáig nem lesz kedvem ide jönni. Maximum a mocsár közepére, Jennyvel... de azt is inkább gondolatban, vagy emlékekbe merülve.
A Vyper változatlanul állt a helyén, ahogy ott hagytuk, és mertem remélni, hogy a kulcsok is a zsebemben maradtak. Ujjaim tapogatón szaladtak végig nadrágomon, míg végül - szerencsére - megtaláltam a motor kulcsait. Kirántottam hát, és meglebegtettem Jenn előtt.
- Vissza is viszel minket, vagy most rám bízod? - mosolyogtam, nem is tudtam mást tenni, hiszen őt néztem, ugyanolyan csillogással füstszín íriszeimben, mint ezelőtt. Csípőmet a Vyperhez nyomtam, kicsit tán fel is ültem rá, így vonva magamhoz Jennyt.
- Mennyi az esély rá, hogy valamikor, valahol belekevertél valamit az italomba? - nevettem fel egészen idétlenül, akárcsak ahogy szavaim rezdülhettek meg. Vonásaim játékosak voltak, tekintetem pedig talán kissé érdeklődő, még akkor is, ha tudtam, semmit se kevert bele semmibe, semmikor...
Tulajdonképpen burkoltan utaltam arra, hogy képtelen vagyok akárcsak egy pillanatra is levenni róla a kezem, a szemem, vagy csak több méteres távolságba lenni tőle. Komolyan rémisztő volt... az érzés... Nem is igazán tudtam még mindig hova rendezi magamban.

Mosolyom egyre szélesedett, hogy értette a poént ő is. Persze ezen nem is lepődtem meg, viszont akkor is örültem, hogy nem sértettem meg. Hiszen hogyan is lehetett volna gáz, hogy hiányozni fogok neki, mikor ilyen mélyen érintett ez a néhány szó? Régen hallottam már ezt egy férfi szájából, tekintve, hogy mostanság egy alkalomnál többször csak ritkán futottam össze az illetőkkel, akikhez volt némi közöm. Nem akartam ragaszkodni senkihez, elköteleződni sem volt sok kedvem, viszont nem bírtam ki, hogy vele is ugyanez legyen. Sajnos, vagy nem sajnos, de ez már régen több volt, mint egy kellemes éjszaka, pedig azt sem tudtam volna megmondani, hogy mikor kezdődött meg a változás bennem. Ijesztőnek találtam, a szívemet mégis melengette a gondolat, hogy neki is ugyanúgy rossz, ha nem vagyok a közelében, mint nekem. Az igaz, hogy mindig is tetszett nekem, de ott volt neki egy másik nő egy ideig, a másik pedig az, hogy különben sem akartam falkán belül ilyesfajta ügybe bonyolódni senkivel. Ebből is látszik, hogy az élet sosem úgy alakul, ahogyan azt mi eltervezzük.
- Hát, az nem lenne rossz! – vigyorogtam rá sokat sejtetően. – De ha mégis bezárod, akkor sincs gond. Jól értek a zárak feltöréséhez… - tettem hozzá, arcomon sunyi kifejezéssel. Már azt sem tudom, hogy mióta értettem hozzá, de a lényeg, hogy ment. Így pedig nekem nem állhatott az utamba egyetlen zárt ajtó sem, ami nem csúcstechnikával volt bezárva előttem. Amennyire megnéztem a múltkor, az övével nem volt ilyen probléma, így hát, ha nagyon akartam volna, akkor így is-úgyis bejutok hozzá. Márpedig mindenki elhiheti nekem, hogy nagyon akartam!
Már nem kellett sokáig baktatunk ebben a sártengerben. Akárcsak ő, én is éreztem, ahogyan a lábam végre szilárd talajra ért. Megkönnyebbült sóhaj szakadt fel belőlem, és ugyan nem bántam az itt eltöltött időt, de nem igazán volt kedvem tovább élvezni a mocsár vendégszeretetét. Lehetőleg szerettem volna minél előbb lefürödni, és tiszta ruhába bújni. A csizmámtól pedig meg kellett szabadulnom, ha nem menthetőnek fog bizonyulni. Volt egy sanda gyanúm, hogy így lesz, de azért még reménykedtem. Az egyik kedvenc csizmám volt, sajnáltam volna. Persze ezt az apróságot a továbbiakban nem óhajtottam megosztani Olennel, mert a végén még azt hinné, hogy én is az a típus vagyok, aki betegesen ragaszkodik a cipőihez.
Mikor a fák közé értünk, én is megéreztem a közelünkben tanyázó állatok jellegzetes szagát. A farkasom is felkapta rá a fejét, és velem együtt érdeklődve szimatolt bele a levegőbe, de hamar sikerült lecsitítanom. Nem is lett volna olyan rossz ötlet, ha majd valamikor visszatérek ide telihold idején. Egészen biztos, hogy kiélhetné ő is a vadászat örömeit, ráadásul, ha Olen is velem tartana, akkor nem lenne magányos a hím mellett. Szerettem volna, ha így van, de egyelőre még nem hoztam szóba. Ráérünk még ezt megbeszélni, nem?
- Tudom! – feleltem halkan nevetve, ahogy magával kezdett húzni. Ujjaim erősen fonódtak az övéi köré, miközben engedelmesen sétáltam utána, élvezve a rövid csókok záporát. Nem is kívánhattam volna jelenleg ennél többet, hiszen ő még ezen körülmények között is képes volt mosolyt csalni az arcomra, pedig igencsak viszolyogtam attól, ami körülvett bennünket. Már csak arra tudtam volna gondolni normál esetben, hogy minél hamarabb kijussak, így viszont azon járt az eszem, hogy mikor húz már oda magához megint, hogy újra kapjak egy csókot. Kezdek tényleg beteges lenni, azt hiszem. Mi lesz, ha nem fogunk esetleg találkozni pár napig, mert úgy jönnek össze a dolgaink? Akkor teljesen be fogok kattanni, vagy mi? Igen, elég valószínű, hogy erre a sorsra fogok ám jutni!
Annyira belevesztem a pillanatba, hogy hozzá hasonlóan én is már csak akkor vettem észre, hogy túl nagy hévvel hátrált, amikor a jég megroppant. Ijedten húztam rajta egyet visszafelé, hogy még véletlenül se lépjen egyet hátra, aminek eredményeképpen már a vízbe sétált volna bele. Ennek következtében mellkasa valószínűleg nekem ütődött, hacsak nem állt meg már hamarabb a lábán. Pillantásom elkalandozott az arcán, ajkaim szegletében pedig apró mosoly kezdett kibontakozni, ahogy lábujjhegyre állva adtam neki egy csókot. Nem volt hosszú, épp csak súrolták ajkaim a száját, de éppen elég volt ahhoz, hogy emlékeztessem magam arra, hogy tényleg itt van velem és nem csak álom az egész. Nem mintha annyira álomszerű lett volna ez a hely…
Csupán egy biccentéssel jeleztem, hogy jól gondolja, tényleg arról jöttünk. Ha eddig nem vettem volna észre, immár tisztán láttam és éreztem is, hogy az a helyes irány, amit ő is mondott. Még mindig fogtam a kezét, úgy követtem egészen a motorig, aminek a látványa akkora örömmel töltött el, ami még engem is meglepett. Megkönnyebbülten sóhajtottam, mert már nem volt kétségem afelől, hogy megmenekülünk erről a borzalmas helyről, és aztán újra a biztonságos lakásban lehetünk melegben és kényelemben. Máris hiányzott az ágyam, ahogy felidéztem magamban a párnák puhaságát és a takaró kellemes biztonságát.
- Most vezess te! – adtam át neki a lehetőséget, pedig igencsak csábító volt, ahogy meglebegtette előttem a kulcsokat. Szerettem volna kikapni őket a kezéből, hogy aztán én irányítsam a motort visszafelé is, de ki akartam próbálni, hogy milyen, ha csak élvezem a sebességet, és nem kell odafigyelnem az esetleges többi járműre az utakon. Teljesen képes voltam rábízni magam, hiszen tudtam, hogy biztonságban hazavisz. Igaza volt Ashnek, tényleg múlt ez a bizalmon is, és ez szokásomtól eltérően iránta abszolút megvolt. Nem is értettem igazán, hogyan lehet ez, mikor annyira gyanakvó szoktam lenni másokkal szemben. Míg ezen törtem a fejem, ő már oda is húzott magához, mire két karomat automatikusan fontam a nyaka köré.
- Igencsak csekély, ugyanis sajnálatos módon nem értek az efféle praktikákhoz – válaszoltam a vállamat vonogatva, aztán odahajoltam hozzá. – Menjünk, jó? – kérdeztem suttogva. Ujjaim a bőrét cirógatták valahogy a füle környékén, ahol éppen elértem őket így az ölelés közepette. – Aztán akár fürödhetnél is velem… Mit szólsz? – ajkaim ingerlően siklottak az arcán, aztán tértek vissza a szájához, hogy aztán ismét csókba hívjam. Egész testemmel odasimultam hozzá, a levegőnek esélye sem volt arra, hogy közénk furakodjon, annyira közel akartam lenni.

Persze, hogy nem zárom be az ajtót. Már a gondolatot is elvetettem, mielőtt még felüthette volna magát, vagy mielőtt szórakozottan elejtettem a szavakat. Esélytelen, hogy bezárjam, pláne ilyen dologból kifolyólag.
Mondjuk azon kifejezetten jót vigyorogtam, hogy ért a zárakhoz, és nem is ellenkeztem ezen tény ellen. Viszont, kivételesen nem kell ilyesmivel bíbelődnie, mert nem szándékozom elreteszelni magam előle.
Főleg, mert... Már most tudom, hogy egy örökkévalóságnak fog tűnni, minden nélküle eltöltött perc, pedig erősen igyekeznék ezzel zöld ágra vergődni. A tényállás pedig az, hogy: mindhiába.
Na, nem azért, mert ellenemre lenne ez az egész, ez a sok kavargó érzés... Egyszerűen csak késztetésszerűen érzem a tarkómat borzoló őrületet, ami a hiányával kapcsolható össze. Idővel, minden bizonnyal be fogok csavarodni... Igen, ez elkerülhetetlen lesz. A legijesztőbb az egészben, hogy még csak nem is érzem úgy, hogy bánnám, vagy hogy egyáltalán bánni fogom.
Jó pár perc elúszott a fejünk felett, mialatt játékos lépteink, elhaló csókjaink belevezettek - majdnem - a tóba. Nem tudom, hogy én voltam aki előbb reagált a jelenségre, de az biztos, hogy elkerülhetetlenül is neki ütköztem Jennynek. Mosolyával együtt rándult az én szám is, és miként röpke csókra ítélte ajkaimat, nem haboztam viszonozni azt. Tarthatott volna tovább, vagy akár örökké is, mégis elszakadtunk egymástól, és a motor felé vettük az irányt, ezúttal véglegesen.
Egyszerre örültem, és keseredtem el, hogy megleltük a Vypert. Örültem, mert végre kikecmeregtünk ebből a mocsaras trutymóból, viszont nem éreztem kitörően boldognak magam, hiszen ez azt is jelenti, hogy a mai találkozónk lassan a végére ér Jennel.
- Rendben. - válaszoltam finom mosollyal az arcomon. Nem lett volna az sem baj, ha ő visz minket haza, de azért már hiányzott, hogy megfuttassam egy kicsit a motort. Mostanában csak az O'Connorsig viszem el óraszámban, és viszem haza. Kijárt tehát, egy kis gumiégetés!
Jennyt finoman húztam magamhoz, kiélvezve még az utolsó perceket, hogy kettesben lehetünk.
- Szóval nem értesz efféle praktikákhoz... jól van... - somolyogtam. Nem állt szándékomban tovább feszegetni a témát, lévén, hogy elég idétlen és szórakozott volt már maga a kérdésem is. Annál inkább valósabb... már ami a mögöttes tartalmat érinti...
- Megyünk. - épp olyan halkan suttogtam, mint ő maga, ölelve magamhoz kecses alakját, simítón szántva át ujjaimat gerincén, felkarján... Talán már el is léptem volna, hogy akkor valóban induljunk, mikor újabb szavai hirtelen ültek meg fülemben, miként csókja ajkamon. És nem is voltam hajlandó megszakítani a pillanatot, jó pár percen keresztül. Lágy vadsággal csókoltam őt, miként ő szorosan hozzám simult. Akartam... akartam volna még többet belőle, ám hosszas időt követően mégis elhajoltam, apró, röpke csókkal zárva le a megtört pillanatot, melyet homlokára leheltem.
- Ezt nem utasíthatom vissza... - rekedtes hangom megrezegtette a levegőt, ahogy kaján vigyor mászkált képemen.
És nem is várattam tovább. A sisak a fejemen, a motor alattam, és amint Jenny is a Vyperen volt, mögöttem, biztosan karolva át derekamat, felmorrant a járgány...
Imádom a hangját, azt a mélyen rezonáló dorombolást, amit a gép hallatott... Hagytam neki néhány másodpercet, majd végül megrántva az elejét nekisöpörtünk a visszaútnak...

A flaszter több ezerszer is felszikrázott alattunk, ahogy egy-egy élesebb kanyart vettem be az országúton. Élveztem a sebességet, a ruhámba, bőrömbe kapó erős, csípős széllöketet, a vibráló fényeket... Olykor megfaroltattam a motort, olykor pedig többel is toltam, mint azt illet volna...
Nem szokásom elaprózni...
Végül hosszas vezetés után fékeztem... finoman... Megérkeztünk.
Ezúttal azonban nem érdekelt, hogy ki sétál fel-alá a farkaslakban, vagy hogy kinek támad éppenséggel kedve éjszakai flangálásra. Miután a motort elrendeztem, a sisakok lekerültek, magamhoz vontam Jennyt, és a Hold dús fénye alatt loptam le ajkairól forró, lázas csókot. Nem egyet...
Aztán meg sem álltunk a lakásáig... a fürdőszobáig... melynek ajtaja nyikordulva zárult be mögöttünk, örök homályba fedve el minket...

Ma eldöntöttem, hogy hazakísérem Sue-t. Jót tett, hogy kiszellőztethettem a fejem, együtt nevettünk, és kicsit többet megtudtam arról a lányról, akit két éve a barátomnak tartok. Egyre jobban kedvelem... Eldöntöttem, hogy több időt fogok mostantól eltölteni vele, már amennyit a képzésem enged majd. A falkát sem akarom hanyagolni, de nem fogom hagyni, hogy ez rámenjen a barátságomra a lánnyal. Mondjuk addig könnyű a dolog, amíg Doktor Howard szemtelenkedik... Utána lesz művészet mindent összeegyeztetni. Azt hiszem, lemondhatok az alvásról a következő húsz évre...
Elbúcsúzok Sue-tól a bejárati ajtajuk előtt, és hallom, ahogy a szülei odabent veszekednek. Majdnem felajánlom, hogy jöjjön el hozzám, de aztán észbe kapok. Jobb neki így. A Farkaslakban olyan lenne, mint egy valóságos svédasztal, és én nem tudnám megvédeni. Oké, tudom, a farkasok nem vérengző fenevadak. De bocsássa meg nekem mindenki, hogy féltem azt az embert, aki még nem rúgott belém egyszer sem. Sem képletesen, sem fizikálisan.
Hazafelé a mocsáron kellett átvágnom. Oké, alapvetően nem kellett volna, elkerülhettem volna, és sötétedésre még akkor is megérkezek, de... Most nem akartam. Csak mentem előre, és belemerültem a gondolataimba. Jobbá akartam tenni Sue helyzetét, segíteni rajta. De mégis hogyan? Ez nem olyan dolog, amiből pénzzel ki lehetne mászni... Ha így lenne, akkor már kint lennének belőle. Az egyetlen, amit tehetek az az, hogy nem hagyom neki megfejelni a borszeszégőt, mikor elalszik kémiaórán. és úgy teszek, mintha minden marha nagy rendben lenne, pedig nincs. Hajj, miért ilyen kemény a világ, he?
Szóval csak csörtetek előre, és közben érzem, hogy a bakancsom szépen, lassan megadja magát. Remek, a legjobb kangúnár akarok lenni, de még annyi eszem sem volt, hogy távol maradjak ettől az ingoványtól, amikor... Áh, mindegy. Yetta jót fog röhögni, ha elmesélem neki. Már csak az hiányzik, hogy valaki lelőjön. Akkor úgy teljes lenne a napom...

A kezdeti lelkesedésem, segíteni akarásom, és a bennem égő tűz szépen lassan átcsap szentségelésbe, menekülhetnéke és elkeseredésbe, ahogy török előre a rohadt mocsárban. Úgy számolom már nem lehetek annyira messze az őslakosok területétől. Igaz, még mindig egyszerűbb lenne megfordulni, megindulni hátra, bevackolni magam Sue-hoz – talán megengedik, hogy a szobájában aludjak a földön –, aztán másnap meg hazakullogni. nem hiányoznék sokaknak. Yetta nem lakik a falkával, Ash valószínűleg magasról tesz arra, mi van velem, James meg... Nos, amit nem lát, az nem fáj neki. Abba kéne hagynom az ezen való poénkodást. De ezek segítenek túljutni ezen az időszakon, amíg lábra nem áll a nagy ember. Szóval talán ő sem haragudna.
Hangosan csörtetek előre, közben érzem, hogy a bakancsom alkalmasint olyan mélyre merül, hogy már elnevezhetném Némó kapitánynak a lábamat. hangos cuppogással, töretlen lelkesedéssel, és baromi sok halk káromkodással hajtom előre magamat, miközben még a csillagokat is leígérem az égről, ha kijutok ebből a szarkupacból. De az tuti, hogy bezárkózom a szobámba, és kifaggatom Hannibált, hogy miként bírta ki a szabadban az egész fiatalkorát. Ez egy rémálom, basszus... Remek, azt hiszem rácsimpaszkodott egy pióca a lábamra. Szívd a vérem, bébi!
Azt hiszem, legközelebb egyszerűen megkérem majd Sue-t, hogy juttasson haza valahogy. Bár ma pont az volt a lényeg, hogy én kísérem el őt... vagy simán követem az utat, és akkor kikerülöm ezt a nyomorult poshadványt. Mondjuk jó látványt nyújthatok, iskolatáskával az oldalamon. Kár, hogy elfogyott már minden kajám. Az a szemét Bill Markin elvette... Őt kéne belökni ide. Engem meg engedjen ki végre valaki!
Ekkor állok meg, ugyanis valami nagyon idegen dolog nyomódik a hátamnak. Nem fagyok le, de nem mozdulok. Azért az agyam gyorsan jár, és próbálok kitalálni valami megoldást a gyorsan elromló helyzetre. Mondjuk fegyvert még nem nyomtak a hátamnak. De vágtak már fejbe székkel, az majdnem ugyanaz, igaz?
– Csak egy kérés. Még azelőtt lőjön, hogy elsüllyednék ezekben a nyomorult bakancsokban, oké? – mondom. Még mindig nem mozdulok. hangomból süt az irónia. Mondjuk igaz, ami igaz, szépen lassan kezdenek egyre nehezebbé válni azok a valamit a lábamon. Felsóhajtanék, ha éppen nem nyomnának egy fegyvert a hátamnak. Már megint kunyerálnom kell valakitől pénzt újabbakra, mert ezeknek valószínűleg annyi. Tuti ott terpeszkedik rajtuk az egész élővilág ebből a nyavalyás mocsárból.

Azért az egy picit meglep, amikor az Idegen Nő a hátam mögött fölnevet. Mi van? Eddig fegyvert fogott a hátamnak, most meg röhög? Remek, Bonnie is vérfarkas és megkattant az idők folyamán... Bárkivel megtörténhet. De legalább biztos, hogy meghalok. Ekkor azonban a puska távolodik a hátamtól, és meglátom túszul ejtőm arcát. Hát, arra nem számítottam, hogy ennyire csinos lesz... Remek Sammie, ne most zavarodj össze, még mindig puska van a kezében. Én meg ideges vagyok, mert még mindig itt vagyok, pedig szívem szerint rohannék el a fenébe. ha kell, hát bemászom Sue ablakán. Nem mintha nem csináltam volna eddig... Na jó, tényleg nem csináltam, mindig leszedtek onnan, mielőtt elértem volna az ablakot. De legalább a lány jól mulatott.
– Hazakísértem egy barátomat, és gondoltam elindulok a rövidebb úton – – mondom. - Fene sem gondolta, hogy nyakig fogok tapicskolni a vízben, meg ebben az undorító mocsárban... De ha megmutatná a kifelé vezető utat, azért hálás lennék.
Ekkor leereszti a pajzsát, és akaratlanul is felkapom a fejem. Próbálom elrejteni a meglepődésem, ahogy Doktor Howard elvárná tőlem, és örülök, hogy ebben a pillanatban nem láthat. Jó, mondjuk akkor se látna, ha itt lenne, de... De egy másodpercig csak bámulok a nőre, aztán összeszedem magam a meglepetésből. Még örülök, hogy nem mondtam ki korábban, hogy a barátaim is hálásak lennének. Ki tudja, mit kérne egy ilyen erős kóbor tőlük?
A farkasom azonban nem osztja az emberi paranoiámat, energiái előrevágnak, és lefékeznek a másik előtt. Aztán leül a kis seggére, és csak figyel, felméri a másikat. idióta ki bundás... Arra azért már rájött, hogy a másik farkas idősebb nála, de azt nem tudom, hogy most játszani akar-e, vagy csak a fajtársának tetszeleg. Mindenesetre nem tetszik a közvetlensége. Remek, ezt is megéltük, a farkasom bizalmasabb, mint én magam. Mi a fenét csinált velem Ash? Nem tudom, de csinálja vissza most azonnal!
Szóval csak állok ott, mint az a bizonyos testrész a lagziban, és várom, hogy mit mond. Még nem kérdezem meg, ő mit keresett itt, így is éppen eléggé nyilvánvaló. De ha később nem lesz miről beszélnünk... Hát, legalább egy témát fel tudok dobni.

– Az egyszer biztos – vigyorodtam el. Na igen, mondja az ember a gazdagoknak, hogy ne éljenek elkülönülve, kint a halálnak a... Mi az, azt akartam írni, hogy valagában! Mindenesetre a gumicsizmájának a hangja arra késztet, hogy én is mozogjak egy kicsit, mielőtt teljesen elsüllyednék itt. Persze, aztán pár évszázad múlva kiásnának, és nagyon érdekelné őket, hogy miért vacog itt ez a kölyök? Hát drágáim, bundáska segített...
Bólintok. Hát igen, távolról tényleg úgy nézett ki. De legközelebb Istenemre mondom, ráveszem Sue-t, hogy vigyen haza. Legalább a hegy aljába. Szerintem még ő maga sem tudja, hogy hol is lakom pontosan, pedig őt azért a barátomnak tudhatom. Mondjuk lehet, csak áltatom magam. Amúgy is veszélyes dolog egy emberrel barátkozni, sőt, egyenesen veszélyes dolog. Ők túl törékenyek, túl könnyen meghalhatnak. Ráadásul mi még vígan éljük majd a világunkat, amikor ők már porrá válnak. Mégsem tudnám csak úgy otthagyni.
– Olyat is lehet? – kérdezem, és egészen elsápadok. Rossz belegondolni, hogy egy óvatlan lépés után csak úgy elsüllyedhetnék. Jó, számítanom kellett volna rá... De akkor is durva valaki olyan szájából hallani, aki ténylegesen ért is a dologhoz, és nem a TV-ben látni. Jó, igaz, az elmúlt két évben TV-képernyőt sem láttam, de New Yorkban egész sokat néztük az utcagyerekekkel, összezsúfolódva azon a kis kanapén.
Hallgatom, amit mond. Hiába van enyhén dorgálás-íze a dolognak, én elvigyorodok a hatására. A becenév azért picit zavar, de ő az erősebb farkas, hadd csináljon, amit akar. Amíg nem Ashley előtt hív így, addig semmi gondom nincs vele. Akkor meg már úgyis mindegy lesz, igaz? Mielőtt azonban megszólalhatnék, a farkasomat pofán nyalintja az övé, amitől a pici egészen begazul. Fel-alá ugrál, mint valami gumilabda, aztán meg viszonozza a gesztust, és végül a másik farkashoz dörgölőzik. Hát ez egy idióta, esküszöm...
– Csak meglepődtem – szégyellem el magam picit. És tessék, jön is a vörös pír. Kúszik föl a nyakamon, és rövidesen a fülemet is elborítja. Hogy kell kikapcsolni ezt az izét? Valaki! De mire bármi tehetnék, már repül is felém a sörösüveg, én pedig kinyúlok, és még a levegőben elkapom. Elvigyorodok. Nem tudom, ez a vérvonalam volt-e, vagy én magam... De jól esett, basszus. Elfogadom a segítségét a kinyitásban, viszont ahhoz közel kell mennem hozzá, amit, lássuk be, a puska miatt, kissé vonakodok megtenni. De adott sört, az már fél siker... – Én Sam vagyok. Sam Darrowney. És köszönöm.
Tessék, valahogy így kell új barátokat szerezni? Merem remélni, hogy nem éppen egy erős ellenfelet csinálok magamnak. Arra elég lesz Darren, ha valaha is rájön, mit akarok a lányától...

– Hát, ami azt illeti nem tűnik egy turistaparadicsomnak – mondtam egy vállvonás kíséretében. Aztán még mondanám a dolgot, de hallgatni kezdem a történetét, és még én is érzem, ahogy a szemem hatalmasra tágul. Na ne szórakozzunk egymással, kérem szépen, egyikünknek sem áll jól a dolog. Szívem szerint megindulnék a mocsárból kifele, hátrahagyva csapot, papot, nőt meg még a sört is, csak hadd jussak már ki innen a rákba még sötétedés előtt... Ami azért nem lehet annyira messze, tekintve, hogy másfél órája már biztos keringek itt, mint gólyafos a levegőben... Azt hiszem a hozzám hasonló korúak ilyenkor kezdenek el az anyjukért visítani, pánikolva, és esetlegesen össze is csinálják magukat. Mondjuk én akkor raknám tele a gatyámat, ha feltűnne az édes jó anyám...
– Örülök, hogy neked ennyire tetszik – mondtam, és még nyeltem is egy nagyot, csak a miheztartás végett. Minden egyes perccel egyre inkább ki akarok jutni ebből a mocsárból, szép távolra, és soha vissza nem nézni. Legközelebb meg tényleg bevackolom magam Sue ágya alá, mint valami kóbor kutya. Vagy lehet farkasalakban hozzá csapódok. „Szia anyu, hazáig követett, megtarthatom?” Áh, úgyse bírnám ki röhögés nélkül, az a baj. Akkor meg minek csinálni valamit, ha nem lehet rendesen? Inkább maradok az ágy alatt alvásnál, azt úgysem hagyná. Ráadásul csinos is. Egész nyert helyzet.
A farkasom rettenetesen élvezi a kis hajszát, és amikor az idősebb a füle felé kap, ő csak egyszerűen képen legyinti a farkával, aztán már veti is utána magát, hogy beledögönyözze a sárba. Én csak állok, nézek, nem értem az egészet... Idióta kis dög, komolyan mondom. Pár hónappal ezelőtt még képes lett volna bárki torkának ugrani. Most meg? Most játszik. Játszik, hogy esne le az álla!
Szinte észre sem veszem, amikor a másik rácsap a sörével az enyémre. Csak nézek, mint a moziban, aztán közelebb emelem magamhoz az üveg száját, hogy megnézzem, ezt miért csinálta... És akkor robban. De úgy mindenfelé, teljes, és totális módon. Az, hogy a képemet telibe kapja az egy dolog, de a szememet is éppen csak sikerül becsuknom, mielőtt telemenne. Úgy tartom el magamtól az üveget, mintha egy tálib faluban nyomták volna a kezembe, aztán szabad kezemmel kipislogom a szememből a sört, és Odette-re nézek.
– Ezt most miért...? – kérdezem. Nem vagyok megbántott, még el is vigyorodnék, ha a számnak nem lenne olyan íze, mint a sörnek... Egyáltalán nem haragszom. Sőt, tuti, hogy ki fogom próbálni legközelebb, ha együtt sörözök valakivel, akit kevésbé kedvelek. Sue-val nem csinálnám meg, Ash meg... Na, ő valószínűleg összetörné a fejemen az üveget. Közben még a hajamról is csöpög a pia, remek. Olyan szagom lehet, mint egy alkesznek.

Hallgatom az újabb szavait. Hmm, ha mernék hinni benne, én azt hinném, szórakozik velem. A piócák említésére elvigyorodok, a szúnyogokra meg tetőzik a dolog. Színpadiasan körbenézek, eltátom a számat, mintha ettől jobban megijednék, aztán ez vigyorrá fajul, és a nőre nézek.
– Szívják az osztálytársaim eleget a véremet. Nem hiányoznak a piócák, meg a szúnyogok, meg a vérmoszkitók – vigyorodok el. Hmm, érdekes elgondolás. Mi lenne, ha lenne egy moszkitó, ami át tudná alakulni vérmoszkitóvá? Áh, Sammie, megint hülye vagy, az a nagy büdös helyzet. Na, evezzünk vissza rohadt gyorsan a realitások talajára... – Na, de akkor legalább felírom magamnak: Egyiptomot kihagyjuk. Más jó ötlet? Mármint helyekre, amiket nem kellene meglátogatnom?
Na jó, azért nem én vagyok az elkényeztetett amerikai kölykök mintapéldánya. Nincs iPhone-om, meg ilyen ketyerém, bár igaz, pénzem sem nagyon van rá. De igazából akkor sem kellene, ha hozzám vágnák, megtanultam magamra vigyázni egész eddigi életemben, és most beérett a dolog. Van agyam, kortársaim többségétől élesen elkülönülve. Ja, csak ezt pont annak nem tudom megmutatni, akinek meg kéne. Meg ő amúgy sem az agyat részesíti előnyben, attól félek.
A sört prüszkölve már nem igazán tud érdekelni, hogy néz rám. Egyelőre csak törlöm, ahonnan tudom: a szememből, a hajamból, a képemről. Napokig fogok úgy szaglani, mint egy kollégiumi fiúszoba vizsgaidőszak után... Remek. Otthon muszáj lesz lezuhanyoznom, azt hiszem, mielőtt rajtam fog röhögni a fél falka. Az egy másik dolog, hogy ha nem tartanék a reakciójától, már az ellentámadáson gondolkodnék, de persze pici vagyok, és őt még akkor sem érem föl, ha székre állok. Ráfáztam. És szeretnék ellent mondani neki, de majdnem teljesen biztos, hogy be fogom ezt játszani valakivel a közeljövőben. Így csak elvigyorodok, és bólintok.
– Ki fogom – vigyorodtam el. Aztán persze koccintottam vele, mert minden sérelem ellenére hálás vagyok neki. Tanított nekem valami újat, amit talán nem tudok majd használni később. Imádni fogom, amikor valamelyik szemétláda képébe buggyan a söre... Bár azt is én fogom jobban megszívni, mert utána meg is vernek, meg szagolhatom napokig. nem hiszem, hogy ezek a buzik olyan nagy hangsúlyt fektetnének az archigiéniára.
Éppen reagálnék a szavaira, amikor elkezd esni az eső. Először csak pár szem hullik, és fodrozza a vizet, utána egyre több és több... A végén már egész nagy mennyiségben hullanak a földre, én pedig csak felsóhajtok.
– Megköszönném – mosolyodtam el. Nevezhet gyávának, aki akar, de a rémmese óta nem volt sok kedvem egyedül császkálni az ingoványban. Na, nem mintha előtte bármennyi lett volna, de azóta még kevesebb... A kérdésére viszont meglepődök, és felvonom a szemöldököm. Ezt nehéz lesz megfogalmazni, de valahogy muszáj lesz... – Szeretek ott lenni. Jobb, mint egyedül kóborolni a világban. És jó farkasok, tényleg azok. Mindegyikük. Én kedvelem őket.
Na ja. Azt mondjuk nem mondom el neki, hogy nem nagyon van összehasonlítási alapom, mert ez az első falka, aminek a tagja vagyok. Inkább iszok egy keveset a sörből, és el is indulok abba az irányba, amerre a Farkaslakot sejtem.

– Szerintem a farkastársadalmat nem érdekli – vonom meg a vállam. – Meg amúgy is, így egyszerűbb. Ha valakimet bántják, hát visszaütök, de magamért... Minek? Nem hiányzik, hogy véletlen eldurranjon az agyam a harc hevében, aztán Harry Potter és tanoncai jöjjenek megállítani.
Az idézetre viszont egy pillanatra felvont szemöldökkel nézek rá, aztán pedig kitör belőlem a jóízű, felszabadult nevetés. Pedig a hozzá kapcsolódó emlék inkább keserédes, mégis... Sosem felejtem el, hogy ott ültünk, azokkal a majdnem vadidegen kölykökkel, Matt húga az ölemben aludt, és tátott szájjal bámultuk Szimbát, a kis oroszlánt. Istenemre mondom, évek óta még csak a közelébe sem mentem annak a filmnek, mert féltem, mit váltana ki. De most vigyorgok, mint a tejbetök.
– Vigyázz a gnúkkal, rendben? – kérdeztem. Aztán, csak a miheztartás végett kicsit síribb hangra váltok, és ártatlan gyermeki pofázmánnyal teszem meg a következő kijelentésem. – Meg remélem, nincs Zordon nevű testvéred...
Csak állok, amikor azt mondja, hogy helyes, ki kell próbálnom a dolgot. Ki is fogom, ez egészen biztos... Csak még mindig nem tudom, kin. De valószínűleg majd adja magát a pillanat, nem kell keresni előre. Viszont a vándorlásról szóló szavaira egy pillanatra elkapnak ismét az emlékek. Csak lehunyom a szemem, és visszaemlékszem arra a félelemre, ami elöntött, amikor elmenekültem otthonról. Viszont maga az út nem volt rossz. Sőt, egészen élveztem.
– Hé, ha adsz nekem ötven évet, én is szívesen utazgatok veled. Fene tudja, lehet találunk még pár érdekes mocsarat – mondom, és láthatja, hogy komolyan gondolom. Szeretem a falkát, tényleg, de fiatal vagyok, seggemen tojáshéj, lelkemben meg a kalandvágy, na. Szerintem mindenki utazik egy keveset, már ha eléldegél ötszáz évig. Yetta például most pótolta be a dolgot... – Na, mit szólsz?
Bólintok a kifelé menetről szóló szavaira. Szívem szerint megindulnék egyből, és mihamarabb magam mögött hagynám a mocsarat, de ekkorra már a kezembe is nyomja a felszerelést, és eltűnik. Mivan? Csak nézek utána, aztán persze meglátom az egyik fáról integetni. Vissza is intenék, ha nem lenne mindkét kezemben pia. Sajátomat persze nem fogom kilögybölni, ő meg valószínűleg a fejemet is leszedné, ha megtenném. Eh, alkesz nőszemély... De már jön is vissza!
A hátizsák miatt nem panaszkodok, a kérdésére viszont felvonom a szemöldökömet. Jó dolog, ha az emberről ilyesmit feltételeznek, mondhatom. Hmm, biztosan veszélyesnek számítok. Grr... Mindenesetre komisz vigyor kúszik az arcomra, és a legmézesmázosabb hangomat veszem elő. Na, most mondd meg, hazudok-e, te nő!
– Hát persze, hogy nem köptem bele. Miért feltételez rólam ilyesmit? – kérdezem, de a vigyor még mindig ott van. Sőt, a színészkedés részeként nem éppen tökéletesre sikerült, aggódó pillantást vetem az üveg felé, amit a kezében tart, mintha attól félnék, hogy észrevesz rajta valamit. Közben követem, és várom, milyen reakciókat szül ez az Oscar-díj közeli alakítás.

A suliról szóló szavaira nem reagálok. Eltér a gondolkodásmódunk, ráadásul nem is tudnám bebizonyítani az igazam. A régi szavak, azok, amelyekbe ringattam magam egykor, most olyan üresnek tűnnek. Ashley és Nori üressé tette őket, és ami azt illeti, már Sue is kérdezősködik, hogy miért nem kenek fel néhány seggfejet a falra. Pedig ő még arról sem tud, hogy etethetne kutyakajával is, ha kedve szottyanna rá. Csak hümmögök, és közben, furcsa módon, még el is szégyellem magam.
– Hmm, csak ne keveredj egy versenypályára. Jól nézne ki, amikor egy hirtelen berobbanó, csinos nő lenyomja a hosszútávfutókat – vigyorodtam el. Egyre inkább tetszik ez az oroszlánykirályos dolog, egyre több emléket hoz vissza. Többségük keserédes, de hát Istenem... Ötszáz évig elélek, ha mákom van, előbb-utóbb meg kell tanulnom együtt élni ezekkel is. Szerencsére még nem láttam darabokban az ottani kölyköket, így azért annyira nem vészes. De ha egyszer visszamegyek, na az fog faszán kinézni... Jó esetben nem nekem kell a belsőségeket levakarnom a falról. Nem mondom, biztos jól néznék ki a kis köténykében, meg minden... de azt azért nem vállalnám.
– A vízesések jobban hangzanak – nevettem fel kissé felszabadultan. Mondjuk egy hangyányit zavarba hozott a mosolya... Na nem azért, mert vetkőztetne a tekintetével, vagy ilyesmi. (Ezt a kifejezést ki a fene találta ki?) Csak szép a mosolya. Olyan... „Megnyúzhatlak, ha akarlak, de nem foglak” féle. Igazán bizalomgerjesztő, mondhatom, ilyenkor érzi igazán az ember, hogy szövődnek a barátságok. – Hát, nem tudom, mennyire merjek ennyire gyengén belevágni egy nagy utazásba... De ha megadod a telefonszámod, meg hogy merre kereshetlek, ha esetleg úgy adódna, akkor majd felhívlak. Vagy felbukkanok poggyásszal az ajtód előtt. Még nem tudom. Ahogy jön.
És még a pacsit is viszonzom. Arra viszont, ami a visszatérése, és a rögtönzött kis poénom után történik, egyáltalán nem vagyok felkészülve. Na jó, enyhe kifejezés... Megcsókolt, baszdki! Egy nő! nem lány, nem hormonzavaros tinédzser, nem egy végsőkig elkeseredett puma, hanem egy NŐ! Engem. Akinél balfaszabb farkast keresve sem lehetne találni a földkerekségem. Nem tudom, mihez kezdjek, amikor az arcom lángba borul. Nesze, még a szemem is lehunyom, mint valami szerelmetes szűzleány. A kezem emelkedik, de szerencsére az már nem derül ki, hogy a derekát akartam átfonni, vagy a filmekből – és pornókból – ellesett trükkel akartam élni... Nem tudom. De amikor elenged hátratántorodok, nézek, amerre csak tudok, és nem ő az.
– Ez... ez... volt nekem az első – nyögöm ki végül. Jó, nem nagy dolog, annyira, nem megerőszakolt, és lássuk be, lehetett volna az első lábletépésem is. De... basszus. Az utóbbi időkben valamiért azt hittem, Ash lesz az. Vagy valami vadidegen csaj részegen, fene tudja... Basszuskulcs. Még mindig nem tudok ránézni, vörösebb vagyok, mint valaha, és hirtelen nagyon érdekessé vált a talaj. Baszdki. Inkább iszok, mielőtt még valami baromság csúszna ki a számon. Mondjuk az agyam.