Hallgatóknak, intézményi dolgozóknak ingyenes! Mindenki másnak fizetni kell a belépésért, ha kölcsönöz, akkor a darabszámtól függően további költségek kerülnek felszámolásra. A díjban az internet használat is benne van, ám a használat korlátozott: csakis informatív jellegű tartalmak kereshetők: közösségi portálok, erotikus tartalmak, online játékok letiltva! Ha valaki mégis sikeresen ilyen oldalt tölt be, eltiltást kap a gépektől. Árak (külsősöknek): - Olvasójegy: 2.50 $ / alkalom. Havi bérlet: 10 $ - Kölcsönzés: 1 db könyv: +1.50 $ ; 2 db könyv: 2.00 $ ; 3 db könyv: 3.50 $ ; e felett egységesen 5.00 $ - Maximálisan kölcsönözhető könyvek száma: 8 darab - Kölcsönzés időtartama: 3 hét. Hosszabbítás: hetente 2.00 $
A hozzászólást Admin összesen 2 alkalommal szerkesztette, legutóbb Vas. Jan. 19, 2014 3:22 pm-kor.
S zavaira arcomból kifutott hirtelen a korábban odatódult, sőt az összes vér. Leforrázva álltam ott, mint akit rajtakaptak. A tetoválásaimat soha, de SOHA nem mutattam meg senkinek, még csak nem is beszéltem róluk. Egyedül Zuang ismerte, hiszen ő látta már mikor meztelen felsőtesttel, pontosabban háttal voltam előtte. És ő is pontosan ezekkel a szavakkal írta le, mintha angyalok szárnya lenne. - E-ezt... ezt... meg... honnan... tudod? - Úgy kellett kipréselnem apránként magamból a szavakat, mert lélegezni is elfelejtettem néhány pillanatra. A férfit néztem, reménykedő-hitetlenkedő arckifejezéssel. Talán... talán mégiscsak Ő az, az én dióbarna szemű ismeretlen ismerősöm.
A reakció... a reakció felülmúlta minden várakozásomat. Ezt nem hiszem el... egyszerűen nem hiszem el... 15 éve... na de várjunk, nem ehetem ennyire forrón a kását. Manapság a tetoválások nagyon nagy népszerűségnek örvendenek, az se ritka, hogy valakik az Őrzőkhöz hasonló méretben fedi be vele a testét, esetleg jobban. Ráadásul lényegében mi indián motívumokat helyezünk el magunkon, ami szintén kuriózumnak számít a jelen világban. Kellett még valami, amivel biztosra megyek, mielőtt belelovalom magamat a dologba és aztán megint pofára esek... pedig már őszintén hinni akartam benne, hogy ő az. - Bocsáss meg, de valamit látnom kell... nyugi, nem bántalak, hozzád se érek... fordulj meg... a hajad... légyszives, húzd félre, hogy láthassam a tarkódat. Egy tetoválás, véletlen egybeesés, oké... na de vajon kettő összejön-e csak úgy. Az már túl nagy véletlen lenne. Ahogyan a lány teszi, amire megkértem, egyből látom, hogy nem ez a természetes hajszíne. Nem kell nyomozónak lenni ahhoz, hogy az ilyet észre lessen venni, hiszen előtűnhet az eredeti hajszín árulkodó foltja... ami igen, hasonlított Jenny hajszínére... de én nem ezt néztem. Nem láttam teljesen a szem tetoválást... de egy részét igen... nekem pedig ennyi elég volt, hisz már nem egyszer láttam más Őrzőkön előtűnni. - Istenem... hát te vagy az - suttogtam a felismeréstől.
M indenre számítottam, de erre nem. Hirtelen felragyogott az arca, mint valami kisgyereknek, aki visszakapta az elveszettnek hitt, kedvenc játékát. Nekem pedig valami hirtelen a szívembe markolt ettől, annyira ismerős volt ez a boldog mosoly tőle, hogy összefacsarodott belé a szívem. Pontosan tudtam, hogy miért kéri mindezt. Ott van egy másik, másfajta tetoválásom. Egy hatalmas szemet ábrázol, Zuang szerint Allah szeme lehet, mert a muszlimok, főleg a törökök imádják az ilyet ábrázolni. "A mindent látó szem." Szokta mondogatni, amin mindig jót nevetek. Egyetlen mozdulattal nyúltam hátra és fogtam copfba a hajamat, majd kezdtem felcsavarni a kézfejemen egészen addig, amíg teljesen szabaddá nem tette a tarkómat. Ekkor lassan odasétáltam hozzá, egész közel; majd megfordultam nagyon lassan, hogy jól megnézhesse magának a nyakamat és a rajta lévő motívumot. Ekkor hallottam meg a hangját, a meleg lehelete lúdbőrzésre ingerelte a nyakamon lévő bőrt. - Igen, én vagyok én. De te kicsoda vagy pontosan? - Kérdeztem vissza, majd hirtelen visszafordultam. A szemeit akartam látni miközben válaszol. Abból tudni fogom hazudni próbál-e nekem vagy sem. De elszámítottam magam. Túlságosan közel kerültem hozzá és a testem önkéntelen reakcióba kezdett a számára ismerős közegben. A pillangók a hasamban megindultak és vadtáncukat kezdték járni, melyhez hasonlót - bár jóval tompábbat - Zuang közelében szoktam érezni. Nem értettem magam mi van velem. Nem szoktam én ilyen lenni, hátráltam egy lépést, hogy nőjön köztük a távolság.
Nem tudom, mennyi idő telt el azóta, hogy utoljára mosolyra húzódott a szám? Évek? Évtizedek? Najó nem, Abinek sikerült egy aprócska mosolyt csalnia az arcomra pár napja, de még az se volt ehhez fogható. Boldog mosoly volt, szívből jövő, őszinte... olyan, amelyre már 15 éve semmi okom nem volt. A megállapításomra viszont megfordult... s éreztem, verve vagyok. Olyan gyorsan történt minden, alig tudtam reagálni. Egészen közelről láttam Jenny arcát, alig pár centi és... de nem, elhúzódott, nekem pedig szerencsére volt annyi önuralmam, hogy ne húzzam vissza magamhoz, hogy legalább is megöleljem. Pedig legszívesebben ezt tettem volna, karjaimba zártam volna rég halottnak hitt kedvesemet. De... a kegyetlen logikám még így is működött, belém idegződött ez az elmúlt években. Ha Jenny a régi lenne, már a nyakamba vetette volna magát. Ha a régi lenne... de még a nevemre se emlékezett. Ez pedig kezdte beárnyékolni a viszontlátás örömét a részemről. Mi történt veled, Jenny. - Adam Revenornak hívnak... és minden túlzás nélkül mondom, de gyerekkorunk óta ismerjük egymást. Együtt nevelkedtünk egy kolostorban, még Kínában. Nagyon jól ismerlek téged, Elisabeth McKinley... vagy ahogyan én ismerlek téged, Jenny Elisabeth O'Connor. Ám észreveszek valamit, ami megtöri az illúziót. Elég sok mérges tekintet fordul már felénk a hangzavar végett. Na tessék, bejövetelemkor én morgolódtam a hangoskodókra, erre? - Gyere, menjünk át a dolgozó asztalokhoz. Ott nyugodtan beszélgethetünk.
T eljesen elfelejtkeztem arról, hogy egy könyvtárban vagyunk emberek között. Vele mintha megszűnt volna a külvilág és csak mi ketten léteztünk volna. Még Zuang mellett sem éreztem ezt soha. Mintha valami mini-univerzum magába szippantott volna minket, ami csak a miénk volt... kettőnké. Figyeltem arcának minden rezdülését, a szeplőit is egészen közelről szemlélhettem meg, de leginkább a tekintete érdekelt. Nem véletlenül mondják sokszor, hogy a szem a lélek tükre. Vagy, hogy olvasni lehet belőle, mint valami nyitott könyvből. A tudatom egy része rohanni akart hozzá és átölelni őt. Ám a másik visszatartotta ezt az énemet, mert fogalmam sem volt kicsoda a férfi. És a logika elég volt hozzá, hogy meggyőzzön nem ugorhatok a nyakába csak, mert álmodtam róla.
- Adam... Adam... Revenor... - Ismételgettem el ízlelgetve a nevét. Nem jutott róla semmi eszembe, mégis tetszett. - Szép neved van... Adam; örülök, hogy végre találkoztunk. - Mosolyodtam el, majd követem. Teljesen felesleges lenne bizonygatni, hogy más a nevem - láthatólag meg van róla győződve, hogy én Jenny akárkicsoda vagyok - vagy arról faggatni, hogy honnan tud Kínáról esetleg mi van ezekkel a tetoválásokkal. Amint megérkezünk és bemegy a helyiségbe én is követem. Óvatosan behajtom az üvegajtót, így csak mi, a szobában lévők halljuk, ami itt elhangzik. Ezek a helyek hangszigeteltek, így nem zavarják a dolgozók, diskurálók a többi, csöndben olvasni vágyó embert.
A szívem egyre hevesebben vert. - Ha tudnád, hányszor mondtad már ezt nekem... ahogy én is neked. Bizony sokszor. A régóta való ismeretségnek volt egy ilyen velejárója. Akárhogy is, annyi évet leéltünk együtt, amennyit már egy házaspár tudhat magáénak... és bizony ott voltak az őszinte bókok. Az én agyam meg olyan volt, hogy szerette megjegyezni az ilyesmit. Az eufória rám akart törni, át akarta venni rajtam az uralmat... de nem engedhettem utat neki. Addig biztosan nem, míg nem ismerem a hátterét a vele történteknek. Mert bizony biztosra vettem, hogy lesz miről mesélnie. Akárhogy is néztük, 15 éve is megvolt, hogy Jenny megh... na, most már ezt nem mondhatom, hiszen hús-vér alakban sétált mellettem a lány. Szóval a helyes ige az eltűnt innentől. Mi minden történhetett vele? Célom ennek a kiderítése és ezért is javasoltam inkább a munkaasztalokat. Igaz, pár percbe beletelt, mire találtunk egy üreset, de aztán Jenny behúzta az ajtót mögöttünk és kettesben voltunk. Megtámaszkodtam az egyik szék háttámláján, majd rá is könyököltem, ahogy ránéztem a szőkére. - Örülök, hogy újra látlak, Jenny - mondtam mosolyogva és őszintén. - Mikor 15 éve eltűntél, mindenki azt hitte, hogy meghaltál... - lelógattam a fejemet. - Ahogyan én is. Talán volt egy kis szégyen is a hangomban attól, hogy nem végeztem elég alapos kutatást. Igen, utólag vádolhatom magam ezzel, de... talán majd a történelem felment engem. Felemeltem a fejemet, újra a másikra nézve. - Mond, mi történt veled az elmúlt években? Valami nem hagyott nyugodni. Valami azt súgta nekem, hogy nagyon nem fogok örülni annak, ami el fog hangozni a közelgő percekben. De hallanom kellett, tudnom kellett ezt, mindenféle képpen... még akkor is, ha Jenny már egy másik embernek ható szempárral nézett vissza rám.
A lélegzetem is elakadt, amikor azt mondta már mondtam neki ezt, ki tudja hányszor. A szívem hirtelen a torkomban dobogott, leizzadtam és nem értettem mi ütött belém. Egyszerre féltem és voltam izgatott. Főleg, ahogy kettesben maradtunk a hangszigetelt üvegajtó mögött. A pillangók ismét virtustáncot kezdtek járni a hasamban és úgy éreztem, ha nem ülök le az egyik székre, menten elájulok. A kezeim remegtek, akárcsak a lelkem. Nem értettem mi történik velem. Tekintetem riadt és kíváncsi is volt egyszerre, ahogy Adam-et figyeltem amint az egyik széknek támaszkodik és engem néz. Figyeltem minden mozdulatát, a mimikáját, a szemét beszéd közben.
Már épp tiltakozásra nyitottam a számat, hogy én nem lehetek az ő Jenny-je, amikor kimondta hogy 15 éve... azt hittem menten megáll bennem az ütő. Nem, az nem lehet! Mégis Jenny lennék?! Nem! Még feszültebben figyelem őt, szinte iszom a szavait. Amikor szomorúan lehajtja a fejét kedvem támad átölelni és megvigasztalni, mégsem teszem. Hiszen annyira nem ismerem. Nem emlékszem semmire, még ha csakugyan részese is volt az életemnek akkor sem. A kérdését meghallva furcsán néztem rá. - Azt hittem... azt hittem te tudni fogod, ha végre megtalállak. - Hallgatok el, kicserepesedett ajkamat megnedvesítem nyelvemmel aztán folytatom. - Minden éjjel rólad álmodtam. Ahogy a tengerparton vagyunk és te engem nézel szótlan. Évek teltek el úgy, hogy minden éjszaka meglátogattál engem, mint valami őrangyal óvón figyeltél, de nem tettél egyebet. Hiába kértelek, hiába rimánkodtam. Aztán megtört a jég 10 évvel ezelőtt, a születésnapom éjjelén. Akkor szólaltál meg először és utoljára. -
Olyan nevetséges ez az egész. Itt vagyok egy szobában vele és mégis olyan távol érzem magamtól, mint a parton. Vagy még távolabb. Most nem boldognak kéne lennem?! Hiszen rátaláltam. - Azt tettem, amit mondtál. Követtem a megérzéseimet, amik ide, Fairbanks-be vezettek... hozzád. - Nagyot nyeltem, s észre sem vettem, hogy kibukott belőlem beszéd közben az első könnycsepp. A sok stressz, a bizonytalanság csalta talán elő, nem tudom. Nagyokat pislogva, a dolgot figyelmen kívül hagyva ismét beszélni kezdtem, miközben feltűrtem a bal alkaromon az inget. Így szabaddá tettem a tetoválást, mely a megmenekülésem napjának állít örök mementót. - Mond, mit tudsz erről a napról Adam? Mert én ezen a napon menekültem meg Zuang jóvoltából, aki kihúzott a tengerből. Ami azelőtt történt, arra nem emlékszem. Semmire... még Rád sem, sajnálom. - Hajtottam le a fejemet. Mi lesz, ha Ő sem tudja a válaszokat a kérdéseimre? Akkor mihez kezdek?!
Még mindig nem tudtam teljesen felfogni azt, ami körülöttem történt. Amikor felkeltem ezen a reggelen, azt hittem, egy újabb unalmas elé fogok nézni... nem így történt, helyette megint be lettem dobva a mélyvízbe... csak éppen nem egy dühöngő farkas, vagy farkasok jelentették ezt a mélyvizet. Nem... a sors iróniája, hogy talán az egyik, ha nem a legkedvesebb ember a számomra jelentette most ezt. Valahol féltem tőle, hogy csak álmodok... hogy csak játszik velem az élet megint. De nem, túlságosan igazinak tűnt most minden ahhoz. A kedves viszont a jelek szerint félreértette a kérdésemet. Az én kérdésem arra szólt, hogy az elmúlt 15 éve hogy telt, de... a jelek szerint ő az esetre gondolt. Az esetre, mely szétválasztott minket. Ám nem volt szívem elvinni a beszélgetést... ahogy hallottam... majdhogynem a szívem szakadt meg. - A part - sóhajtottam egyet. - Igen, ott voltam a parton. Napokig kutattam utánad, de nem találtalak meg. De... nem, nekem ahhoz aligha van közöm, hogy rólam álmodtál... akarom mondani... nem manipuláltam az álmaidat, vagy ilyesmi. De a jelek szerint még itt is képes voltalak megváratni, nemigaz? Ugyanakkor... kövesd a megérzéseidet... én ezt elég gyakran mondtam neked, ha a munkádban nehézségekbe botlottál. Jenny könnyei kibuggyantak, nem tudtam nem észrevenni. Odamentem hozzá és egy zsebkendőt adtam a kezébe. Szerettem volna megölelni és megnyugtatni, de valahogy nem voltam rá képes. Ez pedig kezdett engem is elkeseríteni. Félig felültem az asztal szélére és vártam, hogy összeszedje magát a folytatáshoz. Nehéz beszélgetés, egyre jobban éreztem. Csak ültem és vártam... majd eléggé meglepett. Megmutatta nekem a karját, amin egy, számomra már ismeretlen tetoválás szerepelt... egy dátum. Egy dátum, melyet túlságosan is jól ismertem. Majd a színvallása... az egyik legrosszabb sejtésem vált valóra: Jenny amnéziás lett. Eddig is sejtettem, de most már tudom az igazságot... és még mi mindent nem tudok? - Igen, tudom - sóhajtottam, lehorgasztottam a fejemet. - Ezen a napon támadtak meg téged azon a parton. A társad próbált megvédeni, de menekülnie kellett... te pedig... azt hittük, széttéptek és véget vetettek az életednek... sosem gondoltam volna, hogy túlélted... sajnálom Jenny, úgy érzem, cserbenhagytalak ezzel. Beletelt pár percbe, mire összeszedtem magam és újra a szemébe tudtam nézni. - Jenny, kérlek, mond el, mi történt veled az elmúlt 15 évben - tértem vissza a kérdésemhez. - Szeretném ezt tudni, mielőtt... mielőtt szembesítelek mindennel.
A szívem nagyot dobbant, amikor azt mondta keresett. - Ugyan már, arra senki sem képes! Ugye? Ugye? - Kérdeztem tőle, mert hirtelen elbizonytalanodtam. Bár mikor először hallottam a vajákosnőtől, nem hittem neki. Azonban azóta egyre többször jut eszembe, hogy azt mondta átjár a mágia. Csak egy szomorkás mosolyra futja tőlem, amikor arról beszél még álmomban is megváratott. Vajon mennyi minden van, amit nem tudok? Mennyi az a közös múlt és mitől terhes? Jó vagy rossz volt benne? Nem tudtam a kérdésekre a választ, de reméltem Adam megosztja velem őket. Talán nem zúdítja rám most rögtön az egészet, de idővel. Remélem.
Hallottam, hogy mozdul, hogy idejön hozzám. De nem néztem fel. Nem akartam, hogy sírni lásson. Én egy erős nő vagyok, aki sosem gyenge. Az én erős Zuang-om nem volt itt velem, hogy gyenge lehessek... egyedül voltam egy másik kontinensen, nem lehettem hát törékeny nő. A zsebkendőt elvéve a szemeimet kezdtem törölgetni, persze a szemfestékem lejött egyből. Nagyszerű. Szerettem volna, ha most átölel és megnyugtat; de ugyanakkor képtelen voltam megkérni rá. Csak szipogtam. Sikerült úgy-ahogy összeszednem magamat, hogy folytatni tudjuk a beszélgetést. Végre rá mertem emelni a tekintetemet. Szemeim vörösek voltak, és valószínűleg rémes látványt nyújthattam.
- Az új életem első napja. - Halványan mosolyogva simítottam végig a tetováláson. 1998.12.01. Azóta minden december elseje egy amolyan második születésnap volt. Zuang-gal mindig megünnepeltük. Azonban, amikor azt mondta megtámadtak döbbenten néztem rá. Ugyan ki tenne ilyet?! - Kik... kik voltak azok? - Vágtam izgatottan, sőt egyenesen számon kérően a szavába. Tudnom kellett. Aztán zavarba jöttem. - Miről beszélsz? Kit téptek szét és micsodák? Nem értelek Adam. - Beletelt pár percbe, mire rám emelte a tekintetét. Szemeiből olyan fokú meggyötörtség tekintett az enyémbe, hogy nem voltam képes nem eleget tenni a kérésének. Pedig tudtam, ha nem sejtettem; hogy nyilván fájdalmasan fogja érinteni a dolog. Az eddigiek alapján szeretett, talán együtt is voltunk régen. De én már nem az a lány vagyok, nem tudom, hogy ki vagyok. Összezavarodtam teljesen.
- Azon a napon egy halász volt a tengeren, a neve Deshi Zuang Shing. Ő mentett meg engem. Félájultan sodródtam, amikor észre vett. Ellátta a sebeimet, ápolt, míg magamhoz nem tértem. Nem tudtam hol vagyok, nem tudtam mi történt velem vagy ki vagyok. Ő segített ismét megtanulni mindent, hogy hogyan kell élni egyáltalán. De nem akart orvoshoz vinni. A testem tele volt heggel, és furcsa tetoválásokkal. Ráadásul a mellkasomon a seb elfertőződött. Ekkor hozott nekem egy vajákosnőt, aki tavaszra meggyógyított. A fejsérülésem már sokkal hamarabb meggyógyult ennél, de az emlékeim nem tértek vissza. Néhány elázott iraton kívül, amik a táskámban voltak, semmim sem maradt. Újra kellet építenem az életemet. Zuang megígérte elvisz a szárazföldre, de járvány tört ki és nem szállhattam partra. Utána pedig másként alakult az életem. Viszonozni akartam megmentőm segítségét, amíg élek az adósa leszek. -
Itt elhallgattam kicsit, mert most jött a fekete leves. Olyasmik, amik éreztem rosszul eshetnek Adam-nek. Nem akartam megbántani, de közben lett egy életem. Egy másik élet, amiben boldog voltam egészen mostanáig. Most valahogy bűntudatom van, nem is értem miért. Semmi rosszat nem tettem, de elég belenézni ezekbe a dióbarna szemekbe és mégis így érzem. - A hajóján maradtam. Megtanított főzni, a tenger minden gyümölcsét megismertette velem, én pedig cserébe hogy otthon és meleg ételt biztosít nekem rendben tartottam a hajóját, a ruháit mostam és a többi. Tudom, egyszerű élet volt, de nekem elég volt. Az emberektől el voltam zárva ugyan, de nem is volt szükségem rájuk. Elég volt ez a kis béke szigete Zuanggal. Aztán kb. 2 évvel azután, hogy megmentett egy hatalmas viharba kerültünk. Kis híján ismét vízbe fúltam, de az én bátor lovagom megmentett újra. Azóta vagyunk együtt. - Nem vártam meg, hogy közbekérdezzen, folytattam.
- Utána már minden valahogy könnyebben ment, boldogok voltunk. Azonban én egyre furcsább lettem... én... én nem öregedtem meg, mint Zuang, tudod? Még soha, senkinek se beszéltem erről... most sem tudom neked miért mondom el. Ugye nem árulod el senkinek? Ha... ha megtudnák az emberek... vizsgálgatni kezdenének, meg kísérleteznének rajtam... Belegondolni is rossz. Én... én csak... csak normális életet akarok, tudod? Gyerekekkel, szerető férjjel, családdal... Adam! Ígérd meg nekem, hogy nem mondod el ezt senkinek! Kérlek! - Hiába, már kicsúszott a dolog a számon. A legnagyobb titkom. Mire észbe kaptam már az ingét markolászva újra sírtam. Rettegtem, hogy mi fog történni velem.
Halvány, elnéző mosolyra húztam az ajkamat. - Jenny, annyi mindent láttam én már egész életemben, sose merem azt mondani semmire, hogy nem lehetséges. Direkt nem válaszoltam a visszakérdezéseire. Az igazság, mely a szavaim mögött rejtőzött, beláthatatlan következményekkel járhat. Jenny jelenleg teljes tudatlanságban élt, mit sem tudva arról a misztikus világról, mely meglapul a háttérben. Jelenleg előttem a székben egy fiatalnak tűnő lány ült, kin látszik, össze van törve és tudni akarja az igazságot. Az igazságot, mely mindig fájdalmas. Főleg neki lenne az, ha megtudná, ki is ő, mi is ő valójában. Szóval csendben ültem, miközben vártam, hogy összeszedje magát. Tudni akartam, hogy mi történt vele... hogy mennyire tudott visszailleszkedni a normálisnak mondható életbe. A továbbiakkal kapcsolatban ez létfontosságú volt. De féltem is ettől az információtól... annyira, hogy alig tudtam parancsolni a testemnek, nehogy remegni kezdjen. Nem akartam tudni... de tudnom kellett. Ördögi kör. Végül az információt megkaptam. Én csak csendben ültem, figyeltem a lány minden egyes szavára. Nem szóltam közbe, meg se próbáltam megállítani őt a beszédem közben. Sosem vágtam a szavába és nem most terveztem elkezdeni. Pedig volt pár olyan pont, ahol bizony meg akartam tenni. De nem, végül sikerült csendben végigülnöm az ,,élménybeszámolót". Talán az elmúlt évek hallgatásának volt köszönhető, de sikerült. Kívülről nyugodtnak tűntem, de igazából bennem tombolás folyt.
Újfent elátkoztam azt az átkozott Kék Páva falkát. Átkoztam őket, amiért szét kellett szakítaniuk minket. Most pedig itt volt az eredmény. Jenny más ember lett. Az emlékei nélkül nem más, mint egy hétköznapi nő, ki lassan öregszik. Egy nő... ki megtalálta a boldogságot. De nem velem, hanem valami mázlistával. A veszteség újult erővel csapott meg. Ez nem lehet... Jenny nem... hiszen ő volt az, akiben hamarabb kialakultak az érzések kettőnk közül... ő volt az, aki saját bevallása szerint éveket várt, mire végre én hajlandó voltam lépni... most pedig az egész semmivé vált. Meg akartam ragadni a lányt, magamhoz rántani, megcsókolni, közölni vele, hogy ő az enyém... de nem, nem tettem semmit. Magamat tettem volna egy életre átkozottá, ha így teszek. Jenny mindennél fontosabb volt nekem... és ha most kisajátítom, ezt a kijelentést fogom szembeköpni... és bemocskolni egykori ismeretségünket. Nehéz volt ezt a döntést meghozni magamban, de meg kellett tennem. Sajnos az életnek van egy állandó motívuma: a változás. Ez az egyetlen, ami állandó...
Jenny nem volt jól. Ott állt már előttem, ahogyan rimánkodott nekem. Ez a tény kisodorta a fejemből az előző gondolatokat. Egyszeriben megszűnt a vívódásom a lánnyal kapcsolatban. Ugyanazt az embert láttam magam előtt, mint akti eddig is ismertem. Egy törékenynek tűnő lányt, akit mindentől meg akartam védeni. Ahogy ott sírt, kérlelt... hirtelenjében úgy éreztem, az amnézia áldás neki. De már nem bírtam ki, hogy ne érjek hozzá. Lassan átkaroltam és odahúztam magamhoz. Már ha engedte persze, de azt, amit mondtam, ennek ellenére is közöltem vele. - Jenny... sosem foglak téged elárulni. Sosem tettem ilyet és nem is fogom most elkezdeni. A titkod nálam biztonságban van. Bennem mindig megbízhatsz. Vártam egy kicsit, hátha mond erre valamit, majd vettem egy mély lélegzetet. - Jenny, biztosan tudni akarod az igazságot? Az amnéziádnak köszönhetően egy olyan lehetőséget kaptál az élettől, amit én nem fogok sosem. Normális életed lehet. Az öregedés mentességed idővel alábbhagy, ugyanúgy megöregszel, mint akárki. Átlagos életet élhetsz, lehet családod, gyerekeid, hisz van, ki vár rád. 15 évig éltél ebben az életben, melyben boldog lehetsz - kis szünet, majd. - De ha most elmondom neked az igazságot, ez a boldog buborék szétpukkadhat. 15 év berögződése fog semmivé vállni. Tudni fogod a választ arra, hogy miért történik annyi furcsaság körülötted... de nem garantálom, hogy ez az információ boldoggá is fog téged tenni. Csak azt, hogy minden szavam, ami el fog hangzani, az igaz, bármennyire is hitetlen... Itt pedig csendben maradtam, nem próbálva manipulálva a döntését. Rá volt bízva, mit akar... bár volt egy sejtésem, őt ismerve... már ha megmaradt valami a régi énjéből...
A mikor azt mondta talán bármi lehetséges megrázom a fejemet. Nem fogadhatom el ezt, amíg a saját tulajdon két szememmel nem láttam. Zuang is olyan babonás folyton, olyasmikben hisz, amit nem létezhetnek: szellemekben, sárkányokban, boszorkányokban. Hiszem, ha látom! Próbáltam finoman tudatni vele azon dolgokat, melyek érzékenyen érinthetik s mire észbe kaptam máris túl sokat fecsegem. - Kérlek Adam, meg kell ígérned nekem! Nem akarom, hogy elvigyenek! - Már nem érdekelt, ha sírni lát vagy megtörten. Muszáj ezt megígérnie nekem, hogy biztonságban legyek.
Adam nem szólt egy szót sem, csak átölelt és magához húzott. Először lefagytam tőle, de aztán lassanként magamhoz tértem a meglepetésből. Olyan jóleső és ismerős érzés volt ez, mint amit álmomban is éreztem korábban. Még Zuang ölelése sem volt ehhez fogható, pedig az is melegséggel töltötte el a szívemet. De ez valami más volt, több annál is. Egy idő után, ahogy lassanként megnyugodtam én is átöleltem őt. Kezdetben csak azért, hogy belé kapaszkodjam miközben rázott a sírás; utána viszont azért, mert bár megnyugodtam jól esett arcomat a válla és a nyaka találkozásába mélyeszteni és az illatát belélegezni. Ismerős volt, nem tudom honnan, de ismerős volt az illata és megnyugtató.
Amikor azt mondta nem fog elárulni, hittem neki. Pontosan erre volt most szükségem. Hogy itt is legyen valaki, aki az én hős lovagom lehet, erős bástyaként mellettem állva; hogy könnyebb legyen az élet. Valaki, akiben megbízhatok, aki vigyáz rám. Erősnek próbáltam mutatni magam, de mindig is törékeny voltam ezt a lelkem mélyén jól tudtam. Furcsán néztem rá, amikor kérdezett. Elhúzódtam tőle. - Kontinenseket hagytam magam mögött a válaszokat keresve. Persze, hogy tudni akarok mindent Adam, mindent! Miért ne akarnám tudni? - Nem értettem lassan már semmit sem, teljesen összezavart. - Várj, ez csak átmeneti? Hogy nem öregszem? - Ez a lehetőség megdobogtatta a szívemet. Ugyanakkor eszembe jutott Zuang is egyből.
Az elmúlt 5 évben egyre nehezebben viselte a hiányomat, akárcsak én az övét. De az életét nem hagyhatta ott és nem is akarta. Világ életében halász volt, máshoz nem értett. - Nem, nekem nem lehet gyerekem. - Ellenkeztem immáron lehajtott fővel, a fejemet rázva. - Mi... mi próbálkoztunk. Akartam családot, gyerekeket; de nem jött össze. Tudom, hogy az én hibám, mert nem öregszem. Én tehetek róla, hogy nem vagyok képes teherbe esni. Belebetegedtem ebbe, semmihez sem volt kedvem. Mi pedig... mi elhidegültünk egymástól lassan. Pont az történt, amitől a legjobban tartottam. -
- Már 5 éve, hogy magam mögött hagytam Kínát és őt. Telefonon néha tudunk beszélni, ám ez édeskevés. De nem adom fel, sosem tettem! Hiszem, hogy megtalálom ennek a dolognak az ellenszerét és újra normális leszek, egészséges. Akkor talán lehet még gyerekem. Nem áll szándékomban feladni, amikor ilyen közel már a cél! - Mondtam határozottan a szemébe nézve. - Nem érdekel, hogy mi fog megváltozni, tudnom kell az igazságot! - Nyomatékosítottam benne a dolgot . - Megint boldog akarok lenni. Semmi mást nem szeretnék. Vagy túl nagy kérés ez az élettől? Mit titkolsz előlem Adam? - Kérdeztem. Volt egy olyan érzésem, valami súlyos titok lappang itt, amit fél a tudtomra adni és inkább lebeszélne róla, hogy megismerjem.
- Már ha képesek lennének rá egyáltalán. Naigen, az a lány, akit én ismertem, eléggé harcias volt, nem hagyta volna csak úgy magát elvinni, holmi zsebdokiknak. Valószínűleg előbb illedelmesen távozásra kéri őket... majd kiveri néhány fogukat, eltöri a bordájukat, majd megkérdezi kegyesen, hogy hívhat-e nekik mentőt. az, akire én emlékeztem, ilyen volt. Ki tudja, mennyi maradt meg belőle a mostani állapotára. Valahol ott lappangott benne, abban biztos voltam. Amikor összeölelkeztünk, hirtelen újabb régi emlékek rohantak meg. Immáron biztos voltam benne, hogy nem tévedtem. Ahogyan tartottam a lányt a karjaim között, felismerhetetlenül ugyanazt éreztem, mint korábban. Ugyanaz a kellemes, melegséggel eltöltött érzés futott át a testemen. Pillanatokra úgy éreztem magam, hogy kiszakadtam a világ kegyetlenségéből, a valóságból. Nem létezett más, csak az általam átkarolt, de most már ő is engem átkaroló lány. Annyira hiányzott már ez az érzés... el nem lehet mondani. Hirtelen nem is értettem, hogy tudtam eddig meglenni nélküle... de aztán már tudtam is a választ. Egyszerűen bezárkóztam, elzártam az érzéseimet a külvilág felé és igyekeztem úgy létezni, mint valami üres héj. A jelek szerint csak ennyi hiányzott, hogy mégiscsak kerüljön belém valami.
Jenny végül elhúzódott és eléggé letört azzal, amit mondott. Nem, egyáltalán nem sértett meg, vagy valami. Szimplán szomorú voltam amiatt, hogy ez az egész előélet dolog beárnyékolta az életét. Ha valaki, hát kettőnk közül ő megérdemelte volna a normális életet. De nem, még azt se lehet. Aki egykor Őrző volt, azt a múltja nem fogja elereszteni egykönnyen. Ez most bebizonyosodott. - Sajnálom - mondtam őszintén. Mint ha az én sajnálatom érne valamit. Legbelül valahol még mindig dühöngtem, hogy valaki más is érezhette a lány testét, szeretetét úgy, mint én annak idején. De ezen nem volt időm agyalni sokáig, mert nekem szegezte a 100000 dolláros kérdést. Elég eltökéltnek tűnt, tudni akarta az igazságot... túlságosan jól ismertem már ezt az arcot, ezt a nézést, hogy tudjam, így van.
- Ülj le kérlek - mondtam, majd megvártam, míg elhelyezkedik. Én szintén visszaültem az asztalra, miközben a lehető legkomolyabb tekintettel néztem rá. - Jó, ha tudsz valamit rólam, mielőtt elkezdem. Sosem voltam képes hazudni neked... az pedig, amit most el fogok neked mondani, biztosan fel fogja forgatni az eddigi világképedet. De biztosítalak róla, szóról szóra igaz... és szépen kérlek, először hallgass végig, mielőtt kérdéseket teszel fel. Egy pillanatra elhallgattam, ahogyan összeszedtem a gondolataimat. Ugyan, hol is kezdhetném el?! Hiszen az Őrzők világa oly hatalmas, szerteágazó, nehezen lehet megfogni. Ám végül találtam egy pontot. - A tested azért nem öregszik, mert öregedés lassító varázslattal relatíve meggátolták az elaggást. A tetoválások a testeden, nem csupán egy őrült kedvtelés jelei. Ezeknek mind funkciója van, mágikus erejű. A szem a nyakadon, illetve azok, melyeknek nincsen alakja, csak olyan, mint ha a testeden lenne... ezek a tetoválások felelnek azért, hogy a testedet fiatalon tartsák. Így lehetséges az, hogy bár ránézésre harmincnál többnek senki se mondana, valójában te nem a nyolcvanas évek szülöttje vagy... hanem még 1963-ban láttad meg a napvilágot... velem együtt. Itt elfordítottam a fejemet és bár nem volt olyan hosszú hajam, mint Jennynek, azért félrehúztam a nyakamon levő fürtöket. Láthatta, hogy nem csak őt ,,jelölték meg" a nyakán. - Tudod, mi a vicces az egészben? - fordítom vissza a fejemet. - Hogy jó felé keresgéltél. Láttam, hogy az egyik könyvben, amit elejtettél, indián történetek voltak. Ez a mágia tőlük ered. Pontosan nem tudjuk, hogyan alakultunk ki, de van egy indián legenda. Évszázadokkal ezelőtt, egy indián törzs néhány tagja valami módon megtalálta a módját, hogy farkassá tudjanak változni. Eredetileg egy testvérpár tette magáévá a tudást, majd egyre több társuknak adták át a képességet. Ám nem lett mindenki ilyenné. A törzs másik fele megtartotta emberi mivoltját és súlyos feladatot vállalt magára. A farkasokat, kik idővel elszaporodtak, falkákba tömörültek, ők felügyelték innentől kezdve. Az, hogy a történet igaz-e, vagy sem, nem tudom... de van egy tény: a legenda két frakciója a mai napig létezik. Az egyik frakció a vérfarkas, kik első ránézésre emberek, de akárcsak a könyvekben, vagy a filmekben, alakot tudnak váltani... és most ne valami simogatnivaló pincsikutyára gondolj, mint ahogyan azt sokan hiszik manapság a fiatalok között. A másik frakció pedig az őrzők. Mágiával felövezett emberek, akik felügyelik a farkasokat, de nem avatkoznak be feltétlenül az életükbe. Ezt mondjuk környéke válogatja, de a legtöbb társaság általában csak akkor lép, ha ott már a közönséges emberek élete a tét. Ez az a társaság, ahová én tartozok... és ahová te is tartoztál az amnéziád előtt. Most nem mentem bele jobban a részletekbe, hiszen sejtettem, hogy ez is elég lesz egy kisebb lidércnyomáshoz. Inkább csendben voltam és jelentőségteljesen néztem a lányra, ezzel is jelezve neki, hogy ha van kérdése, most már felteheti őket... már ha meg tud szólalni ma még.
N em igazán értettem, hogy mire céloz elle. Már miért ne tudnának elvinni? Egy fiatal, törékeny nő vagyok, néhány erősebb férfi ápoló és máris a pszichiátrián találom magam vagy ami sokkal rosszabb, valami eldugott kísérleti laborban, ahol kényük-kedvük szerint vizsgálgathatnak. Belegondolni is rossz. Láttam, hogy mennyire rosszul érinti mindaz, amit finoman a tudtára igyekszem adni. De ez volt az igazság. Kedvem lett volna megint átölelni, hogy eltűnjön ez a szomorúság az arcáról. Ám mégsem tettem. Nem akarom mindkettőnk dolgát még jobban megnehezíteni.
- Köszönöm. - Mondtam, s ösztönösen hajoltam meg, kissé előre döntve a felsőtestemet összetett kézzel. Kínában és a távol keleten ez volt a szokás, s bár 5 évet éltem Angliában bizonyos dolgok menthetetlenül rám ragadtak örökre. - De nem a te hibád, erről nem te tehetsz. - Nyugtattam meg, nem őt tartom felelősnek. Akkor mégis kit? Fogalmam sincsen. Talán tényleg bennem van a hiba. Amikor arra kér üljek le, vonakodva bár, de eleget teszek a kérésének. A gyomrom hirtelen összezsugorodik, mint valami mazsola. Nagyon-nagyon rossz érzés, egyfajta balsejtelem lesz rajtam úrrá.
Olyan komolyan nézett rám, kezdtem megijedni. - Ne ijesztgess Adam, miről van szó? - Kérdeztem, mire végre belekezdett a mondandójába. Amikor arra kért ne vágjak közbe csak bólintottam némán. Olyan komoly volt, és a lelkem mélyén valahol tudtam, hogy igazat mond és sosem hazudott nekem. Valamiért bízhattam benne, de nem tudom megmagyarázni, inkább megérzés volt tőlem ez, mintsem bizonyosság. Feszülten figyelmet minden egyes mondatát, az arcát közben, a mimikáját és a szemeit. Tényleg úgy tűnt halálosan komolyan beszél. Én pedig hitetlenkedő pillantások közepette hallgattam a férfit, amint varázslatról, vérfarkasokról, indiánokról beszél. Már kérdeztem volna bele egy csomószor, de inkább csak ajkaimat rágcsáltam, hogy mégsem tegyem. Hisz megígértem neki, végighallgatom. Befejezte, de nem szólaltam meg.
Egyszerűen ez nekem így most sok volt. Az agyam nem bírta feldolgozni a sok információt, mintha túltelítődött volna vagy nem tudom. Hiába láttam a nyakán ugyanazt a tetoválást, mint ami az enyémen volt, képtelen voltam elhinni mindezt. A szemeim döbbenettől nyíltak tágra, nem a csodálkozástól. Hogyan létezhet ilyen? Valóban mindjárt 50 éves lennék? És miért nem keresett meg? Miért mondott le rólam, ha tudta volt egy közös életünk? Hogy adhatott fel? Elemi erővel csapott belém valamiféle szomorúság, elhagyatottság érzése. Valahogy nem volt kedvem nevetni azon, amit ő viccesnek talált. Ez sokkal, de sokkal borzalmasabb dolog, mint amire valaha is számítottam.
A megérzéseim mindig is jók voltak, nem csoda hát, ha sikeresen beletrafáltam az indiánokkal a dologba öntudatlanul is. Egyszerűen nem tudtam elhinni, hogy létezhet a világon mágia meg vérfarkasok. Ez még Zuang babonásságán is túltesz. De úgy tűnt Adam-nek szent meggyőződése, hogy minden egyes szó igaz, amit kiejtett a száján. Nekem aztán mondhatja, annyi filmet, információt kellett bepótolnom az 5 évem alatt mióta nyugatra elkerültem, hogy összefolyik az egész. Talán egy élet is kevés lenne rá, hogy mindent megnézzek, amit elvárnak az emberek. - Őrzők? - Szólaltam meg, most először visszakérdezve egyből. Valahogy olyan ismerős volt ez a szó, ahogy ízlelgettem. - De kik azok az őrzők Adam? És ha itt a gyökerük, mit kerestek volna a távol-keleten? Ez nekem sehogy sem áll össze, nem értem. Nem... nem lehet, hogy tévedsz? Nincs... nincs rá valami logikus, másik magyarázat? - Kérdeztem reménykedve, belekapaszkodva az utolsó szalmaszálba is.
- A mágia... a varázslat nem létezhet, nem? Mond, hogy csak viccelsz velem, kérlek! Akármilyen rossz tréfa is ez, nem fogok megharagudni ígérem! Zu... Zuang küldött? Ő bérelt fel erre? Azt akarja, hogy térjek vissza Kínába hozzá, ugye? Tudja, hogy a válaszaim nélkül nem megyek, hát kreált egyet? Kérlek, válaszolj Adam! Csak színjáték az egész, ugye? - Észre sem vettem, hogy reszkető kézzel a hajamba túrok vagy, hogy a könnyeim megint utat törtek maguknak. Sokkos állapotba kerültem, szédültem és úgy éreztem a világ minden terhe rám nehezedik és összenyom. Hirtelen úgy éreztem, hogy hányinger fog el s mire kettőt pislogtam már a padlón is térdepeltem négykézláb, öklendezve.
Tudatom még küzdött a megtudott információk ellen, mintha kiadhatná magából mindezt és megsemmisülhetne amit az imént hallottam. De tudatom egy másik része egyre erősödve jelezte, ez bizony a rideg valóság. Majd hirtelen pattantam fel, s Adam-nek estem és ütlegelni kezdtem a mellkasát zokogva. Hisztériás rohamot kaptam hirtelen, azt hiszem. - Miért? Miért? Miért kellett ezt tenned velem? Ha mindez igaz, miért nem kerestél meg? Miért hagytad, hogy egy másik életem legyen? Miért mondtál le rólam, miért adtál fel Adam? - Tudatom ekkor döntött úgy, hogy ez az érzelmi és információ túltöltődés már végleg sok neki és eszméletlenül összecsuklottam, mint valami rongybaba.
- Közvetlenül talán nem... de közvetve igen. A beszámolóm súlyos, de persze rövid csendet vont maga után, hisz Jennyről volt szó. Míg beszélt, láttam az arcán a reakciót és már a felénél úgy éreztem, talán valami kegyes hazugság jobb lett volna. De nem, azt nem lehetett. Nem akartam hazudozásba bocsátkozni. Az olyan, mint a rák. Egyszer megkapaszkodik, majd elburjánzik szépen. Így hát maradt az, amit ígértem Jennynek: a szomorú, fájó igazság. Minden az arcára volt írva. De én csak mondtam és mondtam, mígnem csend lett és felfedtem előtte a kilétét. Hiba volt? Igen, lehetséges. De ő kérte ezt. Figyelmeztettem, hogy sokkolni fogja őt... nem is egyszer elmondtam neki. De tudni akarta ennek ellenére is. Hát íme, én szóltam, most pedig emésztheti. Csendbe burkolózva vártam a kérdéseit, melyek, miután nagyon nehezen találta meg csak a hangját, jöttek is. Éreztem rajta a remegést, a félelmet, a reménykedést, hogy talán mégiscsak füllentek. De nem így volt. A kegyetlen igazság beszélt belőlem. - Az Őrzők ugyanolyan emberek, mint az átlag és mégsem. Külsős szemében hétköznapi munkát végeznek, jelen vannak a mindennapi életben, akárcsak egy titkosszolgálat. Ugyanakkor a tagok születésük óta magukban hordozzák a mágia csíráit, mely alapkövetelmény nálunk. Egy Őrzőt mindig csak kiválasztás útján vesznek fel, persze van választása, hogy csatlakozik-e... de ha így dönt, onnantól fenekestül felfordul az élete. Főleg azért, mert a tetoválások miatt már lassabban öregszik, részbe kiesik az idő körforgásából és akár 200 évig is élhet. Fő feladata már az emberek védelme, a farkasok megfigyelése és fékentartása. Egyes Őrzők kiváló harcosok, mások információkat gyűjtenek, megint mások a mágiában jeleskednek. Mindenhol ott vagyunk... mert a vérfarkasok is - itt kicsit vártam, mert kezdett már kiszáradni a torkom. - Hogy mit kerestek ott? Egy szó: globalizáció. Gondolj bele, az USA lakossága 300 év alatt termelt ki 400 millió embert. Ezen a logikán a farkasok létszáma is megnőtt, idővel kirajzottak Amerikából, ahogyan fejlődtek az utazási lehetőségek. Ma már a Föld összes országában megtalálhatóak, titokban élnek velünk... ahogy mi is titokban felügyeljük őket. Ez pedig igaz Faribanks-re is.
Szegény, annyira kapaszkodni akar abba a világba, ami igazából csak látszat, egy jótékony árny, hogy segítsen elviselhetővé tenni a valóságot. De az igazság nem ez volt. Emlékszem, kisgyerekként annak idején én sem akartam hinni... ám a gyermekek agya a felnőttekével szemben könnyebben alkalmazkodik, így akkor könnyebb volt elfogadni a tényeket. De most... Jennyben egy kialakult világkép omlott darabjaira. Könyörgött nekem, hogy mondjam, ez az egész csak színjáték. Annyira szívesen megtettem volna... de nem, nem tehettem... már késő volt. - Megmondtam neked, hogy én csak az igazságot kínálhatom neked. A mágia létezik Jenny. Ez a válasz arra, amit eddig kerestél. A válasz arra, hogy miért nem öregszel, hogy miért történnek olyan dolgok körülötted, amik. Bárcsak azt mondhatnám, hogy hazudok, hogy kitaláltam az egészet... de az lenne a hazugság.
Jenny szépen lassan kifordult magából. Haját tépte, a torka elszorult, légszomj, hányinger tört rá, hamarosan már négykézláb volt. Ekkor a logikám legyőzetett, leguggoltam hozzá. - Jenny... Jenny, nyugodj meg! Lélegezz... lélegezz! De aztán a nyugalomnak egy sajátos formája lett belőle. Gyakorlatilag a lány dühösen ugrott nekem, talpra kellett ugranom, nehogy felborítson. Ütlegelt, vádakat olvasott a fejemre... én pedig ettől a hirtelenségtől annyira megszeppentem, hogy nem is tudtam érdemben reagálni. Ám éreztem, a gyomromba belemar a bűntudat. Valóban ennyire nem bíztam volna a kedvesemben, hogy csak pár nap után feladtam a reményt? De már szólni nem tudtam. - Jenny! - kaptam az összeeső lány után. Elkaptam, de már ájult volt. Gyorsan elfektettem a földön, belenéztem a szájába. Riadtan nyúltam bele és húztam vissza a nyelvét, nehogy lenyelje. Az életjelei rendben voltak... csak a sokk kiütötte. Valamelyest megkönnyebbült sóhajnak is lehetett nevezni azt, ami kijött belőlem. Stabil oldalfekvésbe helyeztem a lányt, majd a háta mögött foglaltam helyet, lassan simogatva a felül levő karját. Kész, a bűntudat újult erővel vett erőt rajtam. Tudtam, hogy így fog reagálni... de nem vártam volna, hogy ennyire kikészül. Ezért pedig csakis magam okolhattam... és készülhettem, hogy amint magához tér, a tortúra folytatódik...
E gész elsápadok a mondandójára. Hallom, hogy beszél, de a tudatom megmakacsolja magát. Nem akarom felfogni, hogy mit is jelent mindez. Hogy az egész életem egy hazugság volt és ismét csak fel kell építenem az én kis világomat elölről. Zuangnak igaza volt, nem kellett volna idejönnöm, a múlt tavát nem lett volna szabad felpiszkálnom, mert most zavaros a víz. Egyszerűen nem akartam, nem tudtam felfogni mindezt. És a testem is ennek megfelelően reagált, hisz ezek súlyos dolgok, főleg ha igazak. A világom darabokra hullott és semmit sem tehettem ellene. A lelkemben már elkezdődött ez a folyamat megállíthatatlanul.
Elkövettem az egyik legalapvetőbb hibát. Válaszokat akartam a kérdéseimre, de nem voltam felkészülve a válaszokra. Erre nem. - Ne, NE HÍVJ JENNY-NEK! ÉN NEM VAGYOK JENNY! NEM! NEM LEHETEK Ő! - Rivalltam rá már a végén, a nyakamon a verőerek kidudorodtak az ordítozásom közben; mielőtt teljesen kétségbe esve neki estem mindenfélét a fejéhez vágva, hogy a végén elájuljak. Még hallottam, ahogy ismét azon az átkos néven szólít, de tudatom végre a homályba száműződött és hagytam a sötétséget, hogy körülöleljen. Jótékony tudatlanságba menekült elmém, hogy megvédjen és ne kelljen azt megemésztenie amit hallott. De aztán ez se tartott túl sokáig. Nem olyan sokáig, mint reméltem.
Arra tértem magamhoz, hogy valaki a karomat simogatja lassan. Pilláim lassan nyíltak fel, először nem is tudtam, hogy hol is vagyok. De aztán tekintetem találkozott az övével és ismét rám zuhant minden, amit korábban mondott nekem. Lassan ültem fel, gyengének éreztem magam és még mindig remegtem kicsit. Fáztam, de nem a testem, sokkal inkább a lelkembe mart bele valami jeges félelem. - Haza akarok menni. - Mondtam, de valójában nem arra értettem, ahol most a városban lakom. Nem is az angliai albérletemre. Nem, a menedékemre. Vissza Kínába, arra a kis halászhajóra, ami az én kis boldog, gondtalan világom lehet Zuanggal. El akartam ezt felejteni, de már nyomot hagyott bennem menthetetlenül megmérgezve a lelkemet. Már semmi sem lehet többé ugyanaz... még Kína sem.
Jenny ott feküdt előttem a földön, én pedig egyre inkább csak azt ismételgettem magamnak: ,,Mit tettem?" Egész életemben arra törekedtem, még Kínában, hogy Jennynek mindig a kedvében járjak. Apró bókok, kis kedveskedések és minden más, mely miatt előjöhetett az a bájos mosoly. Sosem akartam a kárára lenni, sosem akartam őt bántani, még ha nagy ritkán mérges is voltam rá... hát na, ez még a legjobb kapcsolatban is előfordul. De most... most teljesen az ellentettjét tettem mindennek. Összezavartam, összetörtem őt, bántottam.... az egyetlen embert, akit sosem, még legrosszabb állapotomban se akartam. Mikor lettem ennyire érzéketlen? Mikor váltam ennyire mocsok alakká? Nem tudom... csak azt, hogy végül, így vagy úgy, de bekövetkezett. Ezek után megérdemlem én őt egyáltalán... mármint... gondolhatok én ilyesmire egyáltalán? Nem... egyáltalán nem. Jennynek már ott van Zuang, hozzá köti a vörös kötelék... tőlem már csak több fájdalmat kaphat ezután.
Végül a lány magához tért. Kezem egészen addig simogatta, míg felült, de ebben segítettem is neki. Igaz, nem nagyon volt szükséges, a jelek szerint sikerült visszanyernie az erejét. Egy darabig csak csendben néztünk egymásra, majd kimondta az akaratát... én pedig megértően bólintottam neki... még ha jól tudtam, hogy mivel is jár, ha elmegy. De nem hagyhattam figyelmeztetés nélkül. - Jenny... bocs, ne haragudj, hogy továbbra is így hívlak, de én így ismertelek és számomra mindig ugyanaz a lány maradsz, akit annak idején megismertem... és most az emberi énedet és nem az Őrző feledet mondom. Én nem fogom megmondani neked, hogy innentől mit tegyél. Visszakaptad az életed és sajnálom, hogy fel kellett rúgnom az egészet azzal, hogy mindent elmondtam. De még mindig megvan a lehetőséged, hogy visszatérj. De valamire fel kell hívnom a figyelmed. A vérfarkasoknak van egy előnye velünk szemben: kiszagolják a mágiát. Megérzik rajtad és felkeltheted a figyelmüket... és ha egy rosszakaró követni kezd, bajban lehetsz. Így remélem megérted, de amíg Fairbanksban vagy, nem hagyhatunk téged felügyelet nélkül. Egyszer már majdnem a vérfarkasok okozták a veszted, azon a bizonyos napon - mutatok a karján levő dátumra. - Még egyszer ezt nem hagyhatom. Tartok egy kis szünetet, majd eszembe jut valami... megint. Bár legalább működik még a memóriám. - Nem kérlek meg, hogy maradj itt. Nem kérlek meg rá, hogy gyere vissza az őrzőkhöz. Ez a te életed és neked kell eldöntened, mit akarsz. De... egy valamit azért kérnék tőled. De ezt se magam miatt... hanem egy régi barátunk kedvéért.
E lhúzódtam a simogató érintései elől, bármennyire is jól estek volna, nem hagyhattam. Egy darabig csak csendben néztünk egymásra, majd mikor közöltem vele mit akarok, bólintott hogy megértette. Én azt hiszem megkönnyebbültem. Azt hittem erővel fog itt tartani, hogy nem akar engedi. De nem, pusztán csak egy figyelmeztetéssel látott el. Ismét azon a most már gyűlölt néven szólított. De hiába indokolja meg, nem vagyok képes másként tekinteni e névre jelenleg. Talán idővel megszokom... de ez se biztos. Figyeltem tekintetét beszéd közben, hogy hol a csapda ebben az egészben, amit mond. De nem volt.
Nem találtam semmit. Nem tudom, hogy miért akarnék egy olyan élethez visszatérni, amire nem is emlékszem. Aztán mondott valamit, amire megállt bennem az ütő. Mert lassan eszembe jutott, hogy ezt az egy tényezőt figyelmen kívül hagytam. Igen a farkasokat, akik miatt most minden megváltozott. Nem, nem térhetek vissza Zuang-hoz és erre ebben a pillanatban kellett rájöjjek. Sőt, minden kapcsolatot meg kell szakítanom vele. Adam örülhet, mert nincsen igazából más választásom, mint vele és az őrzőkkel tartani. Nem veszélyeztethetem a férfit, akit szeretek. Ráadásul így magamat sem tudom megvédeni, könnyű préda lennék. Bármennyire is nem akarom jelenleg, szükségem van rájuk.
- Veszélyben vagyok, ugye? - Kérdeztem kis szünet után. - Így nem mehetek haza igaz? Zuang-ot nem keverhetem bajba. Ha... ha ott is vannak farkasok, mindkettőnkkel végezhetnek és még csak tenni sem tudok ellene. Olyan vagyok, mint valami élő céltábla, igaz? Épp csak a homlokomra nincs kiírva, hogy "amnéziás őrző, szabad préda". - Ironizáltam kínomban. Nem, bármennyire is idegenkedem tőle, maradnom kell. Bármeddig is fog tartani a dolog. Aztán hirtelen megragadtam Adam kezeit. Arcomon megannyi érzelem játszott, de a legerősebb most a remény fénye volt tekintetemben.
- Te... te képes lennél segíteni... emlékezni? - Nehezen mondtam ki nagy nehezen. Koránt sem volt olyan könnyű ezt a kérdést feltenni neki, mint esetleg érződhetett. Ha csak úgy tudhatom biztonságba Zuang-ot, hogy lemondok róla megteszem! Komoly döntést hoztam meg alig néhány másodperc alatt, ami koránt sem volt könnyű... csak szükségszerű. - Muszáj megvédenem magam és Zuang-ot, de ehhez emlékeznem kellene, hogyan kell csinálnom mindezt. Kérlek! Ha mi... ha köztünk volt valami, akkor ezt megteszed értem. Mondj igent és veled maradok, ígérem! - Arcomon eddig sosem látott eltökéltség, a régi Jenny fénye ragyog át néhány pillanat erejéig, míg beszélek. De aztán meghallom, hogy valakit megemlít. - Miféle barát? Ki volt ő? - Kérdezem. Fogalmam sincsen, hogy kiről beszélhet és az az illető nekem mit jelenthetett régen.
Az események csakhamar nem várt fordulatot vesznek. Arra számítottam, hogy akkor most feláll, megköszöni, hogy elmondtam mindent - vagy nem, azt is meg tudtam volna érteni. Már készültem rá lelkileg, hogy megint el fogom őt veszíteni... de most legalább abban a tudatban, hogy él és legalább ő normális életet élhet... nem pont ideálisat, de normálisat. Valahol talán még örültem is volna annak, hogy ha így végződik minden. - Alapvetően mindenki potenciális veszélyben van, Jenny. De, ne értsd félre, nem azt akarom mondani, hogy minden farkas vérengzős gyilkos. A legtöbb, főleg az idősebbek és a fejlettebb falkákban levők, tudják, hogy nem éri meg randalírozni. De vérengzők mindig is voltak, vannak és lesznek, vagy olyanok, akiknek túl rossz napja van. De úgy, hogy világítasz nekik... igen, inkább nem szabad kockáztatni. De nem... Jenny már megint meglepett engem. Szokása volt mindig is, de nem gondoltam volna, hogy megtartja ezt az új énjére. Megint hozzá kell szoknom. Főleg, ha tényleg itt marad. Ez most komoly? Tényleg marad? Valahol bomba robbant bennem. Vigyorogtam volna, mint a vadalma... de nem, érzéketlenség lett volna. Láttam Jenny arcán, mik zajlanak le benne miatta... hogy mi miatt is akar maradni. Emiatt pedig inkább nyugton maradok, bár a szememben biztos megfordult egy boldog szikra... hosszú évek óta először. Ám megint jeleznem kellett neki, hogy a dolgok nem teljesen így működnek. - Igen, képes lennék segíteni neked. De először mást kell elintézni. Az Őrzőknél szigorú rendet kell követni, szóval mielőtt bármit is megígérek, elkezdek, szólnom kell a vezetőmnek, a protektornak. Ha ő rábólint, akkor... akkor valószínűleg tudok segíteni. De remélem megérted, hogy ezt ki kell várni, eléggé elfoglalt személyről van szó. De megígérem neked Jenny, hogy megteszek minden tőlem telhetőt. Amikor visszakérdez, csak előveszem a noteszemet és felírok rá egy telefonszámot. - Valaki, aki rengeteget segített nekünk, mire teljes értékű őrzőkké váltunk - letépem a papírt és felé nyújtom. - Illetve valaki, aki nagyon szomorú volt, mikor megh... bocsánat... amikor eltűntél. Szeretném, ha beszélnél vele, hogy tudja, életben vagy.
M egtörve, de mégis elszántan néztem rá. - Sosem veszélyeztetném Őt, egyetlen másodperc erejéig sem. Maradok. - Jelentettem ki olyan magabiztossággal, mint ahogy Jenny szokott beszélni, ha elszánta magát és valamilyen ügy mellett szokott kardoskodni. Nem voltam ugyan ennek tudatában, de régi énem egyre gyakrabban sejlett fel bizonyos szavakban, mozdulatokban bennem. Valami változás már elkezdődött s ennek Adam volt a katalizátora. Úgy éreztem, hogy menten szétszakít belülről mindaz, ami történt most alig néhány óra alatt. Nem tudom mióta vagyunk a könyvtárban, csak hogy mehetnékem van. Egyedül akartam lenni, önsajnálatba burkolózni, sírni; mert az élet újabb kegyetlen tréfája folytán le kell mondanom arról a férfiról, akit szeretek.
Azonban nem mehettek simán a dolgok, Adam elkezdett beszélni mindenféléről, amit nem értettem. Csak azt, hogy koránt sem biztos, hogy tud nekem segíteni. - Ezt most nem értem Adam. Várnom kell? De mennyit? És addig mit kezdjek magammal ezen az idegen helyen? Keressek munkát? Vagy ne tervezzek hosszú távra? Mi lesz, ha nem akar majd segíteni ez a te Protektorod? Akkor cserben fogsz hagyni? Csak, mert azt parancsolták? Fogalmad sincsen, hogy miről mondok le azzal, hogy itt maradok! Tudnom kell, biztosra kell mennem, mert ez túl nagy lépés, túl súlyos döntés a részemről. Egy bizonytalan valamire nem alapozhatom életem hátralévő részét! - Jelentem ki, csöppet sem finomkodva. Ez most nem róluk, rólam szól.
Figyelem, amint valami noteszt és tollat vesz elő. Valamit lejegyzetel rá, majd letépi a papirost és felém nyújtja. - Jó, de ki Ő Adam? - Kérdezem, mikor elveszem tőle a lapot. - És, ha felhívom mégis mit mondjak neki? Hogy "halló Elisabeth McKinley vagyok, de Ön valószínűleg Jenny akárkicsodaként ismer és csak azt akartam mondani, hogy életben vagyok."? Nevetséges lenne. Nem... nem tudnál te beszélni vele. Szívesen találkozom vele, ha szeretné... de nem tudom mit mondhatnék, hiszen még magam is keresem a válaszokat arra, hogy mi történt velem 15 évvel ezelőtt. - A papírra meredek, melyen a telefonszám van. - Adam? - Kérdezem. - A nevet nem írtad oda. Mégis hogy hívják azt, akivel beszélnem kell? - Nem tudtam, hogy nő vagy férfi az illető egyáltalán.
Nem voltam teljesen tisztában vele, hogy mit reméljek ettől a dologtól. Jenny a jelek szerint itt fog maradni, rám bízza magát, mint a régi szép időkben. Hiába éreztem idegennek a lányt, láttam benne még a régi Jennyt... azt, akit annak idején ismertem. De a felszínen jelen volt Miss McKinley is. Nem mondom, hogy bajom van vele, sőt, kellemes személyiség ő is. De vajon mi történik akkor, ha Jennynek elmúlik az amnéziája. Mennyire fogják az emlékei, a tapasztalatai leterhelni, sokkolni őt? Elvégre, már attól összezuhant az előbb, hogy csak az alapokat elmondtam neki. Vajon kioltaná egymást a két személyiség? Vagy éppen kiegészítené egymást és létrehozva egy teljesen új személyiséget? Nehéz kérdés volt... de azt tudtam, hogy bíznom kell Jenny képességeiben. Erős nő volt, még ha most kissé esetlen is. De tudom, hogy ez az erő még megvan benne. Ott lappang a testében és újra elő fog jönni, ha kell. Ám amit felvet, az bizony jogos. - Már megint helyettem is gondolkodsz - sóhajtok nosztalgiázva. - Mindenféleképpen hosszútávra, így a munkakeresés is ajánlott. Minden Őrzőnek van civil munkája, ezzel vegyülünk el az emberek közé. Ám jön egy kérdés, amire már gondolkozás nélkül fogok válaszolni a következő percben. - Nem. Nem foglak téged magadra hagyni, akárhogy végződnek a dolgok. De kétlem, hogy a protektor hátat fordítana neked... ám tény, hogy még hasonló helyzetű őrzőről nem hallottam. Hogy mennyit kell várnod? Pár napot, legfeljebb egy hetet. Ma beszélek vele és megkérdezem, mikor tud ránk időt szakítani. Addig arra kérlek, maradj a városban. A farkasok miatt pedig ne aggódj, figyelni fogunk rád... jut eszembe, hol szálltál meg? Ah, már egészen elszoktam tőle, hogy Jenny mindig kérdez. Túlságosan alapos a szentem. - Mei Wongnak hívják és jelenleg nem tudsz találkozni vele, mert Kínában van, az első állomáshelyünkön. Ha szeretnéd, akkor beszélek vele először én, szólok neki, hogy hívni fogod. De azután biztos, hogy beszélni akar veled. Tudod, ő volt a mentorunk, vagyis az, aki megtanította az alapokat... kicsit olyan volt, mint egy pótanya. Téged kifejezetten kedvelt, elég jól kijöttetek az évek során. Attól pedig ne félj, hogy nem tudsz neki mit mondani. Örülni fog már annak is, ha meghallja a hangodat. Szinte láttam magam előtt az apró kínai nő reakcióját, amikor Jenny beleszól a telefonba... halványan el is mosolyodtam az elképzelt képtől.
M eglepődve veszem tudomásul azon kijelentését, miszerint helyette gondolkozom. Ezt Zuangtól szoktam megkapni gyakran, de eddig nem furcsállottam. Most viszont Adam a második ember, aki ezt ilyen nosztalgikus felhanggal mondja. - Szokásom volt régebben is? - Kérdezek félszegen vissza. A hosszútávú dolgokra csak bólintok és fejben jegyzetelem, hogy minél előbb fel kell keressem a városházát. Remélhetőleg szükségük lesz még egy szociális munkásra a környéken. Nem tudom, hogy itt hogy működnek a dolgok, nekem az Angliában lévő munkaügyi rendszer is kicsit fura volt. De alkalmazkodó típus voltam mindig is, aki könnyedén feltalálja magát az új helyzetekben. Nem lesz gond.
Egy bánatos mosollyal reagálom le, amikor azt mondja nem hagy magamra. - Ezt nem tudhatod. - Nem, valóban nem ihatok előre a medve bőrére. Az azonban semmi jóval nem kecsegtet, hogy más őrző ilyen kutyaszorító helyzetbe nem került még, mint én. - És igenis aggódom, nem vagyok ostoba Adam. Jelenleg óvatosnak kell lennem. Én... én egy tetőtéri kis garzont béreltem ki. Egy havi kauciót kértek, addig maradhatok. - Hadarom el gyorsan, majd megjegyzem a felbukkanó új nevet is. Érdekes hangzása van ennek a Mei Wong-nak. Igazi keleties név. Előttem egyből egy kis kínai nő képe jelenik meg lelki szemeim előtt, amint Adam beszél róla. - Mindegy, annyira nem fontos. Fel tudom én is hívni. Csak előbb ki kéne találni mit mondok neki. Nem szeretném, ha szívinfarktust kapna miattam. -
Kb. ekkor kopognak be az üvegajtón. A könyvtáros nő az, aki az óráját mutogatja. Először nem értem, aztán leesik, hogy lassan zárnák a helyet. Annyit beszélgettünk, hogy észre sem vettük ahogy elszaladt az idő és ránk esteledett. - Azt hiszem ideje indulnunk. Hazakísérsz? - Kérdezem tőle. Annyira nem lakok messze ugyan az egyetemhez, de közel sem. Ha pedig hemzsegnek erre a farkasok talán jobb lenne erősítéssel mászkálni éjszaka. Ki tudja, hogy mik lapulnak egy-egy sötét sikátorban. Nem vagyok egy félős fajta, de ostoba sem. Az életemet féltem annyira, hogy ne vakmerősködjem és egyedül vágjak neki az éjszakának.
Ó, ha tudná, mi mindent tudnék mesélni a kérdésére. Nem csak arról, hogy milyen volt az észjárása... hanem amúgy amilyen volt. A felfogása, a mindennapi viselkedése, hozzáállása... de jelenleg az a helyzet, hogy teljesen érdektelen információk voltak ezek. Nem tudhattam, Jenny valaha visszanyeri-e a régi énjét. Az amnézia nehéz dolog, nagy az esélye, hogy mindig ilyen marad. Az is lehet, hogy csak összezavarnám vele, ha kéretlenül megosztom vele ezt az információt. Így hát marad a válasz a kérdésére. - Igen, mondhatjuk, hogy jópárszor sor került rá... ami nem is meglepő, ha azt vesszük, hogy nő vagy - mondom. Amikor azt mondja, hogy nem tudhatom előre, a szememben elszánt fény villan. Voltak dolgok az életben, amiket tényleg nem láthattam előre. Hogy mikor fogok és hol meghalni, hogyan élek addig, hány farkassal ismerkedek/akaszkodok össze - remélhetőleg az utóbbi hanyagolható -, szóval az ilyen hosszútávú dolgok eléggé képlékenyek. De az, amit most mondtam, láttam előre, hiszen ennyire már ismertem magamat. - Most tudom. Picit elhúzom a számat, de érkezik a nyugtatás. - Egy hónap sok idő, addigra már biztosan meg tudom beszélni a részleteket a protektorral. Azért nem az USA elnökéről van szó, hogy ne lehessen hozzá bejutni. Egy pillanatra kikerekednek a szemeim, amikor Meiről beszél... hogy aztán nevessek egy kicsit. Nem gúnyoros, inkább vidám, de talán a helyzet alaphangulatába nem teljesen fér bele. Viszont akkor is kikívánkozik... egek, mikor nevettem én utoljára? - Azt azért kétlem, ő már 80-on is túl van... látott már egy-két hajmeresztő dolgot, nekem elhiheted. Maximum lesz egy kis döbbent csend a telefonban... mielőtt jön a kérdésáradat. A már-már idilli beszélgetést viszont megszakítják. Az egyik alkalmazott eléggé türelmetlenül kopog felénk. Az órámra nézve látom is, hogy hoppá, kezdünk elérni a zárórához. Hát akkor nincs mit tenni. Jenny viszont feltesz egy kérdést. Eredetileg nem ezt terveztem, de aztán eszembe jut, hogy nem is tudom, hol lakik. Így legalább megtudom a címét is és a terepet is felmérhetem. - Igen, elkísérlek. Szigorúan csak az ajtóig persze, de ezt már nem tettem hozzá. Így hát elindultunk, de miközben sétáltunk, én elővettem a telefonomat, hogy megírjak egy üzenetet. Nem lesz olcsó, de egyszeri alkalomért talán annyira nem lesz drága sem. Egy üzenetet írtam, de gondosan úgy, hogy Jenny ne lássa a szöveget. A címzett Mei Wong volt... a szövege pedig ez: ,,Jenny él, itt van Fairbanksban! Nincs komolyabb baja, de amnéziás lett. Szükségem lenne az aktájára. Fel fog téged hívni hamarosan... ne mond el neki, hogy együtt voltunk..." Eléggé kétes értékű nap volt a szememben... de most már legalább tudtam, hogy egy ember, ki kiskorom óta kedves volt a számomra, mégiscsak az élők sorában van és mégse akar tőlem mindent elvenni az élet...
//a játék itt befejeződött, köszönöm a jeles eseményt //
Persze nem az a baj, hogy Fairbanks egy város. Jártam már elég nagy betondzsungelek közt ahhoz, hogy ne verjen ki a víz néhány neonreklámtól meg emeletes épülettől, egész egyszerűen csak... Már azt sem tudom, hogy hol vagyok. Nem találkoztam még senkivel sem azok közül, akiktől tartok, és ez a kisvárosi rengeteg segít abban, hogy ezt minél inkább elkerülhessem. De nem tudom, hol vagyok. Ismeretlenek a nevek, az utcák, a házak és az itt élő emberek és farkasok egyaránt, ez nem az otthonom, ez nem az én vidékem, és egyre jobban aggaszt, vajon mi lehet a Bölcs Hallgatóval, hogy vajon maga is áldozat lett-e ebben az őrült civilizációban. Egy motelben találtam magamnak szállást - mert ahhoz az elmúlt 10 évben úgyis hozzászoktam. Menekülőút, ott talán úgysem keres senki. Talán egy 800 feletti farkastól elvárható lenne, hogy valamilyen festői palotában rendezze be az otthonát. Nos, nekem még konyhám sincs. És csak egyetlen, fekete gurulós bőröndöm, és igazából annak sem sok haszna van, az egyetlen értékes dolog egy bíborszín selyemkendő, de az is a legelérhetetlenebb zipzáras zsebben poshad a dühömtől és a nyomorúságomtól távol, biztonságban.
Az egyetemi könyvtárba is azért megyek, mert érdekel a helytörténet, mi mikor és miért változott, ki volt az az ötlettelen, fásult orángután, aki ilyen egyszerű és könnyen felejthető névvel illette meg az otthonomat - ami nem hogy a régi idők tiszteletét, de még egy olcsó chipsreklám maradandó szlogenjét sem közvetíti. Így hát, vettem a bátorságot, és felkerestem a könyvtárat, minden emberi tudás lelőhelyét. Kezdetnek megfelel, a többit pedig talán az itteni Őrzőktől fogom majd megtudni, hiszen az ő írásaik a valódi igazságot tartalmazzák. Nevek, adatok, térképek unalmasnak tűnő, semmitmondó és üres halmaza tornyosul előttem, én pedig olyannyira belemerülök a kupacok tanulmányozásába, hogy a teljesen felhúzott pajzsom mögül, de még a hallásommal, és a látásommal, semmilyen érzékemmel nem veszem észre, hogy a hely lassan kiürül, és már én vagyok látszólag az utolsó, aki bent ül az olvasóteremben.
Alice Danielle Lavant
II. Gyógyító
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 37
◯ HSZ : 613
◯ IC REAG : 616
◯ Feltűnést kelthet : Hiányzik bal lába térd alatt (protézist hord)
Ma reggel iszonyat korán kellett kelnem egy riasztás miatt. A telefonom csörgése ébresztett fel. Egy ideges, ijedt gazi szólalt meg benne. A kutyájával van valami gáz. Talán sikerült valami mérget megennie. Remek! Azonnal a rendelőhöz küldöm őket és ahogy letettem a mobilom már ki is pattanok az ágyból, hogy gyorsan összekapjam magam. Egy tíz perc alatt el is készülök, majd be is sietek a rendelőbe. Körülbelül egyszerre érkezem a betegemmel. Segítek bevinni a kutyát, aki láthatóan már nincs is nagyon magánál. A szája habzik, az izmai merevek, pulzusa gyenge. Ez is egy hosszú nap lesz azt már most érzem. Sok időt töltök el a műtőben mire végre sikerül stabilizálni a kutya állapotát. Miután ez sikerült megnyugtatnom a gazdáját, hogy életben marad, de még bent kell tartani őt holnapig megfigyelés alatt. Haza is küldöm őt, majd visszavonulok a műtőbe. Ahogy az órára nézek rájövök, hogy már semmi értelme hazamenni. Körülbelül most kellene felébrednem. Remek! Egy nagy adag kávét főzök le magamnak, hogy valahogy felébredjek. Úgy a harmadik bögre koffein adag után valamennyire ez segít is, így a napot nehezen, de valahogy túlélem. Munka után az egyetem felé veszem az utam. Van pár elintézni valóm, meg a könyvtárat is meg szeretném látogatni, munka és vizsga miatt is. Először konyhánkat látogatom meg, hogy pár falatot egyek, csak utána foglalkozom a többivel. Csak pár órácskám maradt a könyvtárban, hogy megtaláljam és kijegyzeteljem a könyveket. Otthon túl sok időm erre nem maradna, így ezt az időt kell kihasználnom. A keresett könyveket hamar megtalálom, így le is telepedek egy szabad helyre. Ahogy belemerülök az olvasásba úgy nehezedik rám egyre jobban a fáradtság. Nem kell sok idő és végül elterülök az asztalon és elalszom. Nem tudom mennyit aludhattam, de a telefonom hangos csörgése riaszt fel már megint, Azonnal felegyenesedem és a kezembe kapom a mobilom. Első reakcióként a fülemhez emelem, de mikor senki sem szól bele rájövök, hogy csak egy smst kaptam. Mielőtt elolvasnám azt körbe pillantok. Rajtam kívül már nincs itt senki csak egy férfi. Úgy tűnik ő is megfeledkezett az időről. -Basszus!-Morgok egy sort, mikor észreveszem, hogy mennyi az idő. Elkezdek kapkodva pakolászni, majd hirtelen megállok és az idegen férfira pillantok. -Öhm elnézést!-Ha nem figyel fel rám akkor megint szólok neki, ha ez sem elég odasétálok hozzá és megbökdösöm a vállát. -A könyvtár úgy öt perc múlva zárni fog. Elég harapós szokott lenni a könyvtáros, ha nem tud időben bezárni!-Egy fáradt mosoly kúszik arcomra. Ha vette a lapot visszasétálok a holmijaimhoz és befejezem a pakolászást.
Kezdőlap
//
