Hallgatóknak, intézményi dolgozóknak ingyenes! Mindenki másnak fizetni kell a belépésért, ha kölcsönöz, akkor a darabszámtól függően további költségek kerülnek felszámolásra. A díjban az internet használat is benne van, ám a használat korlátozott: csakis informatív jellegű tartalmak kereshetők: közösségi portálok, erotikus tartalmak, online játékok letiltva! Ha valaki mégis sikeresen ilyen oldalt tölt be, eltiltást kap a gépektől. Árak (külsősöknek): - Olvasójegy: 2.50 $ / alkalom. Havi bérlet: 10 $ - Kölcsönzés: 1 db könyv: +1.50 $ ; 2 db könyv: 2.00 $ ; 3 db könyv: 3.50 $ ; e felett egységesen 5.00 $ - Maximálisan kölcsönözhető könyvek száma: 8 darab - Kölcsönzés időtartama: 3 hét. Hosszabbítás: hetente 2.00 $
A hozzászólást Admin összesen 2 alkalommal szerkesztette, legutóbb Vas. Jan. 19, 2014 3:22 pm-kor.
Nem vagyok a közhelyek embere, így nem hiányolom azt az emlegetett felkapós-pörgetős jelenetet. Főleg, mert engem mindenki csak felkapdosna és pörgetne, hogy "Jajjdecuki." Hát anyukájukat... A megjegyzésére csak valami kimért, elpirulós-zavart mosoly szökik arcomra és lesütöm a pillantásom, de nehéz lenne tagadnom azt a bujkálós mosolyt ajkaimon és tekintetemben miközben aprót biccentek és vele együtt indulok meg a kocsi felé, noha lehet, amint átkarol, már nem is fázok egyáltalán és nem azért, mert akkora egyetlen karja, hogy a vállaimnak nincs szükségük se kabátra, se sálra... Egyszerűen a közelében pezsgő, bizsergetően kellemes érzés jár át, az fűti a testem. A kocsiba beszállva újra befészkelem magam az anyósülésre és mint mondtam, amint biztonsági övet lát az ember lánya, ösztönösen huzigálni kezdi: tehát bekapcsolom. Értékelem, hogy ezúttal Shane lassú, a rendőrség által is elfogadható tempót diktál - nem mintha bajom lenne a száguldozással - mert így sokkal tovább tart, míg hazaérünk és ez azt jelenti, hogy sokkal később kell elköszönni tőle. Mert az meg se fordul a fejemben, hogy nem feltétlen kell ilyesmit tenni. Aztán ki tudja, hogy alakul még a végén. A szavai egyszerre mosolyogtattak meg és szontyolítottak is kicsit el. Nem gondoltam volna, hogy Shane-t valaha bizonytalannak találom, azt meg főleg nem, hogy miattam lesz egyszer az. Na milyen mikor a fagyi visszanyal, hm? A szomorkásság meg egyértelműen annak szól, hogy érezhetően nem akarja felvállalni nyíltan a dolgot, de nem vagyok tinilány, nem fogok ezen hisztizni. Főleg, hogy ésszerűen végiggondolva, tényleg jobb lenne, ha nem vernénk nagy dobra az egészet. - Persze, érthető, elvégre te az Amarok tagja vagy én meg... hát én meg nem. - Szélesedik ki zavart-édes mosolyom, miközben az utat kémlelem, de közben figyelmem és minden egyes idegszálam a mellettem ülőre összpontosít. - Őszintén? Fogalmam sincs... - egyikőnk sem az a randizós típus szerintem, na meg az évszázadok alatt volt talán részünk mindenféle dologban - nekem igen - e téren, szóval fogalmam sincs, miben lehet ez most más. Mert más... Shane nem egy kaszvadt tini, aki nem fér a gatyájába és korra fiatalabb nálam vagy épp idősebb, de agyban messze lekörözi a tizenéves srácokat. - Nem tudom, miben más ez így most, mint bármikor eddig... hacsak nem abban, hogy ha hívatlanul beállítasz, nem az lesz az első, hogy mikor takarodsz már a házamból. Sőt. - szélesedik ki mosolyom és felé pillantok. Hogy ez a sőt mit takar, az remek kérdést. Azt, hogy sőt, talán maradhat is az átlagosnál tovább. Talán. Ha jól viselkedik. Már magához képest, hisz a világért sem akarnám megváltoztatni... nem is lehetne szerintem.
Öööö nem! Illetve de. Na jó, maradjunk inkább annál, hogy is-is. Ja igen, ezt arra mondom, hogy én Amarok tag vagyok, ő meg nem. De igazság szerint nem ez a lényeg, vagyis de, ez is, szóval maradjunk annál, hogy ez is, az is. A saját lelki békémre tekintettel nem kezdem el kifejteni, hogy igazság szerint nem gondolom, hogy a személyes tekintélyemnek ilyen ínséges időkben jót tenne, hogyha minden második kis taknyos azzal a bujkáló kacajjal a szemében köszöntene, hogy "tudom ám, hogy megkóstolnád Eden cipóját, te huncut vén kujon". Egész egyszerűen ez az én dolgom, meg persze Edené is, szóval nem, köszönöm: nem kívánok semmiféle pletyka céltáblája lenni így vénségemre. Ezt végig gondolva maradjunk annál a közös megegyezésnél, hogy az a baj, hogy én lenni Amarok, ő lenni kis törékeny fehérnép. - Eddig sem nagyon volt szokásod rám csapkodni az ajtót, de persze így már sokkal jobb lesz, hogy nem is akarod majd megtenni. Halvány gőzöm sincs róla, hogy ez így vajon mennyit fog visszavenni a sajátos kapcsolatunk izgalom-faktorából, de talán korai még ezen agyalni. Sőt, az is lehet, hogy most csak kifogásokat keresek, hogy miért volt nekünk jobb még a veszekedés előtt, mint most. - Minden esetre, remélem az öreg Dus nem veszi majd a szívére a sűrű látogatásaimat. Hoppá, micsoda megjegyzés. Bár nem volt benne semmilyen ellenséges szándék, vagy féltékenység vagy mifene. De talán pont az egyszerű érzelemmentessége tette a mondatot olyan szúróssá, mint amilyennek nem szántam. Közben szép lassan megérkezünk az említett mézeskalács ház felé, ahol boldogság és szeretet lakozik, természetesen hi-tech köntösbe csomagolva. Vajon nem lesz ez valamiféle összeférhetetlenségi válóok? Na szép, lényegében most semmi mást nem csinálok, mint kifogásokat keresek. Bravó. - Nos, öröm volt ez a találkozó. Pihend ki magad. Szólok, amikor lustán sikerül megállnom a ház előtt. Nem, semmi nagy és célzás értékű sóhaj vagy sóvárgó mozdulat. Egy érzéketlen f*sz vagyok, nem mondtam még? Bármit is teszek (majd egyszer), az nem lesz tini-filmes kocsibanszex meg fenyős autóillatosítóval kevert első csók. Egyelőre próbálom feldolgozni az egészet a maga tényszerűségében: kedvel-kedvelem. Innentől kezdve kötelező lenne minden csöpögős maszlag? Vajon elvárná, hogy bekísérjem a küszöbig és jól nevelt férfi módjára kézcsókkal búcsúzzak? Talán elindul lassan a kiábrándulás útján, bár megvan rá az esély, hogy ő sem kifejezetten rajong az ilyen túldíszített dolgokért. - Könyvek, pulcsi. Szólok még rá, amennyiben elfelejtené (megint) magával vinni a cuccait. Mondjuk szerintem már pont nem érdekli egyik sem, ahogy engem sem, ennek ellenére nem vágyom arra, hogy hazaérve a pulcsiját ölelgetve fetrengjek az ágyban és fantáziálgassak Balkézzel az illatába burkolózva. Erre a gondolata még meg is rázkódok kissé, de ami tény - az tény. Akkor már inkább bemegyek és "túlteszem" magam a dolgon test test ellen.
- Azért mérget ne vegyél rá... - szusszanok zavart, bujkáló mosollyal. Akárhogy is, a vér nem válik vízzé. Én sem ringatom magamat abban a hitben, hogy most Shane előhúz a hátsó kertből egy fehér lovat és ő lesz a megtestesült Sir Lancelot! Brr, már csak az hiányozna... Azért, mikor Dustint említi, kiegyenesedik kissé menten a gerincem ültemben. Te jó ég, Dus! Szégyen vagy sem, elfeledkeztem az utóbbi pár órában róla. Mentségemre szóljon, Shane-en kívül mindenki másról is, de... azért így belegondolva, ahogy én sem örülnék annak, ha Dustin mindenféle nőkkel mászna haza, lehet, hogy ő sem preferálná, ha Shane a megszokottnál több időt töltene nálam. Nálunk. Hiába nincs közöttünk semmi, ez mégis amolyan lakótársi dolog lehet, vagy mi! - Ha... ha mégis, majd átbattyogok a kakaóval én hozzád. - jegyzem meg csendesen, nem fejtegetve, hogy majd igyekszem megbeszélni a sráccal. Nah, szép lesz az is. Shane nővéréről meg inkább ne is beszéljünk, még jó, hogy jelen esetben nem jut az eszembe az a szuka. Valószínűleg totál bepánikolnék és verném a fejem a műszerfalba, hogy kellett ez neked, te hülye nőszemély?! kimásztál a teknőspáncélból és máris nézd meg, mibe keverted magadat! Szúszá... Hazaértem-tünk, izé... Felé pillantok némileg zavartan, némileg kíváncsian, hogy most akkor mi következik. Bekéretődzik-e a lakásba, vagy sem. - Te pedig vezess óvatosan hazáig. - Szélesedik ki mosolyom a szavaira, ezzel együtt kinyitom a kocsiajtót, kikapcsolom az övet és szállnék is ki, ha a szavai nem állítanának meg. Sietősen fordulok vissza. - Hoppá! - hehegek zavartan. - ... Kösz. - szusszanok, majd valami őrült, hirtelen és rám nem jellemző ötlettől vezérelve hajolok át a sebességváltó felett, áthidalva a távolságot kettőnk között, hogy apró, hűvös puszit nyomjak a képére. - Öhmm... vigyázz magadra! - pattanok ki pulcsistól, könyvestől a kocsiból és csapom be az ajtót, mintha csak puskából lőttek volna ki, nem hagyva időt a válaszadásra. Azért, ha nem várja meg, hogy bemenjek, én megvárom, hogy elhajtson és csak utána lépdelek ráérősen, szinte már ijesztően könnyű léptekkel a ház bejárata felé.
Lám-lám, mibe nem tenyereltem... Egész furcsa zavar támad a rendszerben, amikor szóba hozom Dustint. Vajon most itthon van? És ha igen, akkor mennyit fog tudni kiszedni Edenből? Nos, ezen ráérek majd akkor rágódni, hogyha túlestünk a búcsún. De ez sem megy olyan gördülékenyen, mint amennyire szeretném: Eden megpuszil. Gyorsan, hirtelen, mintha igazából meg se történt volna. Kissé eltátom a számat, és csak a kormányra bambulok kerek szemekkel. Benne van a kezemben a mozdulat, hogy felnyúljak oda, ahol elcsattant a csók, de megállom, hogy nem csinálok előtte "műsort". - Te is... Nyögöm ki kicsit... nagyon zombi módjára, úgyhogy azt hiszem, hogy jobb, ha angolosan a gázra lépek és távozom. Vissza se nézek, csak nekiiramodok a vasparipán. Amikor már kellő távolságra érek a háztól, lelassítok és megállok az út mellett. Kikapcsolom a motort és átengedem magam az egyik kedves és jó ismerősöm, az egyedüllét hatalmának. A kocsiban csend van, csak illatok és érzések foszlányai tunyulnak a légtérben, amik minden egyes belégzéssel egyre mélyebbre szántanak. Beletúrok a hajamba egyszer, meg még egyszer és még egyszer. Aztán egész egyszerűen, mint valami dedós, lefejelem a kormányt puha és ütemes mozdulatokkal. - Nem-nem-nem-nem-neeeem-akaroooom. Az utolsó szótagnál már abbahagyom a kormány homlokommal való ütlegelését. Aztán a visszapillantóban meglátom, hogy a hátsó ülésen egy régi ismerős és fagyos alak sziluettje kezd el kirajzolódni. Abban a pillanatban lesápadok, és rögtön mentegetőzni kezdek. - Jó, rendben van, visszamegyek, csak ne kezdd el itt nekem a magasztos hegyi-beszédet, mert rögtön elhányom magam. Úgy fújom ki a levegőt, hogy két oldalt a pofazacskóm is belekerekedik. Azt se tudom egészen pontosan, hogy mit csinálok, de egyszer élünk, és gyakorlatilag mind a közel 500 évemből csak az ilyen esték hiányoznak, hogy teljes legyen a mindent megéltem repertoár. Ha ezt Säde megtudja, ki fog herélni, de cserébe megetetem vele azt, amit le talál tépni. A kocsi motorja felzúg megint, a kerekek pedig újra fülsértően csikorognak, ahogy éles kanyart produkálok és visszafordulok. Ha már megindultam, akkor nem állok tovább töprengeni: házhoz vissza, motor ki, ajtó kinyit,ajtó becsap, hóban trappol, erőteljesen kopog. Amennyiben valaki ajtót nyitna... - Van fent egy jó üveg vodkám, és nincs kedvem egyedül berúgni a mai nap történései után, szóval gondoltam, jöhetnél. Darálom le olyan közönnyel, mintha az elmúlt egy óra meg sem történt volna. Ennek ellenére feltűnik, hogy alig észrevehetően dobogok a lábammal és hogy nagyot nyelek az invitálás után. Végtére is, azt mondta, hogy mostantól nem az lesz az első gondolata, hogy mikor lépek már le. Itt az alkalom gyakorlatban is utánajárni a dolognak.
Belépve a lakásba szusszanva rúgom le a cipőimet és dőlök hátammal az ajtónak. Bujkáló mosoly szökik a képemre, kedvem lenne felnevetni és a föld felett lebegni tíz centivel, mert hát Júlia sem akart a földön járni, vagy mi... jelen esetben én sem. Valami felszabadult, újszerű érzés kerít hatalmába, el is feledem a találkozásunk görbéjének lefelé ívelő szakaszát. Hát még a mélypontot! Nem kérem szépen, én most már csak a szépre és jóra emlékszem, a többi ki lett radírozva, legfeljebb majd évek múltán emlegetjük fel nevetve - akármi is lesz közöttünk akkor. Egyszerű lélek vagyok a magam minden bonyolultsága ellenére, így hiába próbálnám titkolni a sziporkázó jókedvemet, nehéz lenne titkolnom. Azért remélem, Dustin nem lesz túl vérmes és nem akar minden egyes részletet kiszedni belőlem. Ezért jó, hogy pasi! Ő valahogy... toleránsabb, bár ez nem jó szó. Kevésbé akar kiszedni az emberből mindent!
Ellököm magam az ajtótól szusszanva, ám ezzel együtt erőteljes kopogás hangja hallatszik. Meglepetten perdülök meg és nyitok ajtót, hogy aztán odafagyjak a küszöbre. Elkerekedő, hitetlen tekintettel pillantok fel az előttem állóra, nem kevés meglepettséggel, miközben energiáim valami izgatott zavartsággal kalimpálnak köröttem veszettül. Houston, Houston... jelentkezz vagy nyomj egy restartot, de nagyon gyorsan! - Vodka? Öö... óh! - Na, csak meglesz a hangom és a fonal vége is itt még a végén. Pislogok kettőt, aprót nyelek és elmosolyodom zavartan billentve oldalt a buksim, miközben fecsegek össze meg vissza. - Remekül hangzik! De tudod... botrányosan viselkedem, amikor iszok és amúgy se én lennék, aki kiisz az italkészletből. - tűröm kósza, rövid tincsem a fülem mögé, lesütve tekintetem. Nem erre akartam ugyanis rá mutatni, hanem arra, hogy: - Tényleg jól hangzik a dolog, de azt hiszem, hagyni kellene máskorra is az élményből, szóval... mi lenne, ha nem rúgnál be te sem, hanem hagynál egy apropót, amiért átmehetek legközelebb vagy áthívhatsz? - kíváncsian szemlélem, hisz nem lekoptatni akarom, de még mennyire nem! Egyszerűen csak a alulszocializált kocka énemet már így is rengeteg feldolgozandó külső hatás érte, hogy a szívem majd kiugrik jelen pillanatban is a helyéről.
Már az első megszólalásakor tudtam, hogy nem akar majd feljönni. De azért hagytam, hogy végigmondja a kedvesnek ható ellenérveket, hogy ugyan miért nem lenne jó ötlet, ha még eltöltenénk némi időt kettesben. Az arcomra egyáltalán nem engedem kiülni a csalódottságot, a pajzsomon sem szivároghat ki semmi az ég világon. - Hát jó. Zárom le ennyivel a nagy kérdést, aztán se szó, se beszéd megfordulok és elindulok vissza a kocsim felé. Úgy négy lépés után azért megtorpanok, mert azért ez így mégis csak sovány. Szóval visszafordítom felé a törzsemet és közben zsebre dugom a kezeim. - Majd hívj fel. Van egy születésnapi apropó, amiért átjöhetnél. Hazudtam. Igazából az ég világon semmivel nem készültem neki - egy adag szarkazmuson kívül, de majd sort kerítek arra, hogy alkalomadtán megkapja a magáét. Meg hát most már illik is az ilyesmi, azt hiszem. Büszkén és délcegen sétáltam el az autóig és úgy is szálltam be. Nehogy egy percig is azt gondolja bárki, hogy egy kicsit is megrendített volna az elutasítás. Ezt a luxust nem engedem meg magamnak, én... Én fölötte állok ennek. Minden esetre nagyon kíváncsi vagyok, hogy mikor lép valamit. Igen, úgy diktálná az illem, hogy én keressem, de most, hogy megtettem, lemondta. Úgyhogy azt hiszem bátran jelenthetem ki, hogy nála a labda. Egyébként talán igaza van abban, hogy ezt most hagyni kellene ülepedni egy kicsit. De valami mégis azt diktálta, hogy még azért jöjjek vissza. Talán Kaapo tudta, hogy Edennek jót tenne, ha látná, hogy nem hagyom ennyire egyszerűen faképnél, fene se tudja. A lényeg, hogy ennek ellenére hazamegyek, begyújtom a kandallómat és a kedvenc fotelemben fogok vodkázni. Egyedül.
Idejét se tudom már, mikor ültem járművön/járműben ennyit, mint ezen az egy szem napon. Kocsikáztam, motoroztam, most megint motor... legszívesebb gyalog mentem volna Masakóéktól az egyetemre, de ha már eddig szarakodtam a kétkerekűvel, nem hagyom el. Pedig tényleg nem hiányozna. A kreszt csak immel-ámmal betartva közlekedtem, az utcai lámpák már égtek, éjszakai sötétség borult a városra, pedig hol volt még a hét óra! Engem nem zavart, az estéket jobban szeretem, mint a nappalokat, olyankor mindenki megjátssza magát, szépít, elfedi a valós arcát. Éjjel más, minden sokkal igazibb, hihetőbb, ösztönösebb és élettel telibb. Nem úgy, mint az alattam berregő fémtákolmány. Örültem, hogy hamar az egyetemre értem, innen már biztos, hogy hazafelé veszem az irányt és ebben az évben többet nem ülök motorra.Most viszont siettem, pedig valójában senki sem sürgetett, csak... Volt ez a dolog Masa körül és még ha nem is kerítettem neki akkora feneket a Kisfarkas és a lány előtt, azért engem is érdekelt. Önös célom is volt vele: ha Masako őrző lehet, az nagyban megkönnyíti az én dolgomat is Jamie-vel. Nem kell azért különösebben rágnom a fülét, hogy költözzön el a lánytól. Abba se halnék bele, ha az őrzők esetleg eltiltanák őket egymástól, bár erre kicsi esélyt láttam. Igen, egy leheletnyit számító vagyok, aki csodálja, nézzen szét a családomban, és mindjárt angyallá avanzsálok. Háromszáz év sok mindenre megtanított, arra is, hogy becsüljem az embereket, de még mindig képtelen lennék akár egyet is egy farkas elé helyezni fontossági sorrendben. Bármilyen szívtelenül is hangozzon: a részemről Masa nem számít, ezt is Jamie miatt teszem, nem a lányért. Az egyetembe belépve előbb körbenéztem, majd találomra megindultam a könyvtár felé, közben pedig minden érzékemmel azon voltam, hogy kiszúrjak egy mágiahasználót. Út közben ez nem jött össze, így reméltem, hogy legalább egy lesz a tudás nagyra magasztalt szentélyében. Imádom, amikor nem tévedek! Bizsergés futott rajtam végig a talpamtól a fejem búbjáig, amikor beléptem a könyvektől roskadozó polcok közé. Innentől nem volt más dolgom, mint menni az orrom után; az pedig elég hamar elvezetett a számítógépekhez. - Szia, Anya! - köszöntem mosolyogva, a nőnek. - Elrabolhatok pár percet az életedből, vagy fogjam a bundám és mutogassam másnak? - érdeklődtem valamivel szélesebb mosollyal a képemen. Futólag ismertem csak, amolyan köszönőviszonyban voltunk, de mindent összevetve szimpatikus volt. (Jó, elismerem, nekem a legtöbb nő szimpatikus, szóval ez nem újdonság...)
Átlagos hétköznapom van igazából, ami magában foglalja a korán kelést, az egyetemen azt a néhány kézi és röplabda edzést, amit tartottam, na meg voltam az igazgatóságon is, hogy megérdeklődjem, mire is lenne szükség egy lovas kurzus tartásához. Biztos lenne érdeklődő, engem legalább is érdekelne ha tarthatnék azt is. Jó, persze nem egy olyan hatalmas egyetemről van szó, szóval már így is csoda, hogy elfér egymás mellett öt-hat sport kurzus, de akkor is... hátha ez is megmozgatna pár embert. El is határoztam, hogy amint jut rá némi időm, neten is egy kicsit utánajárok az itteni lovardának, meg a különböző jogi dolgoknak, hiszen manapság már minden be van szabályozva. Csoda, hogy levegőt lehet venni mindenféle jogi következmény nélkül. És el is jött a késő délután, amikor végre szokott lenni egy kis szabadidőm, hogy bevessem magam az informatika rejtelmeibe. Eleinte kinevettek a diákjaim, akikkel itt futottunk össze, marhára nem értettem én ehhez az egész masinához, ide kattintsak, ott nyomjam le, elég bonyolult, tekintve, hogy nem vagyok már annyira mai csirke, de mára már két ujjal teljes biztonsággal gépelek, szóval azt hiszem meg vagyok elégedve magammal. Mondjuk a könyvtáros még mindig a fejét fogja néha, amikor segítséget kérek tőle a nyomtatáshoz, vagy épp valamit elrontok és mindenféle hibaüzenetek ugranak fel. Hát na, nem ebbe születtem bele, nem tehetek róla. Egyébként teljesen átlagosan festek, farmert viselek, csizmát, halvány ibolyaszínű pólót és fölötte meg egy fekete kosztüm felsőt. Hajamat most részben feltűztem, csak az oldalsó tincseket hátra, mert rendszeresen bosszantanak, ha bármit csinálok. Persze ahhoz nem lenne szívem, hogy megváljak tőlük és levágassam rövidre. Valahogy az sosem tetszett igazán. Szóval éppen a lovarda oldalát böngészem, keresek valami érdemleges linket, ami visz is valahova, amikor is a hátam mögül a nevemre leszek figyelmes... meg egy köszönésre is mellé. Meglepetten fordulok hátra a székben és tekintek fel a férfira. Pár pillanat kell, amíg sikerül hova tennem fejben, igen, ő Darren. - Szia. Attól függ mit szeretnél... - Tekintek kicsit körbe, mondjuk nincs olyan sok civil körülöttünk hallótávolságban, szóval akár még beszélhetne is. Viszont azért mindenféle konkrétum nélkül nem bólintanék rá rögtön, ki tudja hogy akarja elrabolni azt a pár percet az életemből. Mindenesetre felállok és teszek felé egy lépést, csak hogy lássa, tényleg rá figyelek. Elég jól megneveltek még anno, hogy tudjam, meg kell adni a beszélgetőpartnernek a tiszteletet.
Elmosolyodtam, mert alapjáraton nem voltam "hozzászokva", hogy gyanakvóan állnak hozzám. Jó, Anya se gyanakodott, csak nem vágta rá, hogy "Persze!" Ami végül is érthető, én se szeretek fejjel menni a a falnak, az Ryan reszortja. - Semmi hajmeresztőt - feleltem, amikor felém lépett, ugyanolyan nyílt, és reményeim szerint barátságos arckifejezéssel. - De szerintem inkább ülj le. Nem lesz hosszú se vészes, csak úgy kényelmesebb - mutattam a szék felé, kissé talán sután, és ha ő visszaült, akkor én is mellé telepedtem. Kellet pár másodperc, amíg rendesen összeszedtem a gondolataimat, mert még ilyen ügyben őszintén szólva nem jöttem ide, és nem akartam kapásból sült baromságokat mondani. - Találkoztam egy emberlánnyal - kezdtem elgondolkodva -, és fura dolog történt, amikor kezet fogtunk. Olyan dolgokat tudott meg rólam, amikről semmiképp nem értesülhetett... a múltamról... Olyan volt, mint a vérfarkasoknál az egyik vérvonal képessége: érintéssel emlékek előbányászása. Abból, amennyit láttam, nem tudja kontrollálni. Kissé ráncoltam a homlokom, nem akartam kihagyni semmit, amit számíthatott. - Egy fiatal farkas a lakótársa - tettem hozzá a legvégén, mert azért ez sem elhanyagolható. - Willt azt hiszem, már ismeri és a vérfarkasokról is tud. Tulajdonképpen ez volt a mondandóm veleje és az idejövetelem kizárólagos oka. Azt azért nem tettem hozzá, hogy elsősorban "a fiatal farkas-lakótárs" a sztoriban a lényeg a magam féltekéjén, de azt hiszem, ez itt most nem is mérvadó. A Kisfarkasról majd én gondoskodom. - Nem tudom, hogy álltok Tanonc-ügyileg, de ha lenne egy kis időtök megnézni, hogy mekkora potenciál lehet benne, azért hálás lennék. A hála tárgya pedig később még alkué is lehet, de azt már majd Willel fogom lebeszélni, ha odáig jutunk és szükségét érzem némi ráhatásfélének. Nem akartam én semmi rosszat, távol álljon tőlem. Csak a céljaimat tartottam szem előtt, de azokhoz igyekeztem úgy eljutni, hogy az másnak ne legyen destruktív. Szembe köpné magam, ha ok nélkül áttaposnék másokon.
Nem igazán érzem, hogy a barátságos tekintet különösebben megnyugtatna, bár egyébként sem szorulok megnyugtatásra. Egyszerűen csak érdekel, mit akar tőlem ez a farkas, hogy bejött az egyetemre csak úgy felkeresni. Általában én vagyok az, aki felkeresi a falkák tagjait és beszél a fejükkel, ha szükséges. Most olyan esemény se jut eszembe, ami alapján következtethetnék, így csak hátrapillantok a tanácsára a székre, majd ismét rá. Csak pár másodpercig gondolkozok láthatólag a lehetőségen, majd szépen visszalépek, kicsit elfordítom a géptől a széket és visszaülök. Egyenes háttal, egyik lábamat keresztül vetve a másikon és térdem előtt összefonva az ujjaimat. Tekintetemmel végig követem, ahogy helyet foglal, majd érdeklődőn nézek rá, kissé felvonva szemöldökeimet. - Hallgatlak. - Nem tűnök se türelmetlennek, se sürgetőnek. Szokásos, alapvetően kedvesnek és türelmesnek titulált stílusommal figyelek rá. Gondolom, ha már bejött, biztos valami fontosat akar mondani. Amikor belekezd a mesélésbe, szemmel láthatólag elkezd már az első néhány mondat után valóban érdekelni a mondandó. Még kicsit a homlokomat is összeráncolom, ahogy figyelek. Ez tényleg szokatlan. Egy ember, akinek olyan képességei vannak, mint egy farkasnak... vagy akár egy őrzőnek? Egyáltalán hogy lehet ezt feldolgozni kívülállóként egy embernek? Na jó, Darrennek sikerült elérnie, hogy számtalan kérdésem legyen a témában. - És ki az a lány? - Vágok közbe, miután megemlíti, hogy Will is ismeri már. Lehet, hogy akkor én is találkoztam vele. Nagyban leredukálná az arcomra kiülő értetlenséget, ha tudnám kiről is van pontosan szó, mert ez így nagyon ködös. Főleg akkor érzem ezt, amikor abba gondolok bele, hogy vajon egy farkasnak miért is érdeke ajánlgatni nekünk lehetséges őrző tanoncokat. Ez annyira... nem bevett szokás. Főleg egy olyan személytől, akiről eddig nem gondoltam volna, hogy felcsap Teréz apának. Mikor aztán kijelenti, hogy még hálás is lenne, szóra nyitom a szám, majd inkább be is csukom. Mégis csak úgy kellene megkérdeznem, hogy ne sértsem meg vele. Csak rövid hatásszünet után szólalok meg végül. - Esetleg... kötődsz, ahhoz a lányhoz? - Kérdem óvatosan és kissé még le is halkítva a hangom, hogy az már majdnem bizalmasnak is tűnik. Persze zavarba sem akarom hozni, meg aztán a kérdésemet még így is lehet bárhogy értelmezni. Még se gyanúsíthatom meg vele, hogy esetleg hátsószándékai vannak.
Érdekelte a dolog. Remek! Már ezzel is egy kicsit előrébb jutottam, bár hogy ez mennyire lesz elég, az még kérdéses. Kezdetnek mindenesetre egyáltalán nem rossz, innentől már annyi a dolgom, hogy okosan feleljek. - Masako Saitonak hívják. Huszonéves, alacsony, ázsiai. - Hát ezt aztán sose találta volna ki a neve alapján! Mindegy. Elismerem, mindegy különös lehetett, az én fejemben volt logikája a dolgoknak, az idejövetelemnek és a kérésemnek. A sietségemnek szintúgy, bár kívülről teljesen nyugodtan tűntem, mint akinek végtelen idő jutott. Valójában azonban kicsit aggódtam: Jamie úgy tűnt, rendkívül ragaszkodik ahhoz a lányhoz, és az egy dolog, hogy az első "löketet" én adtam meg a szétválásuknak, mégis tartottam tőle, hogy az őrző lehetőségtől egyszerűen megijednek, és még butaságot csinálnak. Oké, hogy Masa mondta, hogy ő szeret ember lenni és látszólag meg is riadt a gondolattól, hogy beharapják, de az első ijedtség után az ilyesmi félelmetesen csábító mentőövnek tűnhet. Nem szeretném a holnap reggelt úgy kezdeni a műhelyben, hogy esetleg leüvöltöm Jamie fejét, amiért beharapta őt. Sőt! Arról se akartam hallani, hogy engem, vagy mást a falkából felkér erre. Nem tartottam ellenszenvesnek a lányt, de egyrészt egy frissen beharapottra nem volt kapacitásunk - még ha egész sokat is tudott egy emberhez képest rólunk -, másrészt csak elterelné a Kisfarkas figyelmét - visszahúzná. Egy reménybeli falkatagot akartam, nem nehezéket, mert onnantól, hogy Jamie nem a tanulásra és a saját fejlődésére figyel, hanem elsősorban mással van elfoglalva, az egész szart se ér. De ebbe még kár lenne belelovalnom magam... A következő kérdés joviális mosolyt csalt az arcomra. Aranyos volt a feltételezés, de: - Nem - mondtam minden kétséget kizáróan. Előre dőltem, a térdemre könyököltem és úgy néztem mereven Anya szemébe. - De másnak fontos, ezért akarok jót neki. - És persze magamnak. - Megígértem, hogy körbeérdeklődöm nálatok - dőltem vissza -, ezért vagyok itt.
A név hallatán kissé elgondolkozok. De nem kell sokáig agyalnom, hogy rájöjjek, én hallottam már ezt a nevet. Sőt, amikor megkapom az egyébként valóban sejthető személyleírást, be is ugrik, hogy még beszélgettem is a lánnyal. Hát persze, amikor Will-t elkísértük túrázni. Bár azt a mai napig nem tudom teljesen eldönteni, milyen benyomást is tett rám a leányzó akkor. Végül is aranyos volt, ruhákról meg divatról beszélgettünk, néha ez is kell. - Igen, ismerem. Divattervező, nem is olyan régen költözött a városba, azt hiszem. Bár ebben nem vagyok egészen biztos. Viszont akkor ez valami új keletű dolog lehet… - Mondom kissé elgondolkozva, hiszen soha nem éreztünk rajta a halandóságon kívül semmi pluszt. Bár tény, itt bizonyára nem is egyszerű mágiaérzékenységről lehet szó. Igazából elég ködös ez az egész, hogy bármit határozottan ki merjek jelenteni, de az biztos, hogy szemmel láthatólag sikerült felkelteni az érdeklődésem. Nem csak a lány iránt, hanem azért is, hogy a férfinek ez tulajdonképpen miért fontos. Kapok is választ meg nem is és ez csak további értetlenséget csal az arcomra. Miért van olyan érzésem, hogy e mögött valami olyasmi van, amivel jobban belefolynék a kelleténél a dolgokba? Bár továbbra sem tudom, hogy azok a dolgok milyen jellegűek is. Személyes? Falkás? Másfelől pedig egy lányról van szó, aki olyasmiket lát, amiket nem szabadna. Igazából akármilyen magyarázat is húzódik Darren határozott kijelentése mögött, mindenképp tennünk kell valamit. Amikor azért előre dől, én egy kicsit hátra teszem ugyanezt. Tényleg nem kell engem szugerálni ahhoz, hogy értsek a szóból. - Szólok majd William-nek és mindenképp fel fogjuk majd keresni a lányt. Köszönjük is hogy szóltál. De… - Teszem hozzá hamar hangsúlyosan megnyomva a szócskát. Nem vagyok az a típus, aki erősítené azt a tévhitet, hogy egy őrzőnél, mindig van „de”, viszont ezúttal nem szeretném csak úgy ennyiben hagyni. Nem mintha szent küldetésemnek érezném, hogy mások magánéletében vájkáljak, nem is Darren miatt érdekel igazán, amit kérdezni szeretnék. Bár ez szerintem egyértelmű is, ahogy a rövid szünetet követően ismét szóra nyitom a szám. - … Szeretem az egyenes beszédet. Így négyszemközt sem szeretnéd elmondani, hogy mibe keveredett Masako? – Most rajtam a sor, hogy határozottan tekintsek rá. Persze ott a lehetőség, hogy nemet mondjon és távozzon, akkor sem lesz semmi. Viszont örülnék, ha nem ködösítene és elmondaná miről van szó. Szinte biztos vagyok benne, hogy nem az utcán sétálva botlott bele a lányba és jött rá erre a képességére.
Határozottan örültem, hogy nem kellett tovább magyarázgatnom, kiről van szó, így azért mégiscsak egyszerűbb. Szól Willnek, remek! Az viszont még jobb lett volna, ha nincs "de". Bár igaz, senki sem kötelezett - nem is kötelezhetne - arra, hogy mindenképp feleljek, az azonban sose szokott jóhoz vezetni, ha a kapott infón felül kérdezősködnek,. Nem azért, mert akkor rögtön tombolok, üvöltözök, besértődök és viszlát, hanem mert onnantól valakinek mindig kellemetlen. Ha nem is nagy mértékben. - Én is szeretnék többet tudni - mondtam végül, majd fél percnyi hallgatás után. - Engem a lakótársa foglalkoztat inkább, de nem kell félni, nincsenek rossz szándékaim - biztosítottam őt teljes nyugalommal, és őszinte is voltam. Részemről egyelőre megcselekedtem, amit megkövetelt a haza meg az önös célok, így felálltam. - Előre is köszönöm a segítséget - mondtam apró főhajtással. - További szép napot! - búcsúztam mosolyogva, és ha nem volt más, amit kérdezett, vagy megpróbált volna kihúzni belőlem, akkor mentem. Innentől jött a legrosszabb: várnom kellett, amit utáltam, mert az azt jelentette, hogy másoktól függ, hogyan alakulnak az én dolgaim - is. Nem voltam olyan vaskalapos, mint Victor, de szerettem, ha az elképzeléseim úgy valósulnak meg, ahogy én gondoltam. Ellenkező esetben sem dőlt össze a világ, csak ideig-óráig én lettem kissé morcos. Ez van. Ahogy kiléptem az épületből legalább annyit meg akartam írni Jamie-nek, hogy megvolt a találkozó, aztán eszembe jutott, hogy nincs mobilja. Sürgősen pótolni kell majd. A motorra pillantottam, de fejben másutt jártam. Elég messze, ami azt illeti, és csak akkor zökkentem vissza, amikor rám dudált valaki, mert a parkoló közepén álltam, ő pedig nem fért el tőlem. Nagy a seggem, szokjanak hozzá. Végül otthagytam a kétkerekűt, majd valamikor visszajövök érte. Túl jó idő, nekem pedig túl nagy viszolygásom ahhoz, hogy a hazavezető utat motorral tegyem meg.
A válasza valahogy nem lep meg. Ugyanolyan ködös, mint az egész beszélgetés. Mindenesetre a lényeget értem, legalább is azt, hogy fel lett hívva a figyelmünk Masako-ra. Ezen felül semmit sem értek. Legalább is, hogy mi köze van a lakótársának az egészhez, főleg, hogy fejből még csak nem is tudom a teljes lakosság lakhelyét. Mindegy is. Majd utánajárok a dolgoknak, mást igazából nem tehetek. Az a tény pedig, hogy Darren nem akar semmi rosszat, nem nyugtat meg különösebben. Sajnos nem most jöttem le a falvédőről, így kicsit nehezebb elhinni az ilyet. Pont ezt a kételyemet tudta volna eloszlatni az egyenes beszéddel, de mostanában valahogy senki se értékeli. - Elhiszem. Meglátjuk mit tehetünk. – Mondom végül mindenféle mosolyt mellőzve. Érezhető, hogy csak az ő megnyugtatására mondom, hogy elhiszem. Néha sajnálom, hogy nem látok bele mások fejébe, vagy én nem érzem úgy, ha a másik fél hazudik, mint a farkasok. Amikor indulni készül és feláll, magam is így teszek. Úgy fest valóban sietős lehet neki az, hogy elszabaduljon a társaságomból, mert már el is fordul, mire kezet nyújtanék neki. Gyorsan húzom vissza az értelmét vesztett mozdulatból a kezem. - Neked is viszont. – Köszönök el végül szelíden, majd aprót szusszanva ülök vissza a székre, amikor a férfi távozik. Pár másodpercig csak újra visszapörgetem az előbbi, rövid beszélgetést fejben. Nem jutok többre az eddiginél, szóval vissza is fordulok a számítógéphez, de nem böngészek tovább. Helyette kikapcsolom, megvárom míg leáll és aztán fogom magam, megindulok előkeríteni Will-t. Fogalmam sincs mennyire lehet fontos a dolog, ma már biztos nem fogom emiatt felkeresni Masako-t, de az nem baj, ha a Protektor időben értesül róla. Mondjuk ismerem egy ideje Williamet, valóban rátermett vezető, de abban nem vagyok biztos, hogy ebben a témában tudna okosabbat mondani nálam. Nem túl gyakori, hogy egy halandónak olyan képességei vannak, amiknek nem kellene lenniük. Még akkor sem ha az ég is őrzőnek szánta őt.
Megkönnyebbültem vettem tudomásul az ajtón áthaladva, hogy a változatosság kedvéért most nem lóg az egész egyetemi ifjúság a könyvtárban. Lehet én vagyok kissé túlságosan is konzervatív, de részemről ez a hely a csend, a nyugalom és a tudomány színtere... nem pedig a hangos trécselésé és társaié. Az ellen nem volt kifogásom, ha fojtott hangon tanácskoztak a feladat felett - bár megjegyzem, annak idején a kolostorban az öreg Yun már ezért is a fejünkre koppintott az irattárban -, de azért amit néha képesek leművelni egyesek... mint ha discoban lennének, komolyan mondom. Ah, mindegy, nem idegesítem most magam ezzel, főleg azért nem, mert most van egy kis szabadidőm... meg hé, amúgy se voltam ideges természetű. Miután leadtam az általam visszahozott könyveket a megfelelő könyvtáros munkatársnál - Shakespeare: Szentivánéjji álom, Sun Tzu: A háború művészete -, azonosító kártyámat felmutatva áthaladtam a kapun és bevetettem magam a könyves-sorok közé. Úgy voltam vele, hogy most keresek magamnak valami földhöz ragadtabbat, szóval megálltam a középkori témájú regényeknél és ott bogarásztam. Volt választék bőven, remélem azt azért nem kell mondanom. ,,Arthur király... ja nem, ezt már olvastam és hiba volt... Percival... ah, francba, hogy nem tudok franciául... Mulan... ez meg hogy került ide?! Mi van még itt? Egy jenki Arthur király udvarában? Ha már Mark Twain, egy próbát megér." Leemeltem a kinézett, amúgy nem pont vaskos könyvet és átballagtam az olvasótérbe. Találtam egy üres asztalt és le is huppantam az egyik kényelmes székbe. Kissé ciki volt, amikor legutóbb egy másik könyv felett itt elaludtam... na de mindegy, lássuk Twain mester mit írt anno.
Meglett volna a képességem hozzá, hogy gyorsan tudjak olvasni, de nem akartam élni vele. Az olvasás számomra talán az egyetlen olyan kedvtelés volt, melyre szívesen szakítottam időt a harcművészet mellett. Így annyi időt kanyarítottam ki, amennyit csak lehetett, szépen megrágva, megemésztve minden oldalt, persze csak képletesen. Szóval Mark Twain regénye is erre a sorsra jutott, ráérősen olvasgattam a sorokat, elvégre nem volt miért sietnem. Megvolt ennek is a maga szertartásossága. Persze időről időre felpillantottam, hogy lássam, még megvan körülöttem az épület, de aztán vissza is temetkeztem. Persze észrevettem, hogy mozgolódás van a bejáratnál, de nem tulajdonítottam neki túl nagy figyelmet. Ez egy könyvtár, szóval ez nem meglepő dolog.
A hozzászólást Adam Revenor összesen 3 alkalommal szerkesztette, legutóbb Csüt. Szept. 12, 2013 6:43 pm-kor.
A városba érkezésemmel egyidőben rá kellett döbbenjek, hogy ez a hely tényleg az Isten háta mögötti hely, mely ilyetén módján jobban hasonlított Kínához, mint Angliához, és mégis furcsa kettősség volt benne, minkét helyre emlékeztetett. De nekem mégis régi, távol keleti otthonomat juttatta eszembe, így mindenféleképpen pozitív csalódást okozott elsőre. A frissen, utazás előtt vásárolt kapucnis szőrmekabátomba és a sálamba burkolózva, kissé dideregve indultam el, hogy felfedezzem magamnak a helyi könyvtárat. Megtudtam némi kérdezősködés után, hogy az egyetemi könyvtár az egyetlen valamire való hely, ahol informálódhatok az engem érintő kérdésekben. Lelkesen, a hátizsákommal a hátamon érkeztem meg. Alaposan körülnéztem az egyetemen és el is tévedtem kétszer, mire megleltem a könyvtárat. A kabátomat a fogasra akasztottam, majd a pulthoz lépdeltem és némi torok köszörülés után köszöntöttem az ott ülő nőt.
- Jó napot! Elnézést, ne haragudjon a zavarásért. - Kezdtem illedelmesen. - De talán Ön tudna nekem segíteni. Most érkeztem a városba és olvasójegyet szeretnék váltani, amennyiben ez lehetséges. - Adtam elő kérésemet remélve, hogy hamarosan rám figyel. - Természetesen. Attól függően, hogy havi bérletet vagy alkalmi olvasójegyek óhajt váltani 10 vagy 2,5 dollár lesz. - Mondja a nő, mire előhalászom a pénztárcámat a hátizsákomból és kifizetem neki a havi olvasóbérlet árát. - Szükségem volna a személyigazolványára, a városban lévő tartózkodási helyének címére, illetve a diákigazolványára, amennyiben egyetemista még. - Sorolta, mire bólintottam és előhalásztam a papírjaimat. A bérház címe - ahol lakom jelenleg - egy darab papírra volt ráírva. Kissé remegő kézzel adtam oda, hiszen a papír szerint jó 15 évvel öregebbnek kellene kinéznem annál, mint aminek most tűnök. A nő elmélyülten tanulmányozta a képemet és a papírokat, de végül csak nekiállt bevinni a rendszerbe az adatokat. Én pedig próbáltam nem kellemetlenül érezni magam, bár nem ment sok sikerrel.
- A könyvekre 3 hetes kölcsönzési idő van Miss McKinley. Amennyiben a könyvek kölcsönzését meghosszabbítaná, ezt hetente teheti meg 2 dollár ellenében. Illetve egyszerre 8 könyvnél többet nem vehet ki, a kölcsönzés különböző díjait ezen a táblán láthatja. A könyvek megrongálódása, sérülése esetén a könyv cseréjét vagy újonnan történő megvásárlásának összegét Ön állja. Valamint a jegy tartalmazza az internethez való hozzáférés jogosultságát is. Azonban csakis informatív jellegű tartalmak kereshetők: a közösségi portálok, erotikus tartalmak, online játékok elérését letiltottuk! Most kérem, hogy olvassa el a könyvtárunk szabályzatát, aztán pedig itt írja alá. Addig elkészítem Önnek a kártyáját. - Mondta visszaadva az irataimat. Hamar, alig 5 perc alatt elkészültünk én pedig elindultam a polcok között, keresve a misztikus témákat tartalmazó részleget. Találomra kiválasztottam tíz kötetet melyek egytől egyig jó vastagok voltak és magam előtt feltornyozva az olvasórészlegbe mentem. Azonban a magasított küszöböt nem láttam a sok könyvtől, ami eltakarta a kilátást, így megbotlottam. A könyvek a levegőbe repültek én pedig felsikkantottam ijedtemben.
A hozzászólást Elisabeth McKinley összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Csüt. Szept. 12, 2013 7:39 pm-kor.
Jópár lapot elolvastam, mire sóhajtottam egy mélyet és összecsuktam a könyvet, felkavarva körülöttem a port. Határozottan nem volt rossz a kezemben tartott mű, de úgy éreztem, hogy most nem ez lenne a megfelelő olvasmány a számomra. Ám megjegyeztem magamban a címét, hogy majd később visszatérjek rá. Nem szerettem csak úgy félbehagyni egy könyvet, tiszteletlenségnek tartottam az íróval és magával a művel szemben is. Amit egyszer elkezdek, azt mindig végigolvasom. Csak Meg kell találnom hozzá a megfelelő időpontot. Felálltam és elindultam a közeli könyvtartó kocsihoz, melyekre azon kötetek kerültek, amiket az olvasók levettek a szabadpolcokról, de végül nem vitték ki őket. Jópár könyvtárban nem szerették, ha visszarakják őket laikusok a helyükre. Ezt igazából nem értettem, elvégre vissza tudjuk mi is rakni őket pontosan, de sose szálltam vitába emiatt a könyvtárosokkal. Megvan nekik a maguk baja anélkül is, hogy leálljak velük vitatkozni. Pont leraktam a kocsira a könyvet, amikor egy jókora sikkantásra és több puffanásra lettem figyelmes. Nem pont gyakori hangok egy könyvtárban... bár a puffanás az mondjuk igen. Alig pár méterre tőlem egy szőke leányzó eléggé pórul járt a kötetekkel. De még mennyi kötettel, atyaég, házat lehetne belőlük építeni. Elindultam felé... és közben furcsa dolgot éreztem. Valamiért egy tompa érzés hasított a tudatomba. Apró kis lüktetés volt, valahol a tudatom legmélyén. Hogy mi csinálta ezt, arról fogalmam sem volt, de tény, hogy általában akkor szokott ez előjönni, amikor egy ismerős emberrel futok össze. A jelek szerint viszont meghülyült ezen ,,szenzorom", mert aligha lehetett ismerős a földön kuporgó, elvégre az Őrzőkön és Ayeshán kívül mást aligha ismertem itt. Legalább is így nézve, közeledve, egyáltalán nem volt az. - Segítsek hölgyem? - szólítottam meg, miközben leguggoltam és nyúltam az első kötet felé, hogy kisegítsem az összeszedésben.
A nehéz könyvek persze hangos puffanással zuhantak a földre és én is megütöttem magam estemben. Gyorsan ellenőriztem, hogy nem sérültek-e meg. A könyvtárosnő rosszallóan nézett ide, a fülem égni kezdett, ahogy a vér elöntötte a fejemet szégyenemben. Nem szokásom ennyire ügyetlennek lenni, csak most túl nehéz volt a sok könyv és a küszöbre egyáltalán nem számítottam igazából. Elkezdtem feltornyozni a könyveket összeszedve őket, amikor egy ismerős hangú férfit hallottam meg, felajánlotta a segítségét. Nem tudtam, hogy honnan ismertem ezt a hangot, de végigborsózott tőle a hátam a gerincem mentén.
- I-i-igen. Kö-köszönöm. - Hebegtem, s csak még jobban zavarba jöttem, amikor ugyanahhoz a könyvhöz nyúltunk mindketten és kezünk összeért. Mintha áram rázott volna meg, ahogy bőre az enyémen pihent néhány másodpercig, aztán úgy kaptam el onnak mint akit megégettek. Azonban ennél csak még nagyobb volt a döbbenetem, amikor végre arcába néztem. - TE?! - Csak ennyit voltam képes kérdezni az első sokk-kor. Úgy bámultam a férfit, mint aki halottat, de minimum szellemet lát. Az álmaimban vissza-visszatérő szótlan-néma alak volt előttem. Vagy kiköpött mása, de az nem lehet. Ilyen véletlenek nincsenek. Igaz ugyan, hogy sokkal borostásabban és kissé elhanyagolt külsővel, picit talán öregebben is, mint emlékeztem rá, de ő volt az. Ebben szemernyi kétségem sem volt. Ugyanaz a meleg, dióbarna szempár nézett rám, amit álmomban is minduntalan látni szoktam.
Úgy tűnik, az élet ma se akart engem meglepetések nélkül hagyni. Hallottam már a könyvtárban sok féle hangot, de sikoltás az most volt először. Azért addig még a mindenre elvetemedett ifjúság se megy el, hogy a könyvtár biztonsági őrei tessékeljék ki őket. Főleg, ha közelednek majd a vizsgák. Oké, ez egy dolog. A kezemen átmenő könyveket azért megnéztem, hogy mit is nézeget a leányzó. Hát amikor az egyik könyv az ,,Az alaszkai indiátörténetek" címet viselte, összevontam a szemöldökömet. Csak nem egy történész szakos vagy valami hasonló? Mégegy meglepetés... az szintén az volt, amikor egy másik könyv felé nyúlva véletlenül megérintettük egymás kezét. Nem tudom, miért, de melegséget éreztem a lány érintésére. Ez pedig nem egyszerű testhő átadása volt... sokkal inkább valami belsőséges tényező. De aztán elkapta a kezét, talán kissé ijedten is. A fejemben még egy darabig megmaradt az élmény, mire folytattam a pakolást. De aztán a fő attrakció csak ezután következett, hölgyeim és nyulaim... izé, uraim. Miután felhalmoztuk a könyveket, ránéztünk egymásra... a lány pedig döbbent arccal adott szót a megfigyelésének. Szemöldökömet összevontam. Nemigen voltak szőke ismerőseim Farikbanks-on... gyakorlatilag csak Abit ismertem ezzel a paraméterrel, őt meg azért felismerem, ha találkozunk. Aztán a bizsergő érzés egyre erősebbé vált bennem. Lassan már csilingelni kezdett, hogy hahóóó, ébresztőőő, figyelni kéne valamire. Az agyam kutatni kezdett, lázasan, rég eltemetett emlékek között vájkálva... és amikor végleg összefonódott a tekintetünk... a tudatom hirtelen fellázadt, miközben arcomra kiült a döbbenet. A hideg, logikára építő énem figyelmeztetett rá, hogy nem, ez nem lehetséges, hiszen a jelenlegi álláspontoknak teljesen ellent mond. A tudatom nem akarta, hogy ellent mondjak annak, ami tény volt... de mégis, valahogy sikerült ezt a fajta hideg logikát most megtörni, néhány másodperc erejéig, ahogyan a remény vette át az irányítást. Ettől vezérelve pedig végül csak kimondtam az első szót, ami az eszembe jutott. - Jenny? - néztem mélyen a szőke lány szemébe.
A férfi furcsán méregetett, még a szemöldökét is összevonta. El nem tudtam képzelni, hogy miért találkoztam vele vagy hogy valóban ő-e az tényleg. Teljesen le voltam sokkolva, viszont amikor megszólalt és ismét meghallottam a hangját végre kizökkentem annyira ebből az állapotból, hogy válaszolni tudjak. - Nem Jenny, Lissy. Elisabeth McKinley egészen pontosan. Bocsásson meg a tolakodó kérdésért, de mi ismerjük egymást? - Kérdeztem, mert kezdett valamiféle gyanú ébredni bennem, hogy ez több mint puszta véletlen vagy összekeverés.
A hozzászólást Elisabeth McKinley összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Csüt. Szept. 12, 2013 8:11 pm-kor.
Az esemény már amúgy is eléggé leforrázott engem, de a lány reakciója meg aztán főleg. Guggolásból ülésre váltottam inkább, mert úgy éreztem, nagyon össze fognak csapni felettem a hullámok hamarosan. Egyre csak néztem a lányra, próbálva eldönteni, mit higgyek. Majd szépen lassan egy újabb világ omlott össze. Néhány másodperc erejéig, míg a logikám háttérbe szorult, feltámadt bennem a remény, hogy a lány, kit gyerekkorom óta ismertem, akit szerettem, mégis életben van... a szemei is erről akartak meggyőzni... de mégis, tudtam, ő halott. Valahogy egy idegen ember nézett vissza rám. Ez a kegyetlen logikai eszmefuttatás pedig végül visszarángatott a földre... - Nem... sajnos kétlem - sóhajtottam mélyet, majd alákaroltam a lány könyveskupacának, ha már ezért jöttem ide hozzá - Hova parancsolod őket? Ám mégis... egyszerűen nem hagyott nyugodni az, ahogyan reagált, mikor meglátott. A gondolat pedig kezdett szépen lassan elburjánozni a tudatomban, ahogy az amúgy nehéz pakkot felemeltem... bár nekem nem volt nehézség.
F urcsa, megannyi érzelem kavargott bennem és a legmeglepőbb az volt, hogy a férfi arcán is hasonlót láttam végigfutni. Remény, hitetlenkedés és végül valami, amit nem tudtam értelmezni... talán beletörődés?! Oly ismerős volt ez az arc és mégis oly ismeretlen. Nem tudom, hogy létezhet-e ilyen, de nem hiszek a véletlenekben. Már régóta nem. Próbáltam arcvonásaimat rendezni, de nem sikerült igazán. - Azt hittem... azt hittem már találkoztunk... álmomban. - Motyogtam magam elé zavartan, elég kínos egy dolog ez. - Mi? Ja, hogy az? Valamelyik szabad asztalra jó lesz, köszönöm. - Mondtam, de nem értettem, ha nem ismerjük egymást, miért reagáltunk mindketten ilyen furán?!
Beletörődés? Igen, mondhatjuk, hogy kezdtem már beletörődni, az élet szépen lassan elveszi tőlem a jó dolgokat, de már lassan az emlékeimet is kezdi megfertőzni. Játszik velem, mint macska az egérrel... bár miért is vagyok meglepődve. Buddha is megmondta, az élet egyenlő a szenvedéssel. Az instrukciójára csak bólintottam, ahogyan megemelve a jókora pakkot elindultam keresni egy megfelelő helyet. Nem volt messze a legközelebbi üres asztalt... de aztán megint elgondolkodtam és sikeresen túl is mentem, úgy kellett visszajönnöm. Álmodott rólam? Ez már tényleg nem lehet véletlen, valami alapjának kellett lennie, még ha az álmok olyanok is, amilyenek. Leraktam a könyveket... majd fejemet előre hajtva úgy döntöttem, megpróbálok valamit. Ha tévedek, akkor legfeljebb hülyének néz és nem is ő lenne az első... de ha igazam van mégis, akkor... - Mint ha angyalok szárnya lenne... - kezdtem halkan a monológomba. - A hátadon van. Lapockától indul, alkar előtt végződik. Széttárt, mindkét oldalon, óvón fedve téged. Pontosan lehet látni a tollakat, oly képzetet keltenek, mint ha igaziak lennének, holott csak tinta a bőrön. Minden tekintetben mestermű, mely megbabonázza a látót s mint ha el is rejtene az ártó tekintet elől. A szavak után ránéztem. Félreismerhetetlenül írtam le az informátorok szárny alakú tetoválását. Ez volt az, amit Jenny-éi közül a legjobban szerettem annak idején... emlékeztem még éberen, hányszor simítottam végig rajta az ujjammal.
Kezdőlap
//
