Volt olyan időszak, amikor nagyon fájt az az egész, ami bennem volt, sok olyan pillanat, amikor le akartam beszélni magam kettőnkről, nem azért, mert nem értékelném kellőképpen Connort, sokkal inkább pontosan azért, mert így teszek. Fiatalabb nálam. Farkas. S noha én már őrző vagyok, mégsem fogok annyit megélni, mint ideális esetben ő. Az észérveket azonban újra meg újra elsöpörte valami sokkal megfoghatatlanabb dolog, ami szinte már az első percektől ott cikázott körülöttünk. Miképpen most teszi, csalhatatlanul adva a másik tudtára, hogy mennyire vágyik rá, akarja, testestül-lelkestül, mindenestül. Már rég nincsenek kétségeim, s nem hagyom, hogy bárki véleménye hatással legyen rám. Járja végig azt az utat, amit mi megtettünk, amíg ő hagyott békén, noha szeretett, vagy elviselte, hogy én megpróbálok megmenteni egy olyan kapcsolatot, ami talán már rég halálra volt ítélve. Ahhoz képest, amit ő elviselt miattam, és ahányszor megbántottam, semmi ez az elmúlt pár év alig találkozásokkal. Szerintem sosem leszek képes igazán jóvátenni a hibáimat. Ő mégis itt van, mégis várt, és most mindennek ellenére úgy szeret, ahogy talán jobban nem lehet. Újra meg újra megreszketek a mozdulatok nyomán, bőröm hamarosan már szinte lángok. Csókok, érintések keverednek, bőr a bőrhöz simul. Sehol máshol nem lennék most szívesebben. Hihetetlenül felszabadító, ahogy nem folyton az jár a fejembe, mikor kell varázsolnom, furcsa, de eszembe sem jut, s noha tudom, hogy nem csupán ketten vagyunk, viszont ez az első alkalom, hogy semmi baljóslatú jelet nem tapasztalok. Mikor felülkerekedik, nézem arcának vonásait, szemeit, pillantásom nehéz, vágytól izzó, miként az övé, mégsem akarok máshová tekinteni, főleg az utolsó mozdulatok közepette, ami mindkettőn testében szétonthatja az édes érzeteket. Automatikusan gördülök utána, hogy egyik karommal a mellkasát simogassam, míg a fejemet a vállára döntsem, nem esik jól egy milliméterrel sem több távolság a muszájnál. - Szeretlek. Nyomok egy puszit a vállára, és elmosolyodom a szavai nyomán, noha a teljesen együtt levés alatt nem biztos, hogy értem, mire céloz. Én évek óta úgy gondolom, hogy együtt vagyunk, csak éppen nagyon oda kellett mindig figyelni, hogy ne legyen baj. - Ez nagyon jó hír. Annyira… más volt. Persze a jó értelemben. Varázsolnom sem kellett, és bár azért az utóbbi időben már voltak jelei, hogy kicsit gördülékenyebb minden, de azért nyilván ez egy érzelmileg nagyon felfokozott állapot, nem csoda, hogy akadtak nehézségek. - Állok elébe mindennek, Connor Harris. – Kacsintok rá mosolyogva, majd pár pillanatra abbahagyják ujjaim a cirógatást, mert van egy gondolat, ami újra meg újra visszatér, és ebben a pillanatban nem tudom nem felhozni, még akkor is, ha talán ezzel kicsit beárnyékolom az estét, de… Ez nekem fontos. - Gondolkodtál már azon, hogy mi lesz, hogyha a farkasodnak jobban ínyére lenne valaki más? Nálam nyilván nem merül fel ilyen probléma, mert csak egy lélek lakozik bennem, de náluk ez azért egészen más, és hát, nőből vagyok, néha fel kell tennem talán ostoba kérdéseket…
Az évek alatt sikerült rájönnöm, hogy az a legkülönlegesebb kettőnk kapcsolatában, hogy tudom, nem kell megfelelnem. Persze, bizonyos értelemben igen, de az egyetlen dolog, ami erőfeszítést igényelt eddig, az az, hogy ne akarjam megenni ilyen és ehhez hasonló helyzetekben. De ezt leszámítva semmi "követelmény" nem volt, és talán éppen emiatt mégis Naomi szemében akartam a legjobban teljesíteni. A farkasokkal más, teljesen mindegy, hogy mennyire bírjuk egymást vagy van köztünk kötelék. Velük azért rengeteg elvárás van, ki kell hajtanom a belem, meg kell mutatnom, hogy érdemes vagyok a létezés ilyen formájára, hogy fejlődöm, hogy nem vagyok haszontalan. Ha fel is üti a fejét néha valamilyen kétség ezzel az egésszel kapcsolatban, teljesen lényegtelenné válik az olyan helyzetekben, mint például ez a mostani. Egész egyszerűen képtelen vagyok a világon bármi másra gondolni, mint rá, hiszen annyira intenzíven élek meg mindent, hogy nem is lennék elég erős megfékezni magam. Az illata, a vágyai, az érintése, mint valami extra erősre kevert, metamfetaminnal felturbózott Zombi-koktél, úgy ködösítik el az agyam, és csak teszem, amit ösztönösen is tennék. Persze nem akarom, hogy vége legyen, hogy elmúljon, de közben várom is azt az eufórikus és pihentető érzést, ami majd utána fog következni. Mosolyog, mosolygok én is, és bár rohan az idő, számomra most úgy tűnik, hogy megállt. Mintha kiszakadtunk volna a világból és a saját univerzumunk végtelenségében ölelnénk és szeretnénk egymást. Szeret. Ő is szeret. És ez persze megnyugtat (na, nem mintha nem lenne tök egyértelmű amúgy), boldoggá tesz, hogy továbbra sem változott köztünk semmi. Amennyi mindenen átmentünk, és ahányszor beütött valami szar, azért néha ott lapul a félsz, főleg, ha nem vesz fel egy hívást vagy későn válaszol az üzenetemre. - Tudom, elképesztő vagyok... - kezdem viccesen - Először a borosta, most meg ez... Játékosan harapok rá az alsó ajkamra, és egész egyszerűen még mindig nem tudom nem a zöld szemeit fürkészni. És amikor a teljes nevemen szólítva biztosít arról, hogy elébe áll mindennek, csak picit erőteljesebben fogom meg a tarkójánál, és húzom magamhoz egy újabb csókra. Hát még én mennyire állok elébe!
Aztán persze mint minden jónak, ennek is mondhatni vége szakad. Érzem a benne beállt változást, a mozdulatai is abbamaradnak, aztán kibukik belőle egy kérdés, amit elsőre nem is nagyon tudok hova tenni. Összeráncolom a homlokom, majd kissé eltávolodva tőle állkapcsomat a tenyerembe támasztva féloldalasan felkönyöklök. - Hát ezt meg hogy érted? - pislogok rá, mert próbálom értelmezni a kérdését - Mármint, hogy majd a farkasom valaki másba lesz "szerelmes"? Őszintén nem tudom, hogy ilyen lehet-e. Még sosem gondoltam bele, oké, azt tudom, hogy ösztön szintjén rengetegszer mást akart és akarna tenni, mint én, de arról lövésem sincs, hogy ezeken túl lépve lehetnek-e komplex érzései. A szerelem szerintem legalább is komplex, a szex meg egy ösztön. Logikus, nem? - Dehogy gondolkoztam. Miért gondolkoznék? - hála az égnek, mostantól egész biztosan fogok, mert bogarat ültetett a fülembe, én meg pont az a típus vagyok, aki minden aprócska biszbaszt túl tud gondolni. - Én nem... nem hiszem, hogy ilyen van. Vagy igen? Neked tanítottak erről valamit a Roxfortban? - a hangomban némi izgatott, türelmetlen aggodalom csendül. Beszélnem kell Sollal. - De, amúgy meg, kit érdekel, ez az én életem, meg a farkast is én irányítom, nem fordítva, legalább is ez a cél, szóval... Mondanám, hogy "bekaphatja", de egész egyszerűen nem jön a számra a szó. Képtelen vagyok ilyesmivel illetni a Zöldszeműt, egyszerűen olyan érzés lenne, mintha a szívembe vágnám a tőrt. Oké, most épp arról beszéltünk, hogy én irányítok, legalább is nekem kéne, de ez nyilván nem egyenlő azzal, hogy szitkokat szórok rá. Ugye?
Finoman vállba boxolom a nagymértékű szerénységért, amit produkál, de persze nevetek rajta. Őszintén szólva sosem voltam egy nagy pasifaló, érzelmi alapon működöm, ha vannak, nyilván fantasztikus tud lenni minden ilyen pillanat, ha nincsenek, akkor olyan semmilyen. Connorral természetesen az előbbiről van szó, dacára annak, hogy a sors igen sokszor keresztbe tett már nekünk. Páratlan érzés úgy vele lenni, hogy semmi mással nem kell foglalkoznom, csak megélni a pillanatokat, és nem aggódni, egyszerűen csak lenni, tökéletes. - Nem pont így gondoltam, mert azt nem tudom, hogy a farkasok tudnak-e olyat, lévén vadállatok. Nem tudom, hogy tudnám elmagyarázni, én sem értem teljesen, miért van bennem ez a fura érzés… talán mert sok őrzőt ismerek, akiknek volt dolga farkassal, és bizony a hűség, mint olyan, többnyire nem szerepelt a palettán. Viszont abban biztos vagyok, hogy Connor nem tenne ilyet. - Hanem… ösztön szinten. Fajfenntartás, ilyenek… – sóhajtok. Tuti kár volt ezt most felhoznom, de én már csak ilyen kis hülye maradok, ami a szívemen, az a számon. - Sok olyat hallani, hogy a vérfarkasok két fele nem jön ki egymással semmilyen szinten, nyilván ők azért jóval zűrösebbek, mint mondjuk te, és ez a társad sokkal jobban passzol hozzád, mint az előző. De azt hiszem, az ösztöneitől, amik talán idővel majd a véreddé válnak neked is, ahogy idősebb leszel, igenis tartok. Az ajkaira nyomok egy puszit, és igyekszem egy mosollyal tompítani a talán ostobaságot, amit gondolok. Már pusztán ama nem épp egyszerű okból kifolyólag is, hogy én, mint nő, nem vagyok egész, lévén mikor Maya született, valójában azzal együtt megcsonkítottak. Nyilván Connor tudja, hogy nem lehet több gyerekem, és persze, most még eszébe sem jut ilyesmi, hisz rettenetesen fiatal, de… mi lesz, ha később igen? Ha igenis felülírnak mindent az ösztönök, és én végül kevés leszek? - Ne is törődj az ostobaságommal… Meg kellene végre tanulnom csak a pillanatnak élni… Sóhajtva bújok hozzá közelebb, és döntöm homlokomat a mellkasának, hogy hallgassam szívének dobbanásait.
Amikor azt mondja, hogy nem úgy gondolta, ahogy nekem elsőre leesett, azért szemmel láthatóan megkönnyebbülök. Után pedig olyan komoly figyelemmel hallgatom az okfejtését, ami a megismerkedésünkkor elképzelhetetlen lett volna. Amikor a fajfenntartást hozza fel, mintha kissé kezdene leesni, hogy milyen dolgokra gondolhat úgy igazából, felrémlenek régebbi beszélgetések és már el is mosolyodnék, amikor beközli, hogy tart az ösztöneimtől. Csak azért nem vágok túl morcos fejet, mert megcsókol, és az gyakorlatilg mindig, minden pillanatban ki tud zökkenteni bármilyen durcámból. Ez jó, nem? Dehogynem. - Na, hát most nem azért, de te is emlékezhetsz... ja várj, nem emlékezhetsz, bocsi, arra, amikor a farkasom meg akart enni a jégen... Ilyen már nincs, szóval jól kijövök az új farkassal, szóval ez a része király. És visszakanyarodva a fajfenntartáshoz, erről a szóról neki teljesen más ugrik be, mint amit nekem... nekünk jelent. Szóval ezt is igyekszem úgy "elmagyarázni", hogy a farkas szemekben satnya tudásomhoz mérten tudom, miközben szórakozottan simogatom Naomi felkarját. - Hát szerintem ez hülyeség. - remek kezdés Connor, csak így tovább - Mármint... Nekem most hirtelen nem ugrik be, hogy lenne olyan ismerősöm, akinek lenne gyerek-gyereke. Mindenkinek csak kölykei vannak, de abból egy csomó! - felnevetek, ahogy eszembe jut, hogy egyesek mennyi kölyköt képesek beharapni és - A legtöbb gyerek-gyerek meg "baleset"? - kicsit feljebb viszem a hangom, de csak óvatos félelmemben, mert nem akarom, hogy esetleg bármit is magára vagy rossz néven vegyen. - Ide figyelj, Naomi Sharp. - kezdem el a mondatot játékos komolysággal, és ha sikerül, megpróbálom megragadni a felém eső kezét és a tenyerét a szívem felett a mellkasomra helyezni - Nekem rajtad kívül nem kell más, eddig sem kellett, nem is fog. Akkor se, ha a... felháborítóan szexi... és... férfias... és... erős... edzőmet kell megvernem érte, - na jó, a végén Ő vert meg - akkor sem, ha ennek ellenére Maya miatt meg akarod vele próbálni, és akkor sem, ha tagadhatatlanul örülök, hogy ez nem jött össze. És akkor sem, ha fényévente láthatlak egy darabig. Azt nem tudom megmondani, mi lesz tíz év múlva, de ki tudná? De én ma és most veled akarok lenni és ezen kívül más nem érdekel... Hagyom, hogy hozzám bújjon, már ha persze ezek után még szeretne, magamhoz húzom, átkarolom a derekát és még közelebb helyezkedek. - ...kivéve persze, ha TE találkozol valakivel, aki sokkal... érettebb, férfiasabb meg ilyen nyálak. Játékos morcossággal elhúzódom tőle, épp hogy nem esek le az ágyról a mozdulat okán. Tettetett duzzogással szűkülnek össze a szemeim és fürkészem a vonásait. - Na, akkor mi lesz? Teszem fel a játékos kérdést, holott természetesen ez már azóta tüske, hogy megismertem. Tudhat róla. Nem múlt el, egy darabig talán nem is fog, de ezekben a percekben egy fikarcnyit sem szeretném vele azt éreztetni, hogy az aggályaim komolyak. Az egyetlen, amit most szeretnék, az az, hogy játékosan visszadobjam a kérdést, és hogy ebből talán picit érezze, hogy a világért sem kell tartania attól, hogy nálam bármi is megváltozzék.
- Igen, igen, tudom. Már azért rég éreztem olyat, hogy annyira fenné rám a fogait. Hála istennek, igazából akkor biztosan csak az mentette meg az életemet, hogy nagyon szeretem a farkast, mint fajt önmagában, és az átlagnál többet tudtam róluk, meg talán a mágiaérzékenységem is segített, hogy ne hülyeséget halmozzak hülyeségre, így nem lett belőle Connor vacsi. - Az már félsiker. Fűzöm közbe, de egyébként hallgatom a véleményét, nyilván fontos, és talán akkor legalább kitisztul kicsit a kép a fejemben is ezt illetően. Nálunk azért vannak őrző nők, akiknek vérfarkastól van gyerekük, de ezt viszont nem fogom elmondani. Az egyikük tudomásom szerint pont annak a felesége, aki a szárnyai alá vette Anchorageban, de mivel én az őrző oldalról nem beszélhetek, ezért nem ragozom a dolgok ezen részét. - Szóval azt mondod, hogy nálatok a beharapás lefedi a fajfenntartást? Mert ha igen, akkor valóban a semmin aggódom. Pislogok párat, végülis mondhatnánk logikusnak, és miért is ne hinném el neki, hogy így van, ő a farkas, én meg rajta kívül relatíve ritkán kerülök kontaktba velük, leginkább csak a tanulmányaim, vizsgáim miatt. Ha meg mégis, akkor inkább nőstényekkel. A kezemet a szíve felé teszem, és talán annak dobbanásait sokkalta jobb érezni, mint a szavait hallgatni, sőt, amint szóba kerül Jackson, akkor már biztosan az. Nem szeretek róla beszélni, mert utálom magam azért, amiért akkor őt választottam, akár volt rá okom, akár nem. Ronda dolog volt, és talán Connornak nem is kellett volna esélyt adnia utána kettőnknek. Igazából teljesen megértettem volna. Amikor hozzábújok, alig telik el pár pillanat, és érezheti az első könnycseppeket. Sok mindent sírással adok ki magamból, és talán jobb most így a szégyen pírjával egyetemben a könnyeimet is elrejteni előle. Nyilván vannak pillanatok, amikor visszarobban a pofámba ez az egész, és tulajdonképpen megérdemlem, de attól még nem szeretem. Fáj. Az fáj a legjobban, hogy bántottam, és sosem fogom tudni visszacsinálni. Amikor elhúzódik, és kénytelen vagyok felnézni rá, akkor azt hiszem talán meglepheti az a tömény bűnbánat, ami belőlem árad. Mert igyekszem leplezni, évek óta, de most, hogy az együttlétünk sem hozta elő a farkasát kicsit sem, talán ez még annyira sem fogja meghatni. - Semmi sem lesz. Nincs mástól gyerekem. S ha tudni akarod, Connor Harris, amikor megismertem a lányom apját, közel sem volt sem érett, sem férfias, sem izmos, sem erős, sem semmi ilyesmi. Kit érdekel, ha valaki kétajtós szekrény, ha nem ismer, ha a lelkem nem rezonál az övével? Ha nem figyel arra, hogy nekem mi és hogyan jó, mit szeretek? Vagy akarja megismerni a lányomat annak ellenére, hogy tudja, szét fogja szívni a vérét? Vagy megbocsájtott nekem olyasmit, amit én azóta sem tudtam magamnak? Annyira belelovalltam magam a szavaimba, hogy a könnyeim elapadtak, és bár talán csak szemtelen provokációnak szánta a kérdést, nem úgy vettem, és nem bánom, mert tudnia kell, hogy mennyire értékelem, bár nyilván sokkal többet érez belőlem, mint én magamból, de van, amit ki kell mondani, és kész. - Mellesleg. – Hajolok a füléhez, hogy suttogássá szelídüljön a hangom. - Mikor is tűnt neked úgy, hogy nem gerjedek rád? Nevetve belenyalok a fülébe, csak hogy kissé talán elkanyarodjak a komolyabb vonulattól, amit én hoztam a fejünkre, egyik kezem a másik füle mögött a tarkójára fut, hogy a hátamra fordulva húzzam magam után, és csókolhassam újra…
Kissé bárgyú mosollyal veszem tudomásul, hogy még a nemlétező emlékein át is ismeri magát annyira, hogy legalább azt tudja, hogy ha másért nem is, de ösztönösen a legjobban cselekedett. Még úgy is, hogy akkor nem volt herripotter. Ezért is szeretem és vagyok rá büszke. Pláne most, hogy már pontosan tudja, mi vagyok és mivé lehetek. Meglehet, hogy mindketten mást és máshogy tudunk, de ezek a... mondjuk úgy kivételek erősítik a szabályt abból a szempontból, hogy más parákkal gazdagítjuk egymást. A kérdésére teljesen természetes komolyság ül az arcomra. Lehet, hogy csak azért, mert én teljesen biztos vagyok abban, amit mondok és amit megtapasztaltam, de Sollal akkor is beszélnem kell majd, hiába legyek halál-biztos jelenleg saját magamban. - Hát, máskülönben mi értelme lenne a szőrös szempontjából? - kezdem analizálni a kérdést - Ha csak simán lenne gyerekem, az még nem lenne farkas és egy csomó évet kellene várni, amíg esteleg az lehet. Szóval szerintem Zöldikének sem érné meg igazán. Egy kicsit megpróbálok belemélyedni az Ő véleményébe, de ez a próbálkozás igencsak kapufa. Egyikünk sem elég érett a válaszadásra. Fogalmam sincs, hogy egy beharapás mit ad és mit vesz el. Kérdezzük meg inkább azt a hármat, akik vagy elhagytak vagy meghaltak részemről menet közben. És hála mindenkinek is, megint sikerül megsiratnom. Mi a szar baj van velem, hogy állandóan sikerül? Farkasom zöldjében villannak a szemeim, de csupán azt érzem, hogy neki velem együtt fáj, és mintha együtt érezne valaki mással, vele, Naomival, és nem szeretjük, amit érzünk tőle. Nem tudom, mennyit érez abból, hogy mindketten aggódunk, de ha neki ettől jobb, hát sírjon. A szemünkben ettől nem lesz sem kevesebb, sem több - csak az a lány, akit szeretünk. - Héj... héj... Próbálnám csitítatni és elmosni a könnyeket az arcáról, és mindeközben rájövök, hogy kurvára elbasztam és a viccből fájdalom lett, amit nyilván nem akartam, de megtörtént, szóval egyfelől gratula magamnak, másfelől fogalmam sincs, hogy tudnám megnyugtatni. Csak tovább hallgatom, hátha jobb lesz neki, ha kimond mindent, ami bántja. - Bocsánat, ne haragudj... - próbálom két kezem közé fogni az arcát és addig és ahányszor elismételni, ameddig csak kell - Én szeretem azt gondolni, hogy ismerem a lelked. Ismerem? Szerinted? És nem érdekel, ha Maya szétszivatja a vérem, legyen, mert nekem Te vagy a fontos, vele együtt. Legalább Ő is olyan fura, mint én, mert megtalálja a fülem és mindenféle huncut dolgot csinál vele a komoly megbeszélések közepén. És simogat és megcsókol és... mit is mondott? Újraindítás, keresem az elvesztett fonalat... - Nyilván.... gerjedsz, izé... ja. Haha, ez csikiz! De várj, ácsi, ácsi... Akkor most jók vagyunk? Megállítom mindenféle mozdulata közben, mert látnom és tudom kell, hogy nem csak témát terelünk, hanem túl vagyunk mindenféle fajfenntartáson meg Jaxeken, legalább is mostanra, a ma estére.
- Az igaz, de a véred lenne, időtök pedig nagyon sok van általában. Nem mindenkinek, de azért kószálnak erre 4-500 éves farkasok is, olyan élettartammal pedig nem kunszt megvárni, míg egy gyermek eléri legalább a húszas éveit, legalábbis én így gondolom. Nem kizárt, hogy egyszer majd Connornak fontos lesz a vérségi kötelék, talán hamarabb, mint a vérvonalbeli, hisz utóbbit azért túl korán nem érdemes tovább vinni, nem sok értelme van, de elengedem a dolgot, az én életem alatt talán egyik sem fog bekövetkezni, ha pedig mégis, akkor úgy kellett lennie. A sorsszerűségben annak dacára hiszek a mai napig, hogy engem istenesen megszenvedtetett, talán csak az utóbbi pár évem nevezhető olyannak, amibe nem keveredett több könny, mintsem nevetés. A könnyek könnyen jönnek esetemben, és azért az esetek nagy részében éppen olyan hirtelen távoznak, mert bár sokszor így adom ki a bennem tobzódó érzéseket, de én magam sem rajongok érte, hogy az érzékenységem olykor eluralkodik rajtam. Addig jó, amíg valaki előtt ki merem ezt adni, ha nem megy, ott már valami elveszett. Jackson előtt már akkor sem akarnék sírni, ha az életem múlna rajta, Connor előtt soha egy pillanatig sem éreztem magam gyengének azért, mert könnyezem. - Sokkal jobban, mint bárki… Talán Pandával nem versenyezhet, de talán neki is csak azért van akkora előnye, mert többet találkozunk, mint Connorral. Azt viszont sosem tudtam megmagyarázni, hogy miért fáj annyira, ha Connor nincs velem, ha megbántom, és miért éreztem a szívemmel helyesnek, és érzem a mai napig, ami ésszel abszolút helytelen. Talán egyenesen ostobaság is volt addig, nos, mostanáig, mert mondhattuk, hogy a bőrömet vittük a vásárra, de szerintem megérte. Egyszerűen csak valahogy a kezdetektől fogva tudtam, hogy fontos része lesz az életemben. Részünk, egymás életében. Aztán a könnyek elpárolognak, és igyekszem elhessegetni az általam életre keltett viharfelhőket. - Jobbak nem is lehetnénk. Ne aggódj, jól vagyok, jól vagyunk. Annyira azért szerintem ismer, hogy nem én vagyok a szemetet a szőnyeg alá seprő típus, ami a nyomta a lelkemet, azt szóban és könnyekben is kiadtam, megnyugodtam, jól vagyok. Ezt szerintem érzi, az biztos, hogy ezt a témát lehúzhatom a napirendről, és nem fogok miatta aggódni. Akad más, ami miatt lehet, de az már szívem másik csücske okán fontos. - Ígérem, többször nem vágom taccsra a hangulatot. Széles mosollyal bújtam oda megint, és csókoltam meg, mert határozottan inkább volt ínyemre az érintés, mint a beszéd, mi nők hajlamosak vagyunk mindent elszúrni a szavakkal, és vihart csinálni ott is, ahol semmi helye.
- Azért azt ne felejtsd el, hogy RÓLAM beszélünk... Bökök a nagy hangsúllyal párhuzamosan a mellkasomra, némileg saját magamon viccelődve. Na jó, Jyotsana farkasa óta messze nem vagyok akkora hegyomlásnyi szerencsétlenség, mint előtte, de azért azt nem állítanám, hogy teljességgel biztonságban vagyok. A fejem lágya még bazira nem nőtt be, hajlamos vagyok rosszkor lenni rossz helyen, egek, hát az egyetemen is én tartom a rekordot a laborban a kísérletezés közbeni mindenségek magamra robbantásában. A legnagyobb mákom, hogy az utóbbi években jó társasággal veszem körül magam, ami potenciálisan növelte az életbenmaradási értékemet. - Én nem hiszem, hogy túlságosan szeretnék gyereket amúgy sem. Tök hülyeség lenne a részemről, hiszen saját magamra sem mindig tudok vigyázni. Ha ez változna a jövőben, az még bazira messze van, talán olyan távlatokban, amikre utálok gondolni, mert hát, abban a távoli jövőben Nonó már nincs velem, amitől már előre ki lennék borulva, ha nem tartanám tudatosan távol magam az ezen való filózáson. Egyáltalán nem tartom gyengének azért, mert sír, csupán magamat utálom, mert úgy érzem, hogy én is rátettem egy lapáttal az egészre. Így hát, csak nyugtatni próbálom, ahogy tőlem telik és amikor azt mondja, hogy mindenkinél is jobban ismerem a lelkét, akaratlanul is fogsormutogató vigyor szalad a képemre. Elégedett vagyok, rohadtul büszke vagyok magamra, meg persze mindkettőnkre, amiért annyi szar után sem adtuk fel, és hogy idáig sikerült eljutnunk. A vigyorból csakhamar nevetés lesz, ahogy csikitámadás áldozatává válunk, de még azért kicsit tovább visszhangzik a szobában azután, hogy rám telepedne a megnyugvás, amikor kiderül, hogy jók vagyunk. - Akkor jó. Örülök, hogy elmondtad. Mert tényleg így van. Én szeretem, hogy nem kell többé már tojáshéjakon lépdelnünk, hogy nyíltak és őszinték vagyunk egymással. Mondhatunk hülyeségeket, sírhatunk, hisztizhetünk, ha épp úgy tartja kedvünk, és mégsem küldjük el egymást a picsába. Na, nem mintha értenék hozzá, de szerintem ez sokkal egészségesebb dolog, mint folyamat tenni a szépet meg a tökéleteset. Bár ma legalább a borostámmal minimum tökéletes akartam lenni, de az is megvolt a találkozásunk első perceiben, szóval küldetés teljesítve. - Nem vágtál taccsra sem... ...mit, mondanám, de megcsókol, és hát, kövezzetek meg, de a viszonzást valahogy fontosabbnak érzem, mint azt, hogy befejezzem az elkezdett mondatot. Engem nagyon könnyű ilyesmivel lenullázni, szóval amint kigabalyodtunk egymásból, ránézésre akár úgy is tűnhetek, mint akinek halvány emlékezete sincs arról, hogy mi történt az elmúlt percekben. - Szóval, amit akartam mondani, hogy... Sol szerint már nem vagyok kölyök, amit már tudsz, de azért kifejtem. Azt mondta, hogy már látványosan sokkal kevésbé vagyok érzékeny az ingerekre, más farkasokra, ilyesmik. Nekem nem tűnt fel amúgy, max akkor, ha kicsit jobban belegondolok, de ez azért tök jó, nem?- hát persze, hogy az, hiszen nem sokkal ezelőtt is tök jó volt kissé fesztelenebbnek lenni a szokásosnál - A suli semmi extra, de ezt már úgyis tudod, csak ezzel akartalak személyesen meglepni... - vigyorodom el, és ha nem lennék ennyire pofátlan dög, akkor talán el is pirulnék, de mégsem - Nálam ennyi az újság. Neked van valami meglepetésed? Valami újdonság, amibe még nem avattál be? Érdeklődésem őszinte, és ha mesélni kezd, tágra nyílt szemekkel iszom a szavait. Meg persze egy pillanatra sem engedem el. Nagyon hiányzott már a közelsége, az illata, hülye lennék a legkisebb mértékben is eltávolodni tőle.
- Ez sem lesz mindig így. A bajt nem keresed, csak néha megtalál, mint például engem, de attól még idővel majd meg fogod tudni védeni magad. Nem lövöm el még egyszer, hogy egyszer nagy és erős farkas lesz, mert elsőre sem sült el jól, de attól még így lesz. Számomra ez sosem volt kérdéses, de talán mindig jobban bíztam benne, mint ő magában. Igaz, hogy olykor kellett lépéseket tennem a biztonságom érdekében, de sosem gondoltam, hogy komolyan bántana… Lehetséges, hogy fordulhattak volna nagyon rosszra a dolgok, de nem így történt, így tarthatom magam ehhez az álláspontomhoz. Az is igaz természetesen, hogy mire ő ereje teljében lévő farkas lesz, én már nagyon rég csak emlék leszek, de ez valóban olyasmi, amire jelenleg gondolni borzasztó nagy ostobaság, mert egyrészt, akkor nekem már mindegy lesz, ő meg már túl lesz a történetünkön. Talán nosztalgiázva fog visszagondolni a kis vörösre, akit egyszer nagyon szeretett, de akkor már valószínűleg más lesz az életének része, és ez így lesz jól. - Ismersz, minden hülyeséget kimondok, azt is, amit nem kellene. Ezt speciel nem gondolom hülyeségnek, viszont arra most döbbentem rá, hogy ez rám nem jelent valós veszélyt, hisz akkor már nem fogok élni, mire a farkasának jó eséllyel eszébe jut, hogy ideje lenne tovább vinni a vérvonalát. Nem kell versenyeznem senkivel… - Igen, ez szuper dolog, sőt, fantasztikus, ami azt illeti, eddig fogalmam sem volt, mennyire hiányzott, hogy ne kelljen minden mozdulatomra és érzésemre annyira figyelnem… Mosolyodom el, nyilván egyikünknek sem volt könnyű, de kétségkívül megérte, legalábbis részemről teljesen biztosan. - Nos, ami azt illeti, azt hiszem akad. Kacsintottam nevetve, aztán a mellkasomra téve a kezem lapogatom meg kicsit. - Szóóóval, ezennel bemutatom Fairbanks városának legújabb teljes értékű mágusát. Vigyorodom el, őszintén szólva, olyan friss részemről is, hogy elfelejtettem mondani, lévén amint megláttam, úgy nagyjából minden értelmes gondolat kirepült a fejemből, és csak most jutott eszembe, hogy elég szép lépcsőfokot ugrottam meg hozzá hasonlóan. Azt persze tudta, hogy vizsgára készültem, de az végül csak most volt az utóbbi napokban, még nem igazán szoktam hozzá. - Ezenkívül, most, hogy eljutottam ide, szeretném elhívni Mayát, mielőtt megint beüt valami borzalom, és esetleg… hát, nem pont a terveim szerint alakulnak a dolgok. Nem irányában bántás, de nem szeretném, hogy a lányomból esetleg farkas legyen. Nem bírnám elviselni, hogy valaki máshoz sokkal jobban kötődjön, mint hozzám.
Biztos vagyok benne, hogy igaza van. Naominak azért az esetek többségében igaza van, ha komoly dolgokról van szó, nem mondjuk olyan apróságokban, mint hogy melyik szuperhős karakter a legkirályabb, ebben azért akad közöttünk sarkos véleménykülönbség, de ennyi. Amikor azt mondja, hogy minden hülyeséget kimond, csak puffogok egyet és hirtelen jött ösztöntől vezérelve gyors mozdulattal megnyalintom az orra hegyét. Na, persze nem ilyen totál-fullosan, csak éppen egy kicsit, kedvesen és játékosan. Talán én voltam. Talán a Zöldszemű. Nem tudom. - Ne csináld már, tudod, hogy imádom a hülyeségeidet! Széles vigyorral hallgatom a válaszát, és hát, mi tagadás, tényleg elégedett vagyok. Ha így haladunk, a végén még olyanok leszünk, mint valami teljesen átlagos pár, akik csak étterembe járogatnak, meg a függöny anyagán veszekednek, ilyesmik. Leszámítva persze azt, hogy az étterem néha az erdőben lesz, és hogy nem kell senkinek székre állnia, hogy feltelekinézisezze a karnist. Szinte levegőt sem veszek, míg a nagy hírre várok. Mi történt? Kiiktatták Alignakot? Megnyerte a lottót? - NEM MONDOD!!! Ha nem ismerném magamat, cikinek érezném a belőlem kirobbanó örömöt, amikor végre kiböki, hogy Mágus lett. Egy mágussal járok. Egy olyan mágussal, aki nem valami videójátékos karakter miatt mágus, hanem mert az lett. Emberből. Egy lányból, aki még semmit sem tudott a világunkról, amikor először találkoztunk és most már az elithez tartozik. Most akkor ki a menő? - Mondtam, hogy sima ügy lesz a vizsga, nem? Nem megmondtam? Hát persze, hogy megmondtam! Gratulálok, Nonó!!! - szorosan magamhoz ölelem és csak azért engedem el, hogy válaszolni tudjon. Aztán még Mayával kapcsolatban is vannak extra hírei, ami azért egy kicsit meglep. Mármint, azt nyilván gondoltam, hogy egy napon majd szeretné meginvitálni a Roxfortba, ez evidens, csak hát... Igazából nem akarom, hogy lássa, de azért némi nosztalgikus sötétség árnya suhan át az arcomon akaratlanul is. De persze, hogy biztosan kiszúrja, mert mindig kiszúrja. A pókerarcomon még igen sokat kell dolgozni. - Go-gondolod, hogy itt az ideje? - halkan és félve teszem fel a kérdést. Tudom én, hogy mit akarok mondani, de ilyenkor olyan nehezen jönnek a szavak, pláne azok, amik miatt az egész estét elcseszném. - Mármint... Tudom, hogy nagy a szar, meg minden, de még csak tizenhat éves. És, hát... Csak azt akarom mondani, hogy... - na, Connor, na? Mit akarsz mondani? - Így visszatekintve a saját életemre, inkább választanám azt, hogy rendesen felnövök, szétbulizom az agyam, csajozok, pofára esek és depressziós vagyok, nyári munkát vállalok és minden pénzemet elrakom, hogy vehessek egy PlayStationt, és, hát... majd aztán. Én 18 voltam, amikor megtörtént a dolog, és gyakorlatilag az egész normális életem ráment. Nem vagyok hülye, pontosan tudom magamról, hogy nem vagyok egy normális 26 (lassan 27) éves férfivel egy szinten, és hiába nem kölyök már a farkasom, a lelkem emberi része teljesen más. A farkas megzabolálása fontosabb lett, mint az, hogy az emberi énemet szinten tartsuk, és talán mostnatól tudom felvenni a fonalat egy kissé jobban. Nyilván, valószínűleg a Roxfortban más, hiszen ott nincs ilyen kettősség, viszont van helyette tudás, tanulás, kötelességek, edzések. Felelősség. És potenciális veszély, mert ha valami szar van Alignak palacsintájában, akkor még csak esélye sem lesz elkerülni, mert kötelességből a részese kell, hogy legyen. - Persze, a te döntésed, te vagy az anyukája. Én csak az ő szemszögéből tudok így utólag nyilatkozni. Tudom, hogy neked is fiatalon kellett hirtelen felnőni, de talán Mayának juthatna valami kicsivel... könnyebb. Ne hari. Ugye nem haragszol? Aggódva fürkészem a vonásait, minden apró jelre, rezdülésre és változásra figyelek. Én csak jót akarok, tényleg. Sejtem, hogy ez számára is egy nehéz döntés, meg hogy mások, nálam jóval kompetensebb emberekkel is meg tudja tárgyalni a dolgot. Én csak a magam részét dobtam bele a mérlegbe, és hogy ennek pontosan mennyi súlya lesz, azt majd később kiderül. Persze átmentünk már pár dolgon, szóval abban biztos lehet, hogy bármit is dönt, én ott leszek mellette és támogatom. Hiszen még azt is "támogattam", hogy Maya miatt azzal a faszarc Carterrel megpróbálja újrakezdeni...
- Persze, mindent imádsz bennem, különben nem lennénk itt. Jegyzem meg kissé talán szerénytelenül, de Connor meg én valahogy olyanok vagyunk, mint a borsó meg a héja, olyan kis egymáshoz valók, cukik, bénák, néha éretlenek, néha talán túl komolyak, és pont úgy szeretjük a másikat, ahogy van. Szóval nem szerénytelenség, mert ha nem így szeretne, már rég másutt lenne, de mi valahogy mégis mindig visszatalálunk egymáshoz. Akárhogyan legyen, az orrnyalintásra azért elnevetem magam. Jól esik, hogy ennyire örül a sikeremnek, pedig tudom, sok időt elvett az életemből az utóbbi időben, hogy mindenáron meg szerettem volna ugrani ezt a szintet, hogy mielőbb felkészültebb lehessek a vészterhesebb napokra. Egyszerűen csak egyre sürgetőbbnek éreztem, én pedig az a fajta vagyok, aki mindig hallgat a megérzéseire, számtalan alkalommal mentették már meg a fenekem. - Köszönöm szépen! A vizsga már tényleg nem tűnt annyira nehéznek, mint eljutni odáig. Már csak kb. hetven év és én leszek az új tetoválómester. Mondom széles mosollyal, miután végeszakadt az ölelésnek. Merjünk nagyot álmodni, igaz? Bőven lehet, hogy meg sem érem, de hiszem, hogy egyszer lesz rá lehetőségem. Van még egy csajszi, akinek a felnőtté válásában szerepem kell legyen, és szeretném minél tovább élvezni azt is, ami Connorral kettőnknek jut. Aztán persze fejlődni folyamatosan, de most már azért lassabban, kicsit elfáradtam, mindent akartam és a lehető leggyorsabban, nem mondom, hogy nem sikerült kiviteleznem elég gyorsan, de most már jó lenne learatni a sok munka gyümölcsét, és élvezni az életet. - Nem, nem gondolom. – Állapítom meg halkan. - Tudom. Nincs a hangomban semmi komorság, igazából aranyos, hogy így aggódik a lányom jövőjéért, de ezt a döntést nem én fogom meghozni végül, én csak adok egy lehetőséget. - Elfelejted, hogy neki van választása. Ő dönthet így. Amíg én kínálom neki, addig megteheti, és ha elfogadja, ő ugyanúgy megteheti ezeket, amiket felsoroltál, mert nem vérfarkas lesz, akinek egy másik lénnyel kell megküzdenie újra meg újra, míg meg nem tanulnak együtt dolgozni. Felelem csendesen, miképpen elsőre én is úgy döntöttem, hogy nem leszek őrző, pontosan Maya miatt. Most viszont kettőnkért, illetve az apjával való kapcsolatáért is szándékozom megtenni ezt a lépést. - Őrzőnek lenni választás kérdése. Farkasnak lenni nem minden esetben. Az az igazság, hogy pont miattad gondolkodom így erről, mert ha Mayát valaki kinézi, márpedig egyrészt mágiaérzékeny, másrészt rettentő szemtelen és tűzről pattant, szóval elég nagy esélye van rá, akkor pont azt fogja átélni, amit te. Ha Őrző lesz, nem kell mindent azonnal megtanulnia, nem kell úgy sietnie, mint nekem, bőven van ideje, lehet gyerek, csak éppen nem vehetik el tőlem újra… Nyelek egyet. Nem akarok belegondolni, mennyire menne tönkre a világom, ha Mayát valaki beharapná, és onnantól a része lenne egy farkas, akihez viszont nekem semmi közöm, és lenne egy Teremtője, ami egészen más kapocs, lehet olyan erős, hogy hozzá jobban húzzon. Lehet, önzőség, de életem nagyon kevés mozzanatát színezte ez az érzés, mindig mások javára döntöttem, még egyszer nem engedem el a lányomat. - Dehogy haragszom. Örülök, hogy őszinte voltál, és hidd el, alaposan megrágtam ezt az egészet. Mondhatnánk, hogy talán megvan rá az esélye, hogy nem harapják be, de őszintén… ismerve a mi „szerencsés” csillagzatunkat… Az meg a másik, hogy a proktektorunk egyetért velem, illetőleg Maya már rég beavatott, körülbelül mióta be tudja fogni a száját, és egyébként tudom, hogy ezt szeretné. Ez nyilván nem mindennapos téma, de esett már róla szól, Jacksonnal is meg kellett beszélnem. Nem azt mondom, hogy a legideálisabb megoldás, ellenben szükséges. S a másik pedig, amit Connor előtt nem fogok kimondani, mert szerintem kiakadna, hogyha nekem valami bajom esne, legalább egy protektorátus állna a lányom mögött, akik segítenének neki átvészelni a helyzetet. Akár itt, akár az apjánál. Nem mindegy. - Szóval, köszönöm a véleményedet, a döntés végül a kiscsajé lesz, aztán majd elválik, hogyan tovább. Bújok oda, mert kicsit megviselt a korábbi gondolatsorom, egyszerűen olyan sokat kellett Maya nélkül élnem, hogy az esélyét sem akarom megadni, hogy a jövőben is megtörténhessen.
Sosem tudnék haragot érezni iránta azért, mert némileg elhanyagolt akkor, amikor még csak felkészült. Én is sokat voltam távol még online formában is, amikor a vizsgáimra készültem, és nekem fixre fél évente vannak, és soha egy szót nem szólt, mert támogatott, hát, az a minimum, hogy én is ezt tettem. Máskülönben tán még fel is köpnék és aláállnék, vagy ilyesmi. - És akkor majd frankón tetoválhatsz is??? - érdeklődöm óriási lelkesedéssel - Vagy ezt máshogy kell? Mert ha igen, akkor meghagyom neked bőrömet, aztán a tiéd lehet az első varratom. Tuti, valami Green Dayes lesz, bár ez a hetven év talán elég lesz, hogy valami másért rajongjak. Addigra a bandatagok is meghalnak, kivéve, ha Billie-Joe is farkas, bár, ahogy öregszik, sajnos erre elég kevés esélyt látok. Bár a mai világban akár még át is maszkírozhatják, aztán bejelentik a halálhírét és álnéven nyit egy kocsmát Winniepegben. Hát ennek még utána kell járnom. Aztán sokkal, de sokkal komolyabb vizekre evezünk, én pedig nagy nehezen kinyögöm, amit el akartam mondani. Aztán csendben, mint akinek inkább alapból sem kellett volna megszólalnia, úgy hallgatom Naomi szavait, de nem nézek a szemébe, inkább a vállgödrét fixírozom, amíg beszél. Csendesen beszél, így az én energiáim is finom lassúsággal úsznak körbe a szobában. Gyakorlatilag minden alkalommal bólintok egy aprót, amikor leviszi a hangját és befejez egy mondatot. Én pedig egyre hülyébben érzem magam, amiért egyáltalán felhoztam az egészet. Csak örülnöm kellett volna, meg azon izgulni, hogy Maya a legjobb döntést hozza meg, bármit is jelentsen ez. Mondjuk attól kicsit vegyes érzéseim vannak, amikor a másik lénnyel való megküzdésről beszél, hiszen, én szeretem a sajátomat, az összeset szerettem, és velük együtt voltam éppen az, akinek lennem kellett. Persze ezt nyilván elképesztően nehéz lehet elképzelni annak, aki ezt sosem élte át, így nem is magyarázom. Amikor azt említi, hogy miattam gondolja úgy, ahogy, nagyot dobban a szívem. Igaz, nekem volt választásom, ám akkor még tök hülye voltam a világhoz, és bármit megtettem volna azért, hogy ne kelljen az intézetbe visszamennem. Nekem nem volt családom, nem volt... Szerető anyukám, vagy életem, amihez jobban visszavágytam volna, minthogy belevágjak az ismeretlenbe. Persze ebből egy szót sem osztok meg vele, hagyom beszélni, hiszen jól összeszedett és komoly dologról van szó, a világért sem majréznék bele a saját nyűgömmel. Aztán, amikor hozzám bújik és megköszöni a véleményemet, még én is átölelem és nyomok egy puszit a feje búbjára. Aztán lassan kikászálódom az ölelésből és felülök. - Éhen halok! - és még csak nem is hazudok, a korábbi lázas aktivitásom valóban proteinért üvöltött - Akarsz lemenni kajálni vagy hívjam a szobaszervizt? Az utolsó mondattal a komoly felnőttet játszom el és még el is nevetem magam. Ki tudja, talán mégis igaza van. Talán mégis azért "zavar be" a végtelen örömbe egy aprócska, fekete folt, mert lakik bennem egy nem túl aprócska fekete valami, ami tényleg nem Connor Harris, és másként gondolkodik dolgokról. - És igazad van. Ilyen anyukával biztosan a legjobb döntést fogja meghozni. - szúrom közbe, látszólag totál ad hoc - De ha igent mond, és megtudja, hogy farkas vagyok, remélem, hogy nem fog utálni. Mondjuk ezt tényleg remélem. Meg azt is, hogy bárhogy is alakuljon, mindketten boldogok lehetnek, mert voltaképpen, nekem igazából csak ez számított.
//Bocsánat, hogy inkább inner-lelkiztem, csak nyomi vagyok még a helyzet lassan felnőttként kezeléséhez Lassan zárás? //
- Frankón. Nos, arra még jó sokat kell várnod azért… Mosolyodom el, de örülök, hogy ennyire lelkes, ami azt illeti, én magam is az vagyok, de ez még olyan messze van, hogy nem szándékozom túlságosan sokat foglalkozni a gondolattal. Most egy kicsit pihenek, esetleg jobban ráfekszem majd az önvédelemre harc szinten, mert amilyen jó érzékem van a mágiához, épp olyan könnyen esek hasra a saját lábamban gyakorlatilag bármikor, szóval jó lenne ezen kicsit faragni. Már, ha lehet, ebben nem vagyok biztos. Úgy tűnik, hogy talán ez most egy túl komoly kör volt mindkettőnknek, elmondta a véleményét, én is az enyémet, és a dolog ezen a ponton megállt. Nem hibáztatom, bizonyára ez számára azért egészen más, mint nekem. Talán csak nem akar megbántani, hogy tovább ragozza, szerinte nem feltétlenül jó ez a döntés. Csakhogy ez nem az én döntésem lesz, én csak egy lehetőséget kínálok, és őszintén, nagyon remélem, hogy Maya elfogadja majd, mert nem szeretnék egy olyan világban élni, ahol a lányom sokkal jobban kötődik egy gyakorlatilag idegenhez, mert beharapta, mintsem hozzám, aki megszülte. Nagyon, nagyon remélem, hogy nem kell majd ezt megtapasztaljam. Ismerem, látom rajta, hogy most vannak gondolatai, amik odabenn maradnak, de erőszakoskodni nem fogok, az nem én vagyok. Én megvárom, hogy magától jöjjön ki az, aminek ki kell, s ha nem teszi, hát annak bizonyára úgy kell lennie. Így működöm. - Ha te ki akarsz szabadulni, lemehetünk, én megvagyok itt is, ott is. Nyilván inkább maradnék, de most épp nem tudom eldönteni, hogy inkább szívna egy kis friss levegőt és lenne emberek között, azaz valamelyest menekülne a helyzetből, vagy szokás szerint csak túlgondolom a világot, és tekintettel arra, hogy a férfiak alapvető igényei közül az egyik az imént már ki lett elégítve, maradt a másik, és valóban pusztán csak éhes. - Nos, nem hinném, hogy ez sokat ronthatna a dolgokon. Nem azt mondom, hogy Maya utálja, hisz nem ismeri személyesen, de az biztos, hogy nem a szíve csücske, pedig tulajdonképpen nem Connor volt, aki miatt nem működtünk az apjával, hanem egyszerűen túl sokat bántottuk egymást az életben akaratunkon kívül ahhoz, hogy képesek legyünk túllépni rajta és boldogan élni. Márpedig ahhoz mindketten elég fiatalok vagyunk még, hogy csak Maya miatt erőlködjünk egy nem működő kapcsolatban. S bár nagyon jól esnek a szavai, amivel gyakorlatilag anyai mivoltomat méltatja, de tisztában vagyok vele, hogy vannak hiányosságaim, és sok mindent elszúrtam az életemben, de most már szeretném jól csinálni. Remélem sikerül. - Remélem, van valami süti, vagy fagyi, valami éhesre vágyom, ha a forró csoki már elhalálozott…
//Semmi gond. Zárhatunk, és nagyon szépen köszönöm a játékot! //
Talán ez most a legnagyobb nehézségünk az elmúlt években, hogy mivel ritkán találkozunk, eléggé egyszerre kell mindent IS megosztanunk egymással, ami többet érdemel, mint egy Facetime. Persze nyilván, mindig a dolgok szebb, szerelmesebb és szexibb fele tolakodik előre, de ez még nem minden, ugyebár. Hiányoznak a mélyebb témákat egymástól elválasztó napi ügyletek. Az IKEA-s függöny, meg hogy mi legyen aznap vacsira. Hogy mit nézzünk elalvás előtt, na meg persze a random, ok nélküli puszik, csókok, meg ölelések. Mint a filmekben, meg a sorozatokban. De ennek ellenére szeretem, hogy ilyenkor tényleg beszélgetünk, amikor találkozunk. Jelentsen ez bármit is. Tudom, érzem, hogy szíve szerint inkább maradna, de számomra eléggé beszűkült ez a néhány négyzetméternyi terület. Nem azt mondom, hogy kimennék a havas semmibe rohangálni (bár egy részem kimenne), de épp emiatt talán találkozhatnánk középen. - Állítólag ma zenés est lesz odalent a földszinten. Talán megnézhetnénk. Legfeljebb táncolunk, vagy szotyihéjakat köpködhetünk, ha nem tetszik az előadás. Ő talán sosem tenne ilyesmit, de azért én felkuncogok, mert magamból simán kinézek valami ilyesmit, legalább is addig, amíg Nonó helyre nem tesz, hogy amit csinálok, az nem hogy illetlenség, hanem egyenesen bunkóság. - Akkor jó. Felveszem a pólóm, miközben nyugtázom, hogy nem sokat rontana a helyzeten a farkaslétem, ha Mayáról van szó. Végül is, a gyakorlatilag nulláról amúgy is nehéz seggre esni, nem? Majd kiderül. Nagy levegőt veszek, jól esik az öltözködéssel lefoglalni magam, mert hát, férfiaggyal nehezen megy egy dolognál többre figyelni egyébként is. Én már teljesen készen vagyok, mire az édesség utáni vágyait fejezi ki, és ekkor muszáj vagyok megállni a mozdulataimban és széles mosollyal ránézni. Ha még az ágyon fekszik, akkor egy csókra visszahuppanok mellé, ha már felkelt, akkor csak átugrok a matracon, hogy ellopjam azt a csókot. - Nem értelek... Ha édesre vágysz, csak nyald meg a szád szélét. Még jó, hogy nem kaphatok tőled diabéteszt! Őszinte nevetéssel húzom magamhoz, aztán hagyok neki teret az öltözködéshez. Távozáskor kissé a fal mellé rugdalom a csésze szilánkjait, és egész biztos vagyok abban, hogy csodás este elé nézünk, hiszen a nehezén már túl vagyunk. Egyelőre.
//Akkor ezzel zárok, nagyon szépen köszönöm, imádtam //
Mondhatjuk, hogy langyos nyomon voltam. Az autóbontó, aminél a múltkor kitett Zach Anchorage-ben pont olyan volt, mint reméltem, miután beszöktem az irodába és kicsit jobban körülnéztem. Az egyik külvárosi szerelőműhellyel seftelt: ha a műhely meg tudta oldani, leselejtezte adott autót, vagy totálkárosnak minősítette, esetleg kínosan lassan beszerezhető alkatrészt mondott csillagászati áron, ami mellett megérte új autót venni. Ők kikapták a maguk részét - listázták -, majd mehetett a telepre a járgány, ahol megint csak felmérték, mi menthető és passzolható tovább. A feketézést a telep intézte, a műhely tiszta maradt, mivel előbb szemet szúrt volna. Tetszett ez a munkamegosztás, úgyhogy benéztem a műhelybe is pár papírral a telepről. Tök jót dumáltunk így némi fenyegetőzéssel, zsarolással és részesedéstárgyalással. Lényeg a lényeg, lett munkám, és hála égnek nem valami nyárspolgári tisztességes, emellett a kilóméterhiányomat is kiélhettem: autómentés, tesztelés, ha pedig olyan volt, visszagurultam az ügyfélhez - már ha volt mivel. Ma épp volt: egy platós terepjáró, aminek az utasterében kísértetiesen ismerős szag terjengett halványan: Archie. Persze tévedhettem, azon az estén sok szag keveredett, így a hímé is bizonytalanabb volt fiatal orromnak, az autót pedig nem az ő nevén jegyezték. Mondjuk melyik százon túli vérfarkasnak nem volt legalább egy álneve? Szimatot kutatás követett, de semmi érdemlegeset nem találtam az autó belsejében, ami a kölykökre vagy a viadalra utalhatott. Szóval végül úgy döntöttem, hogy visszaviszem a gazdájának a terepjárót. Ragaszkodtam hozzá, főleg úgy, hogy kellemes távolságban volt. Három Medve Fogadó. Legalább nem Fairbanks.
Egy fia farkas nem volt a fogadóban. Vagy volt, csak nálam idősebb Árny. Dejó... Kicsit magamat is meglepve nem adtam fel egyből. Kora este volt, a forgalom még éledezett, hátha szerencsém lesz. A zene kellemesen duruzsolt, hallhatóan de nem kellett mellette kiabálva beszélgetni, távolabb billiárdgolyók koccantak egymásnak, másutt pedig nagy elánnal vágták a parafatáblába a dartsnyilakat. Tetszett! Mondjuk nekem melyik kocsma nem? Bőrdzseki, fekete ujjatlan, bőrnaci és bokacsizma - ma sem tettem úgy, mint akit meghatna az alaszkai tél, de ezúttal ha kellett ki tudtam magam vágni azzal, hogy autóval vagyok - amit épp visszaszolgáltattam. Dupla whisky vettem a bárpultnál - korán volt még meghívatni magam -, aztán a billiárdasztalok felé vettem az irányt. Az egyiknél úgy tűnt épp akkor ért véget a parti, de a magasabb - és egyértelműen jóképűbb - mintha még maradt volna. Úgy tűnik, az utóbbi időben jobban kedvelem a sötét haj és szakáll kombót. Biztos korral jár az ízlésváltozás. - Egy menetet? - kérdeztem fél kézzel az asztalra támaszkodva, kissé felvonva a szemöldököm. Jókedvű mosolyra húztam a számat. - Hello! - tettem hozzá a megkésett köszönést.
Kellett egy kis változás, hogy kimozduljak a mókuskerékből. A srácokkal eljöttünk egy kicsit kikapcsolódni, az egyik ilyen jó hangulatú kocsmába. Ismerem régről, ha nem is gyakori, de rendszeres látogatói voltunk. Nyilván a kiesett időben is megvolt az a pár alkalom, amikor ide jöttük és ha már lúd ugye... hátha visszajön néhány emlék, vagy bármi. Azóta is csak Naominak mondtam el a szagélményt, na meg Madinak, a többieknek nem merem, nehogy túl nagy röhögés legyen belőle. Egyébként pedig jött már pár emlékfoszlány vissza, de azt sajnálom, hogy az exfeleségemmel való összeveszés, se a megcsalás, se semmi egyelőre. Talán el kéne mennünk olyan helyekre velük, ahol korábban voltunk, hátha. Egyébként nem annyira támogatom, de nem tudok mit csinálni, csak szép lassan belenyugodni, hogy én voltam a hibás és én voltam az is, aki annyira szerette az asszonyt, hogy ha már hibázott, legyen egyenes és kezdeményezze a válást. Nem mintha nem ez lett volna az első gondolata Jessicának elmondása szerint. De békében váltunk el, még ha fájt is. Annyira jól sikerült eddig az élet, hogy ugyanaz a tett nekem kétszer fáj, tényleg fantasztikus. De most mindegy, én jövök, a srácok már egy fél perce türelmetlenül várják, hogy lökjek. Megittunk már pár kört, én tutira taxival megyek haza, talán James nem ivott, majd viszi a többieket. Ugyanis én még nagyon jól vagyok és nincs kedvem elmenni innen. Végül lehajolok és célzok, majd a dákóval megadom a kegyelemdöfést és leütöm a feketét a helyére. - Bocsi srácok! Ez tíz dolcsi lesz fejenként - mondom a másik párosra, Reed és Brighton nem örülnek annyira, hiába mosolyognak. Felezem a pénz Jamesszel, ők meg elköszönnek, lepacsizok velük, majd veszik a kabátjukat és távoznak. Nyilván én fizetek így, nem véletlen a lelépés, de most nem bánom, a győzelem íze bőven kárpótól a pénzbeli deficittel szemben. Csak mosolyogva ingatom a fejem, miközben belekortyolok a Jamesonba. Imádom a karcos ízét, meg azt, hogy ilyen jó célzóvíz lesz belőle. De lehet, hogy hagytak nyerni? Á, csak nem?! Ma egy kockás ingben és farmerben virítok, semmi extra. Habár a kettes Jordan szinte villog a lábamon, akik nem tudják viszont, hogy mit ér ez, úgyis csak egy Nike-t látnak benne. Van egy bőrkabát is felakasztva, de minden pénzem és iratom nálam van, és talán egy rendőrt csak nem fosztanak ki itt. - Hogy mit? - pillantok fel a fiatal nőre, aki világmegváltó gondolataim közepette odaérkezik hozzám. - Helló! - köszönök vissza, miközben rájövök, hogy mire utalt a menettel. Biliárdozni szeretne Langston, te állat! - Oké, a hölgyeké az elsőbbség, de a nyerő dákót nem adom - mutatok a másikra, amit a srácok hagytak az asztal mellett. - Ryan vagyok, meghívhatom valamire Mrs... - nem hiába vagyok zsaru, persze megnéztem magamnak, akár lehet férje is, bár akkor nem tudom miért jött volna ide hozzám. Akár örömlány, unatkozó bérgyilkos, minden lehet, szinte pörögnek a fejemben az adatok, mintha rendőrségi arcfelismerésen lennék. Egy híres színésznőre azért hasonlít, de ő vélhetően nem jönne ide Ryan Langstonhoz Alaszkába biliárdozni. Habár jól tenné, úgysem hinne neki senki, hogy ő az, aki. Mindenesetre szeretem a határozottságot, szóval jó kezdés. Meglátjuk mi lesz belőle, remélem nyerek. Hahaha.
Dakota Miles
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 113
◯ HSZ : 582
◯ IC REAG : 527
◯ Lakhely : Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : gyűrű tetoválás a bal gyűrűsujjon
Elvigyorodtam pillanatnyi értetlenségére és golyók meg a dákó felé intettem fejemmel, bár már enélkül is leesett neki. - Ó, nem is kell - mosolygok továbbra is. - Az én kezemben minden dákó nyerő. Ez nem feltétlen volt így, de jól hangzott és kellően félreérthetően, és ki vagyok én, hogy felette álljak az alantas kis perverz poénoknak? Na ugye. Levettem a dzsekimet, hogy kényelmesebben tudjak mozogni, de fogas helyett én csak egy közeli székre dobtam. A slusszkulcs nagyot csörrent benne. A tulajdonos sehova se fog menni anélkül, hogy legalább - rém farkasosan - körbe ne szagoltam volna. Ha Archie sleppjének a tagja, azt csak megérzem! A pasason - Ryanen - is éreztem, hogy semmi különös nem lengett körülötte, se mágikus, se farkasenergiák. Felkaptam egy dákót, és elkezdtem kiszedegetni a lyukakból a golyókat. - Csíkos vagy teli? - Ráncos, vagy szőrös, kicsi, vagy nagy... annyiféle golyóopció van... De itt és most csak ez a kettő. Még jó, hogy épp nem ittam, amikor a Mrs elhagyta a száját, különben lehet félrenyelek. Így csak nagyra nyílt a szemem és ennyire futotta elsőre: - Hah! - Szép volt, frappáns válasz. Szűk száz éve még meg is állta volna a helyét, de ennyire azért nem vagyok felelőtlen, hogy ezt csak úgy elejtsem. Bár úgyse hinné el gondolom. - Dakota és nagyon nem Mrs. És most, hogy megvan a kapcsolati státuszom, egy gintonik jól esne, köszönöm - néztem rá ártatlanul. - A magázódást pedig hagyjuk, ha nem muszáj - legyintettem. - Nem vagyok én úrihölgy - gurítottam nagyjából középre pár golyót, hogy könnyebb legyen majd elrendezni. Voltam hölgy, sőt, ami ennél is meredekebb, ha megerőltetném magam, tudnék úgy viselkedni, de minek? Már akkor se élveztem, amikor benne éltem, legfeljebb a kiszolgálás részét, mert kényelmes volt. - Mi legyen a tét - pillantottam fel rá a golyórendezésből, és felvontam a fél szemöldököm. Oké, elismerem, volt némi kihívás a pillantásomban, de csak mert érdekelt, hogy Mr. Kockásinges Ryant milyen fából faragták. Mit mer így ismeretlenül bedobni? Ha előtte el akart menni italokért, nem állítottam meg, túlélem, ha hagyok neki gondolkodási időt. A győzelmemben egyáltalán nem voltam biztos, a vérvonalam gyorsaságra, nem ügyességre épített, és jó volt a mozgáskoordinációm, de ez pont egy olyan helyzet volt, amiben simán kikaphattam egy embertől. Őszintén? Az én egóm aztán fixen nem sérülne.
- Háhh - nevetek fel a frappáns válaszra, na legalább már tudom, hogy egy életigenlő nővel van dolgom, aki talán nem gondolja túl. Vagy éppen le akar rólam gombolni mindent, értsük ezt bármelyik értelemben, vagy mindegyikben. Mivel a jó öreg Jameson bennem azért már jelentősen dolgozik, mindenre nem biztos, hogy a józan ész megfontolt szándékával fogok reagálni. Mi van Langston, mit beszélsz? Hagyjuk. - Azt majd meglátjuk - biccentek azért felé, nem akarom ott hagyni, ha már ennyire szemérmetlenül pimaszkodik. Viszont a lényeg az, hogy legalább nem kell túlzásba vinnem a modorosságot, ha egy ilyen laza valakivel összehoz a sors. Amúgy sem vagyok társaságkerülő, sőt... jól jön valaki, akiben nem húztak bele egy félcolos rudat. - Legyen teli, ahogy a poharunk is majd - elmosolyodok, hát na, a humorom, ha nem is a legkifinomultabb, legalább van egy kicsi. De lehet, hogy gyenge, majd a hölgy eldönti. Gyorsan kiderül, hogy férje nincs, ez persze nem zárja ki azt, hogy pasija sincs, ami azért nem lepne meg. Elég jól el van látva nőiességgel, ehhez jön még ez a természetesség. Jó, tetszik, rendben van. Még pár kör és könyörögni fogok, hogy menjen el, mert beleszeretek, ahaha. - Oké, bocs, csak nem szoktam idegen nőkre rárontani - nyújtom a kezem, ha már ennyire bemutatkoztunk és ha Dakota is az övét, kap egy szemtelen kézfej-puszit. - Csak ha szeretnék - nevetek egy újabbat és segédkezek felállítani a golyókat a kis háromszög segítségével, amit oldalról húzok elő az asztalba "rejtett" polcról. Aztán elsietek a pulthoz, Bill már elő is vesz egy újabb poharat és tölt nekem, miközben kiteszem mellé az üreset. - Egy gintonik lesz még - teszem le az árát, amikor ráteszi a kezemre a sajátját. - Jól van, itt a srácoké is - mondom sóhajtva és még kiteszek egy harminc dollárt kábéra, és vissza gyömöszölőm a tárcám a helyére. Aztán mikor meglesz az ital visszalejtem magam Dakotához. - Parancsolj - teszem mellé az italát, szerencsére már minden golyó a helyén addigra és úgy látom ő is felkészült a menetre. Azért jó lenne nem nagyon lebőgni, de nem tudom mennyire ügyes. Túl egyértelmű volt, simán lehet, hogy amatőr versenyző. Baszki, hogy nekem ilyen baromságokon pörög az agyam állandóan. De legalább ma nem fáj, az már félsiker. A kihívó pillantást veszem, engem akar tesztelni? Hát csak rajta Dakota, meglátjuk kinek lesz szerencséje. - Nos, ha nyerek, akkor bedobunk valamit a zenegépbe, én leülök egy székre és táncolsz nekem. De lehet pénz is, ha nem vagy bevállalós. A másik opciót, azaz, ha te nyersz... mondd meg te - visszakapja a kihívó pillantást, ahogy rátámaszkodok az asztalra és várom a válaszát. Egészen kíváncsivá tett ez az indián lány. Legalábbis a neve Dakota, ahaha.
Dakota Miles
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 113
◯ HSZ : 582
◯ IC REAG : 527
◯ Lakhely : Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : gyűrű tetoválás a bal gyűrűsujjon
Nevetve ráztam a fejem a "teli, mint a poharunk"-ra. Éreztem, hogy már talán már spiccesebb volt a kelleténél, és nem voltam benne biztos, hogy ez nem fog nekem löketet adni ahhoz, hogy mondjuk a pénztárcája felé is kacsintsak. Nem, nem szabad! Nem ezért jöttem, sem a fogadóba, sem ide hozzá, fujj, csúnya dolog. Nem használunk ki ártatlan, mint sem sejtő ember férfiakat. Főleg, ha még cukik is. Tisztáztuk, hogy mim nincs, a mim vanra amúgy se hiszem, hogy rendes, értelmezhető választ tudnék adni, szóval nem is erőlködök. Az ő magánéletét nem firtattam. Fölösleges, amikor valaki úgy néz rád, ahogy jelenleg ő méregetett engem. - Nem rontottál rám - fogtam vele kezet -, sőt, inkább fordítva. - A kézfejemre nyomott csókra csak kuncogtam, teljesen bolond, és ez tetszik. Akkor is, ha csak az elfogyasztott pia hozta ezt elő belőle. A kis hozzátoldott mondatra viszont nem számítottam, és bevallom... talált. "Csak ha szeretnék." Hát, banyek... neki is ritkán lehet üres az ágya... Nem is tudtam hirtelen mit mondani, csak pislogtam, mint valami elsőbálozó. - Oké, ez jó volt - nyögtem ki végül, és örültem, hogy korábban levettem a dzsekimet. Meg próbáltam elhessegetni a pajzsán kis képeket, nem voltam én holmi kiéhezett szuka! Az Daniela. Hála a jó égnek, elment az italokért, így lehűtöttem kicsit a fejem, miközben folyamatosan ment bennem a néma mantra: nemezértvagyokitt, nemezértvagyokitt, kurváranemezértvagyokitt. Huhh. Inkább befejeztem a golyórendezgetést. - Köszi! - vettem fel a poharat, majd koccintásra emeltem, és ittam. Aztán, mivel sosem a józan megfontoltságról voltam híres, kihívóan tétre játszást ajánlottam, és ó anyám, egyből ráharapott. Bezzeg, amikor el akarok kötni valamit, sose ennyire könnyű és gyors! Puhítgatás, illegetés és a többi. Jellemző... - Táncoljak neked - nevettem fel jókedvűen. - Klassz, ez tetszik! Nem vagy szégyenlős. Úgyhooogy, ha én nyerek - megütögettem az államat a mutatóujjammal, ahogy eltűnődtem -, akkor is maradunk a zenénél, de! Felmegyek oda - mutattam az emeleti karzatra -, te pedig életem szerenádját fogod nekem adni. Maximális átéléssel, a legnyálasabb számmal valaha. - Teátrálisan a vállam mögé dobtam a hajam. - Hercegnő akarok lenni. Vagy legalább Júlia, de a halálozáshoz nem ragaszkodok - vigyorogtam rá, majd bekrétáztam a dákóm végét. - Kezdhetünk, nagyfiú?
Továbbra is úgy érzem, hogy jó a kémia közöttünk, illetve az, hogy nincs ellenszenv, vagy tartás a másiktól jót tesz a helyzetnek. Régen éreztem már így, hogy nem kell megfelelni senkinek, még magamnak sem, az is lehet, hogy ma az árokba alszom, mert annyira elvisz a HÉV. Együtt nevetünk a bárgyú poénjaimon, bár tény, hogy ő kezdte a menetezéssel és a dákók kézben tartásával, szóval ő a hibás, bárhogy alakul is az este. Végül összeér a kezünk is, furcsa, mert finomabbnak gondoltam, megint előjön a zsaruvér. A testalkatához és felépítéséhez képest, viszonylagos erős kézzel szorít vissza épp annyira, amennyire egy nőhöz illik, de lehet, hogy egy kicsit jobban, fene tudja. Ennyire már nem vagyok józan, és azt kéne még gyorsan kifejlesztenem, hogy főleg a szemeibe nézzek. Oké, hogy hátrányba vagyok, de alapvetően illedelmes, biztosan menni fog ez is, és csak ritkán siklik majd lejjebb a tekintetem. Egyelőre úgy érzem, hogy rendben van - csak egyszer mértem fel az egészet, amikor idejött -, most már csak ügyelnem kell arra, hogy így is maradjon. Hú a bassza meg, jöhetett volna egy kevésé dekoratív nő is biliárdozni! Jó, annyira azért nem sírom el magam emiatt... - És még bele sem lendültem - lengetem meg kicsit a biliárddákót viccesen, mielőtt félreértené, hogy mibe nem akarok belelendülni. tetszik, hogy bírja az ilyen utalgatásokat, de mondjuk, ahogy már említettem, ő kezdte! Szar kifogás lesz, ha ez lesz a sikátorba a véremmel kiírva a falra. Hülye vagy te Langston, csak nem forogsz hozzá. Gyorsan megtörtént az italhozás és az elmaradt számlarendezés is, és máris koccantak a poharaink, hogy még jobban elrontsam a koncentrációmat. Na de tényleg, jól éreztem magam vele, lehet találkozhatnánk máskor is, hátha jó vele dumálni is, nem csak szórakozni. De hát azért még lehet ne ma kéne megkérni a kezét... vagy pont ma, ez már nézőpont kérdése, ahaha. - Azt nem szokták rám mondani - vigyorgok, amíg kitalálja, hogy mit akar. Elkerekednek a szemeim a kihívására, hát valamit nagyon elszúrtam. - Öltáncot kellett volna kérnem - rázom meg a fejem. - Oké, lássuk a medvét, tiéd a pálya Dakota - engedem át a pályát a bokacsizmás nőnek. Ez nagyon égő lesz, ha nem én nyerek! - Mondjuk nem tudom melyik a legnyálasabb szám, lehet nem is ismerem, akkor mi lesz? - próbálok egy kicsit visszatáncolni, de ez csak a látszat, engem nem érdekel, ha részegen hülye leszek. Már, ha részeg leszek, még egyáltalán nem biztos! Bízzunk ebben a feltevésben... Addig is a bal oldalt támaszkodok hozzá képest az asztalon és figyelem a lökést. De inkább elkapom a tekintetem, mert, ahogy behajol ugye... baszd meg, nem lesz ez így jó Langston!
Dakota Miles
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 113
◯ HSZ : 582
◯ IC REAG : 527
◯ Lakhely : Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : gyűrű tetoválás a bal gyűrűsujjon
Kicsit... markánsra sikerült a kézfogásom, én is éreztem. Voltak még röpke pillanatok, amikor megfeledkeztem magamról - túl ismerős és komfortos helyzetekben és helyeken például. A bennem élő farkas már nem az a harmatos jószág volt, aki az átharapásom előtt, erősebb volt minden értelemben. Így viszont, hogy nem volt mellettem Aiden, és nem emlékeztetett a puszta jelenlétével minden nap minden percében arra, ami történt... reflexszerűen menekültem a múltba. Aztán a farkas reflexszerűen emlékeztetett mindarra, ami nincs is nem is lesz többé. Gyorsan lazítottam, de tudtam, hogy nem eléggé. Abban viszont reménykedhettem, hogy az elfogyasztott alkoholmennyiség miatt nem észlelte különösebben ezt az apró botlást részemről. Nekem a szemem a se rebbent - viselkedjünk természetesen! - Pfffffff - prüszköltem a nagy lóbálásra. - Vigyázz, nehogy eltörjem! - ugrattam, mert ekkor még sejtelmem se volt arról a bénázásról, ami előttem állt. Ital, koccintás, majd lefektettük a "játékszabályokat". Szóval nem szokták szégyenlősnek nevezni! Oké, kihívás elfogadva... - Késő bánat - nevettem fel első reakciójára a szerenád kapcsán, majd ahogy arrébb lépett, én elhelyezkedtem az első lökéshez. Még az asztalra hajolás előtt ért a kérdése. - Ne aggódj, kisegítelek - kacsintottam rá. Ezt nem fogod megúszni, kis barátom, ha én nyerek! Előre hajoltam, a kelleténél kicsit jobban pucsítva, mert hát pszichológiai hadviselés, vagy mi a tök... aztán löktem, és semmi. Nem hatott meg, vagy retek mákosnak, vagy profinak kellett volna lennem érzésre, hogy már elsőre beguruljon egy csíkos egy lyukba, szóval teljes lelki nyugalommal engedtem át a filcasztalt Ryannek. Természetesen a seggét lecsekkoltam, meg hát miért ne? Ehelyett mondjuk gyakorolhattam volna, vagy valami, mert a következő lökéseim... oké, hogy nem voltam profi, de azért játszottam már párszor basszus, és ez... ez valami szánalom volt! Ami ennél is rosszabb: eleinte még szinte vicces volt, ahogy egymás után basztuk el a lökéseket, ki így, ki úgy, de utána komolyan kezdett frusztrálni a dolog, és felfedeztem egy újdonságot magammal kapcsolatban. A versenyszellemet. Kurva jó... - Ez egy szar játék - biggyesztettem le a szám, roppant felnőttesen az ötödik pocsék lökés után. Ryan se állt mondjuk jobban, de még ittasan - ITTASAN - is volt egy találata, nekem... semmi. Tuti az após átkozott meg. Ő volt az utolsó, akivel Alaszkában játszottam, pontosabban játszottam volna, csak teljesen vakvágányra ment az a találkozó. Rászorítottam a dákóra, és figyelmeztetnem kellett magamat, hogy ne túl erősen, mert egy kicsit erős kézfogás még belefért, de egy egykezes dákótörés már nem annyira. Ezt a hülyeséget! - Menj arréb, lécci - hessegettem odább az utolsó rontását követően, és most már komolyan koncentráltam. Mellé. FASZOM! - Nem, nem jössz! - állítottam meg, mielőtt átvehette volna a stafétát, és még messzebb küldtem. - Megwoodoozza az aurád a golyóimat - közöltem halál komolyan, és láss csodát! Három sikeres lökés! Ezt miért nem lehetett előbb? Arrébb álltam, jelezve, hogy jöhet, ha már orvvul, sértetten és gyerekesen nem hagytam korábban. Azért így egy kicsit jobb volt a lelki békémnek.
Késő bánat, tudom jól, de épeszű férfi ennél többet nem kért volna, mint én. De lehet, hogy még ennyit sem feltétlenül. Na mindegy, remélem őt sem segíti, hogy iszunk közben, én úgy érzem túllőttem már a célzóvizet, azért megyek bele hülyeségekbe rendőr létemre. Ahelyett, hogy példát statu... izé mutatnék. - Az jó, bízom benned - egy nagy fenéket, amikor arra céloz, hogy majd kisegít. Egyrészt minek, hiszen a tét az tét, de ki tudja már, hogy addigra mit fogok csinálni, ha veszítek. De ugye nem kéne, ma már egyből egy a győzelmek száma, az meg száz százalék. Erre direkt behajol, hogy ne arra figyeljek. Ügyes, de azért még tudok koncentrálni kisanyám! Egyelőre ráadásul többfelé, ahahaha. Felváltva mennek a lökések, és mintha már megátkozott volna. Pedig mindegyiket "éreztem", de valahogy hiányoztak kicsik. Mégis az első pár lökés után 1-0 volt nekem, amit valamiért sikerélményként éltem meg. Hát nem vagyok így valami nagy igényű. Legalább így többet látom a me... az arcát, Langston, az arcát! Intek Bill felé és kettőt is mutatok neki, így hamarosan újabb kör pia jön. Nekem még van egy kicsi az alján, próbálom visszafogni magam. Ez ugye látszik is azon, hogy kértem még italt kettőnknek. Teljesen logikus! - Hát eddig jól ment nekem. De most tényleg azt javaslom, hogy ne induljunk párosban. Biliárdban tuti ne - kuncogok, amikor is arrébb küld. Odébb megyek egy kissé, és elhozom a piákat is. Megint mellé lök, és muszáj elfordulnom, hogy eltüntessem a vigyorom, mert látszik rajta, hogy frusztrált. Jól van, nem kell ezt ennyire komolyan venni. - Ha ezt én mondtam volna még érthető lenne, de legyen. Ma gavallér vagyok - persze, ha már lelökött volna párat, biztos nem lennék az. De így legalább annak tűnik. Amúgy tényleg úgy tűnik, hogy én lehettem a rossz neki, mert máris leelőz. Jó hát akkor vegyük komolyabban? Nem tudom! - Na, megy ez. Azt hittem már reggelig itt leszünk - nevetek fel, főleg, hogy még csak olyan fél tíz tájéka lehetett, de az első szerecsétlenkedés után nem mertem volna tippelni a végére. És akkor még ott van a tánca. Mert hát ugye, csak nekem kéne nyerni. Az első négy lemegy, de utána megremegnek a kezeim, vagy csak megint a mellei bámulása - amit persze véletlenül látok meg, mert odateszi a látómezőmbe - veszi el a sikeremet. De már 5-3, azt valahogy csak sikerül majd megcsinálni. Mármint a győzelmet bevinni... hhhh... hagyjuk! - Azért ne legyél ideges, jó táncosnak tűnsz, nem fognak kinevetni - vigyorgok rá szemtelenül, meg hát ha ő csöcsökkel támad, akkor én a humorommal. Kár, hogy rohadék nagy előnyben van a két fegyvertípus közül. Ezzel maximum csak felpiszkálom, de nehogy már hagyjam magam. Kiiszom a Whiskeyt, már csak egy pohár marad. Ezzel viszont spórolni fogok, kár lenne lehányni, amikor táncol!
Dakota Miles
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 113
◯ HSZ : 582
◯ IC REAG : 527
◯ Lakhely : Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : gyűrű tetoválás a bal gyűrűsujjon
Fix, hogy nem bízik benne, amit valljuk meg: jól is tesz. Még mindig nem hessegettem el magamtól a pénztárca gondolatát teljesen, és hát ki tudja, hogy a felzubogó versenyszellem milyen piszkos dolgokra sarkall még? Ami mondjuk tetszik, legalább van valami spiritusz a nőstényben, nem csak ez a "jaj, apuci kicsi lánya" attitűd, amitől már a falra másztam és Alaszkáig rohantam. Villantottam. Mármint egy mosolyt Ryanre, nyilván. Azt nem kötöttük ki, hogy tisztességesen is játszunk, én meg hajlamos vagyok megtalálni a kiskapukat. Évszázados beidegződés. Most vagy a taktikám vált be, vagy szimplán rossz ómen vagyok neki és vica versa. Mondjuk ez utóbbin nem lepődnék meg, még soha senkinek nem hoztam jó szerencsét... ki érti ezt? Minden esetre az elején látványosan balfaszok vagyunk mindketten, ő csak egészen kicsit kevéssé. Még jó, hogy senki sem a mi játékunkat szánta esti szórakozásnak, legfeljebb a haját téphette volna ezt látva. És engem a pia se ment fel. Bár, ahogy látom, milyen lelkesen rendel Ryan még egy kört, lehet lassan nálam is hatni fog. Nyílt az ajtó, oda pillantottam, és újabb lövést vétettem. Ráadásul nem is az emberem jött meg. Hát ez fasza. Minden nőiességet mellőzve horkantam fel a páros ötletére. - Ne hülyéskedj, ilyen pech-széria mellett mindjárt spontán ránk gyullad a fogadó... - Vicces lenne mondjuk! Na jó, annyira nem. De azért felnevettem, mert ez a bénázás tényleg röhejes volt. Arrébb hessegettem, mert már tényleg nem tudtam másra fogni a szerencsétlenkedésemet. - Folyton megkapom, hogy tökös csaj vagyok - vontam vállat könnyedén, és egy mosolyt is dobtam mellé. - Szóval félre a golyóimtól - hajoltam megint az asztalra, és láss csodát! Jóóó, az első mellé, de utána három is lyukban végezte! A harmadiknál már szó szerint megugrottam örömömben, már-már gyerekes lelkesedéssel, és ittam pár kortyot, megünnepelve a mini-sikert. - Hah, csak hiszed! - kaccantam fel. - Nincs nekem annyi türelmem. Meg éjfélkor tökké válik a hintóm, szóval... iszkiri. - Ma éjjel még lődörögni akartam csak úgy, ártatlanul kicsit a kikötői raktárak környékén, ahhoz meg éjfélkor indulni kellett. Átadtam Ryannak a terepet, egy kellemesebb látványnyújtás után, de ez lehet hiba volt, mert megtáltosodott tőle. Vagy tényleg van valami ebben a célzóvíz dologban... Konkrétan leesett az állam, amikor láttam, hogy játszi könnyedséggel vette vissza a vezetést. És én már lélekben a kis szerenádomra készültem! - Baszki! - csúszott ki, majd csettintettem egyet a nyelvemmel és fejrázva jártam körül az asztalt, a lehető legjobb szöget keresve. - Profi játékos vagy, csak nem mondtad, hanem előbb behúztál a csőbe? - ugrattam kicsit, bár lehet tényleg az volt. Egy fix: én kurvára nem vagyok nem hogy profi, amatőr se! Az előbbi nyerő szériát újabb bukdácsolás követte, olyan volt, mintha felültem volna egy hullámvasútra, vagy az EKG mintámat akartam volna eredményesség formájában megmutatni... Már füstölögni se tudtam. Felváltva néztem a piámra és Ryanre, meg a dákómra és a golyóimra. Hát senki-semmi sem segít?! Fel vagyok háborodva. Csípőre tettem az egyik kezem. - A csini pofid csak megtévesztés, ugye? Így gyűrsz le minden gyanútlan hajadont - HAH! -, ez itt a vadászterületed - mutattam körbe a helyen, de leginkább az aszal körül, de semmi él nem volt a hangomban, mert egyébként jól szórakoztam, de ezt a bénázást nem értettem a magam részéről. Úgyhogy nyilván ráfogtam az egészet... Pont, ahogyan azt felelősségteljes felnőttől illik.
Igyatok Jamesont, mert semmi másra nem tudom fogni, hogy az első 4-5 lökésem katasztrófa volt egyet kivéve. Nem bírtam ki, hogy ne piszkáljam meg egy kicsit Dakotát a magam módján, szóval csak úgy záporoztak tőlem is a kétértelmű mondatok. Továbbra is ő kezdte, és ahogy látom vette a lapot, nem ellenkezik, hogy milyen bárdolatlan vagyok. bírom az ilyen nőket, még ha csak az orromnál fogva vezetnek is, de most nyomozói szimatom nem súg semmit. Mondjuk ennyi pohár után az lepne meg, ha figyelmeztetne bármire is. - Az meg azért csak nem kéne, helyes kis kocsma - jegyzem meg a szerintem valós problémára. Simán ránk gyulladna ezek után az egész partinak nevezett valami után. - Ezzel nem tudok vitatkozni, Töki - kuncogok és odébb állok a kérésére. Dakota belelkesült végre, mert eléggé feljavult a játéka. Jobb az úgy, mint amikor idegesnek látszott, azért jó, hogy inkább örül, mintha rám akarna támadni. Megérzés. Mondjuk most nagyjából senkinek sem lenne túl nehéz dolga, de jobban szeretem a nőknek ezt az arcát, mint a mérgeset. Persze az is tud szexi lenni, de na. - Szóval éjfélig kell győznöm, remek - talán lövik fel a pizsit neki, vagy mi van? Beért, szóval össze kellett szednem magam végre. Még egy apró korttyal megrövidítettem az italomat, és körbenyaltam az ajkaimat. Majd ránéztem, hogy ihletet merítsek, és majd ki is verte a szemeimet a két domborulata. Hogy került ilyen közel hozzám? Nem vettem észre, hogy én mozogtam odébb, vagy ő szemtelenkedik tovább, de megtörtént. Még jó, hogy bele nem fejeltem baszki! Az ihlet viszont megjött megint én vezettem, sajnos ez a versenybe szállt indián lányt nem lelkesítette megint. Kitört belőle néhány mondat, amire nem tudtam vigyorogni. - Akkor nagyon jó színész is lennék - veszem az ugratást, de nem vagyok profi. Szoktam ugyan így hobbiból lökdösni, de szerintem egy félprofi, vagy rendszeresen játszó amatőr simán legyőzne. De szerencsére majdnem egy szinten vagyunk, mert megint egész jókat lökött. Meglepett a kiakadása, de nem vettem magamra, szórakoztató egy nő ez a Dakota. - A csini pofi eredeti, de lehet, hogy elveszi a koncentrációt. És még nem is láttál mindent - nevetgélek, mint aki jó poénokat mond. - Hajadont? Ez tetszett! - már majdnem a hasam fogom ezektől, de kitör belőlem a nevetés a vadászterület szó hallatán. - Jaj ne, ez nem ér! Kinyírsz ezekkel! - fogom meg a vállát barátilag, hogy hagyja abba már, mert nem bírom tovább. Aztán észre veszem, hogy mit tettem és elkapom a kezem, mintha forró fémre fogtam volna rá. - Jaj, ne haragudj - előveszek egy tiszta ruhazsebkendőt és "letakarítom" a vállát poénból. Majd miután elteszem azt, nagyobb levegőket veszek, hogy rendezzem a légzésem és egyáltalán képes legyek lökni. Közben látom, hogy néhány szem ránk figyel, de nem zavar, úgyis elkapják a fejüket, ha valamelyikünk odanéz. Azért láttak már itt mindenfélét, én mondom. - Na lássuk - szerencsére már megfogyatkoztak a golyók, így némileg könnyebb helyzetek alakultak ki. Nekem két golyóm is lyukon volt, szóval azokat a helyére is tettem gyorsan. Már csak egy és a fekete maradt. Az utolsó némileg trükkös volt, egy kicsit fel is álltam egyenesbe és megnéztem magamnak a szögeket felülről. Megkrétáztam a dákó hegyét és... siker! - Ezaz! Melegszik a pitéd - vigyorogtam ellenfelemre, aki egyre szemrevalóbb volt, ha az eredetit lehet egyáltalán fokozni. Végül rászántam magam és egy korty ital után ellőttem a feketét is... ami nagyon lassan kezdett vánszorogni a helyére, és úgy tűnt nem is ér oda, de végül megkegyelmezett és beesett a neki dedikált lyukba! - Jeeej! - lelkendeztem egy kicsit, majd Dakotára néztem úgy, hogy magam elé vettem a dákót és két kézzel fogtam a vége alatt. Jó volt egyensúlyozni. - Hát, tiéd a terep szép hölgyem - ugrattam még, remélem nem vagyok túl bosszantó. Habár ezt most nem merném leszögezni így. Amúgy kíváncsi lennék, hogy most milyen szerenádot tudnék előadni, vicces lenne az is. De sajnos ma nem én vagyok porondon! Lássuk azt a táncot!
Kezdőlap
Lassan zárás? 
//
//
