Nem nagyon kívántam belefolyni a hímek magas röptű társalgásába, már csak a saját érdekemben sem. Időnként kicsit fárasztott, ráadásul ez az Achilles az én ízlésemnek egy kicsit műveletlennek tűnt. Nem kívántam ezt szóvá tenni, mert előbb-utóbb talán balhé lesz így is. Azzal mondjuk nem volt különösebben problémám, nem kellett félteni engem sem hímtől, sem erőszakos nősténytől. De azért udvariatlan sem akartam lenni egyikkel sem, azzal lerombolnám egy pillanat alatt az eddig magamról alkotott képet. - Az maradjon az én titkom! - kacsintottam a mellettem ülő férfira. Elég bunkó kérdés volt, de megmaradtam a sejtelmesebb vonalnál. Amúgy pedig nem nehéz eldugni azt, ami nem nőtt hatalmasra. Jó, nem panaszkodtam, de azért nem is vagyok egy Pamela Anderson, hála istennek. - Ezt nem mondtam! - fordultam ezúttal Pedyrhez. Nekem nem volt probléma, ha valaki vicces, attól még, hogy én nem voltam az a fajta, aki így próbál meg másokat szórakoztatni. Nem mondom, hogy karót nyelt nőszemély vagyok, mert nincs így, csak a poénkodást tartottam feleslegesnek. - Ne aggódj emiatt, nem szokásom célozgatni! Ha majd akarok valamit, tudni fogsz róla! - közöltem kissé hűvösen. ~ Árulj el valamit, Achilles! Amatőrnek nézek én ki? ~ vontam fel komolyan a szemöldököm, mellőzve a korábbi, kissé laza nőt. Lehet, hogy jó fejnek látszom, de tudok olyan is lenni, akitől fülét-farkát behúzva szalad el még egy megtermett férfi is. - Nagyon jól tudom, hogy itt áll, de ezek szerint az én információim jobban kiterjednek, mint a tieid. A férfi ismeri a világunkat, attól még, hogy ember! - világosítottam fel, mintegy mellékesen. - Mit gondolsz, miért óvatosabb velünk, mint azokkal ott? - böktem fejemmel a sarokban trónoló ember csapatra. - Igen! - válaszoltam a cigizéssel kapcsolatos kérdésre. - Ó! - fintorogtam egyet önkéntelenül. - Ez igazán hízelgő, de hála istennek semmi hasonlóságot nem sikerült felfedeznem. Hát neked? - fordultam a szöszi felé, a másik irányba. ~ Meglepően sokat tudsz a falkáról. Honnan? ~ szegeztem neki egyből a kérdést. Ez nem volt valami jó, bizonyára valakinek járt a szája, akinek nem kellett volna. Igazság szerint nem kívántam jobban belefolyni ebbe a témába, tekintve, hogy nem tartozik idegenekre a mi belső dolgaink kitárgyalása. - Mondjuk úgy, hogy üzletasszony - klisés, semmitmondó. Pont olyan választ, amit véleményem szerint megérdemeltek, ráadásul nem állt távol a valóságtól. Csupán azt nem fejtettem ki nekik, hogy miféle üzletekben utazok pontosan. Amúgy is elég sokrétű az érdeklődési köröm, és nem kívántam megvitatni. Volt legális és illegális vonulat is, szeretek több lábon állni, ha a megélhetésről van szó. Előrelátó nőszemély vagyok, vagy legalábbis valami olyasmi. - Gondolom, hogy nem most kerültél a város közelébe, ha ilyen jól ismer téged, ráadásul a falkáról is tudsz egy-két dolgot. Nem jutott még eszedbe, hogy összefuss az Alfával? Nem életbiztosítás kóborkétn erre lebzselni! - nem kívántam fenyegetni Achillest egy pillanatig sem, pusztán a tényeket mondtam. Különben is, a fenyegetés a gyávák módszere, én tettekkel szoktam nyomatékosítani a szavaimat. - Szánalmas! - fintorgok lefitymálón a részeges férfiakra odakint. - Nos, nagyfiú, ha annyira szeretnél beleavatkozni, hajrá! De az biztos, hogy be nem teszem a lábam az őrsre, hogy kihozzalak holnap reggel, ha rájuk hívják a rendőrséget! - közöltem Pedyrrel, aztán el is fordítottam a fejemet az ablakról, a csapos felé. - Egy újabb tequilát kérnék! - adtam le a rendelést. Eszem ágában sem volt emberek vitájába belefolyni, felőlem nyugodtan szét is verhették egymást odakint. Már éreztem is a vér beáramló szagát.
// Ne haragudjatok fiúk, hogy csak most! //
Achilles Kilpatrick
Tark
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 394
◯ HSZ : 307
◯ IC REAG : 256
◯ Lakhely : Fairbanks, Farkaslak
◯ Feltűnést kelthet : Bazi nagy tetkók a karomon és a hason-háton
Rejti a csöcseit, ahogy akarja, nem mondja el. Mi a faszt rejteget, nem tudom. Kis titkok, kis dolgok, kis ember? Annak akar látszani, de okos nő ez. Pedyr meg közben hozza a formáját, a csaj vele is enyeleg, velem is, de végül senkivel. Ehh... De azt a megjegyzést nem bírom szó nélkül. Kihívott, azt el kell fogadni! - Nem rugalmassággal, az csalás. Szét kell baszni az egészet. Szabadulóművészt ne adjon nekem, mikor másról van szó. Hülyeség, csak kitaláltam, nincs ilyen, de ha versenyzünk, hát versenyezzünk! Szóban is. A szőke vicces fiú csak mondja, nem is értem, mit makog. Művelt, Vic-kel jól ellennének, szerintem jobban bírja. Szarok rá. - Hát nem is hivatásosnak... - szólok a nőhöz. Nagy a pofája, ez kurvára nem tetszik. Amíg nem tudom befogni rendesen és megnevelni, addig nem csípem az ilyen nőket. De élmény megszelidíteni őket. - Legközelebb te fizetsz, Töki! Cirkusz? És mi vagy, artista? Mert nem erőművész, az tuti. Vic tud valamit, amit ez a pultos előlem sokáig elhallgatott. Ránézek szúrós szemekkel és félelmet érzek. Lebukott. Kinyírjam ezért? Faszt. Csak máshogy nézek rá. A nőstény nem hazudik, saját magával baszna ki, ha így lenne. De azért ne adja itt nekem a nagyasszonyt! - Honnan a faszból tudtad? Ennyit piálsz itt? A szivarra rámarnak, úgyhogy lassan ki is kell menni. Gyufa elő, de még dumálunk itt kicsit. A bögyös a festményen tényleg nem olyan, csak az is vörös. Vörös bögyös, úgy szoktam hívni. - Cseszd meg, a haját nem látod? Mint a tiéd! Visszahúzom magamra. Én büszke vagyok ezekre a tetkókra és mindig frissítem is őket. Meg kell maradniuk. Jelek, emlékek, lenyomatok. Pedyr megint máshol jár, a költők mezején, ahol megdöglenek az ilyen kis művészlelkek. Ő talán nem, mert stramm gyerek. - Sziklamászás, na az baró! Szólj, ha legközelebb mész, mert veled tartok! A természetet legyűrni fasza dolog, bejön. Profi cuccok nélkül is lehet. Régen is feljutottunk a hegyre és én nem felejtettem el, hogy kell. - Vadászboltom van. Ruha, kés, puska, csapda, minden ilyesmi. A nősténynek nem tetszik, hogy van, aki nem bírja tartani a pofáját. A városukról terjednek a hírek és ezzel semmi gond. Nem ettől kell fosni, ettől még lehet rend. ~Farkasok jönnek és mennek. Oda és ide, meg vissza. Azt hitted, mind kussol?~ Üzletasszony, mi? Komoly biznisze lehet és a partnerekkel úgy játszik, ahogy most akar velünk. De valami bűzlik ott. Alvilági téma. Az jó, mert nekem is van, csak meg is tartom magamnak a bérgyilkolászást. Mindent azért ne tudjon meg! - Majd megyek, ha akarok, baszki! Szerinted pont ettől fosok? Baszd meg, ez még csak nem is Fairbanks! Hát kint vagyunk, cseszdki! Útszéli krimó, ami Pedyrnek is útba esett. Azt hittem, csak nem bír állni a koma, de már osztják egymást kint. Intek a fejemmel, hogy irány kifelé. Számba teszem a szivart és látványosan kivonulok düllesztett mellkassal, felszegett fejjel. A gyufára rámarkolok és begyújtom a füstölőt. Ááááh, de fincsi! Mint a levegő az ajtó előtt. Egyelőre csak nézem a műsort, fingom nincs, kik ezek, nem is érdekel. A bagó vonzott ki főleg, de azért elnézem, mit alkotnak. Hátha van egy tökös legény, akinek lehet szurkolni. - Te, hogy jött neked a cirkusz? - kérdem Pedyrt, ha jött velem. - Amúgy brutál a csaj, mi? Vic meg még tequilát kért az előbb. Majd visszamegyünk, ha bent poshad. Hú, hát hanyatt tudnám lökni és kapná az ívet. Mi a fasznak öltözik férfinak egy ilyen, nem vágom.
- Nem? – megütögetem a fejem a tenyeremmel. – Elképzelhető, hogy a kapcs.fordommal voltak némi problémák értelmezésben. – vigyorgok. A vicces srácokat mégis csípi. A szóban kimondott hivatásosra pedig félrenyelek. Kis híján. Kimeresztett szemekkel nézek Achillesre. Láttam már cifrákat is, mégis ki szokott esni a fejemből a két szemgolyóm ilyenkor. És így kezdem elveszteni a fonalat kettejük között. Nagyon hajaznak egymásra, vagy, hogy mondják. Még mindig nem mennek az amcsi szlengek. - Aha. Trapéz. Voltam. Mostanában inkább a sziklák izgatnak fel. – ha már csöcsnél tartottunk, hogy kit mi izgat fel, hát engem a sziklák! Mielőtt még valaki félreértené: úgy biztos nem! És az mennyire gáz, ha kezdem elveszteni a fonalat? Tanácstalanul a kancsóba tekintek. Ennyire erős nem lehet. Meg annyit sem ittam. - Köszi. – már várom az első slukkot. - Nem tudom. – nézek a képre, majd Vic hajára. – A haj szerkezete eléggé hasonló. – vigyorodom el. Végigmérem Achillest, ahogy jelzi, jönne sziklamászásra. Sokat sejtető pillantással nézek rá. - Veled csakis kötél nélkül. – ha veszi a lapot és a kihívást, akkor a jobb kezem emelem egy ötösre. A versenyszellem az működik ezerrel. Szerencse hogy tél van, és nem jönnek pillangók. Bár hópelyhek is léteznek télen. - Köteleid is vannak? – villan a szemem. Kötelekben és csomózásokban verhetetlen vagyok, sokkal inkább bízok bennük, a tudásomban, mint a modern hevederekben. A csomóim még senkit sem hagytak cserben. - Aha. – ha nem mondja el, akkor nem mondja el a lányka, miben utazik. A sok cifrára már morgok. Értem én, hogy van közöttük pezsgés, és mégis. - Szóismétlés árt az egészségnek. – pillantok rosszallóan Achillesre. Sosem rajongtam, ha egy hölgyhöz így beszélnek. - Te jössz elszívni? – nézek Vicre, ahogy tequilát kér. - Hívna a díszpintyeknek taxit? Nagyon köszönöm. – nézek a pultosra és manit rakok a pultra neki is jattal, meg a taxisnak is. Az egyik kinti padra leteszem a hátsóm, nincs kedvem a verekedésbe beszállni. Az első slukk mindig mennyei. - Ez nagyon állat. – forgatom meg a rudat. Nem fogom megkérdezni, honnan és hogyan került hozzá. Az ilyen dolgok sokadlagosak. - Hogy jött neked a vadászbolt? – nézem tovább a balhét, nem kell már sok idő hozzá, hogy vagy vége legyen, vagy eszkalálódjon. - Búfelejtőnek a talmi csillogás tökéletes. Bohócnak túl értelmes voltam, állatidomárnak meg túl ... állat. – szívok egy újabbat a rúdból. – Háló nélkül ugrottunk. – adom meg az igazi titok nyitját. Csendben füstölök, s ha nem jött ki még Vic, akkor Achilles felé dőlve suttogom felé. - A raktárban van elég hely. kacsintok rá. – A fiúk sírnának, ha egyedül hánynák tele a taxit hazafelé. Eléggé egymásra cuppantak, és azt az energiát össze kell engedni.
Furcsa párosba sikerült belefutnom, és még mindig nem tudtam igazán hová tenni őket. Igazság szerint a felderítők feladata lenne, hogy a hozzájuk hasonló kóborokat elkapják egy körre, és kifaggassák őket a szándékaikról, már ami a falkát illeti. Az én feladatom a piszkos munka elvégzése volt, úgyhogy nem is csoda, hogy nem ment nekem annyira ez az információszerzés. - Az a dolgom, hogy tudjam az ilyen dolgokat... - vontam meg könnyeden a vállaimat. Természetesen élveztem, hogy valamit az orra alá dörgölhettem, miután azt hitte, hogy olyan nagy legény. A férfiak szarvát néha le kell törni ahhoz, hogy tudják, hol van a helyük, márpedig az ilyenben engem nem kellett félteni egy pillanatig sem. Nem ő lett volna az első, akivel ezt megteszem a történelem folyamán, és valószínűleg nem is az utolsó. Vannak, akik nem értenek másból. - Nem szeretem, ha egy kalap alá veszik a vörös nőket! - közöltem felszegett fejjel. Hogy lehet egy olyan ocsmány tetováláshoz hasonlítani? Teljesen sértőnek találtam az egészet, bár kicsit rá is játszottam. Még mindig egyszerűbb volt adni az ostobácska nőt, mint a vérprofi gyilkost. - Még nem másztam sziklára... - szóltam bele közben a beszélgetésükbe, egy pillanatig sem zavartatva magam. Most sem terveztem egyébként, de jó tudni, hogy merre keresse az ember a kóbor farkast. - Valóban nem, de biztosra veszem, hogy ha eddig eljöttél és a városról is hallottál, akkor már jártál bent Fairbanksben. Úgyhogy, igen, ettől kéne fosnod! - ismételtem el a szavakat olyan stílusban, ahogyan ő mondta. - És jobb lesz, ha visszaveszel ebből a trágár stílusból, mielőtt kimosom a szádat! - figyelmeztettem, bár arcomon angyali mosoly futott végig, szemeim szinte ártatlanul csillogtak. - Menjetek nyugodtan! - legyintettem Pedyr kérdésére, aztán visszafordultam a pult felé, hogy megkapjam a kért italt. Végül roppant jó fej módjára, nekik is kértem egy-egy kört, miután kivonultak a kocsma előtti verekedéshez. Aztán én is lecsúsztam a székről, és könnyed léptekkel, két poharat tartva a kezemben, utánuk mentem. - Nem az a típusú nő vagyok, aki kedveli a poshadt raktárakat, ha egy légyottról van szó! - hiába suttogott Pedyr, elég jó hallással rendelkezem ahhoz, hogy tisztán halljam a viccesnek szánt szavakat. Nem voltam sértett, egyszerűen csak közöltem. - És Achilles sem a zsánerem, már ne haragudj! - a mondat második felét már a hímhez intéztem, de a bocsánatkérő mosoly elmaradt. Nem fogok bocsánatot kérni az őszinteségért, nem jellemző rám az ilyesmi. - Egyébként, ezt nektek hoztam! - nyújtottam feléjük a poharakat. - Amiért jó fiúk voltatok, és nem balhéztok idekint! - még mindig szándékomban állt rávenni őket arra, hogy tegyenek egy látogatást a falkánál. Támadni nem volt okom, így nem terveztem erőszakot alkalmazni.
Achilles Kilpatrick
Tark
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 394
◯ HSZ : 307
◯ IC REAG : 256
◯ Lakhely : Fairbanks, Farkaslak
◯ Feltűnést kelthet : Bazi nagy tetkók a karomon és a hason-háton
Az a bosszantó ebben a kis szöszi mitugrászban, hogy kurvára nem értem. Biztos költő vagy mi a faszom. Én két lábbal állok a földön, ő meg lebeg valahol a kibaszott nagy semmiben. Legalább röhögni tud, ha már Vic kicsit karót nyeltebb. A maga dolgaiban ettől jó lehet. Cirkusz. Szórakoztat, elbűvöl, lenyűgöz. És a sziklákat gyűri le, na az már komolyabb és megmérkőznék vele ebben a sportágban! - Ja, vágom, bakker! Szóval Vic az egyik itteni spicli. Azokra mindig szükség van, nekem is voltak a bandában. A mexikói Falkába is kellettek. Én kurvára nem csinálnám, nem figyelnék meg azért, hogy nagy kérdésekkel hülyítsem. Akit megfigyelek, azt vagy kinyírom vagy csak összeverem. Ettől még tudom, hogy kellenek az ilyenek. - De durcisak vagyunk...- mondom lenézően. Ilyen apróságon pörögni, baszd meg! Pedyr is látja. Persze nem kell a megerősítés, úgyis csak udvariasság, azt meg leszarom. Ahogy azt is, hogy a nő közbepofázik. Nem klikkesedünk, be lehet vonni. - Na, elvisszük őt is? Nem gáz, ha 100 méterenként kell neki egy bokor, amit lehugyozhat? - kérdem a szőke srácot. Nem komoly a kérdés. Ez nem az a magashegyi típusú nőstény, mint az én egykori Adelaide-om. Meg kóborokkal amúgy se mászkálna el csak így. Mese az egész, baszki. De én majd túrázni fogok ezzel a hülyegyerekkel. Fárasztó, meg néha érthetetlen vagy ő nem érti, mi van, de azért valahol jó arc. Semmi bunkóság, nagyzolás, amit utálok. Tudja a helyét. - De úgy ám! Van hát! Valamivel el kell vonszolni a vadat, cseszd meg! A hegyre másféle kell, biztos, de ha költeni akar nálam, hát hajrá, várom szeretettel. Szart nem adok el, csak ami tényleg kell, nem baszom én át. - Ha itt látsz beszarit, akkor jó erőset szívtál... Höh, de felvágták a nyelvét. Nála komolyabbak se ijesztettek még meg. Van benne erő és ha jelentést tesz, aztán rámküldenek egy egész csapatot, abból sok szarság is lehet, de csak legyen! Ne az unalom öljön meg, inkább csatázzunk meg pezsegjen az élet! - Gyere, baszd meg! Védően emelem az ökleimet, mint a bokszolók és előrehajtott fejjel villantok egy torz vigyort. Nő, nem nő, ha nekem jön, kap. - Te meg ne szólj bele, ficsúr! - oltom le Pedyrt. Vic fenyegetését annyira nem vettem komolyan, hogy simán kimentem a hímmel. A műsor szokványos, nem túl izgalmas, de még lehet. A szivar füstje ad egy löketet. Annyira jó íze van, tüdőből is, orrból is. Pedyr felé fordítom a fejem és megrántom a vállam. - Értek hozzá, baszod. Gondoltam, ez egy jó kis biznisz. Megy is! A bérgyilkolás mellé alibi, de tényleg csipázom a témát. Inkább emberekre vadászom már, de ha arról lenne szó, mennék én csapdát állítani, vadat kilőni, mérgezni, befogni, ilyenek. Vágom a témát. - Mit hadoválsz, banyek? Meghalt valaki az ugrásban vagy mi a fasz? Ha így van és közel állt hozzá, meg tudom érteni. Mikor én szembesültem a halállal, engem is megrázott. Apa és a puma. Aztán felnőtt fejjel a Teremtőm és a szerelmem. Egyszerre. Egy helyen. Egymás kezétől. A sors jól kibaszott velük és velem is, el kellett jönnöm. Szóval ezért ugyan nem orrolok meg a srácra. Inkább jöhet még egy slukk. A részegek mókásan verekszenek, minden harmadik ütés talál. Az esik el, aki üt, nem az, aki kapja. Hülye egy meccs. - Faszt! Fölös kerülő nem kell. És Vic-nek mi kell? Mije van? Bátorsága vagy csak nagy pofája? Túlságosan nem nyertem még meg. Az erőről szól inkább ez az egész. Be kell törni, mint a lovakat. Annyira nagynak érzi magát! Nem lesz itt semmi, bakker. Sok idő kell neki és az este rövid. De megyek én még az ő utcájába... Eddigre már ideér és milyen nagylelkű, hoz piát. De a szöveg hozzá botrányos. - Lemegy a festék a körmödről, mi, puncikám? Megmondta, baszd meg. Mondtam én. Lehet törni a jeget, de késsel egy egész hegynek nekimenni? Mikor nem muszáj? A nagy büdös lófaszt! Most van elegem belőle. Morcos pofával felállok és a kezem lendül. Ha a nőstény nem elég gyors, mindkét poharat kicsapom a kezéből úgy, hogy kurva messze repüljenek az üvegek. Azt se bánom, ha még a kezében szétrepednek és összevágja. - Nyald az ő faszát, ha jó fiú kell! Töki, jövő hétvégén ugorj be, majd dumálunk. És Vic, még látjuk egymást! Fenyegetés, nem fenyegetés, kenje a hajára. Még így is finom voltam. Hegyet mászni szívesen megyek és még Fairbanks-be is lesz egy utam. Hogy csak oda vagy vissza is, fasz tudja. Nem veszek el a részletekben. Fogom magam és lassan hátat fordítok. Ha olyan komoly asszonyság, nem most fog támadni. Ha mégis, csak röhögök egyet és megyek tovább. Most nem veszem fel a kesztyűt. A szivar füstje burkol be, ahogy lassan eltűnök az út mentén. Elég volt mára ennyi, majd folytatjuk máskor. Mert a jövő sosincs messze...
Hagyom a szópárbaj és forró kása kerülgetést a párosra. Ha akarnak valamit egymástól, majd elintézik egymás között. A közbevágásra, majd Achilles megjegyzésére hátrébb dőlök és megnézem a nő vádliját és hátsóját. - Ki kell, hogy ábrándítsalak Achilles. A nők jó sziklamászók, szívósabb dögök, mint mi. – röhögök bele a sörbe. – Simán lehagy Victoria egy átlagos magunkbélit. Bár a szemem felcsillog, az tartós kötél lehet, azért villan benne más is. - Nem megcseszem, megnézem. – vigyorodom el szélesen. – Egy jó kötél mindig jól jön. Ahogy Vic int, úgy veszem, megelégelt bennünket, egy halvány mosolyt azért küldök felé. - Nem baszom, szívom. – most már majdnem nevetek is, majd amikor „leolt”, ismét csak vigyorgok. Nekem aztán senki sem mondja meg, mit tegyek és hogyan. - Alkalomadtán berándulok majd hozzád. Érdekelnek a cuccaid. – fújok karikát és egyéb formát a füstből, élvezve az ízét. – Ez bitangjó. Felnevetek most már, ami eléggé visszás a bunyó közepette, nem zavartatom magam. Hamarosan én is vérbe fogok valakit fagyasztani. Szemet szemért. - Még ha valaki. Az egész cirkusznak lőttek. – vonok vállat, lehamuzom a rúdról a felesleget. És szó fennszakad, hang megakad vagy mi a búbánat, egy pillanatra megáll minden fagyosan, még a verekedők is felénk fordulnak. Belém meg megy az ideg, ami ezekben van, és az úgy nem kell. Kifújom az utolsó füstkarikát, a kettejük dolga a dominanciájukat leverni egymás között. Mielőtt még Achilles távozóra fogná, felállok. - Köszöntem a mai estét. Talán még összefutunk. – kezem lendül egy taxi után, be is vágódom a kocsiba, remélve, nem állít meg senki. A díszpintyeket majd a jó édes nejeik elintézik, ha hazaérnek. Egy biztos. Achilles lehet, hogy olyan, amilyen, de amit megígér, azt be is tartja, nekem ez jött le. Az pedig egy jó alap akármihez is.
- Ez igencsak sértő előítélet a nőkkel szemben! - vetettem közben, és mit ad isten, még Pedyr is az én pártomra állt, amit üdítő meglepetésként könyveltem el magamban. A férfiak ugyanis hajlamosak tapasztalataim alapján összefogni a nők ellen, de ez igaz ránk is, szóval nem sértődtem volna meg azon sem. Egyébként sem vagyok az a sértődős fajta, ha már itt tartunk, de ez bizonyára már nekik is feltűnt. Achilles harcias reakciója mulattatott, kicsit szánalmasnak is találtam, hogy ennyi idősen nem bír magán uralkodni, így egy lesajnáló mosoly volt a jutalma az alakításáért. A szöszi srác legalább normálisabb volt, a maga elvontságával együtt is. Annyit már most tudtam, hogy lesznek még gondok, az ilyen nagyszájú hímek mindig keresik a bajt, és az rendszerint meg is találja őket. Nem mintha féltettem volna tőle bárkit is, a falka elég jól el volt látva erős tagokkal, és én magam is képes lettem volna szembeszállni vele, ha arról van szó. - Az ilyesmi sohasem zavart különösebben! - vontam meg a vállaimat, reagálva a körömlakkal kapcsolatos megjegyzésére. Ám hiába mozdult gyorsan, engem sem kell félteni, elég sok dolgot megéltem már, és különben is, abból élek, hogy takarítok mások után. Nem tudtam mire vélni a támadást, hiszen igazából semmi sértőt nem mondtam a hímnek, csupán őszinte voltam, de ez nem gátolt meg abban, hogy kivédjem a támadást. Nem törődve az elpocsékolt italokkal, a poharak a földön landoltak, míg erős szorításom a hím csuklójára fonódott, megállítva ütés közben. - Nem mondták még, hogy a nőket nem illik megütni? - kérdeztem ridegen, teret engedve kicsit annak a profizmusnak, amivel az utóbbi századokat leéltem. - Ne búslakodj, erre nem fog sor kerülni! És abban biztos lehetsz, hogy ha bejössz a városomba, már nem leszek ilyen kedves hozzád! - igen, fogunk még találkozni, ez biztos. És valahol a lelkem mélyén azt kívántam, hogy bárcsak kihúzná majd a gyufát, hogy meg kelljen rajta torolnom a tetteit. Egyúttal hozzá venném ezt a mostani estét is. - Vigyázz vele, Pedyr! - figyelmeztettem még búcsúzóul a hímet, aztán figyeltem, ahogyan a másik is a homályba veszett. Ideje lesz, hogy jelentést tegyek róla, méghozzá a lehető leghamarabb. Nagyon nem tetszett az a rusnya képe, a stílusáról már nem is beszélve.
Lassan egy hónap telt el a Vörös Hold éjszakája óta. Kerestem, keresett, de sosem követeltem tőle igazán semmit. Egy részem még most is aggódott, ahogy a kocsival keresztülhajtottam a városon, hogy mi van, ha nem találom a fogadóban. Pedig megmondta: nem megy sehová. Nem nélkülem. Találkáink őrzője a vadon és a város utcái lettek, de sosem a hotel és nem is eme szállónak túlzással sem nevezhető hely az országút mentén. Néma távolságtartás, olyan határ, amit nem engedtem átlépni, ha követelte sem. Mégis felé tartok, jelenlegi életterébe igyekezve gázolni dacos elhatározással. Döntöttem már másnap, mikor jelentést tettem Lucasnál róla, de csak most vált teljesen nyilvánvalóvá számomra: tényleg ekképp szeretném a dolgot intézni. Úgyhogy nincs mese, jövök!
Megállíthatatlanul veretek a kölcsön autóval - nincs sajátom továbbra sem, az övével jártam többnyire, míg volt mivel, most meg a falka tulajdonát hajtom, más úgyse teszi, érezze a törődést - végig a városon, hogy a hotel parkolójában lezárjam a négykerekűt és karakán könnyedséggel vegyem befelé az irányt. Egyszerű farmert, magasított sarkú cipőt és hófehér női inget viselek. Hajam lófarokba kötve, úgy maradt, miután eljöttem a kórházból. A műtétek előtti rutin, hogy összefogom szőke tincseimet, ne lógjanak már bele mindenbe, amibe nem kellene... A recepciós nagyon nem akarja kiadni a keresett személy szobaszámát, nem tudom, mennyi felárat fizethet ezért, de ajánlom a kisasszonynak, ne természetben kérje meg, mert nem lenne szép vége. Nem ellenfél, még csak verbális "bunyóban" sem, hisz sikerül kicsikarnom a szobaszámot tőle. Arrafelé tartok, s pajzsom rejtekén finom izgalommal kopogtatok be a megfelelő ajtón. - Szobaszerviz! - Kiáltom el magam egyúttal, lelőve a meglepetést hangommal. Na meg hátha így iparkodik kicsit az ajtónyitással...
Hideg zuhany. Nem az érzések, nem a várakozás, vagy a tehetetlenség furcsa érzése. Csupán a fejemet lógatom a jeges, hömpölygőn folyó zuhanyrózsa alá. A tarkóm ég, a fejem zakatol, mintha valami megmagyarázhatatlan dolog venne az irányítása alá. Eddig harcoltam, küzdöttem, nappalról éjre, heteket töltve a fekete vad képében. Most csend van, és bár vágytam rá, kellett... mostanra elmúlt ez az érzés. A Duncannel való találkozás kicsit felborzolt, elgondolkodtatott; még ha ennek cseppnyi jelét sem mutattam akkor és ott. Rágott a gondolat, és rágott valami eszement hiányérzet is. Utóbbi a szöszi miatt, amit még magamnak is nehéz elismernem. Két év alatt is sokszor gondoltam rá, reméltem, hogy életben lelem, mihelyst hazatérek... Most, hogy alig pár kilométer választ el tőle... kicsit, mintha megkergítene. A találkák rövidek, épp csak alkalmik, mintha csak elsétálnánk egymás mellett, egy apró, lopott mozdulattal. Érintéssel.
Ököllel csapok a falba, mélyen szívom be a jeges víz illatát, mikor a hátamon is átborsódzik valami szeszélyes, ismerős borzongás. Aztán hirtelen jelet is ad; tompán koppan a vékony faajtón a törékeny ujj. Iramosan rántom is fel a fejem; mi van? Érzékek csalnak csupán, játszanak velem, vagy már ébren se vagyok normális? Még voksolnék is rá, helyette letépem a törölközőt helyéről, és belemosva arcomat, hajamat, indulok meg a szobaajtó felé. Nem kérdezek, nem várok, csupán egy végtelennek tűnő sóhajjal markolok rá a kilincsre, majd tárom is ki az ajtót. Íriszeim a fagyosan kék tekintetbe égnek, mintha meg is döbbennék egy pillanatra. Aztán hamar letörlöm - szó szerint - az ábrázatomat. Vigyor szalad ajkaimra, kaján, pimasz éllel rajzolja ki görbéjét. - Nocsak. A ház ajándéka? - vonom meg egyik szemöldököm, ahogy kijjebb lököm az ajtót, ezzel invitálva be Hártot. - Ha nem a saját szememmel látnálak, még azt hinném... - rúgtam a helyére a bejáratit, ahogy egész testtel utána fordultam. Csinos, kár ezen még csak elgondolkodnom is. Mindig dögös. - Vagy... lehet mégiscsak eltévedtél? - játszadozom kicsit; hülye nem vagyok. Emsre nem jellemző, hogy vaktába menne, vagy éppenséggel rossz felé kanyarodna. Hideg, erős, és talán nem is ismertem még nála intelligensebb nőt. - Hiányoztam, mi? - vetem oda, mintha csak arról érdeklődnék, hogy milyen a napi pulzus száma.
Törékeny. Hja. Kinek? Eléggé relatív fogalom ez a mi fajtánknál, de oké, hozzá képest valóban pelyhes kis kezdő vagyok, mi vérvonalunkat, erőmet illeti. Kivárok türelmesen, akkor is így tennék, ha nem érzékelném a mozgást a vékony fal túlsó oldaláról, de így különösen nyugodtnak tetszek az ajtóban állva, hogy pillanatok kérdése és - remélhetőleg - ajtót nyit. Még egy kósza lépést is teszek hátrafelé a kis folyosón, ne fejeljen meg izomból hirtelen természetű kedvesem, ha felbukkan. Na meg... távolabbról érdemes mindenféle mesterművet csodálni, úgy mondják az ebben jártasak. Ruhában vagy anélkül, unalomig képes lennék pusztán csak tekintetemmel adózni személyének, az a (nem is olyan) szomorú igazság. Egy állóképpé feszülő pillanat csupán a végtelen, ahogy ajtót nyit és tekinteteink találkoznak. Mozdul, vigyora láttán pedig árnyalatnyit ereszkednek vállaim. Csalódtam volna, ha minden olyan nyers egyszerűséggel megy majd, mintha papírról olvasnánk fel csupán az egészet...! - Akár az is lehetne, de nem ezé a lebujé, abban biztos lehetsz! - Horkanok fel kissé, a helyválasztására téve sokadszorra becsmérlő megjegyzést, miközben úrinős könnyedséggel, a félmeztelenül feszítő ajtónállóra nem is pillantva lépdelek beljebb lakrészébe. Épp csak lopva forgatom szemeimet megjegyzésére, mire szemközt perdülök vele az ajtó zárjának kattanását követően, már nyoma sincs a hitetlenkedő gesztusnak, mit megjegyzése csalt elő belőlem. - Aligha! Ahhoz túlságosan pontosak a koordináták a célpontot illetően, hogy elvétsem. - Húzódik kacér mosoly vékony ajkaimra, ahogy belemegyek játékába. Persze, nem én lennék, ha nem piszkálnék mellé épp csak behegedt sebeket következő mondatomban: - Bár bizonyos értelemben még az is lehet, neked van igazad és tényleg eltévedtem. Mit gondolsz, errefelé találok valakit, aki végre képes választ adni arra a kérdésre, miért cseszett életjelet adni évekig egy bizonyos hím?! - Nem fair számon kérnem talán újra meg újra ezt rajta, de őszintén szólva nem érdekelt. Választ akartam, korrektet. Mert addig képtelen vagyok továbblépni, márpedig... talán meséltem volna én is neki szívesen. Kinek, ha nem neki? Odavetett kérdésére nevetősen morranok fel a farkasom hangján, szeretetteljes és mégis kétkedő tónussal. Komolyan meg kell kérdezned, amire nyíltan úgysem kapsz választ és mégis tisztában vagy vele? - Azt akarom, hogy költözz vissza a hotelbe. - Bököm ki egyúttal. Semmi légyszi, meg szempilla rebegtetés, ahogy ott állok vele szemközt, csak a rideg tényként közölt "akarat".
Törékeny. Jelentsen számára bármit is. Számomra pedig azt, ami. Nyers az egyszerű, önmagamból vetítem csak rá azt, amit látok. Megfoghatatlan, néha félek, ha felé nyúlnék... elreppenne ezer irányba, akár a felpöccintet csillámpor. Arcomra pimasz, élben gazdag vigyor ül, féloldalasan rohan fel, majd tér nyugovóra eredeti helyzetébe. Mögötte lépek, mintha önmaga árnyéka volnék, a lelkében megbúvó szörny, ki hatalmasra nőtt benne. Ez volnék talán valóban is, de legyek bármi... Rengeteget jelent itt léte. Szavait szűrt pillantással kísérem, ahogy karjaim összefonódnak mezítelen mellkasom előtt. Fejem kissé még oldalra is dől, és engedek magamnak néhány másodpercet, míg némaságba zárva őt, időzöm el arcán, ajkain... Tekintetem végül a jól ismert kebleken nyugszik meg, de rögvest el is vetem a pajzán gondolatot, ami épp születni készül bennem. Mocsok mosolyra húzom ajkaim. - Az attól függ, mennyire fontos tudnod róla. - hangom kimért, mögöttes tartalma mégis sokat mondó: akarom, hogy tudja. Már csak azért is, hogy legközelebb ne álljon szándékába elküldeni a picsába. - Amikor elküldtél... úgy gondoltam, leszarom. Megint havi bajt szimulálsz tudat alatt, és majd lenyugszol. - vonom meg a vállam. - Este hazamentem, azt akartam, hogy gyere hozzám... - szándékosan tartom meg a hatásszünetet - tudom, hogy a frász kiveri ezen egyetlen perc alatt - De lemondtam a partit, mert akkor este... fontos hívást kaptam. - nem részletezem, ha többet akar tudni, úgy is kérdez. Közelebb lépek hozzá, épp csak annyira, hogy termetem ne fojtsa halálba - Azért nem kerestelek Hart, mert úgy gondoltam megérdemled, ha kicsit szívod a fogad. Már, ha így volt egyáltalán. - tárom ketté karjaimat, majd épp ezzel a hévvel engedem is le a testem mellé őket. - Ezt már a kis haverod is igényelte nem olyan régen. - csettintek a nyelvemmel - nem direkt, ösztönös. - Ennyire satnya a banda, hogy kellek? Vagy mi ez a rinya? - nyilván nincs így. De nem is én lennék ,ha nem ugrálnék vihorászva Ems idegein. - Mondj egy indokot, amiért érdemes oda vissza mennem. - ő is tudja, ahogy én is, hogy mit várok. Vagy talán nem is várom, egyszerűen csak hallani akarom...
Belépek hát a "farkas-odúba", szemközt fordulva a kedvessel a magam határozottságával. Nőből vagyok, így az intrika, a hátba szúrás és hasonló mérgek eszköztáram csinos kis hányadát képezik, ám neki sosem ugranék hátulról. Tisztelem és - Atya ég! Mennyire gusztustalanul nyálas ezt még magamnak is bevallanom, de - szeretem annyira, hogy szemtől szemben álljak meg előtte, tekintetét fürkészve, állva a legvadabb pillanatainkban is. S hogy féltem-e tőle? Meglehet, egy egészen kicsit, de mindezt igyekeztem nem kimutatni, pusztán egészséges, tőlem megszokott távolságtartás formájában. Ám tekintve, hogy miféle elbocsátó szép szavakkal illettem anno, úgy érzem, okkal tartottam tőle titkon. Ismerem, esélytelen, hogy kihagyjon egy - szerinte - nevelő célzatú megtorlást a témában, s találkozásaink fényében azt is sejtettem, sokkal inkább a lélek mélyeibe ásna, semmint fizikailag venne elégtételt. És ezzel jó úton is haladt, ami azt illeti - de hogyne haladt volna, hisz ismer, mint tulajdon tenyerét! - hangozzon bármilyen nevetséges párosításnak is Caleb és az érzelmi-terror témaköre. Fejcsóválok felciccenve megjegyzésére, de másképpen nem reagálom le, hiszen kihallom belőle az élt, mi arra utal, lesz ennek itt még folytatása kérem... Mondjuk az első mondatot hallva fel kell horkanjak hitetlenkedő, szinte már szemtelenül nevetős éllel. Ezt vajon a ketrecharcos "diplomájával" legózta össze? Nem az eszéért szeretem, tény és való, de... ez attól még vicces. Persze szavai, flegmasága ellenére is, belém fagyasztják gyorsan a nevetős jó kedvet. Tekintetemben egyszerre csillan riadtság és meglepettség kellemes elegye, miként izmaim is finoman megfeszülnek, ahogy ledermedve állok a hím előtt. Késő lenne pár pajzsomat felhúznom, nem igaz? Elárul, megcsal az is, ahogy hírül adja döbbenetemet párjának. - Milyen hívást? Kitől? - Buknak ki belőlem a szavak szinte robotszerűen, közben meg nagyot szusszanok, igyekezve felszedni államat a földről és kissé összeszedettebbnek tűnni annál, mint ami sosem vagyok a közelében. Franc esne belé, hogy még most is, ennyi idő után is képes meglepetést okozni és felforgatni bennem mindent egyetlen kósza, jól irányzott kijelentéssel! Felé lépek szavai hallatán, megfordul bennem, hogy felképelem, de az igazat megvallva szerintem ide az is kevés lenne, ha fejét verném a falba ütemes ritmusra. Bár kétségtelenül jól esne... - Mégsem teszek semmit azon túl, hogy feltekintek rá eme elenyésző közelségből, mit magunk közé ékeltem. - Szóval szerinted nem így volt? - Suttogtam, mi rosszabb volt bármely ordításnál, s szikrákat szórt fagyoskék tekintetem a hím felé. - Szóval szerinted én annyira élveztem, hogy se szó - se beszéd leléptél? Vártam rád, a fenébe is! - Csaptam mellkasára indulatosan, ökölbe szorított jobbommal. - Egy elcseszett hívás vagy üzenet igazán belefért volna! A fenébe is, Caleb, a végén már halotti bizonyítvánnyal is beértem volna, csak tudjam, mi van veled! - Lendül újfent kezem és célt is ér, ha nem állít meg benne a férfi. Ellököm tőle magam, ellépek, ha enged, s kibököm ittlétem egy másik kardinális okát. Indulatomban csak szavai fékeznek és csempésznek némi meglepettséget tekintetem fényébe. Duncan? Hogy mit csinált?! - Fogalmam sincs Corvin miért keresett meg ezzel és mit mondott, de... én nem a falka miatt kérem. - De hisz tudja jól! Tudnia kellene. Megjegyzésére fejcsóválva tekintek el róla. Nem hiszem el, hogy ezt csinálom! De persze, nem maradhatok adósa, éppen ezért könnyed és komoly a válasz, amit szemtelen élű mosollyal karöltve kap: - Mert sosem mennék hozzá egy kóborhoz!
Riadtságát érzem, vegyül a kellemessel, ami árad belőle. Eltakarni se tudná, olyan hirtelen csap arcon. Nos, nem is vártam mást. - Nem tartozik rád. - teszem oda, illetlenül kissé, ahogy fejem rázom, és hiheti tán, hogy bezárok előtte. Semmiképp. Egyszerűen csak a dac, ami irányítása alá zavar, és mivel nem vagyok olyan, aki hárítja előbbi szavait; nem is teszem. Meghagyom neki, hagy kóstolja meg pofátlanságom ismert ízét, pedig haragszom: magamra. Nagyon is rá tartozik minden, akár akarom, akár nem. Felém lép, érzem, hogy harag issza át ajkait, és ha tehetné, vagy akarná, bizony arcomon frissítené fel a pírt. De nem teszi, legbelül még értékelem is. Talán helye sincs most, hogy ilyet tegyen, talán lenne... ez már egy másik mese. - Őszintén? - dörrentem meg finoman a mély baritont. Halkan, mégis veséig mászón. - Azt hiszem, igen. Úgy érzem, hogy marhára nem érdekelt téged, hogy hol vagyok, és hogy élek e egyáltalán. Ne... ne grimaszolj, nyilván nem kérlek számon. - valahol tudom, hogy rossz volt neki, hogy bántottam. Most mégis én adom a lovat, hogy nekem ez mennyire fájt. Mert így volt, még ha erővel is tagadom, akkor is. Mellkasommal állom kezének ütközését, és mielőtt még elléphetne megragadom, ne szítsa köztünk újra a távot. - Vártál? - kérdem úgy, mint aki kétli, és mégsem. Szemöldököm ívben szalad fel, ahogy halk sóhajjal adom meg magam - neki. - Azért meglepő ezt tőled hallani. - váltok komolyba, de hangom megcsal, hisz jól esnek a szavak. - Mindenesetre, remélem nem veszed zokon, hogy bizonyítvány helyett, én tértem vissza. - húzom pimasz vigyorba szám sarkát, noha csak alig érzékelhetően. De ellép, kiszakítja magát, és én engedem. Pedig kelletlen az érzés, és megveszek, hogy egy cseppnyi méter is befér közénk újfent. - Akkor miért vagy itt, ha nem miattuk? Ha nem a nyüves falkád miatt? - oda vágok, de nem esik jól. Százszor verném a fejem a földbe, véresre, laposra... akármilyenre. De mindenképp olyanra, ami nem adja vissza vonásaim valódi élét. A reakció mégis meglep, és ha lenne alattam szék biztos, hogy ráseggelnék. Helyette csak bámulok rá, tekintetébe keresve önmagam. Perceket nyel a néma köd, ami ránk borul, mire összeráncolva arcom kapom el róla, hogy az ablakhoz lépve tekintsék ki rajta. Tenyerem a párkányon időzik, a mellkasom fel-alá jár, mint aki mentem kiköpi a szívét. Nincs mit rejtenem, nincs mit titkolnom, hisz nem is tudnám... ezt a pajzsom se volna képes elrejteni. - És mi lenne a szoba számom? - kérdezem az üvegtől, mely szembe néz velem; de tőle kérdem, és bízom benne, hogy nem várja el tőlem, hogy túl magyarázzam. Igen, visszamegyek vele. Mert ezt akarom. Mert őt akarom. Mindig is így volt.
Aprót hümmentek, elégedetlen fintor suhan át egyúttal képemen és érezheti felőlem, komoly erőfeszítésbe telik ezúttal, hogy lenyeljem azt a bizonyos békát, mi esetünkben esélyesen a nyílméreg fajtából való. - Rendben. - Biccentek, noha tekintetemben dac ül. Mert mi az, hogy nem köti az orromra?! De játszhatjuk ezt ekképpen is, ha szeretné, kettősünk közül nem az én türelmem végesebb tapasztalataim szerint. Akkor majd én sem osztok meg vele semmit az elmúlt időkről. Közelebb lépek, szavaimban burkolatlan vád ül, kérdését pedig költőinek veszem. Mégis hogyan máshogy tenné?! Szemeimbe hazudva, hogy orromat csípje az elhangzottak igaztalan voltának bűze? Hagyjuk már! Arra pedig, hogy ne grimaszoljak, önkéntelenül is fintorba szalad összepréselt ajkam, s mosolyszerűség ül meg pár futó pillanat erejéig ajkaim szegletében. Egyszerűen képtelen vagyok megállni ezt a szeretetteljes gesztust, hallva/látva, hogy külön fel is hívja rá a figyelmemet. Még így, ilyen helyzetben is képes mosolyt csalni ajkaimra a behemót fekete farkas. Mégis játszi, pillanatnyi szeszély ez csupán, mert a következőkben öklöm találkozik mellkasával, ő pedig elkap, játszi könnyedséggel, s nem ereszt, mire morgás hagyja el torkomat szinte már fenyegető feddéssel, mert mégis mi az, hogy kételkedni mer bennem?! Bennünk. - Ahogy ugyanis dacosan felszegem államat, s szemeibe tekintek, szürke íriszeim helyett farkasom borostyánszín, állatias pillantása köszönti. A párjáé. Akkor engedek csupán, mikor ő is. Vállaim megereszkednek kissé, ellépek tőle csendes szóval: - Dehogy veszem zokon... - Súgom szinte, s kérdésére hirtelen perdülök meg tengelyem mentén, felé, hogy képébe mondjam a nyilvánvalót, igaz, köntösbe csomagolva, de az meg annyira átlátszó, hogy ordít mögüle, csakis miatta jöttem ide. És magam miatta, oké, vagyok ennyire önző. Miattunk jöttem, mondjuk így. S lám, tudok még neki meglepetést okozni. Ez azért megmosolyogtató - lehetne, egy másik szituációban. Ezúttal csupán állom pillantását, szürkés borostyán tekintetemben farkas és ember egyformán, egyként biztosítja szótlanságával arról, amit talán nem is kellene igazolnom. Úgyis tudja. Úgyis érzi. Elfordul, én pedig közelebb lépek. Ha nem tol el, nem fordul, akkor egészen egyszerűen bújtatom át karjaimat az övéi alatt, mellkasára simítva tenyereimmel, míg az én mellkasom hátának simul, ekképpen ölelve őt, bújva hozzá hátulról. - Sajnos a régi hálódat lakják, így kénytelen leszel osztozni velem az enyémen. - Súgom szinte, ajkaimon futó mosollyal, melyet hátába, gerince ívébe rejtek magamba szívva rég ismert, vágyott illatát egyúttal. Ha eddig kételkedtem benne, ebben a békés pillanatban már teljesen és tagadhatatlanul valóssá válik számomra a tény: visszatért hozzám.
Kalap-kabát-kulcs-lándzsa és már az egyetem közelében se voltam. Kóbor randalírozott a környéken, csóri turistákat meg erdőtúrókat riogatva minden létező módon, én meg kapva kaptam az alkalmon, hogy végre valami értelmes elfoglaltságot is műveljek. Ráadásul párosával megyünk, mert hát elvileg úgy szép az élet - anchorage-i mágus nőci, eddig tetszetősek a paraméterek! Mivel a két város között lófrált a delikvens, így egy-egy ment innen is, onnan is. Talán ez volt az első alkalom, hogy mindennemű pofavágás nélkül pattantam. Motor helyett a terepjáró mellett döntöttem, hasított bőrdzseki, bakancs, farmer, egyszerű, fehér póló. Kibaszottul hideg volt már ilyen szerkóhoz nekem, de semmi kedvem nem volt pufidzsekiben nyomulni. Az annyira gáz! Inkább megfagyok. A Három medve lett a találkahely, mégiscsak egyszerűbb, mint megtalálni a pénisz alakú sziklát a nagyon nagy, de annyira mégsem hatalmas fenyő mellett hatszáz lépésnyire északra... És ha már fogadó: öröm volt kicsi, verdeső szívemnek, hogy _MEDVE_ és nem farkas került az utamba. Végre! Komolyan mondom, már ez is öröm. Ennek megfelelő hetykeséggel sétáltam be a füstös kocsmába, tekintetemmel a nőt kerestem. Kaptam róla képet, anélkül el se indultam. De, majd azzal menjenek el értékes percek, hogy hülye vakrandis romantikus filmesen keressük egymást. A pultnál láttam meg végül, s habozás nélkül odamentem hozzá. - Hali! Jagger - köszöntem és mutatkoztam be egyből. Őrzőkkel és munkaügyben el tudtam venni a normálisabb felemet. Tulajdonképpen csak akkor. - Fejlemény? Nincs itt kérem se laca, se faca - csak egy gyors, de alapos végigmérés. Csinos darab, én meg se nős se vak nem vagyok. Bár előbbi tudtommal még senkinél sem eredményezte utóbbit.
A rendőrség nyomán bukott ki a hím erdőbeli kellemetlensége a két város között meghúzódó tájvédelmi körzetben. Milyen mázli, hogy a hozzá hasonló rohadékokra - nem, nem a vérfarkasokra gondolok, az emberek között is akadnak idióták, nem kell ahhoz bemarva lenni! - nem terjed ki ez a védelem... Ha kérték, se engedtem volna belőle, hogy magam járjak a dolog végére. Douglas persze ragaszkodott a segítő személyéhez, s sajnos be kellett lássam, stratégiailag nem lett volna túl kifizetődő, ha ázsiai kebelbarátnőmet csapom a hónom alá a feladat megoldásában. Úgyhogy egyfajta bekerítő hadműveletként odaátról sózott a nyakamba valakit. Vagy engem az övébe, nézőpont kérdése. Időben érkezem, kissé talán előbb is a megbeszélt időpontnál, mert bármennyire is késős legyek a magánéletben, őrző téren igyekszem erre jobban odafigyelni, legalábbis amióta eme városba keveredtem. A fogadó kocsmarészében a pultnál foglaltam helyet, megbeszéltek szerint. Télies dzsekimtől nem válva meg, csupán kicipzározva azt rendeltem egy italt, majd helyesbítettem: legyen kettő. Hajam szigorú lófarokba fogtam össze, minden ruhadarabom, a felső, a bakancs, a csőfarmer... kényelmi szempont alapján lett kiválasztva, de még így sem voltam slamposnak nevezhető. A befutó harcos láttán érdeklődővé válik pillantásom, nem vagyok rest felé fordulva még egy mosolyfélét is villantani kezemet nyújtva. - Üdv! Cruz, bár ezt úgyis tudod. A barátaimnak csak Roxan. - Hangsúlyomba sikerül észrevétlen önkéntelenséggel belecsempésznem egyfajta "rólad majd még elválik, barátok vagyunk-e" tónust. Kérdésére az egyik pohár whiskey-t felé toltam, állva pillantását. Igyon valamit, mielőtt még ráfagy az a flancos kabát, de komolyan...! - A huszonkettes kilométerkőnél levő leágazásnál látták az utolsó jelentések szerint. Nyugatnak tartott, talán az öböl felé, de ki tudja, nem e változtatta az útirányát időközben. Ha konkrét céllal érkezett, aligha. Nincs nagyon lakott terület arrafelé, amennyire én tudom, csak lent a partközelben a halászok egy kisebb telepe. Valamit leltek róla odaát a Könyvtárban esetleg? - Képet tudtam csak küldeni a pasasról, azt is köztéri videokamera minőségében, így pedig nem fűztem hozzá sok reményt.
N. L. Jagger
Harcos
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 82
◯ HSZ : 89
◯ IC REAG : 69
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : heg hátán heg szinte mindenütt
A bemutatkozásra teszek egy "ollálá" fejmozdulatot, szám sarka pimasz módon rándul meg. - Szeretek barátkozni! - bár ezt olykor elég sajátosan teszem, lássuk be. Lássam be. Nem, nem nagyon szoktam. - Kezdem megszeretni ezt a vidéket - lelkesült fel arcom a szívélyesen felém tolt whiskyre, egy pillanatig sem hepajkodva azon, hogy mi az, hogy egy nő hív meg. Ad egy: ez most (még) nem randi; szóval ad kettő: munkatársi viszonylatban kurvára mindegy, kinek mi lobog vagy nem lobog a lába között. Vagy úgy egyáltalán kinek minek lobog. Ezen nem volt sok időm gondolkodni, mert rajtam volt a kiselőadás sora. - Van egy jó, meg egy rossz hírem. A jó, hogy a kép alapján lehet, hogy egy százhúsz éves Zsizsik. Már volt egy farkasmegkötéses esete Vancouverben, onnan dobbantott. A rossz, hogy a kép alapján lehet, hogy egy háromszáztíz éves Villám, akinek a kedvenc csemegéje az emberhusi. A gyerekeket különösen szereti - komorodtam el egy pillanatra. - Mindkettőre nagyjából ugyanakkora sansz van, mivel egyikük sem elképzelhetetlen ezen a vidéken. Akarsz fogadni, hogy melyikhez lesz szerencsénk? - Volt valami eszelős a tekintetemben. Kis szarost már rég volt szerencsém megruházni, nagy szarossal frissebb az élmény, ez igaz, de formában kell maradni. Arról nem is beszélve, hogy utóbbi esetén biztosan szükség lesz mindkettőnkre, én pedig, bassza meg, imádok úgy dolgozni. Már ha nem címeres ökrökkel vagyok körülvéve. De a boszinak úgy tűnik, van esze, majd elválik, hogy ereje és tehetsége mennyi. Felhajtottam az ital maradékát és ellöktem magam a pulttól. - Szeretnél még nassolni is egyet, vagy mehetünk - húztam genyó mosolyra a számat be voltam sózva, mint a pácolt pulyka hálaadáskor, ráadásul már jófajta whiskyvel is átitattak, szal tuti fincsi leszek. Mármint... nem, nem akarok fincsi, ha felzabálnak ma, feküdjem meg az illető gyomrát és legalább egy hetes híg fosást okozzak - amiben aztán kimúlik a delikvens. Ha indultunk, rábíztam az útmutatást - kocsival és vezetve is ő vezénylet -, mégis sokkal jobban ismeri a terepet, a környéket nálam. Sajnos. Dolgozok rajta, de kurva nagy területről van szó, baszki! Miami ehhez képest cicaalom. Ez... hát ez egy disznófarm.
- Az jó. Elviselhetőbbé teszi Alaszkát. nekem elhiheted! - Kaccanok a barátkozással kapcsolatosan tett visszavágásra és kifejezetten hálás vagyok érte, hogy nem akad fenn azon, hogy egy nő invitálja italra. Jelen helyzetben sem kedvem, sem pedig időnk nincs efféle gender-vitába bocsátkoznunk. Sokkal inkább lekötött, hogy kérdésére választ adjak és ugyan ilyen lelkesen nyílt érdeklődéssel fordultam finoman felsőtestemmel felé, amikor rajta volt a sor, hogy válaszokkal szolgáljon. Kifejezetten szimpatikussá csak most vált a pasas, azzal, hogy nem igazán húzza felesleges körökkel az időt. Végtére is ez egy meló, amit el kell végezzünk. Minden más csak sallang. - Legalábbis egykoron az volt, s most, hogy végre nem vagyok teljes mértékben a négy fal közé kárhoztatva, igyekszem magam ismét ehhez tartani. Finoman intettem tehát, hogy folytassa csak, kíváncsian várom, mit tud jó és rossz hír címszó alatt prezentálni. - Hüm. Ötven-ötven százalék, ez jóval több, mint amire alapvetően számítottam. - Összegeztem egy kiszélesedő mosollyal a hallottakat. Részemről örültem a ténynek, hogy nem - teszem azt - huszonkettő jelölt között lehet a mi emberünk. Némileg derűsebben engedtem hát ennek fényében a munka vs. magánélet szigorú gyeplőjén, s álltam rá nevetve felvetésére. - Naná! És mivel én vagyok a fiatalabb és a nő, enyém az idősebb. Hogy mit kérek, ha nyerek, majd kitalálom menet közben. - Hajtom fel ezzel a poharam fenekén aranyló italt egyszerre a férfival, mintegy megpecsételéseként szavaimnak, s fordultam is el a pulttól, követve Jagger-t kifelé. Megjegyzése könnyed kacajt csal elő belőlem. - Hát neked nem mondta anyukád, hogy a desszert csak a főétel után jön? - Firtattam cinkos évődéssel, a parkolóban pedig a verdája felől érdeklődtem, de "csak" azért, hogy az anyósülést kibérelve mellette navigáljam le, egészen a halászok lakta, földutas kis telepéig.
Ahogy lassít velünk a kocsi, a fényszórók fényében igyekszem felmérni a terepet. Minden olyan csendes, békésen nyugodt, hogy szinte azt hinné az ember, nem is laknak errefelé. - Talán kihajóztak... - Vagy későn értünk ide, de mindezt csupán tekintetem villanása fűzte hozzá a szavakhoz, ahogy oldalt pillantottam a harcosra. Aztán közöltem, hol érdemes leparkolnia, ahol kevéssé feltűnő a jármű - már szerintem, de isten óvjon attól, hogy a dolgába szóljak, mikor az ő tenyerei pihennek a kormányon!
Nem vagyok egy világi társaság mostanság. Nem is akarok az lenni. Most az űr táplál, a semmi... ami valamiféle sötétséggel szítja tele a szívemet. Sosem zavart az egyedüllét, a tény, és a létezés, hogy egymagam vagyok. Volt ebben mindig valami vonzó, valami, amitől azt éreztem, a magam ura vagyok. Nem volt más, másom, mint én magam, és az Erő, ami attól származik, akit most a mocsokba kívánok. Aki elvette tőlem... Őt. Azt hiszem, ilyen lehet, legalábbis egészen hasonló, mikor a szív meghasad. Nem ismerem az érzést, mégis unos-untalan lüktet bennem.
Morcosan csapok az asztalra, a füst szőtte szürkület alatt, ahogy kibontakozom a gondolataimból. A sóhaj nehéz, a korsó könnyű, amit meghúzok. Lecsapom. Azt is. Nem sűrűn bújok mostanság elő, nem sűrűn teszem tiszteletemet a fogadó alsó szintjén. De néha ez is kell, muszáj kiszakadnom a saját romjaim alól, hogy végre tovább lépjek. Hogy végre az legyek, aki voltam. Hart előtt. Dühtől szomjas ajkaim berágom, tekintetem lapos, fürkésző. Rideg. Mocorogni sincs kedvem, mégis megteszem - akaratlan -, ahogy az ajtót közelítő energia góc feltüzel. Nem vártam efféle jelenésre, mertem remélni, hogy csak én és a csőcselék tűzdeljük ma fel a fejünket a kocsmába. Hát csalódnom kell... Az ajtó kortól száraz, nehezen nyílik. Tekintetem a sötéten át érkező nőstényt követi. Egy pillanatra még a szívem is dobban. Ó te marha! A szőke fürtök emlékeket rángatnak fel lelkem bugyraiból. Téveszmék, illúziók... Megköszörülöm a torkom, miközben háttal illetem a széket. Eldőlök. De a tekintetem merev, szinte fojtogatja az ide ténfergő farkast. Ismerem őt, ugyan csak érintőlegesen, mondjuk úgy: kissé. Mégis erőt veszek magamon, ahogy újra egyenesebbre faragom a tartásom. Nem tudom mit akarok... nem tudom, hogy szükségét érzem-e annak, hogy netán... idevonszolja magát. Semmit se tudok. Csak azt, hogy eszem ágában sincs elereszteni a pillantást, ha az... az enyémbe talál...
Fura belegondolni, hogy már több, mint egy év eltelt, hogy visszatévedtem erre a vidékre és pontosan ugyanaz a személy talált rám, aki egykoron is, amikor még ember voltam. Úgy tartják, hogy az idő minden sebet begyógyít, de ennek ellenére is még mindig néha oly elevenen éltek bennem a múltban megszülető démonaim, hogy úgy éreztem, hogy sose fogom tudni igazán magam mögött hagyni. Tavaly januárban vagy februárjában, ki tudja már, hogy mikor is kerültem vissza arra a vidékre, ami ötször is megváltoztatta az életemet, de egyiknek még a mai napig viselem a következményeit, hiszen egykoron itt élt az a személy is, aki úgy gondolta, hogy remek farkas lenne belőle. Hmm, sose hittem azt, hogy valóban az lennék, de mégis már képtelen lettem volna nélküle élni, hiszen ő megvédett akkor is, amikor az emberi mihaszna énem képtelen volt róla rá. Sok vér tapadt már az ujjaimhoz életem során, de mégis a legtöbbre még se emlékszem az elmúlt évtizedek alatt. Hiába éltem itt egykoron, még mindig nem igazán találtam a helyemet a falkán belül és valószínűleg az se segített igazán, hogy Nessa lett a béta. Kölyökként elszenvedett dolgokat nem könnyedén tudtam felejteni, de mégis egy részem hálás lesz örökké neki, mert ő tett még erősebbé, még akkor is, ha legtöbb esetben azon vagyok, hogy elkerüljem őt. Este sötét leple könnyedén telepedett a városba, miközben a kéményekből áradó füstgombolyag játékosan tekergett a hideg kinti levegőben és incselkedett a szellővel, ahogyan az utcai lámpák életre keltek, hogy valamennyi fényt szolgáltassanak az ilyenkor botorkálóknak. Valószínűleg nekem is otthon kellene lennem, de még se akartam, úgy éreztem, hogy muszáj valami eldugott és lepukkant helyet találnom, ami kicsit talán a hátrahagyott életemre emlékeztet. Egyszerre hagytam volna magam mögött ezt a vidéket és egyszerre akartam maradni. Tudtam jól, hogy semmi jó nem tarthat örökké, ahogyan talán az otthoni béke se. Túl szép volt, hogy igaz legyen az, hogy hirtelen ekkora csend telepedett Axel házárra. Pajzsom nem volt felhúzva, hiszen minek? Helyette inkább az ajtót rántottam fel, vagyis nyitottam ki, miközben nyikorgó hanggal közölte a bennlévőkkel, hogy egy újabb vendég jön, aki az éjszakát inkább másképpen töltené el, mint illene. Füstfelhők, félhomály uralta a helységet, de még se érdekelt. Cipőm sarka minden egyes lépésnél koppant, miközben vállaimra omló szőke fürtök „táncoltak” eme ütemre. Nem számítottam arra, hogy ismerősbe botlok, vagy valami olyasmibe. Azt meg pláne nem, hogy az egyik hímbe, mert valahogy mostanában sose alakultak jól az ilyen találkáim. Elég csak arra gondolni, hogy milyen remekül ért véget a Lesterrel való beszélgetésem, vagy éppen Balthazarral. Bár utóbbinál én hagytam őt faképnél, amikor a múltam került a felszínre. Íriszeimmel a helységet pásztáztam, hely után kutatva, meg kicsit fel akartam mérni, hogy milyen is belülről, amikor a pillantásom összefonódott vele. Pillantása nem enged és én se akarom elengedni őt, mintha nem érdekelne semmilyen érzés, ami hatalmába kerít. Érzem, hogy most kellene inkább talán elmennem, de helyette inkább felé indulok meg és minden kérdezés nélkül ülök le mellé. - Szia Caleb! – szólaltam meg végül egy halovány mosollyal az arcomon, hiszen a nézésben volt valami ijesztő, de még se érdekelt. Leültem mellé, pedig nem kínált hellyel. Mintha csak a sorsomat kísértettem volna. – Nem gondoltam volna, hogy pont itt botlunk egymásba… - bár igazából sehol se hittem volna, maximum falkán belül. Amennyiben a pultos megérkezet sietve rendeltem whiskyt, majd a pillantásom ismét rajta állapodott meg. Mintha csak arra akarnék rájönni, hogy mi az Isten ütött belé, hogy így néz…
Az igazat megvallva: izgulok. Annyira a megvalósítás küszöbén toporgok, olyan kevés hiányzik igazából, hogy amilyen hevesen vetném magam az egészbe, annyira fosok. A kétségek és a katasztrófaelméletek meg-megtaláltak napközben, egyre gyakrabban, mégsem voltak elég fajsúlyosak ahhoz, hogy elérjék: segget csinálva a számból hátra arcot vágjak és sztornózzak mindent. Elindultam egy úton, párhuzamosan két fronton ráadásul és egyikből sem akaródzott engednem. Ennek megfelelően írtam egy SMS-t Olennek, kurta, lényegre törő szöveggel arról, hogy a Három Medvében várom szeretettel. Nem ragoztam túl, ám az utolsó beszélgetésünket tekintve, azt, hogy tudta, mire készülök, biztos volt ötlete arra vonatkozóan, mit akarhatok, miért most keres hónapok óta először. Egy korsó sör társaságában vártam őt az egyik félreeső asztalnál, a telefonomat "nyomkodva". Érintőképernyőnél továbbra is hülye szófordulatnak tartom, de ez van. Eszembe jutott a történet, amit Yettának meséltem Skadiról és Njördről - sose leszek képes olyan elvonult életre, mint az északi istennő, ahogy az is nehezemre esik, hogy elhagyjam ezt a vidéket. Ennek is a gyümölcse a mostani helyzetem... meg persze akad még komponens, mind nagyjából egyformán fajsúlyosak. Ezért várom annyira, hogy végre megérezzem Olen energiáit félig leeresztett pajzsom mögül, meglehetősen gyakran pillantva a bejárat felé.
Kezdőlap
//
//
//
