Egészen biztos vagyok abban, hogy Jesse azonnal ide fog rohanni, mint valami idióta, azután, hogy meglátogattam a vörös szajháját. Nem mondom, formás darab, de két kemény mell és egy formás segg még nem ok arra, hogy eláruld a falkád és a családod. Hosszú ideje már annak, hogy ezt megtette a "bátyám", de végül kiderült, úgysem tud elfutni. Szaladhat akármilyen messzire, végül valamelyikünk úgyis utoléri és ez most ugyebár, meg is történt. A fogadó mögötti fák sűrűjébe veszem be magam és ott várakozok csendesen. Richard egyértelműen azt akarja, hogy vigyem haza neki mindkettőt, és majd ő kedvét leli egyikben is, másikban is, nyilvánvalóan más-más értelemben. Tetszik neki a gondolat, hogy kínozza Jesset és a végén meg is ölje, amikor már ő maga könyörög ezért, de nekem eszem ágában sincs haza cipelni őt. Maximum csak a fejét. Ugyan ki mondaná meg, hogy végül miért is halt meg a kezeim között? Azt mondok majd, amit akarok és kész. Felnézek a Holdra, ami már épp fogyóban van. Néhány napja már a városban vagyok, de előbb meg kellett tudnom, hogy hogyan is jutok el a kis vöröshöz. Nem volt egyszerű, ahhoz képest, hogy van egy saját diszkója nem tölt ott túl sok időt... Ráadásul nem akartam, hogy Jesse is a közelében legyen. Egyértelmű üzenetet küldtem neki, bármit megtehettem volna a szajhájával... És no lám, meg is érkezett. Pajzsom félig lent van, és ahogy érzékelem, az övé is. Akartam, hogy tudja itt vagyok és úgy tűnik ezzel ő is hasonlóképpen van. Hamarosan pedig nem csak az energiái, ő maga is megjelenik. - Úgy tűnik megkaptad az üzenetet. Csinos darab, nem mondom, de, hogy érte legyél áruló... Nem tudom apánk mit evett rajtad olyan fenemód... - lemondóan szólalok meg a fák sötétjének takarásából, de nem szándékozom itt maradni. Szépen lassan sétálok elő és állok meg Jessevel szemben, nem túl közel. Egy Smith & Wesson M&P van nálam, ezüst tartalmú golyókkal töltve a fegyverhámban, ami a derekamra van szíjazva, és szintén a derekamon van hátul egy kés, ami ezüstözött. Fegyvereimet takarja a fekete bőrdzsekim, és amúgy is minden más ruhadarabom, a pólóm és a farmerem is fekete, mint ahogyan a bakancsom is. A színek feltűnőek, és én nem éppen az szeretnék lenni. - Gondolom nem kell ecsetelnem, hogy miért jöttem. - aljas, gonosz vigyor húzódik meg a szám sarkában, ahogy elnézem a "hős Rómeót" magam előtt...
A pajzsom csak félig volt fent, tudni akartam hol van és mit csinál, és nem rejtettem el, hogy megérkeztem. Ez a kettőnk dolga, nem láttam értelmét rejtőzködni, és vacakolni vele. Otthonra leltem itt, megvan mindenem amit akarok, és nem szívózik velem Castor nem fölözi le azt amit megszereztem, sem amit Rose, van egy megállapodás, az Upper bevételéből 20% hozzá megy be, de ez igazából a falkának megy és nem az ő Zsebébe, szóval ezzel sincsen semmi bajom, hiszen a falka a család, és az utóbbi időben többször mutatkozott meg, hogy noha nem vagyunk egy mindenkit körbe imádó falka egymásért tűzbe tennénk a kezünket, érzem, hogy a része vagyok igazán, és nem csak egy eszköz. Ezt pedig nem akarom itt hagyni, dacára annak, hogy tudom, még Castor elé kell állnom Rose-al és elmondanom neki, hogy a feleségem nem azon a szinten van ahol lennie kellene. Már döntöttem, megtesszük, segítségünk is van, akik vállalja, hogy segít Roset tanítani, és ezt nem fogom itt hagyni. Rhyshez egyedül jövök, ez részben családi ügy is, de ha más jött volna, akkor nyugodtan hozom magammal Calebet vagy Dylant. Elő lépek a fák közül, lassan nyugodtan sétálok előre, laza tartásban, de mindnet figyelek, és keresem a kisöcsémet az árnyak között, mindig is ott álltunk mi, onnan támadtunk, gyorsan, mint a villám, és tiszta, precíz munkát végeztünk, majd már ott sem voltunk. - Van amit sosem fogsz megérteni kisöcsém…- szólalok meg nyugodt hangon és közben végig mérem őt, az én hangom semleges, de a kisöcsém szót megnyomom és némi gúnyt csempészek bele. Mindig is alattam állt a rangsorban. Egy szajha szülte Richardnak, én pedig nemesi család sarja vagyok, Richard előbbre tartott, mint a saját vérét, hát ezt megkapja ebben az egy szóban. - Nem. Látom, ostobán egyedül jöttél…- szólalok meg, és lassan mozdulok előre, hogy elkezdjem körbejárni, kettőnk közül mindig én voltam a nagyobb ragadozó, mind a prédáink, mind a nők tekintetében. Figyelem őt, vonásai nem sokat változtak mióta utoljára láttam, bár sokkal keményebbek, mint, azon az estén, mikor utoljára találkoztam vele. Jó képű férfi vált belőle, van benne erő, de harag annál több lehet. Dzsekim zsebében ott a mobilom, szándékomban áll levenni, és leejteni valahol a földre, mielőtt egymásnak esünk. A levegőben érzem a fémek szagát, nagyjából ugyan annyi fegyverünk lehet.
Ő is előlép a fák közül. Nem gondoltam volna. Az elmúlt majd' másfél évszázad alatt gyáván menekült egyfolytában, joggal gondolom azt, hogy inába szállt a bátorsága és nem lesz mersze előállni. Nos, úgy tűnik tévedtem, legalábbis annyi van benne, hogy idejött. A többit pedig majd meglátjuk. Majdnem száz évet töltöttünk el együtt, egy falkában, testvérekként. Nem olyannak ismertem meg, mint aki egy ribanc kedvéért elhagy bennünket, mégis megtette. Döbbenten fogadtam a hírt, amikor kiderült, hogy elénk helyezett egy cafkát... Nagyot csalódtam benne én is, ugyanúgy, ahogy mindenki más is. Ahogy megnyomja a kisöcsém szót, megcsóválom a fejem kissé, de azért szemmel tartom és gunyoros vigyor szélesedik a képemen. Talán egy kissé el is nevetem magam, bár hangtalanul. - Ugyan... semmivel sem vagy jobb bátyám. Egy ribancért hagytad el a családod. Sőt, rosszabb vagy. Egy áruló. Semmi több. - sosem voltam túlságosan bőbeszédű, nem is tervezem ezt hosszabban kifejteni. Az anyámról szinte semmi emlékem sincs, csak a többiektől tudom, ki és mi volt. Egy szajha. Megtette, amire jó volt, kihordott és megszült, de több nem kellett tőle senkinek. Nekem sem. Jesse azonban... hiába a kék vér, egy cafkát választott és még most is vele van. Nevetséges. - Ezek szerint már elfelejtetted, hogy mi nem kis csoportosan dolgozunk. Kár minden perc, amit apánk beléd ölt... - kölyök korában kellett volna megfojtani. Egy kis csillag volt, egészen addig a pillanatig amíg úgy nem döntött, hogy egy ember fontosabb, mint mi. - Egy dolgot árulj el, mielőtt elviszem a fejed apánknak, hogyan ereszkedhettél le annyira, hogy eláruld a családod? Ráadásul egy használt nőért... - szánalmas, amit tett. Ahogy előre mozdul, úgy én is hasonlóképpen teszek. Elkezdjük körbejárni egymást, akárcsak ha egy táncba kezdenénk. Egy utolsó táncba. Farkasom így ugyanezt teszi. A másik bestia a testvére, de már csak egy árulónak tekinti. Olyannak, akinek pusztulnia kell. Készenlétben állok, ha kell, előtudjam venni a fegyverem, de azt hiszem nem öt perc lesz, ami alatt végzek vele. Nem azért, mert olyan sokra tartom, hanem, mert majdnem százötven év választ el minket. Valaha nagyon sokra tartottam a bátyámat és habár ma már nem sokba nézem, vannak dolgok, amik érdekelnek. Bár nem fogok belehalni, ha válaszok nélkül pusztul el.
Másfél évszázada, állandóan mozgásban voltunk, sosem töltöttem túl sok időt egy helyen Rose-al, hogy ne találjanak meg minket olyan könnyen, egy esetlen kölyök farkassal nehéz lett volna harcolnom a fivéreim ellen, akik a nyomomban voltak az árulásom miatt. Rose pedig az volt, mint minden kölyök, nem hagyhattam, hogy a tűzvonalba kerüljön, és az életével fizessen érte. Nem mondom, volt, hogy valaki beért bennünket, volt egy két eset, ők holtan végezték. De közel sem voltak olyan jók, mint azok, akik kifejezetten Richard vérei, akiket ő tanított ki. De ez nem számít jelen pillanatban. Tekintetem végig hordozom Rhys-en felmérem őt magamnak, milyen is lett mióta nem láttam. Mennyit változott, mennyivel lett több vagy keményebb esetleg kevesebb. - Nevezz, aminek akarsz… - szólalok meg higgadtan, azt se kommentálom aminek Roset nevezi, meg fogja keserülni még ezt, de nem fogok vele feleslegesen acsarogni, mindig is hideg fejjel harcoltam, és nem engedtem, hogy az ilyenek elborítsák az agyam és a józan ítélő képességemet. Most sem fogok ennek engedni, a harag és a düh rossz tanácsadó, hibára sarkall és egy hiba egy tökéletesen képzett gyilkossal szemben végzetes is lehet, még akkor is, ha ő a fiatalabb. - Éppen te vagy az aki elfelejtett valamit… - Nézek rá. Igen, tudom, a mi fajtánk mindig egyedül dolgozott, de ha úgy alakult szövetségre léptünk valaki mással, ha úgy hozta a szükség, vagy lesből támadtunk, hogy a másiknak esélye se legyen. Azonban nem ez volt a célom a kérdéssel, már tudom, hogy valóban egyedül van, és nem célja élve elfogni, valóban meg akar ölni, dicsőséget akar magának azzal, hogy elviszi a fejem. Ismerem őt, tudom, mire vágyik, láttam felnőni, láttam küzdeni, láttam gyógyulni, szántam őt. Emlékszem egyszer leültem mellé, arcát könnyek áztatták, Richard alaposan elverte, több csontja is darabokra tört, talán még az egyik lábát vissza is kellett növesztenie. Ültem mellette, és pár jó szót szóltam hozzá, hogy tudja, hamarosan, jobban lesz, a fájdalom múlni fog. - Van egy mondás, miszerint szajhából lesz a legjobb feleség… - Nem húzom fel magamat, nem titok mi volt Rose mielőtt elhoztam a Pipacsból, és nos, amit csodálok benne, hogy nem szégyelli a múltját felvállalja, és nem zavartatja magát miatta, ami azért bátor dolog. Bestiám, pofáját nyalogatva, vicsorogva sétálja körbe a másikat, testvérek, ők ketten édes testvérek, és egykor fogadta és üdvözölte a másikat, néha játszott is vele, de most már csak fenyegetésnek tekinti a nőstényére nézve.
Ahogy végigmér, én is őt. Nem látom, hogy változott volna, de tudom, hogy mégis megtörtént. A családot lecserélte egy vörös loboncra, két kerek cicire és egy kemény formás kis női hátsóra. Elpuhult. Van valaki, akihez nyilvánvalóan kötődik, hiszen beharapta a nőt, a kölykévé tette és azóta is vele van. Csak meg kellett látogatnom ahhoz, hogy Jesse ide szaladjon, szinte azonnal. Fontos neki a nőstény, szereti, a gyenge pontja. Ergo Jesse nagyot változott. Már nem az a hidegvérű gyilkos, aki megteszi, amit meg kell tennie. Akkor kellett volna azt a nőt megölnie, amikor rájött, jobban vonzódik hozzá, mint más asszonyokhoz. Tulajdonképpen teljesen mindegy minek is nevezem, nem számít. Nem veszi fel, hogy cukkolom. Ezek szerint mégsem felejtett el mindent. Kissé összeszűkülő tekintettel figyelem őt, a mozdulatait. Ugyanolyan higgadt vagyok, mint ő, a hangom nyugodt, mintha csak az időjárásról beszélgetnénk. - Megint magas lóról akarsz kioktatni, pedig az ehhez való jogot már rég elvesztetted. - nem felejtek el semmit. Nem én vagyok az, aki elfelejtette, hogy Richard mit is tanított nekünk. Nem én felejtettem el, hogy a falka és a család az első. Jesse viszont annál inkább. Nem tud kihozni a sodromból, biztos vagyok a tudásomban. Sokáig tanultam, hogy a legjobb legyek, jobb, mint ami ő valaha is volt. Kölyök voltam még, csak egyszerű kisgyerek, egy taknyos, amikor vigasztalt, mert Richard bántott, edzett, foglalkozott velem. Rég volt, nem mostanában. - Na igen... feleség. Családalapításra adtad a fejed... - egyszerű megállapításként közlöm a dolgot. Az a szórakozóhely a kettejük nevén van, könnyű volt így megtalálni őket. És nem volt nehéz azt sem kitalálni, hogy a nő a felesége, ugyan mi másért viselné Jesse nevét?! Folytatjuk a sétálást, de tulajdonképpen nem azért jöttem, hogy randizzunk, szóval itt a vége a dolognak. Leveszem a kabátom és intek neki, ha akarja, tegye meg ő is. Nem fogok semmit sem elkapkodni, Jesse nem olyan célpont, mint bárki más. - Ha fegyvert rántok, te is - érzem, hogy van nálad -, és akkor kommandózhatunk az erdőben, egymásra lövöldözve, ami nem túl méltó hozzánk. Még hozzád sem, áruló létedre. Azt javaslom farkasként rendezzük le. Feltéve, ha van benned ennyi tisztesség. - nézek rá, de megállok a további vetkőzésben. Ha fegyverekkel akar nagyfiút játszani, nekem az is megteszi, azonban kissé méltatlannak érzem. Ha nem lett ügyetlenebb az évek alatt, akkor piszkosul jól lő, én szintén. Szóval a vérvonalunkat és tudásunkat kihasználva ugrabugrálhatnánk, amíg egyikünk nem vét, vagy farkasként rendezzük a dolgot, ami sokkal inkább való hozzánk. A döntés az övé. Nekem teljesen mindegy, hogyan hal meg.
Én is tudtam, hogy akkor és ott kellett volna megölnöm Roset, mikor meglátott, de nem tettem meg, mert nem akartam, hogy meghaljon és elvesszen az a vidám és üde színfolt a Pipacsból mait ő jelentett, vonzódtam hozzá és akartam őt. De ezt nem fogom elmagyarázni Rhysnek. Ahogyan azt sem, hogy mit jelent nekem Rose, miért lett az ami, ezt nem kötöm az orrára felesleges is lenne. Attól, hogy érzek és ragaszkodom hozzá nem puhultam el, sőt, keményebb lettem, hiszen miatta még inkább ölök bárkit, aki veszéllyel fenyeget. Ha Richard jön utánam, őt is a másvilágra küldöm hidegvérrel. Ő cukkol engem én nem ragálok rá, én visszaszúrok, ő sem veszi fel, látom, valamennyit azért tanult, hogyan is kell higgadtnak maradni, méltónak hozzánk, hiszen a mi fajtánk legendásan hidegvérű és könyörtelen, nem illene a szakmánkhoz a hírtelen felindulás. - Sokat beszélsz. – Szúrom neki oda, miközben lépek még néhányat, körözünk, szinte mintha táncolnánk, lépteink könnyűek, ruganyosak, hiszen ragadozók vagyunk, a legkeményebbek, a leggyorsabbak. Tudtam, hogy ha itt maradunk előbb utóbb valaki beér minket, és meg kell vele küzdenem, az, hogy ő lett az első sok mindnet elárul, és kíváncsivá is tett mivé fejlődött mióta nem láttuk egymást? Következő kérdésére nem válaszolok, ehhez semmi köze sincsen, a leghaloványabb sem. Persze, nem volt nehéz kitalálnia ki nekem Rose, a nevem viseli, nem változtattam meg, hiszen jól tudom, semmi értelme sincsen, mert név ide vagy oda, úgy is megtalálja a mi fajtán a célpontját. Nem számít semmit sem, milyen nevet viselünk. - Micsoda gavallér…- jegyzem meg, miközben leveszem én is a dzsekim, mikor ő is ugyan ezt teszi, ledobom nem messze magam mellé. Ahogy elnézem őt, tudom, hogy a derekén van a pisztoly, ahogy nekem is, nincs rajta fegyvertartó hám, vagyis szak övre erősíthető tokja van nem több mint ahogyan én is szeretem. - Elfogadom, lássam mi lett belőled, kölyök. – Szólalok meg, és ha ő vetkőzik, én is megteszem, és egy fa tövébe hajítom le a pólóm is, ahogyan a többi holmimat, figyelem őt, nem hagyom elveszíteni a szemem elől. Ahogy ezzel megvagyok, már fel is öltöm teljes vérfarkas alakom, az ő bestiája szinte tökéletes mása az enyémnek, csak az a halovány fehér folt jelzi, hogy nem vagyunk teljesen egyformák. Emlékszem, még arra milyen volt kicsinek a bestiája, kis szőrös gombóc, esetlen. Nem várok, minek várnánk, felé vetem magam, hogy ne tököljünk tovább, minek? Az eső közben csepegésbe fog, hogy később küzdőterünk csússzon és vérünk elmossa, mintha a természet úgy döntött volna, eltakarít majd utánunk.
Mulattat, mikor azt mondja sokat beszélek és hagyom, hogy ez egyetlen pillanatra kiüljön a vonásaimra. Ha akartam volna, felhúzott pajzzsal várok rá és messziről lövöm ki, ahogy valószínűleg ő is megtette már számtalan alkalommal, egy-egy célpontjával. Nyilván akkor nem kellett volna egyetlen szót sem beszélnünk. Keménynek mutatja magát, megrendíthetetlennek, olyannak, aki nem beszél sokat, mert az felesleges. Ugyan Jesse... tényleg ezt akarod játszani? Ez már tényleg vicc számba megy. Neki van egy sebezhető felülete, amit csak meg kellett közelítenem ahhoz, hogy a karjaimba repüljön... Én ilyen felületet sosem engedtem meg magamnak, mint ahogyan a legtöbbünk sem. Mintha őt nem is Richard nevelte volna fel. - Némaságod sokkal beszédesebb, mint gondolnád. Amint végeztem veled megkeresem a feleséged és elszórakozom vele, amíg hazaviszem. - azt hiszi azzal, hogy nem reagál, vagy figyelmen kívül hagy mondatokat, sokkal ridegebbnek tűnik? Ugyan... azzal, ha nem mond semmit, éppen azt okádja a képembe,hogy sokkal fontosabb neki a nő, mint bármi más. Bár ez eddig sem volt nagy titok, egy falkát elárulni nem kis dolog. - Mintha meglepne... Elfelejtetted, hogy Richard kicsoda... - az anyám ugyan szajha volt, de ő csak addig volt az életem része, ameddig a világra hozott. Richard ereiben nemes vér folyik és a neveltetése is megvolt hozzá. Ezt adta át, sok minden mással együtt is. Jesse úgy tűnik sokkal több mindent felejtett el, mint azt hiszi. Nem veszem fel, hogy kölyöknek nevez. Nem vagyok már kölyök, akkor sem voltam már az, mikor még velünk élt, mielőtt elárult volna minket. Folytatom a vetkőzést, a kést kiveszem a tokjából és a földbe hajítom, amibe beleáll és onnan meredezik ki. A fegyver tokot is leveszem és kicsit arrébb kerül a földre, a dzsekimre. Aztán egyetlen könnyed mozdulattal veszem le a pólóm, majd a bakancsom, a farmerem és minden más egyebet is, hogy aztán váltsak. Megrázom a vastag, tömött bundám, majd Jesse felé acsargok, aki a következő pillanatban már repül is felém. Vérvonalamat kihasználva ugrok én is, hogy aztán valahol a levegőben akaszkodjunk össze és így zuhanjunk a nedvesedő földre. Tépem a bundáját, ahol bele tudtam marni és a mancsomat is felé lendítem és az oldalába akarok kapni. Régen nem vagyok már kezdő és Jessevel ellentétben én nem meneküléssel töltöttem az elmúlt másfél évszázadot...
Nem várok rá, nem írok le újabb köröket vele, egyszerűen támadásba lendülök, elrugaszkodom a földtől, és a levegőbe lendülök, ugrással szelem át a kettőnk közötti távolságot. Nem beszélgetni jöttünk ide, dolgunk van a másikkal. Én pedig úgy gondolom, ideje lerendezni minél hamarabb nem érek rá vele napokon át szó párbajozni. A levegőben találkozunk össze, és csapódunk a másiknak, azonnal rá fogok, és ahol elérem, ott vágom, belő a karmaimat, hogy a húsába marhassak bele, állkapcsom a torkát keresi, át akarom harapni a nyakát, kitépni a gégéjét. Most nincs helye elmélkedésnek taktikázásnak és egyebeknek ez csak a puszta harc két bestia között, akik egymás életét akarják kioltani. Lezuhanunk a földre, ahol a fű már nedvesen fogad bennünket, a Hold már nem látszik a vihar előszele megérkezett, szél rázza a fákat és eső áztatja a talajt, valahol messzebb villám is cikázik az égen morajlása hosszú másodpercek múlva érkezik csak meg. Oldalamon az ezüst okozta seb még nem tökéletes, érzékeny még, hiszen emberi tempóban gyógyul, de már nincsenek benne varratok. Morogva, tátom el a pofám, és tépek bele újra a bundájába, ami ugyan olyan vastag és tömött, mint amilyen az enyém is. Mind kettőnk farkasa ugyan annak az alfának a kölyke, hát nem sok közöttünk a különbség. Jobb mancsommal végig szántok a bal oldalán, egy két bordájában megakadnak időnként a karmaim, és hallom, ahogy a csontokhoz koccannak. Ahogy elér az oldalam, és bele mar a begyógyult, de még érzékeny sebbe, ellököm magamtól, és hátrább ugrom, megrázom magam, megnyalom a pofám és a fogaim, hogy vicsorogva, újra támadhassak. Vele ellentétben, valóban nekem már van mit vesztenem, de nem bánom, hogy Roset választottam a falkám helyett, változatosabb az életem mióta a nő velem van, és sok mindenem lett, ami előtte nem volt meg. Nem vagyunk egyformák és mindannyian másra vágyunk. Az én élete így alakult, hirtelen döntöttem, nem gondolkoztam, csak engedtem akkor a birtoklási vágynak.
Karmai a vállamba marnak, de nem kell félteni, viszonozom a szívességet, agyaraim a bal válla felé kap, így kerülve el, hogy a torkomat harapja ketté. Felszántja az oldalam, de nem vagyok rest én sem az övét, amire ellök magától. Most vagy olyan pontot találtam el, ami egyébként is érzékeny, vagy elpuhult és nem bírja olyan jól a fájdalmat már. Pedig Richard szó szerint belénk verte, hogy a fájdalom nem egy olyan dolog, amit fel kell, hogy vegyünk, vagy foglalkoznunk kell vele. Nem hiába tört össze annyiszor és nem hiába tette ezt meg előttem Jessevel is. Érzem, hogy milyen mélyen szántott az oldalamba, de nem foglalkozom vele különösebben. Az ég dörögni kezd, villámok is cikáznak olykor és az eső egyre kérlelhetetlenebbül kezd el szakadni. Nem baj ez, legalább elnyomja a zajokat, amiket kelt a harcunk és elmossa a vérünket, és minden szagot is, amit itt hagyunk. Vicsorgok és ő is, majd újratámad és én is. Most azonban nem ugrom, mancsaimmal keményen támaszkodom meg a földön, majd nekilódulok, hogy a gyorsaságommal és az erőmmel, a testem súlyával lökjem őt fel. A mancsába próbálok kapni, törni a csontot a karjában, míg jobb karom karmai a hátát szántanák fel, egészen a gerincig hatolva, tépve fel a bőrt. Orromat betölti mindkettőnk kiserkenő vérének, az esőnek és a természetnek a szaga, a nőtényé, akivel Jesse elhagyta a falkát. Végezni akarok a bátyámmal és nem pedig hazavinni őt, és ezért hajlandó vagyok bármit megtenni.
A vállamat célozza, így elengedem, hogy elhúzódhassak tőle, több hely kell a manőverezéshez, és nem akarom neki felkínálni a vállamat szétmarásra. Ennek köszönhetően el kell őt engednem, hogy elhúzódhassak tőle. Nem a fájdalom a bajom, hiszen azt jól tűröm, és harc közben pörget az adrenailn is, ami miatt tompábban érzem a fájdalmat, mint a nélkül. Mind a ketten felmarjuk a másik oldalát, mind a ketten a másik bordáin zongorázunk végig, ő megtalálja a sebemet, amit ezüst okozott és csak nem régen forrt be, íz plusz fájdalmat okoz, hiszen érzékenyebb még, ekkor taszítom el őt magamtól. Mind kettőn oldalából patakzik a vér. Megrázom magam, mintha ezzel elűzhetném a lüktetést az oldalamban, de nem habozok, tovább újra támadok és ő is, két hatalmas bestia ront újra egymásnak, én a torkát akarom, ő a mancsom támadja meg. Kitérek előle, oldalra csúszom, és úgy támadok neki, de a fű csúszós a vértől és az esőtől, így az ív nem úgy sikerül, és sutábban érkezem. Ha neki sikerült megtartania az egyensúlyát elkaphatta a bal mancsomat, miközben azzal próbáltam magam megtartani. Ha ez megtörtént neki támadok, jobb mancsom vágom a pofájába, hogy a szemét marhassam ki, az elég érzékeny ahhoz, hogy eleresszen, közben a jobb hátsó lábammal az ő bal hátsóját akarom kikaszálni, hogy elessen, és feltárulhasson előttem a hasa. Azt akarom felszántani, hogy a beleit kiontsam. Mindeközben az eső kérlelhetetlenül ömlik ránk, a villámok kezdenek a fejünk felett cikázni, rontani a látási viszonyokon, a fű már ragadós sárral keveredik, és mind a ketten már mocskosak vagyunk a vértől és a földtől is. Átkozott eső, hibázásra készet mind a kettőnket ilyen közel a másikhoz, ennyire összeakaszkodva. Én elestem, megcsúsztam ő elkapott, de ő se sokáig maradhat állva, a csúszós vackon, amennyire belemartam a pofájába, hogy eleressze a mancsomat.
A vállába marnék, de elenged és elhúzódik, így ez most elmarad. Az oldalam lüktetve ég és fáj, de nem foglalkozom vele, nem érdekel. Jesset figyelem, egyetlen percre sem hagyom szem elől téveszteni, tudom, hogy milyen a stílusa, edzettem vele is éppen eleget, és ez nem változik meg az idők alatt. Azt gondolnák sokan, hogy nincs különbség verekedés és verekedés között, pedig mindig mindenkinek megvan a maga stílusa és hiába nevelt és tanított minket ugyanaz a farkas, mégis máshogy harcolunk, benne van a saját stílusunk, olyan mozdulatok, ami csak ránk jellemzőek. Oldalra csúszik, hogy kitérjen, támad és csúszik, ahogyan én is csúszkálok a vizes, sáros földön. Elkapom a mancsát és ráharapok, nagy erővel, remélve, hogy csontját töröm, azonban sokáig nem tudom ropogtatni, mert a képembe mar. A szemeimet összeszorítom, így a szemgolyóm ugyan megmarad, de felszakad a bőr a képemen és a vérem mindenfelé folyik. Eleresztem a mancsát és próbálom kinyitni a szemem, de a saját vérem vakít el, és ennek köszönhetően sikerül kirúgnia a hátsó lábamat. hangosan puffanva találkozom a földdel és így sajnos szabaddá válik a hasam, ahol sokkal kevésbé dús a bundám. Ha lecsapott, akkor sikerült felszántania és effektíve, ha elég mély volt a csapás, akkor kizsigerelnie. Előbb végigszalad rajtam a fájdalom, aztán már csak a zsibbadás és az, hogy fázom. Kitágult pupillákkal nézek Jessere. Elvileg azért jöttem, hogy hazavigyem a fejét és némi eső és egy seb miatt a képemen, amiből a vérem a szemembe folyt, most itt maradok. Érzem, hogy egyre nehezebb levegőt vennem és a vérem pulzálva ömlik ki a testemből. Visszaváltozom és Jesse nyakába kapaszkodok, hörgés hagyja el a torkomat. Hát utolér a vég, amivel egyedül nézek szembe.
Az eső úgy fest, nekem kedvez, a saját vére vakítja el, ahogy felmartam a képét, így sikerült, kirúgnom alóla a lábamat. Majd fájó mancsomra támaszkodva, támadtam rá újra a hasát szántottam fel, egészen a szívéig, bár a bordákat nem törtem át, viszont a zsigeri útnak indultak kifelé, nem valami szép látvány, és ezt segítség nélkül nem fogja tudni begyógyítani. A nyakába marok, rászorítok, és megsebzem az ütőeret is, de ahogy a nyakamra rakja a kezét és érzem, hogy vissza változik, úgy én is vissza veszem emberi formám, és a nyakára rakom a kezem, próbálom leszorítani a lüktető eret amiből pulzál a vér. Furcsa látvány lehetünk, két férfi meztelenül egymás nyakán vannak a kezeik, az egyik térdel a másik fekszik, és mellesleg a hasfala nyitva a mellkasáig. Nyelek egy nagyot, és közelebb húzódom hozzá, ő hörög, én a hasára szegezem a tekintetemet, de azzal nem lehet mit tenni, felszántottam, és a zsigerei elindultak kifelé, ezen az sem segített, hogy emberi formát öltött, a nyak sebe miatt el se tudnám vinni orvoshoz, nem tudom neki elkötni úgy, hogy ne vérezzen el, hiába van a közelben a kocsim. Itt helyben kellene valakinek ellátnia. Aztán belenézek a szemeibe újra, nem, nem gyengültem el, hogy azon gondolkozom, hogyan lehetne megmenteni az életét. Csak így ahogy érzem a vérét, ahogy érzem, lassabban lüktet az ér a kezem alatt, eszembe jut a kölyök, a kisöcsém, aki volt valaha. Akit néha összeszedtem, mikor Richard összeverte és megtépte, aki mellett néha ott maradtam, mikor könnyek áztatták az arcát, és szipogott, mert végtag visszanövesztést tanult, és apánk emiatt letépte az alkarját. Ott térdelek mellette és a szemeimbe fúrom a magamét, nézem őt, ahogy az élet lassan elszáll belőle. A bolond az életemért jött és én vettem el az övét. Szánom őt, azért, amit tett, csak azért jött egyedül utánam, hogy kivívja magának apánk tiszteletét, aki nekem csak a vérvonalbeli, de neki a vérszerinti is. Ostoba elképzelés vezette el hozzám. Aztán nyelek még egyet. - Elmondtad neki, hogy megtaláltál? – Kérdezem meg tőle, miközben elszorítani próbálom az eret a nyakán, hogy ne vérezzen el azonnal, az eső lemossa mind kettőnkről a mocskot, lassan tisztára mos bennünket. Amikor elhagytam a falkát nem gondolta bele abba, hogy kinek okozok csalódást vagy egyebet, ki mit fog gondolni, egyszerűen nem érdekeltek egy kicsit sem. Most sem érdekelnek, csak annyira, hogy tudjam, mire számítsak, jönnek még többen is, mert már tudják hol vagyok?
Amikor a nyakamba mar, azt már szinte meg sem érzem. Az eső szakadatlanul zuhog, lemossa a képemről a vért és kicsit olyan, mintha az életet is kimosná belőlem. Visszaváltok és ezzel együtt ő is. Már nem markolom a bundáját és nem is szorítok a nyakára, valahol a nyaka és a válla találkozásánál kapaszkodok belé. Engem nem öntenek el az emlékek, tulajdonképpen alig érzek valamit a hidegen a kívül, ami egyre inkább ragad magával. Remegni kezdek, nem szándékosan. Gondolom, ahogy a vérem távozik a testemből, ez lehet a reakcióm rá. Jesse keze a nyakamon, de érzem, ahogy minden egye szívdobbanásommal újabb adag vér folyik ki a testemből. Kérdésére utolsó erőmből még egy vicsorszerű vigyorba torzul a szám, amiben szépen lassan felgyülemlik a saját vérem. Érzem a fémes sós ízt, amit már annyiszor, életem során. Azt akarja tudni, hogy Richard tudja-e, hogy itt vannak. Félti a seggét, meg a ribancáét és most azt hiszi, csak azért, mert megpurcanok, majd jó útra térek és tisztességesen bevallom neki, hogy elmondtam-e apánknak, hol keresse őket vagy sem. Na nem Jesse. Ebből nem eszel. Még egyszer összeszedem minden erőmet és a saját véremet köpöm az arcába. Ez a válaszom arra, hogy alhat-e nyugodtan vagy mostantól örök paranoiában kell élnie... Ezután már csak azt érzem, hogy elnehezednek szemhéjaim, majd lecsukódnak és már nem érzem, hogy fáznék...
A kis rohadéknak volt képe vérrel pofán köpni, ami kissé meglepett. Nem számítottam arra, hogy ezzel fog jönni, bár abban sem voltam biztos, hogy jelen pillanatban méltóztat válaszolni. Viszont ez a reakció valahol meglepett. Vicsorba torzul a képem, és elveszem a kezem a nyakáról, feltépném a torkát, de felesleges. Kitörlöm a vért a szemeimből, amit beleköpött a képembe, és a lecsukott szemeire nézek, a nyakára visszarakom a kezem, de pulzust már nem találok egészen haloványát sem, így a sarkaimra ülök, és az ég felé fordítom, a tekintetemet hagyom, hogy az eső lemossa a képemről a vért, aztán felállok mellőle, és lenézek rá még egyszer utoljára. - Idióta! – Morranok fel, majd mezítláb elindulok arra ahol a ruháim hagytam. Elkezdek felöltözni, a nedves ruha a nedves bőrre, nem egyszerűen csúszik fel, de végül megoldom, utána a dzsekiből bányászom elő a telefonom. Félig bőr félig farmer, így a zsebe nem ázott be, a telefonom megmenekült az esőtől, elsőnek Rose-nak hagyok egy üzenetet. Miközben elindulok vissza az öcsém testéhez. - Később megyek, még el kell tüntetnem, ami belőle maradt. Jól vagyok, viszonylag. Később beszélünk, otthon. – Az oldalam szúr és éget, és valahogy el kellene állítanom a vérzést, nem leszek szép látvány, ha legyengülök a vérveszteségtől, amit ez a seb okot, de pillanatnyilag nincs jobb ötletem annál, mint hogy az öcsém pólóját szaggatom szét és abból és a magaméból csinálok hevenyészett kötést magamnak, ami nem megy könnyen. Ez után felveszem a dzsekim, hogy valamennyit védjem a sebemet, a telefont visszateszem a zsebembe. Végig nézek Rhys tetemén, és végig gondolom, mi a fenét kellene vele tennem, elsőnek elkel innen takarítanom, nem maradhat itt, nem találhatja meg egy ember sem. Ahhoz viszont a kocsimig kell elvinnem. Mindenek előtt elmegyek a cuccáért, és megnézem, mi van nála. A holmiját magamnak akarom, át akarom nézni, mit hozott magával, mi használható és hátha ráakadok valami nyomra azzal kapcsolatban, hogy üzent-e már Richardnak, hogy megvagyok. Az oldalam fáj és érzem, hogy a mozgást nem díjazza, de muszáj lesz eltakarítanom innen valahogyan Rhyst.
Tökre in medias res... Mint valami utolsó suttyó, elhagyott, büdös csöves, úgy bolyongtam az esti, kormos felhők alatt... végig az országút mentén, végig a padkán, mintha feltett szándékom lett volna helyből öngyilokká lenni. Ja persze... gondolod te. Én meg kurvára kiröhöglek! Még mindig "őt" kerestem. A lányt... a képről. De lassacskán már kezdtem belefáradni. Fairbanks hideg. Hidegebb, mint az esős Seattle... Talán már vagy egy órája koptattam a koszos aszfaltot, mellettem jó pár autó eldöngetett a maga búgó, dörmögő hangján. Némelyik még egy jó adag mocskot is szórt rám, de jó. Ellenben... néhány kilométer után édesen zengő motor zajokra lettem figyelmes. Több is volt, kutya legyek - farkas mivoltomat elhagyván -, ha ez nem valami illegális összejövetel! Volt vagy ötven verda... az kurvaisten! Aztán mindez egyre csak közeledett; vagyis én... És már a tenyerem is pattogni kezdett, benne ezernyi ér jelezte az adrenalin szélsebes feltámadását. Jobb vagyok, mint a sokat emlegetett Jézus!
Már a fák oldalában lépkedtem, ahogy végül sikerült kiszúrnom azt a marha nagyszabású rendezvényt, ami elém tárult. Nem tévedtem: több tucat járgány búgott tőlem alig pár méterre. A pajzsomat izomból fel is tekertem, fene tudja kik-mik járkálnak ilyenkor errefelé... Lehet, hogy elhagytam az agyam, de volt időm újra pakolni a védekező dolgokat. Ezek egyébként is ösztönből jönnek. Na de visszakanyarodva... A tekintetem ide-oda rohangált, mint a mérgezett egér, kerestem-kutattam... lopni akartam. Hogyisne akartam volna?! Mindegyik autó önmagába véve is kincsnek számított, és bár mostanában nem megbízás gyanánt kötöm el őket: a magam szórakoztatására mindenképp jól jönnek. Aztán majd lepasszolom őket...
Így esett, hogy több percet felemésztő várakozás után, kiszúrtam egyet. Egy egész szépet... kedvemre valót! Aztán meg mit tököltem volna még? Olyan gyorsan mellé kerültem, hogy csoda volt, hogy nem cirógatott meg! A gazdája pedig...? Ugyan már, sehol se volt! Legalábbis mertem remélni ,hogy addig nem is bukkan fel - mert kár a felhajtásért -, ameddig nem végzek. Sietősen kapartam bele a zsebembe, hogy két másodperc alatt felpattintsam a remekre szabott szerszámaimmal a zárat. Ez pipa is volt... Töredéknyi perc volt csupán, és már a kormány előtt találtam magam. Jobban mondva: félig alatta, ahogy a drótokat igyekeztem összecsókoltatni. Annyira rutinosan ment, hogy a verda egy pillanat alatt beköszönt, édesen duruzsolni kezdett, majd már nyomtam is rá a gázra. - Gyerünk kicsim, ne hagyj cserbe! - markoltam rá a kormányra, és már forgattam is meg kilencven fokba, hogy úgy párologjak el a színtérről, mintha sosem jártam volna ott... Bár, meglehet: kicsit hangosabban bőgettem a motort... meglehet, így is akartam... Elvégre: elég nagy móka elkötni egy verdát... de még nagyobb, ha a tulaj tajtékozva utánam ered! Akárhogy is... nekem már jól alakul az estém!
Az esti verseny Ryan műve volt, ő szervezte, én ott se voltam a kezdésénél, most is csupán beugrottam, mert azért szeretem látni, hogy minden úgy megy, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Tudtam, hogy az öcsköst nem kell félteni, ő is jól le tudja vezényelni és mindenre odafigyel, de egy kezemen meg tudnám számolni, hány olyan verseny volt, amit kihagytam. Ash-nek megígértem, hogy egyre majd elhozom, ez viszont még nem az az alkalom, most épp csak kiugrottam körbenézni. A zene dübörgött, messzire szállt az éjszakában, a motorok bőgtek, az alkohol szép ütemben fogyott, egyre lelkesebben és nagyobb tétekben fogadtak, szóval minden a legnagyobb rendben volt. Fekete dzseki, póló, bakancs és sötétkék nadrág, csak a szokásos, meg az ezüstök voltak rajtam, bár már kezdtem az Angry Birdsös pizsinacim után vágyni, szóval ideje volt a távozás híres mezejére lépni, mielőtt a lüktető dallamok és a nagy zúgás, csikorgó fékek és hangzavar mellett is álló helyemben elalszok. Rohadt fáradt voltam, mostanában nem sokat aludtam, akkor is inkább félálomban voltam. Szedhetnék altatót, de kösz, inkább nem akarok gyógyszerfüggő lenni, van elég hülyeségem, nem kell plusz. Elindítottam egy kört búcsúzóul, aztán mentem... volna, ha nem állít be elém a repedt fazék módjára vigyorgó öcsém. Baromi jó kedve volt, ami oké, de valami azt súgta, hogy - megint - rajtam szórakozott. Sóhajtottam és elnyomtam egy ásítást. - Ne kímélj. - Tudsz róla bátyus, hogy fél perce megfújták a kocsid? - Ezt úgy mondta, mintha nyertem volna a lottón. - Mondjuk sokat szöszölt vele, de már megint nem nyomtad be a riasztót, mi? Most mi lesz, gyaloggalopp és vágta utána, vagy szólunk a nemlétező légi egységünknek és lebombáztatjuk? Vagy állunk még itt fél percet, hátha közben már árkon-bokron túl lesz vele. - Megállíthattad volna - mondtam, s már indultunk is a kocsijához. - És mondjak le egy autós üldözésről? - vigyorgott pofátlanul, amire már az én szám sarka is megrándult. Bepattantunk a kocsijába, ő vezetett, már csak azért is, mert ő - velem ellentétben - látta, merre kóborolt el az Audim.
A Három Medvénél pillantottuk meg, pedig a tolvaj jobban tette volna, ha azonnal elhagyja vele a városnak a környékét is, már ha meg akarta tartani és nem csak engem túráztatott fölöslegesen. - Megvárlak. - Felejtsd el, menj vissza, nem sokára én is megyek... Vitatkoztunk arról egy pár sort, hogy ki megy, ki marad és miért, végül kiegyeztünk, hogy ő odébb áll, de nem megy messzire, én meg megfogadtam, hogy ha gáz lesz, sikítok érte, mint egy megmentésre váró hercegnő. Kiszálltam, ő pedig odébb gurult. Körbejártam a kocsim, kicsit szimatoltam, majd bementem a fogadóba és az autónál érzett szag alapján tájékozódtam. Farkas vitte el, naná. A pajzsomat már kint felhúztam, épp csak annyi rést hagytam rajta, amennyivel még tudtam tapogatózni. A pultnál ült, hát odacammogtam, letettem magam mellé és kértem egy korsó sört, majd felé fordultam. - Legközelebb előbb a kulcsot lopd el, úgy nem kell szétcseszned a vezetékeket és hazavágnod a zárat, gyorsabban is indul és feltűnésmentesebb.
Fincsi egy terepjáró. Legalábbis elég jól dobbant a kanyarokban. Mondjuk, én mindenképp állítanék rajta itt-ott, kicsit köhögős ez a motor, de élvezhető... Ezen pedig egész jól elszórakoztam, ahogy csak kattogott bennem a megannyi gondolat ötlet - még ha nem is szándékoztam volna megtartani a verdát -, míg végül el nem értem a Mackóig. Mostanság itt tanyázom. Legalábbis... jobb híján - na meg emlékek híján - ez tűnt a leglakhatóbbnak. Egész jól be is illeszkedtem a sok emberi szag, és balfaszság közé, ami egy ilyen csehóban járatos. Szóval nemes egyszerűséggel lefaroltam a parkolóba, majd komótosan becsaptam a kocsi ajtaját magam mögött. Seeemmi feszkó apukám...
- Jack! - löktem be a fogadó ajtaját, mint aki hazaért - és hát mondjuk, hogy így is volt - , majd ledobtam magam a pult elé. - A szokásos? - kérdezte sűrű borostája alól elővillanó csámpás vigyorral. - Hát mondjuk... - billentettem oldalra a fejem, és egy egész pillanatra még fel is vijjogtam, mint egy ütődött. Na... szaporán! Aztán csend. Legalábbis részemről, mert hogy a tömény füstben, és lapos fényben úszó, alkohol ittas hely bizony nyüzsgött. Már meg se lepett... A söröm pedig - kész öröm - még időben is kiért, habos volt, jeges... épp ahogy szeretem. Noha, párszor már eljátszottam a gondolattal, hogy lehet nem is szeretem valójában. Franc tudja... Mindenesetre jelenleg igazán ínyemre való volt, így nem is vártam tovább. Sietősen lehúztam legalább a felét (de a negyedét biztosan!), mikor ismerős szag csapta meg az orromat. Na nem a figura volt ismerős, aki hordozta; de ezt a dög szagot ezer közül is felismerném. De nem mozdultam... Holott már biztos voltam benne, hogy ő maga is felfigyelt rám. Jól van kiccsikó, a pajzsom a helyén. Gyere csak... Az már mondjuk jobban meglepett, hogy valóban mellém csapta le a jó isten, és még nagyobb meglepetéssel járt az, hogy sikerült az ő verdáját megfújnom.
Felkacagtam. Csak lazán... csendesen. - Valóban. Egyszerűbb. De hol marad az élvezet? - fordultam felé kisebb hatásszünetet követően, félvállal, lezseren, továbbra is a markomba szorongatva a korsóm fülét. - És nem mellesleg... csak úgy magunk között. - libbentettem meg mutató ujjamat, elválasztva a korsótól, jelezvén így is, hogy iiigen, ránk gondoltam - Ki mondta, hogy feltűnés nélkül akartam távozni? - vigyorogtam továbbra is, egész pofátlanul; beleszippantva a levegőbe. - Egyébként... büdös vagy. - vontam vállat egykedvűen (enyhén utalva arra, hogy tudom milyen alomból jött), lehúzva a maradék italomat is, aminek talpazata finoman koccant az erős pult lapjára. - Amúgy, nem csesztem szét se a vezetéket, se az ajtót. Ne vicceskedj... Úgy nem lenne rajta haszon! - dőltem hátrább a székben, még egy kicsit a hím felé fordulva. Részemről tökéletesen higgadt voltam, ezt pedig az arcomra mázolt, elbarmolt félvigyor is jelezte. - Egyéb gond? Vagy van kedved inni? Pénzért van ugyan, de aki audit nyalogat, annak csak nem akkora kunszt kidobni pár zöldhasút. - húztam fel egyik szemöldökömet kétkedőn, flegmán vonva meg oldalra a szám szélét. Csak szívtam a vérét... és mennyire jól szórakoztam rajta...!
- Ott, hogy orrba vágtalak volna, ha észreveszem, hogy épp kizsebelsz. - És észrevettem volna, ez volt a szakmám, elég kínos lenne, ha nem tűnne fel, vagy piszok jól elterelték a figyelmem, amire azért ilyen helyzetben szintén befizetek. Minden nagyképűség nélkül. - Mókásabb lett volna. Elhúztam a szám és felvontam a fél szemöldököm. - Hát hogyne - bólogattam nagy bőszen arra, hogy direkt feltűnően lépett le. Én is ezt mondogattam mindig anno, amikor bénáztam. - Akkor remélem most örülsz nekem és annak, hogy visszaveszem a kocsim - mosolyogtam rá hasonló módon pofátlanul, mint ő énrám. Aki látott minket könnyen azt hihette, hogy régi jó cimborák vicces sztorikat mesélnek egymásnak. Nos nekem vicces volt, mulatságosak az ilyen fazonok, már csak a kérdés, hogy vele, vagy rajta mulatok. Marhára nem mindegy ugyanis - nekem mondjuk az. Lehet neki is, úgyhogy ezzel kár foglalkozni. Hm, annyira "bűzlök", hogy még a pajzsán keresztül is érzi, az már azért derék! - Vagyunk még ezzel így egy páran a városban, jobb ha nem finnyáskodsz. - Ittam a sörömből, én még a felénél jártam, de nem éreztem késztetést belehúzni, látva, hogy ő felhajtotta. - Vagy kimosdatsz? - vontam fel a szemöldököm, szám sarka pedig megrándult, ahogy elképzeltem, hogy megpróbálja. - Negyven fokon ideális a mosásom, és jó hír, hamar száradok. Nem cseszett szét semmit? Pompás, legalább nem kell a javítással szenvedni, de az fix, hogy lopásbiztossá teszem ezek után. Lehet nem kottyanna meg egy újat venni, de semmi kedvem hozzá az az igazság. - Ezen amúgy se lesz - mondtam mintegy mellékesen. Persze, majd hagyom, hogy tovább furikázzon vele és eladja, mi? Hogyne. Az anyagi helyzetem saccolgatására felnevettem. - A saját pénztárcádban matass. Már ha van. Megittam a sört, odatettem a pultra az árát, nem akartam sokáig maradni, már így is több időt pocsékoltam, mint terveztem, de valami még érdekelt. - Miért akartad, hogy megtaláljalak? - Ha a feltűnés volt a lényeg, ahogy állítja, és tényleg nem bénázott, amit kétlek, akkor csak el akart érni ezzel valamit. Csak jó volt valamire ez az egész, azon felül, hogy engem ideráncigált.
Felröhögtem. Csak mértékkel ugyan - elvégre egy fogadóban voltunk, nem kell a feltűnés -, de egészen pimaszul. Még hogy orrba vág! Ahhoz még nekem is lenne egy-két hozzászólásom. Persze csak arrogánsan bólogattam rá, amolyan jól van Miki Manó toljad csak a hülyeséget! - Hát persze! - vágtam rá izomból, leküldve egy nagyobb kortyot a torkomon. - Bár... egyelőre nehezen viszed el a verdát. De próbálkozhatsz. - vontam vállat, lecsapva - csak érzéssel - a korsómat a pultra. Ajkaimon hamiskás, elégedett vigyor úszott, előre vártam már miként változik az újdonsült "cimborámnak" az arca, ha elkezd azon agyalni, miért is vinné el nehezen - jelenleg - a járgányát. Marha jól szórakoztam! - Nem, nem. Szarba nem nyúlok, haver. Mosasd ki magad egyedül, hidd el, nem árt. - villantottam egy széles ezerfogas mosolyt. Egyébként rohadtul nem érdekelt a szaga. Nem ő az első akin érzem, de látszólag még ezen is rohadt jól elszórakozom, szóval belefér. - Még lehet. - fordultam ezúttal majdnem teljes testemmel felé, egyik könyökömet fenn felejtve a pulton. - De sokat nem perkálnak a mezei verdákért. Szóval, megtarthatod. - biccentettem oldalra a fejemet, félvigyorba ölve ajkaimat. Egyébként sem akartam eladni a kocsiját, nem is értem mit rinyál. Tényleg kezdőnek néz, de mókás! Ráhagytam... Hisz, amit akar. Ha meg akarom fújni a rohadt terepjáróját, már rég azután sírna, szóval leszarom, mi kattog fogaskerék gyanánt a fejébe. Csipkelődésére csak egy flegma arcot vágtam, felhúzva egyik szemöldökömet. Nem, nem tartozott rá, hogy mennyi pénzem van - már pedig volt... Tekintve, hogy már annyi verdát szállítottam le ide-oda, hogy abból bőségesen eltehetnék az ötszázadik születésnapomig is! De annak mi értelme lenne?! Ellenben... kérdésére csak fel kellett nevetnem, ezzel együtt pedig kicsit hátrább is dőltem ültemben. - Lááátod... pont ez a lényeg! - játszadoztam még a hangommal is, annyira élveztem a helyzetet. - Sose tudhatod, ki ül a volán mögött. Sose tudhatod, hogy egyes kocsikat megérdemelnek-e azok, akik vezetik. Ez szimpla emberi kíváncsiság. Épp olyan emberi, mint a jellemrajz, ami egy ilyen megtalálás után levonható a másik félről. A megcsorbítottról, akinek ellopták a pici kis kocsiját. Hát nem izgalmas? - kérdeztem vissza szemtelenül, továbbra is lazán könyökölve a pulton. - Sose gondoltál még bele, mennyire befásult az élet? Mennyi szarral jár? Mennyi szokás, és unott mókuskerék követi egymást nap-nap után? Kell az őrültség... - úgy beszéltem, mintha csak az esti focimeccsről dumálnánk, kicsi izgalommal dúsított tényközlés... - Tudod, egyszer ki kéne próbálnod. Te még alapjáraton is túl egyszerű vagy. Volt olyan fickó, aki tajtékzott, hozzám vágta a fél csehó berendezését. Az mondjuk vicces volt... - töprengtem el ezen egy pillanatra. - A lényeg, hogy sosem tudhatod, kit "csonkítasz" meg. Sosem tudhatod, kit sodor eléd az élet. Talán még jól is jársz vele. Fene tudja. - tártam szét a karomat, majd már kaptam is rá a maradék sörömre, hogy végleg kivégezzem azt... - De a legjobb benne... az adrenalin. Kiszakít ebből a szarból. - böktem fejemmel csak úgy céltalanul valamerre. A világra gondoltam...
Már épp ideje volt eltölteni némi időt a kis bolyhosom alakjában, így két napja bevettem magam az erdőbe, és mást sem csináltam, csak rohantam, hemperegtem a sáros, havas avarban, meg kedvemre teletömtem a bendőmet. Jól szórakoztam, szó se róla, és egész más érzés volt úgy, hogy már nem magányos farkas vagyok, hanem vannak olyanok, akik esetleg kihúznának a szarból, ha épp belekeverem magam valamibe. Ez a páros hülyeség nekem nem volt épp mókás, de legalább első körben Norinát kaptam meg, őt meg gond nélkül elrángattam magammal, nem kifejezetten zavart, ha esetleg nem akarja. Igaz, szerintem nem utasított volna vissza egy ilyen kellemesen csajos programot. Haha. Mindenesetre nagyjából egy órája kicsit külön utakon járunk, mert egy kicsit ki akartam szellőztetni a fejem, a közelben meg nem éreztem semmiféle veszélyforrást, amiért a kölyöknek valami baja eshetne. Mindenesetre túl távol azért nem mentem tőle, mert nem akartam, hogy azért essen baja, mert én még nem bírom ezt a nonstop páros életet. Szép is lenne, szerintem Castor kicsinálna. Jelen pillanatban épp egy szarvas után loholtam, és igazán élveztem a mókát, bár már többször elkaphattam volna, de mindig kiengedtem a karmaim közül, hagy higgye, van egy kis esélye. Igazából nem volt, viszont elkövettem azt a hibát, hogy vakon követtem. Így hamarosan arra lettem figyelmes, hogy aszfalt rohan a lábaim alatt, vagy én felette, részletkérdés. Csak a szarvast láttam eddig magam előtt, most viszont jobbról szinte a retinámba égett a közeledő vakító fényszóró, és hamarosan már csak az irdatlan fájdalmat éreztem, belül pedig átkoztam a hülye fejem. Nem volna szabad ennyire belefeledkeznem a pillanatba, ha épp jól érzem magam. Nem baj, elcsaptak, nagy ügy, kibírom, hipp-hopp rendbe jövök. Igen ám, csak épp azt hagytam ki a számításból, hogy az, aki elcsapott, nem volt híve a cserbenhagyásos gázolásnak. Vagy éppenséggel lehetett vadász is, szép nagy puskával, akinek lehetnék élete trófeája, vagy valami ilyesmi. Hallottam, hogy a járgány fékezett, én meg épp ezerrel próbáltam magam bevonszolni a fák közé. Már az első sor fánál jártam, amikor azt is észleltem, hogy csapódik a kocsi ajtaja. Viszont megütötték a fülem más zajok is, komolyan... csak én lehetek annyira szerencsétlen, hogy valami isten háta mögötti csehó közelében történjen velem ilyen. Eszem elszáll... Több bordám is eltörhetett vagy megrepedt, tudom is én, mert marhára fájt minden mozdulat. Szerettem volna gyorsabban haladni, de egyszerűen nem ment. Majdnem elhánytam magam, valami nagyon nem volt kerek velem, de gondolom ilyen, ha elütnek valakit. Ha ember lennék, talán már szörnyet is haltam volna. Baszki, ha ez a csóka utánam jön, meg kell ölnöm, márpedig most épp nem éreztem sürgető kényszert arra, hogy kinyírjak valakit, kiváltképp úgy, hogy már jó eséllyel nem csak engem rúgnának seggbe miatta. Norinak megüzentem, hogy ne jöjjön a közelembe, mert egy kis galibába keveredtem, és majd szólok, ha biztonságos. Szép lesz, ha a kölyöknek kell majd összeszednie. Hamarosan még egy ajtó csapódott, és egy vékonyka hang kérdezte, hogy apu, ugye nem halt meg az őzike? Őzike? Hát basszus, az egy rohadt nagy szarvas volt, és marhára nem halt meg, mert nem tudtam elkapni. Viszont határozottan nem örültem az új felállásnak. Egy felnőtt férfit még csak-csak elintézek bűntudat nélkül, de egy kislányt nem tudnék. Egyiküket sem akartam bántani, épp ezért reméltem, hogy hamar feladják, és inkább visszaszállnak az autóba. Én közben igyekeztem egyre beljebb araszolni a fák közt, hogy ne szúrjanak ki, mert akkor baj lesz.
Kicsit mérges voltam. A mai program meg lett szakítva, mert kiküldtek terepre... basszus, azt se tudtam, hogy hol vagyok. Az egyik informátor csak kezembe adott egy címet, hogy oda menjek, majd a taxis megoldja. Ezzel még úgy nem lett volna gond... ám amikor beugrottam a kirendelt taxis mellé és odaadtam neki a címet, eléggé furcsállva nézett rám. Kérdésemre elmondta, hogy ez eléggé kint van... valahol az erdőben. Na ennek egyáltalán nem örültem... főleg akkor nem, amikor vagy fél óra után érkeztünk meg a célterületre. Közben az össze létező úton végigmentünk... országúton, betonúton, földúton... mire megérkeztünk egy kis tanyára, valahol az erdő közepén. Na Fairbanks-ben még ilyet se láttam. Utoljára talán Skóciában, nem messze az előző őrhelyemtől. Bár ez nagyobb volt, majdhogynem olyan kialakítással, mint amiket ismeretterjesztő műsorokban lehet látni manapság. Szóval ide jöttem olyan sokáig, de azért legalább nem lehetett panaszom, hogy a gazda eltakarította a földútról a havat, szóval az nem volt utunkban. A taxis nem kis pénzt kapott, mire kifizettem, majd bementem a házba. Ott egy másik informátor fogadott, egy meglehetősen fiatal. Mint kiderült, az egyik újoncunk volt, akit megbíztak a helyiek védelmével egy korábbi ügy miatt... jelenleg mint egy unokaöccs álcában volt itt. Azért kért segítséget, mert mostanában látott egy farkast a környéken bolyongani, de akárhányszor próbált meg beszélni vele, rá se hederített, csak visszamenekült az erdőbe. Míg beszéltünk, pont kiszúrta a karámoknál. Gyorsan kimentünk, én pedig megközelítettem a lényt. Míg közeledtem, valahogy eléggé furcsa érzésem volt... mint ha valami hiányzott volna. Próbaként elvégeztem egy Mérce varázslatot... és mire jöttem rá? Na mire?! Ez csak egy átlagos farkas volt, aki a jelek szerint idecsalógatódott a fincsi kecskeszag miatt. Miután elkergettük, felelősségre vontam az informátort... aki bevallotta nekem, hogy igazából annyira megilletődött a történésektől, hogy ez az eszébe se jutott volna. Morogva hagytam ott és már éppen gondolkozni akartam arról, hogy megyek vissza a városba, amikor a gazda felajánlotta, hogy a segítségért cserébe elvisz. Úgy is dolga volt.
Szóval újabb fél óra múlva már mentünk is vissza. Én a hátsó ülésen ültem és néztem az erdőt. Ami azt illeti, eléggé gyorsan mentünk. A mérgem közben kezdett elpárologni. Oké, talán kicsit gorombán szóltam le az újoncot. Elvégre én se vagyok teljesen feddhetetlen... de ez azért egy kicsit erős hiba volt. Éppen előre néztem, amikor megrázkódott az autó. Mi a... hátranéztem... és ekkor megláttam. Úgy tűnik, ez egy ilyen nap. Elütöttünk egy farkast... szegény pára. Úgy tűnik, a mai nap rájár a.... egy pillanat. Még pont láttam, ahogyan a farkas bevonszolja magát az erdőbe. Namármost, ilyen tempónál egy átlagos állatot úgy vasalunk ki, mint annak a rendje. De ez... ez még mozog is. Valahogy eléggé rossz előérzetem lett. A gazda viszont megállt, nem tudunk csak úgy tovább menni. Ki is száll, velem egyetemeben, akárcsak a kislánya. Ajjaj, ez így nem lesz jó. Ha ez vérfarkas volt és bosszút akar állni... közbeléptem. - Menjenek csak tovább, majd én megnézem az állatot... valakinek át kell segítenie a másvilágra... meg szólni a vadőrnek. Bízzák csak rám. A gazda eléggé furcsállva nézett rám, elvégre valószínűleg ő is láthatta, min mentünk át. De aztán csak vállat vont, visszaterelte a lányát az autóba majd tovább hajtottak... én meg letöröltem az izzadtságcseppeket. Elterelés megoldva, civil biztonságban.
Na de még nem végeztem. Elindultam arra felé, amerre láttam eltűnni a farkast. Persze teljesen más célból, mint amit mondtam a gazdának. Meg akartam győződni róla, hogy jól láttam-e... hogy jók-e a megérzéseim. A fegyveremhez viszont nem nyúltam. Ha vérfarkas és pisztollyal a kezemben megyek be az erdőbe, akkor fenyegetésként fogja elkönyvelni és még nekem esik. Egyáltalán nem akarom bántani. De azért a Hatodik Érzék varázslatot magamra mondtam, hogy ne érjen meglepetés. Bevetettem magam az erdőbe és megindultam előre. Bár előtte természetesen láttam, hogy mi van a közelben... jobb lesz óvatosnak lenni. - Hahó! - kiáltottam. - Nyugodtan előjöhetsz, elmentek! Valahol abban reménykedtem, hogy tényleg csak egy szívósabb farkasról van szó... de tudtam valahol, hiú ábránd. Mindenesetre inkább segítő, mint ártó szándékkal közeledtem. Jobb lesz utánajárni az ,,áldozat" kilétének.
Éppenséggel épp azért rimánkodok, hogy ne jöjjenek utánam, és ne kelljen megölnöm őket, mert most épp abszolút nem szomjazom embervérre. Meg Telihold sincs, és egyébként is telezabáltam már magam mindenféle apróvaddal, nincs szükségem erre. Egy harmadik személy hangját is meghallom, és basszus, átsegíteni a másvilágra? Hát anyád… na abból nem eszel, az biztos. Tovább vonszolom magam, és szerencsém, hogy sötét van, különben bárki könnyedén követhetné a nyomomat, így azonban jóval nehezebb. Legalább egyedül jön, márpedig akkor nem fog semmi visszatartani, hogy megvédjem magam. Micsoda megkönnyebbülés, hogy a kislány elmegy az apjával… a kocsi hamarosan tovább gördül, viszont a harmadik személy maradt. Érzek valami furát felőle, amit nem nagyon tudok hová tenni, és valamiért aggodalommal tölt el a dolog. Ráadásul elindul az irányomba, noha ezt nem szándékozom megvárni, és remélhetőleg neki fogalma sem lesz, merre is keressen pontosan. Hívtam Surát, hogy ereje átjárja a testem, és sokkal hamarabb foltozza össze a sérüléseimet, mint ahogy az egy szimpla farkas esetében lehetséges lenne. Így egyre gyorsabb lehettem, de még mindig túlságosan közel voltam az úthoz. A szarvasnak meg persze már bottal üthetném a nyomát, a francba is. Nyugodtan előmehetek, mi? Persze, az előbb még, hogy is volt pontosan? Átsegíteni a másvilágra. Azért, ez nálam nem takarja a nyugodt jelzőt. Na meg, még mindig zavar, hogy fogalmam sincs, mi az, amit érzek. Törtem a fejem ezerrel, miközben takarásból szemléltem, szerencsére a sötétben is sokkal jobban láttunk, úgyhogy tudok majd úgy manőverezni, hogy ne találjon meg. Tudom már… ez egy hogyishívják… izé… őrző. Nem mintha annyira ismerném őket, de arról azért felvilágosítottak már korábban, hogy vannak, és ha esetleg túlságosan belelendülnék az emberevésbe, majd jönnek, és dádá lesz. Hát kérem, értem bizony sosem jöttek, még a Vörös Hold után sem, pedig akkor a város közepén téptem szét két embert is, noha nem emlékszem semmire, csak az a hegyi nőstény mesélte el nagy vonalakban, akit szintén szét akartam szedni. Most meg aztán tényleg nem csináltam semmit sem, úgyhogy jó lenne, ha nem akarna a körmömre nézni, vagy valami. Franc tudja, hogy mi is pontosan a dolguk. Nagyon nem értettem, mit akar, elvégre, nem bántottam senkit, akár hagyhatna is kimúlni éppenséggel, ha olyan sérülésem lenne, nekik csak eggyel kevesebb gond. Ő meg utánam jön… mondjuk, azért némi egészséges kíváncsiság van bennem az irányába, de egyelőre eszemben sincs előbújni, inkább figyelem még egy kicsit, mert lehetséges, hogy mégsem akar bántani, csak az embereket védte, de jobb erről megbizonyosodni, mielőtt elhamarkodott lépéseket tennék. Már nem távolodom, hagyom, hogy a képességem nyugalomban kifejthesse a hatását, miközben azt lesem, hogy mit csinál a férfi, és legfőképp, hogy jó irányba tart-e, mert akkor módosítanom kell majd a helyzetemen.
Lehet nem volt túlságosan okos ötlet, hogy csak úgy bementem az erdőbe egy sebesült vérfarkas után. Alapjáraton minden jóval ingerlékenyebb, ha sebesült, mint normál állapotban, legyen szó akár emberről, akár farkasról. A sebzett oroszlán tipikus esete... egy sebzett vérfarkas viszont még annál is rosszabb kategória. Mert a vérfarkas az gondolkodik, tervez, nem pedig ösztönlényként rohan előre a végtelenbe. Mindig veszélyesebb egy dühös, mégis gondolkodó ellenfél, mint egy puszta ösztönlény. Még annyira sem kiszámítható. De... akkor sem hagyhattam csak így itt ezt az egész ügyet. Valljuk be, senki se szereti, ha elütik. Még az ember se, csak az nem mindig éli túl... ám a vérfarkas túléli, hacsak nem a fejét taposod szét lánctalppal fejét. Mivel most csak egyszerű személygépjármű volt, így kétlem, hogy ebbe belehalt... hacsak nem tévedek és tényleg egy sima farkas volt. De ha nem az, akkor nem árt ránézni, jól van-e... meg ha bosszút akarna állni, akkor lebeszélni róla. Valljuk be, nagyon sok farkas alacsony rangúnak tartja az embereket és egy ilyen eset után lehet nekem is megfordulna a fejemben az, hogy kinyírjam ezért a... sértésért? Igen, talán mondhatjuk így is. Na de summa summárom, jobbnak láttam, ha vállalom a kockázatot és bemerészkedek a farkas után. Ki tudja, talán még jól is fogunk kijönni a dologból... vagy hamar találok egy tetemet és potyára hagytam elmenni a ,,taximat". Viszont ez nem fenyegetett, nem igen találtam a tetemet, se a nyomát. Egyre erősebb a gyanúm, hogy igazam van... de nem merek nagyon bemerészkedni... a végén még eltévedek és nem járok jól. - Hahó, hallasz? - szólítgattam. - Csak tudni akarom, hogy jól vagy-e. Mondjuk belegondolva... egy farkas hallása elég jó... akárcsak a kutyáké... élesek az érzékeik... és ha hallotta, mivel mentettem ki magam a családnál... aha, lehet így én se jönnék elő. - Ha gondolod üzenhetsz is nekem mentálisan - mondom. - Ha így neked kényelmesebb. Bár ahogy telt az idő, egyre jobban kezdtem kétségbe vonni azt, hogy jól láttam. Valószínűleg egy újabb tévedés volt ez a részemről...
Kezdőlap
