- Amiatt ne félj, valószínűleg tényleg így tennék, ha miattad kéne ilyen fiatalon meghalnom! – figyelmeztettem nagy határozottan, pedig igazából idősebb voltam nála. Mondjuk azt, hogy ez csupán egyszerű részletkérdés, és így már le is van tudva a dolog. Miközben haladtunk szépen az indulási pont felé, én Adam irányába fordítottam a fejemet és érdeklődő pillantást vetettem rá. – Hm, talán fel kellene csapnom mentornak… - merengtem el az ötleten, ám végül mégiscsak megráztam a fejemet. – Áh, azt hiszem, hogy nem lenne rá időm! – húztam el a számat rosszallóan. Tényleg alig volt szabad órám mostanában, még az is csoda, hogy alvásra jutott a limitből. A farkasok nyugodtsága is gyanús volt, szóval valahogy mindig volt valami, ami nem hagyott nyugodni a teendőkön túl sem. Amikor biztosított arról, hogy menni fog neki a feladat végrehajtása, teljesen nyugodtan ücsörögtem tovább. Igazából nekem sem voltak kétségeim afelől, hogy sikerül-e lezárnia a mai alkalmat méltón az eddigi teljesítményéhez. Ha nem így lett volna, most nagyon leszidnám őt valószínűleg, és ezzel szerintem ő is tisztában volt. Ám néhány perccel később végül sikerült az indexelés is, a lassítás, majd a leállítás és a kézifék behúzása is. Igazán pazar, mondhatom! Már bele sem kellett szólnom, segítenem sem kellett, hogy mit és hogyan kellene csinálni, úgyhogy sínen voltunk a meglátásom szerint. - Rendben, meg vagy dicsérve. Majd ne felejts el emlékeztetni, hogy írjak be neked egy piros pontot! – viccelődtem, arcomon komolyságot tettetve. Aztán bólintottam egyet határozottan. – Igen, és ami még fontosabb, hogy eredményes este is volt! – tettem még hozzá afféle kiegészítésként. – Most viszont jobb lesz, ha helyet cserélünk, mert te mindjárt feladod itt nekem és lefejeled a kormányt. Gyerünk, mozgás! – szóltam rá, azzal én már ki is szálltam a kocsiból, és megkerültem az autót. Ha ő is így tett, akkor beültem a felszabadult helyre és elkezdtem állítgatni az ülést és a visszapillantó tükröt, hogy az én méreteimhez megfelelő legyen. Azért Adam és köztem volt némi különbség, ez vitathatatlan tény! - Az egyetemhez vigyelek vissza? – érdeklődtem előzékenyen, ha már visszaült mellém. – Ha gondolod, tehetsz visszafelé egy frissítő sétát… - ajánlottam, bár csak viccből. – Na, kapcsold be az övet, aztán meg sem állunk a városig, oké? Már így is nyitott szemmel alszol szerintem – mondtam, miután jobban megnéztem magamnak a férfi ábrázatát. Nem volt valami biztató a látvány. Még jó, hogy mára ennyiben hagytuk, a végén még tényleg nekimentünk volna egy fának, azt meg nem különösebben értékeltem volna. Sem az esetleges sérüléseink miatt, sem a kocsiban keletkezett kár miatt. – Majd legközelebb is gyakorolunk, ha szeretnéd! Meg amikor majd szólsz, hogy eléggé kialudtad magad! – néztem rá szigorúan, hogy értse a célzást.
Halkan kuncogtam egyet. - Legalább lenne valami programunk a túlvilági létben is. Fogalmam sincs, hogy milyen lehet az élet odaát. Soha, még csak tetszhalott se voltam, így hát nem tudhatom én ezt. Bár tény, ha már egyszer tudok beszélni a szellemekkel, akkor valaminek csak lennie kell a fátyolon túl… az utolsó szemlecsukást követően. - Most talán nincs, de idővel minden megváltozik – bátorítom. – Addig még összeszedsz némi plusz tapasztalatot a meglevők mellé és keresett mentorrá válnál. Ugyan hallottam Amanda hangján, hogy néha a mai este során eléggé fogta volna a fejét, de elég türelmesen állt hozzá a dolgokhoz. Bár az se gond, ha az ember időről időre enged a vehemenciájának, elég ösztönző tud lenni. De szerintem boldogulna a dologgal… ahhoz képest, hogy először ülök a volán mellett, még mindig az úttesten vagyunk. Szóval én csak ajánlani tudnám őt, még ha az ilyesmik hosszútávon is derülnek ki. Mindenesetre hamarosan az autó megállt… s nem, nem a szalagkorlát fogta meg, meg nem is fulladtunk le. Úgy tűnt, minden rendben van, Amanda is kimondja a végítéletét. Jólesett dicsérő szavakat hallani a kavarásom ellenére is. - Rajzolj egyet a homlokodra, otthon a tükör előtt majd biztos eszedbe juttatja, ha én is elfelejtem. Meg valószínűleg Abinél is népszerű lennél vele – kuncogok. No, de aztán jön a helycsere. Mire kinyitottam az ajtót és kikászálódtam, Amanda már ott állt előttem. Na igen, látszott, ki van jobb állapotban… viszont a hideg levegő egy pillanat alatt vágott arcba s kinyomta szememből az álmosságot. Tök jó érzés volt… valahol ezért is szerettem jobban a hideget a melegtől. Ösztönzést ad. - Ne kötekedj, mert megfürdetlek – viccelődök én is, bár amennyi hó van itt simán kivitelezhető lenne. – Pár percet kérhetnék? Kiszálltam az autóból és pár percig kint álldogáltam a hidegben. A skóciai előéletnek köszönhetően egész jól hozzászoktam a hideghez, így gyakorlatilag vacogás nélkül álltam kint a következő öt-tíz percet, szemlélve a havas tájat. Nem sokat láttam belőle a sötétség miatt, de nem zavart, így is elég szépnek találtam. A szépérzék volt igazából az, ami rabul ejtett engem, ezért álltam ott percekig, mígnem elfordultam… hacsak a leányzó nem hívott hamarabb. - Az egyetemnél jó lesz, köszönöm – csatolom be az övemet a beszállást követően. – Amúgy volt már rá példa… főleg amikor tanonc koromban valami unalmasabb volt a téma. Az autó megindul, maga mögött hagyva a rögtönzött gyakorlóteret. Újfent elmosódnak a tájak, miközben hátradőlve a székemben nézek ki a fejemből. Beletelik pár másodpercbe, mire leesik, hogy hoppá, Amanda hozzám beszélt az előbb. - Persze, hogy szeretném – biztosítom. – De legközelebb több eszem lesz és nem ilyen állapotban mondom, hogy jó lesz.
- Igen, lehet, hogy idővel egy idegbeteg pszichopata leszek – viccelődtem kicsit, míg Adam eleget tett az utasításaimnak. – Nem dédelgetek egyelőre ilyen álmokat! – fejeztem be végül, és amint az autó leállt, nem sokkal később máris kiszálltam a helycsere miatt. Nem akartam én sürgetni a férfit, de tény, hogy odakint hideg volt, az idő pedig már elég későre járt. Nem is tudtam pontosan, hogy mennyi ideje jöttünk ki, hiszen nem figyeltem az órát. Ettől függetlenül azonban tisztában voltam vele, hogy már rég aludnia kellene mind a kettőnknek ahelyett, hogy itt próbálom megtanítani a vezetés fortélyait. - Nem hiányzik most nekem egy jó kis tüdőgyulladás, ne haragudj! – hárítottam gyorsan, mielőtt még tényleg fogná magát és bevágna engem a hóba. Egyáltalán nem élveztem volna, ezt már most is nagyon jól tudtam. Soha nem értettem, hogy mi a jó ebben és nem is éppen most akartam rájönni a titok nyitjára. Valószínűleg tényleg az lenne a vége, hogy lebetegednék, a semmittevést meg nem sokáig bírtam. Kivéve persze akkor, amikor éppen nagyon el voltam fáradva, de azokat az eseteket leszámítva mindig le kellett foglalnom magam valamivel ahhoz, hogy jó kedvem legyen. Hogy kellően hasznosnak érezhessem magam. Talán sokan őrültnek néznének emiatt, de nekem ez fontos. - Persze, de tényleg csak pár perc legyen! – egyeztem bele végül, aztán beültem a kocsiba, és bezártam az anyósülés felőli ajtót is, amit Adamnek hagytam egyébként nyitva. Nem nagyon akartam idefagyni az üléshez, ezért ez elkerülhetetlen volt. Míg ő kint ácsorgott, én addig kicsit felhangosítottam a rádióban szóló zenét, és a kabátomba burkolózva várakoztam tovább. Nem is értettem, hogy miért akart az éjszaka közepén kint álldogálni, én szívem szerint már a jó meleg ágyamba szerettem volna bebújni. Csak elnevettem magam azon, hogy volt már példa a nyitott szemmel alvásra nála. Oké, mindenkivel megesik az ilyesmi, ha nagyon ki van merülve, de azt hiszem, hogy ez jelen helyzetben egyáltalán nem lett volna jó dolog. Ha egy kicsit hamarabb üti ki teljesen a fáradtság, megnézhettük volna magunkat, hogyan csavarodunk le a szalagkorlátról, amely az út mentén futott ezen a szakaszon. - Igen, ezt én is szerettem volna javasolni! – bólogattam. – Legközelebb, ha meglátlak így, nem is jövünk sehová, ezt elhiheted! – biztosítottam róla gyorsan. – Majd akkor szólj, hogy jönni akarsz, ha tényleg kipihent vagy – tettem még azért hozzá, miközben már feltűntek az első házak mellettünk. Szerencsére nem távolodtunk el túlzottan a várostól, így nem is kellett sok idő ahhoz, hogy újra elérjük azt. A megfelelő kereszteződésnél az egyetem irányába fordultam, hogy Adamet a megfelelő helyen tehessem ki. Körülbelül ugyanott, ahol nem sokkal ezelőtt felvettem őt. – Nos, megjöttünk! – jelentettem be, mint egy GPS.
- Te leszel a fairbanks-i Hasfelmetsző Jack? - viszem tovább a poén faktort. Vicces lett volna, ha pont egy rendőrnőből, ráadásul egy őrzőből lesz valami pszichopata állat, aki után megint rohangálhatna a fél város... mint mi anno ketten azután a kóbor után. Pláne ha megölne valakit és utána nekem kellene kutatni utána... ööö, oké, ezt a belegondolást itt fejeztem be. Nem szívesen gondoltam úgy a mellettem ülőre, mint egy gyilkosra. Túl kedves volt ő ahhoz... szóval... maradjunk csak a poénok földjén. A másik dologra nem reagáltam, mert az már tényleg az ő dolga, mit vállal és mit. A betegséges dolgon pedig vigyorogtam egyet. Kétlem, hogy ennyitől baja lenne, ahhoz minimum meztelenül kellene fejjel beleállítani a hóba és ott hagyni úgy fél órára. Legalább is akiket korábban sikerült anno elkapni, egyiknek se lett hasonló gondja. Najó, azért azt nem tudhattam, Amandának mennyire fogékony a szervezete a betegségekre. Sajnos nem voltunk farkasok, hogy röhögve kibírjuk a betegség gyanús eseteket, szóval akkor inkább tényleg nem kockáztatok... bár reméltem azért a gonosz fény a szememben nem hagyta nyugodni pár pillanatig az üggyel kapcsolatban. - Annyi lesz, csak felébresztem magam. S valóban így volt, egész szépen magamhoz tértem, ha nem is teljesen. Így talán kibírom hazáig ébren... oké, valószínűleg senkit se zavarna, ha elszenderednék az autóban időközben. Meg annyira Amanda se lehet gonosz, hogy kitaláljon valamit s elég érdekes körülmények közepette térjek magamhoz. Áh, csak nem... vagy mégis? Azért nem ismertem olyan régóta a szőkét, ki tudja... halvány mosoly jelent meg az arcomon, miközben már hazafele robogtunk. Szerettem, ha meg tudom nevettetni az embereket. Az elmúlt másfél évtized számomra eléggé élőholt, savanyú állapotban telt, anti-szociális állapotban. A tény, hogy még tudok mondani olyan dolgokat, mellyel jókedvre fakaszthatom a másikat... számomra az ilyen dolgok jelzik, hogy nem vagyok még teljesen veszett eset. - Mondanom se kell az öreg Olaka mentor cseppet sem honorálta, hogy a magasröptű gondolatait így fogadom - csempésztem itt némi iróniát a hangomba. Hátradőltem a székben és oldalra nézve bámultam ki az erdőre. Ám nem tudtam elbambulni, hiszen folytatódott a beszélgetés. Így inkább átfordítottam a fejem az ellenkező irányba. Jesszusom, mennyire nézhettem ki úgy, mint valami élőhalott?! - Úgy lesz, erről biztosíthatlak én is - bólintok. - Sokkal jobban szeretek én is formában lenni az oktatáson, mind az okító, mind a magam érdekében... bár az igazat megvallva nem számítottam rá, hogy ennyit ki fog venni belőlem dolog. Általában jól bírtam az éjszakázást de az elmúlt időszak a jelek szerint rám nyomta a bélyegét. Remélem hamarosan lezárul ez az egész, mert ha lesz valami éjszakai riasztás megint így nem sok hasznomat veszik. Aztán hopp, fék, megáll. Itt voltunk az egyetemen. Kinéztem a sötétbe burkolózó épületre, majd kicsatoltam az övemet. - Köszönöm még egyszer a lehetőséget, Amanda, már várom a következő alkalmat - mosolyogtam rá fáradtan, majd kinyitom az ajtót és kiszállok, de azért még benézek köszönni. - Vigyázz magadra hazafele ment.
//Köszönöm a játékot //
A hozzászólást Adam Revenor összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szomb. Jan. 11, 2014 2:16 pm-kor.
- Nem terveztem efféle karriert befutni! – mosolyogtam rá Adamre és egyáltalán nem sértődtem meg azon, hogy egy bűnözőhöz hasonlított. Lazán kezeltem az egészet inkább, amúgy is túl késő volt már ahhoz, hogy felkapjam rajta a vizet. Mondjuk valószínűleg akkor még ilyen körülmények között is megtettem volna, ha Benjamin szájából hangzott volna el ez a kérdés. Furcsa, valahogy különböző emberektől különbözőféleképpen veszem a bizonyos szavakat, de ezzel talán mindenki így van és nem csupán én rendelkezem valamilyen defekttel. Miután tényleg nem kellett olyan sok idő Adamnek ahhoz, hogy valamelyest magához térjen, nem kezdtem el pattogni, hogy túl sokáig ácsorgott odakint a hidegben. Felőlem megtehette, amennyiben ennek én nem látom kárát. Egyébként utána teljesen zökkenőmentesen tértünk vissza az útra, hogy onnan megcélozzuk a várost, ahonnan korábban kijöttünk. Már alig vártam egyébként, hogy elmerüljek egy kád forró vízben, és aztán bebújjak a jó meleg ágyamba. Álmos voltam, talán még a tévét sem fogom kivételesen bekapcsolni, csak alszom egy jót Boeval és máris reggel lesz. Tudtam, hogy így lesz, még szerencse, hogy holnap nem kellett felkelnem semmilyen fontos ügy miatt és aludhattam akár délig is, ahogy éppen a szervezetem megkívánta a pihenést. - Hát, ezen meg sem lepődöm! – nevettem el magam önkéntelenül is, amikor a régi tanáráról beszélt. Én sem örülnék neki amúgy, ha valakit annyira untatna a beszédem, hogy elaludna közben. Valószínűleg vérig sértődnék és a továbbiakban nem is érdekelne, hogy mi lesz az illetővel. – Ebből is látszik, hogy milyen kimerült voltál – fűztem hozzá a saját véleményemet az általa elmondottakhoz. – Na, tényleg pihend ki magad! – szóltam végül rá, még mielőtt kiszállt volna az autóból. Amint kinyitotta az ajtót, máris besüvített a jeges hideg, mire egyből megborzongtam egy kicsit. Nem tehetek róla, biztos, hogy nem szándékosan akart lefagyasztani, de attól még nem volt éppen kellemesnek mondható az időjárásunk, főleg nem így az éjszaka közepén, amikor amúgy is le szokott hűlni valamelyest a hőmérséklet. Legalábbis általában. - Én is várom! – biztosítottam róla lelkesen, és mielőtt visszahajolt volna elbúcsúzni, már akkor felé fordítottam a fejemet. – Oké! Jó éjszakát, Adam! – búcsúztam mosolyogva, még integettem is mellé a kesztyűbe bujtatott kezemmel. Miután ismét csak magam voltam, egy ideig még figyeltem, ahogyan a férfi lassacskán távolodott az autótól. Egyelőre még a lámpáim fényében látszott, de hamarosan elnyelte a sötétség, amint bentebb ért az egyetem területére. Oda én már nem akartam most kocsival behajtani, ezért biztosan nem haragudott annyira. Így sem kellett ám olyan sokat sétálnia, nekem pedig ez egy kis időspórolás volt. Amint Adamet már abszolút nem láttam, kicsit hátrébb tolattam és a helyes irányba fordítottam a kocsit. Hogy ne érezzem magam annyira magányosnak, fentebb hangosítottam egy kicsit a rádiót, hogy a hazafelé út annál hamarabb elteljen. Nem láttam semmiféle mozgást, egyik sötét hely felől sem, és ezt elkönyvelhettük egy szerencsés, eseménydús napnak.
Merészelje nekem azt mondani valaki, hogy nem veszem komolyan a munkámat! Na gyere, állj ide elém, mond csak a szemembe. Nos? Nem mondasz semmit? Akkor állj félre és ne tarts fel. No, így a kisebb közjátékot követően, tényleg elég komolyan vettem egyes dolgokat az életben. Ilyen a család, az egyes veszélyes tényezők figyelembe vétele, az amaroki jogkör... te jó ég, gyakorlatilag minden, ami mostanában az életemben fontosnak tekinthető. Lehet mégiscsak ki kellene húznom azt a bizonyos karót a hátsófelemből, kiengedni egy kicsit... najó, az meg már megint nem én lennék. Akárhogy is 550 évvel a hátam mögött már nehezen változik meg az ember. Ilyenkor már csak a beletörődés marad, hogy ezt dobta a gép, ezt kell szeretni... szóval tök fölöslegesen cséplem itt a szót vele és fel is fedhetem végre, miért is volt ez a gondolatmenet.
A minap megbeszélés volt az erődben, felvetődött, hogy hadgyakorlatot kellene tartani az erdőben. A szokásos rutineljárások egyike, amivel évről évre meg kell keseríteni a kiskatonák életét. Ebben mindenki egyetértett és megbeszéltük, hogy felmérjük a terepet, hogy találjunk egy megfelelő terepet a gyakorlathoz. Ahhoz viszont ragaszkodtam, hogy én is részt vehessek az műveletben. Ugyan nem voltam teljesen szakmabeli, de 40 évem volt kiismerni magam a környező erdősségben, szóval biztos voltam benne, hogy a tapasztalataimmal tudok segíteni a vezérkarnak. Vakarták a fejüket ugyan, de egyikőjük se mondott rá nemet. Miért is mondtak volna, elvégre én vagyok a parancsnok! Szóval a mai nap reggelén a kis vizsgálóbizottság... aha, kicsi, voltunk vagy félszázan... szóval kiszálltunk az erdősségbe és megkezdődött a felmérés. Kissé csípős volt az idő, még ha ez az én bőrömnek nem is igazán számított, de adtam a látszatra és jól fel is öltöztem a hosszúkabátomba, na meg egy kalap is mellé, hogy teljes legyen a kép.
Órákig tartott a művelet, a katonáknak pedig aligha tűnt fel, hogy két társuk szinte állandóan ott lebzselt a közelemben. Nem csoda, ők ketten vérfarkasok voltak, ráadásul azok, akiket én magam hívtam Fairbanks-be a saját és családom védelme céljából. Látszólag a dolgukat végezték, de fél szemmel állandóan engem figyeltek, hátha valami gond van. De nem volt. Egy idő után így, miután adtam néhány tippet a felmérőknek, elcsatangoltam a bizottságtól. Persze a két vérfarkas követett, de csak diszkrét távolságból. Jól tudták, hogy ha vágyok a társaságukra, akkor szólni fogok, de amúgy megmaradtak olyan messze, hogy látni se láttam őket, csak tudtam, hogy a közelben vannak. Így keveredtem az egyik országúti pihenőhelyhez. Na ezt hogy hoztam össze... taps-taps Victor. Bár annyira nem gond, elvégre ha megunom a kintlétet csak hívok egy autót az erődből és hazavisz. Éljen a kényelmesség. Szóval megálltam a pihenőhelyen, hogy eldöntsem, merre is tovább...
Hát engem nem érdekel senki és semmi az utóbbi időben. Eléggé bemorcultam a szobámba, bár nincs rá semmi okom, de ettől még vannak néhány száz évente ilyen hangulatingadozásaim. Mondhatnám azt is, hogy lelkiismeretfurdalásom van, bár nem tuti, hogy így igaz. Sose zavart, ha valakinek a tulajdonát elvettem, s nem is hiszem, hogy egy férfi lehet egy nőé vagy egy nő egy férfié. Ettől függetlenül piszkálja a csőrömet, hogy bár kellemesen elszórakoztam Darrennel, mégsem volt teljes az élmény. Jó szex volt, miért is ne lett volna? De lehetett volna jobb is abban a perverz tudatban, hogy a párja is beszáll. Ez beteges, még én is tudom, s ha nem is tudatosan, de talán emiatt zártam magamra lelkem reteszeit. A francnak se kell, hogy magyarázkodjam, hogy én aztán nem kaptam elég nagy kanalat a saját életemhez. Pedig akartam. De mi az, amit én nem akarok? Pár nap penészedés után meguntam a szobát és inkább kimerészkedtem a szabadba. Találomra választott helyszeneket jártam be, s a végén ide evett a fene a pihenőhelyre. Már rombolnék is ki a fák kozül, hogy letelepedjem az egyik padra csak úgy, mint minden normális ember tenné a helyemben, amikor megérzek valamit. Első reakcióm az, hogy nyakig felrántom a pajzsomat, s úgy óvakodom közelebb. Minden egyes lépéssel engedek egy keveset, mert ha nagyon fent van, akkor úgysem fogom érezni, hogy igazam van-e abban, ami megcsapta energiamezőmet a közeledéskor. Túlságosan ismerősnek tűnik az alak, aki itt tartótkodik. Ha tapogatózik felém, akkor azt leszűrheti, hogy 200-nál idősebb vagyok, de hogy mennyivel, azt nem mutatom meg neki egyelőre. Emberi alakom tökéletes lazaságával sétálok a férfi elé, hogy jól rálássak az arcára. Elkerekedett szemekkel néznék rá, hogyha nem lennék már néhány évszázada ura a mimikámnak. Így csak könnyedén megszólítom, mint egy idegent. - Kellemeset! - trillázom, majd kedélyesen hozzáteszem, miközben farkasom legalább olyannyira közel ólálkodik a másikéhoz, amennyire én lépek közelebb az emberi alakban. Úgy egy méterre állok meg Victortól. Még mindig semmi jelét nem mutatom annak, hogy ismerném, bár azt érezheti, hogy van bennünk valami közös. - Csak nem el talált tévedni errefelé?
Az őrszemek kiszúrták a közeledő nőt. Továbbították nekem az információt, bár tény, felesleges volt. Már messziről megéreztem őt. Fiatal vérfarkas, élete hajnalán, ha úgy vesszük. Kérték tőlem az instrukciókat, mit tegyenek. De nem adtam parancsot. Csak készenléti parancsot kaptak, nem láttam szükségét annak, hogy eltereljék. Most őszintén, szerintetek ha egy ilyen fiatal vérfarkas ártani akarna nekem, nem venném észre? Nem elég erős a pajzsa még ahhoz, hogy el tudja rejteni előlem az ártó szándékot teljesen. Persze, azért könnyelmű nem voltam, ezért maradtak ugrásra kézen, de nem jöhettek közelebb. Biztosan csak egy eltévedt járókelő, aki szeretne csak megpihenni, akárcsak én… persze lehetne felbérelt bérgyilkos, de ennyire nem rossz a lelkiismeretem. Így hát álltam, várakoztam sétabotomra támaszkodva, gondolkodva azon, merre vezessen tovább az utam. Végül feltűnt a nő, nekem meg furcsa érzésem volt. Amennyire az illem diktálta, végigmértem, de egyáltalán nem volt ismerős a számomra. Mégis, ahogy közeledett, valahogy kényelmetlen érzés fogott el. Az évszázadok alatt kiéleződött érzékszerveim ismerős, már-már nosztalgikus érzéseket hoztak felém. Nem tudtam hova tenni őket, de attól még ott lebegtek a levegőben. - Önnek is, hölgyem – hallhatja az általa régről jól ismert, kimért hangot. Aztán közelebb jött… és közelebb… és még közelebb… na álljon meg a menet! Elhátrálok tőle, amikor úgy érzem, hogy túlságosan közel jön hozzám. Egy méter egy olyantól, akit egyáltalán nem ismerek, számomra túlságosan is közelinek számít… főleg, hogy ez a némber még a farkasát se fogja vissza… de ez is… ez a kellemetlen érzés… valóban kellemetlen? Vagy egyszerűen nem tudom hova tenni? - Egyáltalán nem. Az ön farkasa viszont a jelek szerint eléggé. Tudja csak, hol a helye. Ezek a mai fiatalok… de mégse voltam annyira goromba, mint más esetben. Ez az érzés nem hagyott nyugodni és ezért nem kezdtem egy tisztességes, angol „elmész te most innen azonnal” című történettel.
Ha most ennék valamit, akkor félrenyelném, azt hiszem. A hangja legalább olyan ismerős, mint amennyire az alakja volt, s így a kettő együtt a nyakamba húzza a múlt összes szennyesét. Szélesen elvigyorodom, de nem szólok még semmi célzatosat, nem eresztem lejjebb a pajzsomat, csak nemes egyszerűséggel még mélyebbre furakszom Victor személyes terébe. Farkasom szinte hozzátolhatná orrát az ő bestiájához, hogyha akarná. Ha olyan orrtologatós jószág lenne, s nem inkább fenékbe harapós. - Valóban? – nyújtom el a szót, vészjóslón pimasszá varázsolva ezzel a kérdést, hogy aztán egy pillanat tört része alatt borítsam rá pajzsletolás nélkül a múltunkat. - Már nem szeretnél virágot szedni neki? – kérdem bizalmaskodón, majd elhallgatok. Hogyha eléggé ledöbben attól, amit hall, s belefagy esetleg a mozdulatba, akkor szemtelenül még úgy is helyezkedem, hogy a vállára támaszkodjam – mit támaszkodjam, egyenesen eget verő pimaszsággal könyököljek oda – ezzel tökéletesen át- és meghágva minden illemszabályt. Rettentően élvezem a helyzetemet. Acsargóm körbe-körbe járkál bennem várva azt a pillanatot, hogy végre kitörhessen, de most nyugalomra intem, mert túl ismerős lehetne, kevésbé sokkoló. Viszont ez a testem? Nyilván nem erre számítana Annakpokot illetőn. Bár én nem is mondtam, hogy az volnék. Egyelőre nem vagyok több egy szemtelen nősténynél, akinek Victor számára túl ismerős lehet a jelleme, az energiája és úgy általában mindene.. csak az a teste ne volna ilyen groteszkül más. Nő. Ízig-vérig nő! - Szóval.. megkérdezem még egyszer! – csavargatom ráérősen ujjamra egy szőke tincsemet, s domborítok közben, mintha mindig is ebben a testben lettem volna otthon. Szeretem azt, amilyen, hogy szexi, hogy vadító, hogy olyan szinten nőies, amilyen nem voltam sem Acaciaként, sem Annarózaként. Ki is használom nem kicsit az adottságait. - Eltévedtél esetleg, Győzelem? Direkt nem a nevét mondom ki, bár nem azért, mert nem vagyok biztos a dolgomban. Biztos vagyok én, s ha tévednék, akkor is könnyedén elintézném azzal, hogy hasonlított valakire. Az energiái mondjuk nem hazudnak, túl közeli kapcsolatban állunk mi egymással ahhoz, hogy csak úgy elmenjek mellette, ha találkozunk. Azért fogalmazok így, használva Victor nevének jelentését, mert volt abban valami győzelmi, ami a virágszedés után történt vele. Hisz anélkül már rég a kukacok ennék, nem lehetne a gyermekem, a vérem, a.. normálisabb felem? Na jó, ez merész kijelentés lenne a részemről, hisz nem tudhatom mi lett belőle az elmúlt évszázadok alatt. Mondjuk akármi is, jó eséllyel még mindig nornálisabb, mint én vagyok. Kíváncsian várom, hogy veszi-e az adást, vagy ha nem, akkor mit lép. Ha meg akar tépni, abból nem kérek, köszönöm! De amíg csak verbálisan inzultál, addig én is baszogathatom szavaimmal a fülecskéjét. Azt az édeset.. nyam.. megcsócsálnám azt hiszem. De kit nem? Szerintem nekem még az ördögök öreganyja és öregapja sem lehetne elég nullszaldósan kívánatos.
Úgy tűnik, ez a beszélgetés a lassan csúsztatott információk jegyében akar eltelni. Mondanom se kell azoknak, akik ismernek, hogy ez egyáltalán nem volt ínyemre. De voltak kik nem ismernek, szóval számukra ez elmondandó információ. Ha valaki akart tőlem valamit, az közölje már az elején, térjen az lényegre, mert egyáltalán nincs türelmem az ilyesmihez. Ez a huzavona, gyakorlatilag nyúlhatnék be a kabátomba és vehetném elő a harapófogót, hogy kihúzzam, miért is viselkedik úgy, mint valami régi haverom... haver, na ez is jó szó már megint, tényleg öregszem. Amikor viszont elhint nekem egy információ morzsát, láthatóan megilletődök. Soha senkinek nem beszéltem erről. Most őszintén, gondoljátok át az esetet. Ülünk az asztalnál, vérfarkasokkal, és jön a kérdés. Téged miért haraptak be Henry? A csatatéren súlyosan megsebesültem és így mentett meg a teremtőm. Érdekes, te George? Tartozás, ez lett az ára. Uh szívás, no és te Victor? Lezuhantam a szikláról virágszedés során. Szóval remélem lehet érteni. Ezek után hallani ezt valakitől... érthetően megilletődtem, így volt lehetősége rám támaszkodni. Persze ez tartott addig, míg egyik kezem a hasára nem tévedt és hátrébb nyomtam. Nem egy agresszív taszítás volt, inkább csak amolyan jelző értékű, hogy tudja, hol a helye. - Pontosan így gondolom és örülnék, ha nem mászna bele a személyes terembe - mondom ridegen. - Honnan tud erről? Nem voltam egy virágszedő személy, egyetlen egy emlékképem volt hasonlóról. Erről pedig csak a teremtőm tudhatott, annyira én se rúgtam még be szerintem, hogy csak úgy elkotyogjam. Ez a nő viszont nem volt a teremtőm. Nem lehetett, hiszen emlékeztem rá, milyen volt ő. Beleégett a tudatomba, mint minden vérfarkasnak, a saját teremtője. Viszont ez a nő mellé még hülyének is néz, vagy teljesen süket, amikor újra kérdezni akar. Hát az eszem eldobom, miért ver engem meg ilyenekkel az élet? Valószínűleg csak azért nem hagytam még itt csapot-papot, mert érdekelt, honnan szerezte az információt... na meg ez a szójáték is, amit ellő nekem a nevemmel. Tudja a nevem, van benne valami ijesztően ismerős, de mégse jut eszembe semmi. Ez pedig valahol nagyon idegesített. Derüljön már ki valami kézzel fogható is! - Már az előbb is elmondtam, hogy nem - válaszolom, érezhetően utálom magam ismételni. - Most pedig én kérdezek. Ki maga és honnan tudja a nevemet? Láthatja a gyanakvó csillanást a szememben, hogy én is ismerősnek találom, de egyben tanácstalan is vagyok. A nevemet persze nem nehéz megtudni, hiszen mióta élek, ugyanazt használom, de ez az információ morzsa, amit elhintett... most már tényleg tudni akartam, hogy ki ez a nő, már a farkasom is olyan érdeklődve szemlélődött, mint kisgyerek a búcsúban. Választ akartam a kérdésemre és bár én nem voltam az a fajta, aki csak úgy elmegy a tettlegességig - Ryant leszámítva -, feltett szándékom volt kiszedni a nőből. Vagy így, vagy úgy.
Nem értem, hogy mit van úgy oda, egyszerűen dühít az ellenségeskedése. Már csak azért is, mert nem vagyok képes feldolgozni azt, hogy nem indul meg a vezérhangyája. Nem egy idiótát teremtettem, hanem egy értelmes, gondolkodó lényt ajándékoztam meg a szabadsággal, szóval kezd betelni a pohár. Ahelyett, hogy reagálnék szavakban, inkább tettekben teszem azt. Elé lépek szorosan, oldalra tud elslisszanni, vagy hátrálni kényszerül, ha nem akarja, hogy benne maradjak a személyes terében. - Te annyira ördögi vagy, hogy az már angyali. – duruzsolom neki teljes átéléssel, mit sem foglalkozva azzal, hogy zavarja-e a jelenlétem. A bennem élő farkas sem tágít, energiái – amennyit elengedek belőlük egy fiatal (Victorhoz képest) farkas hamis képében – marcangolják rokonáéit. - Én mindenről tudok! – bújok ki ismét a válaszadás elől, majd azzal a lendülettel nyúlok victor felkarjához, hogy mindkét oldalon megszorítsam azt, így jobbról és balról is fogságba zárva a férfit. Nem támadó a mozdulat, inkább csak arra megyek rá, hogy megakasszam a mozgásban, ám ettől még felfoghatja dominanciaharc előszelének is. - Hagyjuk a köntörfalazást, ha meg akarsz kapni, inkább mondd ki nyíltan. – vetítem ki rá saját gondolataimat és érzéseimet, majd olyanra vetemedem, amire nagyon rég vágytam már. Szemtelen, ocsmány dög dolog, amire készülök. Nem vagyok én Villám, azt meghagyom Tipinek, ám feltehetőleg még így is sikerül elég gyorsnak lennem. Ajkaimat Victoréira tapasztom, továbbra sem eresztve el a karjait, így tartva egy helyben. Mögöttünk egy tábori pad van, hátrálni nem nagyon van hová, ha oldalazna, akkor meg fordulok vele. Persze elkaphatja a fejét, s koránt sem biztos, hogy ajkain rést tudok ütni ahhoz, hogy nyelvemmel is megízleljem az övét. De nem is ez a lényeg. Amiért a játékot elkezdtem az az, amit abban a pillanatban cselekszem, amint nem talál a csókom elutasításra. //Off megjegyzés: hogyha Victor nem hagyja a csókot, akkor a reag következő pár – dőlt betűvel szedett sora – nem történik meg.// Leeresztem a pajzsot, hogy míg ajkaim fogságában tartom az övéit, készséggel a nyakába tudjam borítani mind a nyolcszáztizennégy évemet. Nem finomkodom, nem eresztem szűrőn keresztül az energiáimat, hagyom, hogy megízlelje azokat, hogy eszébe jusson, hogy aki őt csókolja épp, az régebben férfinak számított, akkor is, hogyha lélekben és teste egyik felében nem volt az. Persze csak pár érzékletes pillanat az egész, nem tartom egy percnél tovább lent azt a pajzsot, ennyiből is világossá kell válnia Victor számára annak, hogy ki is vagyok én, s miért voltam annyira ismerős. Ajkaink végül elválnak egymástól – vagy így, vagy úgy – s nem maradok más, csak az a fiatalnak számító farkas, aki eddig is szemtelen volt, s most sem kívánja moderálni magát. - Mint mondottam, én mindent tudok. A név amin szólíthatsz, tekintve azt a karót nyelt seggedet, legyen mondjuk Autumn. - nem a Triát mondom neki, elvégre az csak becenév, s Victor nem az a becézgetős fajta. -Gondolhatsz rám úgy, hogy közösen kell dolgoznunk az ellenszérumok és a járványok terjedésének megelőzése érdekében, mielőtt négy halálos betegség megfertőzi az egész emberiséget. De képzelhetsz rólam bármi mást is Virágszedő Victorom.. Küzdhetünk is, de gondold át.. vajon megérné neked? Nem hiszem. Legyen elég egyelőre ennyi információ, s maradjunk annyiban, hogy itt és most én kérdezek. – már elengedtem a karjait, de nem húztam ki tökéletes formámat a személyes teréből. Élvezem a közelségét. Rég volt már, hogy találkozhattam vele. S az sem mellékes, hogy örömmel tölt el a tudat: ő valószínűleg nem élvezi annyira, hogy ilyen közel lehet hozzám. Nem is értem.. miért?
Nem tudom, mennyire látszódott rajtam, de eléggé forogtam az agykerekeim. A farkas létnek van egy újabb, igencsak nagy előnye. Az emberekkel ellentétben nem következik be időskorban mentális leépülés. Sőt, pont ellenkezőleg, mentális megerősödésnek nézünk elébe. Éppen ezért a memóriánk is jóval élesebbé válik, vissza tudunk emlékezni olyan dolgokra, melyekre rendes körülmények között senki. S most az én agyam, mintegy fénysebességgel igyekezett átnézni fél évezred adatait. Kerestem az árulkodó emléket. Azt, amelyikben beszéltem beharapásom körülményeiről. Volt annyi minden a fejemben persze, hogy nem volt könnyű. Valahol viszont volt egy olyan érzésem, hogy ez csupán egy elejtett mondatomból derülhetett ki, elvégre nem hangoztattam szívesen. Az emlékeim pedig egyre csak tűntek fel bennem, ahogyan haladtam hátrafele az időben. Hol… mégis hol… eh… mivan?! - Ha engem ördögnek tart akkor még nem látott olyat. Tény, nem voltam én a legmakulátlanabb vérfarkas ezen a világon, de azért ne menjünk túlságosan messzire. Valószínűleg kivételesen Kirill is egyetértene velem ebben és követelné magának a címet, én meg kivételesen örömmel vágnám a fejéhez, hogy vigye csak, nekem nem kell. A farkasom közben továbbra is figyeli az eseményeket és láthatóan nem hatja meg, hogy a szemtelen nőstény miben mesterkedik. Bár tény, neki is piszkálja a csőrét, amiért valaki nem tiszteli az idősebbet – hiszi ő magáról ezt. - A minden elég tág fogalom, de engem csak az értesülései érdekelnek. Valahol kezd az az érzésem lenni, hogy már megint valami dilis szőkével hozott össze a sors, aki a változatlanság kedvéért a fülében hordja a füldugót még szabadidejében is. Már éppen megint hangot adnék a sürgetésemnek, amikor megérzem a fogását. Próbálom kihúzni a kezeimet a fogásból, de egyből rájövök, hogy túlságosan erős ahhoz, hogy csak úgy sikerüljön. Talán Sangilak vére? Lehetséges, más magyarázat aligha van. Na de amikor meghallom, hogy mi a véleménye a kialakult helyzetről, nem kicsit lepődök meg. Kezd nagyon, de nagyon sok lenni ez a nap. - Túllő a célon, hölgyem – adom tudtára a véleményemet. Ami pedig ezután következik… nos, hagy bocsássak előre valamit. Nem vagyok ferde. Tény, hogy a családtagjaim főállású agglegénynek ismertek meg az elmúlt évszázadok során, de semmi bajom nem volt a női nemmel olyan téren, hogy a sajátomat részesítsem előnyben. Voltak nőügyeim, futó kapcsolataim, csak hát éppen hosszútávú nem akadt. Hogy miért mondtam ezt most el? Mert talán kissé érthetetlen lesz, ahogyan cselekszek. Lehet alapvetően nem lett volna ellenemre a dolog. Elvégre, eléggé igéző jelenség volt a szőke, valószínűleg minden férfiember becibálná az ágyába. Nekem se lett volna alapvetően ellenemre a dolog, ha kellemes, idilli környezetben történik mindez. Viszont úgy, hogy lassan a fejemben van a pulykaméreg meg az összes létező vérnyomásom már kevésbé se voltam olyan hangulatban, hogy belemenjek a kis játékába. Elvégre, én nem voltam Darren. Szóval amint jött volna közel és felismerem, mit akar, félrehúzom a fejemet és amennyire tudom a kezemmel és igyekszem távol tartani. Szép-nemszép, ez most nem olyan esemény. Még ha el is ér, nem engedem be. - Elég. A szemem fenyegetően villan meg és már jócskán végén járok amúgy kicsiny türelmemnek. Annakpok emlékezhet rá, hogy sosem voltam a türelem szobra és most is csoda, hogy még nem kiabálok az arcába, nem kevés nyálförgeteget zúdítva rá. Persze ami késik, nem múlik. - Szóval Autumn – jegyzem meg, miközben végre valahára elenged és feladja a smacizós kedvét. – Nos, Miss Ősz, talán másokra hatni tud az embereket érintő, betegségekről szóló szövegéről, de ez most nem az a pillanat, amikor… Elhallgatok, ugyanis furcsa dolog történik. A farkasom, aki eddig kissé haragos szemmel figyelte a nőstény játszadozását, hirtelen felkel és közelebb sétál a körülötte sündörgő nőstényhez. Közvetlenül előtte áll meg, arcát majdnem a másikéba dugva, a szemét nézve. Észrevett valamit… valami ismerőset.
- Óh, dehogynem láttam! – mosolygok Victorra ördögin, még szemfogamat is kivillantom, ami így emberként nem annyira fenyegető, hiszen nem különbözik a rendes fogaktól, de benne van valami mélyről jövő szemtelenség, mely zavarhatja az öreget, főleg, hogy fiatalabbnak hisz saját magánál. - Sose adtam ilyen könnyen az értesüléseimet, cicavirág. – kacsintok rá. Olyan poros ez a becenév, mint egy múmia, s ha ebből se jön rá, hogy melyik indián becézgeti régről, akkor komolyan el kell gondolkozzam rajta, hogy kikapom belőle a farkasát dühödten, mert egy gügyére, agybéli zoknira pazaroltam az ajándékomat. - Életedben először szólítasz hölgynek! – nevetem el magam. Nem bírom visszafogni, amennyire idegesít, annyira szórakoztat is. A nőstényem mája kifejezetten hízik. Nő. Hölgy. Haha, Victor, haha! Megforgatom a szememet a kosárra, amit kapok. Mivel ő elforgatta a fejét, így nem biztos, hogy látja – de ha látja, akkor sem érdekel – a mozdulat születését, mellyel meg kívánom lökni, távol magamtól. Remélhetőleg sikerül akkorát taszítanom rajta, hogyha el nem is esik, de helyhiány miatt kénytelen lecsüccsenni minden kellemet mellőzően a pihenőhely padjára. - Mi az, hogy elég? – villan meg farkasom tekintete emberi íriszeim helyett. - Láttad a Csillagok Háborúját, Victorom? – lendítem a lábaimat, hogy lovaglóülésbe helyezkedhessem az ölében. Ez alól csak akkor tud kibújni, ha időközben farkassá válik, kirobbantva magából a dögöt. Ugyanis a pad elől nem tágítok, így nem sok esélye van felpattogni emberként. - Idézek neked belőle, ha nem bánod. Miss Ősz szereti a filmeket.. Szóval! – köszörülök torkot, s ha még mindig nem ugrál nagyon, akkor az ölében ülve nyaka köré fonom karjaimat, vállán áttéve kezemet. - „Luke, én vagyok az apád!”. Még így sem vagyok ismerős? szeretem ezt a groteszk játékot. Kedvtelve figyelem, hogy ideges lesz és acsargóm is örömmel töltekezik a hím reakcióin. Szinte a képébe röhögi fehér pofájával vicsorítva: ~ Na mi van öreg, leesett már?. S mindeközben emberként megpróbálom kihasználni a meglepettségét és újabb csókot kívánok megpróbálni. Olyan nincs, hogy én nem kapom meg, amit akarok! Esélyét sem adom meg neki.
- Nem, határozottan nem. Eléggé nagy fogalmi tévedésben élhetett a nőszemély. Én ördögi vagyok? Akkor Kirill maga a sátán. Vagyis nem lehet, ez biza biztos. Én legalább voltam annyira egyenes, hogy nem kevertem a lapokat, legalábbis úgy nem, hogy nem mutatom közben a paklit. Kirill az viszont mindig mindent a háttérben csinált, miközben adta a maga megnyerő képét. Tetszelgett, tette a szépet, még engem is megtévesztett... de aztán megláttam, mennyire egy gennyláda és megfogadtam, hogy még egyszer nem fog átverni. Persze ahogy időről-időre szembesültem a dolgaival mindig el kellett gondolkoznom, hogyan süllyedhetett idáig ez a rohadék. S talán süllyedhetett azóta mélyebbre? A következő szavaira nem reagálok semmit, csak a szememet szűkítem össze. Mondhatjuk, hogy ez nem több, mint valami pimaszkodás, de elkezdett kattogni az agyam. Ez a túl sok említés már túlságosan is beleverte a szeget a fejembe. Meg mi az, hogy most szólítom először hölgynek? Az agyam már erősen elkezdett kattogni, hogy mégis honnan ismerhetem. Egyre messzebbre és messzebbre haladtak a gondolataim, tűnődve, keresve a kapcsolódási pontot. Elég jó volt az arcmemóriám, még a futó ismerősök is megjelentek, felderengtek, majd eltűntek, amikor nem volt meg az ismeretség. Mivel csak egy arcot kellett volna felismerni így viszonylag gyorsan keresgéltem, szinte fénysebességgel száguldottak a gondolataim... mígnem eljutottam oda, hogy a memóriám is csődöt mondott, mert már a gyerekkori emlékek is megjelentek, de semmi. Ez pedig rohadtul kezdett már idegesíteni... főleg, hogy elvetetődött egy gondolat a fejemben, ami... amibe inkább nem is akartam belegondolni. Talán túlságosan is lehetetlennek véltem ezt az egészet... vagy mégse lehetetlen? Mindenesetre a szememben csillog az értelem szikrája, hogy valamit már kapiskálok. Gondolataimból egy lökés meg a rám telepedő nőstény szakít ki. - Nem, de te csillagokat fogsz látni ha nem szállsz le rólam azonnal - szólok hűvösen. Na innen viszont egyre inkább kezd minden kínosan egyértelművé válni. Hogy miért is esett le olyan lassan a tantusz? Nos emberek, valamit nézzetek el nekem. Megvénhedt farkas vagyok, meglehetősen konzervatív és úgy vagyok vele, ahogyan láttam valamit, az bizony úgy is volt és kitartott a mai napig. Ilyen pedig a teremtőm kérdése is. A teremtőm férfi volt, még ha a szellemek elég csúnyán megverték őt néhány extrával is. Férfi volt... ne pedig nő... igen, ragaszkodtam ehhez, ez élt bennem. Aztán hogy most kiderüljön egyik pillanatról a másikra hogy hoppá... na igen, szerintem azért ez mindenkinek okozna egy kisebb lelki traumát. A farkasomnak viszont nem, ahogyan megfogan benne a felismerés. Még közelebb megy ahhoz, akiből származik, majd nyakát a nyakához érinti, pofájának alsó részét a nyak felső részéhez érintve, mintegy ölelést mímelne... hogy 500 év után újra találkozzon azzal, akitől ered. Nekem viszont annyira nem meghitt ahogyan már megint az ajkával támad és bevallom, mivel a felismerés sokkja alatt vagyok először nem is igen reagálok, szóval van lehetősége kiélni magát. Csak amikor úgy ahogy megemésztem, hogy mivan, teszem a mellkasára a kezemet és nyomom hátrébb... annyira nem, hogy leessen rólam, de annyira igen, hogy az ajka eltávolodjon. - Mi a fészkes franc történt veled? - szerintem elég egyértelmű, hogy ez a kérdés most az eléggé szokatlan csomagolásának volt köszönhet.
Az egy dolog, hogy szerinte én fogalmi tévedésben voltam, de szerintem meg ő volt az, aki nagyon eltévesztette a házszámot, amikor a logikai érzéket osztogatták. Nem tudom, hogy miért nem képes észrevenni azt, ami határozottan kinyomja a szemét. Mondjuk na, az is igaz, hogy eléggé rosszindulatú vagyok és sokat várok tőle, elvégre ezt az arcot nem láthatta még sehol, s az energiámat rejtegetem előle abból fakadó bosszúból, hogy nem engedte azt, hogy megcsókoljam. Mindenesetre megpróbálok neki a magam módján segíteni és vigyorogva várom a reakciót, mely nagy sokára – mondjuk igaz, hogy az is sokára lett volna éntürelmetlenségemnek, ha azonnal kapcsol – meg is érkezik egy idióta kérdést és a lopott csókomat követőn. Szinte várom, hogy fintorogjon, hogy úgy reagáljon, mint Biisa, amikor megnyaltam az ajkait. De Victor nem Biisa, ez egyszerre tölt el örömmel és bosszant is fel. Acsargóm kedvtelve hagyja a bújást, orrával megböködi a hím pofáját, hogy aztán meg is nyalja azt, mint valami szerető szülő. Rossz vicc, tudom. Nem vagyok mintapéldánya a kölyöknevelésnek, de Victorral azért egész rendes voltam, így emlékszem. Az idő sok mindent megszépít, azt mondják, de ennyit csak nem tud szépíteni rajta.. - Nyolcszáz év történt, majdnem. - válaszolok, miközben nekitámaszkodom vállainak, s ha időközben felállt, akkor ülésbe lököm őt a padon, ami előtt tartózkodunk. Ha nem kelt fel, akkor melléülök, s egy pillanatra ledobom a pajzsomat, hogy megláthassa Annakpok után Alastairt, Annarózát, Acaciát, Amost és végül Autumn-öt. Pillanatképeket plántálok ekképpen elméjébe, hagyom, hogy olvasson a múltam energiáiból, ráöntöm, hogy aztán vissza is szívjak mindent, magamra rántva a pajzsot megint. Épp csak pár másodperc történelemmel ismertetem így meg, nem kell mindent tudjon. Nem tudom én sem, hogy még bízhatok-e benne. - Darren említette, hogy errefelé vagy. Örülök, hogy látlak! – fordulok féloldalasan victor felé, s kacsintok rá. Érezheti, hogy itt valami következik, szemtelenül villan felé pikantériával teli tekintetem. - Ha tudnád, milyen rég vártam, hogy megkóstolhassalak. Nem vagy olyan finom, mint amilyennek képzeltelek. Akarsz korrigálni és javítani a híreden? – utalok a csókra. Félreérthetetlenül. Az „és veled mi történt?” frázis ráér később is.
Ha ezek után valaki azt mondaná rám, hogy öreg vagyok, zsémbes és túlságosan konzervatív, szerintem kénytelen lennék teljes mértékben igazat adni neki, még ha legszívesebben fejbe is kólintanám az illetőt saját magával. A lehetősége a dolgoknak ott kódorgott a fejemben már pár perce, de következetesen mondtam nemet rá a régebben való tapasztalataimnak hála. Értem én, hogy manapság olyan rohadt nagy divat saját nemi identitásunkat megkérdőjelezni, próbálkozni a saját vagy mindkét nemnél, de ezek annyira távol álltak tőlem, mint Fairbanks Moszkvától. Az meg már pláne, hogy párszáz éve még valaki férfi - még ha eléggé megtévesztő domborulattokkal is rendelkezik -, de utána meg hirtelen nővé avanzsál. Ez azért lehet még a mai világban is kissé erős lenne mindenfajta operáció nélkül. Szóval igen, most így utólag tényleg verem képletesen a fejemet a falba, amiért ennyire nem esett le a dolog, de hát na... Darth Vadernek is a szemébe kellett mondania a fiának a dolgot, nem? ~Térjetek vissza a felmérőkhöz, itt nem lesz semmi gond~ - utasítom a két közelben levő farkast, akik eleget is tesznek a kérésemnek és eltávolodnak. Kicsit szokatlan lehet, hogy a farkasom így viselkedik, de valahol érthető. Évszázadok óta voltam már a Wainwright család feje, ennyi idő alatt pedig elég sokan várták tőlem a megoldást, a következő teljesítendő dolgot. Ennek pedig eleget is tettem, de valahol egy idő után az embernek szüksége van rá, hogy kicsit ő érezhesse magát kisebbnek a másik mellett. Erre egy ilyen öreg farkasnál nincs is jobb lehetőség, mint egy még öregebb teremtő közelében lenni. Miután viszont megvolt a szükséges köszöntés a fehér farkas visszább is húzódzkodik, mielőtt még valaki elcseppen. - Ahhoz képest elég jól tartod magad. Talán túlságosan is jól. De most tényleg. Annakpok emlékezhetett rám, amikor beharapott. Fiatal voltam, zsenge, sima arccal, nyughatatlan természettel. Mára, ha lassan is, de kezd kiveszni belőlem az, amit fiatalságnak lehet nevezni. Óóó, volt még bennem pár száz évre elegendő tartalék, az biztos... de a vonásaim vénültek, ahogyan már a mozgásom is csak kicsit emlékeztetett az egykorira. Ahhoz képest ez a szöszke mint akit most húztak volna elő abból a bizonyosból. Már kérdeztem volna, hogy mi a titka, amikor szembesültem a tényállással és hát finoman szólva belefagytam a padba. Alapvetően már az én energiáim is bántóak lehetnek kicsit, ha teljesen leeresztem a pajzsomat de ehhez képest kispista. Talán csak azért nem kezdek el fuldokolni a többlettől, mert már én is idős vagyok és erős mentálisan. De ennek ellenére azért nem egy kéjutazás ez sem. Meg az emlékképek, amiket mutogat... najó, ez már lassan tényleg kezdi kimeríteni azt, amit eddig elképzeltem erről a világról és új távlatokat nyit. Különböző arcok, de félreismerhetetlenül ugyanaz az energia lengi őket körbe. Korábban nem vettem észre a nyilvánvalót, de tanulva a dolgokból inkább nem kételkedek arról, hogy mit láttam, miután megtaláltam a hangomat. - Ez mégis hogy lehetséges? Aláírom, hogy már pusztán a mi létünk is irreális, de ez... vagy neked tényleg mindent szabad? - szerintem teljesen logikus kérdés mindezek után. Annyira hihetetlen volt, hogy az annak idején szőrén-szálán eltűnt teremtőm megint itt üldögél mellettem, mint a régi szép időkben Amerika elhagyatott vidékein. Tudni nem tudtam, hogy ez most jót vagy rosszat jelent-e, talán a jövő zenéje. A viszontlátásnak ugyanakkor örültem, még ha kissé elég hülyén is jött össze a dolog. - Én is, bár azért egy képeslapot küldhettél volna vagy valami - engedek meg egy halvány mosolyt magamnak, de aztán jön egy újabb információ, ami új. - Nekem nem tett említést rólad. Mikor találkoztatok? Na szép, ha megtudom, hogy Darren titkolózott előttem ezzel kapcsolatban, én tényleg nem tudom, mit csinálok vele. Talán ki lehetett érezni belőlem a bosszúságot, de igyekeztem mélyen tartani. Majd megkapja a hím maga, ha legközelebb találkozunk. A szemöldököm viszont valahova a homlokom közepére szalad, amikor elhangzik a következő kérdés. Hát ez szép. - Pont egy ilyen savanyú teát szürcsölnél? Az én híremen már nincs mit javítani régóta. Kösz nem teremtőm, szerintem ennyi smaci a részemről bőven elég volt. Bár lehet pont a Darrennel való találkozása miatt hitte azt, hogy én is valami hasonló beállítottságú volt. Hát nem, Darren nem tőlem örökölte a cédaságát, az már egyszer fix.
- Nem lehet mindenki olyan aszott vén farok, mint te vagy! – nézek végig rajta szeretettel. Nincs nekem Victorral semmi bajom, sőt, a farkasomat kifejezetten elöntik tőle a se anyainak se apainak nem titulálható szülői érzelmek. De ettől még a nyelvemre nem kerül csomó. Én így szeretek, mert a pokolba vezető út is jó szándékkal van kikövezve. Vagy a mennybe vezető rosszal? Baromira mindegy, azt hiszem. - Nem tanítottam meg neked, hogy sose keress olyanra magyarázatot, amire nincs? Ja, hopp! Hisz nem sok mindent tanítottam neked.. szar alak voltam, s még mindig az vagyok. – vállat vonok vigyorogva - A lényeg, hogy nagyon sok minden lehetséges, amiről még csak nem is ábrándozhat az se, aki olyan létformával bír, mint mi. És igen, nekem még ezt is szabad! - a többieknek nem. De őket nem emlegetem, eszemben nincsen eljátszani ugyanazt a hülyeséget, amit egyeseknek. Én nem adom ki a társaimat és nem azért, mert annyira túltengne bennem a bajtársiasság, egyszerűen csak tojok rájuk és annyit sem érdemelnek, hogy beszéljek róluk. - Amikor betörte a garázsom kapuját egy autócsodával. Nem tudom már napra pontosan, de gyümölcsöző volt, azt kell mondjam. Egész kellemes beszélgetést folytattunk. – be is meg ba is, de nem ragozom. Ha ismeri Darrent, akkor sejtheti, hogy mi a helyzet. Egyelőre időben ott vagyunk, hogy másról nem tudok, csak arról, hogy mily jól éreztük magunkat. Smst még nem kaptam, hogy szereljek autót North Polenál. - Nem gondolom, hogy kibeszéli veled a szexuális életét. – vigyorodom el. Na tessék, kimondtam és még mennyire élveztem is. Mint amennyire a reakcióját is élvezni fogom. Ha nem lepődik meg, az is egy válasz, s el fog önteni tőle a mellkasdomborító büszkeség. Szép kis família ez, mondhatom! - Teát? Hjaj, dehogy! Nem hallottad még, hogy a férfi olyan, mint a jó bor? A korral nemesedik. – incselkedem vele. Amúgy ezt a nőkre szokták mondani, de mindegy az. Evezzünk hát tovább. - Azóta itt esz a fene, vagy jártál másfelé is? Jó lenne ha mesélnél nekem a helyi falkahelyzetről. Megmondom az őszintét, eléggé tojok rá,d e megvan az okom arra, hogy ezt kérdezem.. – térek rá a praktikus vonalra is. Elvégre nem mindig csak az élvezet, ugyebár.
- Te beszélsz? Olyan öreg vagy, hogy már a kódexekben kell utánad olvasni. Naja, anyja fia... vagy apja fia... nézőpont kérdése. Megvolt bennem a tisztelet az öreg iránt, főleg most, hogy tudtam, tényleg ő az. Ezzel probléma sosem volt, még ha a múltban sem volt teljesen feszültségmentes. Azt viszont senki se várja el tőlem, hogy most emiatt behúzom fülem farkam és nem merem megmondani neki a magamét. Ha már kóstolgat kapja csak vissza. - Gratulálok, szép öngólt lőttél - kuncogok. - De megnyugtatlak, azért nem voltál csapnivaló teremtő. Hm... érdekes. Beszélgettem annak idején az Annernerkkel a létünk lehetőségeivel kapcsolatban. Mikor azt mondtam neki, hogy sokkal többet már úgy se mutathatnának nekem, mint amit láttam az életem során, csak megcsóválta a fejét és nagyjából ugyanazokat mondta, mint te most. Most már kezdek igazat adni neki. Naja, én meg a begyepesedett agyam. Lehet néha fűnyírást kellene rendeznem benne, mert a végén még túlnő a kúszónövény és elzárják az agyamat a külvilágtól meg az új dolgoktól. S akkor jön az, hogy ilyen "egyszerű" dolgok elmaradnak. Najó, mondjuk a nyaka nyúljon meg a teremtőmnek is, hogy nem tudta nyíltan a szemembe mondani, hogy ki ő. S még a férfiak bonyolítják túl a dolgokat. Röhej. - Beszélgettetek mi? Na és ez volt az a pont, ahogy mint ha elkezdtek volna gyűlni a kalapom felett a fekete felhők. Éppenséggel nekem is a nyelvemen volt az a bizonyos "Baszélgettetek" című kérdés csak hát azért én ritkán engedem meg magamnak a vulgáris beszédet. Legyen már valami tartásom a rengeteg suhanc között, nemde? - Óóó, velem nem beszéli ki... másoktól hallom vissza. Igyekeztem megőrizni a hidegvéremet de mivel kb teremtőmnek olyan vastag a pajzsom, mint egy papírlap, aligha lehet számára akadály belátni a réteg alá. Hát Alignak balheréjének a nyúlványa rúgja már meg ezt a kölköt! Mindig bejátssza ezt. Végre elkezdek hinni benne, hogy hajlandó monogámmá válni, szakítani a régi dolgaival, még egy nőstény - egy másik szőke - is van hozzá kézhez, erre... lassan már gyűjteményes kötetet adhattam volna ki a litániáimból, amit már a fejére olvastam, kezdve az atanerki idejétől. Erre... de az még hagyján, hogy nem tudja felhúzva tartani a sliccét... hogy szépen más lyukakat is keresgél közben... de hogy már a teremtőmet is felpróbálja azért ez már valahol túlmegy egy határon. Mondjuk lehet Annakpok is megérdemelne egy taslit ezért, ha egyáltalán megérezni a legyintésemet. Remek... nagyon remek... na csak kerüljön a kezembe a telefonom. - Na már vártam mikor jössz elő ezzel a hasonlattal. De te legalább valami italt mondtál és nem a sajtot, mint az egyik lüke kölyköm. Közhelyek forever. - Nem, nem sokkal azután, hogy eltűntél, elhagytam én is Amerikát és főleg Európában éltem az életemet a családommal. Ide csak a '70-es évek végén költöztem. Ha már neki szabad volt eltűnni innen és van egy olyan sejtésem, hogy az óceán őt se riasztotta a távolodástól, akkor nekem is legyen már, nemde? Viszont ezt követően jön egy kérdés amitől összevonom a szemöldököm. Drága teremtőm, nem ezzel kellett volna kezdened amikor ide költöztél és nem azzal, amit ma megtudtam? - Az attól függ, mit akarsz tudni. Ha arra gondolsz, hogy így az összeolvadás után milyen a falka helyzete, akkor csöndes és békés, ami eléggé meglepő a körülményekhez képest.
- És mit lehet ott rólam olvasni? – kérdezek vissza. Egyet se forgattam még a kezemben, pedig van egom bőven. Ha bennük vagyok, lehet hogy egyszer a kezembe veszek egy ilyen kódexet, hadd röhögjek a leírt hülyeségeken. - Nem-e? – csillannak fel szemeim, s két tenyerem zárójelébe fogom hirtelen Victor arcát. Nem nagyon tud innen hová elugrálni, ajkaim megint csak az övéin cuppannak, ezúttal csak amolyan orosz családi szokás szerinti, hálából születő puszikában manifesztálva a megjegyzésének kapcsán születő véleményemet. Nem, mintha nem tojnék rá magasról, hogy milyen teremtő voltam! Mindegy, ezt neki nem kell tudnia. - Él még ez az okos személy? – eresztem el Victort szemtelen vigyorral. - Rácsókolnám ajkaira az értelmemet. Na persze, de kiére nem? Ahogy az kiderül a beszélgetés további részeiből, én igencsak válogatás nélkül reppenek ajkakra, no meg másra is. Victor reakciója mindent visz, a belőle érződő energiák hahotára sarkallnak. - Be vagy ba, nem mindegy? – reagálok igen alpári módon, bár még jó vagyok, nem mondtam ki az egész szót úgy, ahogy. Eszemben sincs szégyellni magam az egész miatt, ami jó az jó, s bár az utózönge kissé gázos, azért azt kell mondjam, hogy nem bántam meg a dolgokat. - Másoktól? – szalad fel a szemöldököm erre azért. Nem, mintha lenne bármi bajom azzal, hogyha mások a szennyesem között turkálnak, de azért nem árt tudni, hogy kik is lehetnek az illetékesek. Mert a túl mélyre ütött orr koppintást érdemel. Lehetőleg egy akkora kalapáccsal illetve pöröllyel, amit még Thor is megirigyelne. - A sajt legfeljebb büdösödik vagy a penész nemesedik rajta. – vonom meg a vállamat. Sajtügyben nem vagyok egy gourmet, a piát szeretem, ez egyértelmű. Felkelek a padról, lehavatlanítom a hátsómat. - Sok mindent szeretnék tudni, de nem itt és nem most. – fejezem be végül. Hogy megsértődtem-e a csókos fiaskó miatt? Nem is kicsit. Morogva járkál bennem az acsargó, nem erre a fogadtatásra számított. Illetve de, pontosan erre, de már Biisanál is rettenet idegesítette. - Fel foglak keresni, szóval aludj nyitott szemmel! – javaslom egy cinkos kacsintás kíséretében, majd azzal a lendülettel faképnél is hagyom. Sosem voltam az, aki olyan helyzetekben időzött, ahol nem érezte kellemesen magát. Ha unom, unom. Ha haragszom, haragszom. Utálom a múltamat, ami azt illeti!
- Nem is tudom, talán azt, hogy erős virágszedetési hajlammal van megáldva? Hiába volt az az a pont, ahol valami különlegessé váltam, attól még tagadhatatlan, hogy meglehetősen surmó dolog volt tőle, amiért rávett. Fájó pont... főleg azért, mert eléggé rossz érzés azért, ha az ember csontjai atomjaira tőrnek egy kiadós esést követően. - Szívesen, beértem volna egy köszönömmel is - ráncolom a homlokomat. Mi a fene, Annakpoknak agyára ment a női lét, amiért mindig csókolózni akar? Ah, tudtam én, hogy a női észjárással csak a baj van! Mindig ez a kéjelgés meg a társaik. Bár ha jobban belegondolok... Annakpok mindig is egy különc volt, még a külsejét nézve is, valószínűleg ezek a bohém viselkedés ott lappangott már korában is benne. Emlékszem ám én arra az arcra teremtőm, nehogy azt hidd, hogy nem! - Ó, él még az a vén csont - somolygok, de arra inkább nem mondok semmit, hogy őt is ajkazná. Még szerencse, hogy él, félek a falka anarchiába süllyedne, ha még ennyi morális támasza se lenne a farkasoknak. - Nekem nem. Drága teremtőm, lehet neked aztán baromira mindegy, hogy belőled jönnek a szavak vagy beléd... szóval az, de úgy, hogy egyelőre még én vagyok a családfő csak úgy nem mehetek el a dolgok mellett. Őszintén szólva Darren cédaságából itt már annyira kezdett elegem lenni, hogy ahhoz képest a korábbi kisiklásai elhalványulni látszódtak. Azt hiszem hazamenet tényleg telefonálni fogok... majd valamikor. Legalább is ha sikerül beszerezni a következő telefont mert az előzőt porrá törtem. - Miért, te talán nem vagy más? Akárhogy nézem nem Darrentől szereztem ezt az információt sem, szóval fogalmazhattam így. Az már megint más kérdés, hogy többet tudok a leszármazottaim mozgolódásairól, mint azt ők el tudnák képzelni. Gondoskodtam róla, hogy így legyen. A gondoskodó családapa mintapéldája vagyok ám a pokróc alatt, no meg a sétabot mögött. - Az erősen függ attól, hogy mit is akarsz tudni. Akárhogy is, csak úgy nem fogok kitálalni mindent, remélem ez magától értetődik. A falka Amarokjának tagja vagyok, tanácsokkal látom el az alfát, ezáltal pedig olyan információk birtokában, melyeknek nem lenne jó kitudódnia. Szóval igen, határozottan vannak olyan dolgok a fejemben, melyet nem áll módomban megosztani. - Rendben van, de nehogy nekem odacsődítsd az egész falkát a jelenléteddel - nézek egy darabig mereven, majd aztán halvány vigyort engedélyezek. - Minden jót. Szóval fel is pattan majd indul. Egy darabig nézek a nőstény... vagy hím... áh, összezavar ez az egész. Valahol ez még mindig nehezen hiszem el, hogy ez lehetséges lehet...
Gyűlölöm a világot. Gyűlölöm az életet, gyűlölöm a zsebemben lévő levelet, a két férfit, magamat, de legfőképpen azt a rohadt tragacsot, ami egy kilométernyire robbant le a pihenőtől az országúton. Dühömben kezemet a kormánynak vágom, így még a csuklóm is fáj. Nagyszerű! Komolyan elgondolkoztam már azon, hogy az égiek összeesküdtek ellenem azért a sok rosszért, amit tettem. Bár furcsa dolog rossznak hívni egy férfi vágyainak kielégítését, vagy pár pszichopata megölését. De ki tudja. Kiszállok és bevágom az ajtót, az ablak majd’ kitörik. Már csak az hiányozna, de komolyan. Összedörzsölöm a kezeimet, természetesen a kabátomat nem vettem fel. Nem is én lennék… A motorhoz megyek, és felnyitom: savas szürke gőz csap fel, és száll az arcomba az egész, amitől köhögni kezdek. Mérgemben ordítok egyet, de senki sem hall: a pihenő túl messze van, meg amúgy sem hinném, hogy van ott ilyenkor bárki is. Reménykedve nézek jobbra és balra, de az utak üresek. Tőlem tíz méterre virít a tábla: pihenőhely 1000 méter. Mintha szánt szándékkal lenne pont itt. Elgondolkodom, hogy melyik a jobb, ha elmegyek addig és aztán vissza, vagy ha itt maradok. Révén, hogy a nap mindjárt lemegy… Sóhajtok egyet, és nem sok híja van annak, hogy sírni kezdjek. Viridiana! – szólal meg a fejemben egy erőteljes hang. Gyűlölöm a teljes nevemet is, így ha már a tudatalattim így szól hozzám, annak oka van. Ujjaimat végigsimítom a szemeimnél, hogy az még egy picivel se legyen nedvesebb a kelleténél. Erős vagyok, kibírom. Csak logikusan kell gondolkozni. Vasárnap délután van, és körülbelül egy óra múlva teljes sötétség. A pihenő egy kilométerre van, de egymagamban rengeteg idő és energia lenne eltolni odáig az öreg kisteherautót, amiben ültem. Az is lehet, hogy megmozdítani se tudnám. Ha el is gyalogolok odáig, telefon ott sincsen. Természetesen a mobilom lemerült. Nem is én lennék. Az utak meg üresek… Maradok, határozom el magamat. Felveszem a kabátomat, és fél órányi szenvedés árán sikerül a tragacsot biztonságosan elhelyeznem, félig az út szélén. Nehéz tolni, de a sok évnyi edzés nem volt hiábavaló, illetve legalább már nem fázom. Végül visszaülök a volán mögé, és még kesztyűt is keresek magamnak az egyik csomagomból: hideg lesz az éjszaka. Az ülést hátrahajtom, és csak ekkor döbbenek rá, hogy mennyire fáradt is vagyok. Nem aludtam úgy… Nem tudom. A levelet egy hete találtam meg, aztán USA-ban kötöttem ki, most pedig itt vagyok. Talán a Kanadába tartó repülőn szundítottan el egy picit. Bár nem emlékszem. Nincsen időm elgondolkodni sem azon, hogy mi is lehet valójában Leonardóval, elnyom az álom. Nem tudom, hogy meddig alszom, de az ablakon át bevilágító fényszórókra ébredek.
A hozzászólást Viridiana Anne O'Medley összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Pént. Jan. 02, 2015 12:47 am-kor.
Nem szokásom túlzottan sűrűn, hogy magam mögött hagyjam a várost. Főleg nem úgy, hogy a falkából senki nem tud róla, hogy eljöttem Fairbanksből. Persze nem mentem én messze, csupán a szomszéd városig, mivel az egyik betegem szülei lekésték az utolsó hazafelé tartó buszt. Alapvetően azért ennyire nagyon jólelkű még én sem vagyok, ma azonban megesett rajtuk a szívem. Hideg is volt, drága is lett volna nekik, ha egy motelben éjszakáznak, így az alig néhány mérföldre fekvő kisvárosba mégiscsak átfuvaroztam őket. Sokszor hasonlítottam már magam korholóan Teréz anyához, de szerintem én sohasem lehetek olyan jó, hogy a nyomába érjek. Talán nem is baj, hiszen némi önzőség mindenkinek kell a túléléshez, másként én sem töltöttem volna ennyi időt a Földön. Miközben ezen gondolkoztam, már visszafelé tartottam a városba. Az utakon meglepően kevesen jártak, bár ebben a hidegben nem is olyan meglepő, hogy aki tehette, az inkább behúzódott a meleg házába. Hamarosan már én is a kandallóm előtt fogok kucorogni a kanapén, és talán Connort rá tudom venni, hogy nézzen meg velem valami régi filmet. Már ha lesz kedve, és nincs éppen Naomival. Mostanában ugyanis teljesen felfordult az életünk, ráadásul az új teremtője is folyton a gondolataim között volt. Túl bonyolult lett az élet, és túl hirtelen. Sosem voltam a változás ellen, de az ilyen mértékű már az én gyomromat is megfeküdte. Egy mély sóhajtást követően rádióállomást váltottam, hátha valami olyan zene megy, ami feldobja a hangulatomat. Ugyan megvolt a napi jó cselekedetem, de ha úgy nézzük, minden nap megvolt, hiszen az a munkám, hogy másokon segítsek. Sajnos nem jött be, helyette olyan zenére sikerült bukkannom az egyik késő esti műsorban, amit ugyan nagyon szeretek – én és az örök romantikus jellemem! -, csak éppenséggel nem az a kedvet javító típus. Ettől függetlenül még képtelen voltam ellenállni a kísértésnek, és fentebb hangosítottam. Annyira belemerültem az éneklésbe, hogy már csak akkor vettem észre az út szélén, nem túl feltűnő helyen álló kocsit, amikor elég közel jártam hozzá. Természetesen azonnal lassítottam a tempón, de egyelőre még nem tudtam eldönteni, hogy az illető szándékosan állt meg, vagy esetleg valami baj történt. A fényszórók szerencsére éppen megvilágították, és mivel mozgást nem nagyon láttam, így volt időm kigondolni, hogy mit tegyek. Sok kedvem kiszállni a meleg utastérből nem volt, de ha valami baj történt, akkor a lelkiismeretem úgysem engedné, hogy segítségnyújtás nélkül tovább haladjak. Végül úgy döntöttem, hogy a saját megnyugtatásom végett megkérdezem az autó tulajdonosát, hogy minden rendben van-e vele, vagy esetleg szüksége van segítségre. Afelől ugyanis semmi kétségem nem volt, hogy ott ül bent, hiszen kissé bepárásodtak az üvegek, meg a bent lévő alakot sem volt nehéz kiszúrni, hiába volt hátradöntve az ülés. A kabátot hátrahagyva a kocsiban, gyors léptekkel közelítettem meg a vélhetően lerobbant járművet. Óvatos voltam, mint mindig, de közel s távol egy lelket sem láttam, úgyhogy közvetlen veszélytől nem tartottam. Azt már most is észrevettem volna, ráadásul a szívverés hangjából azt is sikerült megállapítanom, hogy csupán egy utas tartózkodik a kocsiban. Azt hiszem, hogy ez nem is olyan vészes helyzet, amiből el kellene menekülnöm. Még szerencse, hogy szokásomtól eltérően nem voltam annyira elegánsan öltözve, mert ha bármi probléma felmerülne, így még mindig könnyebben tudok mozogni, és talán a ruhákat sem sajnálnám annyira, ha át kellene változnom hirtelen. - Hahó, jól van? – kocogtattam meg az üveget, ha esetleg addig még nem szállt ki. Ha igen, akkor meg nyilvánvalóan csak egyszerűen megkérdeztem tőle. Két karomat szorosan fontam magam köré, arcomat pedig félig a sál melegébe rejtettem. Jó vastag ez a pulcsi, de ennyire azért nem, hogy hosszútávon itt legyek kint, kabát nélkül.
Miután felébredek a fényszórókra, és kipislogom az álmot a szememből – a természetesen Leonardós álmot -, valaki megkocogtatja az ablakot. Annyira hirtelen jön a zaj a hosszú csend után, hogy ugrok egyet ijedtemben. Megijedsz egy kopogástól?! Szánalmas… Igazat kell adjak magamnak: ez azért tényleg nagyon gáz volt, főleg tőlem. Kiszállok az autóból, és az aranyos szőke nőre nézek, akiről messziről lerí, hogy nagyon kedves. Vannak emberek, akikből csakúgy sugárzik valami… Szerencsére azt nem tudom, hogy belőlem mi, különben lehet, hogy már inkább a folyóba ugrottam volna. Megpróbálom legmegnyugtatóbb és legegyszerűbb mosolyomat elővenni, ami nem is olyan könnyű. Nem szokásom mosolyogni, hacsak a munkám meg nem kívánja. Egy gyilkos mosoly pedig… Hát az nem ilyen. - Igen, köszönöm – válaszolom neki, és megborzongom. Irdatlan hideg van, még így is, hogy kabát van rajtam. Rápillantok a mellei alatt összefont kezére, és már attól fázok, ha belegondolok, hogy ő mit érezhet. Mivel nyitva hagytam a vezető oldalon az ülést, ahonnan kiszálltam, most csak gyorsan benyúlok, és kiveszem a vastag szürke plédet, ami először akartam magamra teríteni kabát helyett. A nő felé nyújtom, hogy ne fagyjon meg, hamár megállt miattam ebben a hülye időben. - Lerobbantam – mutatok a tragacsra. – Merre megy? – kérdezem tőle. Nekem valójában teljesen mindegy, csak álljon meg egy fogadónál és rakjon ki. Még nem tudtam magamnak szállást szerezni. Elgondolkodom azon, hogy mennyire illetlenség megkérni, hogy vigyen el. Lehet, hogy meg kellene várnom, míg felajánlja… Ha még nem tette, akkor udvariasan megkérdezem tőle. - Öhm… - igyekszem néminemű beszélgetést kezdeményezni. Nem beszélgettem már rendesen… Nem is tudom mióta. Jamesszel társalogtam – beszélgetésnek nem nevezném – utoljára több, mint húsz évvel ezelőtt Lengyelországban. – Hogy lehet, hogy ilyenkor erre jár? Más ilyen időben nem igazán jönne erre – kérdezem meg és mondom ki az első dolgot, ami az eszembe jut. És tényleg: ezek az utak üresek amúgy is, főképpen este. Veszélyes hely is lehet. Most jövök csak rá, hogy bele sem gondoltam eddig, milyen szerencse, hogy a nő megállt nekem. A nő… Akinek még nem tudom a nevét. - Udvariatlan vagyok… - kezdem. – Vi O’Medley – mutatkozok be neki. Eddig mindenkinek a teljes nevemen mutattam be magam, de most nem teszem. Eddig az összes beszélgetésem hivatalos volt. A nevem kimondása közben jobbomat nyújtom felé. Szóval – visszatérve előző gondolatmenetemhez -, ha a nő nem áll meg nekem, akkor az is lehet, hogy reggelre már csak farkaskaki lennék az erdőben. Nem ismerem még a helyi viszonyokat, így nem tudhatom, hogy mennyire vérszomjasok a farkasok, de az biztos, hogyha mondjuk Lengyelországban maradtam volna egy ilyen estén az utakon, akkor reggelre halott vagyok. Minden rajtam lévő ruha ellenére nagyon fázom, így reményeim szerint minél előbb beülhetek egy autóba. Hogy melyikbe, az csakis a mosolygós megmentőmön múlik.
Kezdőlap
//
//
//
