- Rendben. - mondom nyugodtan. Egy darabig még ücsörgök magamban a földön, nem igazán tudom, mit kéne kezdenem magammal... Illetve természetesen lenne tervem, csak kedvem nincs hozzá. ~ Ilyen is régen volt, hogy nincs kedvem semmihez... ~ - Scheiße, scheiße, scheiße, scheiße, scheiße, scheiße, scheiße, scheiße, scheiße, scheiße....... - sziszegtem, majd dühösen fölálltam és nekiálltam kipakolni a táskáimból. Nos a pakolás alapvetően úgy nézett ki, hogy hat tonna ruhát 12 tonna szúró-vágó fegyvert meg kb három tonna csokoládét szétszórtam a szobámban és úgy néztem a káoszt, mint akinek ez fut végig a fején: Jé, valaki szétdúlta a szobám... Megközelítőleg 2-3 óra múlva már mindent szépen elpakoltam, habár a lelkemben ennek ellenére nem volt rend. Még mindig messze nem voltam kibékülve a helyzettel. Levetkőztem fehérneműre és nekiálltam edzeni. Újabb egy óra súlyzózás meg egy kis harc egy képzeletbeli ellenfél ellen egészen ellazított. Végigdőltem az ágyon úgy, ahogy voltam és csak bámultam a plafont. Aztán benyomtam a zenét a hangfalon, amit nem hagyhattam otthon. A modern kor egyik legzseniálisabb találmánya volt... Ahogy felcsendült az ismerős szám, túlüvöltve a zenét énekeltem. Mennyire a helyzetemre illett ez a szám... - Ich habe keine Lust... Tudtam, hogy egyszer ki fogok menni, ha összeszedtem magam, de addig is bömböltettem a zenét, amennyire tudtam ordítva énekeltem vele fehérneműbe poshadva az ágyamon. Jelenleg még nem volt kedvem máshoz.
Tél van, hideg, mint azon az éjszakán. Csak menetelünk, a bakancsunk alatt csikorog az orosz tél. Jégvirágok nyílnak mindenfelé, a rendesek már nagyon régen nem verték fel színes szirmaik errefelé. Itt még a madarak sem énekelnek, csak az ágyuk és a fegyverek tüze veri fel a csendet. Most is hallom őket, valahol egymásnak feszül már a két hadtest. A fiaink keményen küzdenek a hazáért, az egyetlen otthon dicsőségéért. Mert nem a nemzet van értünk, hanem mi vagyunk a nemzetért. Semmi nem számít, ha a haza becsülete csorbát szenved. Nekünk meg kell védenünk, az ő akaratának meghosszabbításai vagyunk, ezernyi fegyvert tartó keze. Nem számít, ha egy elbukik, a másik felveszi a fegyverét és öl helyette. Az egyik tiszt rám nevet, mond valami buta semmiséget, próbálja oldani a feszültséget. Nevetséges, mert tudom, hogy szeret engem, legalábbis szeretne szeretni. Tudja, hogy meg fog hallni, és attól félek hamarosan végig kell hallgatnom a buta vallomását... Őrült halandó. Csak a tél az, aki ellenállhat nekem, a fagyos hideg, a termesztő jégcsókos rideg királynő. A hidege beveszi magát a csontjaimba és mintha belülről akarná elrohasztani az acélos izmokat. Semmi nem számít többé, csak a hideg marad... Megpróbálom összehúzni magam de valami csörren és visszatart. Lassan kinyitottam a szemem és magamhoz tértem. Ködös tudatomban még a sztálingrádi csata képei, véres ütközetek és régi emlékek úszkáltak, de ahogy szép lassan rájöttem, hol is vagyok, úgy eszembe jutott a múlt is. A szoba teljesen idegen volt elsőre, aztán amikor felismertem a bőröndjeim már emlékeztem. ~ Das ist mein Zimmer... ~ Igen, határozottan az én szobám lesz. Az arcom meg sem rezzent, ahogy eszembe jutottak a rakparti események. Két dolog biztos. Castor baromi pipa lesz rám, és hogy mi a másik? Az, hogy nem érdekel... Igen, kimondtam és eldöntetett. Magamtól jöttem ide, az én hibám és én hülyeségem egyedül, nem varrhatom más nyakába, ennek ellenére bevallom másra számítottam. A Frührerhez jöttem, de csak egy puding megcsömörlött farkast találtam itt. A repülőtéren még reménykedtem, de mostmár nem. Egy fikarcnyi esélyt sem láttam rá, hogy Castor még az, akit Chicagóban megismertem. Hallottam már olyanról, hogy a hideg tél megőrjített egyeseket, de hogy így elrontsa? Nos ez is megeshet. Megrángattam a láncaim, de nem engedtek. Szorosan simultak a csuklóimra, egy centi rés sem volt a bőröm és a fém között. Ráadásul ha jól vettem észre eléggé bizseregtek és csíptek. ~ Ich denke das ist eine Silbermischung... ~ Nem érdekelt különösebben, hogy ezüstözött a darab, kevesebbet nem is vártam. Mondjuk figyelemre méltó, hogy amíg ájult voltam, azért addig is megkötöztek, biztos ami biztos egy pszichopata gyilkosnál... Erre gúnyosan elmosolyodtam, ami inkább vicsornak hatott szerintem jelen helyzetben. Megrángattam a láncaim, de csak nekem fájt még jobban. Kíváncsi voltam mikor állít be Castor. Valószínűleg valaki figyel és figyelmezteti, hogyha felébredek, vagy az is lehet, hogy azok a mocskos őrzők közölték vele meddig tart az altató, amit belém nyomtak... Nos igen, mert miután megindultam csak úgy neki a vakvilágnak, nagyon hamar kaptam egy elefántnyi mennyiségű altatót, ami úgy kiütött, mint kamaszfiút az alkohol. Aztán nem emlékszem semmire, csak Sztálingrádra, meg az ébredésemre. Minden esetre, ha az őrzők egy átlagos farkashoz állították be a hatóidőt, el kell keserítsem őket, amennyi anyagot magamba nyomtam, egy kis altató meg sem kottyant, ha az alapján kell várnom Castor érkezését, akkor még itt ücsöröghetek szerintem egy órát. Habár az is lehet, hogy már 8-10 órája itt fekszem, ki tudja... Nos egy dolog volt, amit nem szerettem, az pedig a várakozás volt. Tehát úgy döntöttem, hasznossá teszem magam. Szépen ráhajoltam a csuklómra, mondjuk ehhez eléggé ki kellett feszítenem a másik karom, ami fájt, de ez nagyon nem zavar. Aztán nekiláttam szépen átrágni magam a karomon. Idegesített a bilincs. Úgy gondoltam ideje lesz megszabadulni tőle... Nos ehhez kicsit szűkítenem kellett magamon. Nem siettem, komótosan haladtam, ahogy patakokban ömlött a vér, csak apró darabkákat haraptam ki magamból, elvégre nem sietünk sehová...
Hogy őszinte legyek, fogalmam sem volt arról, hogy mennyi időt töltöttem el az eszméletlenség tejfehér ködében. Csak azt tudom, hogy amint magamhoz tértem, az első gondolatom a fájdalmon kívül az volt, hogy megkeressem Katharinát. Nem kérdeztem senkitől semmit. Benitóról Ash azt nyilatkozta, hogy még nincs magánál, így egészen nyugodtan elfoglalhattam magam a napirendi pontom következő, cseppet sem örömteli fejezetével. Mindenem fájt, de már egész remekül tudtam járni, és megálltam a lábamon. Minden lépésnél húzódott a hátam, de nem készülök hegyet mászni, a hotelben pedig egész könnyen áthidalható távolságok vannak. Csak egy tréningnadrágot vettem magamra, semmi többet. Ez azzal járt, hogy minden velem szembejövő megcsodálhatta a sérüléseimet, de nem érdekelt. Gyűlöltem, amikor ilyenkor bárminemű anyag hozzám ér, a sebek nem levegőznek. Csak idegesít a ruha. Katharinát az ágyához kötözve találtam meg. És hogy mit csinált? A saját kezét rágta át éppen, a célja pedig nyilvánvalónak bizonyult. ~Mindig is tudtam, hogy elvetemült vagy, de hogy ennyire...~ Köszöntöttem lenéző stílusban. Beszélni még mindig nehezemre esett, hiszen az állkapcsom mozgatásával földön túli kínok árasztották el az egész arcomat. Meg sem próbáltam ráparancsolni, hogy fejezze be. Két okból. Az egyik, hogy nyilvánvalóan magasról tesz arra, hogy mit mondok neki, a másik pedig, hogy innen úgysem tud elszabadulni. Tisztában vagyok Katharina terminátor életfelfogásával, miszerint átszántana az egész hotelen a szabadságért, de meg kell, hogy mondjam, én ebben kevesebb rációt láttam, mint ő. Hozhattam volna fegyvert magammal, de nem tettem. Ha már farkasként a saját erőmmel nem vagyok képes féken tartani valakit, akkor ott gond van, és én úgy éreztem, hogy bőven elég vagyok, még így is. ~Nincs se energiám, se kapacitásom,sőt kedvem se ahhoz, hogy köntörfalazzak, így megmondom kerek perec: amit tettél, indokolatlan volt, veszélyes, ráadásul még a parancsomat is megszegted. Oktattam ki. Nyilván ezt ő teljesen máshogy gondolta, de azzal, hogy itt maradt velünk, vannak szabályok,amiket be kell tartania. Ha ezt nem tudja elfogadni, auf wiedersehen. Közelebb mentem az ágyához, és leültem a szélére. Benne volt a pakliban, hogy nem akar a közelemben lenni, de nem oszt, nem szoroz, ha esetleg arrébb megy. ~Csak azt nem értem, hogy mi a büdös francért akkor kell kiélned magad, amikor nem kéne? Tudod, hogy nekem sem tetszik a helyzet. De ahelyett, hogy játszod az anarchista rib@ncot, és a sértett árja hercegnőt, miért nem téped fel inkább egy Őslakos torkát, ha már úgy is ennyi a szabadidőd?~ - kértem számon indulatosan - ~És ha egy percre is azt gondolod, hogy már nem él benne az az állat, akit megismertél, akkor ellenkezz nyugodtan, tarthatok rajtad bemutatót, és ahogy ismerlek, még élveznéd is. Nem én hozom a szabályokat. Áldozatokat hozok, hogy egyszer senki se parancsolhasson nekünk. Pont egy háborút megjárt farkasnak kell magyaráznom, hogy mit jelent a létszámelőny és a stratégia? Incredibile... Magamhoz képest ugyan még gyenge vagyok, de az indulatok, amik elöntöttek, körüllengték a szobát. Azt hiszem, hogy mérföldkő ez a nőstény életében. Újra választania kell, és a döntése talán egy életre szól. ~Hűséget fogadtál nekem, de már nem bízol bennem. Nagyon pontosan érzem, Katharina. Önző, törtető és lelketlen dög vagy, de ennek ellenére azt hittem, hogy jól kijövünk, és nem lesz köztünk probléma. De most vagy vállalod a büntetésedet, vagy összepakolsz és eltűnsz, még az államból is. Mehetsz, és játszhatod a perverz kis játékaidat, de rövid úton meg fognak ölni, ezt borítékolom.
Már rendesen vérzett, de még alig haladtam előre, amikor megjelent a mindig csodásan időzítő Alfa... Lenyaltam a számról a vér nagy részét és szakadt farmert bámultam, amit fogalmam sincs ki adott rám. Volt még egy bő póló is rajtam, de egyik sem hozzám tartozott. Idegen szaguk volt és a mindent elborító vérszag alatt is frusztrált, hogy valaki más cuccait adták rám. Sekélyes lennék? Talán... de az is megeshet, hogy nekem ennyi maradt. Érzelemmentes arccal bámultam magam elé. A szenvtelenség maszkján egyedül az rontott, hogy az államról még mindig csöpögött a saját vérem, amit éreztem a nyelvemen is. Az édes fémes íz elvegyült a kimondatlan szavak keserű aromájával. Beszélni akartam, meg örökre megnémulni. ~ Talán az lenne a legegyszerűbb, hogyha kirágnám a nyelvem is... hmmm... akkor biztosan békén hagynának a hülyeségeikkel. ~ Amikor Castor leült mellém az ágyra meg sem rezdültem, még csak nem is pislogtam. Bámultam előre, egy nem létező pontra. Hosszú ideig némán ültem csak, rá sem néztem az Alfára, amióta bejött. Először az volt a tervem, hogy bármit mond, nem fogok válaszolni neki. Mondja csak a puding hülyeségeit, én magasról teszek rá, annyira sem hat meg, mint pillangó az acélszobrot, amire néha-néha rászáll. Aztán meggondoltam magam, túl egyszerű lenne, ha nem szólalnék meg. A gondolatok a kimondatlan keserű szavak különben is martak belülről. Ha nem mondom ki őket biztosabb, hogy meggyilkolnak, mint ezernyi tőr. Felé fordítottam tehát vérrel maszatolt arcom. Azt hiszem olyan hidegen néztem rá, ami gyakorlatilag lehetetlen meleg aranyosan csillogó szemekkel, nekem mégis sikerült. Elég rossz bőrben volt, azt meg kell hagyni, de valahogy baromira nem sajnáltam. Magának csinálta a bajt, hát viselje a kínt, amit az imádott öcsikéje okozott neki. Egy percig csak farkasszemet nézek vele, aztán megszólalok, csöndesen, minden érzelemtől mentesen beszélek, ami pont az ellentéte az ő súlyos haragos érzelmeinek. Érzem ugyanis, ahogy az indulatai szinte fullasztóvá teszik a levegőt, de nem törődök vele, nem érdekel. - Igen, megszegtem a parancsod. Igen, önző vagyok, lelketlen és egy szadista dög. Azonban soha nem titkoltam és soha nem játszottam meg magam... Te azt mondod az vagy, aki régen... Igen? És mégis mit szólna a kis francia szukád, hogyha megkínoznál annyira, hogy azt se tudjam, fiú vagyok, vagy lány? És mit szólna a hőn szeretett falkád, akiknek édes szivárványos otthont kell itt teremtened? Lehet, hogy azt gondolnák nem vagy az az imádnivaló Castor bácsi, akihez odabújhatnak, hogyha megláttak egy sötét árnyékot a sarokban... A hangomba a végére egy árnyalatnyi gúny vegyült már, de nem érdekelt. Akkor is el fogom neki mondani amit gondolok, hogyha rózsaszín szivárványfarkasok hullanak az égből... - Hát tedd meg. Kínoz meg, ölj meg, engem nem érdekelj. Küldj el a falkából, ha bánt, hogy arra emlékeztetlek, aki valaha voltál, és akinek a szabadságára a lelked sötét mélyén még mindig vágysz... Lehet, hogy meg fogok halni, de egyszer mindenki meghal. Én nem félek a haláltól, és nem félek az élettől. Nem látom már az élet értelmét sem, talán a halálnak legalább van értelme. A halál értelme az, hogy végre vége az életednek. Hát ölj meg akkor itt és most, ha úgy tönkre tettem mindent! Nem mellesleg te voltál az, aki kis híján megölted a testvéred, én szinte még hozzá sem értem, szóval a saját sarad ne varrd legalább az én nyakamba! De ha így tetszik fogd rám! És harapd át a torkomat, tedd meg, azt, aminek már évszázadokkal ezelőtt meg kellett volna történnie! Tedd meg, amit nem tett meg az a 22 mocskos francia vérfarkas aki megerőszakolt! Tedd meg, amit nem tett meg az a rohadék, aki elrabolt a családomtól, hogy 3 évesen vadállatot csináljon belőlem! Tedd meg, amit nem tett meg a háború! Tedd meg Castor, tessék, itt vagyok! Számolj le a múlttal és éltesd a szivárványos boldog jövődet! Itt vagyok, tedd meg, hogy ne nekem kelljen megtennem! A végére már torkom szakadtából ordítottam. Soha senkinek nem mondtam el, de valahol mélyen meg akartam halni. Meg akartam halni születésem óta. A sorstól soha nem kaptam jót, az életnek nem volt értelme. Az emberek csak kihasználnak, aztán eldobnak. Castor is ezt akarja. Jó voltam végrehajtónak, néha segítőnek. Most azonban már csak egy őrült teher vagyok, aki rossz színben tünteti fel, most pedig megszabadulna tőlem, ahogy mindenki tette. Hát tegye! De akkor fejezzük be ezt az egész hülyeséget... nincs erőm hozzá, hogy még valakit kiszolgáljak. Nincs erőm többé játékszernek lenni, belefáradtam. Csak bámultam rá, és vártam, hogy megtegye. Nem érdekelt, ha fájni fog, nem érdekelt, ha valóban van pokol és oda fogok kerülni, nem érdekelt már semmi.
Katharina olyan, mint egy elkényeztetett, hisztis kislány. A vér az arcán akár a piros festék, én pedig a gonosz apuci, aki kitépte a kezéből a kifestőt, csak mert kiborította a festéket. Tönkretettem az oly nagy gonddal felépített utópiáját, amit nem mellesleg félreértelmezett. De nagyon durván. Én pedig tűrtem, hogy a nyakamba borítsa a nettó hülyeségét, bár közben bennem is fel-felment a pumpa. A végére már annyira, hogy visszakézből akkora pofont kevertem le a vérben úszó babaarcára, hogy azon se csodálkoztam volna, ha az ágy támlája csókolja meg a másik orcáját. ~Micsoda álszent korcs vagy te is...~ Köptem gondolatban a szavakat és közben acélos, megfeszült testtel fordultam felé még mindig. Rohadtul fájt, de ezt egy arcizmom sem mutatta ki. Én nem vagyok hülye, én nem gerjedek a fájdalomra, mint egyesek. Elviselem, büszkén és panasz nélkül, de ennyi. ~Azt hiszed, azt hiszitek, hogy a halálban minden könnyebb? Dac és félelem nélkül vállalnátok, hogy egy mozdulattal értelmetlenné tegyem több száz éveteket? A halálban nincs semmi felemelő, nincs semmi magasztos. Ha egy darab sz@rként élsz, egy örökkévalóságig cipelheted a terheidet odaát, őrülten, zokogva, olyan fájdalmaktól szenvedve, amiket soha nem tudnál élvezni. Hát milyen farkas az, aki ennyire gyáva? Felkelni és másképp csinálni a holnapot... Az túl macerás, nem igaz? Gyenge vagy Katharina, és nem érzek irántad egyebet, csak szánalmat...~ Liu is pontosan ugyan ilyen volt. Ő is inkább a halált választotta volna, de neki legalább benőtt végre a feje lágya. Mr "én vagyok a jani" Westmoreland is ugyan ez a kategória volt, bár ő rosszabb. Ő azt hitte, hogy lenne értelme a halálának. Pedig rohadtul nem. Felkeltem, és odaálltam az ágy szélére. ~Élni fogsz, Katharina. Nem teszek neked több szívességet.~ Mondtam, mielőtt lassan elindultam volna az ágy végébe, egyenesen a lábaihoz. Ott álltam meg újra. ~Egy dologban legalább igazad van. Belesz@rtál a szivárványos otthonomba, és az imádni való Castor bácsi emiatt nagyon-nagyon csalódott és mérges rád, édes kicsit Katharina. Mímelt gügyögéssel küldtem neki a gondolatokat. Aztán üzentem... Illetve üzenni akartam, csak még nem tudtam, hogy kinek. De elgondolkodva azon, amit Katharina mondott, és csak azért, hogy ellent mondjak neki, úgy döntöttem, hogy a legkisebb bárányt dobom a farkasok közé. Hogy megint csalódni fog-e, vagy nem, azt a lelkiismeretére bízom. ~Liu! Te tudod, hol tartom a tornateremben azt a bizonyos táskát. Légy oly jó, és amint tudod, hozd fel Katharina szobájába.~ Üzentem a kölyöknek, aki remélhetőleg vette is az adást. Én nem zavartattam magam. Egy darabig még elnéztem a nőstény (már remélhetőleg csendes) agóniáját, majd egész egyszerűen kisétáltam a konyharészlegébe. Még jó, hogy egy elitebb szobát kapott. Gyárilag volt megpakolva némi evőeszközzel, mosogatóval és egy mindössze két talpazatból álló gáztűzhellyel. Kerítettem egy lábast, és nagy csörrenéssel a konyhapultra dobtam. A kölyök gyors volt, már éreztem is, hogy ideért. Kinyitottam az ajtót, átvettem tőle a táskát, megköszöntem, majd visszatértem a konyhába. A lábasba beletettem egy nagyjából másfél méter hosszú ezüstláncot. A kezem húsa sistergett alatta, de ez már mit sem számított a tegnaphoz képest. Feltettem a gázra, és hagytam, hogy a természet tegye a dolgát.
~Amilyen rendes vagyok, még meg is ajándékozlak, lefoglallak néhány fájdalmas órára, hogy mozdulni se tudj, de legyen időd azon gondolkodni, hogy hogyan akarod ezt a játékot tovább játszani. "Ibi semper est victoria, ubi concordia est." Ha ki akarod venni benne a részed, az én szabályaim szerint kell játszanod. Az arcomon már nyoma sem volt semmilyen érzelemnek. Elhűlt, hideg gyilkos tekintetet kapott. Azt, amiről talán azt hitte, nem létezik. És mekkorát tévedett! Remélem, most örül... Fájdalmakkal telítve, kissé szűkölve alakult át a pofám és a mancsaim. Éreztem, hogy a sebek felszakadnak, a vér kitódul belőlük, de ezt még végig csinálom, aztán ráérek pihenni. Csak néhány mozdulat volt, semmi több. Megragadtam Katharina felém eső lábát, bokájába és combjába vájtam a karmaimat, és a sípcsontja közepénél beleharaptam. A hús szakadt, az idegek pattantak, a csont szétroppant. A vér tacsakosra színezte az ágyat. Ha menekült, a farkast csak jobban ösztönözte az újabb támadásra. Ugyan az a forgatókönyv, csak a másik lábával. Semmit nem hagytam előle, csak két, sípcsontközépnél megcsonkított végtagot. Halálhörgéssel vágtam hozzá a saját lábait, majd még mielőtt úrrá lehetett volna rajtam vérszomj, elfordultam tőle, és visszaszorítottam a bestiát. Pillanatokig csak álltam, neki háttal, felszakadt sebekkel, lihegve. Mindenem égett, rám jött a rosszullét, de közel sem biztos, hogy annyira szenvedtem, mint amennyire Katharina fog. Kitántorogtam a konyhába, egy konyharuhával megfogtam a lábas szélét, amiben már ott bugyborékolt az egykori ezüstlánc maradványa. Visszatérve az ágy végének támaszkodtam, és megkerestem Katharina tekinteté. Saját őrült, ördögi vigyora köszöntött vissza rá, majd a forró, folyékony ezüstöt a lábai csonkjára öntöttem. ~Ha megunnád a kezedet, akkor rágd körbe az ezüstöt, ha még az életben lábra akarsz állni, cagna...~
Oh, hogy mennyi mindent el akartam megint mondani... hogy mennyi mindent szívesen az arcába vágtam volna már megint... Álszent vagyok? Igen. Gyáva vagyok? Abszolút... Eddig tagadtam, legalábbis magam előtt. Mert a gyávaságnak is vannak különböző műfajai. Én nem félek a sötétben, nem félek a haláltól, nem félek a szenvedéstől, se mások bosszújától. Azonban van valami, amitől mindennél jobban rettegek, ez pedig az élet... A halálba menekülök, ha tehetem, mert ha velük vagyok, akik meghalnak, akik elmennek, akkor nem érzem úgy, hogy ehhez a nyomasztó, nyomorúságos élethez tartozom. Castor nagyot tévedett. Nem hittem benne, hogy lenne odaát. Én nem hiszek sem Istenben, sem Ördögben. Ha bármelyikük is létezne, az tuti jelet adott volna már magáról. Ha lenne Isten, még rég zokogva halálra sújtott volna egy villámával... És ha lenne Ördög? Nos már rég mámorosan könyörögve csókolgatná a lábam nyomát is, csak hogy végre az övé legyek... Tehát nincs se Isten, se Ördög, nincsenek terhek, amiket cipelnem kéne odaát, csak az életem van, ami nagyobb teher, mint bármi más. Hogy szánalmat érez? Köszönöm, ő az első, aki ha legalább gúnyból is, de ilyet mond. Szánhat, mert szánalmas vagyok. Mocskos roncs, ami arra sem jó, hogy megjavítsák. És nem, nem akarok felkelni, nem akarom másképpen csinálni a holnapot, mert nincsen miért... Igen félek, félek a holnaptól, az élettől. Kaptam egy pofont, láthatóan ő is berágott rám. Nagyot csattant, ha ember lennék, egy ilyennel szerintem simán kinyír. Csak még mindig nem hatott meg a dolog. Azt a részét már le sem írom, hogy az a mocskos beteges vadállat, aki voltam, aki szinte születésemtől fogva a lelkemen csücsül baromira élvezte, és többet akart... Figyeltem, ahogy az ágy végébe sétál, és csak azt hiszem enyhén lángoló arccal (a pofontól) néztem rá. A semmi volt a tekintetemben. Azt hiszem ez a jó szó rá. Néztem ahogy kimegy, de már nem érdekelt semmi. Amikor azt mondta nem öl meg, csalódtam. ~ Kissé groteszk, nem igaz? Mindenki az életéért küzd... Azért, hogy legyen, aki szereti, legyen holnapja, és legyen jövője... Én az életem odaadtam volna a halálomért... Kacagni akartok? Hát tegyétek... ~ Csak feküdtem, szép lassan eldöntöttem, hogyha ő nem teszi meg, hát majd megteszem én. Gyakran sétáltam már a halál küszöbén, volt főleg mostanában, hogy annyira halálra hagytam, hogy verjenek, hogy valóban majdnem meghaltam... Aztán valaki mindig összevakart, összeszedte a gyönyörűnek tűnő aranybabát a koszból, a babát, ami töröttebb volt, mint a legmocskosabb kurva, ami töröttebb volt, mint a legbetegesebb állat... Csak csöndes szemlélővé váltam már, ahhoz sem volt kedvem, hogy vitatkozzak vele. Gondoljon amit akar, már úgysem számít. Neki itt lesz az öccse, itt lesz az a hülye francia nő, itt lesz a falka, aki megváltóként szereti. Ő könnyen beszél, neki van miért fölkelnie, még ha nehéz is... De nem fogok vitatkozni, töltse ki a dühét, sírja el a szukájának, milyen dühítő kolonc akadt megint a nyakába, legyen így. Én majd szép csendesen megoldom magamnak. Egy szót sem szóltam a szóáradatra, akármit elmondhatott volna, nem válaszoltam rá. Öt nyelvet beszéltem anyanyelvi szinten, de egy szó nem sok, annyi sem hagyta el a számat. Aztán megjelent a kölyök. Erre sem reagáltam, ő aztán abszolút nem érdekelt, még annyira sem, amennyire egy légy a falon. Figyeltem mit mesterkedik Castor, volt annyi tapasztalatom, hogy már amikor megjelent a táska, akkor tudtam. Az érzékeim még mindig baromi kifinomultak voltak, ilyen egy tökéletes gyilkos... micsoda boldogság. Aztán jött az ezüst és a minden érzéket elhomályosító hihetetlen kín. Ordítanom kellet volna? Nem tettem. Csak néztem Castorra, néztem a szemébe, hogy lássa a semmit. Őt néztem, mialatt letépte a lábaim, majd ráöntötte az ezüstöt. Hogy rágjam le? Nem fogom. Már nem kell a lábam. Már nincsen szükségem semmire, főleg nem azokra az undok húscsomókra. Maradjon így, arra a pár órára tökéletesen jó lesz így is. A kín minden porcikámban ott zizegett, de most arra figyeltem a legkevésbé... Akit annyiszor aprítottak, vágtak és daraboltak, mint engem, annak ennyi nem igazán számít. Ráadásul ott volt a részem, ami tényleg baromira beizgult tőle. Érthetetlen mi? Valami k*rvára el van romolva bennem? Nos talán, de már nem sokáig... Már nem sokáig, az biztos... Csak néztem Castorra, még mindig nem szólaltam meg. Vártam, hogy dühöngve kirohanjon, hogy megtehessem, amit akarok. Csak szépen csöndben, csak egy kis magány kell, és készen van. Néztem rá a semmivel, és vártam mikor lép le. Most úgyis az jön, majd dühödten becsapja az ajtót, én pedig elmegyek örökre, és nem köpök bele megint a levesébe... Nem köpök én bele senki levesébe....
Amint befejeztem a műveletet, a földre dobtam a lábost, én pedig az ágy véres matracára roskadtam. Az egész szobát átjárta a vér és az égett hús gyomorforgató szaga, de úgy tűnt, tegnap eléggé kihánytam magam ahhoz, hogy ez meg se kottyanjon. Ami azt illeti, ennem kellene lassan. Micsoda gondolatok egy ilyen helyzetben... Katharinának nem lehet egy szava sem És ami azt illeti, nem is volt neki. Szó nélkül tűrte a fájdalmat. Nem baj, legalább nem kapok többet a Castor bácsiból, meg a többi agymosott hülyeségéből. ~Tudod, kicsit azért sajnálom, hogy így alakult.~ - kezdtem töprengve - ~Itt állunk a háború torában, és a legjobb katonám hullik a porba. Tudod milyen szomorú ez? Ha tényleg ennyire hívogat a halál, akkor miért nem adsz neki egy esélyt, és múlsz el olyan úton, amit a legjobban szeretsz? Lehet, hogy a kérdésem nem tűnt helyén valónak, de könyörgöm. Az Alfája vagyok, akkor is, ha ő már nem tart annak. Nem csak a személyembe vetett hitének csorbulását érzem, hanem azt is, hogy mi jár az arany hajkorona által takart fejében. Ha keresztény lennék, most biztos hozzávágnék egy Bibliát, és próbálnám meggyőzni arról, hogy az öngyilkosság bűnös dolog és a lelke nem járulhat Isten színe elé. De mivel nem gyakorlom a vallást, hiába neveltek annak, ez a része nem érdekelt. Egy farkas ne legyen öngyilkos. Hát beállnánk a sorba a gyengének tartott emberek közé, akik olyan divatosan szeretik felvágni az ereiket? Mr a gondolat is vérlázító, a gyávaságról nem is beszélve. De ezt a kört már lefutottuk, nemde? ~Hol leszel te akkor, amikor a miénk lesz az egész város? Aztán szép lassan az egész állam? Rengeteg farkas, és ha kell, ember fog meghalni, ha készen állunk rá. De még nem. Az igazi Führer biztos értékelné, ha az egyik legnagyobb tisztelője, egy árja gyermeke önmagát pusztítaná el. Bár, róla is keringtek érdekes pletykák... Hogy dühíti a gúnyom? Nem érdekel. Arra a pontjára taposok, ami a legjobban fáj. A hallgatása már önmagában arra utal, hogy nem tud megcáfolni, és remélem, ha legközelebb szólásra vetemedik, akkor nem üres fecsegésekkel áraszt el. ~Ha tartod valamire a származásodat, adj magadnak egy esélyt. Ha meg akarsz halni, én nem foglak megakadályozni benne. De akkor tedd meg vérben úszva a csatamezőn, ne egy hotelszobában, mint valami bedrogozott rockzenekar rib@anc énekesnője, mert ha engem kérdezel, baromi szánalmas.~
Csak néztem Castort, továbbra is. Néztem, ahogy lerogy a véres matracra. Az orromba bevette magát a vér, és a saját húsom égett bűze. Szagoltam én már ennél durvábbat is. Én voltam az, aki elsők között javasoltam, hogy hogyan tüntessük el a hullákat... Szinte az orromban éreztem ismét a vastag kémények gyomorforgató füstjét, amik sovány emberi húsból táplálkoztak. Igazából sajnáltam Castort egy kicsit. Itt akart falkát alapítani, ő akart lenni, a nagy vezér, akire felnéznek. Ez azonban igen nagy feladat volt. Hogy én lettem volna a legjobb katonája? Nos ez nagyon jól esett, de azt hiszem erősen használhatatlan vagyok láb nélkül... Nah nem mintha érdekelne a dolog. Szerettem harcolni, szerettem érezni a vért a kezeimen. Szerettem látni a lassan elhomályosuló tekinteteket. Eszembe jutott Ady verse, amit mintha nekem írt volna... Sajnos nem találkoztam vele, pedig ez után a vers után ítélve azt hiszem jól megértettük volna egymást...
Én a Halál rokona vagyok, Szeretem a tűnő szerelmet, Szeretem megcsókolni azt, Aki elmegy. Szeretem a beteg rózsákat, Hervadva ha vágynak, a nőket, A sugaras, a bánatos Ősz-időket.
Szeretem a szomorú órák Kisértetes, intő hivását, A nagy Halál, a szent Halál Játszi mását.
Szeretem az elutazókat, Sírókat és fölébredőket S dér-esős, hideg hajnalon A mezőket.
Szeretem a fáradt lemondást, Könnyetlen sírást és a békét, Bölcsek, poéták, betegek Menedékét.
Szeretem azt, aki csalódott, Aki rokkant, aki megállott, Aki nem hisz, aki borus: A világot.
Én a Halál rokona vagyok, Szeretem a tűnő szerelmet, Szeretem megcsókolni azt, Aki elmegy.
Szépen végigfutott a fejemben, ha Castor figyelt a gondolataimba kiolvashatta belőle, habár nem neki üzentem közvetlenül, de nem is rejtettem el a gondolataim, nem láttam értelmét ilyen hiábavaló dolognak. Szép volt amit mondott, meg persze gunyoros, meg csábító, csak az volt a szomorú, hogy nem láttam az értelmét. Azért harcoltam, mert amikor elvettem valaki életét, nem éreztem a saját létezésem értelmetlenségét. Ha öltem, ha elvettem másoktól valamit, az legalább az utolsó lehelet pillanatában az enyém volt. Láttam az életeket, láttam a haldoklókat, láttam mit vesztenek, mi az, amiért úgy ragaszkodnak a nyavalyás életükhöz. Én soha nem ragaszkodtam hozzá, habár közelebb voltam a halálhoz, mint a legtöbb ember. Hallgattam a szavait, az édes terveket, amiket szőtt. Nagyobb területről, nagyobb falkáról... Olyan szépek voltak, hiszen volt jövőjük. Szépek voltak és kecsegtetőek. A szomorú csak az volt, hogy nekem nem volt helyem bennük, éreztem ezt. Ha csak egy fegyver lettem volna, odaadom magam, hogy forgasson, vívja meg velem a háborújait, de sajnos nem voltam fegyver, illetve nem csak fegyver voltam. Amíg forgattak, én voltam az egyik leggyilkosabb lény, maga a testet öltött halál... Azonban mit teszel a halállal a békében? A halál belemar a fivéredbe, ráacsarog a kedvesedre... Nem, ő is tudja, hogy nekem nincs jövőm. Háborúban élek, de csak háborúban. És igen, szánalmas voltam, de leginkább fáradt. Különös, hogyha az ember belenéz a tükörbe és meglátja önnön képmását, akkor elborzad attól a szörnytől, aki visszanéz rá. Talán valóban szánalmas vagyok, sőt több, mint biztos, hogy az vagyok. Egy szánalmas életnek ez lesz a tökéletes szánalmas befejezése. Jól mondta, háborúban akartam meghalni, harcosként, ahogy éltem, de még ezt sem érdemeltem meg. Szánalmas véget a fegyvernek, aki csak gyilkolásra jó. De már csak egy gyilkosságot fogok elkövetni, egyetlen egyet. Nem szerettem élni, nem ezt akartam, nem volt reményem soha, habár ezt eddig nem ismertem be magamnak. Most itt ültem rokkantan, egy ágyhoz kötözve és arra készültem, hogy befejezem. Igen, szánalmas volt, egy szánalmas vég, egy szánalmas fegyvernek. De egy valamit még el kellett mondanom, mielőtt vége lesz. A gondolataim eddig sem rejtettem, mindent kiolvashatott a fejemből, de volt valami, amit ki kellett mondanom. - Sajnálom, hogy felforgattam az életeteket. Remélem teljesülnek az álmaid. - mondtam rekedtes csendességgel. A hangom bársonyos élét megkoptatta a fájdalom és a szomorúság. Miután elmondtam visszafordultam és néztem a megszaggatott ezüstbe foglalt lábaim. Figyeltem hogyan szilárdul a fém, hogyan rágja a lábam egyre lejjebb. Ha elmegy sírni fogok, életemben először és utoljára. Egyszer mindent meg kell tenni, mielőtt meghalna az ember lánya... nem én már régen nem vagyok ember, csak egy szörny, egy gyilkos fegyver, semmi több.
Na most erre mit lehet mondani? Hirtelen annyira szánalmasnak éreztem nem csak Katharinát, hanem ezt az egész helyzetet. Amióta csak ismertem, soha, de soha nem láttam benne egyszerre ennyi emberséget megmozdulni, mint amennyit ebbe a két rövid mondatba belesűrített. És ez meglepő volt. Mi több, megrendítő. Egyébként tényleg nem lett volna nagy dolog. Más szájából egy ilyen megnyilvánulást talán kinevetnék. Esetleg még gúnyosan vissza is vágnék valami olyasmit, hogy ő ugyan nem ért annyit, hogy felforgasson bármit is. De hogy Katharina...? Még mindig nem múlt el a halálvágya. Amikor a tervekről meséltem neki, éreztem, hogy megmozdult benne a vágy szikrája. Tudom, hogy mennyire élvezné az egészet. Mennyire ki tudna teljesedni a harcmezőn. De b@ssza meg, hát miért nem erre orientálódott? Visszatértem a nyitó gondolatomhoz, miszerint nem értem, hogy ha egyszerűen ennyire égette a vágy, miért nem kerített magának néhány Hegylakót, akiken kiélhette volna a vágyait? Dühödtem csaptam rá az ágy matracára, és a vér szerte fröccsent, akár a permet. Nem tudom, mennyire lennék képes még egy részleges váltásra ebben az állapotomban. Szerintem semennyire. Így csak a karmaimat növesztettem vissza, majd ideges mozdulatokkal nekiestem a két csonknak. Ez nem lesz rövid feladat, arról nem is beszélve, hogy ha nem vigyázok, akkor még az ujjaim is használhatatlanok lesznek. Amíg csak a karmom éri az ezüstöt, nincs baj, csak a hústól, az ujjbegyeimtől kell távol tartanom. ~Két hét. Legfeljebb három, és újra járhatsz, ha megtisztítom a csonkokat. Dolgom van veled.~ Üzentem neki gondolatban, mialatt szépen lassan leszaggattam az ezüstözött húscafatokat. Néha a fájdalomtól remegve felsóhajtottam, de nagyjából tíz perc alatt végeztem a bal lábával, és áttértem a jobbra. ~Kiküldelek a másik falkához. Úgy kell majd intézned, mintha önvédelem lett volna, aztán azt csinálsz velük, amit akarsz. Az öregebbekre fogsz ráállni, hogy legyen benne némi kihívás. Megértetted?~ Vázoltam neki a tervet, mialatt a másik lábát pucoltam. ~Vigasztaljon a tudat, hogy bármikor megölhetnek. Nem tudom, mit csináljak veled, hogy ne legyél ilyen kib@szottul szemellenzős, de azt akkor sem hagyom, hogy megöld magad. Se hozzád, se a farkas léthez nem méltó. Befejeztem, pihentem egy kicsit, majd felkeltem, és újra a konyha mentem. Megmostam a kezeimet, lemostam róluk a húst, a vért, és azt a kevés ezüstöt, ami munka közben rájuk tapadt. ~Megszabadítsalak a maradék végtagjaidtól is, vagy legalább annyiban kiegyezhetünk, hogy a felépülésed alatt át fogod gondolni?~ Tettem fel kérdést, amikor visszaértem a szobába az ágy mellé.
Figyeltem, ahogy véres felleg böffen fel az ágyból. Olyan volt, mintha a vérpára függönye is szomorúan ülte volna meg a levegőt elválasztva engem Castortól.... Figyeltem, ahogy az ujjaiból ismét pengeként törnek elő a farkas karmai. A bőrömön automatikus halovány lúdbőr jelent meg, ahogy a szervezetem kiéleződött az előre vágyott fájdalomra... Próbáltam elnyomni, már nekem is groteszk volt ebben a helyzetben az a kellemes melegség, ami elöntötte a gyomrom, de egyszerűen nem tudtam mit kezdeni vele... szégyelljem, aki vagyok? Nem. Csak egy halovány sóhaj hagyta el az ajkam, mialatt Castor megtisztította a sebet. Inkább nem néztem a lábaimra. Elég jól bírtam minden undorító dolgot, de így sem volt éppen rózsás a kedvem és nem volt még kedvem azt is látni, hogy milyen nyomorék vagyok... Nem, ezt képtelen lettem volna látni. Aranyfényű pillantásom tehát Castoron tartottam, magamra nem néztem. Ő is valahogy fáradtnak és megtörtnek tűnt. És akkor különös dolog jutott eszembe, Castor egészen úgy beszélt, mint akinek szüksége van rám. Persze nem mintha nélkülözhetetlen lennék, mert persze senki nem az... de mintha számítana, hogy meghalok-e, vagy sem... Hallgattam a szavait és csak erősödött bennem ez a különös benyomás. Kissé megráztam a fejem, hátha kitisztul belőle ez a furcsa érzelmes katyvasz, amivel nem tudtam mit kezdeni, de sajnos az efféle agytisztító mechanizmusok nem úgy szuperáltak, ahogy a farkas lánya elvárta volna... Kis ideig hallgattam még az utolsó kérdése után is, csak egy bizonyos pontot néztem a falon, mintha lenne rajta bármi érdekes. Majd hirtelen Castor felé fordultam és pár pillanatig rezzenéstelenül farkasszemet néztem vele, aztán egy határozottat bólintottam. - Rendben. Egy pillanatig ismét hallgattam, mialatt kétségbeesve próbáltam az érdektelenség ripityára tört üvegtornyát ismét felépíteni magam körül, de bárhová nyúltam, csak megvágtam magam a lelkem éles darabkáival... szóval inkább hagytam a francba a dolgot. - Viszont meg fogok őrülni itt akkor is, hogyha nem ölöm meg magam. Ne haragudj, de előbb fogok kibírni, hogy beöltöztetnek Barbie babának és úgy kell csacsognom egy szoba üresfejű k*rvával, minthogy egyedül ücsörögjek itt két hetet.... Gyűlöltem a mozdulatlanságot, gyűlöltem a magányt. Szükségem volt valakire, akivel legalább veszekedhetek, vagy valami, csak ne őrjítsen meg a magány, ha már elnapoltam az öngyilkosságot még legalább két héttel... habár, ha egyedül leszek, esélyes, hogy egyre csábítóbb lesz az ötlet...
Legalább a két hétre rábólintott. Ez pazar. De nem tudom, mégis kit küldhetnék be hozzá, hiszen ki lenne az, akit odavetnék Katharina piszkálódásainak, és nem törne össze egy életre? Hmm... ~Rendben Katharina. Gondoskodni fogok a társaságodról. Megígérem.~ Na lám csak, még se olyan rossz az, ha Castor bácsi mazsolás pudinggá avanzsált? Most még Katharina is érezhette, mennyire édes ez a csokipuding, még ha szó szerint nem nyalt bele. Az kéne még...! ~Azt nem ígérhetem meg, hogy élvezni fogod a partnereid társaságát, de valamit valamiért. Legalább tanulsz egy kis önfegyelmet.~ Ha már a rakparton sikerült arról meggyőznie, hogy nem sok ilyennel rendelkezik, főleg nem az utóbbi időben. Ja! És majdnem elfelejtettem... ~Hogy a civilért mit fogsz kapni az Őrzőktől, arról nem tudok nyilatkozni. De ha rajtam akarják leverni a hülyeségedet, akkor egyenesen rád fogok hárítani minden felelősséget. Nem viszem el a balhét.~ Hangzottak el a szigorúan feszes záróakkordok, én pedig otthagytam a nőstényt. Azt hiszem, megkeresem az öcsémet, hogy egy kicsit kiűzzem a fejemből Katharina látványát. Hogy a két lábat ki fogja eltakarítani... Azt sem tudom. Mindegy. Most Benito, aztán Katharina.
//Tényleg beküldök hozzád valakit, szóval, ha akarod, akkor ne zárj, hanem írd le, hogy vársz, vagy valami //
Nem tudom mit fogok nyerni azzal, ha beküld valakit, de én hülye kimondtam, ami először az eszembe jutott és nem gondoltam teljesen végig a dolgot... A magány és haszontalanság első mocskos kis hangja belesuttogott a fülembe és mielőtt észrevettem volna, hogy mit is teszek kimondtam ezt a buta társaságos dolgot. Legszívesebben máris visszaszívtam volna, hogy hagyjon itt a mocskos önmarcangoló vérgőzös magányomban, de mostmár nem fogok s*gget csinálni a számból... Így a megszólalására csak biccentettem. Aztán azonban egyre inkább kezdett a gyanú sötét függönye rám borulni... ~ Mégis kit akar ideküldeni? Csak nem... ? ~ Gondolatban is megráztam a fejem, próbálva kiűzni belőle a legrosszabb lehetőséget sötét gyanúját... Nem, nem fog ideküldeni senki... Áh dehogynem... Én vagyok a rossz kölyök, akit meg kell nevelni. A tekintetem elsötétült, a sötétarany kavargástól szerintem egy mezei halandó minimum a vécére rohant volna azonnal, hogy megtisztítsa a gatyáját... Ellenben még erre sem reagáltam, csak arra, amikor az Őrzőkről kezdett beszélni. Elegáns, már-már királynői mozdulattal vontam vállat, ami a körülményeket tekintve igen emberfeletti teljesítmény. Elvégre a saját véremben fürödtem, a lábaim leszaggatta a saját alfám... Nos igen, nem éppen egy uralkodói szalon. Ennek ellenére a szavaim is nyugalmat és közönyt sugároztak, azt hiszem kezdtem magamra találni. - Nem is kell, jöjjenek csak, engem nem érdekel. Azonban még a teljesség, meg a visszaszúrás kedvéért hozzá kellett tennem. - Azt viszont tudd, hogy a drága öcsikéd helyett fogom akkor elvinni a balhét... Ő volt az, aki lazán alakot váltott a pasi előtt, azt meg már csak nem hagyhattam, hogy ezt látva mászkáljon, nem igaz? - néztem rá őzikeszemekkel, mint a igazság bajnoka. Azonban többet már nem mondhattam, mert dicső vezérünknek úgy tűnt jobb dolga is van, mint egy rohadt nyomorék pszichopatával szórakozzon... Tehát kalap, kabát és lelépett. Hosszú ideig bámultam még az ajtót, az után is, hogy kilépett, majd sóhajtva hátra dőltem. A bilincs még mindig a kezemen volt, a magam által mart seb már gyógyulni kezdett a kezemen, de az élet attól még nem javult ilyen ütemben. Hátradőltem, amennyire tudtam, ragyogó hajam arany lepelként terült el a mindenféle tisztátalan mocskokkal borított ágyneműn. - Oh mein Gott, hilf mir... - suttogtam egészen halkan lezárt szemekkel. Csak feküdtem, és vártam, hogy megérkezzen a titokzatos idegen, aki majd fegyelemre nevel engem, mint egy rossz gyermeket.
Nem mondhatnám, hogy ez a megbízás volt életem álma. Olyan ütemben mentem a folyosón, hogy inkább mentem két lépést hátra, mint egyet előre. Még mindig alig tudok valami erről a nőről, aki elvileg a falka tagja. Nem hajt a kíváncsiság, én szívesebben vennék egy olyan helyzetet, amikor nem kell közelebbről megismerkednünk. De ha már kapun belül van, akkor ez elkerülhetetlen. És ő unatkozik. Hát ... valami munkát garantáltan tudok neki találni, amíg itt van kényszerpihenőn. Belépek az ajtón, kopogás nélkül, csak érezte, hogy közeledem, és beljebb ballagok. Fölényes akartam lenni, és lekezelő, de aztán meglátom, ahogy ott hever, és a lábai a nyakában ... Kell egy pár pillanat, amíg értelmezem a látványt, de aztán magamra találok. - Oh, most már értem, mért mondta azt Castor, hogy egy ideig nem fogsz menni sehová. Előhozom a kis főzőfülkéből a kukát, és belehajítom a lábakat, aztán mentálisan üzenek Ashnak, hogy jöjjön az ajtóhoz. Amikor odaér, kiadom neki a szemetest lábastól. - Használd fel, vagy tüntesd el, ahogy jónak látod. Nem fűzök magyarázatot a dologhoz, csak becsukom az ajtót, és visszatérek a mi kis csonka balerinánkhoz. - Szóval unatkozol, drága? - fordulok hozzá egy olyan mosollyal, amivel betont lehetne szeletelni. - Na és mit szeretnél csinálni? Gondolom ebben a helyzetben leginkább beszélgetni lehet. Leülök kényelmesen egy székre, keresztbe vetem a lábaimat, és továbbra is mosolygok. - Hallgatlak, mondd el nekem, ami a szívedet nyomja!
Nos igen,azt hiszem egy farkas nagyon,de nagyon meg tudja bánni a pillanatnyi elgyengülését. Olyan jellemző, hogy az embert az apró hibáiért így megszívassa az élet. Már a folyosóról éreztem a másik farkast, és a gyanúm egyre erőteljesebben kezdett nem csak gyanúvá válni. Amikor kinyílt az ajtó, sajnos már nem maradt kétségem. ~ Sheiße.... ~ Legszívesebben elrohantam volna,vagy csakúgy kidobom egy másik univerzumba ezt a beképzelt szukát,aki puhány paprikás pudingot csinált Castorból. Olyan se hús, se hal szerencsétlenséget. Az arcom nyugodt volt,hűvös és kemény, uralkodói gőggel. Egy apró részem kíváncsi volt erre a nőre, aki ha egy nagyobb jövőre hivatott nemzetbe születik,mint mondjuk az enyém, akkor még akár bajtársam is lehetett volna. De ez olyan kicsi rész volt, hogy a többi utálkozó hányad nagyon könnyedén elfojtotta. Tehát egy jó darabig ültem csak ott a testem véres-aranyos önmagát némaságra ítélt elefántcsonttornyába zárva, de aztán végre rászántam magam, hogy megigyam a saját magamnak kevert sz*rlevest... - Bonjour. Ha nem tévedek Pathrisa Bennethez van szerencsém. - váltottam csak úgy heccelésből franciára. Ez volt szinte a második anyanyelvem, habára rossz emlékek miatt egészen ritkán beszéltem csak, csak akkor, ha szükséges volt. Most azonban úgy döntöttem, hogyha már leszarni nem tudom, akkor előveszem a szinte már idegesítően udvarias énem, aki csak egy álca volt, de gyönyörűen kidolgozott. A fiatalabb farkas belépésére nem is reagáltam, annyira sem méltattam figyelemre, mint egy kutyát, akit most gázoltam el. Aztán amikor leült, laza eleganciával, úgy döntöttem,valóban unom magam. Aztán nem tudom milyen őrült kisördög súgta a fülembe, de úgy gondoltam,hát ha van pofája ilyen hányaveti unatkozva idetolni a képét,hát hallja. És elmeséltem neki, elmeséltem neki mindent, szépen a-tól cetig. Utoljára annak a szerencsétlennek adtam tovább ennyire részletesen az életem, akit azzal a zseniális gyertyás trükkel szórakoztattam el. Elmondtam mindent, a származásom, hogy 3 éves korom óta farkas vagyok... elmondtam a nyamvadt honfitársait a falka vérfarkast, akik megerőszakoltak és kihasználtak. Elmeséltem a háborúkat,a nemzetem reményeit és bukását. Elmeséltem a koncentrációs tábort,ahol szinte minden halál az én lelkemen száradt. Elmeséltem a kitoloncolásom, a Chicagóban töltött időt...hogy hogyan találkoztam a falkával, és Castorral. Szép hosszú mese volt, már azt hittem visszanő a lábam, mire végzek, de annak még az én villámgyors regenerációs képességeimmel is hosszabb idő kell ennél. A végén csak nemes egyszerűséggel belefúrtam ragyogó arany pillantásom az övébe, és vártam mit mond majd.Igazából nem érdekelt,a halálba menők cinizmusa ült az arcomon, habár az az apró kíváncsi részem még érdeklődve emelte fel a fejét.
Na, ekkora kitárulkozásra tényleg nem számítottam. Csak ültem ott, és hallgattam, hallgattam, hallgattam. Anyám ... ez de hosszú! De nem mondhatom, hogy érdektelen volt. Sok mindent megértettem, és ráéreztem pár dologra. Közben felkeltem, kiballagtam a konyhába, és hoztam magamnak egy almát, azt rágcsáltam. Jó kemény húsú, leves darab volt, csak úgy harsogott a fogaim között. Mire Katrin befejezte, az alma is rég elfogyott. Egy ideig még ültem ott mozdulatlanul, számban az alma kellemes utóízével, fülemben Kat szavainak visszhangjával. Aztán felálltam, kiballagtam a konyhába. Ki akartam dobni az almacsutkát, de már nem volt szemetes. Letettem a pultra, kezet mostam, visszaballagtam és leültem a székre. - Akkor most én mesélek. És nekikezdtem. Azzal a nappal kezdtem, amikor megérkeztem Chicagoba, és Castort felkerestem, ő pedig éppen az ottani erdei falka területére készült egyedül. Elmeséltem, hogy elment, betört, harcolt, és kijött egy fogollyal. Azt sem hagytam ki a történetből, hogy Gabriel igazából önként jött vele. Elmeséltem, ahogy Castor az egész falka előtt bosszút állt rajta, és hogy neki szinte egy jajszava sem volt. Meséltem a költözésről, és Vincent első látogatásáról, a két alfa csatájáról, és arról, ahogy Vincent az ablakon át távozott. Meséltem Liuról, a legkisebbről, akit nem tudott átbaltázni az atanerk, és megtalálta a poloskát a ruhájában. Meséltem Taráról, aki harcba szállt Castor öccsével inkább, minthogy információt adjon ki az alfájáról. - Úgy sejtem megveted a társaidat, pedig szerintem mind messze az elvárások felett teljesítenek. Büszke voltam az előző falkámra is, de itt vannak, akik naponta hegyeket másznak meg, hogy egy szinte vesztes helyzetben túléljünk és megerősödjünk. Neked minden bizonnyal kitűnő képességeid vannak, Katherine. Húzóerő lehetnél ebben a falkában, akit megbecsülnek a többiek. Neveltetésedből eredően ez neked nem sokat ér, én ezt értem. De azért vagy bajban a világgal, és azért akarsz meghalni, mert már magad is érzed, hogy hamis volt a nevelésed és az elég tűzött célok. Kihasználtak, bemocskoltak, és elvárták, hogy te erre legyél büszke. De látom, nem igazán megy. A problémáidat csak te oldhatod meg, de ahhoz változnod kell.
A történetemet akkor sem szakítottam félbe, amikor kiment, majd visszatért. Nekem igazából teljesen édesmindegy volt jelen pillanatban, hogy kinek beszélek. A szavak gátja egyszerűen átszakadt bennem, és kiömlött az ár, nem nézve, hogy kit is borít el. Nem tudom, a legjobb embernek mondtam-e el. Az is lehet, hogy a Bétát baromira nem érdekelte a nyomorom, ami többnyire idegesített, sőt felháborított volna, most ellenben nem hatott meg. ~ Milyen különös érzés... mármint, hogy vannak érzéseim. ~ Majdnem elmosolyodtam az abszurd gondolaton, hogy én, aki százmilliók, vagy ki tudja milyen mennyiségű ember halálát okoztam, pont én keresem a megváltást, pont én öntöm ki a lelkem, azt a velejéig romlott, mégis valami groteszk oknál fogva megváltásért sikoltó lelkem. Amikor végeztem csak néztem a másik nőt és hallgattam a szavait. Nem szóltam közbe, nem szakítottam meg egy pillanatra sem, csak feküdtem, illetve abban az abszurd helyzetben leledzettem, amiben lábak nélkül lehetséges létezni, és úgy hallgattam. - Értem amit mondasz, de bárhogy is sajnálom, nekem nem mond semmit. Én nem akarom megvédeni a gyávákat, mert aki gyáva, az arra hivatott, hogy elpusztuljon és átadja a helyét az erősnek. Biztos jól teljesítenek ezek a kölykök, de a magukhoz képes jól nekem kevés... Vettem egy rövidke levegőt, majd folytattam, hogy ne értsen félre. - Hidd el, értem a szavaid, látom az igazukat, de én képtelen vagyok eszerint élni. Nem tudok változni, mert félek tőle, hogyha megváltoznék, elveszteném azt, aki vagyok, az egyetlen dolgot, amit valaha is ismertem... Áthatóan néztem rá, aranyszín szemeimbe bele volt írva, hogy azt akarom megértse, hogy lássa a helyzet abszurditását. - Öreg vagyok már Pathrisa, nagyon öreg. Sok szörnyű dolgot tettem és láttam, ami nem válik semmissé. A kölykök változnak, én viszont már öreg farkas vagyok... - mondtam szomorú fejcsóválással. ~ Talán tényleg ez lesz a vége.Valóban öreg vagyok már... ~
Milyen szelíd ez a hangnem, egészen meglepő. Aztán az utolsó megjegyzésre felkapom a fejem. - Öreg? Te? És én meg akkor vén vagyok? Jaj, nem máááár ... - még nevettem is egy kicsit ezen. - De azt elhiszem, hogy megfáradtál kissé. De ez még elmúlhat. Talán éppen egy váltás az, ami meghozná az újjászületést. De nem akarlak én minden áron átfaragni. És a gyávákat én sem szeretem. De valamivel tágabban értelmezem a bátorság fogalmát talán, mint te. Nem csak a harctéren lehet bátornak lenni. A telefonhoz megyek, és kérek egy adag tiszta ágyruhát, amit amikor megérkezik szintén az ajtóban veszek át, nem engedem belépni, aki hozza. Aztán könnyed, és rutinos mozdulatokkal átcserélem Kat ágyán a huzatot, lepedőt úgy, hogy rajta fekszik közben, és nem oldozom el. Közben beszélek. - Castor valóban megváltozott, amióta velem van. De ez szükséges volt. Amikor rátaláltam Chicago-ban az őrület szélén állt. Talán már nem lenne életben, ha úgy marad. De hidd el, hogy ő ugyanolyan kemény most is, ha kell, csak éppen meg tudja már válogatni, mikor van szükség keménységre, és mikor nincs. Ettől ő több lett, nem kevesebb. Ez az út néha kockázatosabb, de többet is lehet vele elérni. Nem fosztja meg magát az alkalmazható módszerek egy részétől. És roppant jól csinálja. Legalábbis szerintem. Ha visszajön az életkedved, biztos találunk neked olyan feladatot, amit élveznél. Elléptem tőle, ahogy végeztem, és visszaültem a székre. - Kérsz enni-inni valamit?
Itt nem feltétlenül a korra kellett volna gondolni. Nem a leélt évek számától éreztem ősöregnek magam, habár be kell vallanom, az sem volt éppen átlagos idő, amit leéltem. Nem, én nem a mennyiség, hanem a minőség miatt voltam kimerült... ~ Egy ifjú katona gyakran hamarabb ég ki, mint egy nyugodt vénember... ~ Persze a helyzet most nagyon más volt, nem is tudtam igazán hogy nyúljak hozzá, az eddig megszokott stílusom és mindenem erre nem terjedt ki. Arra azonban kíváncsi lettem volna, hogy gondolja ezt az egészet. Hogy az a végtelen kimerültség, ami bennem lakozott, hogyan lehetne kiűzhető... - Köszönöm, megnyugtató, mert fogalmam sincs, hogyan tudnék változni. Túlságosan megszoktam a bőröm ahhoz, hogy másikba bújjak. - mondtam továbbra is csendesen, a francia szavak szinte énekké folytak össze. - Azt pedig megértem, de nekem csak az a bátor, aki küzdelemben helyt áll. A többi lehet ügyes, vagy eredményes, de nem bátor. Tudom, ezzel lehet vitatkozni, de akkor is így érzem. Közben hív valakit, érkezik egy tiszta ágynemű, amit nem bánok igazán. A saját vérem mindent bemocskol, ami nem zavar, a vér látványa már olyan csak nekem, mint a vízé, de mégis van valami folyamatosság abban, hogy tesz valamit, valami megnyugtató ritmus. A láncok a kezeimen maradnak, de talán jobb is így. ~ Fura, de nem akarom megadni magamnak az esélyt, hogy vaon akarok-e még élni... vagy sem... ~ Hallgatom csak, amit Castorrol mond, de a lelkem sötét fele nem érti. Inkább vágyja az őrületet, mint ezt, amivé ő vált. Végül csak bólintok egyet, jobb a békesség alapon, habár ez az a téma, amiről nem tud meggyőzni. Ez az, amit most magamban is gyűlölök, másban pedig végképp nem tudok elfogadni... a gyengeség... Másra a végére kérdezek tehát rá, az biztonságosabb téma. - Feladat? Nem igazán tudom, egy ilyen álmos városkában mihez tudnék kezdeni... Értek az üzlethez, jó néhány nyelvet beszélek, de nem tudom.. fogalmam sincs mit tudnátok kezdeni velem, azon kívül, amit mindig is tettem. Megkínoztam és megöltem embereket, farkasokat és mindent, ami élt és mozgott valaha... Szinte meglepett, amit mondott, olyan hirtelen jött a kérdése az ételről és az italról. Ellenben most hogy említette megkordult a gyomrom. - Nos... Talán csokoládét, vagy forró csokit. - mondtam ki az egyetlen táplálékot, amin éltem. Nos igen, vér és csokoládé... Vérből ma volt elég, lehet kéne egy kis csokival kompenzálnom...
Kissé bizonytalan ez a lány most, ami egy ilyen képzett gyilkosnál valóban egy komoly összeomlást jelez. - A nyelvtudás mindig nagy előny. - váltok át németre, amit éppen olyan jól beszélek, mint ő a franciát. - De mi háborúra készülünk, csak még nem kezdtünk bele az éles hadmozdulatokba. Szerintem még kell pár nap most, amíg Castor és az öccse, valamint te felépültök. Közben a szennyest már eltüntettem, de ez a lepedő meg a többi megy a szemétbe, mert képtelenség lesz kitisztítani. Most megszakítom egy kicsit a beszélgetést, és forró csokit, meg az étterem elég jó minőségű csokitortáját rendelem két adagban. - Van egy javaslatom neked az unalmas időkre az ágyban. Megkapod azt az anyagot, amit eddig gyűjtöttünk az őslakosokról. Vannak nevek, üzleti érdekeltségek, fényképek, a síparadicsom épületeinek alaprajza ... szóval elég sok minden, hogy képbe kerülj, és egy pár napra lefoglald magad. Ha átnézed, biztos lesznek kérdéseid majd. Ezekre mi nem tudunk válaszolni, de ha lábra állsz, szerezhetsz magadnak egy információforrást, aki majd válaszol a kérdéseidre. Persze nem azonnal, mert biztos el kell vele játszadozni egy kicsit. Ehhez lenne kedved? Minél strapabíróbb játékost szerzel, annál tovább mehet a játék. Érzékelem, hogy jön a rendelés, így megint az ajtóhoz lépek, és átveszem a cuccot, pontosabban én tolom be a szobába a zsúrkocsit. Én az asztalhoz ülök, Katnek meg elrendezem úgy a dolgot, hogy az ágyban felülve tudja fogyasztani. A csokitól jobb kedve lesz majd egy kicsit biztosan. Ha úgy veszem észre, hogy van benne némi érdeklődés a feladat iránt, akkor előveszem a bilincs kulcsát, hiszen nálam van, én bilincseltem ide, és eloldozom, majd segítek neki felülni. - Tudod, valahogy úgy vagyunk vele, mint amikor a rómaiak egy barbár város ostromára készültek: megérkeztünk és felállítottuk az alaptábort. Most jöhetnek az igazi hadmozdulatok. De szeretném, ha addigra a falkán belül mindenki egészséges és harcképes lenne, és csak az maradna, akinek a hűségéhez nem férhet kétség. Szóval addigra te is, Cas öccse is, és a többiek is meg lesznek szűrve és csócsálva. Akinél rezeg a léc, az megnézheti magát. De eléggé szégyenteljes, hogy akikben már most is teljesen biztos vagyok, azok azok a száz év alattiak. Ők eltökéltek, és megingathatatlanok.
Az anyanyelvemre elmosolyodok. Jól esik hallani a gyönyörűen recsegő és ropogó szavakat. A katonás nyelvtan, a meseszép karistolással kiejtett mondatok. Igen, imádom az anyanyelvem, mármint az igazit. Hiszen ha úgy vesszük, Párizsban nőttem fel, a franciát tanultam először, habár azzal folyamatosan a németet is, no de a szívemben mindig a német lesz az anyanyelvem. Ahogy a háborúról kezdett beszélni, kissé megnyugodtam. Az érzelmek viharos vizéről végre egy olyan talajra eveztünk, ahol otthon voltam. Igen a háború volt az én tengerem, ahol nem szerencsétlen hajós voltam, hanem egy Kraken a mélyben, aki lerántotta a hajósokat. Az arcomra visszatért a jól ismert mosolyom, amire valaki egyszer azt mondta, úgy nézek ki ilyenkor, mint a Sátán kishúga. Így hallgattam végig a francia nőt, aki származása ellenére egész kezelhető volt. Nem azt mondom, hogy megkedveltem, mert nem szoktam kedvelni senkit, ellenben már nem gyűlöltem, sőt talán egy picit még tiszteltem is, persze csak egy nagyon picit. Minden esetre a némettudása perfekt volt, és ez nagyon jó pont volt nálam. Most végighallgattam mindent amit mondott, az egész hosszú beszédet és csak akkor válaszoltam, amikor befejezte. - Igen, a háború. Azt hittem, már semmi nem maradt nekem, pedig tévedés. Én vagyok a Háború Lovasa, és ha megszakadok, ez akkor sem változik... de igazából nem is akarok változtatni rajta. Lassan kortyolgattam a forrócsokit, ami nem a legfinomabb volt, amit valaha ittam, de jobb volt, mint amit vártam. A csokoládé abszolút kezdett helyrerázni, éreztem a régi énem visszatérni. - Vállalom a dolgot. Add ide az anyagokat, én pedig átrágom magam rajta, amíg ilyen nyomorék vagyok. - néztem a szemébe komolyan, az arcomon a sötét mosollyal. - Aztán pedig... aztán indul a játék. De nem bírtam magammal a végére még muszáj volt odatennem. - Nos akkor nem állunk még borzasztó fényesen, ha az egyetlenek akikben bízhatsz száz év alattiak. - húztam el kissé a szám. - De meglátjuk mit tehetünk, ha már jobban ismerem a helyzetet, majd akkor nyilatkozok. Csak figyeltem, ahogy vacakol a bilincsekkel. Abból ítélve, hogy nála volt a kulcs, vagy ő hozott ide, amíg Castor a drága öcsikéjével szórakozott, vagy csak ő volt a főnökasszony és neki adták a kulcsokat. Nos mindkét eset érdekes következtetéseket szült. ~ Castor öccsével még beszédem lesz... és Pathrisa, nos benne meg kellemesen csalódtam. Azt hiszem ez már haladás. ~
A mosoly, ami Kat szavaira felragyog az arcomon teljesen őszinte. Nem egy rossz csaj ez, csak Castor úgy tűnik nem találta most meg hozzá a megfelelő hangot. És milyen meglepő, hogy egy kis gyöngédség, törődés, pár együttérző szó, és egy racionális cél eléje milyen hirtelen változásokat tud előidézni. - Örülök neki, Katharina. Mivel az információs anyagokat Gabe kezeli, majd megkérem, hogy szedje össze neked, mit is tudunk, és majd ő felhozza. - egy kicsit megakadok. - Remélem, nem haragszol rá, amiért beléd lőtt ... csak Castort védte. Már csak az hiányzik, hogy Kat leszedje Gabe fejét a nyakáról egy óvatlan pillanatban. - Az az igazság, nem is vagyunk nagyon eleresztve korosabb farkasokból, vagy falkatagokból. De igen, határozottan a nagyokkal van most több zűr, és külön jó, hogy te már kezdesz rendeződni! Nem az, hogy nem bízhatok bennük, csak nem lehet rájuk teljes mértékben számítani. Nem hinném, hogy árulókká válna bármelyikük is, csak ... nem teljesítenek valami jól. Én is a forró csokit és a csokitortát pusztítom éppen. Ez is egy közös vonás lehet, hogy imádjuk az édességet. Nekem is jót tesz az előző nap után, kisimítja az idegeimet. Bár azt hiszem, még egy ideig lesz, ami borzolja folyamatosan.
Figyelem a mosolyt az ő arcán is, az én sátáni mosolyom mögül. ~ Vigyázz Pat, még a végén kedvelni foglak. ~ Kedvem lenne felnevetni, de végül elnyomom a késztetést. Nem tudom, hogy az édesség, vagy a cél, vagy csak az, hogy már nem érzem teljesen idegennek és ellenségnek magam itt, minden esetre valami nagyon jól betalált, mert kezd visszatérni az életkedvem. Olyannyira, hogy pattannék is föl, hogy harcra készen induljak, aztán tudatosul bennem, hogy hiányzik az alkatrészem a futóedzéshez. ~ Nos igen, kreatív gyerek vagy te Castor... ~ Nem haragszom rá, én is ezt tettem volna, vagy valami még szebbet. Ahogy arra a szerencsétlen kölyökre sem haragszom, engem aztán lövöldözhet, még élveztem is azt a kis fájdalmat, persze ezt nem osztom meg Pathrisával. Asszem ennyi elég volt neki a beteges dolgaimból mára. - Ne aggódj Pathrisa, nem fogom bántani, ha idemerészkedik a papírokkal. Nem volt nagy cucc, ha nem mondod, eszembe sem jut, mit csinált. Szóval ne aggódj, nem fogom végigkergetni a házon. - biccentettem a csonka lábaim felé. Amit az öregekről mond, az pedig határozottan figyelemre méltó. Felhörpintem az utolsó adag forrócsokit, utána válaszolok csak, cukorral telítődött szervezettel. - Hmmm, értem. Majd igyekszem helyrepofozni magam. Ha kapok munkát, nem csak tengek-lengek, akkor ígérem használhatóbb leszek. Ha pedig ölni kell, rám számíthattok, ha vért onthatok, igazából nem számít más, szóval ezzel nekem nem lesz gondom. Másban is szívesen segítek, csak a kölyköket ne kelljen felügyelnem. - mondtam kissé cinikusan. - Amúgy mit jelent az, hogy nem teljesítenek valami jól? Közben az egyik táskám felé intettem, ami még mindig kipakolatlanul hevert a sarokban és megúszta Castor pusztítását. - Abban van egy kis hazai, ha lennél olyan kedves hozni nekem, és szerintem kóstold meg te is, az a csokoládék királynője. - mosolyodtam el. Ha csokitúltengésem volt, mindig jobban pörögtem, most pedig szükségem volt erre. Ráadásul neki is meg kellett mutatnom a zseniális hazai csokoládét.
Előkotrom a csokit, amit Kat emleget, és azért már egy kicsit soknak érzem a forró csokira és a csokitortára, hogy még ez is kellene. De ő tudja. - Tessék! - nyújtom át neki - Számítógéppel boldogulsz, vagy papíron kéred a cuccot? - csak hogy a gyakorlati részével is haladjunk. Közben egy pár számot firkantok egy papírra. - Ez itt a mobilszámom, ez pedig a szobám száma, és ez a személyi hívó, ha a hotelben vagyok, ezen is elérsz. - adom oda a papírokat. Mivel Kat most egy ideig helyhez van kötve, ezek létfontosságúak neki. [color=chocolate]- Asht, Gabe-et és Liut nyugodtan ugráltasd, ha éppen ráérnek, és kaja kell, vagy valami segítség. Ash és Gabe rendelkezik némi orvosi ismeretekkel is, ha esetleg a sebeidnél lenne rá szükség. Már egyikükre sem kell nagyon felügyelni, és nem olyan fárasztóak, mitn azt az ember elsőre gondolná. Na, jó. Ash az. Legyünk azért hűek a valósághoz! Ashtól még a legszelídebb farkasok zsebében is képes kinyílni a bicska időnként, tzudom, hogy még Gabe is rámorrant párszor. - De ha valamelyik untat, akkor kiküldöd, ha felbosszant, akkor nyakon vágod. Ha nincs ütésközelben odaparancsolod magadhoz, és utána vágod nyakon. - teszem hozzá egy kaján vigyor és egy kacsontás után. Ha sikerül munkára fognom, és a fiúkat is szépen sorban megismeri, akkor lehet, hogy jobb kedve lesz majd. És ha a kicsik kapnak egy-két pofont tőle, nem fognak belehalni. - Adjak valami ruhát, vagy inkább előbb lemosakodnál? Az ok, hogy a lepedő már tiszta, de Kat teste még itt-ott igazán véres. Nem tudom, ez mennyire zavarja. Én azt akarom, hogy amennyire lehet, kényelemben érezze magát.
Mint egy kismama a csecsemőjét, úgy fogom a kezembe a jó német csokoládét. ~ Hiszen a csokoládé jobb mint a férfi, édes, nem bánt meg, és még kockái is vannak... ~ Minden esetre egy kocka mennyei boldogságot el is tüntettem magamban, mialatt a Bétát hallgattam. - Értek a számítógéphez is, de szeretek aláhuzigálni, vagy elaludni a papírokon, meg rendezgetni és csoportosítani, szóval legyen inkább papíron. - mondtam elgondolkozva. A számokat átveszem, párszor átfutom őket, és pár másodperc alatt memorizálom, ha eltűnne, aztán biccentek. Arra viszont felvonom a szemöldököm, ami ezután jön. Nagyon csodálkozva bámulhatok ki a fejemből, őszintén meglepődök ezen. Hogy miért? Nos nem én vagyok a legszociálisabb lény, akivel olyan jól lebratyiznak a kölykök, sőt hajlamos a társaságom végtagvesztéssel ébredni... Ennek ellenére nem elég hogy "rendelkezésemre bocsájtja őket" de még olyan kis idegesítően kétértelműen is fogalmaz... Egészen komoly fejjel szólalok meg, mert úgy gondolom jobb, ha tudja. - Patrisha, úgy gondolom, jobb ha tudsz valamit. Most egészen összekaptam magam, de van, hogy bekattanok. Ez főleg akkor jelentkezik, ha nem kínozhatok meg senkit, és ha engem sem bántanak huzamosabb ideig. Ha felhúzzák az agyam igyekszek normális lenni, de jobb, ha figyelmezteted őket, hogy pszichopata vagyok. - mondtam teljes nyugalommal. Aztán az utolsó szavaira csak végignéztem magamon. Igazából csak most tűnt fel, hogy a rakparti kalandom óta még senki nem vette a fáradtságot, hogy felöltöztessen. Talán jobb is, mert a vérrel mocskolt sápadt bőrömnél egy ruha kevésbé bírta volna a gyűrődést. Úgy bámultam az izmokat, a végtagjaim (a maradékokat) mint aki még nem is látta őket. Igazából nem zavart a vér, soha nem zavart, de most mégis jól esett volna egy fürdés. - Köszönöm, de azt hiszem előtte még majd lefürdök.
Kezdőlap
//
