Már hogyne hallanálak… csak épp eszemben sincs odamenni, mert hát, a sorozatgyilkosok is általában azt mondják, hogy nem akarják bántani az áldozatokat. Behízelgik magukat valamivel, aztán bumm, már ki tudja, hol vagy elásva. De nicsak, ezekkel az őrzőfélékkel lehet mentálisan csacsogni? Na, ezt nem tudtam, úgy tűnik, mindig van új a nap alatt, hát abból talán nagy baj nem lehet, elvégre, minél tovább tartom szóval, annál jobban leszek, az meg nekem csak jó. ~Hát, kényelmesebb, mint meztelenül cseverészni.~ Igazából, még az sem okozott volna túl nagy gondot, de farkas alakban gyorsabban gyógyultam, úgyhogy nem szándékoztam emberi formát ölteni, jó volt nekem így. Még mindig nem voltam benne biztos, hogy nem akar ártani nekem, de nem éreztem úgy, hogy hazudna. Talán tényleg jó fej, mindenesetre nem iszom előre a medve bőrére. ~Amúgy, nem tudom, hogy jól vagyok-e, nem volt időm tüzetesebben megnézni, miközben igyekszem eltűnni szem elől.~ Ez igaz is volt, azt éreztem, hogy a bordámmal nincs minden rendben, meg hogy húzom az egyik lábam, és az oldalam jó eséllyel feltépte a lökhárító, mert vér szagát éreztem, meg hagytam is magam után itt-ott, de ezek közül egyik sem épp olyan sérülés, ami ne gyógyulna be hamar. Maximum, ha rosszul forr össze, lesz egy jelenésem valamelyik gyógyítónknál, nem nagy ügy. Csak Castor ne tudja meg, de részemről egy percig sem volt kérdés, hogy az épnek maradni dolgot se nagyon tudom vállalni. Főleg úgy, hogy igazából nagyon is bírom a fájdalmat, és ez addig nem is fog megváltozni, amíg nem találom meg, miként tudom leszoktatni magam róla. Most sem zavartak a sérüléseim, csak a tény, hogy némileg hátráltatnának, ha a helyzet elfajulna. ~Összességében amúgy nincs nagy gáz, élek, ez a lényeg. Köszi az érdeklődést.~ Öltöttem fel némileg kulturáltabb viselkedésformát, mert annyira azért nem voltam tisztába az őrzők képességeivel, hogy elkezdjek szemétkedni vele. Előmerészkedni ugyanezért nem fogok, megvárom szépen, amíg elmegy, vagy ha nem akar, akkor azt, hogy a sérüléseim jelentéktelenné váljanak, és esetlegesen fel tudjam venni a kesztyűt. Nem, nem akarom bántani, megvédeni magam viszont bármi áron... ~Szóval, nem kell itt megvárni, míg rendbe jövök...~ Jegyeztem még meg, én igazán nem akartam feltartani, meg semmi, és megvárni sem, hogy kiderüljön, tényleg a másvilágra akar átsegíteni.
Pár másodpercig nem történik semmi, én pedig már éppen elkönyvelem magamban, hogy bizony csak egy szívósabb farkassal volt dolgunk nemrég. Van ilyen, azért én se vagyok tévedhetetlen... az élet pedig nem egy idegesítő példát hozott már ennek a tézisnek a bizonyítására. Hát akkor ennyi volt, mehetek tovább... meg átkozhatom magam, hogy a jelek szerint lassan tényleg belőlem fognak megélni a taxitársaságok. Már éppen fordultam volna meg, hogy visszamenjek a főútra, amikor meghallottam a hangot a fejemben... és nem, nem azt akarták a tudtomra hallani, hogy normális vagyok. Egy női hang visszhangzott a fejemben. Elég kellemes volt, de ami a legfontosabb: minden bosszúság és morgolódás mentes volt. Jó jel, szóval egyelőre még nem akar megnyúzni senkit. - Nos igen... bár eléggé tudom a vérfarkasokat irigyelni ezért a képességért. Kicsit megnyugodtam, hogy szóba elegyedett velem, ez azért elég sokat elárul róla. Valamelyest ez a kooperációnak a jelzése is, nem tojik magasról a fejemre. Volt már rá példa, hogy egy farkas nem szólt hozzám, csak azután mordult rám, hogy miért követem, miután ott álltam előtte. Hát kérem, esetleg ha elpofázza, hogy szálljak le róla... na de mindegy, régi történet. Ahogy hallgatom az elmondását, kicsit megkönnyebbülök afelől is, hogy nincs komolyabb baja. Mondjuk mit vártam, a farkasok lényegesen gyorsabban regenerálódnak fel a sérüléseikből, mint az emberek. Hacsak nem a fejük bánja vagy ezüst van a dologban, akkor pár perc és rendbe jönnek. Bár nem teljesen meggyőző, azt kell mondjam. Talán ezért is tettem egy ajánlatot az ordas felé. - Ha gondolod, segíthetek. Ha nem is vagyok orvos, de tudok gyógyítani, talán felgyorsíthatjuk vele a regenerációdat. Vagy ha komolyabb a gond, akkor hívhatok egy gyógyítót is a mieink közül. Persze nem erőszak. Semmi rossz indulat nem sugárzott belőlem, tényleg csak segíteni szerettem volna a farkasnak, ha engedi. Ha meg nem hát... akkor valószínűleg az én dolgom itt véget is ért. Mostanra a család már elment, szóval bosszút most aligha tud állni. Az épségbe még rendben, bár meg kellene győződnöm róla, hogy tényleg nem akar bajt. - Amúgy bocsánat azért, amit az embereknek mondtam. Valahogy el kellett őket küldenem innen. Természetesen nem akarlak bántani téged. Úgy éreztem ezt nem árt közölni, bár nem tudom, mennyi hitelt ad a szavaimnak. Fordított esetben én valószínűleg nem sokat, bár sajnos nem tudtam mindig gondolkodni egy farkas fejével. Ahány, annyi típus van... ráadásul nem vagyok tisztában, mennyi mindent érzékelnek.
~Mindennek megvan a maga ára, de ezt szerintem úgyis tudod.~ Jegyeztem meg, bár nekem nem okozott lelkifurdalást, ha néha egy-egy turistából falatoztam, de nem volt minden társam ilyen szerencsés. Igaz, szerintem is megért mindent, hogy olykor farkas alakomban rohantam a fák közt, élveztem, ahogy a szél a bundámba kap, és úgy éreztem, ilyennek lenni a legszabadabb érzés a világon. Én sosem bántam, hogy vérfarkas lettem, noha a miértjét a mai napig nem értem, és azon sem fogom soha túltenni magam, hogy teremtő nélkül nőttem fel. ~Ööö, nem, nem kell hívnod senkit, szerintem megleszek, bár, ha tényleg eltört a bordám, akkor egy pár napig még igen morcos leszek… de ha tényleg fel tudod gyorsítani a regenerációm, az jó lenne.~ Hú, ha a képességem általi gyorsabb gyógyulás is fokozódna, akkor vajon mennyi idő alatt jönnék rendbe? Ez kifejezetten érdekes kérdés, és igen, határozottan ki akarom próbálni. Igazából, tök pozitív élmény, hogy segíteni akar, nem szokásom túl nagy bizalommal fordulni senki felé, de úgy érzem, hogy nem akar átverni. Fura, egészen újszerű. Mondjuk, a személyiségemből adódóan nem csoda, hogy általában nem ezt tapasztalom. ~Nem gáz, bár bevallom, megkönnyebbültem, nem lett volna ínyemre ennek az ellenkezője.~ Nem mondom azt, hogy nem lenne kedvem önvédelemből széttépni bárki, mert hazugság lenne, de annak azért tényleg örülök, hogy úgy néz ki, nem kell megtennem. ~Mondjuk, jól csináltad, mert legalább elmentek, a kislányért vérzett volna a szívem.~ Igen, ha utánam jöttek volna, és esetleg be akarják végezni, amit a kocsi elkezdett, azt nem néztem volna tétlenül. Ennek miértjét szerintem nem kell megindokolnom, de szerencsére nem így történt. Végül úgy döntök, előmászhatok a fák közül, de azért lassan közelítem meg a férfit, egyrészt óvatosságból, másrészt azért, mert nem megy gyorsabban. ~Kell valamit ahhoz csinálnom, hogy sikerüljön felgyorsítanod a regenerációmat?~ Kérdezem aztán további akadékoskodás nélkül, és azért jó alaposan megnézem magamnak a férfit, hogy később tudjam, ki az, akit illenék békén hagynom, mert korrektül bánt velem.
Mélyet sóhajtok, miközben felpillantok az égre. Pontosabban pillantanék, de elég sűrű felettünk a lombkorona, szóval max azt tanulmányozhatom. - Jobban, mint gondolnád. Ez az világ így működött. Ha nem is pénzben mérve, de az árát meg kellett mindennek fizetni... az élelemnek... a könyörületességnek... de még a szeretetnek is. Sajnos ez a világ ilyen volt... mondhatjuk, hogy egy zsugori árus, aki az utolsó petákot is kifizetteti a kuncsaftjaival... az élőkkel. Ez már nagyon régóta így megy... és tartok tőle, amíg világ a világ, így is lesz. Na, de inkább visszahúzom magam a jelenbe, mert a végén itt fogok állni kukán és a farkas még azt hiszi rólam, hogy valami holdkóros vagyok. - Nos, csak merő logikával közelítem meg a dolgot. Elvégre mindkettőnk ereje a mágiából ered és a két hatás felerősítheti egymást... legalább is ezt tartja az interferencia. A következő szavaival felment engem az alól, hogy végül tényleg bántani akartam-e. Egyre jobban kezdek megnyugodni, de egy természetes tartás még ott van bennem. Vérfarkasról van szó és ha valamit megtanultam 40 év alatt, azaz volt, hogy ne dőljek be minden egyes szavának. Ugyan nem volt oka bántani engem - az őrzőket csak azért nem szokás, mert azok, amik -, de egy valamit nem felejthettem el. Van bennük emberi vonás, de éppen annyi állat is... az állat pedig ösztönlény, ami kevésbé teszi kiszámíthatóvá. Mindenesetre a Hatodik érzék még nem jelez. - Én se szívesen takarítok tetemeket... főleg gyerekekét nem. De jó tudni, hogy így gondolod. A hanghordozásom elárulhatja számára, hogy nem ez lett volna az első eset... sem a takarításnak, sem pedig a gyerektest eltakarításnak. 40 év alatt rengeteg dolgot lát az ember és sokszor olyat, amit nem akar. Máig az emlékeimben él az a vérfürdő, amit egyszer Skóciában kellet megélnem... ahol végül emberek, farkasok és őrzők tetemeit egyaránt takarítottuk.... soha többé nem akarok megélni olyat. Gondolataimból az érzékeim jelzése húz vissza. A következő pillanatban a farkas kisétál a növényzetből, felfedve magát. Szép példány, el kell ismernem. Lassan, minden feltűnő mozdulat nélkül sétálok oda hozzá és féltérdre ereszkedek mellette. - Ha úgy kényelmesebb, feküdj le nyugodtan - javaslom, majd kérdezek valamit. - Nem gond, ha megérintelek? Fura kérdés lehetett, de a tapasztalat beszélt belőlem. Sok farkas nem tűri az emberek és őrzők érintését, elvégre ez olyan, mint ha kutyává avanzsálnánk őket, amiket nyugodtan lehet simogatni. Annak idején megtanultuk ezt a leckét, amikor először találkoztunk farkassal. Ha engedi az érintést, akkor megpróbálom kitapogatni, hol van a probléma gyökere... ha nem, akkor megkérem, mondja el, hogy érzi a legrosszabbnak. - Csak annyi, hogy ne igen mozogj. Nem szeretném, hogy elmozduljanak a részek és rosszul induljon meg az összeforrás. Emellett... jó, ha tudod, hogy hasonlót csak magamon csináltam eddig, szóval bocsánat, ha valami nem úgy sikerül, ahogy kellene. Odette eléggé felvilágosított engem anno, hogy mi van, ha nem jól forrnak össze a csontok, szóval most fokozottan ügyelni akartam erre. Főleg azok után, hogy normális volt a farkas. A saját gyógyítási képességeim meg... nos, nem voltam gyógyító. Ám harcos voltam, aki rengeteget van éles ütközetekben, veszélyhelyzetben. Amiatt rengeteg sérülésem volt, meg se tudnám számolni, mennyi. Sokszor pedig az mentette meg, hogy a mágiával rendbe szedtem magam, legalább annyira, hogy a gyógyítóhoz odaérjek. Nem, én nem tanultam könyvekből a mágiát... én a saját bőrömön tapasztaltam ki, hogyan kell eljárni. - Valószínűleg magát a törést nem tudom eltüntetni, de talán az összeforrást meg tudjuk indítani. Nem sok, csak vékonyan, de legalább nem fog annyira szúrni és kényelmesebbé teheti a hazautat - veszek egy mély levegőt. Felemeltem a kezem és koncentrálni kezdtem a varázserőmet. Emma mellett amúgy ránézésre egy húszas éveinek vége, harmincas éveinek elején járó férfi volt, sötétbarna hajjal és ugyanilyen színű szemekkel. Míg a szemek nyitva voltak, azokból láthatta viszont, hogy lélekben egy jóval idősebb emberről lehet szó. A ruházat átlagos volt, talán egyedül az a hosszú kabát lehetett figyelemre méltó, amit viseltem. - Amúgy Adamnek hívnak. Benned kit tisztelhetek? Ezzel egy időben kezdett el áramolni a jótékony energia a vérfarkas oldalára, igyekezve megindítani a gyógyítási folyamatot a sérült részeken. Kellemes, meleg energiát érezhetett.
Elhiszem, hogy neki is megvan a maga keresztje, mint mindenkinek, nem mindegy persze, milyen súlyos terheket cipelünk, én azt hiszem, viszonylag még szerencsés is voltam, a Teremtő kérdéskörtől eltekintve, no meg attól, hogy képtelen vagyok valós bizalmi kapcsolatot kialakítani bárkivel, egész jól megvoltam magammal és a kis világommal. ~Nem hülyeség…~ Vajon működhet? Fogalmam sem volt, hogy az én bika regenerációmat képes-e még inkább felerősíteni egy őrző, de sosem tudjuk meg, ha nem próbáljuk ki, nemde? Én meg nem voltam épp szívbajos, gondolkodás nélkül ugrottam bele hasonló helyzetekbe mindig is, egyszer persze biztos ott maradok még valami szarság miatt, de az feltehetően nem most lesz. Azt hiszem, nem volt jogom csodálkozni a természetes távolságtartáson, ami áradt belőle. Voltak olyan vérfarkasok, akiktől még engem is a frász kerülgetett, pedig ezt nálam azért nehéz elérni. ~Brr… szar egy melód van…~ Jegyzem meg, kicsit ironikus a helyzet, mert bizonyára a magamfajtáknak köszönhetően kellett gyerekeket összekaparnia, és ez azért valahol mocsok egy érzés, holott tisztában vagyok vele, hogy egy 18 éves suhancot én is szétkaptam a Vörös Hold idején. Jó, nem gyerek, de attól még pofátlanul fiatal volt, élhetett volna még. Nem, bűntudatom az nincs, akkor önmagam tagadnám meg, márpedig azon ritka alkalmakkor, amikor ember esik áldozatomul, én élvezem a dolgot. Sajnálom, ez van, nem vagyok szent, a farkasom meg pláne nem az. Egész okos, mármint, ha tudatos az, hogy leereszkedik hozzám, mert nagyon is kellemetlen érint, ha ennyire felém magasodnak, fenyegetőnek érzem. Nyilván nem most először találkozik vérfarkassal. ~Nem, de azért vigyázz, hova nyúlkálsz… és kösz, hogy megkérdezted.~ Tudom, hogy szükséges, csak azért tűröm el, de ha olyan ponthoz ér, ahol nagyobb az esélye, hogy komolyan ártani fog nekem, nem fogom tűrni. Nekem is vannak fenntartásaim, elméletileg nem akar nekem ártani, de azért jobb az óvatosság. Leheveredek, szerencsére sötét van, különben a fekete bundám bizony ordítana a havas környezetből, így azonban nem olyan feltűnő. A bal mellső lábam sérült, de szerintem törés nincs, mert nem érzem azt az idegtépő fájdalmat, ami akkor jellemző, ha rosszul forr össze a csont. A bordáimat nem látom, de eléggé kényelmetlennek érzem odabenn a helyzetet, úgyhogy ott lehet némi probléma… vélhetőleg ezt sikerül észlelnie neki is, ha nem, akkor beszámolok az aggodalmamról. ~Nyugi, tudom, nem ez az első eset. Sőt, már forrt össze csontom rosszul is. Mocskos egy érzés, amikor újra eltörik, hogy rendesen forrjon össze…~ Néha úgy érzem, azt is jobban viselném, ha egész egyszerűen inkább levágják a lábam, hogy újranőjön a csont, meg minden egyéb, hogy minden olyan legyen, mint újkorában. Azt mondjuk sosem engedhettem meg magamnak, hogy ilyen sokáig lábadozzak, és legyek használhatatlan. ~Az is több mint a semmi, de ne aggódj, nem várok csodát, tisztában vagyok vele, hogy nem két perc, amíg az ilyesmi rendbe jön.~ Azt igyekeztem nem elkotyogni neki, hogy nekem azért eleve gyorsabban megy, mint a legtöbb társamnak, mert nem hiányzott, hogy egy őrző tisztában legyen a képességemmel. Most, hogy így közelebb volt, jobban megnéztem magamnak, a látszat az ő esetében is csalt, ez egyértelmű volt, de fogalmam sem volt, náluk hogy telik az idő, vagy mitől maradnak fiatalok, így azt sem tudtam belőni, valójában hány évet élhetett már le. ~Üdv Adam, Emma vagyok!~ Jegyeztem meg, miközben pofámat a hóba fúrtam, hogy valamennyire megtisztíthassam a vértől, mert a sajátom azért annyira nem ízlett, és attól jobban se legyek… Meg kellemesen hűs volt, és az most rendkívül jól esett. Éreztem, ahogy az őrzőből átáramlik belém valami kellemesen meleg energia, és tudtam, hogy ez nekem jó, még az ösztöneim is azt súgták, hogy így hamarabb rendbe jövök, és cserébe nem kell ám leharapni Adam kezét. ~Amúgy… hogyhogy segítesz? Nem nagyon találkoztam még szemtől-szemben őrzőkkel, de valahogy mindig úgy gondoltam, hogy ti nem tennétek ilyet… Mármint, értünk nem.~
Hogy megvan a magam keresztje? Igen, sajnos ez kétségtelenül igaz volt. Hiába voltam őrző, az én kezem egyáltalán nem volt tiszta. Pedig ezt várná el mindenki, ha megtudja, mi vagyok... elméletben. Gyakorlatilag viszont olyan piszkos a kezem, amennyit előre sosem gondoltam volna. Jópár vérfarkas már kilehelte a lelkét miatta de... nem, nem csak farkasok... hanem emberek is. Magánnyomozó vagyok, ráadásul olyan, aki speciális ügyeket is elvállal... volt már részem abban, hogy ne csak farkasok ellen kelljen élet-halál harcot vívnom... hanem bizony emberekkel is... gondolom az eredményt nem kell elmondanom azok után, hogy én vagyok itt. Igen, itt, most pedig inkább igyekszek összeszedni magam a koncentrálni, mert a végén tényleg félremegy valami. Viszont a megállapítása nem is lehetne találóbb. - Számból vetted ki a szót - húzom el a szám. - Talán az egyik legrosszabb, hónap dolgozója meg sosem lesz az ember... de hát én választottam ezt az utat, szóval csak magamnak köszönhetem. Vicces lét azért néha ez az őrző dolog, az tény. Gyakorlatilag mi vagyunk a köztes átmenet a két fél, emberek és farkasok között... nem vagyunk vérfarkasok, de birtokoljuk a mágiát... emberek vagyunk és még se, hiszen jelentősen tovább élünk. Nos... egen, néha eléggé szar dolog volt őrzőnek lenni. Bár mostanában ez a gondolat nem igen fogant meg bennem. - Majd szólj, ha nagyon fáj. Megvártam, míg lefekszik. A friss hó halkan ropogott, miközben kényelmesen elhelyezkedett, én meg megkezdtem a vizsgálódást. Nem tudom, milyen érintésre számított. De nem nyomtam neki az egész tenyeremet. Egy ujjat érezhetett az oldalához nyomódni, de az se erősen rányomódva. Lassan húztam végig az ujjamat az oldalán, keresve a megfelelő beavatkozási pontot. Kissé lassú voltam, de megvolt a logikája, elvégre így könnyebb kiszűrni az adott helyet. Közben fél szemmel a farkas arcát figyeltem... s amint hallottam egy dühösebb, vagy fájdalmasabb morranást, azonnal el is vettem a kezem. Azért egy farka rengeteg dolgot kibír, ha pedig ilyen reakciót váltok ki, az azt jelenti, hogy megvan a keresett hely. - Azért én szeretném, hogy viszonylag egy darabban érhess majd haza - mondom őszintén. A szavai valamelyest megnyugtatnak, nem várja tőlem a világmegváltást... rendben, most már csak én önmagamtól. Ha már egyszer felajánlottam neki, hogy segítek helyrepofozni a testét, akkor szerettem is volna betartani. Most nem csak azért, mert előhozakodtam vele és őrző vagyok. Egyszerűen az emberi segítségnyújtás ezt követelte meg. Meg még pár másik tényező, de abba most nem akartam belemenni. Szóval már le volt csukva a szemem, ahogyan a kezemet a fájós rész felett tartottam. Amikor elárulja a saját nevét, én csak bólintok, jelezve, hogy hallottam. De aztán igyekeztem a gyógyításra koncentrálni. Folyamatosan sugároztam Emma testébe gyógyító energiát, igyekezve gyorsabb regenerálódásra bírni a csontjait. Persze hallottam a kérdését... de nem válaszoltam azonnal. Még elvégeztem a maradék, első nekifutásra tervezett gyógyítást, mire kis pihenés gyanánt lehuppantam a hóba mellé. - Még egyáltalán nem? - kérdezek vissza, de válaszolok készségesen. - Nézd, alapvetően az őrzők feladata mára áttevődött az emberek védelmére, de ez nem jelenti azt, hogy nem segíthetnek a farkasoknak. Ha szükség van a segítségünkre és szólsz, akkor megtesszük, ami tőlünk telik... már ha nincs valami olyan vaj a füled mögött, ami miatt nem áll módunkban segítő jobbot nyújtani. A szavaim után vettem egy mély lélegzetet... minden okom meglett volna rá, hogy kollektív gyűlöljem a farkasokat és hátat fordítsak... de az nem én lennék. Szóval újra felemeltem a kezem és folytattam, amit elkezdtem.
~Na igen, és a mókuskerékből nem nagyon van kiszállás.~ Ő legalább válaszhatott. Ha tőlem megkérdezték volna, hogy hééé, akarsz vérfarkas lenni, akkor körülbelül annyi lett volna a válaszom, hogy hülye vagy, hagyjál békén. Ám, ha tényleg elhiszem, hogy léteznek farkasok, akkor is csak úgy mentem volna bele, ha tudom, hogy a Teremtőm pár nappal utána nem válik kámforrá, és hagy ott a francba. Sajnos azonban pontosan így történt, de nem is nagyon foglalkozom inkább most ezzel a kérdéskörrel, mert nem esik túlzottan jól a lelkemnek még most sem. ~Oké…~ Hát, nem biztos, hogy látni fogja rajtam, hol fáj a legjobban, úgyhogy tényleg jobban járunk, ha szólok. Nem kell boldog boldogtalannak tudni, hogy én bizony igencsak jól bírom a fájdalmat. Pláne egy Őrzőnek, még akkor sem, ha most éppenséggel segít rajtam. Szerencsére egész finoman térképezte fel, hogy hol lehet a bibi, és mikor éreztem, hogy intenzívebbé válik a fájdalom, megfeszítettem a testem, és felmorrantam. Igen, ott jó lesz… Igazából, éltem én már meg ennél sokkal rosszabbat is, példának okáért akkor lennék igazán bajban, ha egy másik farkas kapott volna szét csúnyán, de itt engem az ilyesmi valahogy elkerül. Kicsit bánom, mert így kénytelen vagyok elcsapatni magam mindenféle autókkal, hogy valami izgi is legyen. ~Szerencsére ebben nem lesz hiba.~ Így nem tudtam mosolyogni, de amúgy megtettem volna, egész kedves volt tőle, és még csak nem is éreztem azt, hogy át akarna verni. Meglehetősen fura érzés, hogy valaki tök önzetlenül kedves hozzám, nem szoktam meg. Úgy tűnik, hogy nem fogom kifejezetten ellenszenvesnek tartani ezeket az Őrzőket, jó, lehet, nem ennyiből kellene ítélnem, de hát, mindig is a végletek embere, öhm, farkasa voltam. Egészen kellemes volt ez a gyógyítós cucc, mennyivel egyszerűbb lenne, ha mindig így gyógyulnánk, na nem mintha nekem kifejezetten nehéz lett volna, tekintve a képességemet, de azért mégiscsak gyorsabb így. ~Fene tudja, az is lehet, hogy csak nem tudtam róla, hogy az illető Őrző.~ Felelem, persze, messzebbről már mutattak, amolyan ők is vannak jelleggel, de nem pacsiztam le velük sosem, Detroitban mindenki kerülte őket, nem voltak túl jó fejek az elmondások alapján. ~Ezt jó tudni. És nem, nincs semmilyen vaj a fülem mögött.~ Mozdítottam meg az említett testrészt, a Vörös Hold más tészta, ott nem tudtam magamról, és ezzel biztosan tisztában vannak, még ha azzal nem is, hogy én is öltem azon az éjszakán. ~Gyanús ez a mély lélegzet…~ Jegyzem meg, de kérdezősködni nem fogok, talán gondterhelt, talán más miatt van, közöm valószínűleg nincs hozzá, én csak élvezem, ahogy az ereje átjár, és azt hiszem, szerencsésnek mondhatom magam, hogy nem egy elvakult farkas gyűlölővel hozott össze a sors.
Bólintottam. - Főleg a milyenkből nincs. Az ilyesmi egy életre szól… szép hosszú életre, de… szóval érted. Az őrző élete olyan, mint a szamurájé. A szolgálatról szól, legalább is a nagy részében. Lissy-vel voltunk rá a példa, hogy azért van magánélet is. De nem az a számottevő. Akármennyire is ellene mond az emberi tényezőnek, rengeteg dolgot fel kellett áldozni. A normális életet, a normális párkapcsolatot, a kényelmet… sok mindent. Mindezt azért, hogy másoknak legyen benne részük. Nem tudom, mások hogyan elmélkednek az őrzők közül a munkájukról… lehet csak én bonyolítom túl ennyire. Visszarugdostam a gondolataimat, mielőtt elkezdtem volna megvizsgálni Emma oldalát. Így amikor hozzáértem, már koncentráltam a feladatra. Egy morranással segített rá a megtalálásra, így megvolt a megfelelő gyógyítandó felület. Még mosolyogtam egyet a megjegyzésén. Aztán percekig csöndben voltunk meg egymás mellett, majd a második hullám után kezdtünk el újra beszélgetni. Na igen, az őrzők-farkasok kapcsolata olykor eléggé bajos volt, nem tudom hibáztatni érte, amiért megjegyezte a dolgot. Egykoron csak a felügyelőik voltunk… ma már inkább az emberek óvói. - Azt kétlem – mondom. – Elég jellegzetes szagunk van a számotokra, lehetetlen eltéveszteni. Ha másról nem is, arról biztosan feltűnik egy őrző, hogy módfelett nehéz megölni. Legalább is a legtöbbet, elvégre mindig van néhány rákocska a bandában. Mondjuk annyira eltűnni, hogy ne vegyék észre a kilétüket egyáltalán, csak az informátorok képesek… és azért ők se annyira könnyű esetek. Arra, hogy nincs vaj a füle mögött, nem mondok semmit. Oké, most ezt mondja és ha el is követett volna valamit, biztos nem tudok teljes mértékben utána járni. Sajnos a szavak csak szavak… még ha én szeretem megadni másoknak előre a bizalmat… ezért is gyógyítom most Emmát. Viszont a sóhajom nem kerüli el a figyelmét. - Csak elgondolkoztam a régi dolgokon, ez minden – szólok, majd utána megint a gyógyításra koncentráltam. Hosszú percekig merültem hallgatásba, mire levettem a kezemet. Az arcomról izzadtságcseppek gyöngyöztek, de nem folytak azért annyira. - Nos, hogy érzed?
~Persze, hogy értem.~ Számomra is egy életre szólt a farkaslét, és már eddig is szép kort megéltem a saját szememben, főleg, ha figyelembe vesszük, mekkora szokott lenni a pofám. Szerintem ez már kisebb fajta csoda, de hát, na, ilyen téren szerencsésnek mondhatom magam. Ha már pocsék kölyök korom volt, legalább mostanra legyen elviselhető az életem. Bár igazából, úgy tűnik, egyre jobb, de ezt nem fogom kimondani hangosan, nehogy elkiabáljam. ~Passzolom, nem próbáltam még meg megölni egyetlen Őrzőt sem, és valahogy nem is szeretnék sort keríteni a dologra.~ Tudom azért, hogy milyen darázsfészekbe nem illik belenyúlni, és holt biztos, hogy ekkora őrültséget nem csinálnék. Más kérdés, ha védenem kell magam, de csak úgy önnön szórakoztatásomra nem mennék neki egynek sem. Szeretem, ha szétvernek, ez tény, de maradjon csak a dolog farkasok közt, az Őrzők tök más tészta a szememben. Mindenesetre, most, hogy megemlítette ezt a szag dolgot, szippantok is egy mélyet a levegőből, hogy megtudjam, miről is beszél pontosan. Kicsit felhúzom az ínyem is, de nem morgok, nem akarom bántani. Mond valamit ezzel a dologgal, úgyhogy ha másról nem is, erről már fogom tudni, ha egy hozzá hasonlóval futok össze. ~Jó, de gondolom azért nektek is van valami a tarsolyotokban, amivel elrejthetitek magatokat. Mint mondjuk az egyik farkas vérvonal.~ Pontosat nem említek, de elég tré lenne, ha egy Őrző nem lenne tisztában azzal, milyen képességekbe futhat bele egy farkas esetében. Úgyhogy nem hiszem, hogy ezzel elárulnék bármekkora titkot is. ~Ühüm.~ Elhiszem, amit mond, azt viszont nem, hogy ennyire egyszerű a dolog, de jó fej leszek, nem faggatom, hogy kényelmetlen helyzetbe hozzam, elvégre épp nekem segít, szóval jobb nem rángatni az oroszlán bajszát. ~Sokkal jobb, tényleg…~ Felemelkedek, és már szinte alig érzem, hogy valahol fáj. Persze, azt nem árulom el neki, hogy a vérvonalam is hagytam érvényesülni, így még gyorsabban és gördülékenyebben indulhatott meg a gyógyulás folyamata. Röhögve hazajutok így, és nem kell az éjszakát farkas alakban töltenem. Nem mintha egyébként bajom lenne a dologgal, de azért még kicsit jobban vonzott az ágyam melege. ~Köszönöm szépen a segítséget, Adam! Nem fogom elfelejteni.~ Én sosem voltam azokkal hálátlan, akik segítettek nekem, pláne azokkal nem, akik kérés nélkül tették. Nem mondom, hogy remek volt a tudat, hogy tartozom egy Őrzőnek, de szerintem belehalni sem fogok. Rendes tagnak tűnt nagyon, és azt hiszem, hálát adhatok a gondviselőmnek, hogy őt vezérelte az utamba, nem valami elborultabb egyedet. ~Nem hittem volna, hogy valaha ilyet mondok egy Őrzőnek, de örülök a találkozásnak. Meglehetősen pozitív élménnyel gazdagodtam.~ Álltam meg előtte, most már sokkal könnyebben mozogtam, mint eddig, bár bundám még vérmocskos volt itt-ott, de ez nem látszott a sötétben. Ha meg valami vad kiszagolja, már képes leszek megvédeni magamat, úgyhogy emiatt nem aggódtam. ~Vissza tudsz jutni a városba most, hogy elhúzott a fuvarod?~ Kérdeztem még rá, de sokat nem tudtam tenni az érdekében, kétlem, hogy megvárná, míg visszajutok a városba, aztán eljövök érte kocsival. Megtenném, de sokáig tartana... Azzal egy köszönést követően hamarosan eltűntem az erdő fái közt, mert a vadászathoz már nem volt kedvem, és szerettem volna visszamenni a Hotelbe. Egyrészt, hívogatott az ágyam, másrészt le akartam jelenteni, hogy összefutottam egy Őrzővel. Mondanom sem kell, hogy az én szemszögemből jelenleg az első volt a mérvadóbb.
Egen, sejtettem, hogy nem kell prédikálnom egy vérfarkasnak a hosszú élet viszonytalanságairól. Igazából, a mai napig fogalmunk sincs róla, milyen sokáig élhet egy vérfarkas. Amilyen életet élnek, a legtöbb gyakorlatilag meghal, mire elérhetné az utolsó évét. Hallottunk már suttogni 800-900 éves vérfarkasokról, de ezidáig eggyel sem találkoztam... sem pedig olyan őrzővel, aki látott olyat... ha meg ezt is mondta, akkor általában talajrészeg volt. - Ez a gondolat kölcsönös - mondom. - Nekem se a kedvenc időtöltésem, amikor elvadult farkasokkal kell összeakaszkodni és... átsegíteni őket. Valahogy állandó jelleggel bűntudatom volt, ha el kellett vennem az egyik vérfarkas életét. Erre jó példa volt az, amikor Amandával elkaptuk és megöltük azt a kóbort pár hónapja. Tisztában vagyok vele, hogy mit tettek, miért is jutottunk el arra a szintre, hogy fejükhöz kell nyomnom a pisztolyom csövét és meghúzni a ravaszt. Ám mégis... ilyenkor mindig úgy érzem, mint ha bennem is meghalna valami. A szipogása térít magamhoz. Megfázott volna? Ja nem, csak beleszívott a levegőbe. - Megvan hozzá a mágiánk, hogy úgy fogalmazzak. Van bennünk némi egészséges bizalmatlanság, de szerintem az ebben a világban bőven érthető. Senki se szerette teljesen felfedni a lapjait, sosem tudhattuk, mikor megyünk egymásnak egy szomorú napon. De most még a mostban voltunk s nem volt szó ilyesmiről. Mosolyogva nézem, miközben talpra áll és gond nélkül kezd mozogni. Az elmondása alapján is sokkal jobban érzi magát. Szóval elégedetten ülök innentől a fagyos hóban, egyelőre nem érezve meg a hideget. Örülök neki, hogy a jelek szerint az okoskodásomnak volt valami értelme is. - Szívesen Emma, máskor is. Kicsit érdekes érzés, hogy a farkas tartozik nekem, akárhogy kutattam az emlékeimben, nem emlékeztem hasonlóra. Hát, ma is megérte felkelni, nagyon úgy tűnik. Segítettem és még... hálásnak is érzi magát. A mai korban ez meglehetősen becsülendő dolognak számít azért. - Én is örülök, hogy olyan farkasba botlottam, akivel meg lehet beszélni a dolgokat... s nem egyből rohant a vérbosszúért. Amikor érdeklődik a felől, hogy haza tudok-e menni így... hát látszik rajtam, akkor esik le, hogy az erdő közepén csücsölök, fuvar nélkül. Ajjaj... na mindegy, mindenre megoldás az euro mas... izé. - Majd hívok egy taxit... szívesen felajánlanám, hogy elviszünk téged is, de szerintem a sofőr szívrohamot kapna... bármely alakodtól. Azt most nem tettem hozzá, hogy jó vagy rossz értelemben. Mondjuk tény, fogalmam sincs róla, Emma hogy néz ki civilben... de megelőlegeztem neki, hogy meztelenül elég szép orrvérzést tud okozni egy embernek. - Vigyázz magadra - köszönök el tőle, majd eltűnik a látóteremből. Pár percig még üldögéltem a hóban. Azért lassan éreztette magát az a jópár varázslat, melyet elhasználtam, relatíve rövid idő alatt. Mélyeket sóhajtottam, mire úgy éreztem, nagyjából kitisztult a fejem a kábaságtól. Ekkor felálltam és kisétáltam az országút mellé. Itt vettem észre a Fogadót, melyhez elsétálva hívtam a taxit... majd vártam, hogy visszatérhessek az egyetemre, folytatni a napi programot. Míg kint vacogtam a hidegben, várva a taxit, nem tudtam előre látni, hogy ennek a hirtelen jött ismeretségnek milyen folytatása lesz... deee... jelenleg azért örültem a találkozásnak.
Fáradtan sóhajtok bele a vonalba. Legszívesebben rányomnék a kihangosítóra rakott telefonon a hívás bontása gombra. Nem teszem. Túlzottan udvarias vagyok még ahhoz is, hogy lerázzam az illetőt. - Nem, Mr. Hudson, nem tart fel! - ~a világért se zavartassa magát amiatt, mert naponta fárasztg a marhaságaival!~ - Természetesen megértem, hogy nem örül a lánya házasságának, de Susan felnőtt nő, el tudja dönteni, hogy kihez menjen hozzá. Nem, egyáltalán nem rémes egy katona feleségének lenni! Az én férjem is katona.. – kezdek bele az unalomig ismert szövegbe, miközben a város felé haladok. Tudtam, hogy nem kellene belemennem ebbe az egész dologba, de Susan nagyon kiborult, s csak azzal tudtam megnyugtatni, hogy megígértem: majd én tálalom az apjának a katonafeleségek csodás életét. Nem csodás. Attól, mert szeretem a férjemet – Nem, nem a volt férjemet. A házassági eskünkön semmit sem csorbít a halál. – még nem fogom szemellenzőn keresztül látni a dolgokat. Csupa aggódással, félelemmel és nemszeretem dolgokkal teli az ilyen élet, egy katona feleségének lenni nehezebb, mint bármi, de hogy mondhattam volna a könyörgő, fiatal szerelmespárnak nemet? Sehogyan. Ezért beszélek már negyedik napja menetrendszerűen a férfivel. - Minden jót, Mr. Hudson! Holnapra elintéztem önnek a látogatást, a bázis bejáratánál posztoló őrnek mondja, hogy Mrs. Saint-Clairehez jött, be fogja engedni. – szólok még, majd elköszönök, és végre bontom a vonalat. Ekkor veszem észre elhaladtamban az út szélén heverő testet. Azonnal lassítok, félrehúzódom, s mit sem törődve azzal, hogy nem vagyok éppen melegen öltözve, valamint nem vagyok baleseti mentőszemélyzet kipattanok a kocsiból, hogy lábaimat szedve szeljem át a járművem és a fekvő személy közötti távolságot. Vajon mi történhetett? Azon kívül persze, hogy cserbenhagyásos gázolás. Feltehetőleg legalábbis. De ilyen közel a fogadóhoz hogy nem tűnt fel senkinek?
Kellett egy kis nyugi és magány a legutóbbi eset óta, ami eléggé felkavart lelkileg. Szeretem Briant és Kilaunt is, és nagyon nehezen tudom megemészteni a kialakult helyzetet, ezért inkább kijöttem a természetbe, hogy szabadon engedjem a farkasom, és kifussam magamból a felgyülemlett feszültséget. Nem hittem volna, hogy a boldog „viszontlátás” ennyi bonyodalmat okoz majd. Egy sikítozó női hang késztetett megtorpanásra. Fogalmam se volt az első pillanatban, vajon mi történhetett. Elindultam a hang irányába. Hallottam a futólépteket, és a nyomában levő trappolásos morgás jellegzetes hangját. Medve. Megiramodtam, hogy még azelőtt vonjam el a medve figyelmét az emberről, mielőtt későn lenne, és maga alá gyűrve széttépje. Teljesen leengedtem a pajzsomat, hogy kellőképp érzékeljem a környezetemet, nem hiányzott, hogy óvatlanságból pont most rohanjak neki valaminek, mert nem érzékelem időben. Már majdnem rávetette magát a medve a nőre, amikor odaérve elrugaszkodtam a földről, és a medvére vetettem magam. Egy pillanatra megcsapott az embernő szaga, majd még hallottam a rohanó lépteit. Ráordítottam volna, hogy ne nézzen vissza, csak fusson, de farkasom alakjában erre képtelen voltam… és jelenleg jobban lefoglalt az, hogy lebirkózzam a dögöt.
A nő mentve az életét, rohant tovább. Úgy termett előtte az út, hogy először fel se fogta riadalmában, hogy a forgalom kellős közepébe szaladt. Amikor meg felfogta… akkor már késő volt. Csak a fékcsikorgás jutott el a tudatáig, aztán felbukott a motorháztetőre, onnan a szélvédőnek csapódott, ami pókhálószerűen betört, és a levegőbe felrepülve szállt néhány métert, mire holtan az út szélére gurult. A kocsi egy pillanatra lefékezett, majd teljes gázzal otthagyta a nőt az úttesten. Talán a fogadó egy óvatlan szállóvendége lehetett.
Megmart a dög. Éreztem, ahogy fogait a vállamba mélyesztve tép ki egy darabot a húsomból, és erőteljesen a földhöz vágott. Nem vagyok már sajnos fiatal, így a fizikai erőm se olyan, mint 150-200 évvel ezelőtt. Éreztem, hogy a saját vérem mellett a medve vérének a szaga is az orromat facsarja. Felbőgött, miközben támadást intézett ellenem. Oldalra fordultam az avarban, ezért a mancsa csak havas-véres „hűlt” helyemet taposhatta. Megfordulni nehézkes volt neki, mert két fa közé került be a nagy testével. Érzékeltem az egy helyben toporgását, és rövid hezitálást követően összeszedve a maradék erőmet a nyakának ugrottam, majd mélyesztettem fogaimat az inakba. Oldalra rántott, próbált lerázni magáról, de nem engedtem. Fogaim erőszakosabban martak mind mélyebbre, miközben éreztem, hogy vére a pofámba és az orrlyukaimba spriccel. Eltaláltam az ütőeret, és a medve a vérveszteségtől kezdte elveszteni az erejét. Szorítottam a fogaimmal a torkát, miközben morogtam, aztán egy határozott rántással kitéptem a gégéjét. A nagy behemót a földön puffant. Hallottam, ahogy szapora légzése és szívverése lassul… távozik belőle az élet. Jobb lábamra sántítva, csurom véresen indultam el a nő után… követve a nyomait. Tudni akartam, hogy biztonságba került-e!? Az erdősáv széléig mentem csak, nem akartam megmutatkozni az embereknek. A levegőbe szimatoltam sebes orrommal, és megéreztem. Ebben a pillanatban fékezett le egy autó mellette, majd hallottam, ahogy valaki kiszáll belőle. A fák takarásában közelebb sántikáltam. Mivel a pajzsom még mindig lent volt, a nőstény megérezhetett. Engem az iménti harc legyengített, illetve az ellenkező szélirány miatt nem vettem észre még ebből a távolságból, hogy az illető farkas, ráadásul nem is ismeretlen számomra. Csak azt tudtam megállapítani a hangokból, hogy nő.
Aki vadászokkal bizniszel, annak bizony el kell járnia velük inni is. Ez faszság, nem csinálnám, ha nem bírnám a népséget. Akikkel ma eljöttem ide a Három Medvébe, azok rendszeres vásárlók és jó arcok is, tökös gyerekek, értenek a fegyverekhez és tele vannak hőstörténetekkel. Persze én is tele vagyok, ennyi év után szép lenne, ha nem tudnék mindenkinél nagyobb sztorikat mesélni. Fogynak a sörök, borulnak a székek, ahogy lassan kezdenek kidőlni. Ketten ülnek még az asztalnál, a többi már kint szívja a levegőt. És várják a fiaikat, hogy hazavigyék őket. Milyen férfi az ilyen? Akik maradtak, Phillip és Ted, szálkás arcok, az egyik anchorage-i, mint én, a másik messzebb lakik, de járja az államot, ahogy vadászik. Profik és a piát is bírják. Ott könyöklünk az asztalon az aktuális kör felett és nekem már járnak a fejemben a gondolatok. Ideje lenne megsokszoroznom magam, többre vinni, minthogy egy legyek a szabad város kóbor farkasai közül. Átmeneti időszak volt, megengedhettem magamnak 50 év szünetet, ami nem is volt unalmas, de hiányzik egy falka pezsgése, a balhék, a testvéri közösség, az összetartozás. Ami taszított, attól már messze vagyok. Képes leszek odaállni a teremtőm és a szerelmem sírjai elé is. Hiába hallom az altatódalt, nem fogok nyugodni, hanem betöltöm az űrt. Meglépem a nagy lépést. - Na, srácok, még egy kört! Felemelem a korsómat és nekiverem az övéknek. Sima emberi erővel, különben törne itt minden, üveg, csont, asztal és még a fal is. Nekem aztán vigyáznom kell. Ma estére meg kéne valami balhé. Vagy egy jó luvnya. Jókat sztoriztunk, de érzem, hogy ezek is álmosodnak már, mikor én érzem az életet. Tele piával kezdem egyre jobban érezni, hogy élek. Visszakoccintanak, de párásodik a szemük és ásítoznak. - Bátyó, ez kurva jó kis este volt, de engem is vár az asszony - mondja Ted, a másik meg csak bólogat. Én még megiszom a sörömet egy elégedett vigyor után. Akad még itt elég jó arc, akivel folytathatom, éjjel se merülnek ki. Sőt most indul be az élet, ahogy látom. Jönnek az arcok, ismerős energiák ismeretlenektől. Nem is akárkik, hehejj! Lesz itt esemény.
In my soul we could multiply Round and round we hear the lullaby In our hearts we feel an empty space And I feel, feeling alive And I feel, feeling alive
Szülinapi itókázás, az mindig jól jön. Röpke ismeretségeim vannak még a városban, gyűjtöm az információkat. Ehhez a pubok és fogadók a legtökéletesebbek. Az első mászótársaimat rendre itt gyűjtöm össze. Elég őrült hobbi ahhoz, hogy legalább ketten horogra akadjanak, utána megy minden magától. Kean, a kanadai favágónak is beillő termetével nem éppen az ideális alkat mászáshoz, ideális a bátorításhoz. Bár a legelején azt hittem, ahogy átölelte a sziklát majdnem, hogy most fog a karjai között összeroppanni a szikla. A piát ellenben mértékkel bírja. - ’zünnipl... – a kezében tartott félig tele korsót kapom ki a kezéből, ahogy az asztalra borul. - Hívjatok taxit, majd kivisszük. - Jó helyen van ott, majd ha felébred, hazasétál. Felrántom a szemöldököm egy pillanatra, nekem úgy is jó. A banda már túlzottan alkalmatlan dumálásra, márpedig az információ kincs és kifejezetten egy személyre akarom ráhozni a frászt. Azt akarom, hogy megtudja, a városban vagyok és hogy a nyomában. - Belétek unva, holnap találkozunk. – csapdosom hátba a még úgy ahogy józan társaságtagot és a pult felé veszem az irányt. - Te szórakozol velem, haver.. a szülin... – megragadja a felkaromat, visszarántva. Halántékon csókolom az öklömmel, balhés típus, azt meg nem akarok. - Tentézz haver, túl sokat ittál. – ezzel a beszélgető partnerek száma az asztalnál nullára redukálódott. El akarom foglalni a pultnál az egyik széket, még jó pár korsó sör belém fér.
Hiába nem feltétlenül jönnek be a városba a kóborok, azért általában a fülünkbe szokott jutni, hogy valaki látta őket valamerre. A Három Medve Fogadó pontosan olyan hely volt, ahol rendszerint megfordulhatott bárki, és sokszor tényleg ott is tanyázott egy-két olyan bundás, akiket nem ismertünk. Időről-időre előfordult hát, hogy elzarándokoltam szépen a városon kívülre, hogy megnézzem magamnak, akad-e valaki, akivel érdemes lenne elbeszélgetni. Ugyan főként a felderítők dolga ez, de senkinek nem harapták még le a fejét azért, mert információkat gyűjtött, ráadásul engem nem is nagyon kell félteni semmitől, hiszen pontosan a piszkos munka elvégzése az én reszortom. Ma sem volt ez másként, bár a megszokott, nőies ruháimat inkább a szekrényemben lógva hagytam, így is elég feltűnő leszek azon a helye. Mozogtam én már mindenféle társaságban, vettem fel sok száz szerepet életem során, de azért egy nő mégiscsak kitűnik egy efféle kocsmában, még akkor is, ha esetleg többször is megfordult már ott, mint például én. Most is lazán, már-már otthonosan sétáltam be. Természetesen csak annyira volt leengedve a pajzsom, hogy tökéletesen érzékelhessem azt, amit szerettem volna, és belőlem is csak annyit lássanak, amennyit én voltam hajlandó mutatni. Így nem volt nehéz felfedezni a két kóbor hímet. Annyira diszkréten mértem fel őket, hogy még egy profinak sem tűnt volna fel, hogy a személyleírásuk máris a fejemben van elraktározva. - Helló, Clark! - üdvözöltem szélesedő mosollyal a pult mögött szobrozó, középkorú, kissé köpcös férfit. Azt hiszem, hogy annak idején vadász volt ő is, akárcsak az apja, de egy baleset során úgy megsérült, hogy többé nem tudott már olyan pontosan lőni, és a lábával is történetett valami, mert időnként észrevettem, hogy sántít a baljára. - Egy vodkát kérnék szódával és jéggel! - adtam le a rendelést. Nem éppen a legkifinomultabb választás, de egy ilyen helyen mit is várhatna az ember? Vizezett sör, és a legolcsóbb whisky. Inkább kihagytam a magam részéről, a vodka még talán tűrhető is lesz mára. Csak semmi feltűnés, bár néhány tekintetet már így is magamon éreztem, és volt egy sanda gyanúm, hogy a két hím is megérezte már az energiáimat. - Máris adom! Rég jártál erre... - jegyezte meg, mire lazán megvontam a vállaimat. Most erre mit mondhatnék? Volt más dolgom is, ami mellesleg nem tartozik rá. Helyette csak bájosan mosolyogtam, formás fenekemmel pedig az egyik pult melletti székre csúsztam. Tekintetem ezúttal feltűnően, érdeklődően járattam végig a bent ülőkön, ajkaimon maradt az ártatlan, kissé bugyuta mosoly. - Pontosan ezért gondoltam, hogy ma benézek, hátha akad egy-két ismerős! - legyintettem könnyedén, miután szeleburdian visszafordultam a csaposhoz, hajammal két mögöttem közlekedőt is letarolva. Hoppá, az egyik farkaskoma máris közeledett, éreztem az egyre erősebb energiákat. Igazából nyilvánvaló volt, hogy nem lesznek itt ismerőseim, de ezt senki nem tudhatta biztosra, valószínűleg még maga Clark sem, hiszen mit emlékezett ő arra, hogy mit csináltam itt hetekkel ezelőtt? Vagy egyáltalán kikkel beszélgettem? - Helló! Új vagy itt? - fordultam oda a szőkeséghez, ha esetleg odaért a pulthoz. Ha meggondolta magát, akkor természetesen nem kezdtem el feleslegesen csacsogni, így sem volt olyan egyszerű feladat, mikor gyorsabban is letudhattam volna azt, amiért jöttem.
Achilles Kilpatrick
Tark
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 394
◯ HSZ : 307
◯ IC REAG : 256
◯ Lakhely : Fairbanks, Farkaslak
◯ Feltűnést kelthet : Bazi nagy tetkók a karomon és a hason-háton
A szám széléről és főleg a bajszom végéről le kell törölnöm a habot, mert rusnya lenne. Amúgy is az vagyok, vágom én, de ezt a hülyeséget nem hagyom magamon. Szeretek sörözni, csak maszatos. Mindig mondják, hogy vágjam már le azt a két csíkot, ami olyan, mintha lefelé füstölne az orrom. Faszt! Mexikói vagyok, ez a védjegyem. Chico bajusz. Látom ott azt a társaságot, amiből egy valaki emelkedik ki. Egy tökösnek látszó gyerek, farkaskoma, aki lerendezi a sok álmos pajtiját. Bírja a gyűrődést, a fiatal kora ellenére. Aztán jön ez a dáma, a vöröske és betolja a biciklit a pulthoz. Csinos kis biciklije van, de még érdekesebb, hogy nagyjából egykorúak lehetünk, ha jól érzem. Ellesznek egymással, de két ilyen arcot, akit még nem is ismerek, nem hagyhatok ki. Odamegyek a sráchoz, akinek már az apja is vásárolt tőlem, pontosabban a boltomból. Szar ügy a sérülés, emberi dolog. Itt is jó helyen van és legalább egy normális kocsmárosunk akadt. Odakormányozom a hajómat bundások mögé és szépen a hátukra tenyerelek. Nem úgy, hogy leessenek, de azért tekintélyesen. - Szevasztok! Achilles vagyok. Ki mit iszik? Az első kör az enyém! Nem kérdezem meg, zavarok-e. Megmondhatják, ha akarják, de nem hiszem, hogy ez lesz. A mi fajtánk szereti a másikat felmérni, megismerni. A szálkás gyereket talán láttam már a városban, de nem olyan régi motoros. A nőről meg szart se tudok. Talán falkás, a szaga olyasmi. Itt nem vívunk területi harcot, legfeljebb azon ütközünk majd meg, hogy ki az erősebb, hangosabb, stb. Hm, jó kilátások, ezt mindig szerettem. - Clark, nekem egy tequilát tüzes vörösborral, nekik meg, amit mondtak! - adom ki a parancsot a srácnak és virítom is a lóvét. Aztán behuppanok közéjük-mögéjük és másik bárszékre. Amire szinte másznom kell, mert nem 165 centis alakokra tervezték. Faszomba...
Farkasom érdeklődve veti fel a fejét a végig stírölésre, attól nem tartok, hogy esetleg Kean lenne, ez attól sokkal kellemesebb. És éreztem korábban is magamon még egy szempárt, megszokott, elvégre új arc vagyok, még a városban is, itt pedig talán egyszer, ha megfordultam, Fairbankset elhagyva és még Anchorage előtt meg akartam állni valahol. Kean pedig törzsvendég itt, kell a jó közérzet. Felhuppanok a bárszékre és már intek, amikor beelőz a hang. Ennyit arról, hogy rendelek. Nem adom fel, újból kezdem, hogy majd bemutatkozom és minden hasonló. - Egy s.. – ekkor ér el a nyomás a hátamon, a farkasom felröhög magában a látványra. – ört. – fáziskéséssel folytatom, egy kevéssel talán közelebb a pulthoz. - Neked is szevasz! – kontrázok. – Sört kértem volna, ha nem tolsz bele a pultba. – mézsört, egész jó íze van errefelé. – Jaja. Nem rég jöttem Anchorageba. – fordulok a vörös szépség felé. – Te meg nem vagy új itt, de nem is vagy Anchorageba való. – állapítom meg a kérdése alapján, mert nyilvánvalónak tűnik. Mint ahogy érzem rajta a falkaszagot is. - Achilles. Ritka név. Éppen olyan ritka, mint a Pedyr, ami meg én volnék. A tiéd is annyira ritka? – a kérdésnél a vörösre pillantok, majd vissza Achillesre. - A következőt én állom. Kettőnk közé állt be, ezért, ha nincsenek rögzítve székek, odakormányzom a lábammal az egyiket, ha rögzítve van, csak áthuppanok, hogy le tudjon ülni. Még mázli, hogy az a szék éppen üresedést jelzett. A tornamutatványt megnézem a felszállással, a cirkuszban hozzászoktam, a törpe magasságúak igényeit is figyelembe vettük, Achilles pedig messze távol van ettől a mérettől. - Itt mindig ennyien vagyunk? Vagytok... vagyunk... – merengve nézek a csaposra, miután a korsó sör előttem landol. – Igyunk..! A mire is? – emelem fel a korsóm. Piroska-farkas-vadász érzetem van.
Számítottam rá, hogy a másik hím is körénk fog óvakodni, mivel nem az elutasítást éreztem felőle már eddig sem, de arra nem számítottam, hogy nagy hirtelenjében egyszerre két hím is a társaságomba kerül. Nem mintha tartottam volna tőlük, vagy problémám lett volna vele. Egyrészt, nem kellett félteni, meg tudtam védeni magam. Mind fizikai erőmet tekintve, mind a mentális képességeimet, hiszen, ha jól éreztem, egyikük sem az én vérvonalam tagja. Másrészt, általában feltaláltam magam mindenféle helyzetben, és a férfiak sohasem feszélyeztek amúgy sem. Azért a hátamra tenyerelést követően úgy éreztem, hogy kénytelen vagyok kicsit rájátszani, így szándékosan rezzentem össze, mintha túl erős lett volna az ütés. Még szisszentem is egyet mellé, de szinte egyből újra ki is húztam magam, úgy fordultam a másik kettő felé. Nem vagyok sérülékeny, sem pedig picsogó típus, de azért nem szeretem, ha az engedélyem nélkül érnek hozzám, vagy nyomulnak bele a személyes terembe. Ezúttal visszanyeltem mindenféle nemtetszést, és maradt a mosoly az arcomon továbbra is. - Vodkát! - emeltem meg a poharamat, amit idő közben kézhez kaptam, bár a tequila máris jobban tetszett. El is határoztam, hogy következőnek azt fogom kérni. Mintha csak hallotta volna a szöszi, éppen akkor közötle, hogy a következőt ő állja. A magam részéről nem kívántam fizetni ezért a silány minőségű italért, és ha ők úriemberek - bár nem tűntek annak -, akkor erre nem is lesz szükség, mert a fogyasztásomat ők fogják állni. - Ugye drágám tudod, hogy nem Anchorageban vagy? - néztem rá aggódóan, bár egyből el is mosolyodtam. Természetesen csak cukkoltam egy kicsit, egyáltalán nem vagyok én sem ostoba, és őt sem néztem annak. Egyszerűen csak jól esett a lazaság és a közvetlenség, hiába ágált ellene a másik felem, ami már haladt volna a dolgára tovább. Néha ilyen is kell. - Jártam ott nemrég, de valóban nem! - ismertem be, hiszen, ha odavaló lennék, akkor nem lennék ilyen messze, közel egy falka székhelyéhez. - Bár azt hiszem, hogy az új relatív, főleg a mi olvasatunkban... - utaltam itt arra, hogy számunkra teljesen másképp telik az idő, így aztán mások a fogalmaink is róla, legalábbis nekem. Egy-két év még simán beleeshetett az új kategóriába, én pedig akkor viszonylag újnak számítok. Hozzájuk képest persze akkor sem, de ez már csak részletkérdés, azt a következtetést azonban egyből levontam, hogy már találkozott falkatársammal, máskülönben nem tudná, hogy nem kóbor vagyok, mint ők. - Sajnálom, hogy csalódást kell okoznom, de az enyém korántsem ilyen különleges - húztam el kicsit a számat, mintha sajnálnám, pedig egyáltalán nem sajnáltam. A jelentése már annál árulkodóbb volt, nem véletlenül választottam ezt. - Victoria - árultam el végül a nevemet, nem borzolva tovább a kíváncsiságukat. - Változó! - válaszoltam meg részemről a feltett kérdést, aztán én is megemeltem a poharamat. - Az új ismerősökre? - vontam meg a vállaimat, bedobva a koccintás okára tett tippemet. - És, meséljetek fiúk, mit csináltok ezen a vidéken? - szerettem volna ostobának tűnni, közvetlennek és érdeklődőnek. A pajzsom annyira fent volt, hogy alig érezhettek belőlem valamit, de ez nem volt véletlen. Máskülönben az álca odalenne, ahogyan a szórakozás is.
Achilles Kilpatrick
Tark
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 394
◯ HSZ : 307
◯ IC REAG : 256
◯ Lakhely : Fairbanks, Farkaslak
◯ Feltűnést kelthet : Bazi nagy tetkók a karomon és a hason-háton
Masszívan megállok mögöttük és a hátbaverés is elég masszív. Ezen így meg kell lepődni? A fiatalabbik jópofa, nem nagypofájú. Kinyitja a száját, de tudja, hova való. És meg is bírta tartani magát, azt is díjazom. Nem egy nagy ellenfél, talán nem, úgyhogy nem csesztetem, nem hívom ki. A másikat inkább, de még várok. Piálunk, dumálunk, az is királyság. Clark már méri is a sört, mert megmondtam, hogy adja ki, amit kérnek. Bólintok Pedyrnek, hogy oké. - Nem csak volna, hanem akkor ezt kéred. És ezt kapod. Na, ne finomkodjunk itt! Amit mondtam, megmondtam. A puncit én is falkásnak érezném, nem kisvárosi kóbornak. Játssza itt a kényes csajt, de nem faragták olyan puha fából. Bírja a kiképzést és tud normálisan beszélni. A szemei meg milyen szépen csillognak. Van egy kisugárzása, érdekes, megfoghatatlan. Rejtélyes, de nagyon is megismerni való. - Tisztán a hölgynek! - szólok rá Clarkra, mielőtt belemarkolna a jégkockákba. Ha nem mondta, akkor nem azzal kéri. Készül minden sorban, először a vodka, mert nőké az elsőbbség. A pohár lassan oda is kerül Vic elé, amíg én válaszolgatok. - Pedyr? Hát nem tűnsz arabnak, akkor milyen név ez? Egy görbe orrú, fekete bongyort képzelnék el ilyen névvel, helyette van itt egy szőke fehér ember. Mondjuk én se vagyok görög alkat, ezt bárki megmondja. Nálunk a felvett nevek kurva viccesek néha. - Oké, töki - válaszolom, hogy övé a 2. kör. A csajt meg itathatjuk akár egész este, ha jó fej lesz. Akkor nem kár belé. - Az nem kifejezés. Nálunk minden más. Az új régi, a régi új. Ez a nő ismeri a dörgést és nincs elszállva. Meg szépen is mosolyog. Vagy tényleg ilyen jó fej vagy egy kígyó, de a kígyókkal is tudok bánni. A dzsungelben meg kellett tanulnom... - Ki nem szarja le, hogy különleges-e? - legyintek egy lendületeset, mikor már felerősködtem magam erre a kurva székre. - Egy Jane Doe sokkal gázabb lenne. A csapos serényen dolgozik, mind megkapjuk a magunkét. A csaj már adja is az ötletet, hogy mire igyunk, de nem arra kéne. Valami nagyobbra és komolyabbra. - Az snassz. A népünkre és a jövőre! - emelem a poharam és mindkettővel koccintok, a szemükbe meredve. Nem megy mellé, így is eltalálom a poharakat. A tequila jó erősen pusztít és utána rámarok a borospohárra. Szám szélét nyalogatva bólogatok. - Ez igen, volt ereje. Na, én vadászbulit tartottam, de már kidőltek a többiek. Victoria, te csak így egyedül jöttél? Várva, hogy lecsap rád a héja?
Aki természetesen én lehetek. A ronda öregember. Azért mindig akad nő, akit megnyer az erő és a magabiztosság, ami belőlem jön. Most a nősténnyel foglalkozom először, de figyelek a fiatal hímre is. Ő is kap pár szót, mielőtt újra Vic-é a tekintetem. - Látom, te is úgy jártál, mint én. Asztal alá ittuk a többit, ahogy kell. Amúgy mit csinálsz? Én már félig elmondtam. A bérgyilkolászást nem osztom meg velük. A bizalmat nem adom olyan könnyen. El kell nyerniük tettekkel, a mosoly meg a jópofi ehhez kevés. De legalább nem vagyok felhúzva, ennek szerintem mindenki örül.
Elvigyorodom, még ha az a vigyor az ábrázatomon felér a bárgyúsággal, hiába, ilyen az arcberendezésem. - A hangsúly nem feltétlenül a volnán volt. – az a hátba toszás becsülettel megesett, lereagáltam. – Mivel sört kértem. A drágámra Victoriára nézek, összevonom a szemöldököm, majd magam mögé fordulok, mintha valakinek mondta volna. - Azt hittem, megérkezett a drágád. Szerintem a drágád is tudja, hogy ez bizony nem is Fairbanks. Az arab dologra felvihogok, magam elé húzom a szőkére szívott hajamból egy tincset. - Akkor valami zabigyerek lehetek. Majd reklamálok az ősöknél. – visszasimítom a hajam, mintha számítana. – Cornwalli név, a Peter megfelelője. Ezt osztotta a lutri. Elég vicces kedvében volt. – vigyorgok. A tökire körbenézek ismét, elég feltűnően, majd lenézek, teszek egy beismerő vallomással beérő fejmozdulatot, majd tovább vigyorgok. - Tyű, egy félisten, egy Győzelem istennője és egy kőszikla. Ütős banda. Vagy egy John Smith. – értek egyet, megállva a bólogatásban. – A te esetedben mondjuk az is eléggé különleges lenne. – pillantok Victoriára. - Melyikünkére? – markolom meg vigyorogva a korsó sört, majd koccintásra emelem. – Isten-isten! – jót húzok belőle, egész érdekes ízű, fogok még kérni. Sok krimóban megfordultam már, a legjobb infóhely, és ott vannak a legistenibb házi készítésű sörök. Na meg a gazdáknál, akik meghívnak egy-egy vacsorára a családhoz, aztán kis beszélgetés után előhozakodnak szerényen, de büszkén a saját sörükkel. Ó, azok a mennybe tudnak repíteni. - Szülinapozok, lébecolok. – biggyesztem le a szám, nem volt olyan fergeteges élmény a buli, egyesek még bulizni sem tudnak. Na, majd szervezek egy jó bulit. – Nem bírják ezek a mai fiatalok a piát. – ingatom tettetett szomorúsággal a fejem, majd kacsintok egyet Achillesre, koma módra. Arról, hogy kergetek valakit és legszívesebben a torkát tépném ki, az most nem téma. Hah, ezek kettesben akarnak maradni. Ámen. A sörömmel elleszek. Ha a lecsapás sikeres, legalábbis. - És te mit csinálsz? – szegezem a kérdést Victoriának, ha már rákérdezett. A sör mennyei, kortyolgatom. - Ez mindig ilyen... találkahely? – nem érzem a kérdés kétértelműségét, pedig aztán nem lehet mondani, hogy tapasztalatlan lennék ezen a téren. Az vagyok, randizni alig randiztam. Annak is már vagy százötven éve...
Nem ellenkeztem, nekem tökéletesen megfelelt a vodka tisztán is. Attól függetlenül, hogy nem vagyok masszív alkoholista, és nem ülök be minden egyes hétvégén legalább öt italra, még elég jól bírom az alkoholt. Valószínűleg az oroszoknál töltött időben a szervezetem még az átlagnál is jobban hozzászokott a vodkához, így most kellemes emlékeket idézett fel bennem, bár nem kívántam ezt a társaságom tudtára hozni, hiszen semmi közük nem volt hozzá. Csak mosolyogtam egy jót a hímek viccelődésén, habár hozzátartozik az igazsághoz, hogy ma roppant jó hangulatomban voltam, így aztán könnyebb volt elhitetni, hogy tényleg csak barátkozás céljából vagyok itt, és mulatságosnak találom őket. Bizonyára az idősebb afféle mókamester lehetett, már most sikerült levonnom a következtetést, miszerint szeret poénkodni. Nekem ez egyáltalán nem volt ellenemre, csak nem mindig vagyok vevő rá, és nem azért, mert ne lenne humorérzékem. - Különleges választás! - ismertem el én is egy biccentéssel, mert valami azt súgta, hogy ez bizony nem az igazi neve, ahogy valószínűleg egyikünké sem az volt, amin bemutatkoztunk. - Igen, valóban! Bár annak idején hitettem már el, hogy férfi vagyok, akkor megállta volna a helyét! - nevettem el magam jókedvűen, felidézve magamban életem hajnalát, amikor kalózként fosztogattam a gyanútlan kereskedő hajósokat. - Vicces fiú vagy te, Pedyr - emeltem felé a poharamat, amikor megkaptam a pultostól. - Sosem lehet tudni, hogy mit hoz a jövő, Félisten! - mormoltam sejtelmesen, miközben poharamat odakoccintottam először az egyik, majd a másik hím poharához. Miközben azonnal lehúztam a felest, eszembe ötlöttek Tupilek szavai, míg a Vörös Hold éjszakáján halott voltam. Nem, erre most megint nem szabadott gondolnom még véletlenül sem! - Mit vársz egy csapatnyi embertől? - kérdeztem vissza őszinte meglepettséggel, amikor Achilles említette, hogy a társaságából mindenki részegen dőlt ki. - Két hím, akik életerősek, mégis az emberek társaságát keresik... különös! - állapítottam meg elmélázva, néhány pillanatig a semmibe meredve. Csak ezt követően fordultam oda az idősebb hím felé, felfogva szavai értelmét. - Miből gondolod, hogy nem én vagyok a héja? - duruzsoltam, kicsit közelebb hajolva Achilleshez. - Egyébként nem szorulok már rá, hogy fogják a kezem, nagylány vagyok! - és mielőtt még félreérthette volna a tetteimet, már fordultam is vissza a szőkeség felé. - Nos, én az emberekénél jóval hozzám illőbb társaságot kerestem, és meg is találtam! Egyébként csupán kikapcsolódom, ahogyan ti is. Elugrottam meginni egy italt! - vontam meg nemes egyszerűséggel a vállaimat. - Mire gondolsz? - vontam fel kíváncsian a szemöldököm. - Milyen az az ilyen találkahely? - én viszont nagyon kíváncsi voltam, hogyan is gondolta ezt, még ha ő nem is érezte, hogy félreérthető volt.
Achilles Kilpatrick
Tark
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 394
◯ HSZ : 307
◯ IC REAG : 256
◯ Lakhely : Fairbanks, Farkaslak
◯ Feltűnést kelthet : Bazi nagy tetkók a karomon és a hason-háton
Ez a szőke gyerek mennyit bír beszélni és hogyan! Bonyolult egy arc, nem is teljesen értem, hogy mit akar. A viccelődésen kívül. Szerintem az a lényeg, szeret nevettetni, meg bulizni. Hát én dumálni imádok, estéken éjjeleken át akár, ha van hozzá jó pia meg kaja, de a vicc nem nekem való. - Ha nem tudnánk, hol vagyunk, jöhetne a kényszer zubbony. A legerősebb fajtából. És megint hátbaverem a szőkét, ha kilöttyen a söre, akkor is. Úgyis én hívtam meg. Ez a drágázás erős kicsit. Victoria kérdésében benne volt, de olyan sima beszédű ez a Pedyr, hogy a maffiában is megállná a helyét. Akár társulhatunk is, ha megbízhatónak találom. Egy jó kapcsolat mindig jöhet a tarsolyba. - Aha - reagálom le tömören és nevetés nélkül. Biztos jó vicc volt, de nem igazán tudok röhögni rajta. Kurva művelt gyerek, a nevemről is többet tud szerintem, mint én. Pétert azért vágom, a vallási történetekben jó vagyok. - Cornwallból a sertéseket ismerem. Jó nagy dagadékok és feketék, mint az ördög patája. De kurva finom a húsuk, főleg taco-ban! Amúgy te ilyen ötletgyáros, vagy, mi? Mivel foglalkozol, haver? Az a disznó tényleg király, szoktam vásárolni a gazdától. Ő meg a disznóvágó késeit tőlem szerezte be. - Az enyém? Ja. Nem magyarázom most el, hogy egy legendás hősről adtam nevet magamnak. Itt ülünk a pult előtt, egy ember előtt, nem kéne álneveket felfedni. Vakarom a fejemet és hátradobom a hajamat, mert megint nem vágom, hogy állunk. - Te, mint férfi? Hova dugtad a csöcseidet? Meg is nézem őket, pofátlanul hosszan stírölöm, hogy ugyan mit tudott velük tenni. Nekem a nagy dudák jönnek be, amiket nem lehet elrejteni. El nem bírom képzelni, minek akart ő férfi lenni és hogy hogy csinálta meg. Ez is egy érdekes nő. Király, bírom az ilyen arcokat, akiket fel kell fedezni. Nem unalmasak, egyéniségek. Pedyr megint jön a vicceivel. Én bólogatok, hogy jól van, de leszarom. Vic meg mintha tervezne valamit, úgy beszél. - Térj a lényegre, ha akarsz valamit, ne célozgass! A koccintás után gyorsan eltűnik a pofámban a pia. Tetszik, hogy a csaj nem húzza a száját egy ilyen erős ital után se. Finom hölgy, de erővel is megáldotta a sors és nem a szimpla vérfarkas erőre gondolok. ~Édesem, a pultos itt pózol előttünk, nem tűnt fel?~üzenek telepatikusan a csajnak, mert nagyon bátor. Még nézeget is ránk, nem érti, miről beszélünk. Remélem, ufónak néz, az még mindig jobb. Nem hiányzik a szarság, hogy mit mondtam, mit nem mondtam. Én kinyitom a számat és a pofájába vágom mindenkinek az igazságot, de hülye nem vagyok. El kell beszélni az ilyen dolgok mellett, ki kell kerülni mindent, amit nem lehet néven nevezni. Anélkül is van téma bőven, ezekkel biztos lesz. - Na, hogy oda ne rohanjak... Nagy szavak, kíváncsi vagyok, mi rejlik mögöttük. - Bagózol is? Te, egész hasonlítasz valakire... És ezzel a lendülettel fel is rántom a pólómat. A mellkasomra egy kurva nagy mellű vörös van odapingálva, ahogy cigizik. A vonásaiban van egy kevés Vic-ből, de főleg a nagy vörös rőzse miatt emlékeztet rá. Ha meg szívna, megkínálom jóféle mexikóival, mindig van nálam pár szál. - És te, Pedyr? Mert nem hagyjuk ki a másikat se. Asszem ki kell menni, mert lecsuknak a hülye törvények miatt. Ezt a faszságot. Ezer dologba belehalnak az emberek, minek kell a jó dolgokat joggal elbaszni... - Tiszta, csajszi. Értem én. Nem hinném, hogy van párja, nem úgy beszél. Bejön a stílusa, szeretem az erős nőket. Betörni. Nem erővel kell. Sokkal keményebb diók, az első szerelmem is az volt, de meghajlott. - És te mit csinálsz Anchorage-ban, ha nem itt piálsz? Nem nagyon láttalak még - kérdezem Pedyrt, gondolatban aztán megint Vic-é a figyelmem és nézem is a vodkától bűzlő száját. Cseppek azon a cseppnyi kis édes ajkakon. ~Aztán milyen a Falkád, mióta egyesült? Nem semmi a városotok, jártam ott még jó 50 éve.~ Az akkori alfájuk már halott, azt hiszem, de még akadhat, aki emlékszik rám. Őt nem ismertem, emlékeznék rá. A pia pedig elfogyott, úgyhogy Clarkhoz fordulok: - Na, még két tequilát meg abból a házisörből adjál, tesó! A borotok még mindig ócska... Ideje újítani! - szólok be jó hangosan. Clark feje vörös lesz, ciki, hogy az egész kocsma ezt hallja. De hát tényleg szar a bor, mint mind, amit ittam náluk. Megnéztem, hátha változott, de nem. A házisör viszont finom szokott lenni és jó erős is. - Bocsánat, Achilles! Ígérem, legközelebbre hozatok valamit, amit te is szeretsz. Nagyokat bólogatok, hogy így is legyen. Lepacsiztunk már a kölökkel rég, azért tegez. És azt is megmondtam rég, hogy ne bácsizzon, mert lefejelem. Ő meg ért a szóból. A fejemet hirtelen az ablak felé kapom, mert valaki pont eldőlt előtte, láttam a szemem sarkából. Hehe, kint is zajlik az élet, könnyen lehet, hogy a bulis társaságunk maradványa dülöngél ott. - Kint is jó a buli, gyerekek! - intek egy torz mosollyal a nyitott ablak felé, ahonnan nagyon kellemes levegő áramlik be.
A különleges választásra fojtottan röhögök fel, nem mondanám, hogy utálom a nevem, viszont kiváló fokmérő, ki mennyire vevő poénokra. - Ebben nem kételkedem. – emelem meg a korsóm, még ha eléggé sértene az, ha csajnak néznének, és újabb röhögést fojtok el, ahogy Achilles reagál a férfiasság versus idomokra. - És az nem jó? – kérdezem Victoriától, valahogy úgy érzem, nem csípi a vicces fiúkat. Ettől függetlenül zavartatni nem fogom magam, hogy viccelődjek, ha ahhoz lesz kedvem. - Kipróbálhatjuk. Én nyerek. – vigyorgok a kényszerzubbonyra adott válaszommal együtt, majd lavírozok, ahogy hátba vágva meglöttyen az üvegben a tartalom. Legközelebb palackban kérem, az már hótbiztos. A cornwalli disznókra viszont már beleröhögök a sörbe, felfújva a habot a képemre. Egy ideig eltart a röhögés, addig letörlöm a képemről a habot. - Ha legközelebb is sörpakolást kívánok meg, téged hívlak, haver! – tartom Achilles felé a korsóm, koccintásra, majd válaszolok vigyorogva arra, mivel foglalkozom. – Cirkuszolok. – felfedeztem már a cirkuszt és nagyon ajánlom, hogy más is értesült már arról, hogy itt vagyok. Féljen, mert annál élvezetesebb lesz, ahogy kitépem a hazug nyelvét. - Bulit. – elvégre szülinapozni jöttünk, baromkodni, nem pedig fél óra múlva eldőlni az asztalra. Finnyás banda. - Azt már látom, hogy te mást köszörülsz. – jegyzem meg vigyorogva, ahogy legyeskedik a vörös körül a hollóhajú. Uramatyám, kész hajszínválogatás vagyunk! De most miért ez jutott eszembe? Aztán az arcomat a tenyerembe temetem, ahogy felrántja a pólóját. - A rúdtáncosok baaalra, a huzigálósok joooobbraaaa. – adok hangot a véleményemnek, vigyorral. - Ennek nem mondok ellent. – tekintek a bagóra és kiveszek egyet. Ártani nem fog, akkor meg szívok! - A cirkuszolás mellett? Futár vagyok melóban, sziklamászó még melóbbban. – vágom rá azonnal. – És ti? A falkára elkomorodok, inkább a sörömmel foglalkozom. Egyben éreztem nagyon jól magam, írmagja se maradt, még ha ketten túl is éltük a támadást. Hogy aztán kiderüljön, hárman éltük túl. A sört fogadom, majd kirakom az asztalra a kör árát, ha már én ígértem, akkor állom is. - Hát ez. A krimó. – bár hülye egy kérdés, ha emberek esetében tenném fel, jelen esetben nem erre értettem a találkahelyet. A jelzésre kintre tekintek, egy pár pislogásig nézem. - Ha valaki nem avatkozik közbe, nem csak egy mentőt kell hívni... – vakarom meg a szemöldököm. Farkasom élvezettel szippant bele a levegőbe, az adrenalin mindig is hajtóerő volt nála, segíti a koncentrációban. - Mit mondtam? – az az ütés nem csak látványra fájt még nekem is.
Kezdőlap
//
