Hallgatóknak, intézményi dolgozóknak ingyenes! Mindenki másnak fizetni kell a belépésért, ha kölcsönöz, akkor a darabszámtól függően további költségek kerülnek felszámolásra. A díjban az internet használat is benne van, ám a használat korlátozott: csakis informatív jellegű tartalmak kereshetők: közösségi portálok, erotikus tartalmak, online játékok letiltva! Ha valaki mégis sikeresen ilyen oldalt tölt be, eltiltást kap a gépektől. Árak (külsősöknek): - Olvasójegy: 2.50 $ / alkalom. Havi bérlet: 10 $ - Kölcsönzés: 1 db könyv: +1.50 $ ; 2 db könyv: 2.00 $ ; 3 db könyv: 3.50 $ ; e felett egységesen 5.00 $ - Maximálisan kölcsönözhető könyvek száma: 8 darab - Kölcsönzés időtartama: 3 hét. Hosszabbítás: hetente 2.00 $
A hozzászólást Admin összesen 2 alkalommal szerkesztette, legutóbb Vas. Jan. 19, 2014 3:22 pm-kor.
Megkönnyebbültem vettem tudomásul az ajtón áthaladva, hogy a változatosság kedvéért most nem lóg az egész egyetemi ifjúság a könyvtárban. Lehet én vagyok kissé túlságosan is konzervatív, de részemről ez a hely a csend, a nyugalom és a tudomány színtere... nem pedig a hangos trécselésé és társaié. Az ellen nem volt kifogásom, ha fojtott hangon tanácskoztak a feladat felett - bár megjegyzem, annak idején a kolostorban az öreg Yun már ezért is a fejünkre koppintott az irattárban -, de azért amit néha képesek leművelni egyesek... mint ha discoban lennének, komolyan mondom. Ah, mindegy, nem idegesítem most magam ezzel, főleg azért nem, mert most van egy kis szabadidőm... meg hé, amúgy se voltam ideges természetű. Miután leadtam az általam visszahozott könyveket a megfelelő könyvtáros munkatársnál - Shakespeare: Szentivánéjji álom, Sun Tzu: A háború művészete -, azonosító kártyámat felmutatva áthaladtam a kapun és bevetettem magam a könyves-sorok közé. Úgy voltam vele, hogy most keresek magamnak valami földhöz ragadtabbat, szóval megálltam a középkori témájú regényeknél és ott bogarásztam. Volt választék bőven, remélem azt azért nem kell mondanom. ,,Arthur király... ja nem, ezt már olvastam és hiba volt... Percival... ah, francba, hogy nem tudok franciául... Mulan... ez meg hogy került ide?! Mi van még itt? Egy jenki Arthur király udvarában? Ha már Mark Twain, egy próbát megér." Leemeltem a kinézett, amúgy nem pont vaskos könyvet és átballagtam az olvasótérbe. Találtam egy üres asztalt és le is huppantam az egyik kényelmes székbe. Kissé ciki volt, amikor legutóbb egy másik könyv felett itt elaludtam... na de mindegy, lássuk Twain mester mit írt anno.
Meglett volna a képességem hozzá, hogy gyorsan tudjak olvasni, de nem akartam élni vele. Az olvasás számomra talán az egyetlen olyan kedvtelés volt, melyre szívesen szakítottam időt a harcművészet mellett. Így annyi időt kanyarítottam ki, amennyit csak lehetett, szépen megrágva, megemésztve minden oldalt, persze csak képletesen. Szóval Mark Twain regénye is erre a sorsra jutott, ráérősen olvasgattam a sorokat, elvégre nem volt miért sietnem. Megvolt ennek is a maga szertartásossága. Persze időről időre felpillantottam, hogy lássam, még megvan körülöttem az épület, de aztán vissza is temetkeztem. Persze észrevettem, hogy mozgolódás van a bejáratnál, de nem tulajdonítottam neki túl nagy figyelmet. Ez egy könyvtár, szóval ez nem meglepő dolog.
A hozzászólást Adam Revenor összesen 3 alkalommal szerkesztette, legutóbb Csüt. Szept. 12, 2013 6:43 pm-kor.
A városba érkezésemmel egyidőben rá kellett döbbenjek, hogy ez a hely tényleg az Isten háta mögötti hely, mely ilyetén módján jobban hasonlított Kínához, mint Angliához, és mégis furcsa kettősség volt benne, minkét helyre emlékeztetett. De nekem mégis régi, távol keleti otthonomat juttatta eszembe, így mindenféleképpen pozitív csalódást okozott elsőre. A frissen, utazás előtt vásárolt kapucnis szőrmekabátomba és a sálamba burkolózva, kissé dideregve indultam el, hogy felfedezzem magamnak a helyi könyvtárat. Megtudtam némi kérdezősködés után, hogy az egyetemi könyvtár az egyetlen valamire való hely, ahol informálódhatok az engem érintő kérdésekben. Lelkesen, a hátizsákommal a hátamon érkeztem meg. Alaposan körülnéztem az egyetemen és el is tévedtem kétszer, mire megleltem a könyvtárat. A kabátomat a fogasra akasztottam, majd a pulthoz lépdeltem és némi torok köszörülés után köszöntöttem az ott ülő nőt.
- Jó napot! Elnézést, ne haragudjon a zavarásért. - Kezdtem illedelmesen. - De talán Ön tudna nekem segíteni. Most érkeztem a városba és olvasójegyet szeretnék váltani, amennyiben ez lehetséges. - Adtam elő kérésemet remélve, hogy hamarosan rám figyel. - Természetesen. Attól függően, hogy havi bérletet vagy alkalmi olvasójegyek óhajt váltani 10 vagy 2,5 dollár lesz. - Mondja a nő, mire előhalászom a pénztárcámat a hátizsákomból és kifizetem neki a havi olvasóbérlet árát. - Szükségem volna a személyigazolványára, a városban lévő tartózkodási helyének címére, illetve a diákigazolványára, amennyiben egyetemista még. - Sorolta, mire bólintottam és előhalásztam a papírjaimat. A bérház címe - ahol lakom jelenleg - egy darab papírra volt ráírva. Kissé remegő kézzel adtam oda, hiszen a papír szerint jó 15 évvel öregebbnek kellene kinéznem annál, mint aminek most tűnök. A nő elmélyülten tanulmányozta a képemet és a papírokat, de végül csak nekiállt bevinni a rendszerbe az adatokat. Én pedig próbáltam nem kellemetlenül érezni magam, bár nem ment sok sikerrel.
- A könyvekre 3 hetes kölcsönzési idő van Miss McKinley. Amennyiben a könyvek kölcsönzését meghosszabbítaná, ezt hetente teheti meg 2 dollár ellenében. Illetve egyszerre 8 könyvnél többet nem vehet ki, a kölcsönzés különböző díjait ezen a táblán láthatja. A könyvek megrongálódása, sérülése esetén a könyv cseréjét vagy újonnan történő megvásárlásának összegét Ön állja. Valamint a jegy tartalmazza az internethez való hozzáférés jogosultságát is. Azonban csakis informatív jellegű tartalmak kereshetők: a közösségi portálok, erotikus tartalmak, online játékok elérését letiltottuk! Most kérem, hogy olvassa el a könyvtárunk szabályzatát, aztán pedig itt írja alá. Addig elkészítem Önnek a kártyáját. - Mondta visszaadva az irataimat. Hamar, alig 5 perc alatt elkészültünk én pedig elindultam a polcok között, keresve a misztikus témákat tartalmazó részleget. Találomra kiválasztottam tíz kötetet melyek egytől egyig jó vastagok voltak és magam előtt feltornyozva az olvasórészlegbe mentem. Azonban a magasított küszöböt nem láttam a sok könyvtől, ami eltakarta a kilátást, így megbotlottam. A könyvek a levegőbe repültek én pedig felsikkantottam ijedtemben.
A hozzászólást Elisabeth McKinley összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Csüt. Szept. 12, 2013 7:39 pm-kor.
Jópár lapot elolvastam, mire sóhajtottam egy mélyet és összecsuktam a könyvet, felkavarva körülöttem a port. Határozottan nem volt rossz a kezemben tartott mű, de úgy éreztem, hogy most nem ez lenne a megfelelő olvasmány a számomra. Ám megjegyeztem magamban a címét, hogy majd később visszatérjek rá. Nem szerettem csak úgy félbehagyni egy könyvet, tiszteletlenségnek tartottam az íróval és magával a művel szemben is. Amit egyszer elkezdek, azt mindig végigolvasom. Csak Meg kell találnom hozzá a megfelelő időpontot. Felálltam és elindultam a közeli könyvtartó kocsihoz, melyekre azon kötetek kerültek, amiket az olvasók levettek a szabadpolcokról, de végül nem vitték ki őket. Jópár könyvtárban nem szerették, ha visszarakják őket laikusok a helyükre. Ezt igazából nem értettem, elvégre vissza tudjuk mi is rakni őket pontosan, de sose szálltam vitába emiatt a könyvtárosokkal. Megvan nekik a maguk baja anélkül is, hogy leálljak velük vitatkozni. Pont leraktam a kocsira a könyvet, amikor egy jókora sikkantásra és több puffanásra lettem figyelmes. Nem pont gyakori hangok egy könyvtárban... bár a puffanás az mondjuk igen. Alig pár méterre tőlem egy szőke leányzó eléggé pórul járt a kötetekkel. De még mennyi kötettel, atyaég, házat lehetne belőlük építeni. Elindultam felé... és közben furcsa dolgot éreztem. Valamiért egy tompa érzés hasított a tudatomba. Apró kis lüktetés volt, valahol a tudatom legmélyén. Hogy mi csinálta ezt, arról fogalmam sem volt, de tény, hogy általában akkor szokott ez előjönni, amikor egy ismerős emberrel futok össze. A jelek szerint viszont meghülyült ezen ,,szenzorom", mert aligha lehetett ismerős a földön kuporgó, elvégre az Őrzőkön és Ayeshán kívül mást aligha ismertem itt. Legalább is így nézve, közeledve, egyáltalán nem volt az. - Segítsek hölgyem? - szólítottam meg, miközben leguggoltam és nyúltam az első kötet felé, hogy kisegítsem az összeszedésben.
A nehéz könyvek persze hangos puffanással zuhantak a földre és én is megütöttem magam estemben. Gyorsan ellenőriztem, hogy nem sérültek-e meg. A könyvtárosnő rosszallóan nézett ide, a fülem égni kezdett, ahogy a vér elöntötte a fejemet szégyenemben. Nem szokásom ennyire ügyetlennek lenni, csak most túl nehéz volt a sok könyv és a küszöbre egyáltalán nem számítottam igazából. Elkezdtem feltornyozni a könyveket összeszedve őket, amikor egy ismerős hangú férfit hallottam meg, felajánlotta a segítségét. Nem tudtam, hogy honnan ismertem ezt a hangot, de végigborsózott tőle a hátam a gerincem mentén.
- I-i-igen. Kö-köszönöm. - Hebegtem, s csak még jobban zavarba jöttem, amikor ugyanahhoz a könyvhöz nyúltunk mindketten és kezünk összeért. Mintha áram rázott volna meg, ahogy bőre az enyémen pihent néhány másodpercig, aztán úgy kaptam el onnak mint akit megégettek. Azonban ennél csak még nagyobb volt a döbbenetem, amikor végre arcába néztem. - TE?! - Csak ennyit voltam képes kérdezni az első sokk-kor. Úgy bámultam a férfit, mint aki halottat, de minimum szellemet lát. Az álmaimban vissza-visszatérő szótlan-néma alak volt előttem. Vagy kiköpött mása, de az nem lehet. Ilyen véletlenek nincsenek. Igaz ugyan, hogy sokkal borostásabban és kissé elhanyagolt külsővel, picit talán öregebben is, mint emlékeztem rá, de ő volt az. Ebben szemernyi kétségem sem volt. Ugyanaz a meleg, dióbarna szempár nézett rám, amit álmomban is minduntalan látni szoktam.
Úgy tűnik, az élet ma se akart engem meglepetések nélkül hagyni. Hallottam már a könyvtárban sok féle hangot, de sikoltás az most volt először. Azért addig még a mindenre elvetemedett ifjúság se megy el, hogy a könyvtár biztonsági őrei tessékeljék ki őket. Főleg, ha közelednek majd a vizsgák. Oké, ez egy dolog. A kezemen átmenő könyveket azért megnéztem, hogy mit is nézeget a leányzó. Hát amikor az egyik könyv az ,,Az alaszkai indiátörténetek" címet viselte, összevontam a szemöldökömet. Csak nem egy történész szakos vagy valami hasonló? Mégegy meglepetés... az szintén az volt, amikor egy másik könyv felé nyúlva véletlenül megérintettük egymás kezét. Nem tudom, miért, de melegséget éreztem a lány érintésére. Ez pedig nem egyszerű testhő átadása volt... sokkal inkább valami belsőséges tényező. De aztán elkapta a kezét, talán kissé ijedten is. A fejemben még egy darabig megmaradt az élmény, mire folytattam a pakolást. De aztán a fő attrakció csak ezután következett, hölgyeim és nyulaim... izé, uraim. Miután felhalmoztuk a könyveket, ránéztünk egymásra... a lány pedig döbbent arccal adott szót a megfigyelésének. Szemöldökömet összevontam. Nemigen voltak szőke ismerőseim Farikbanks-on... gyakorlatilag csak Abit ismertem ezzel a paraméterrel, őt meg azért felismerem, ha találkozunk. Aztán a bizsergő érzés egyre erősebbé vált bennem. Lassan már csilingelni kezdett, hogy hahóóó, ébresztőőő, figyelni kéne valamire. Az agyam kutatni kezdett, lázasan, rég eltemetett emlékek között vájkálva... és amikor végleg összefonódott a tekintetünk... a tudatom hirtelen fellázadt, miközben arcomra kiült a döbbenet. A hideg, logikára építő énem figyelmeztetett rá, hogy nem, ez nem lehetséges, hiszen a jelenlegi álláspontoknak teljesen ellent mond. A tudatom nem akarta, hogy ellent mondjak annak, ami tény volt... de mégis, valahogy sikerült ezt a fajta hideg logikát most megtörni, néhány másodperc erejéig, ahogyan a remény vette át az irányítást. Ettől vezérelve pedig végül csak kimondtam az első szót, ami az eszembe jutott. - Jenny? - néztem mélyen a szőke lány szemébe.
A férfi furcsán méregetett, még a szemöldökét is összevonta. El nem tudtam képzelni, hogy miért találkoztam vele vagy hogy valóban ő-e az tényleg. Teljesen le voltam sokkolva, viszont amikor megszólalt és ismét meghallottam a hangját végre kizökkentem annyira ebből az állapotból, hogy válaszolni tudjak. - Nem Jenny, Lissy. Elisabeth McKinley egészen pontosan. Bocsásson meg a tolakodó kérdésért, de mi ismerjük egymást? - Kérdeztem, mert kezdett valamiféle gyanú ébredni bennem, hogy ez több mint puszta véletlen vagy összekeverés.
A hozzászólást Elisabeth McKinley összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Csüt. Szept. 12, 2013 8:11 pm-kor.
Az esemény már amúgy is eléggé leforrázott engem, de a lány reakciója meg aztán főleg. Guggolásból ülésre váltottam inkább, mert úgy éreztem, nagyon össze fognak csapni felettem a hullámok hamarosan. Egyre csak néztem a lányra, próbálva eldönteni, mit higgyek. Majd szépen lassan egy újabb világ omlott össze. Néhány másodperc erejéig, míg a logikám háttérbe szorult, feltámadt bennem a remény, hogy a lány, kit gyerekkorom óta ismertem, akit szerettem, mégis életben van... a szemei is erről akartak meggyőzni... de mégis, tudtam, ő halott. Valahogy egy idegen ember nézett vissza rám. Ez a kegyetlen logikai eszmefuttatás pedig végül visszarángatott a földre... - Nem... sajnos kétlem - sóhajtottam mélyet, majd alákaroltam a lány könyveskupacának, ha már ezért jöttem ide hozzá - Hova parancsolod őket? Ám mégis... egyszerűen nem hagyott nyugodni az, ahogyan reagált, mikor meglátott. A gondolat pedig kezdett szépen lassan elburjánozni a tudatomban, ahogy az amúgy nehéz pakkot felemeltem... bár nekem nem volt nehézség.
F urcsa, megannyi érzelem kavargott bennem és a legmeglepőbb az volt, hogy a férfi arcán is hasonlót láttam végigfutni. Remény, hitetlenkedés és végül valami, amit nem tudtam értelmezni... talán beletörődés?! Oly ismerős volt ez az arc és mégis oly ismeretlen. Nem tudom, hogy létezhet-e ilyen, de nem hiszek a véletlenekben. Már régóta nem. Próbáltam arcvonásaimat rendezni, de nem sikerült igazán. - Azt hittem... azt hittem már találkoztunk... álmomban. - Motyogtam magam elé zavartan, elég kínos egy dolog ez. - Mi? Ja, hogy az? Valamelyik szabad asztalra jó lesz, köszönöm. - Mondtam, de nem értettem, ha nem ismerjük egymást, miért reagáltunk mindketten ilyen furán?!
Beletörődés? Igen, mondhatjuk, hogy kezdtem már beletörődni, az élet szépen lassan elveszi tőlem a jó dolgokat, de már lassan az emlékeimet is kezdi megfertőzni. Játszik velem, mint macska az egérrel... bár miért is vagyok meglepődve. Buddha is megmondta, az élet egyenlő a szenvedéssel. Az instrukciójára csak bólintottam, ahogyan megemelve a jókora pakkot elindultam keresni egy megfelelő helyet. Nem volt messze a legközelebbi üres asztalt... de aztán megint elgondolkodtam és sikeresen túl is mentem, úgy kellett visszajönnöm. Álmodott rólam? Ez már tényleg nem lehet véletlen, valami alapjának kellett lennie, még ha az álmok olyanok is, amilyenek. Leraktam a könyveket... majd fejemet előre hajtva úgy döntöttem, megpróbálok valamit. Ha tévedek, akkor legfeljebb hülyének néz és nem is ő lenne az első... de ha igazam van mégis, akkor... - Mint ha angyalok szárnya lenne... - kezdtem halkan a monológomba. - A hátadon van. Lapockától indul, alkar előtt végződik. Széttárt, mindkét oldalon, óvón fedve téged. Pontosan lehet látni a tollakat, oly képzetet keltenek, mint ha igaziak lennének, holott csak tinta a bőrön. Minden tekintetben mestermű, mely megbabonázza a látót s mint ha el is rejtene az ártó tekintet elől. A szavak után ránéztem. Félreismerhetetlenül írtam le az informátorok szárny alakú tetoválását. Ez volt az, amit Jenny-éi közül a legjobban szerettem annak idején... emlékeztem még éberen, hányszor simítottam végig rajta az ujjammal.
S zavaira arcomból kifutott hirtelen a korábban odatódult, sőt az összes vér. Leforrázva álltam ott, mint akit rajtakaptak. A tetoválásaimat soha, de SOHA nem mutattam meg senkinek, még csak nem is beszéltem róluk. Egyedül Zuang ismerte, hiszen ő látta már mikor meztelen felsőtesttel, pontosabban háttal voltam előtte. És ő is pontosan ezekkel a szavakkal írta le, mintha angyalok szárnya lenne. - E-ezt... ezt... meg... honnan... tudod? - Úgy kellett kipréselnem apránként magamból a szavakat, mert lélegezni is elfelejtettem néhány pillanatra. A férfit néztem, reménykedő-hitetlenkedő arckifejezéssel. Talán... talán mégiscsak Ő az, az én dióbarna szemű ismeretlen ismerősöm.
A reakció... a reakció felülmúlta minden várakozásomat. Ezt nem hiszem el... egyszerűen nem hiszem el... 15 éve... na de várjunk, nem ehetem ennyire forrón a kását. Manapság a tetoválások nagyon nagy népszerűségnek örvendenek, az se ritka, hogy valakik az Őrzőkhöz hasonló méretben fedi be vele a testét, esetleg jobban. Ráadásul lényegében mi indián motívumokat helyezünk el magunkon, ami szintén kuriózumnak számít a jelen világban. Kellett még valami, amivel biztosra megyek, mielőtt belelovalom magamat a dologba és aztán megint pofára esek... pedig már őszintén hinni akartam benne, hogy ő az. - Bocsáss meg, de valamit látnom kell... nyugi, nem bántalak, hozzád se érek... fordulj meg... a hajad... légyszives, húzd félre, hogy láthassam a tarkódat. Egy tetoválás, véletlen egybeesés, oké... na de vajon kettő összejön-e csak úgy. Az már túl nagy véletlen lenne. Ahogyan a lány teszi, amire megkértem, egyből látom, hogy nem ez a természetes hajszíne. Nem kell nyomozónak lenni ahhoz, hogy az ilyet észre lessen venni, hiszen előtűnhet az eredeti hajszín árulkodó foltja... ami igen, hasonlított Jenny hajszínére... de én nem ezt néztem. Nem láttam teljesen a szem tetoválást... de egy részét igen... nekem pedig ennyi elég volt, hisz már nem egyszer láttam más Őrzőkön előtűnni. - Istenem... hát te vagy az - suttogtam a felismeréstől.
M indenre számítottam, de erre nem. Hirtelen felragyogott az arca, mint valami kisgyereknek, aki visszakapta az elveszettnek hitt, kedvenc játékát. Nekem pedig valami hirtelen a szívembe markolt ettől, annyira ismerős volt ez a boldog mosoly tőle, hogy összefacsarodott belé a szívem. Pontosan tudtam, hogy miért kéri mindezt. Ott van egy másik, másfajta tetoválásom. Egy hatalmas szemet ábrázol, Zuang szerint Allah szeme lehet, mert a muszlimok, főleg a törökök imádják az ilyet ábrázolni. "A mindent látó szem." Szokta mondogatni, amin mindig jót nevetek. Egyetlen mozdulattal nyúltam hátra és fogtam copfba a hajamat, majd kezdtem felcsavarni a kézfejemen egészen addig, amíg teljesen szabaddá nem tette a tarkómat. Ekkor lassan odasétáltam hozzá, egész közel; majd megfordultam nagyon lassan, hogy jól megnézhesse magának a nyakamat és a rajta lévő motívumot. Ekkor hallottam meg a hangját, a meleg lehelete lúdbőrzésre ingerelte a nyakamon lévő bőrt. - Igen, én vagyok én. De te kicsoda vagy pontosan? - Kérdeztem vissza, majd hirtelen visszafordultam. A szemeit akartam látni miközben válaszol. Abból tudni fogom hazudni próbál-e nekem vagy sem. De elszámítottam magam. Túlságosan közel kerültem hozzá és a testem önkéntelen reakcióba kezdett a számára ismerős közegben. A pillangók a hasamban megindultak és vadtáncukat kezdték járni, melyhez hasonlót - bár jóval tompábbat - Zuang közelében szoktam érezni. Nem értettem magam mi van velem. Nem szoktam én ilyen lenni, hátráltam egy lépést, hogy nőjön köztük a távolság.
Nem tudom, mennyi idő telt el azóta, hogy utoljára mosolyra húzódott a szám? Évek? Évtizedek? Najó nem, Abinek sikerült egy aprócska mosolyt csalnia az arcomra pár napja, de még az se volt ehhez fogható. Boldog mosoly volt, szívből jövő, őszinte... olyan, amelyre már 15 éve semmi okom nem volt. A megállapításomra viszont megfordult... s éreztem, verve vagyok. Olyan gyorsan történt minden, alig tudtam reagálni. Egészen közelről láttam Jenny arcát, alig pár centi és... de nem, elhúzódott, nekem pedig szerencsére volt annyi önuralmam, hogy ne húzzam vissza magamhoz, hogy legalább is megöleljem. Pedig legszívesebben ezt tettem volna, karjaimba zártam volna rég halottnak hitt kedvesemet. De... a kegyetlen logikám még így is működött, belém idegződött ez az elmúlt években. Ha Jenny a régi lenne, már a nyakamba vetette volna magát. Ha a régi lenne... de még a nevemre se emlékezett. Ez pedig kezdte beárnyékolni a viszontlátás örömét a részemről. Mi történt veled, Jenny. - Adam Revenornak hívnak... és minden túlzás nélkül mondom, de gyerekkorunk óta ismerjük egymást. Együtt nevelkedtünk egy kolostorban, még Kínában. Nagyon jól ismerlek téged, Elisabeth McKinley... vagy ahogyan én ismerlek téged, Jenny Elisabeth O'Connor. Ám észreveszek valamit, ami megtöri az illúziót. Elég sok mérges tekintet fordul már felénk a hangzavar végett. Na tessék, bejövetelemkor én morgolódtam a hangoskodókra, erre? - Gyere, menjünk át a dolgozó asztalokhoz. Ott nyugodtan beszélgethetünk.
T eljesen elfelejtkeztem arról, hogy egy könyvtárban vagyunk emberek között. Vele mintha megszűnt volna a külvilág és csak mi ketten léteztünk volna. Még Zuang mellett sem éreztem ezt soha. Mintha valami mini-univerzum magába szippantott volna minket, ami csak a miénk volt... kettőnké. Figyeltem arcának minden rezdülését, a szeplőit is egészen közelről szemlélhettem meg, de leginkább a tekintete érdekelt. Nem véletlenül mondják sokszor, hogy a szem a lélek tükre. Vagy, hogy olvasni lehet belőle, mint valami nyitott könyvből. A tudatom egy része rohanni akart hozzá és átölelni őt. Ám a másik visszatartotta ezt az énemet, mert fogalmam sem volt kicsoda a férfi. És a logika elég volt hozzá, hogy meggyőzzön nem ugorhatok a nyakába csak, mert álmodtam róla.
- Adam... Adam... Revenor... - Ismételgettem el ízlelgetve a nevét. Nem jutott róla semmi eszembe, mégis tetszett. - Szép neved van... Adam; örülök, hogy végre találkoztunk. - Mosolyodtam el, majd követem. Teljesen felesleges lenne bizonygatni, hogy más a nevem - láthatólag meg van róla győződve, hogy én Jenny akárkicsoda vagyok - vagy arról faggatni, hogy honnan tud Kínáról esetleg mi van ezekkel a tetoválásokkal. Amint megérkezünk és bemegy a helyiségbe én is követem. Óvatosan behajtom az üvegajtót, így csak mi, a szobában lévők halljuk, ami itt elhangzik. Ezek a helyek hangszigeteltek, így nem zavarják a dolgozók, diskurálók a többi, csöndben olvasni vágyó embert.
A szívem egyre hevesebben vert. - Ha tudnád, hányszor mondtad már ezt nekem... ahogy én is neked. Bizony sokszor. A régóta való ismeretségnek volt egy ilyen velejárója. Akárhogy is, annyi évet leéltünk együtt, amennyit már egy házaspár tudhat magáénak... és bizony ott voltak az őszinte bókok. Az én agyam meg olyan volt, hogy szerette megjegyezni az ilyesmit. Az eufória rám akart törni, át akarta venni rajtam az uralmat... de nem engedhettem utat neki. Addig biztosan nem, míg nem ismerem a hátterét a vele történteknek. Mert bizony biztosra vettem, hogy lesz miről mesélnie. Akárhogy is néztük, 15 éve is megvolt, hogy Jenny megh... na, most már ezt nem mondhatom, hiszen hús-vér alakban sétált mellettem a lány. Szóval a helyes ige az eltűnt innentől. Mi minden történhetett vele? Célom ennek a kiderítése és ezért is javasoltam inkább a munkaasztalokat. Igaz, pár percbe beletelt, mire találtunk egy üreset, de aztán Jenny behúzta az ajtót mögöttünk és kettesben voltunk. Megtámaszkodtam az egyik szék háttámláján, majd rá is könyököltem, ahogy ránéztem a szőkére. - Örülök, hogy újra látlak, Jenny - mondtam mosolyogva és őszintén. - Mikor 15 éve eltűntél, mindenki azt hitte, hogy meghaltál... - lelógattam a fejemet. - Ahogyan én is. Talán volt egy kis szégyen is a hangomban attól, hogy nem végeztem elég alapos kutatást. Igen, utólag vádolhatom magam ezzel, de... talán majd a történelem felment engem. Felemeltem a fejemet, újra a másikra nézve. - Mond, mi történt veled az elmúlt években? Valami nem hagyott nyugodni. Valami azt súgta nekem, hogy nagyon nem fogok örülni annak, ami el fog hangozni a közelgő percekben. De hallanom kellett, tudnom kellett ezt, mindenféle képpen... még akkor is, ha Jenny már egy másik embernek ható szempárral nézett vissza rám.
A lélegzetem is elakadt, amikor azt mondta már mondtam neki ezt, ki tudja hányszor. A szívem hirtelen a torkomban dobogott, leizzadtam és nem értettem mi ütött belém. Egyszerre féltem és voltam izgatott. Főleg, ahogy kettesben maradtunk a hangszigetelt üvegajtó mögött. A pillangók ismét virtustáncot kezdtek járni a hasamban és úgy éreztem, ha nem ülök le az egyik székre, menten elájulok. A kezeim remegtek, akárcsak a lelkem. Nem értettem mi történik velem. Tekintetem riadt és kíváncsi is volt egyszerre, ahogy Adam-et figyeltem amint az egyik széknek támaszkodik és engem néz. Figyeltem minden mozdulatát, a mimikáját, a szemét beszéd közben.
Már épp tiltakozásra nyitottam a számat, hogy én nem lehetek az ő Jenny-je, amikor kimondta hogy 15 éve... azt hittem menten megáll bennem az ütő. Nem, az nem lehet! Mégis Jenny lennék?! Nem! Még feszültebben figyelem őt, szinte iszom a szavait. Amikor szomorúan lehajtja a fejét kedvem támad átölelni és megvigasztalni, mégsem teszem. Hiszen annyira nem ismerem. Nem emlékszem semmire, még ha csakugyan részese is volt az életemnek akkor sem. A kérdését meghallva furcsán néztem rá. - Azt hittem... azt hittem te tudni fogod, ha végre megtalállak. - Hallgatok el, kicserepesedett ajkamat megnedvesítem nyelvemmel aztán folytatom. - Minden éjjel rólad álmodtam. Ahogy a tengerparton vagyunk és te engem nézel szótlan. Évek teltek el úgy, hogy minden éjszaka meglátogattál engem, mint valami őrangyal óvón figyeltél, de nem tettél egyebet. Hiába kértelek, hiába rimánkodtam. Aztán megtört a jég 10 évvel ezelőtt, a születésnapom éjjelén. Akkor szólaltál meg először és utoljára. -
Olyan nevetséges ez az egész. Itt vagyok egy szobában vele és mégis olyan távol érzem magamtól, mint a parton. Vagy még távolabb. Most nem boldognak kéne lennem?! Hiszen rátaláltam. - Azt tettem, amit mondtál. Követtem a megérzéseimet, amik ide, Fairbanks-be vezettek... hozzád. - Nagyot nyeltem, s észre sem vettem, hogy kibukott belőlem beszéd közben az első könnycsepp. A sok stressz, a bizonytalanság csalta talán elő, nem tudom. Nagyokat pislogva, a dolgot figyelmen kívül hagyva ismét beszélni kezdtem, miközben feltűrtem a bal alkaromon az inget. Így szabaddá tettem a tetoválást, mely a megmenekülésem napjának állít örök mementót. - Mond, mit tudsz erről a napról Adam? Mert én ezen a napon menekültem meg Zuang jóvoltából, aki kihúzott a tengerből. Ami azelőtt történt, arra nem emlékszem. Semmire... még Rád sem, sajnálom. - Hajtottam le a fejemet. Mi lesz, ha Ő sem tudja a válaszokat a kérdéseimre? Akkor mihez kezdek?!
Még mindig nem tudtam teljesen felfogni azt, ami körülöttem történt. Amikor felkeltem ezen a reggelen, azt hittem, egy újabb unalmas elé fogok nézni... nem így történt, helyette megint be lettem dobva a mélyvízbe... csak éppen nem egy dühöngő farkas, vagy farkasok jelentették ezt a mélyvizet. Nem... a sors iróniája, hogy talán az egyik, ha nem a legkedvesebb ember a számomra jelentette most ezt. Valahol féltem tőle, hogy csak álmodok... hogy csak játszik velem az élet megint. De nem, túlságosan igazinak tűnt most minden ahhoz. A kedves viszont a jelek szerint félreértette a kérdésemet. Az én kérdésem arra szólt, hogy az elmúlt 15 éve hogy telt, de... a jelek szerint ő az esetre gondolt. Az esetre, mely szétválasztott minket. Ám nem volt szívem elvinni a beszélgetést... ahogy hallottam... majdhogynem a szívem szakadt meg. - A part - sóhajtottam egyet. - Igen, ott voltam a parton. Napokig kutattam utánad, de nem találtalak meg. De... nem, nekem ahhoz aligha van közöm, hogy rólam álmodtál... akarom mondani... nem manipuláltam az álmaidat, vagy ilyesmi. De a jelek szerint még itt is képes voltalak megváratni, nemigaz? Ugyanakkor... kövesd a megérzéseidet... én ezt elég gyakran mondtam neked, ha a munkádban nehézségekbe botlottál. Jenny könnyei kibuggyantak, nem tudtam nem észrevenni. Odamentem hozzá és egy zsebkendőt adtam a kezébe. Szerettem volna megölelni és megnyugtatni, de valahogy nem voltam rá képes. Ez pedig kezdett engem is elkeseríteni. Félig felültem az asztal szélére és vártam, hogy összeszedje magát a folytatáshoz. Nehéz beszélgetés, egyre jobban éreztem. Csak ültem és vártam... majd eléggé meglepett. Megmutatta nekem a karját, amin egy, számomra már ismeretlen tetoválás szerepelt... egy dátum. Egy dátum, melyet túlságosan is jól ismertem. Majd a színvallása... az egyik legrosszabb sejtésem vált valóra: Jenny amnéziás lett. Eddig is sejtettem, de most már tudom az igazságot... és még mi mindent nem tudok? - Igen, tudom - sóhajtottam, lehorgasztottam a fejemet. - Ezen a napon támadtak meg téged azon a parton. A társad próbált megvédeni, de menekülnie kellett... te pedig... azt hittük, széttéptek és véget vetettek az életednek... sosem gondoltam volna, hogy túlélted... sajnálom Jenny, úgy érzem, cserbenhagytalak ezzel. Beletelt pár percbe, mire összeszedtem magam és újra a szemébe tudtam nézni. - Jenny, kérlek, mond el, mi történt veled az elmúlt 15 évben - tértem vissza a kérdésemhez. - Szeretném ezt tudni, mielőtt... mielőtt szembesítelek mindennel.
A szívem nagyot dobbant, amikor azt mondta keresett. - Ugyan már, arra senki sem képes! Ugye? Ugye? - Kérdeztem tőle, mert hirtelen elbizonytalanodtam. Bár mikor először hallottam a vajákosnőtől, nem hittem neki. Azonban azóta egyre többször jut eszembe, hogy azt mondta átjár a mágia. Csak egy szomorkás mosolyra futja tőlem, amikor arról beszél még álmomban is megváratott. Vajon mennyi minden van, amit nem tudok? Mennyi az a közös múlt és mitől terhes? Jó vagy rossz volt benne? Nem tudtam a kérdésekre a választ, de reméltem Adam megosztja velem őket. Talán nem zúdítja rám most rögtön az egészet, de idővel. Remélem.
Hallottam, hogy mozdul, hogy idejön hozzám. De nem néztem fel. Nem akartam, hogy sírni lásson. Én egy erős nő vagyok, aki sosem gyenge. Az én erős Zuang-om nem volt itt velem, hogy gyenge lehessek... egyedül voltam egy másik kontinensen, nem lehettem hát törékeny nő. A zsebkendőt elvéve a szemeimet kezdtem törölgetni, persze a szemfestékem lejött egyből. Nagyszerű. Szerettem volna, ha most átölel és megnyugtat; de ugyanakkor képtelen voltam megkérni rá. Csak szipogtam. Sikerült úgy-ahogy összeszednem magamat, hogy folytatni tudjuk a beszélgetést. Végre rá mertem emelni a tekintetemet. Szemeim vörösek voltak, és valószínűleg rémes látványt nyújthattam.
- Az új életem első napja. - Halványan mosolyogva simítottam végig a tetováláson. 1998.12.01. Azóta minden december elseje egy amolyan második születésnap volt. Zuang-gal mindig megünnepeltük. Azonban, amikor azt mondta megtámadtak döbbenten néztem rá. Ugyan ki tenne ilyet?! - Kik... kik voltak azok? - Vágtam izgatottan, sőt egyenesen számon kérően a szavába. Tudnom kellett. Aztán zavarba jöttem. - Miről beszélsz? Kit téptek szét és micsodák? Nem értelek Adam. - Beletelt pár percbe, mire rám emelte a tekintetét. Szemeiből olyan fokú meggyötörtség tekintett az enyémbe, hogy nem voltam képes nem eleget tenni a kérésének. Pedig tudtam, ha nem sejtettem; hogy nyilván fájdalmasan fogja érinteni a dolog. Az eddigiek alapján szeretett, talán együtt is voltunk régen. De én már nem az a lány vagyok, nem tudom, hogy ki vagyok. Összezavarodtam teljesen.
- Azon a napon egy halász volt a tengeren, a neve Deshi Zuang Shing. Ő mentett meg engem. Félájultan sodródtam, amikor észre vett. Ellátta a sebeimet, ápolt, míg magamhoz nem tértem. Nem tudtam hol vagyok, nem tudtam mi történt velem vagy ki vagyok. Ő segített ismét megtanulni mindent, hogy hogyan kell élni egyáltalán. De nem akart orvoshoz vinni. A testem tele volt heggel, és furcsa tetoválásokkal. Ráadásul a mellkasomon a seb elfertőződött. Ekkor hozott nekem egy vajákosnőt, aki tavaszra meggyógyított. A fejsérülésem már sokkal hamarabb meggyógyult ennél, de az emlékeim nem tértek vissza. Néhány elázott iraton kívül, amik a táskámban voltak, semmim sem maradt. Újra kellet építenem az életemet. Zuang megígérte elvisz a szárazföldre, de járvány tört ki és nem szállhattam partra. Utána pedig másként alakult az életem. Viszonozni akartam megmentőm segítségét, amíg élek az adósa leszek. -
Itt elhallgattam kicsit, mert most jött a fekete leves. Olyasmik, amik éreztem rosszul eshetnek Adam-nek. Nem akartam megbántani, de közben lett egy életem. Egy másik élet, amiben boldog voltam egészen mostanáig. Most valahogy bűntudatom van, nem is értem miért. Semmi rosszat nem tettem, de elég belenézni ezekbe a dióbarna szemekbe és mégis így érzem. - A hajóján maradtam. Megtanított főzni, a tenger minden gyümölcsét megismertette velem, én pedig cserébe hogy otthon és meleg ételt biztosít nekem rendben tartottam a hajóját, a ruháit mostam és a többi. Tudom, egyszerű élet volt, de nekem elég volt. Az emberektől el voltam zárva ugyan, de nem is volt szükségem rájuk. Elég volt ez a kis béke szigete Zuanggal. Aztán kb. 2 évvel azután, hogy megmentett egy hatalmas viharba kerültünk. Kis híján ismét vízbe fúltam, de az én bátor lovagom megmentett újra. Azóta vagyunk együtt. - Nem vártam meg, hogy közbekérdezzen, folytattam.
- Utána már minden valahogy könnyebben ment, boldogok voltunk. Azonban én egyre furcsább lettem... én... én nem öregedtem meg, mint Zuang, tudod? Még soha, senkinek se beszéltem erről... most sem tudom neked miért mondom el. Ugye nem árulod el senkinek? Ha... ha megtudnák az emberek... vizsgálgatni kezdenének, meg kísérleteznének rajtam... Belegondolni is rossz. Én... én csak... csak normális életet akarok, tudod? Gyerekekkel, szerető férjjel, családdal... Adam! Ígérd meg nekem, hogy nem mondod el ezt senkinek! Kérlek! - Hiába, már kicsúszott a dolog a számon. A legnagyobb titkom. Mire észbe kaptam már az ingét markolászva újra sírtam. Rettegtem, hogy mi fog történni velem.
Halvány, elnéző mosolyra húztam az ajkamat. - Jenny, annyi mindent láttam én már egész életemben, sose merem azt mondani semmire, hogy nem lehetséges. Direkt nem válaszoltam a visszakérdezéseire. Az igazság, mely a szavaim mögött rejtőzött, beláthatatlan következményekkel járhat. Jenny jelenleg teljes tudatlanságban élt, mit sem tudva arról a misztikus világról, mely meglapul a háttérben. Jelenleg előttem a székben egy fiatalnak tűnő lány ült, kin látszik, össze van törve és tudni akarja az igazságot. Az igazságot, mely mindig fájdalmas. Főleg neki lenne az, ha megtudná, ki is ő, mi is ő valójában. Szóval csendben ültem, miközben vártam, hogy összeszedje magát. Tudni akartam, hogy mi történt vele... hogy mennyire tudott visszailleszkedni a normálisnak mondható életbe. A továbbiakkal kapcsolatban ez létfontosságú volt. De féltem is ettől az információtól... annyira, hogy alig tudtam parancsolni a testemnek, nehogy remegni kezdjen. Nem akartam tudni... de tudnom kellett. Ördögi kör. Végül az információt megkaptam. Én csak csendben ültem, figyeltem a lány minden egyes szavára. Nem szóltam közbe, meg se próbáltam megállítani őt a beszédem közben. Sosem vágtam a szavába és nem most terveztem elkezdeni. Pedig volt pár olyan pont, ahol bizony meg akartam tenni. De nem, végül sikerült csendben végigülnöm az ,,élménybeszámolót". Talán az elmúlt évek hallgatásának volt köszönhető, de sikerült. Kívülről nyugodtnak tűntem, de igazából bennem tombolás folyt.
Újfent elátkoztam azt az átkozott Kék Páva falkát. Átkoztam őket, amiért szét kellett szakítaniuk minket. Most pedig itt volt az eredmény. Jenny más ember lett. Az emlékei nélkül nem más, mint egy hétköznapi nő, ki lassan öregszik. Egy nő... ki megtalálta a boldogságot. De nem velem, hanem valami mázlistával. A veszteség újult erővel csapott meg. Ez nem lehet... Jenny nem... hiszen ő volt az, akiben hamarabb kialakultak az érzések kettőnk közül... ő volt az, aki saját bevallása szerint éveket várt, mire végre én hajlandó voltam lépni... most pedig az egész semmivé vált. Meg akartam ragadni a lányt, magamhoz rántani, megcsókolni, közölni vele, hogy ő az enyém... de nem, nem tettem semmit. Magamat tettem volna egy életre átkozottá, ha így teszek. Jenny mindennél fontosabb volt nekem... és ha most kisajátítom, ezt a kijelentést fogom szembeköpni... és bemocskolni egykori ismeretségünket. Nehéz volt ezt a döntést meghozni magamban, de meg kellett tennem. Sajnos az életnek van egy állandó motívuma: a változás. Ez az egyetlen, ami állandó...
Jenny nem volt jól. Ott állt már előttem, ahogyan rimánkodott nekem. Ez a tény kisodorta a fejemből az előző gondolatokat. Egyszeriben megszűnt a vívódásom a lánnyal kapcsolatban. Ugyanazt az embert láttam magam előtt, mint akti eddig is ismertem. Egy törékenynek tűnő lányt, akit mindentől meg akartam védeni. Ahogy ott sírt, kérlelt... hirtelenjében úgy éreztem, az amnézia áldás neki. De már nem bírtam ki, hogy ne érjek hozzá. Lassan átkaroltam és odahúztam magamhoz. Már ha engedte persze, de azt, amit mondtam, ennek ellenére is közöltem vele. - Jenny... sosem foglak téged elárulni. Sosem tettem ilyet és nem is fogom most elkezdeni. A titkod nálam biztonságban van. Bennem mindig megbízhatsz. Vártam egy kicsit, hátha mond erre valamit, majd vettem egy mély lélegzetet. - Jenny, biztosan tudni akarod az igazságot? Az amnéziádnak köszönhetően egy olyan lehetőséget kaptál az élettől, amit én nem fogok sosem. Normális életed lehet. Az öregedés mentességed idővel alábbhagy, ugyanúgy megöregszel, mint akárki. Átlagos életet élhetsz, lehet családod, gyerekeid, hisz van, ki vár rád. 15 évig éltél ebben az életben, melyben boldog lehetsz - kis szünet, majd. - De ha most elmondom neked az igazságot, ez a boldog buborék szétpukkadhat. 15 év berögződése fog semmivé vállni. Tudni fogod a választ arra, hogy miért történik annyi furcsaság körülötted... de nem garantálom, hogy ez az információ boldoggá is fog téged tenni. Csak azt, hogy minden szavam, ami el fog hangzani, az igaz, bármennyire is hitetlen... Itt pedig csendben maradtam, nem próbálva manipulálva a döntését. Rá volt bízva, mit akar... bár volt egy sejtésem, őt ismerve... már ha megmaradt valami a régi énjéből...
A mikor azt mondta talán bármi lehetséges megrázom a fejemet. Nem fogadhatom el ezt, amíg a saját tulajdon két szememmel nem láttam. Zuang is olyan babonás folyton, olyasmikben hisz, amit nem létezhetnek: szellemekben, sárkányokban, boszorkányokban. Hiszem, ha látom! Próbáltam finoman tudatni vele azon dolgokat, melyek érzékenyen érinthetik s mire észbe kaptam máris túl sokat fecsegem. - Kérlek Adam, meg kell ígérned nekem! Nem akarom, hogy elvigyenek! - Már nem érdekelt, ha sírni lát vagy megtörten. Muszáj ezt megígérnie nekem, hogy biztonságban legyek.
Adam nem szólt egy szót sem, csak átölelt és magához húzott. Először lefagytam tőle, de aztán lassanként magamhoz tértem a meglepetésből. Olyan jóleső és ismerős érzés volt ez, mint amit álmomban is éreztem korábban. Még Zuang ölelése sem volt ehhez fogható, pedig az is melegséggel töltötte el a szívemet. De ez valami más volt, több annál is. Egy idő után, ahogy lassanként megnyugodtam én is átöleltem őt. Kezdetben csak azért, hogy belé kapaszkodjam miközben rázott a sírás; utána viszont azért, mert bár megnyugodtam jól esett arcomat a válla és a nyaka találkozásába mélyeszteni és az illatát belélegezni. Ismerős volt, nem tudom honnan, de ismerős volt az illata és megnyugtató.
Amikor azt mondta nem fog elárulni, hittem neki. Pontosan erre volt most szükségem. Hogy itt is legyen valaki, aki az én hős lovagom lehet, erős bástyaként mellettem állva; hogy könnyebb legyen az élet. Valaki, akiben megbízhatok, aki vigyáz rám. Erősnek próbáltam mutatni magam, de mindig is törékeny voltam ezt a lelkem mélyén jól tudtam. Furcsán néztem rá, amikor kérdezett. Elhúzódtam tőle. - Kontinenseket hagytam magam mögött a válaszokat keresve. Persze, hogy tudni akarok mindent Adam, mindent! Miért ne akarnám tudni? - Nem értettem lassan már semmit sem, teljesen összezavart. - Várj, ez csak átmeneti? Hogy nem öregszem? - Ez a lehetőség megdobogtatta a szívemet. Ugyanakkor eszembe jutott Zuang is egyből.
Az elmúlt 5 évben egyre nehezebben viselte a hiányomat, akárcsak én az övét. De az életét nem hagyhatta ott és nem is akarta. Világ életében halász volt, máshoz nem értett. - Nem, nekem nem lehet gyerekem. - Ellenkeztem immáron lehajtott fővel, a fejemet rázva. - Mi... mi próbálkoztunk. Akartam családot, gyerekeket; de nem jött össze. Tudom, hogy az én hibám, mert nem öregszem. Én tehetek róla, hogy nem vagyok képes teherbe esni. Belebetegedtem ebbe, semmihez sem volt kedvem. Mi pedig... mi elhidegültünk egymástól lassan. Pont az történt, amitől a legjobban tartottam. -
- Már 5 éve, hogy magam mögött hagytam Kínát és őt. Telefonon néha tudunk beszélni, ám ez édeskevés. De nem adom fel, sosem tettem! Hiszem, hogy megtalálom ennek a dolognak az ellenszerét és újra normális leszek, egészséges. Akkor talán lehet még gyerekem. Nem áll szándékomban feladni, amikor ilyen közel már a cél! - Mondtam határozottan a szemébe nézve. - Nem érdekel, hogy mi fog megváltozni, tudnom kell az igazságot! - Nyomatékosítottam benne a dolgot . - Megint boldog akarok lenni. Semmi mást nem szeretnék. Vagy túl nagy kérés ez az élettől? Mit titkolsz előlem Adam? - Kérdeztem. Volt egy olyan érzésem, valami súlyos titok lappang itt, amit fél a tudtomra adni és inkább lebeszélne róla, hogy megismerjem.
- Már ha képesek lennének rá egyáltalán. Naigen, az a lány, akit én ismertem, eléggé harcias volt, nem hagyta volna csak úgy magát elvinni, holmi zsebdokiknak. Valószínűleg előbb illedelmesen távozásra kéri őket... majd kiveri néhány fogukat, eltöri a bordájukat, majd megkérdezi kegyesen, hogy hívhat-e nekik mentőt. az, akire én emlékeztem, ilyen volt. Ki tudja, mennyi maradt meg belőle a mostani állapotára. Valahol ott lappangott benne, abban biztos voltam. Amikor összeölelkeztünk, hirtelen újabb régi emlékek rohantak meg. Immáron biztos voltam benne, hogy nem tévedtem. Ahogyan tartottam a lányt a karjaim között, felismerhetetlenül ugyanazt éreztem, mint korábban. Ugyanaz a kellemes, melegséggel eltöltött érzés futott át a testemen. Pillanatokra úgy éreztem magam, hogy kiszakadtam a világ kegyetlenségéből, a valóságból. Nem létezett más, csak az általam átkarolt, de most már ő is engem átkaroló lány. Annyira hiányzott már ez az érzés... el nem lehet mondani. Hirtelen nem is értettem, hogy tudtam eddig meglenni nélküle... de aztán már tudtam is a választ. Egyszerűen bezárkóztam, elzártam az érzéseimet a külvilág felé és igyekeztem úgy létezni, mint valami üres héj. A jelek szerint csak ennyi hiányzott, hogy mégiscsak kerüljön belém valami.
Jenny végül elhúzódott és eléggé letört azzal, amit mondott. Nem, egyáltalán nem sértett meg, vagy valami. Szimplán szomorú voltam amiatt, hogy ez az egész előélet dolog beárnyékolta az életét. Ha valaki, hát kettőnk közül ő megérdemelte volna a normális életet. De nem, még azt se lehet. Aki egykor Őrző volt, azt a múltja nem fogja elereszteni egykönnyen. Ez most bebizonyosodott. - Sajnálom - mondtam őszintén. Mint ha az én sajnálatom érne valamit. Legbelül valahol még mindig dühöngtem, hogy valaki más is érezhette a lány testét, szeretetét úgy, mint én annak idején. De ezen nem volt időm agyalni sokáig, mert nekem szegezte a 100000 dolláros kérdést. Elég eltökéltnek tűnt, tudni akarta az igazságot... túlságosan jól ismertem már ezt az arcot, ezt a nézést, hogy tudjam, így van.
- Ülj le kérlek - mondtam, majd megvártam, míg elhelyezkedik. Én szintén visszaültem az asztalra, miközben a lehető legkomolyabb tekintettel néztem rá. - Jó, ha tudsz valamit rólam, mielőtt elkezdem. Sosem voltam képes hazudni neked... az pedig, amit most el fogok neked mondani, biztosan fel fogja forgatni az eddigi világképedet. De biztosítalak róla, szóról szóra igaz... és szépen kérlek, először hallgass végig, mielőtt kérdéseket teszel fel. Egy pillanatra elhallgattam, ahogyan összeszedtem a gondolataimat. Ugyan, hol is kezdhetném el?! Hiszen az Őrzők világa oly hatalmas, szerteágazó, nehezen lehet megfogni. Ám végül találtam egy pontot. - A tested azért nem öregszik, mert öregedés lassító varázslattal relatíve meggátolták az elaggást. A tetoválások a testeden, nem csupán egy őrült kedvtelés jelei. Ezeknek mind funkciója van, mágikus erejű. A szem a nyakadon, illetve azok, melyeknek nincsen alakja, csak olyan, mint ha a testeden lenne... ezek a tetoválások felelnek azért, hogy a testedet fiatalon tartsák. Így lehetséges az, hogy bár ránézésre harmincnál többnek senki se mondana, valójában te nem a nyolcvanas évek szülöttje vagy... hanem még 1963-ban láttad meg a napvilágot... velem együtt. Itt elfordítottam a fejemet és bár nem volt olyan hosszú hajam, mint Jennynek, azért félrehúztam a nyakamon levő fürtöket. Láthatta, hogy nem csak őt ,,jelölték meg" a nyakán. - Tudod, mi a vicces az egészben? - fordítom vissza a fejemet. - Hogy jó felé keresgéltél. Láttam, hogy az egyik könyvben, amit elejtettél, indián történetek voltak. Ez a mágia tőlük ered. Pontosan nem tudjuk, hogyan alakultunk ki, de van egy indián legenda. Évszázadokkal ezelőtt, egy indián törzs néhány tagja valami módon megtalálta a módját, hogy farkassá tudjanak változni. Eredetileg egy testvérpár tette magáévá a tudást, majd egyre több társuknak adták át a képességet. Ám nem lett mindenki ilyenné. A törzs másik fele megtartotta emberi mivoltját és súlyos feladatot vállalt magára. A farkasokat, kik idővel elszaporodtak, falkákba tömörültek, ők felügyelték innentől kezdve. Az, hogy a történet igaz-e, vagy sem, nem tudom... de van egy tény: a legenda két frakciója a mai napig létezik. Az egyik frakció a vérfarkas, kik első ránézésre emberek, de akárcsak a könyvekben, vagy a filmekben, alakot tudnak váltani... és most ne valami simogatnivaló pincsikutyára gondolj, mint ahogyan azt sokan hiszik manapság a fiatalok között. A másik frakció pedig az őrzők. Mágiával felövezett emberek, akik felügyelik a farkasokat, de nem avatkoznak be feltétlenül az életükbe. Ezt mondjuk környéke válogatja, de a legtöbb társaság általában csak akkor lép, ha ott már a közönséges emberek élete a tét. Ez az a társaság, ahová én tartozok... és ahová te is tartoztál az amnéziád előtt. Most nem mentem bele jobban a részletekbe, hiszen sejtettem, hogy ez is elég lesz egy kisebb lidércnyomáshoz. Inkább csendben voltam és jelentőségteljesen néztem a lányra, ezzel is jelezve neki, hogy ha van kérdése, most már felteheti őket... már ha meg tud szólalni ma még.
N em igazán értettem, hogy mire céloz elle. Már miért ne tudnának elvinni? Egy fiatal, törékeny nő vagyok, néhány erősebb férfi ápoló és máris a pszichiátrián találom magam vagy ami sokkal rosszabb, valami eldugott kísérleti laborban, ahol kényük-kedvük szerint vizsgálgathatnak. Belegondolni is rossz. Láttam, hogy mennyire rosszul érinti mindaz, amit finoman a tudtára igyekszem adni. De ez volt az igazság. Kedvem lett volna megint átölelni, hogy eltűnjön ez a szomorúság az arcáról. Ám mégsem tettem. Nem akarom mindkettőnk dolgát még jobban megnehezíteni.
- Köszönöm. - Mondtam, s ösztönösen hajoltam meg, kissé előre döntve a felsőtestemet összetett kézzel. Kínában és a távol keleten ez volt a szokás, s bár 5 évet éltem Angliában bizonyos dolgok menthetetlenül rám ragadtak örökre. - De nem a te hibád, erről nem te tehetsz. - Nyugtattam meg, nem őt tartom felelősnek. Akkor mégis kit? Fogalmam sincsen. Talán tényleg bennem van a hiba. Amikor arra kér üljek le, vonakodva bár, de eleget teszek a kérésének. A gyomrom hirtelen összezsugorodik, mint valami mazsola. Nagyon-nagyon rossz érzés, egyfajta balsejtelem lesz rajtam úrrá.
Olyan komolyan nézett rám, kezdtem megijedni. - Ne ijesztgess Adam, miről van szó? - Kérdeztem, mire végre belekezdett a mondandójába. Amikor arra kért ne vágjak közbe csak bólintottam némán. Olyan komoly volt, és a lelkem mélyén valahol tudtam, hogy igazat mond és sosem hazudott nekem. Valamiért bízhattam benne, de nem tudom megmagyarázni, inkább megérzés volt tőlem ez, mintsem bizonyosság. Feszülten figyelmet minden egyes mondatát, az arcát közben, a mimikáját és a szemeit. Tényleg úgy tűnt halálosan komolyan beszél. Én pedig hitetlenkedő pillantások közepette hallgattam a férfit, amint varázslatról, vérfarkasokról, indiánokról beszél. Már kérdeztem volna bele egy csomószor, de inkább csak ajkaimat rágcsáltam, hogy mégsem tegyem. Hisz megígértem neki, végighallgatom. Befejezte, de nem szólaltam meg.
Egyszerűen ez nekem így most sok volt. Az agyam nem bírta feldolgozni a sok információt, mintha túltelítődött volna vagy nem tudom. Hiába láttam a nyakán ugyanazt a tetoválást, mint ami az enyémen volt, képtelen voltam elhinni mindezt. A szemeim döbbenettől nyíltak tágra, nem a csodálkozástól. Hogyan létezhet ilyen? Valóban mindjárt 50 éves lennék? És miért nem keresett meg? Miért mondott le rólam, ha tudta volt egy közös életünk? Hogy adhatott fel? Elemi erővel csapott belém valamiféle szomorúság, elhagyatottság érzése. Valahogy nem volt kedvem nevetni azon, amit ő viccesnek talált. Ez sokkal, de sokkal borzalmasabb dolog, mint amire valaha is számítottam.
A megérzéseim mindig is jók voltak, nem csoda hát, ha sikeresen beletrafáltam az indiánokkal a dologba öntudatlanul is. Egyszerűen nem tudtam elhinni, hogy létezhet a világon mágia meg vérfarkasok. Ez még Zuang babonásságán is túltesz. De úgy tűnt Adam-nek szent meggyőződése, hogy minden egyes szó igaz, amit kiejtett a száján. Nekem aztán mondhatja, annyi filmet, információt kellett bepótolnom az 5 évem alatt mióta nyugatra elkerültem, hogy összefolyik az egész. Talán egy élet is kevés lenne rá, hogy mindent megnézzek, amit elvárnak az emberek. - Őrzők? - Szólaltam meg, most először visszakérdezve egyből. Valahogy olyan ismerős volt ez a szó, ahogy ízlelgettem. - De kik azok az őrzők Adam? És ha itt a gyökerük, mit kerestek volna a távol-keleten? Ez nekem sehogy sem áll össze, nem értem. Nem... nem lehet, hogy tévedsz? Nincs... nincs rá valami logikus, másik magyarázat? - Kérdeztem reménykedve, belekapaszkodva az utolsó szalmaszálba is.
- A mágia... a varázslat nem létezhet, nem? Mond, hogy csak viccelsz velem, kérlek! Akármilyen rossz tréfa is ez, nem fogok megharagudni ígérem! Zu... Zuang küldött? Ő bérelt fel erre? Azt akarja, hogy térjek vissza Kínába hozzá, ugye? Tudja, hogy a válaszaim nélkül nem megyek, hát kreált egyet? Kérlek, válaszolj Adam! Csak színjáték az egész, ugye? - Észre sem vettem, hogy reszkető kézzel a hajamba túrok vagy, hogy a könnyeim megint utat törtek maguknak. Sokkos állapotba kerültem, szédültem és úgy éreztem a világ minden terhe rám nehezedik és összenyom. Hirtelen úgy éreztem, hogy hányinger fog el s mire kettőt pislogtam már a padlón is térdepeltem négykézláb, öklendezve.
Tudatom még küzdött a megtudott információk ellen, mintha kiadhatná magából mindezt és megsemmisülhetne amit az imént hallottam. De tudatom egy másik része egyre erősödve jelezte, ez bizony a rideg valóság. Majd hirtelen pattantam fel, s Adam-nek estem és ütlegelni kezdtem a mellkasát zokogva. Hisztériás rohamot kaptam hirtelen, azt hiszem. - Miért? Miért? Miért kellett ezt tenned velem? Ha mindez igaz, miért nem kerestél meg? Miért hagytad, hogy egy másik életem legyen? Miért mondtál le rólam, miért adtál fel Adam? - Tudatom ekkor döntött úgy, hogy ez az érzelmi és információ túltöltődés már végleg sok neki és eszméletlenül összecsuklottam, mint valami rongybaba.
- Közvetlenül talán nem... de közvetve igen. A beszámolóm súlyos, de persze rövid csendet vont maga után, hisz Jennyről volt szó. Míg beszélt, láttam az arcán a reakciót és már a felénél úgy éreztem, talán valami kegyes hazugság jobb lett volna. De nem, azt nem lehetett. Nem akartam hazudozásba bocsátkozni. Az olyan, mint a rák. Egyszer megkapaszkodik, majd elburjánzik szépen. Így hát maradt az, amit ígértem Jennynek: a szomorú, fájó igazság. Minden az arcára volt írva. De én csak mondtam és mondtam, mígnem csend lett és felfedtem előtte a kilétét. Hiba volt? Igen, lehetséges. De ő kérte ezt. Figyelmeztettem, hogy sokkolni fogja őt... nem is egyszer elmondtam neki. De tudni akarta ennek ellenére is. Hát íme, én szóltam, most pedig emésztheti. Csendbe burkolózva vártam a kérdéseit, melyek, miután nagyon nehezen találta meg csak a hangját, jöttek is. Éreztem rajta a remegést, a félelmet, a reménykedést, hogy talán mégiscsak füllentek. De nem így volt. A kegyetlen igazság beszélt belőlem. - Az Őrzők ugyanolyan emberek, mint az átlag és mégsem. Külsős szemében hétköznapi munkát végeznek, jelen vannak a mindennapi életben, akárcsak egy titkosszolgálat. Ugyanakkor a tagok születésük óta magukban hordozzák a mágia csíráit, mely alapkövetelmény nálunk. Egy Őrzőt mindig csak kiválasztás útján vesznek fel, persze van választása, hogy csatlakozik-e... de ha így dönt, onnantól fenekestül felfordul az élete. Főleg azért, mert a tetoválások miatt már lassabban öregszik, részbe kiesik az idő körforgásából és akár 200 évig is élhet. Fő feladata már az emberek védelme, a farkasok megfigyelése és fékentartása. Egyes Őrzők kiváló harcosok, mások információkat gyűjtenek, megint mások a mágiában jeleskednek. Mindenhol ott vagyunk... mert a vérfarkasok is - itt kicsit vártam, mert kezdett már kiszáradni a torkom. - Hogy mit kerestek ott? Egy szó: globalizáció. Gondolj bele, az USA lakossága 300 év alatt termelt ki 400 millió embert. Ezen a logikán a farkasok létszáma is megnőtt, idővel kirajzottak Amerikából, ahogyan fejlődtek az utazási lehetőségek. Ma már a Föld összes országában megtalálhatóak, titokban élnek velünk... ahogy mi is titokban felügyeljük őket. Ez pedig igaz Faribanks-re is.
Szegény, annyira kapaszkodni akar abba a világba, ami igazából csak látszat, egy jótékony árny, hogy segítsen elviselhetővé tenni a valóságot. De az igazság nem ez volt. Emlékszem, kisgyerekként annak idején én sem akartam hinni... ám a gyermekek agya a felnőttekével szemben könnyebben alkalmazkodik, így akkor könnyebb volt elfogadni a tényeket. De most... Jennyben egy kialakult világkép omlott darabjaira. Könyörgött nekem, hogy mondjam, ez az egész csak színjáték. Annyira szívesen megtettem volna... de nem, nem tehettem... már késő volt. - Megmondtam neked, hogy én csak az igazságot kínálhatom neked. A mágia létezik Jenny. Ez a válasz arra, amit eddig kerestél. A válasz arra, hogy miért nem öregszel, hogy miért történnek olyan dolgok körülötted, amik. Bárcsak azt mondhatnám, hogy hazudok, hogy kitaláltam az egészet... de az lenne a hazugság.
Jenny szépen lassan kifordult magából. Haját tépte, a torka elszorult, légszomj, hányinger tört rá, hamarosan már négykézláb volt. Ekkor a logikám legyőzetett, leguggoltam hozzá. - Jenny... Jenny, nyugodj meg! Lélegezz... lélegezz! De aztán a nyugalomnak egy sajátos formája lett belőle. Gyakorlatilag a lány dühösen ugrott nekem, talpra kellett ugranom, nehogy felborítson. Ütlegelt, vádakat olvasott a fejemre... én pedig ettől a hirtelenségtől annyira megszeppentem, hogy nem is tudtam érdemben reagálni. Ám éreztem, a gyomromba belemar a bűntudat. Valóban ennyire nem bíztam volna a kedvesemben, hogy csak pár nap után feladtam a reményt? De már szólni nem tudtam. - Jenny! - kaptam az összeeső lány után. Elkaptam, de már ájult volt. Gyorsan elfektettem a földön, belenéztem a szájába. Riadtan nyúltam bele és húztam vissza a nyelvét, nehogy lenyelje. Az életjelei rendben voltak... csak a sokk kiütötte. Valamelyest megkönnyebbült sóhajnak is lehetett nevezni azt, ami kijött belőlem. Stabil oldalfekvésbe helyeztem a lányt, majd a háta mögött foglaltam helyet, lassan simogatva a felül levő karját. Kész, a bűntudat újult erővel vett erőt rajtam. Tudtam, hogy így fog reagálni... de nem vártam volna, hogy ennyire kikészül. Ezért pedig csakis magam okolhattam... és készülhettem, hogy amint magához tér, a tortúra folytatódik...
E gész elsápadok a mondandójára. Hallom, hogy beszél, de a tudatom megmakacsolja magát. Nem akarom felfogni, hogy mit is jelent mindez. Hogy az egész életem egy hazugság volt és ismét csak fel kell építenem az én kis világomat elölről. Zuangnak igaza volt, nem kellett volna idejönnöm, a múlt tavát nem lett volna szabad felpiszkálnom, mert most zavaros a víz. Egyszerűen nem akartam, nem tudtam felfogni mindezt. És a testem is ennek megfelelően reagált, hisz ezek súlyos dolgok, főleg ha igazak. A világom darabokra hullott és semmit sem tehettem ellene. A lelkemben már elkezdődött ez a folyamat megállíthatatlanul.
Elkövettem az egyik legalapvetőbb hibát. Válaszokat akartam a kérdéseimre, de nem voltam felkészülve a válaszokra. Erre nem. - Ne, NE HÍVJ JENNY-NEK! ÉN NEM VAGYOK JENNY! NEM! NEM LEHETEK Ő! - Rivalltam rá már a végén, a nyakamon a verőerek kidudorodtak az ordítozásom közben; mielőtt teljesen kétségbe esve neki estem mindenfélét a fejéhez vágva, hogy a végén elájuljak. Még hallottam, ahogy ismét azon az átkos néven szólít, de tudatom végre a homályba száműződött és hagytam a sötétséget, hogy körülöleljen. Jótékony tudatlanságba menekült elmém, hogy megvédjen és ne kelljen azt megemésztenie amit hallott. De aztán ez se tartott túl sokáig. Nem olyan sokáig, mint reméltem.
Arra tértem magamhoz, hogy valaki a karomat simogatja lassan. Pilláim lassan nyíltak fel, először nem is tudtam, hogy hol is vagyok. De aztán tekintetem találkozott az övével és ismét rám zuhant minden, amit korábban mondott nekem. Lassan ültem fel, gyengének éreztem magam és még mindig remegtem kicsit. Fáztam, de nem a testem, sokkal inkább a lelkembe mart bele valami jeges félelem. - Haza akarok menni. - Mondtam, de valójában nem arra értettem, ahol most a városban lakom. Nem is az angliai albérletemre. Nem, a menedékemre. Vissza Kínába, arra a kis halászhajóra, ami az én kis boldog, gondtalan világom lehet Zuanggal. El akartam ezt felejteni, de már nyomot hagyott bennem menthetetlenül megmérgezve a lelkemet. Már semmi sem lehet többé ugyanaz... még Kína sem.
Kezdőlap
