Talán két hete már annak, de lehet van három is, hogy magamhoz tértem. Nem tudnám megmondani a pontos napot, ha pisztolyt szegeznének a fejemnek se, annyira összefolynak nem csak a napok, de a nappalok és az éjszakák is. Mondjuk mostanra már egyre jobb a helyzet, sőt, már képes vagyok huzamosabb ideig a saját lábamon megállni is és érzékelem is, mikor tölti meg a szobámat a napfény és mikor csupán az ezüstös derengés. A magamhoz térésemet követő jó néhány napot az alvás tette ki és még most is több időt töltök fekve, mint talpon, mert.. piszok gyorsan elfáradok. Pocsék állapotban voltam és vagyok még mindig. Joggal mondhatná bárki, hogy úgy nézek ki, mint egy csontváz, mert.. tényleg így van. Két hónapig voltam eszméletlen, nem maradtam belőlem más, csak csont és bőr. És ha ez még mindig nem volna elég, szimplán az arcomra kell nézni. Az állkapcsom már egész szépen kezd visszanőni, de önálló étkezésre még mindig képtelen vagyok. A szemem már nem is érdekel, eggyel is tökéletesen elboldogulok, de az a kiszolgáltatottság, amibe kerültem.. mindennél rosszabb. Képtelen voltam arra, hogy bárkit is beengedjek a szobámba. Nem érdekeltek a látogatók, nem volt szükségem senkire, mindössze Ginette-t voltam hajlandó beengedni a szobámba és Abigail-t, mindkettő szükséglet, hiszen a gyógyulásom segítik. A többiek pedig.. majd megőrültem már, hogy kapjak egy ölelést, hogy láthassak egy eszelős vigyort, de túlontúl büszke voltam ahhoz, hogy képes legyek elviselni, hogy bárki is ilyen gyengének, összetörtnek és elesettnek lásson. Legyen szó bármelyik családtagomról. Nevezzenek ostobának és fafejűnek, de legalább ennyiben szerettem volna megőrizni a tartásom, a büszkeségem. Megelégedtem azzal, hogy energiáimmal karistoltam az övékét, hogy legalább érezzem, itt vannak és nem vagyok egyedül. Merthogy nem voltam egyedül. Gyenge voltam. Ezt volt talán a legrosszabb beismerni. Minden Erőm elhagyott, olykor már abban is kételkedtem, hogy egy vaskosabb könyvet képes volnék-e egyáltalán megemelni és a bukástól való félelem miatt még csak megpróbálni sem mertem. Gyenge és gyáva. Két azon tulajdonság, amit már gyerekkoromban kiirtottam magamból, legalábbis azt hittem. Nos, most újra itt vannak, befészkelték magukat minden egyes tagomba. Már azt sem tudom, mikor éreztem utoljára ilyesmit. Mikor voltam utoljára ennyire Gyenge. Örülnöm kellene, hogy visszatérhettünk, igaz? Örülök is, félreértés ne essék, csak most.. időre van szükségem. Talán kicsivel többre, mint mindenki másnak. Mellkasom előtt keresztbe font karokkal álltam meg a szélesre tárt ablak előtt. Egyszerű póló és nadrág volt rajtam, az enyémek, most azonban mindkettő lógott rajtam. Talpam alatt éreztem a puha padlószőnyeg szálait, bőrömön pedig a hűvös délutáni levegőt. Lehunytam a szemem és mélyen szívtam be a friss levegőt, nem érdekelt, hogy a hideg libabőrt fakaszt a bőrömön. Szükségem volt rá.
Szeretném azt mondani, hogy szokásos, nagyzási hóbortban szenvedő pulikutya stílusomban galoppoztam Joana lakása felé, a fejemben a "JoJoJoJoJoJoJoJoJo" mantrával, de nem így volt. Csak egyszerűen mentem. Cseppet sem voltam levert, vagy depressziós, mindössze visszafogott és a megszokottnál csendesebb. Ugyanolyan könnyed szívélyességgel beszélgettem továbbra is mindenkivel, mint rendesen, a spontán ökörségeim száma azonban megcsappant. Nem tudtam volna megmondani a konkrét okát, mivel egyáltalán nem volt tudatos. Azt se tartottam kizártnak, hogy akaratlanul is így tartottam tiszteletben a még lábadozók gyógyulási folyamatát, nem tudom. Különösebb bulihoz sem éreztem késztetést, nyugis voltam, kissé talán otthon ülő. Vajon Buddha is így kezdte az elmélyüléseit? És lehetek Buddha2? Akár igen, akár nem, akár étmeneti ez a jó gyerek figura, akár nem, a látogatási szándékomtól nem téríthettek el. Eddig csak egyszer néztem meg Jot, közvetlenül a saját talpra állásom után, ezt követően csak Ginette-től kérdezősködtem. Az ok egyszerű volt: így sokkal könnyebben tartottam a lelket a kis Gyógyítóban. Ezt perse sem az ő, sem más orrára nem kötöttem, teljesen felesleges lett volna. Már jóval az ajtajához érkezés előtt éreztem a jelenlétét, hogy ébren van, s mivel egyáltalán nem volt fent a pajzsom, így abból se csináltam titkot, hogy bizony hozzá jöttem. Ha akart, elzavarhatott, ha nem, akkor gondolom felkészült arra, hogy nemes egyszerűséggel benyitok. Benyitottam. Látva, hogy az ablaknál állt és nem magatehetetlenül feküdt az ágyban, engedélyeztem magamnak egy kis mosolyt, de nem vittem túlzásba. Farkasom végigmérte a nőstényt, konstatálta, hogy él, akkor majd virulni is fog, ennél több figyelmet pedig innentől nem szentelt neki. Ő a maga részéről megkapta, amiért jöttünk. - Jó sok rántottát kell majd beléd diktálnom - ingattam a fejem, miközben becsuktam magam után az ajtót. Sokkal jobban nézett ki, mint amikor legutóbb láttam, de így is rémesen önmagához képest, ezt viszont így nem fogom kimondani, ő is tisztában van vele. Akár felém fordult, akár nem, odaballagtam hozzá és átöleltem. Kissé óvatos voltam, ami talán bosszantotta, de ennél erősebb, szorosabb ölelést majd akkor kap, ha helyre jött. Minden esetre ennyibe is bele tudtam vinni egy nagyobb sóhaj kíséretében a megkönnyebbülésemet. - Mennyire rossz? Felesleges lett volna azt kérdeznem, hogy "hogy vagy". Hogy lenne? Szarul, még inkább talán, mint mi együttvéve.
Joana Lynn Palmer
Tark
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 308
◯ HSZ : 304
◯ IC REAG : 246
◯ Lakhely : Fairbanks, Farkaslak
◯ Feltűnést kelthet : A két karját és mellkasát borító tetoválások
Éreztem, hogy jön és az első gondolatom az volt, hogy élből elküldöm. Még azelőtt, hogy beléphetne, mert továbbra sem vágytam arra, hogy bárki így lásson. Ugyanakkor.. ott motoszkált bennem az érzés, hogy sokkal többre van szükségem, mint érezni az energiáját, a jelenlétét, mert nemes egyszerűséggel szükségem volt rá. Arra, hogy adott esetben valaki más is meghallgasson Ginette-en kívül, hogy valaki megöleljen és ha nem is beszélgetünk, legalább üljön itt mellettem, hogy lássam és megbizonyosodjak arról is, hogy ő is jól van. Ezen érzéseim éles ellentétben álltak a büszkeségemmel, farkasom büszkeségével, egyikünk sem akarta, hogy bárki így lásson minket, legyen szó bármennyire is jó barátról. Azt is tudtam azonban, hogy hiába küldeném el, minden bizonnyal jönne újra, ha nem ma, akkor holnap, vagy azután, úgyhogy.. mi baj lehet belőle? Nem küldtem hát el, azonban nem is fordultam felé, amikor belépett, csak továbbra is álltam az ablak előtt. Megjegyzésére csupán sóhajtani tudtam volna, akármennyire is legyen jó szándékú a megjegyzés, csak még inkább gyengének éreztem magam tőle, érzelmeim elzárni előle felesleges lett volna, hiszen elég volt rám nézni. Nem is válaszoltam hát, tudtam jól, hogy rémesen festek és még szembe sem fordultam vele… Az ölelésre nem számítottam, tulajdonképpen magam sem tudom, mit vártam ettől az egésztől, mégis.. jól esett. Egek, elmondhatatlanul jól esett! Habozás nélkül hagytam hát és öleltem vissza, próbálva elhessegetni azt a gondolatot, hogy igenis gyengéd és óvatos, próbáltam nem gondolni arra, milyen gyenge is vagyok és akármennyire is bosszant a dolog, inkább igyekszem arra koncentrálni, hogy mennyire piszkosul jól tud esni egy ilyen ölelés. Basszus, pusztán a büszkeségem miatt tartottam magamtól távol minden ilyesmit! ~ Elmondhatatlanul… ~ hangom még így, gondolati síkon is alig volt több némi suttogásnál, de legalább már abban biztos voltam, hogy átmegy az üzenet. Rengeteget gyakoroltam Ginette-el, főként, mivel máshogyan nem is tudok beszélni még legalább egy-két hétig biztosan. ~ Nem csak ez ~ mutattam az arcomra ~, hiszen ez majd meggyógyul, kit érdekel, hogy egy ideig szemkendőben kell járkálnom? ~ ó, igen, vannak ám olyan menő cuccok is, mint a kalózoknak, csak ezek nem szimpla feketék, hanem mindenféle akad köztük. Egy olyat tuti szerzek majd, ha eljön az ideje. ~ Sokkal inkább az a borzalmas, hogy ennyire.. ennyire Gyenge vagyok ~ fordulok el tőle ismét, tekintetemmel újfent az ablakon előtti területet szemlélve. Valószínűleg nem kell neki túlmagyaráznom ezt a dolgot, biztosan érti. Egy Tark, aki „szobafogságra” van ítélve, egy Muszkli, akinek oda az Ereje. Akkor is iszonyatos, ha csak átmeneti, mert nagyon sok időbe fog telni, mire ismét visszanyerem egykori önmagamat. Elviselem, hogy infúzión élek már több, mint két hónapja, elviselem, hogy csak az egyik szememre látok, elviselem, hogy képtelen vagyok beszélni, mosolyogni.. Volt már hasonló rosszban részem. Na de az, hogy ennyire gyenge vagyok… Hogy még egy nyamvadt ölelésnél is vigyázni kell arra, nehogy valaki összeroppantson vagy kárt okozzon?! Ez az igazán őrjítő egy magamfajta nősténynek…
Ha nem mondja ki, akkor is tisztán átjött volna energiáiból minden, viszont kíváncsi voltam rá, hogy képes-e szavakba önteni mindazt, amit érez, ahogy érzi magát, amilyennek tartja jelenleg magát. Az elfogadás fontos, az, hogy verbálisan is képesek legyünk valamivel szembe nézni. Legalább biztos lehettem benne, hogy hogy habár rossz a helyzet, de nem katasztrofális. Akkor van az igazi baj, ha valaki nem tud róla beszélni. Ahoygan az én ölelésem nem a megszokott, úgy az övé sem, ez már csak egy ilyen időszak sajnos. Nem hozom fel, nem cukkolom vele, mivel tudom, hogy ez nála az a téma, amivel nem lehet viccelni. Próbálkozhatnék, de nem kockáztatnám meg, hogy megbántsam vagy sértsem vele. Ha elég széles az ablak, akkor mellé lépve a párkényra támaszkodtam, ha nem, akkor hátamat a falnak vetettem, miután kibontakoztunk az ölelésből, Jo pedig ismét a tájat kémlelte. Nem erőltettem a szemkontaktust. - Nem állítom, hogy tudom, min mész most keresztül. De amikor Ginette teljesen kétségbe volt esve, azt mondtam neki, hogy nem kell miattad aggódnia, mert piszok szívós és erős vagy és úgyis helyre jössz. - Ennek ellenére én is aggódtam rendesen. - Te most is erős vagy, Jo. Büszke és erős, mert nem adod fel csak azért, mert ennyire lesérültél és láttunk ilyen állapotban. Ahhoz is erő kell, hogy egy ilyen állapotot fel merjünk vállalni - mosolyodtam el halványan. - Mondom ezt úgy, hogy én az életben nem voltam se Muszkli, se tisztességes Tark, de ha ez számít: a négy éves távolléted ellenére is kivívtál egy olyan helyet magadnak itt, aminek hála senki sem basztat azzal, hogy most gyenge vagy. Bízunk benned és számítunk rád. Nem akarom gyengének látni, igazán gyengének. Ha most az volna, se rá nézni, se átölelni nem lennék képes, mert undorodnék tőle. Az csak az alkorcsosult árnyéka lenne önmagának, az, aki igazán magatehetetlen és semmi akart sincs benne.
Joana Lynn Palmer
Tark
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 308
◯ HSZ : 304
◯ IC REAG : 246
◯ Lakhely : Fairbanks, Farkaslak
◯ Feltűnést kelthet : A két karját és mellkasát borító tetoválások
Bőven volt annyira széles az ablak, hogy az ölelésből kibontakozva mellém telepedjen a párkányra támaszkodva, cseppet sem zavart, sőt, az az igazság, hogy örültem is neki. Csak a szemkontaktus ment nehezen. Helyre fogok jönni, tudom jól, csak időre van szükségem. Hogy mennyire, arról fogalmam sincsen, most csak egyszerűen jó volt elzárkózni a világtól, azzal együtt, hogy gyűlöltem is az egyedüllétet és a bezártságot. Te most is erős vagy, Jo. Ekkor pillantok ismét rá, mintha csupán nem akarnám elhinni, amit hallok, mintha biztosra szeretnék menni, hogy tényleg kimondta. Mert hiába hallottam a szavakat, hiába gondolja ő így, én egyáltalán nem így érzem és ez itt a probléma. Mondhat bárki bármit, amíg én nem békülök ki a dologgal és fogalom el, addig teljesen felesleges. Fel merem vállalni? Nem adom fel? Nem volt feladás már pusztán az, hogy bezárkóztam? Hogy ellöktem magamtól mindenkit pusztán azért, mert nem szerettem volna, hogy ilyen állapotban lássanak? Nem tudom, mit higgyek, mi a jó és mi a rossz, nem csak az idő, de a gondolatok és a valóság is egybefolyik. Felesleges volna mindazzal hadakozni, amit mond, felesleges volna tiltakozni, mert tudom jól, hogy így van, mert jól esnek a szavai és azzal is tisztában vagyok, hogy valóban nem fogom feladni, hogy rendbe fogok jönni, csak időre van szükségem. És hiába vagyok mindezzel tisztában, sajnos ez nem módosít azon a dolgon, hogy gyenge vagyok. ~ Köszönöm ~ pillantok rá újfent egy pillanat erejéig, ha tehetném, hogy egésze biztosan halovány mosolyra húznám a számat, így azonban csak barnás tekintetemben ül meg a hála, energiáimban érződik a halovány, fuvallatnyi változás. Az ember lányának olykor igenis szüksége van a biztató szavakra, a segítségre, én pedig nem vagyok olyan balga, hogy a felém nyúló kézbe harapjak bele, bármennyire is szar az érzés, hogy segítségre szorulok. ~ Tudod… ~ szólalok meg némi csend után ~ Olyan jó volna rohanni, érezni az arcomon a szelet, a talpaim alatt a földet, a füvet, hallani a lépteim alatt megreccsenő ágakat, érezni az avar illatát.. De félő, hogy még a lépcsőn sem jutnék le anélkül, hogy orra ne bukjak ~ keserű szín költözik a hangomba, lehajtom a fejemet. ~ Rendbe fogok jönni, tudom jól. Rendbe akarok jönni. Csak ez a helyzet most.. piszkosul nehéz ~ elgyötört tekintetem ismét az övét keresi, miközben felemelem fejemet. ~ Egyébként meg próbáljon meg bárki is basztatni azzal, hogy gyenge vagyok ~ igen, ez itt a vigyor helye. És a tényé, hogy a gyenge külső és meggyötört való alatt ott bújik az igazi énem és csak arra vár, hogy mikor kerülök olyan állapotba, hogy képes legyen ismét a családja képébe robbanni.
Tudom, hogy csupán a szavaimtól nem lesz jobban, de ennél többet nem segíthettem most neki - ez pedig engem bosszantott. Milyen szép is volna, ha egyetlen csettintéssel minden újra a régi lehetne... De már nem lesz az igazán, nekem legalábbis biztosan, mert a változás menthetetlenül belém lopta magát. - Nem sokat ért egyelőre, mi? - nevettem el magam a köszönetét hallva, és nyilván a saján szavaimra értettem, amit mondtam. - De ha mást nem is, azt hidd el, hogy tényleg sokkal jobban nézel ki, mint amikor a felébredésemkor láttalak. - Eltűnt a mosoly, tekintetem tompábban csillant, elmém őrizte még akkori összeroncsolt testének képét. Az tényleg borzalmas volt. Hallgattam a vágyait, hogy mi után sóvárgott annyira, s ahogy beszélt, tekintetem a fák lombjai fölött a messzeséget kutatta. Idefönt mindig egy karnyújtásnyira volt az erdő, csukott ablaknál is elevenen érződött az illata, csalógató volt és otthonos, őt viszont mintha egy láthatatlan fal most elválasztaná mindettől. Szám sarka megrándult szavaira, de előbbi mondatai sokkal jobban megültek bennem annál, semminthogy csak úgy félre tudja ezzel söpörni. Rá se néztem, úgy kérdeztem, kissé eltűnődve, talán révetegen is. - Mondd csak, Jo, mennyire bízol meg bennem? - kérdeztem szinte halkan, mint akit megbűvöltek, ahogy lenéztem az alattunk húzódó fal aljába. Csak egy emelet, szinte semmiség. Ha öngyilkos akarnék lenni, maximum úgy járhatnék sikerrel, ha tökéletes fejest ugrok, de még ebben sem vagyok teljesen biztos. Tűz... valamiért fontos, valami rémlik, de nincs kapaszkodóm, s minél inkább próbálnék ilyesmit találni, annál lehetetlenebbnek tűnik. Megrázom kissé a fejem és Jora pillantok, a válszt várva felvont szemöldökkel.
Joana Lynn Palmer
Tark
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 308
◯ HSZ : 304
◯ IC REAG : 246
◯ Lakhely : Fairbanks, Farkaslak
◯ Feltűnést kelthet : A két karját és mellkasát borító tetoválások
~ Többet ért, mint azt gondolnád ~ a gyengédség nem csupán a szavaim mögött, de a tekintetemben is megült, ahogyan rá pillantottam. A szavak is segítettek, de konkrétan az, hogy idejött és próbálja bennem a lelket tartani, hogy helyettem is bízik bennem.. No ez az, ami igazán sokat számít. ~ Nem szeretném tudni, milyen lehettem akkor… ~ persze nem túl nehéz kikövetkeztetni abból, hogyan néztem ki a felébredésemkor. Arról persze fogalmam sincsen, milyen lehet nekik ezt a képet őrizni.. Vagy éppen Ginette-nek, aki konkrétan megtalált a konyhában… Soha nem fogom tudni neki meghálálni mindazt, amit értem tett az elmúlt két hónapban és amit még értem fog tenni az elkövetkezendő kettőben. Kósza gondolat, lelkemben lüktető vágy, mindennapos álom. Furcsa, hogy itt vagyok, a lakban, mégsem tudom beteljesíteni azt, amire igazán vágyom most. Még ez sem megy… Nem hagyhatom azonban, hogy maga alá gyűrjön a dolog, megtette már elégszer, legalább most, amikor Darren itt van, legalább most legyek képes ellent mondani neki. ~ Nem értem, ez miért kérdés ~ nem azért, mert nem tiszta, miért is teszi fel most éppen ezt a kérdést, hanem azért nem értem, miért van szükség erre a kérdésre. Darren a családom tagja, egy nagyon jó barátom, mi sem természetesebb, minthogy maximálisan megbízom benne. ~ Teljes mértékben megbízom benned ~ fogalmazom meg, mondom ki a szavakat, hiába egyértelmű, erre is szükség van néha és talán most is jobb, ha hallja őket. Nem tudom, mire készül, de képes volnék vakon is követni, azt hiszem, valami ilyesmit jelent a bizalom.
Örültem, hogy végső soron valamennyit tudtam neki segíteni, ha bármi apróságból képes némi erőt meríteni, akkor már megérte ide jönnöm. A telhetetlenségem hű bizonyítéka viszont, hogy csak ennyivel nem értem be, különösen azok után, amiket hallottam. Valami nem lehetséges, valamit nem kaphat meg? Kizárt. Megszerezni, elérni, amikor kívánom, akkor megtenni. Ez nem az elvem, hanem egyszerűen ez vagyok és pokol, amikor a józan eszemmel kénytelen vagyok féket tenni magamra, hogy elkerüljem a katasztrófát. Nem mehet ki az erdőbe? Már a gondolat is felháborító. Pontosan azért, mert az én esztelen nagy kívánságaimhoz képest ez olyan egyszerű és természetes, tartom elfogadhatatlannak, hogy nem lehetséges. Emiatt a kérdés, ezért nincs pillanatnyi megingásom sem. Én már teljesen felépültem, cukorból sem vagyok, és amilyen hirtelen jött az ötlet, olyan hirtelen kaptam ölbe Joanát és ugrottam ki vele az ablakon. Amint talajt fogtam Joval és guggolásba érkeztem, már ki is lőttem, mint a nyíl, egyenesen az erdő felé. Energiám hullámzása felvette a nőstényének ritmusát, és habár képtelenség volt tökéletessé tenni az élményt, olyanná, mintha ő maga rohanna, közelíteni lehetett hozzá. - Érzed a szelet? Az erdőt? - kérdeztem halkan, de tudtam, hogy a nagy rohanás ellenére is tisztán hallott. A közös vadászatok, a teliholdas éjszakák, a messzire hallatszó üvöltések, a préda riadt szaga... Ez mind a miénk, most csak emlék, de hamarosan megint valóság lesz, mert fel fog épülni, újra meg fog erősödni. Látod? Ez mind a tiéd volt és a tiéd lesz, úgyhogy igyekezz, vedd birtok ismét és minél előbb! Rohanunk, együtt az ismerős csapásokon, a számtalanszor megjárt vidéken, a halkan csobogó patakoknál. Majdnem elvesztettük mindezt azon a pokoli éjszakán, de itt van, itt vagyunk és más nem számít. Élünk, innentől pedig baj nem lehet. Egy kisebb tisztáson álltam meg végül, kissé zihálva. Két lábon nem rohanva szoktam ilyen távot megtenni, ciki vagy sem, ezt azért megéreztem. - Öregszem, basszus - tettem le óvatosan, hadd álljon asaját lábán és érezze maga alatt a szilárd talajt.
Joana Lynn Palmer
Tark
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 308
◯ HSZ : 304
◯ IC REAG : 246
◯ Lakhely : Fairbanks, Farkaslak
◯ Feltűnést kelthet : A két karját és mellkasát borító tetoválások
Ha képes volnék rá, egészen biztosan sikítanék, hogy aztán, amint földet érünk, egyből kacagásban törjek ki, de sajnos nem megy. Kicsit szegényesnek és hiányosnak érzem így a dolgot, mert.. ha mi valami őrültséget csinálunk, akkor a sikítás, vagy a nevetés, legalább az egyik biztos, hogy velejárója a dolognak. És az, hogy Darren kiugrott velem az ablakon, egyértelműen őrültség. Olyan őrültség, amit csak szeretni lehet. Merthogy tuti nem tette volna ezt meg mindenki értem. Furcsa módon újraéltem mindazt, amit a Kölyökké válásom utáni első rohanásom idején éreztem. Kitárult a világ, a tér, én pedig, mint pajkos kis szőrcsomó vetettem bele magam mindebbe, játszva, rohanva, boldogan. És habár most én magam képtelen voltam a rohanásra és az érzés sem volt ugyanaz, nagyban hasonlított és ezért rettentő hálás voltam a hímnek. Egyetlen pillanatig jutottak olyasmik az eszembe, hogy „rabolják a menyasszonyt”, illetve jó, hogy nem tudok sikítozni, mert akkor egyből lebuknánk, ám amint megéreztem a szelet az arcomon, nem maradt más, csak mi, a hullámzó energiáink és a természet. A hűvös szél az arcomon, az orromba toluló illat, az arcomra vetülő napfény. Darren nyakába csimpaszkodtam, úgy emeltem fel a fejem, majd hunytam le kis idő múltán a szememet, hogy teljesen átadjam magam az érzésnek. Bólogattam csupán és először éltem át azt, hogy bizony vannak olyan helyzetek, amikor gondolatban is képtelenek vagyunk megszólalni pusztán amiatt, mert olyan erővel zúdul ránk mindaz, amit átélünk, hogy képtelenek vagyunk megszólalni. Éreztem a szelet. Az erdőt. És valami fantasztikus élmény volt. Lehunyt szemmel és egy kis fantáziával pedig nem volt olyan nehéz továbbképzelni ezt az egészet. Most mi vagyunk a vadász, együtt, közösen, mintha csak a vadat űznénk. Feltolulnak az emlékképek, a közös vadászatok, a telihold, szinte hallom a falka, a családom üvöltését, majd a vér íze… Összefut a nyál a számban, egek, amint képes leszek rá, első dolgom az erdőbe fog vezetni egy vadászatra. Megállunk, hamarosan talaj kerül a lábam alá, érzem a fűszálakat a lábujjaim között, a hűvös földet a talpam alatt, belefúrom a lábujjaim, kissé széttárt karokkal tartom meg az egyensúlyom. Darren megjegyzését hallva ráemelem az örömtől csillogó tekintetem. Ha az arcom nem is, a szemem beszél ahelyett is, azt látva pedig csak nem lehet olyan nehéz odaképzelni azt a bizonyos örömittas, széles vigyort a képemre. ~ Ne aggódj, nem mondom el senkinek ~ paskolom meg a vállát nevetős hangon. Olyan jó itt, mintha minden gondom és levertségem abban a nyamvadt szobában hagytam volna. Itt minden más. Itt mintha ismét önmagam lehetnék. Óvatosan lépked arrébb kicsit, hogy fa közelébe érjek, ott aztán tenyerem simítom a kérges törzsre, gyermekien csillogó szemekkel húzom rajta végig ujjaimat. Varázslatos érzés. Mintha újra gyermek lennék, ki először csodálkozik rá, milyen hatalmas és csodálatos is a természet, amely körülvesz minket. ~ Köszönöm, Darren… ~ fordultam felé, miközben megálltam egy másik fa előtt ~ Ez itt ~ tártam szét a karomat, mutatva ezzel körbe ~, valami csodálatos. Nem is gondoltam volna, hogy fogom még valaha ennyire értékelni a lábujjaim közé szorult fűszálakat, a talpamba szúródó kavicsokat, az ujjaimra ragadt gyantát… ~ megmutattam az előbb, láthatta, hogy én is tudok gyenge lenni, így talán nem meglepő, hogy ilyen apróságokon ennyire elérzékenyülök. Nem sírok, legalábbis egyelőre még nem és ha ki is buggyannának a könnyek, csakis örömkönnyek lennének. Mondjon bárki bármit az ajándékba kapott csodálatos autókról, ékszerekről, csokoládéról, mert hiába állítaná, hogy élete legcsodálatosabb meglepetése volt, a legfantasztikusabb élménye, engem senki nem győzne meg róla. Merthogy én most megkaptam a legfantasztikusabb dolgot, a legcsodálatosabb ajándékot, amit csak kaphattam.
Tisztán érezhető volt, ahogy Jo hangulata egyre jobb és jobb lett, amitől öröm és elégedettség töltött el. Még mindig el tudom söpörni a levertségét - az övét és másokét. Ahogy rohantam a fák között, vele a karjaimban, a farkasom is meglódult, szaladt velem, bennem, hideg energiáim felcsaptak, rideg fagymarás helyett azonban csak enyhítő hűvösséget hoztak, ami őt ismerve meglepett, de jó volt tudni, hogy képes még önfeledten élvezni az ilyen jellegű futást. És mintha csak Jo energiáit, farkasát akarta volna élénkségre noszogatni, mert az nem járja, hogy amikor szabadon rohanunk, akkor valaki érdektelen legyen. Az rohanjon velünk, úgy is, ha fizikailag egyelőre képtelen rá, csodáljon minket és próbáljon versenyre kelni velünk. Úgyis esélytelen, de próbálkozzon, lopja belénk is az elevenséget, amit felpiszkáltunk benne.
A tisztásra érve aztán megálltam vele és óvatosan letettem. Minden porcikámban ott bizsergett az előbbi erőkifejtés, nem csak Joanának tett jót ez a "szökés". Hátrahajtom a fejem és vonyítok. Csak úgy, spontán, mert ehhez tartja kedvem. Valami feszítette a mellkasomat, de nem tudtam volna megmagyarázni, kifejezni vagy akár körülírni, csak abban voltam biztos, hogy jó érzés, kell, nekem és a farkasomnak is. - Ki fogunk még jönni - mondtam továbbra is zihálva némileg. - Nem mondom, hogy biztosan minden nap, de minimum minden másnap, egészen addig, amíg helyre nem jössz. Utána pedig megyünk széttépünk egy szarvast - jelentettem ki belső láztól hevesen. Nem csak Joban került helyre valami, szakadt át egy gát, hanem bennem is. Gőzöm nincs, mitől, miért, miért éppen most, de tisztán érzem. Fogalmam sincs, hogy ez a jövőre nézve hova fog vezetni, de az legyen az akkor problémája, ne a mosté. A most Joanaé, ahogy a belőlem áradó lelkesedés is. Szívd magadba, vegyél, amennyi kell, mert semmi okod búsulni.
- Hajajj - nevettem fel, amikor az oldalamba csípett, a "na megállj" szavakat hallva pedig pimasz mosoly terült el a képemen. - Még a végén félni fogok tőled - csíptem ezúttal én, bár csak a szavaimmal, ám semmi bántó, vagy gúnyolódó él nem volt a hangomban. Furcsa érzések kavarogtak bennem ezzel az egésszel, kettőnkkel kapcsolatban, felettébb jól éreztem magam a társaságában, rengeteg jó tulajdonságot képes lettem volna felsorakoztatni, ráadásul valami mocorgott is bennem - és ezúttal nem a farkasom volt. Talán pontosan ez volt az, ami kimondatta velem azt a néhány szót is, miszerint szokjon hozzá, hogy ilyen vagyok. És ahogyan a bennem motoszkáló érzés, úgy ez a néhány szó is kellemes bizsergést ébresztett bennem. Eszméletlen régen éreztem ilyesmit utoljára, azt hiszem. Az elsuttogott szó lágyítja a mosolyomat, olyan igazi, jól eső, szívből jövő görbület, melyből süt az öröm. És mintha csak az elhangzó szavainkra nyomnánk pecsétet azzal a kellemes csókkal, ez pedig még inkább feljebb húzza szám szélét, amikor ajkaink elválnak egymástól. Persze a harapdálós kedvemen ez mit sem változtat, a fejcsóválását látva pedig kuncogva húzom be a nyakam egy pillanatra. - Fogadni mertem volna rá - nem mondom, hogy nekem olyan rossz lesz az a bizonyos masszírozás, de tény, hogy ő nyilván jobban fogja élvezni a dolgot. Legalábbis most még így gondolom, aztán majd kiderül, ha eljutunk odáig, én szívesen gyürködöm majd a hátát, ráadásul talán lesz lehetőségem a tetoválásairól is faggatni őt. A teleportálást én is szívesen elfogadtam volna, nem akaródzott kikászálódni a pozíciónkból, de sajnos elkerülhetetlen, ha tovább szeretnénk menni, úgyhogy bármennyire is sajnáltam, kénytelen voltam visszamászni az anyósülésre. Egyből végigfutott rajtam a libabőr, kellemesebb volt, amíg a Kyle testéből áradó hő melegített, a kocsi felettébb hűvösnek tűnik azután. Végül aztán csak sikerült felöltözni és visszakanyarodni a Lakhoz vezető útra, már tényleg nem volt messze.
Kiszállva az autóból kézen ragadtam, úgy húztam magam után befelé. Már a lépcsőn trappoltunk felfelé, amikor eszembe jutott, hogy energiái bizony rejtve maradnak a falkatársak elől, így jószerével gondolhatja bárki úgy, hogy egy embert hozok magammal, de emiatt nem aggódtam. Ismertek már annyira, hogy tudják, ennyire bolond még én sem vagyok, úgyhogy minden gond nélkül értünk el végül az ajtómig. Mosolyogva nyitottam, majd csuktam magunk után az ajtót, hogy ugyanolyan szélesen vigyorogva tárjam szét a karomat, immár odabent álldogálva. - Üdvözöllek szerény hajlékomban - ejtettem végül le a kezeimet, rúgtam le a csizmámat, akasztottam fel a kabátomat, a vizes cuccokat rejtő táskát pedig a cipőim mellé dobtam, majd később kirámolom belőle a holmit. Nem volt egyébként túl sok mutogatni való, a konyha, az étkező és a nappali alkotott egy helyiséget, ebből nyílt a hálószobám és a fürdőszoba, ezeket természetesen szépen végigmutogattam neki. A hálószobában lévő szekrényen persze ott pihent a múltkor zsákmányolt zászló és a tőle kapott csokis doboz is, mindenféle olyan csecsebecse mellett, amik valamilyen jelentőséggel bírtak számomra. - Kérsz valamit inni? Mert én menten szomjan halok - irányoztam be végül a konyhát és csak ekkor vettem észre, hogy tényleg barmi szomjas vagyok. Ha kért valamit, úgy neki is adtam, természetesen, a felhörpölt pohár ital után pedig felé fordultam. - Kanapé? Ágy? - szaladt feljebb lassan a szemöldököm, szám széle cinkos mosollyal kunkorodott feljebb. Természetesen a masszázs miatt érdeklődöm, ugyebár..
Fogalmam sincs, mennyire jár az idő, mikor elérjük a lakot, még nem világlik az ég alja, szóval nagy gond nincs - nem mintha abból bármi is lenne, hála a jó égnek nem kell korán kelnem másnap, s ha Joanának igen, nem féltem, biztosan mondja majd. Vagy egyszerűen kirakja a szűrömet. Szóval Farkaslak. Errefelé se sűrűn van szerencsém tiszteletem tenni, ami azt illeti, de legalább attól nem kell tartanom, hogy az őrzőjelenlét érzete veri fel az éjszakai békét, miközben Joana lakrésze felé tartunk, miután leparkolva a kocsit bevetettük magunkat a farkasverembe az épületbe, kéz a kézben, mint cinkostársak, mert azok is voltunk valahol.
Belépve azért kiszaladt egy kisebb szusszanás, adózva a ténynek, hogy célt értünk végre és felhagyhatok a rohanással. Ahogy körbemutat a nőstény, tekintetem önkéntelenül is követi mozdulatát, körbehordozva a lakáson tekintetemet, ám az minduntalan hozzá keveredik vissza, rajta pihen meg végül, nem tudva betelni lényével. Valami fura somolygás ül meg képemen, miközben nem szólva semmit követem elhagyva cipőimet - a kabát a kocsiban maradt, nem vesződtem vele - az előtérben. Pezsgő lelkesedése, ahogy mindent végigmutogat rám is átragad, mégis egy nyugodtabb formában "ütközik ki" esetemben, ahogy hallgatom, rá figyelek, szinte minden rezdülését elraktározva magamban. Végül a konyhánál kötünk ki, hátammal a kis pultnak támasztva választok remek rálátást biztosító "lőállást" magamnak, míg Jo a maga szeretni való búgócsiga-pörgésével máris uralja a teret. - Hogy mi? - Szalad ki kissé értetlenül a kérdés részemről, mert azt látom, hogy ide fordulva nekem beszél, de lemaradtam a kérdésről azt hiszem. Amennyiben kapaszkodót ad, aprót bólintok. - Jahm, igen kérek, kösz. - Hadarom szinte már bocsánatkérőn, megtoldva egy suta mosollyal, mely menten szélesebbe és szemtelenebbe vált át, ahogy a nekem szánt poharat felém nyújtja két egyszerű kérdés keretében. - Ahol csak akarod! - Nem is én lennék...
Joana Lynn Palmer
Tark
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 308
◯ HSZ : 304
◯ IC REAG : 246
◯ Lakhely : Fairbanks, Farkaslak
◯ Feltűnést kelthet : A két karját és mellkasát borító tetoválások
Nem szokatlan tőlem, hogy ennyire pörgök, de most még a szokásosnál is jobban be vagyok zsongva. Furcsa, mégis határozottan kellemes az érzés, nem tudnám teljes mértékben körülírni, de mivel a legtöbb esetben sajnos nem vagyok a szavak embere, inkább tettekben fejezem ki magam, így ez most sincsen másként. Az pedig kifejezetten üdítő, hogy a lelkesedésem rá is ráragad, kellemetlen lett volna, ha csak én pörgök itt, mint valami búgócsiga, az ő képe és kedve pedig fokozatosan elkomorodik. Hála égnek nem így történik, így nyugodtan pattoghatok, az aggódást pedig meghagyom más alkalomra. Csak vigyorgok, ahogyan feleszmél és visszakérdez, persze a fejem megcsóválom, miközben közelebb lépkedek hozzá, egy kis időre félretéve, hogy pár pillanattal ezelőtt bizony a szomjhalál fenyegetett. - Azt kérdeztem, hogy szeretnél-e inni valamit? - kérdezem tőle, amikor már konkrétan előtte állok. Nem kell sokáig töprengenem, hogy miért is siklott el a füle mellett a kérdés. - Hát így figyelsz te rám? - kérdezem lefelé konyuló szájjal, miközben tenyereim simulnak a mellkasára, ahogyan felfelé emelve a fejemet pillantok rá. Lábujjhegyre állva próbálok még közelebb férkőzni hozzá, egészen pontosan az arcához, mintha csak csókot szeretnék tőle, ám az utolsó pillanatban gonosz módon meggondolom magam, alsó ajkamra harapva huppanok vissza a saját szintemre. - Ó, most jut eszembe, hogy mindjárt szomjan halok! - és ha nem tart vissza, hát kipenderülök előle, sunyi kis vigyorral a képemen, a polchoz lépve pedig két poharat halászok elő, hogy nemes egyszerűséggel csapvizet töltsek beléjük és úgy nyújtsam át az egyiket Kyle-nak. - Szóval rám bízod a döntést.. - somolygok a poharamba két korty között, majd felhajtva a maradék vizet belőle helyezem a pultra. - Akkor legyen az ágy, az jóval kényelmesebb, mint a kanapém - azzal meg is indulok, bízva abban, hogy követni fog, ellenkezésre nem számít, hiszen rám bízta a döntést. Odabent aztán pimasz kis mosollyal fordulok felé. - Ragaszkodsz mindenképpen a bikinihez, vagy megelégszel a fehérneművel is? - próbáltam teljesen ártatlan fejet vágni, miközben már a pulcsimból bújtam ki. Az egyezség szerint bikinis masszázsban állapodtunk meg, de ha kiválthatnám, az kifejezetten egyszerűbb lenne, nem kellene még öltöznöm is és áttúrnom a szekrényem a másik bikini után, de ha annyira ragaszkodik hozzá, hát bizony nekiállok, én rajtam aztán ne múljon a dolog.
Bocsánatkérő a hangom, ahogy felelek az ital kapcsán, de képemen a suta mosoly ravasz félvigyorba szalad, mikor felém tesz kitérőt a nőstény. - Hát látod... - Ciccenek rosszallóan, mintha csak magamat feddném mulasztásomért. Még kissé fejemet is megingatom a hatás kedvéért. Ahogy tenyere mellkasomra simít fel, gondolatban önkéntelenül is tovább viszem a mozdulatot, s közelebb hajoltában még a lélegzetvételt is beszüntetem talán pár másodpercig. Mozdulok, csókját lopnám, de ő gonosz mód sarkon perdül, faképnél hagyva. - Mocsok. - Kommentálom újfent kiszélesedő, hitetlenkedő mosollyal, de nem marasztalom, "csupán" hátsón legyintem tenyeremmel finom-figyelmeztető mozdulattal, mert ez bizony gonosz húzás volt részéről. Persze, nem haragszom komolyan rá, de hogyan is lennék képes? Valahol még vonzó is a tény, hogy tökéletesen tisztában van vele, milyen hatással tud lenni rám és van képe mindezt kihasználni. (Nem, jelenleg nem gondolok bele, hogy ez akár negatívan is elsülhetne. Nem is nézném ki Jo-ból az ilyesféle visszaélést, ami azt illeti.) Megköszönve a poharat, hevenyészett módon kortyolok bele, miután elsütöm a kihagyhatatlan megjegyzést számára. - Ámen! - Hajtottam le végül én is a pohár tartalmát, mikor eldőlt, hogy a hálóban kötünk ki végül mégiscsak. Valahogy ebbe bezzeg nem gondolok mélyebben bele, pedig olyan természetességgel gázolok épp Joana életterében, mintha mi sem lenne természetesebb. A pohár halkan koppan, hogy a pultra helyezem a másik mellé, ahogy utána lépdelek. A szobába lépve sem veszek el a berendezés részleteiben - valami azt súgja (vagy szeretném, hogy súgja) lesz még alkalmam ilyesmire - hanem tenyeremmel derekára simítva "érkezem meg" mögé, elvigyorodva és egyúttal magamhoz húzva játékosan, mikor felém fordul. - Most hülyéskedsz? - Nevetős a hangom, tenyereim csípőjén pihennek, míg a pulcsijától válik meg. Kissé el is hajolok pár pillanat erejéig, mielőtt orrba vágna egy óvatlan mozdulattal. - Felőlem anyaszült meztelenül is csinálhatod. Sőt! - Széles vigyorral loptam könnyed csókot tőle, nem eresztve ezúttal, hisz adós volt a dologgal a kinti végett - legalábbis az én értelmezésemben. Ellépve tőle kibújtam felsőmből, szórakozottan tekintve fel rá, ahogy leültem az ágy szélére. - Vetkőzök én is, hogy ne érezd magad kényelmetlenül! - Jegyeztem meg komolytalan, játékos éllel hangomban, s amennyire könnyen váltam meg a pólótól, annyira nem hanyagolnám a közelségét. - Érte nyúlok, közelebb húznám.
Joana Lynn Palmer
Tark
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 308
◯ HSZ : 304
◯ IC REAG : 246
◯ Lakhely : Fairbanks, Farkaslak
◯ Feltűnést kelthet : A két karját és mellkasát borító tetoválások
Az az egyetlen szó mindent visz, még képes vagyok pimaszul vissza is nézni a vállam fölött, de széles mosolyom arról árulkodik, hogy egy pillanatig sem vettem komolyan ám azt a megjegyzést. Pontosabban.. tisztában vagyok vele, hogy mocsok egy húzás volt. A fenékre csapást követően picit megugrom egy „héj” felkiáltással egybekötve, hogy egy pillanatig eltátott szájjal bámuljak rá. Tényleg csak rövid ideig tart, mert aztán már nevetek, finoman csóválva a fejem. Nesze nekem, megérdemeltem, nem is próbálom tagadni. Továbbra is szélesen mosolyogva nyújtom át a poharat, magam is nekidőlve a pultnak, amíg megtárgyaljuk a folytatás helyszínét, aztán már bandukolunk is a hálóm felé. Igazság szerint egy cseppet sem zavar, hogy belegázol az életterembe, mondhatni a Lakban ez mindennapos, más rég hozzászoktam, hogy ilyen természetességgel járkálunk be a másikhoz és habár ez a helyzet azért más, mintha a szomszédom tartana velem, de hát.. ha zavarna, nem hívtam volna ide, nem igaz? - Szerinted? - kérdezek vissza pulcsi tompította hanggal, ugyanolyan nevetős hangon, mint ő és elégedetten veszem tudomásul, hogy nem sikerült orrba nyomnom, elég kellemetlen lett volna. A pulcsit valahova a szobában lévő szék felé hajítom, arra viszont már nem vagyok kíváncsi, hogy célt ért-e vagy sem. Sokkal inkább érdekel a közelsége és az a bizonyos megjegyzés, amit mindössze játékos felhördülésem követ, merthogy csókkal tapasztja be a számat. Könnyedén fonjam a nyaka köré karjaimat, ezúttal már nem is akartam volna elszökni. - Biztos vagy benne? - kérdezek vissza, amikor ajkaink elválnak egymástól, szemeimben pimasz fény gyúlt. Ha akarja azt a masszázst, akkor öt perc múlva nem jelentheti ki, hogy megint nem bír magával, szóval alaposan meg kell ám fontolni! Meg amúgy is.. - Nem vagy te egy kicsit telhetetlen? Ráadásul, ha a hátad masszírozom, úgysem látsz… - sandítok fel rá, gyengéden bökve meg a mellkasát, nevetős éllel a hangomban kérdezve újfent, immár akkor, amikor leült az ágyra. Amíg ő a pólójától szabadul meg, én kibújok a nadrágomból, de a további vetkőzésben megakadályoz, mert közelebb húz magához. - Milyen nagylelkű itt valaki! - válaszolok nevetve, mielőtt két tenyerem közé vonnám az arcát, hogy csókért hajoljak közelebb, nem sietve el annyira a dolgot. - Nyahm, feküdjön hasra, kérem, nem érek rá egész éjszaka! - forgattam meg a szemem játékosan, szokásomhoz híven viccelődve, ahogyan simítva húztam el a tenyereim az arcáról és ha eleget tett a kérésemnek a pólómból is kibújva másztam fel én is az ágyra, kényelmesen ülve rá a derekára, térdeimmel megtámaszkodva a két oldalán. És ha nem ficergett tovább, akkor bizony nekiláttam meggyömöszölni a vállait, a hátát, szépen fokozatosan gyűrve át az izmokat.
Vigyorogva tekintek le rá, ahogy karjait vállaim köré fonva bújik hozzám, kiszélesedik mosolyom kérdésére, de nem, rohadtul nem vagyok biztos benne, hogy abból valamiféle masszázs lenne. De én igazán nem tehetek róla, ő az oka mindennek! - Legfeljebb nagyétkű! – Kuncogom belecsókolva nyakába, mikor - immáron sokadjára – kerül terítékre telhetetlenségem ténye. Nem gondolom én, hogy olyan rossz dolog lenne ez, s neki sem, elvégre… akkor nem invitált volna a kocsis történések után még meg magához, ha annyira ellenére lenne bármi velem kapcsolatosan. Szerintem. - Csak a hátamat? – Biggyednek le ezúttal az én számnak sarkai. Le is huppanok az ágyra, nem engedve közelségéből, mint holmi elárult kölyökkutya, de persze játék csupán az egész, tekintetem a vetkőző, nadrágtól megszabaduló mozdulaton réved el kissé közben, így oda is a hihetően szomorkás hatás, igencsak gyorsan. - Miért, jön a váltásom nemsokára? - Nevetve válok meg felsőmtől és teszek eleget kérésének, ahogy pedig rám mászik, elmémbe szökik a gondolat, mennyire elképesztő is, hogy egy – hozzám képest - apró, könnyed testbe mennyi erő szorult. Mindig is csodáltam a vérfarkasokat, egészséges rajongással, ha úgy tetszik. Most sem ezért vagyok itt, hanem csak és kizárólag Joana személye végett. - Már akartam kérdezni az uszodában is, hogy mi újság az új tetkód táján. – Vetek fel egy könnyedebb témát a beálló csendben, miközben hátamat gyömöszöli, csak úgy „gyűrődnek” kezei között a tetovált tollak bőrömön. Mindeközben önkéntelenül is hátra nyúlok kezemmel, hogy a mellettem levő combjának bőrét cirógassam hüvelykujjammal szórakozott, semmitmondó kis gesztusként.
Joana Lynn Palmer
Tark
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 308
◯ HSZ : 304
◯ IC REAG : 246
◯ Lakhely : Fairbanks, Farkaslak
◯ Feltűnést kelthet : A két karját és mellkasát borító tetoválások
- Az biztos! - vágtam rá nevetve, könnyen menve bele a kis módosításba. Nagyétkű volt, le sem tagadhatta volna, bár hibáztatni ezért biztosan nem fogom, hiszen semmi kivetnivalóm nem volt a dolog ellen. Sőt! Kifejezetten örültem is neki, hogy nem mondta azt, hogy oké, akkor kidob a Laknál, aztán ciao. Nem kifejezetten lettem volna boldog a dologtól, ami azt illeti. - Na jó, egye fene, legyenek a vállaid is! - pimaszkodtam, miközben a szomorú fejét néztem. Az pedig, hogy nem sokáig bírta tartani a szomorkásságot, csak még szélesebb mosolyra húzza ajkaimat, ahogyan közelebb lépek hozzá. - Gyakorold még a kiskutya szemeket, mert ha tovább bírod, lehet többet is mondtam volna - cukkoltam nevetős hangon, nyilván érezte ő is, hogy egyáltalán nem kell komolyan vennie a szavaimat, a játék részeként születtek csupán. - Csak nem hiszed, hogy elárulnám, ha így lenne? - hajoltam előre amikor már sikerült rámásznom, hogy egy puszit nyomjak az arcára, ezzel ellensúlyozva a szavaimat; nem kell semmiféle váltástól tartania. - Amúgy meg nem, csak valakinek holnap dolgoznia is kell, én vagyok beosztva a leltárra - amit ugyebár még a konyha nyitása előtt meg kell ejteni. Alapjáraton a mosogatófiúknak és lányoknak kellene az ilyesmit végezni, de túl jófej vagyok, hogy magamra vállalok havonta egy-két alkalmat. Átkozom is magam érte, a legjobb dátumot sikerült ezúttal kiválasztanom. - Sikerült dűlőre jutnom, már meg is csináltattam - kezdtem bele, miközben már a vállát gyűrtem, figyeltem, ahogyan a bőrén lévő tollak gyűrődtek az ujjaim alatt, az pedig, hogy ezt feldobta és emlékezett rá, nem kevéssé kellemes érzéssel töltött el. Nem kevésbé a combomra simuló kezének cirógatása. - Megfogadtam a tanácsod, nézd csak, itt is van - hajoltam előrébb kicsit megtámaszkodva a hátán, hogy bal kezem nyújtsam az arca elé, úgy fordítva, hogy a csuklómat láthassa. Mindössze a dátumot varrattam magamra, pont úgy, ahogyan azt ő javasolta. „2015.04.16.” Néhány hosszabb pillanat csupán, amíg folytatom a masszírozást, tovább nem bírom. - Mesélsz nekem? - simítottam végig néhány tollon a mutató- és középső ujjammal, egy kis időre felfüggesztve az izmok gyürködését. Minden bizonnyal nem is kell jobban megmagyaráznom, hogy nem Hófehérke történetét szeretném hallani, kifejezetten boldoggá tenne, ha mesélne kicsit a tetoválásiról. Jobban mondva azokról, amik nem Őrző mivoltának köszönhetően díszítik bőrét.
Felnevetek kissé riposztjára a kiskutya tekintetek kapcsán. Már számon a visszavágás, hogy igazán elhiheti, ha akarnám, megtéveszthetném könnyedén vele, hisz ebből éltem majd' nyolcvan évig, de... Nem akarom, az az igazság. Sem megtéveszteni, sem akárcsak írmagját hagyni benne annak, hogy esetleg megtehetném, képes lennék rá. Mert nincs így, most legalábbis határozottan ezen a véleményen vagyok. Ennek fényében csupán fejcsóválva hagytam rá cukkolását. Amúgy is jobb doglom akadt a válaszadásnál; remek a kilátás errefelé, ami azt illeti... - Valamiért azt gondoltam, én naiv! - Szélesedik vigyorom közelségétől, a puszi meg csak dob a képemre rajzold íven még pluszban. - De ezzel a mondattal már amúgy is elárultad magadat... - Fejcsóválok kissé, helyezkedve alatta, mielőtt megkezdené a gyömöszkölést, mely közepette akaratlanul is kiszalad egy-egy hangosabb szusszanás, ha olyan pontot ér, ahol kifejezetten jól esik a nyomkodása. Szavai megerősítik előzetes feltételezésemet, a dolgozni szó egy újabb tőrdöfés belém. Megdögölhet ott, ahol van, aki az egészet kitalálta. Nem mintha ne szeretném a munkámat, de vannak dolgok, amiket jobban kedvelek. Példának okáért el tudnám viselni ezt a pár négyzetmétert pár kósza óránál tovább még kicsit. - De indokolatlanul előre rohantam kissé gondolatban, azt hiszem! Talán ez lehet az oka elkalandozó, cirógató simításomnak is (Sem. Valójában a nőstény közelsége áll minden mögött.), amivel illetem, miközben a tetoválás kapcsán érdeklődöm finoman felszaladó szemöldökkel hallgatva válaszát. - Na muti! - Kérnem sem kellene, már tolja is képem elé karját, én meg egyik kezemmel finoman fogok rá, hogy némileg hátrább/előrébb (nézőpont kérdése) vonjam, s úgy fordítsam, rálátásom nyíljon az egyszerű kis tinta-irományra. - Csinos lett! Hányszor kell amúgy átüttetned újra egy tetkót, hogy biztosan megmaradjon? - Szalad ki belőlem az őszintén érdeklődő kérdés, eddig nem igazán volt alkalmam ilyesmit kérdezni, az őrző módit meg... elég jól ismerem, mint a hátamon leledző ábratenger is mutatja. Elengedem karját, szusszanva ejtem ezzel együtt oldalra fordított fejemet a párnára, hogy játékosan rosszalló morranást hallassak, mikor felhagy a masszírozó mozdulatokkal. Még combjának oldalába is csípek finom, szeretetteljesnek tetsző erősséggel. - Hüm, nos... vidd egy kicsit lejjebb az ujjaidat a lapockám íve mentén... úgy... ott találsz egy számsort. Koordináták. Megvan? - Valahol ott tapogat, szóval gondolom, meg kell, hogy legyen, csak nem szöktek még le rólam. - Seattle koordinátái. Ott nőttem fel, ott voltam tanonc és akármerre mentem az életben, mindig vissza-visszatértem, ha csak pár hónapra is. Te jössz! - Sandítottam fel rá, már amennyire jelen helyzetem megengedte. Képemen egyértelműen mosoly ült, a kihívó fajtából.
Joana Lynn Palmer
Tark
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 308
◯ HSZ : 304
◯ IC REAG : 246
◯ Lakhely : Fairbanks, Farkaslak
◯ Feltűnést kelthet : A két karját és mellkasát borító tetoválások
Aprót kuncogok a naivitást hallva, mielőtt még puszit nyomnék az arcára. Játék volt az egész, éppen annyira gondoltam őt naivnak, amennyire komolyan voltak a bevallást illető szavaim. - Fenébe… Legközelebb jobban meggondolom, hogyan fogalmazzak - nevetős hangon született a válaszom egy ciccenést követően. Aztán nekiláttam a masszírozásnak, ajkaimon széles mosoly állandósult meg, kellemes volt a helyzet, az sem zavart, hogy én masszírozom őt és nem fordítva történik a dolog. Egyrészt így szólt az alku, másrészről meg szívesen adtam, szóval nem volt itt semmi probléma. - Ha szeretnéd erősebbre, vagy gyengébbre, szólj nyugodtan - mert ugyan én belőttem a masszírozásom erejét, de fene tudja, nem-e túl erős, vagy éppen gyenge neki. Mutatom a tetkót én magamtól is, engedve, hogy úgy igazítsa a kezemet, hogy kényelmesen rálásson és meg tudja szemlélni. - Köszönöm! Hm, mivel ez kicsi, elég háromszor-négyszer is, hogy megmaradjon - végeztem gyors fejszámolást, illetve emlékeztem vissza, hogyan is történt a dolog. - De néhány évente mindig újra kell rajzolni őket, ahogy idősebb leszek, egyre gyakrabban - magyaráztam kicsit, hiszen nem tudtam, mennyire van tisztában ezekkel a dolgokkal, de ez is hozzátartozott a tetoválásos dolgokhoz. Ez mondjuk elég macera volt, de mivel ragaszkodtam a tetoválásimhoz, értelemszerűen nem ellenkeztem. - Arról nem is beszélve, ha esetleg megsérülök és valaki mondjuk pont a mellső lábam találja csócsálnivalónak, akkor is tehetek egy utat a tetováló szalon felé - hangom széles mosolyról árulkodott, számomra ez nem volt sokkoló, vagy kellemetlen, a farkaslét velejárója a sok sérülés, én meg ráadásul Tark voltam, előfordult már ilyen „baleset”. - Hajcsár - mormogom a szavakat megérezve a csípését a combom oldalán. Mindenesetre a masszírozást is csak addig hagyom abba, amíg lejjebb viszem az ujjamat a lapockája mentén, hogy megleljem azokat a bizonyos koordinátákat. - Meg - simítok végig az említett mintán az egyik ujjammal, hogy aztán folytassam a tapicskolását. - Szóval Seattle - raktározom el a hallottakat. - Ott még nem jártam - jegyzem meg a szinte teljesen elhanyagolható információt, mielőtt rám kerülne a mesélés sora. - Én Québec városában születtem és ott is töltöttem fiatal éveimet. Ott találkoztam a Teremtőmmel, ott harapott be, a bal felkaromon lévő agancsos szarvas az ő tiszteletére került a bőrömre, mert rengeteg mindent köszönhetek neki - mutatni ugyan nem tudtam, lévén rajta ülök, de szerintem látta már, tudja, melyikről beszélek, ha meg nem, akkor majd megmutatom, ha lekászálódtam róla. - Maga jön, Mr. Prescott! - dobtam vissza a labdát nevetős hangon, továbbra sem állva le a vállának-hátának gyömöszölésével.
Mintha nem kapna semmit a gesztusért cserébe idővel... na de egyelőre pofátlanul kiélvezem a masszírozós helyzetet, nincs ellenemre az sem, ha kissé erősebben nyomkod, nem gumicukorból vagyok, még ha nem is egy atombuckó, mint a harcosok java. A tetoválásáról kérdezek, érdeklődve véve szemügyre, ahogy mutatja, s mindez nem csupán körítés, látszat-jófejség, hanem valóban érdekel a téma, meg Jo maga ilyen téren is. - Áh, értem! Néhány évente az őrzőknek sem árt megújítani a tetoválásaikat, csak esetünkben nem átütni kell, hanem bővíteni. Vagy talán a 'feltölteni' jobb szó rá. Sajnos a tintába oltott esszencia nem örök érvényű. - Magyaráztam szórakozott mosollyal képemen, bár ehhez én magam se értettem mélyebben, lévén a tetoválómesterek gondosan őrizték titkukat e témában. Gondolom, hogy ne alkothasson bárki kénye-kedve szerint anyagot egy ütős kis tetováláshoz, némi mágikus erővel megspékelve. Felnevetek kissé a csócsálós megjegyzésére, akármennyire is legyen szörnyű a dolog, így általa elmondva inkább mókásnak hat a kép. - Ezek után merje bárki mondani, hogy a tetoválás nem lehet életforma! - Ingatom fejemet kissé, majd halkan morranok is, ahogy érzem, abbahagyja a vállaim, hátam nyomorgatását, de nevetés rázza őket a következő pillanatban visszavágása hallatán. Ő pedig folytatja a masszírozást, helyreáll a világ rendje - ekképp nem vagyok rest felelni tetoválásaimmal kapcsolatos kérdésére én magam sem. - Párás, nyirkos egy város. De szerethető... megfelelő idegenvezetővel főleg! - Szélesedett cinkos vigyor a képemre, kár, hogy nem láthatta, legfeljebb sejtése lehetett róla hangszínemből következtetve. Elég direkt utalás volt ez, de hát nem annak a totojázós típusú nőnek ismertem meg, aki ne mondaná meg, ha valami nem tetszik neki. Gondolom, ha kedve ellen lenne az efféle hosszabb távú tervezgetés, leütne finoman, mint a meccslabdát szokás, de legalábbis jelezné, hogy felejtős a dolog, ne éljem bele magamat különösebben. Vagy csak én feltételezek elfogultan csupa jót a másikról? Kétlem, hogy hitegetne. - Őrzöl valamit a családodról is? - Érdeklődtem csendesen, mikor pedig rám terelődött a szó, apró, megadó sóhajjal fűztem tovább Seattle mentén a dolgot. - Van egy évszám is a tollak között, az elhívásom dátuma. Amióta csak eszemet tudom, őrzők között nőttem fel és tudtam erről a világról is, mégis... akkor váltam igazán a részévé, így mindenképpen meg akartam örökíteni valahogy. - Ahogy Joana a vállamat nyomkodja, én pedig a szavakat formálom mondatokká, gondolok egyet, s fordulva az ágyon "levetem" magamról a hátamon csücsülőt, hogy mellettem kössön ki, a matrac meg csak nyőzze nyögni lendületének súlyát egyúttal.
Joana Lynn Palmer
Tark
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 308
◯ HSZ : 304
◯ IC REAG : 246
◯ Lakhely : Fairbanks, Farkaslak
◯ Feltűnést kelthet : A két karját és mellkasát borító tetoválások
Érdeklődve hallgattam, ahogyan az Őrzők tetoválásairól mesélt, hümmentve olykor egyet-egyet, hogy hallja, figyelek és érdekel is a dolog. Halkan felnevetek én is a csócsálós megjegyzésemre adott reakcióján, a morranással egybekötött comb csípésre pedig képtelen volnék kihagyni valami hasonló választ, mint amit én kaptam tőle még a konyhában a galádságomat követően. Ugyanolyan könnyed és játékos. - Hm, akkor lehet nem ártana beszereznem egy idegenvezetőt? - kérdezek vissza halkan kuncogva, éppen annyira volt direkt az én utalásom is, mint az övé. Értettem, biztos ő is érti az enyémet, tiltakozni azonban nem éreztem szükségét, lévén szívesen megnéztem volna a várost, egyáltalán nem zavart az ilyen irányú hosszabb távra való tervezés. Miért is zavart volna? Egyébként meg jól gondolta, úgyis szólnék, ha valami nem tetszik, de ezúttal nem fenyegetett minket ilyen veszély. - Őrzök, igen - látni ugyan nem látta, de a hangomból kivehető volt, hogy lejjebb konyult szám széle kicsit a családomat érintő kérdést hallva. - A bátyámé a szívem fölött lévő virágmotívum, a másik vállamon lévő kislány pedig a húgaimé, de.. Nem volt túl szép gyermekkorom - szó sincs arról, hogy nem mesélnék neki róla bővebben, nagyon szívesen megteszem, ha érdekli, csak kár volna ilyennel aláásni a hangulatot. Túlléptem már a múltamon réges-rég, de ez még nem jelenti azt, hogy teli vigyorral a képemen volnék képes bárkinek mesélni róla. Nem is nagyon szoktam mesélni róla. Az pedig, hogy Kyle tovább mesél a saját tetoválásairól, segít lerázni a kellemetlen emlékeket, hogy ismét őszinte mosollyal az arcomon hallgathassam az elhangzottakat. Éppen reagálnék is rá, már nyitom a számat, amikor hirtelen megmozdul alattam a föld és egy meglepett kis kiáltást követően Kyle mellett kötök ki az ágyon. - Szóval azt mondod, ne álljak masszőrnek? - kérdezem nevetve, amint megtaláltam a tekintetét. Viccelődés ez is és nyilván nem azért vetett le magáról, mert ne élvezte volna a tapicskolásomat - legalábbis remélem. Ha ő eddig nem mozdult, akkor én tettem, aprócskát csupán, de tenyerem simult az arcára, a vigyorgásom pedig kellemes mosollyá szelídült. Ilyen helyzetekben soha nem vagyok a szavak embere, de talán elég lesz a mozdulat is, a tekintetemben megülő csillogás, hogy tudja, sehol máshol nem lennék most szívesebben.
Felnevetek kissé költőinek szánt kérdése hallatán, de persze nem is mi lennénk, ha válasz nélkül hagynám. Hangom jó kedélyű évődéssel csendül. - Könnyen lehet... mázlidra éppenséggel ismerek egy egészen jófej illetőt, aki ismerős arrafelé. - Szélesedik vigyorom, az önértékelésemre pedig úgy fest, nem igazán lehet panaszom a továbbiakban sem, na de hogyan is lehetne, mikor épp egy ilyen dögös nőszemély nyomkorássza a vállam a saját lakásában...! A tetoválások kerülnek elénk terítékül eztán a témák asztalán, s úgy fest, mindketten szívesen mesélünk egy hasonszőrű, kissé megszállott tetoválások iránt rajongónak a dolgainkról - bizonyos határokig, melyeket Joanánál épp a család témával érem el úgy fest és fordítva sem lőne nagyon mellé, ha erről kérdezne. Akárhogy is, tiszteletben tartom a kurta, mégis kielégítőnek szánt választ annyival, hogy: - Mindenkinek megvannak a maga foltjai, nem igaz? - Szusszanok szelíden. - Főleg, ha több év jutott nekik, mint az átlag embereknek. - Teszem hozzá, s inkább tovább mesélek, kérdésére felelve. Megemlítem Lena nevét, a C és a H betűk jelentését, de még a nem túl férfias pitypangról is szót ejtek, ennek kapcsán kicsit Savannahról is mesélve neki. Valahol itt "unom el" a szám jártatását és penderítem le hátamról a nőstényt magam mellé, hogy egyúttal átkarolva vonjam közelebb magamhoz birtoklóan. Képemen vigyor ül. - Hogy is mondjam, hogy senkit ne sértsek meg... - Szélesedik képemen a görbület, miközben pillantásom az övét igézi. - Vannak dolgok, amik kapcsán kifejezetten önző módon tudok viselkedni. - Kuncogva hajolok oda hozzá, csókot lopva tőle, s nem sietve azt el. Az egy szál fehérneműben történő masszírozás a lakásán pedig határozottan olyasmi, amiből ne csináljon bizniszt... hacsak nem kizárólag velem üzletel! Nem bánná meg, most sem fogja szerintem, hisz nem maradok adósa: lerovom tartozásomat neki az éjszaka/hajnal további részében.
Kezdőlap
//
