A vállába marnék, de elenged és elhúzódik, így ez most elmarad. Az oldalam lüktetve ég és fáj, de nem foglalkozom vele, nem érdekel. Jesset figyelem, egyetlen percre sem hagyom szem elől téveszteni, tudom, hogy milyen a stílusa, edzettem vele is éppen eleget, és ez nem változik meg az idők alatt. Azt gondolnák sokan, hogy nincs különbség verekedés és verekedés között, pedig mindig mindenkinek megvan a maga stílusa és hiába nevelt és tanított minket ugyanaz a farkas, mégis máshogy harcolunk, benne van a saját stílusunk, olyan mozdulatok, ami csak ránk jellemzőek. Oldalra csúszik, hogy kitérjen, támad és csúszik, ahogyan én is csúszkálok a vizes, sáros földön. Elkapom a mancsát és ráharapok, nagy erővel, remélve, hogy csontját töröm, azonban sokáig nem tudom ropogtatni, mert a képembe mar. A szemeimet összeszorítom, így a szemgolyóm ugyan megmarad, de felszakad a bőr a képemen és a vérem mindenfelé folyik. Eleresztem a mancsát és próbálom kinyitni a szemem, de a saját vérem vakít el, és ennek köszönhetően sikerül kirúgnia a hátsó lábamat. hangosan puffanva találkozom a földdel és így sajnos szabaddá válik a hasam, ahol sokkal kevésbé dús a bundám. Ha lecsapott, akkor sikerült felszántania és effektíve, ha elég mély volt a csapás, akkor kizsigerelnie. Előbb végigszalad rajtam a fájdalom, aztán már csak a zsibbadás és az, hogy fázom. Kitágult pupillákkal nézek Jessere. Elvileg azért jöttem, hogy hazavigyem a fejét és némi eső és egy seb miatt a képemen, amiből a vérem a szemembe folyt, most itt maradok. Érzem, hogy egyre nehezebb levegőt vennem és a vérem pulzálva ömlik ki a testemből. Visszaváltozom és Jesse nyakába kapaszkodok, hörgés hagyja el a torkomat. Hát utolér a vég, amivel egyedül nézek szembe.
Az eső úgy fest, nekem kedvez, a saját vére vakítja el, ahogy felmartam a képét, így sikerült, kirúgnom alóla a lábamat. Majd fájó mancsomra támaszkodva, támadtam rá újra a hasát szántottam fel, egészen a szívéig, bár a bordákat nem törtem át, viszont a zsigeri útnak indultak kifelé, nem valami szép látvány, és ezt segítség nélkül nem fogja tudni begyógyítani. A nyakába marok, rászorítok, és megsebzem az ütőeret is, de ahogy a nyakamra rakja a kezét és érzem, hogy vissza változik, úgy én is vissza veszem emberi formám, és a nyakára rakom a kezem, próbálom leszorítani a lüktető eret amiből pulzál a vér. Furcsa látvány lehetünk, két férfi meztelenül egymás nyakán vannak a kezeik, az egyik térdel a másik fekszik, és mellesleg a hasfala nyitva a mellkasáig. Nyelek egy nagyot, és közelebb húzódom hozzá, ő hörög, én a hasára szegezem a tekintetemet, de azzal nem lehet mit tenni, felszántottam, és a zsigerei elindultak kifelé, ezen az sem segített, hogy emberi formát öltött, a nyak sebe miatt el se tudnám vinni orvoshoz, nem tudom neki elkötni úgy, hogy ne vérezzen el, hiába van a közelben a kocsim. Itt helyben kellene valakinek ellátnia. Aztán belenézek a szemeibe újra, nem, nem gyengültem el, hogy azon gondolkozom, hogyan lehetne megmenteni az életét. Csak így ahogy érzem a vérét, ahogy érzem, lassabban lüktet az ér a kezem alatt, eszembe jut a kölyök, a kisöcsém, aki volt valaha. Akit néha összeszedtem, mikor Richard összeverte és megtépte, aki mellett néha ott maradtam, mikor könnyek áztatták az arcát, és szipogott, mert végtag visszanövesztést tanult, és apánk emiatt letépte az alkarját. Ott térdelek mellette és a szemeimbe fúrom a magamét, nézem őt, ahogy az élet lassan elszáll belőle. A bolond az életemért jött és én vettem el az övét. Szánom őt, azért, amit tett, csak azért jött egyedül utánam, hogy kivívja magának apánk tiszteletét, aki nekem csak a vérvonalbeli, de neki a vérszerinti is. Ostoba elképzelés vezette el hozzám. Aztán nyelek még egyet. - Elmondtad neki, hogy megtaláltál? – Kérdezem meg tőle, miközben elszorítani próbálom az eret a nyakán, hogy ne vérezzen el azonnal, az eső lemossa mind kettőnkről a mocskot, lassan tisztára mos bennünket. Amikor elhagytam a falkát nem gondolta bele abba, hogy kinek okozok csalódást vagy egyebet, ki mit fog gondolni, egyszerűen nem érdekeltek egy kicsit sem. Most sem érdekelnek, csak annyira, hogy tudjam, mire számítsak, jönnek még többen is, mert már tudják hol vagyok?
Amikor a nyakamba mar, azt már szinte meg sem érzem. Az eső szakadatlanul zuhog, lemossa a képemről a vért és kicsit olyan, mintha az életet is kimosná belőlem. Visszaváltok és ezzel együtt ő is. Már nem markolom a bundáját és nem is szorítok a nyakára, valahol a nyaka és a válla találkozásánál kapaszkodok belé. Engem nem öntenek el az emlékek, tulajdonképpen alig érzek valamit a hidegen a kívül, ami egyre inkább ragad magával. Remegni kezdek, nem szándékosan. Gondolom, ahogy a vérem távozik a testemből, ez lehet a reakcióm rá. Jesse keze a nyakamon, de érzem, ahogy minden egye szívdobbanásommal újabb adag vér folyik ki a testemből. Kérdésére utolsó erőmből még egy vicsorszerű vigyorba torzul a szám, amiben szépen lassan felgyülemlik a saját vérem. Érzem a fémes sós ízt, amit már annyiszor, életem során. Azt akarja tudni, hogy Richard tudja-e, hogy itt vannak. Félti a seggét, meg a ribancáét és most azt hiszi, csak azért, mert megpurcanok, majd jó útra térek és tisztességesen bevallom neki, hogy elmondtam-e apánknak, hol keresse őket vagy sem. Na nem Jesse. Ebből nem eszel. Még egyszer összeszedem minden erőmet és a saját véremet köpöm az arcába. Ez a válaszom arra, hogy alhat-e nyugodtan vagy mostantól örök paranoiában kell élnie... Ezután már csak azt érzem, hogy elnehezednek szemhéjaim, majd lecsukódnak és már nem érzem, hogy fáznék...
A kis rohadéknak volt képe vérrel pofán köpni, ami kissé meglepett. Nem számítottam arra, hogy ezzel fog jönni, bár abban sem voltam biztos, hogy jelen pillanatban méltóztat válaszolni. Viszont ez a reakció valahol meglepett. Vicsorba torzul a képem, és elveszem a kezem a nyakáról, feltépném a torkát, de felesleges. Kitörlöm a vért a szemeimből, amit beleköpött a képembe, és a lecsukott szemeire nézek, a nyakára visszarakom a kezem, de pulzust már nem találok egészen haloványát sem, így a sarkaimra ülök, és az ég felé fordítom, a tekintetemet hagyom, hogy az eső lemossa a képemről a vért, aztán felállok mellőle, és lenézek rá még egyszer utoljára. - Idióta! – Morranok fel, majd mezítláb elindulok arra ahol a ruháim hagytam. Elkezdek felöltözni, a nedves ruha a nedves bőrre, nem egyszerűen csúszik fel, de végül megoldom, utána a dzsekiből bányászom elő a telefonom. Félig bőr félig farmer, így a zsebe nem ázott be, a telefonom megmenekült az esőtől, elsőnek Rose-nak hagyok egy üzenetet. Miközben elindulok vissza az öcsém testéhez. - Később megyek, még el kell tüntetnem, ami belőle maradt. Jól vagyok, viszonylag. Később beszélünk, otthon. – Az oldalam szúr és éget, és valahogy el kellene állítanom a vérzést, nem leszek szép látvány, ha legyengülök a vérveszteségtől, amit ez a seb okot, de pillanatnyilag nincs jobb ötletem annál, mint hogy az öcsém pólóját szaggatom szét és abból és a magaméból csinálok hevenyészett kötést magamnak, ami nem megy könnyen. Ez után felveszem a dzsekim, hogy valamennyit védjem a sebemet, a telefont visszateszem a zsebembe. Végig nézek Rhys tetemén, és végig gondolom, mi a fenét kellene vele tennem, elsőnek elkel innen takarítanom, nem maradhat itt, nem találhatja meg egy ember sem. Ahhoz viszont a kocsimig kell elvinnem. Mindenek előtt elmegyek a cuccáért, és megnézem, mi van nála. A holmiját magamnak akarom, át akarom nézni, mit hozott magával, mi használható és hátha ráakadok valami nyomra azzal kapcsolatban, hogy üzent-e már Richardnak, hogy megvagyok. Az oldalam fáj és érzem, hogy a mozgást nem díjazza, de muszáj lesz eltakarítanom innen valahogyan Rhyst.
Tökre in medias res... Mint valami utolsó suttyó, elhagyott, büdös csöves, úgy bolyongtam az esti, kormos felhők alatt... végig az országút mentén, végig a padkán, mintha feltett szándékom lett volna helyből öngyilokká lenni. Ja persze... gondolod te. Én meg kurvára kiröhöglek! Még mindig "őt" kerestem. A lányt... a képről. De lassacskán már kezdtem belefáradni. Fairbanks hideg. Hidegebb, mint az esős Seattle... Talán már vagy egy órája koptattam a koszos aszfaltot, mellettem jó pár autó eldöngetett a maga búgó, dörmögő hangján. Némelyik még egy jó adag mocskot is szórt rám, de jó. Ellenben... néhány kilométer után édesen zengő motor zajokra lettem figyelmes. Több is volt, kutya legyek - farkas mivoltomat elhagyván -, ha ez nem valami illegális összejövetel! Volt vagy ötven verda... az kurvaisten! Aztán mindez egyre csak közeledett; vagyis én... És már a tenyerem is pattogni kezdett, benne ezernyi ér jelezte az adrenalin szélsebes feltámadását. Jobb vagyok, mint a sokat emlegetett Jézus!
Már a fák oldalában lépkedtem, ahogy végül sikerült kiszúrnom azt a marha nagyszabású rendezvényt, ami elém tárult. Nem tévedtem: több tucat járgány búgott tőlem alig pár méterre. A pajzsomat izomból fel is tekertem, fene tudja kik-mik járkálnak ilyenkor errefelé... Lehet, hogy elhagytam az agyam, de volt időm újra pakolni a védekező dolgokat. Ezek egyébként is ösztönből jönnek. Na de visszakanyarodva... A tekintetem ide-oda rohangált, mint a mérgezett egér, kerestem-kutattam... lopni akartam. Hogyisne akartam volna?! Mindegyik autó önmagába véve is kincsnek számított, és bár mostanában nem megbízás gyanánt kötöm el őket: a magam szórakoztatására mindenképp jól jönnek. Aztán majd lepasszolom őket...
Így esett, hogy több percet felemésztő várakozás után, kiszúrtam egyet. Egy egész szépet... kedvemre valót! Aztán meg mit tököltem volna még? Olyan gyorsan mellé kerültem, hogy csoda volt, hogy nem cirógatott meg! A gazdája pedig...? Ugyan már, sehol se volt! Legalábbis mertem remélni ,hogy addig nem is bukkan fel - mert kár a felhajtásért -, ameddig nem végzek. Sietősen kapartam bele a zsebembe, hogy két másodperc alatt felpattintsam a remekre szabott szerszámaimmal a zárat. Ez pipa is volt... Töredéknyi perc volt csupán, és már a kormány előtt találtam magam. Jobban mondva: félig alatta, ahogy a drótokat igyekeztem összecsókoltatni. Annyira rutinosan ment, hogy a verda egy pillanat alatt beköszönt, édesen duruzsolni kezdett, majd már nyomtam is rá a gázra. - Gyerünk kicsim, ne hagyj cserbe! - markoltam rá a kormányra, és már forgattam is meg kilencven fokba, hogy úgy párologjak el a színtérről, mintha sosem jártam volna ott... Bár, meglehet: kicsit hangosabban bőgettem a motort... meglehet, így is akartam... Elvégre: elég nagy móka elkötni egy verdát... de még nagyobb, ha a tulaj tajtékozva utánam ered! Akárhogy is... nekem már jól alakul az estém!
Az esti verseny Ryan műve volt, ő szervezte, én ott se voltam a kezdésénél, most is csupán beugrottam, mert azért szeretem látni, hogy minden úgy megy, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Tudtam, hogy az öcsköst nem kell félteni, ő is jól le tudja vezényelni és mindenre odafigyel, de egy kezemen meg tudnám számolni, hány olyan verseny volt, amit kihagytam. Ash-nek megígértem, hogy egyre majd elhozom, ez viszont még nem az az alkalom, most épp csak kiugrottam körbenézni. A zene dübörgött, messzire szállt az éjszakában, a motorok bőgtek, az alkohol szép ütemben fogyott, egyre lelkesebben és nagyobb tétekben fogadtak, szóval minden a legnagyobb rendben volt. Fekete dzseki, póló, bakancs és sötétkék nadrág, csak a szokásos, meg az ezüstök voltak rajtam, bár már kezdtem az Angry Birdsös pizsinacim után vágyni, szóval ideje volt a távozás híres mezejére lépni, mielőtt a lüktető dallamok és a nagy zúgás, csikorgó fékek és hangzavar mellett is álló helyemben elalszok. Rohadt fáradt voltam, mostanában nem sokat aludtam, akkor is inkább félálomban voltam. Szedhetnék altatót, de kösz, inkább nem akarok gyógyszerfüggő lenni, van elég hülyeségem, nem kell plusz. Elindítottam egy kört búcsúzóul, aztán mentem... volna, ha nem állít be elém a repedt fazék módjára vigyorgó öcsém. Baromi jó kedve volt, ami oké, de valami azt súgta, hogy - megint - rajtam szórakozott. Sóhajtottam és elnyomtam egy ásítást. - Ne kímélj. - Tudsz róla bátyus, hogy fél perce megfújták a kocsid? - Ezt úgy mondta, mintha nyertem volna a lottón. - Mondjuk sokat szöszölt vele, de már megint nem nyomtad be a riasztót, mi? Most mi lesz, gyaloggalopp és vágta utána, vagy szólunk a nemlétező légi egységünknek és lebombáztatjuk? Vagy állunk még itt fél percet, hátha közben már árkon-bokron túl lesz vele. - Megállíthattad volna - mondtam, s már indultunk is a kocsijához. - És mondjak le egy autós üldözésről? - vigyorgott pofátlanul, amire már az én szám sarka is megrándult. Bepattantunk a kocsijába, ő vezetett, már csak azért is, mert ő - velem ellentétben - látta, merre kóborolt el az Audim.
A Három Medvénél pillantottuk meg, pedig a tolvaj jobban tette volna, ha azonnal elhagyja vele a városnak a környékét is, már ha meg akarta tartani és nem csak engem túráztatott fölöslegesen. - Megvárlak. - Felejtsd el, menj vissza, nem sokára én is megyek... Vitatkoztunk arról egy pár sort, hogy ki megy, ki marad és miért, végül kiegyeztünk, hogy ő odébb áll, de nem megy messzire, én meg megfogadtam, hogy ha gáz lesz, sikítok érte, mint egy megmentésre váró hercegnő. Kiszálltam, ő pedig odébb gurult. Körbejártam a kocsim, kicsit szimatoltam, majd bementem a fogadóba és az autónál érzett szag alapján tájékozódtam. Farkas vitte el, naná. A pajzsomat már kint felhúztam, épp csak annyi rést hagytam rajta, amennyivel még tudtam tapogatózni. A pultnál ült, hát odacammogtam, letettem magam mellé és kértem egy korsó sört, majd felé fordultam. - Legközelebb előbb a kulcsot lopd el, úgy nem kell szétcseszned a vezetékeket és hazavágnod a zárat, gyorsabban is indul és feltűnésmentesebb.
Fincsi egy terepjáró. Legalábbis elég jól dobbant a kanyarokban. Mondjuk, én mindenképp állítanék rajta itt-ott, kicsit köhögős ez a motor, de élvezhető... Ezen pedig egész jól elszórakoztam, ahogy csak kattogott bennem a megannyi gondolat ötlet - még ha nem is szándékoztam volna megtartani a verdát -, míg végül el nem értem a Mackóig. Mostanság itt tanyázom. Legalábbis... jobb híján - na meg emlékek híján - ez tűnt a leglakhatóbbnak. Egész jól be is illeszkedtem a sok emberi szag, és balfaszság közé, ami egy ilyen csehóban járatos. Szóval nemes egyszerűséggel lefaroltam a parkolóba, majd komótosan becsaptam a kocsi ajtaját magam mögött. Seeemmi feszkó apukám...
- Jack! - löktem be a fogadó ajtaját, mint aki hazaért - és hát mondjuk, hogy így is volt - , majd ledobtam magam a pult elé. - A szokásos? - kérdezte sűrű borostája alól elővillanó csámpás vigyorral. - Hát mondjuk... - billentettem oldalra a fejem, és egy egész pillanatra még fel is vijjogtam, mint egy ütődött. Na... szaporán! Aztán csend. Legalábbis részemről, mert hogy a tömény füstben, és lapos fényben úszó, alkohol ittas hely bizony nyüzsgött. Már meg se lepett... A söröm pedig - kész öröm - még időben is kiért, habos volt, jeges... épp ahogy szeretem. Noha, párszor már eljátszottam a gondolattal, hogy lehet nem is szeretem valójában. Franc tudja... Mindenesetre jelenleg igazán ínyemre való volt, így nem is vártam tovább. Sietősen lehúztam legalább a felét (de a negyedét biztosan!), mikor ismerős szag csapta meg az orromat. Na nem a figura volt ismerős, aki hordozta; de ezt a dög szagot ezer közül is felismerném. De nem mozdultam... Holott már biztos voltam benne, hogy ő maga is felfigyelt rám. Jól van kiccsikó, a pajzsom a helyén. Gyere csak... Az már mondjuk jobban meglepett, hogy valóban mellém csapta le a jó isten, és még nagyobb meglepetéssel járt az, hogy sikerült az ő verdáját megfújnom.
Felkacagtam. Csak lazán... csendesen. - Valóban. Egyszerűbb. De hol marad az élvezet? - fordultam felé kisebb hatásszünetet követően, félvállal, lezseren, továbbra is a markomba szorongatva a korsóm fülét. - És nem mellesleg... csak úgy magunk között. - libbentettem meg mutató ujjamat, elválasztva a korsótól, jelezvén így is, hogy iiigen, ránk gondoltam - Ki mondta, hogy feltűnés nélkül akartam távozni? - vigyorogtam továbbra is, egész pofátlanul; beleszippantva a levegőbe. - Egyébként... büdös vagy. - vontam vállat egykedvűen (enyhén utalva arra, hogy tudom milyen alomból jött), lehúzva a maradék italomat is, aminek talpazata finoman koccant az erős pult lapjára. - Amúgy, nem csesztem szét se a vezetéket, se az ajtót. Ne vicceskedj... Úgy nem lenne rajta haszon! - dőltem hátrább a székben, még egy kicsit a hím felé fordulva. Részemről tökéletesen higgadt voltam, ezt pedig az arcomra mázolt, elbarmolt félvigyor is jelezte. - Egyéb gond? Vagy van kedved inni? Pénzért van ugyan, de aki audit nyalogat, annak csak nem akkora kunszt kidobni pár zöldhasút. - húztam fel egyik szemöldökömet kétkedőn, flegmán vonva meg oldalra a szám szélét. Csak szívtam a vérét... és mennyire jól szórakoztam rajta...!
- Ott, hogy orrba vágtalak volna, ha észreveszem, hogy épp kizsebelsz. - És észrevettem volna, ez volt a szakmám, elég kínos lenne, ha nem tűnne fel, vagy piszok jól elterelték a figyelmem, amire azért ilyen helyzetben szintén befizetek. Minden nagyképűség nélkül. - Mókásabb lett volna. Elhúztam a szám és felvontam a fél szemöldököm. - Hát hogyne - bólogattam nagy bőszen arra, hogy direkt feltűnően lépett le. Én is ezt mondogattam mindig anno, amikor bénáztam. - Akkor remélem most örülsz nekem és annak, hogy visszaveszem a kocsim - mosolyogtam rá hasonló módon pofátlanul, mint ő énrám. Aki látott minket könnyen azt hihette, hogy régi jó cimborák vicces sztorikat mesélnek egymásnak. Nos nekem vicces volt, mulatságosak az ilyen fazonok, már csak a kérdés, hogy vele, vagy rajta mulatok. Marhára nem mindegy ugyanis - nekem mondjuk az. Lehet neki is, úgyhogy ezzel kár foglalkozni. Hm, annyira "bűzlök", hogy még a pajzsán keresztül is érzi, az már azért derék! - Vagyunk még ezzel így egy páran a városban, jobb ha nem finnyáskodsz. - Ittam a sörömből, én még a felénél jártam, de nem éreztem késztetést belehúzni, látva, hogy ő felhajtotta. - Vagy kimosdatsz? - vontam fel a szemöldököm, szám sarka pedig megrándult, ahogy elképzeltem, hogy megpróbálja. - Negyven fokon ideális a mosásom, és jó hír, hamar száradok. Nem cseszett szét semmit? Pompás, legalább nem kell a javítással szenvedni, de az fix, hogy lopásbiztossá teszem ezek után. Lehet nem kottyanna meg egy újat venni, de semmi kedvem hozzá az az igazság. - Ezen amúgy se lesz - mondtam mintegy mellékesen. Persze, majd hagyom, hogy tovább furikázzon vele és eladja, mi? Hogyne. Az anyagi helyzetem saccolgatására felnevettem. - A saját pénztárcádban matass. Már ha van. Megittam a sört, odatettem a pultra az árát, nem akartam sokáig maradni, már így is több időt pocsékoltam, mint terveztem, de valami még érdekelt. - Miért akartad, hogy megtaláljalak? - Ha a feltűnés volt a lényeg, ahogy állítja, és tényleg nem bénázott, amit kétlek, akkor csak el akart érni ezzel valamit. Csak jó volt valamire ez az egész, azon felül, hogy engem ideráncigált.
Felröhögtem. Csak mértékkel ugyan - elvégre egy fogadóban voltunk, nem kell a feltűnés -, de egészen pimaszul. Még hogy orrba vág! Ahhoz még nekem is lenne egy-két hozzászólásom. Persze csak arrogánsan bólogattam rá, amolyan jól van Miki Manó toljad csak a hülyeséget! - Hát persze! - vágtam rá izomból, leküldve egy nagyobb kortyot a torkomon. - Bár... egyelőre nehezen viszed el a verdát. De próbálkozhatsz. - vontam vállat, lecsapva - csak érzéssel - a korsómat a pultra. Ajkaimon hamiskás, elégedett vigyor úszott, előre vártam már miként változik az újdonsült "cimborámnak" az arca, ha elkezd azon agyalni, miért is vinné el nehezen - jelenleg - a járgányát. Marha jól szórakoztam! - Nem, nem. Szarba nem nyúlok, haver. Mosasd ki magad egyedül, hidd el, nem árt. - villantottam egy széles ezerfogas mosolyt. Egyébként rohadtul nem érdekelt a szaga. Nem ő az első akin érzem, de látszólag még ezen is rohadt jól elszórakozom, szóval belefér. - Még lehet. - fordultam ezúttal majdnem teljes testemmel felé, egyik könyökömet fenn felejtve a pulton. - De sokat nem perkálnak a mezei verdákért. Szóval, megtarthatod. - biccentettem oldalra a fejemet, félvigyorba ölve ajkaimat. Egyébként sem akartam eladni a kocsiját, nem is értem mit rinyál. Tényleg kezdőnek néz, de mókás! Ráhagytam... Hisz, amit akar. Ha meg akarom fújni a rohadt terepjáróját, már rég azután sírna, szóval leszarom, mi kattog fogaskerék gyanánt a fejébe. Csipkelődésére csak egy flegma arcot vágtam, felhúzva egyik szemöldökömet. Nem, nem tartozott rá, hogy mennyi pénzem van - már pedig volt... Tekintve, hogy már annyi verdát szállítottam le ide-oda, hogy abból bőségesen eltehetnék az ötszázadik születésnapomig is! De annak mi értelme lenne?! Ellenben... kérdésére csak fel kellett nevetnem, ezzel együtt pedig kicsit hátrább is dőltem ültemben. - Lááátod... pont ez a lényeg! - játszadoztam még a hangommal is, annyira élveztem a helyzetet. - Sose tudhatod, ki ül a volán mögött. Sose tudhatod, hogy egyes kocsikat megérdemelnek-e azok, akik vezetik. Ez szimpla emberi kíváncsiság. Épp olyan emberi, mint a jellemrajz, ami egy ilyen megtalálás után levonható a másik félről. A megcsorbítottról, akinek ellopták a pici kis kocsiját. Hát nem izgalmas? - kérdeztem vissza szemtelenül, továbbra is lazán könyökölve a pulton. - Sose gondoltál még bele, mennyire befásult az élet? Mennyi szarral jár? Mennyi szokás, és unott mókuskerék követi egymást nap-nap után? Kell az őrültség... - úgy beszéltem, mintha csak az esti focimeccsről dumálnánk, kicsi izgalommal dúsított tényközlés... - Tudod, egyszer ki kéne próbálnod. Te még alapjáraton is túl egyszerű vagy. Volt olyan fickó, aki tajtékzott, hozzám vágta a fél csehó berendezését. Az mondjuk vicces volt... - töprengtem el ezen egy pillanatra. - A lényeg, hogy sosem tudhatod, kit "csonkítasz" meg. Sosem tudhatod, kit sodor eléd az élet. Talán még jól is jársz vele. Fene tudja. - tártam szét a karomat, majd már kaptam is rá a maradék sörömre, hogy végleg kivégezzem azt... - De a legjobb benne... az adrenalin. Kiszakít ebből a szarból. - böktem fejemmel csak úgy céltalanul valamerre. A világra gondoltam...
Már épp ideje volt eltölteni némi időt a kis bolyhosom alakjában, így két napja bevettem magam az erdőbe, és mást sem csináltam, csak rohantam, hemperegtem a sáros, havas avarban, meg kedvemre teletömtem a bendőmet. Jól szórakoztam, szó se róla, és egész más érzés volt úgy, hogy már nem magányos farkas vagyok, hanem vannak olyanok, akik esetleg kihúznának a szarból, ha épp belekeverem magam valamibe. Ez a páros hülyeség nekem nem volt épp mókás, de legalább első körben Norinát kaptam meg, őt meg gond nélkül elrángattam magammal, nem kifejezetten zavart, ha esetleg nem akarja. Igaz, szerintem nem utasított volna vissza egy ilyen kellemesen csajos programot. Haha. Mindenesetre nagyjából egy órája kicsit külön utakon járunk, mert egy kicsit ki akartam szellőztetni a fejem, a közelben meg nem éreztem semmiféle veszélyforrást, amiért a kölyöknek valami baja eshetne. Mindenesetre túl távol azért nem mentem tőle, mert nem akartam, hogy azért essen baja, mert én még nem bírom ezt a nonstop páros életet. Szép is lenne, szerintem Castor kicsinálna. Jelen pillanatban épp egy szarvas után loholtam, és igazán élveztem a mókát, bár már többször elkaphattam volna, de mindig kiengedtem a karmaim közül, hagy higgye, van egy kis esélye. Igazából nem volt, viszont elkövettem azt a hibát, hogy vakon követtem. Így hamarosan arra lettem figyelmes, hogy aszfalt rohan a lábaim alatt, vagy én felette, részletkérdés. Csak a szarvast láttam eddig magam előtt, most viszont jobbról szinte a retinámba égett a közeledő vakító fényszóró, és hamarosan már csak az irdatlan fájdalmat éreztem, belül pedig átkoztam a hülye fejem. Nem volna szabad ennyire belefeledkeznem a pillanatba, ha épp jól érzem magam. Nem baj, elcsaptak, nagy ügy, kibírom, hipp-hopp rendbe jövök. Igen ám, csak épp azt hagytam ki a számításból, hogy az, aki elcsapott, nem volt híve a cserbenhagyásos gázolásnak. Vagy éppenséggel lehetett vadász is, szép nagy puskával, akinek lehetnék élete trófeája, vagy valami ilyesmi. Hallottam, hogy a járgány fékezett, én meg épp ezerrel próbáltam magam bevonszolni a fák közé. Már az első sor fánál jártam, amikor azt is észleltem, hogy csapódik a kocsi ajtaja. Viszont megütötték a fülem más zajok is, komolyan... csak én lehetek annyira szerencsétlen, hogy valami isten háta mögötti csehó közelében történjen velem ilyen. Eszem elszáll... Több bordám is eltörhetett vagy megrepedt, tudom is én, mert marhára fájt minden mozdulat. Szerettem volna gyorsabban haladni, de egyszerűen nem ment. Majdnem elhánytam magam, valami nagyon nem volt kerek velem, de gondolom ilyen, ha elütnek valakit. Ha ember lennék, talán már szörnyet is haltam volna. Baszki, ha ez a csóka utánam jön, meg kell ölnöm, márpedig most épp nem éreztem sürgető kényszert arra, hogy kinyírjak valakit, kiváltképp úgy, hogy már jó eséllyel nem csak engem rúgnának seggbe miatta. Norinak megüzentem, hogy ne jöjjön a közelembe, mert egy kis galibába keveredtem, és majd szólok, ha biztonságos. Szép lesz, ha a kölyöknek kell majd összeszednie. Hamarosan még egy ajtó csapódott, és egy vékonyka hang kérdezte, hogy apu, ugye nem halt meg az őzike? Őzike? Hát basszus, az egy rohadt nagy szarvas volt, és marhára nem halt meg, mert nem tudtam elkapni. Viszont határozottan nem örültem az új felállásnak. Egy felnőtt férfit még csak-csak elintézek bűntudat nélkül, de egy kislányt nem tudnék. Egyiküket sem akartam bántani, épp ezért reméltem, hogy hamar feladják, és inkább visszaszállnak az autóba. Én közben igyekeztem egyre beljebb araszolni a fák közt, hogy ne szúrjanak ki, mert akkor baj lesz.
Kicsit mérges voltam. A mai program meg lett szakítva, mert kiküldtek terepre... basszus, azt se tudtam, hogy hol vagyok. Az egyik informátor csak kezembe adott egy címet, hogy oda menjek, majd a taxis megoldja. Ezzel még úgy nem lett volna gond... ám amikor beugrottam a kirendelt taxis mellé és odaadtam neki a címet, eléggé furcsállva nézett rám. Kérdésemre elmondta, hogy ez eléggé kint van... valahol az erdőben. Na ennek egyáltalán nem örültem... főleg akkor nem, amikor vagy fél óra után érkeztünk meg a célterületre. Közben az össze létező úton végigmentünk... országúton, betonúton, földúton... mire megérkeztünk egy kis tanyára, valahol az erdő közepén. Na Fairbanks-ben még ilyet se láttam. Utoljára talán Skóciában, nem messze az előző őrhelyemtől. Bár ez nagyobb volt, majdhogynem olyan kialakítással, mint amiket ismeretterjesztő műsorokban lehet látni manapság. Szóval ide jöttem olyan sokáig, de azért legalább nem lehetett panaszom, hogy a gazda eltakarította a földútról a havat, szóval az nem volt utunkban. A taxis nem kis pénzt kapott, mire kifizettem, majd bementem a házba. Ott egy másik informátor fogadott, egy meglehetősen fiatal. Mint kiderült, az egyik újoncunk volt, akit megbíztak a helyiek védelmével egy korábbi ügy miatt... jelenleg mint egy unokaöccs álcában volt itt. Azért kért segítséget, mert mostanában látott egy farkast a környéken bolyongani, de akárhányszor próbált meg beszélni vele, rá se hederített, csak visszamenekült az erdőbe. Míg beszéltünk, pont kiszúrta a karámoknál. Gyorsan kimentünk, én pedig megközelítettem a lényt. Míg közeledtem, valahogy eléggé furcsa érzésem volt... mint ha valami hiányzott volna. Próbaként elvégeztem egy Mérce varázslatot... és mire jöttem rá? Na mire?! Ez csak egy átlagos farkas volt, aki a jelek szerint idecsalógatódott a fincsi kecskeszag miatt. Miután elkergettük, felelősségre vontam az informátort... aki bevallotta nekem, hogy igazából annyira megilletődött a történésektől, hogy ez az eszébe se jutott volna. Morogva hagytam ott és már éppen gondolkozni akartam arról, hogy megyek vissza a városba, amikor a gazda felajánlotta, hogy a segítségért cserébe elvisz. Úgy is dolga volt.
Szóval újabb fél óra múlva már mentünk is vissza. Én a hátsó ülésen ültem és néztem az erdőt. Ami azt illeti, eléggé gyorsan mentünk. A mérgem közben kezdett elpárologni. Oké, talán kicsit gorombán szóltam le az újoncot. Elvégre én se vagyok teljesen feddhetetlen... de ez azért egy kicsit erős hiba volt. Éppen előre néztem, amikor megrázkódott az autó. Mi a... hátranéztem... és ekkor megláttam. Úgy tűnik, ez egy ilyen nap. Elütöttünk egy farkast... szegény pára. Úgy tűnik, a mai nap rájár a.... egy pillanat. Még pont láttam, ahogyan a farkas bevonszolja magát az erdőbe. Namármost, ilyen tempónál egy átlagos állatot úgy vasalunk ki, mint annak a rendje. De ez... ez még mozog is. Valahogy eléggé rossz előérzetem lett. A gazda viszont megállt, nem tudunk csak úgy tovább menni. Ki is száll, velem egyetemeben, akárcsak a kislánya. Ajjaj, ez így nem lesz jó. Ha ez vérfarkas volt és bosszút akar állni... közbeléptem. - Menjenek csak tovább, majd én megnézem az állatot... valakinek át kell segítenie a másvilágra... meg szólni a vadőrnek. Bízzák csak rám. A gazda eléggé furcsállva nézett rám, elvégre valószínűleg ő is láthatta, min mentünk át. De aztán csak vállat vont, visszaterelte a lányát az autóba majd tovább hajtottak... én meg letöröltem az izzadtságcseppeket. Elterelés megoldva, civil biztonságban.
Na de még nem végeztem. Elindultam arra felé, amerre láttam eltűnni a farkast. Persze teljesen más célból, mint amit mondtam a gazdának. Meg akartam győződni róla, hogy jól láttam-e... hogy jók-e a megérzéseim. A fegyveremhez viszont nem nyúltam. Ha vérfarkas és pisztollyal a kezemben megyek be az erdőbe, akkor fenyegetésként fogja elkönyvelni és még nekem esik. Egyáltalán nem akarom bántani. De azért a Hatodik Érzék varázslatot magamra mondtam, hogy ne érjen meglepetés. Bevetettem magam az erdőbe és megindultam előre. Bár előtte természetesen láttam, hogy mi van a közelben... jobb lesz óvatosnak lenni. - Hahó! - kiáltottam. - Nyugodtan előjöhetsz, elmentek! Valahol abban reménykedtem, hogy tényleg csak egy szívósabb farkasról van szó... de tudtam valahol, hiú ábránd. Mindenesetre inkább segítő, mint ártó szándékkal közeledtem. Jobb lesz utánajárni az ,,áldozat" kilétének.
Éppenséggel épp azért rimánkodok, hogy ne jöjjenek utánam, és ne kelljen megölnöm őket, mert most épp abszolút nem szomjazom embervérre. Meg Telihold sincs, és egyébként is telezabáltam már magam mindenféle apróvaddal, nincs szükségem erre. Egy harmadik személy hangját is meghallom, és basszus, átsegíteni a másvilágra? Hát anyád… na abból nem eszel, az biztos. Tovább vonszolom magam, és szerencsém, hogy sötét van, különben bárki könnyedén követhetné a nyomomat, így azonban jóval nehezebb. Legalább egyedül jön, márpedig akkor nem fog semmi visszatartani, hogy megvédjem magam. Micsoda megkönnyebbülés, hogy a kislány elmegy az apjával… a kocsi hamarosan tovább gördül, viszont a harmadik személy maradt. Érzek valami furát felőle, amit nem nagyon tudok hová tenni, és valamiért aggodalommal tölt el a dolog. Ráadásul elindul az irányomba, noha ezt nem szándékozom megvárni, és remélhetőleg neki fogalma sem lesz, merre is keressen pontosan. Hívtam Surát, hogy ereje átjárja a testem, és sokkal hamarabb foltozza össze a sérüléseimet, mint ahogy az egy szimpla farkas esetében lehetséges lenne. Így egyre gyorsabb lehettem, de még mindig túlságosan közel voltam az úthoz. A szarvasnak meg persze már bottal üthetném a nyomát, a francba is. Nyugodtan előmehetek, mi? Persze, az előbb még, hogy is volt pontosan? Átsegíteni a másvilágra. Azért, ez nálam nem takarja a nyugodt jelzőt. Na meg, még mindig zavar, hogy fogalmam sincs, mi az, amit érzek. Törtem a fejem ezerrel, miközben takarásból szemléltem, szerencsére a sötétben is sokkal jobban láttunk, úgyhogy tudok majd úgy manőverezni, hogy ne találjon meg. Tudom már… ez egy hogyishívják… izé… őrző. Nem mintha annyira ismerném őket, de arról azért felvilágosítottak már korábban, hogy vannak, és ha esetleg túlságosan belelendülnék az emberevésbe, majd jönnek, és dádá lesz. Hát kérem, értem bizony sosem jöttek, még a Vörös Hold után sem, pedig akkor a város közepén téptem szét két embert is, noha nem emlékszem semmire, csak az a hegyi nőstény mesélte el nagy vonalakban, akit szintén szét akartam szedni. Most meg aztán tényleg nem csináltam semmit sem, úgyhogy jó lenne, ha nem akarna a körmömre nézni, vagy valami. Franc tudja, hogy mi is pontosan a dolguk. Nagyon nem értettem, mit akar, elvégre, nem bántottam senkit, akár hagyhatna is kimúlni éppenséggel, ha olyan sérülésem lenne, nekik csak eggyel kevesebb gond. Ő meg utánam jön… mondjuk, azért némi egészséges kíváncsiság van bennem az irányába, de egyelőre eszemben sincs előbújni, inkább figyelem még egy kicsit, mert lehetséges, hogy mégsem akar bántani, csak az embereket védte, de jobb erről megbizonyosodni, mielőtt elhamarkodott lépéseket tennék. Már nem távolodom, hagyom, hogy a képességem nyugalomban kifejthesse a hatását, miközben azt lesem, hogy mit csinál a férfi, és legfőképp, hogy jó irányba tart-e, mert akkor módosítanom kell majd a helyzetemen.
Lehet nem volt túlságosan okos ötlet, hogy csak úgy bementem az erdőbe egy sebesült vérfarkas után. Alapjáraton minden jóval ingerlékenyebb, ha sebesült, mint normál állapotban, legyen szó akár emberről, akár farkasról. A sebzett oroszlán tipikus esete... egy sebzett vérfarkas viszont még annál is rosszabb kategória. Mert a vérfarkas az gondolkodik, tervez, nem pedig ösztönlényként rohan előre a végtelenbe. Mindig veszélyesebb egy dühös, mégis gondolkodó ellenfél, mint egy puszta ösztönlény. Még annyira sem kiszámítható. De... akkor sem hagyhattam csak így itt ezt az egész ügyet. Valljuk be, senki se szereti, ha elütik. Még az ember se, csak az nem mindig éli túl... ám a vérfarkas túléli, hacsak nem a fejét taposod szét lánctalppal fejét. Mivel most csak egyszerű személygépjármű volt, így kétlem, hogy ebbe belehalt... hacsak nem tévedek és tényleg egy sima farkas volt. De ha nem az, akkor nem árt ránézni, jól van-e... meg ha bosszút akarna állni, akkor lebeszélni róla. Valljuk be, nagyon sok farkas alacsony rangúnak tartja az embereket és egy ilyen eset után lehet nekem is megfordulna a fejemben az, hogy kinyírjam ezért a... sértésért? Igen, talán mondhatjuk így is. Na de summa summárom, jobbnak láttam, ha vállalom a kockázatot és bemerészkedek a farkas után. Ki tudja, talán még jól is fogunk kijönni a dologból... vagy hamar találok egy tetemet és potyára hagytam elmenni a ,,taximat". Viszont ez nem fenyegetett, nem igen találtam a tetemet, se a nyomát. Egyre erősebb a gyanúm, hogy igazam van... de nem merek nagyon bemerészkedni... a végén még eltévedek és nem járok jól. - Hahó, hallasz? - szólítgattam. - Csak tudni akarom, hogy jól vagy-e. Mondjuk belegondolva... egy farkas hallása elég jó... akárcsak a kutyáké... élesek az érzékeik... és ha hallotta, mivel mentettem ki magam a családnál... aha, lehet így én se jönnék elő. - Ha gondolod üzenhetsz is nekem mentálisan - mondom. - Ha így neked kényelmesebb. Bár ahogy telt az idő, egyre jobban kezdtem kétségbe vonni azt, hogy jól láttam. Valószínűleg egy újabb tévedés volt ez a részemről...
Már hogyne hallanálak… csak épp eszemben sincs odamenni, mert hát, a sorozatgyilkosok is általában azt mondják, hogy nem akarják bántani az áldozatokat. Behízelgik magukat valamivel, aztán bumm, már ki tudja, hol vagy elásva. De nicsak, ezekkel az őrzőfélékkel lehet mentálisan csacsogni? Na, ezt nem tudtam, úgy tűnik, mindig van új a nap alatt, hát abból talán nagy baj nem lehet, elvégre, minél tovább tartom szóval, annál jobban leszek, az meg nekem csak jó. ~Hát, kényelmesebb, mint meztelenül cseverészni.~ Igazából, még az sem okozott volna túl nagy gondot, de farkas alakban gyorsabban gyógyultam, úgyhogy nem szándékoztam emberi formát ölteni, jó volt nekem így. Még mindig nem voltam benne biztos, hogy nem akar ártani nekem, de nem éreztem úgy, hogy hazudna. Talán tényleg jó fej, mindenesetre nem iszom előre a medve bőrére. ~Amúgy, nem tudom, hogy jól vagyok-e, nem volt időm tüzetesebben megnézni, miközben igyekszem eltűnni szem elől.~ Ez igaz is volt, azt éreztem, hogy a bordámmal nincs minden rendben, meg hogy húzom az egyik lábam, és az oldalam jó eséllyel feltépte a lökhárító, mert vér szagát éreztem, meg hagytam is magam után itt-ott, de ezek közül egyik sem épp olyan sérülés, ami ne gyógyulna be hamar. Maximum, ha rosszul forr össze, lesz egy jelenésem valamelyik gyógyítónknál, nem nagy ügy. Csak Castor ne tudja meg, de részemről egy percig sem volt kérdés, hogy az épnek maradni dolgot se nagyon tudom vállalni. Főleg úgy, hogy igazából nagyon is bírom a fájdalmat, és ez addig nem is fog megváltozni, amíg nem találom meg, miként tudom leszoktatni magam róla. Most sem zavartak a sérüléseim, csak a tény, hogy némileg hátráltatnának, ha a helyzet elfajulna. ~Összességében amúgy nincs nagy gáz, élek, ez a lényeg. Köszi az érdeklődést.~ Öltöttem fel némileg kulturáltabb viselkedésformát, mert annyira azért nem voltam tisztába az őrzők képességeivel, hogy elkezdjek szemétkedni vele. Előmerészkedni ugyanezért nem fogok, megvárom szépen, amíg elmegy, vagy ha nem akar, akkor azt, hogy a sérüléseim jelentéktelenné váljanak, és esetlegesen fel tudjam venni a kesztyűt. Nem, nem akarom bántani, megvédeni magam viszont bármi áron... ~Szóval, nem kell itt megvárni, míg rendbe jövök...~ Jegyeztem még meg, én igazán nem akartam feltartani, meg semmi, és megvárni sem, hogy kiderüljön, tényleg a másvilágra akar átsegíteni.
Pár másodpercig nem történik semmi, én pedig már éppen elkönyvelem magamban, hogy bizony csak egy szívósabb farkassal volt dolgunk nemrég. Van ilyen, azért én se vagyok tévedhetetlen... az élet pedig nem egy idegesítő példát hozott már ennek a tézisnek a bizonyítására. Hát akkor ennyi volt, mehetek tovább... meg átkozhatom magam, hogy a jelek szerint lassan tényleg belőlem fognak megélni a taxitársaságok. Már éppen fordultam volna meg, hogy visszamenjek a főútra, amikor meghallottam a hangot a fejemben... és nem, nem azt akarták a tudtomra hallani, hogy normális vagyok. Egy női hang visszhangzott a fejemben. Elég kellemes volt, de ami a legfontosabb: minden bosszúság és morgolódás mentes volt. Jó jel, szóval egyelőre még nem akar megnyúzni senkit. - Nos igen... bár eléggé tudom a vérfarkasokat irigyelni ezért a képességért. Kicsit megnyugodtam, hogy szóba elegyedett velem, ez azért elég sokat elárul róla. Valamelyest ez a kooperációnak a jelzése is, nem tojik magasról a fejemre. Volt már rá példa, hogy egy farkas nem szólt hozzám, csak azután mordult rám, hogy miért követem, miután ott álltam előtte. Hát kérem, esetleg ha elpofázza, hogy szálljak le róla... na de mindegy, régi történet. Ahogy hallgatom az elmondását, kicsit megkönnyebbülök afelől is, hogy nincs komolyabb baja. Mondjuk mit vártam, a farkasok lényegesen gyorsabban regenerálódnak fel a sérüléseikből, mint az emberek. Hacsak nem a fejük bánja vagy ezüst van a dologban, akkor pár perc és rendbe jönnek. Bár nem teljesen meggyőző, azt kell mondjam. Talán ezért is tettem egy ajánlatot az ordas felé. - Ha gondolod, segíthetek. Ha nem is vagyok orvos, de tudok gyógyítani, talán felgyorsíthatjuk vele a regenerációdat. Vagy ha komolyabb a gond, akkor hívhatok egy gyógyítót is a mieink közül. Persze nem erőszak. Semmi rossz indulat nem sugárzott belőlem, tényleg csak segíteni szerettem volna a farkasnak, ha engedi. Ha meg nem hát... akkor valószínűleg az én dolgom itt véget is ért. Mostanra a család már elment, szóval bosszút most aligha tud állni. Az épségbe még rendben, bár meg kellene győződnöm róla, hogy tényleg nem akar bajt. - Amúgy bocsánat azért, amit az embereknek mondtam. Valahogy el kellett őket küldenem innen. Természetesen nem akarlak bántani téged. Úgy éreztem ezt nem árt közölni, bár nem tudom, mennyi hitelt ad a szavaimnak. Fordított esetben én valószínűleg nem sokat, bár sajnos nem tudtam mindig gondolkodni egy farkas fejével. Ahány, annyi típus van... ráadásul nem vagyok tisztában, mennyi mindent érzékelnek.
~Mindennek megvan a maga ára, de ezt szerintem úgyis tudod.~ Jegyeztem meg, bár nekem nem okozott lelkifurdalást, ha néha egy-egy turistából falatoztam, de nem volt minden társam ilyen szerencsés. Igaz, szerintem is megért mindent, hogy olykor farkas alakomban rohantam a fák közt, élveztem, ahogy a szél a bundámba kap, és úgy éreztem, ilyennek lenni a legszabadabb érzés a világon. Én sosem bántam, hogy vérfarkas lettem, noha a miértjét a mai napig nem értem, és azon sem fogom soha túltenni magam, hogy teremtő nélkül nőttem fel. ~Ööö, nem, nem kell hívnod senkit, szerintem megleszek, bár, ha tényleg eltört a bordám, akkor egy pár napig még igen morcos leszek… de ha tényleg fel tudod gyorsítani a regenerációm, az jó lenne.~ Hú, ha a képességem általi gyorsabb gyógyulás is fokozódna, akkor vajon mennyi idő alatt jönnék rendbe? Ez kifejezetten érdekes kérdés, és igen, határozottan ki akarom próbálni. Igazából, tök pozitív élmény, hogy segíteni akar, nem szokásom túl nagy bizalommal fordulni senki felé, de úgy érzem, hogy nem akar átverni. Fura, egészen újszerű. Mondjuk, a személyiségemből adódóan nem csoda, hogy általában nem ezt tapasztalom. ~Nem gáz, bár bevallom, megkönnyebbültem, nem lett volna ínyemre ennek az ellenkezője.~ Nem mondom azt, hogy nem lenne kedvem önvédelemből széttépni bárki, mert hazugság lenne, de annak azért tényleg örülök, hogy úgy néz ki, nem kell megtennem. ~Mondjuk, jól csináltad, mert legalább elmentek, a kislányért vérzett volna a szívem.~ Igen, ha utánam jöttek volna, és esetleg be akarják végezni, amit a kocsi elkezdett, azt nem néztem volna tétlenül. Ennek miértjét szerintem nem kell megindokolnom, de szerencsére nem így történt. Végül úgy döntök, előmászhatok a fák közül, de azért lassan közelítem meg a férfit, egyrészt óvatosságból, másrészt azért, mert nem megy gyorsabban. ~Kell valamit ahhoz csinálnom, hogy sikerüljön felgyorsítanod a regenerációmat?~ Kérdezem aztán további akadékoskodás nélkül, és azért jó alaposan megnézem magamnak a férfit, hogy később tudjam, ki az, akit illenék békén hagynom, mert korrektül bánt velem.
Mélyet sóhajtok, miközben felpillantok az égre. Pontosabban pillantanék, de elég sűrű felettünk a lombkorona, szóval max azt tanulmányozhatom. - Jobban, mint gondolnád. Ez az világ így működött. Ha nem is pénzben mérve, de az árát meg kellett mindennek fizetni... az élelemnek... a könyörületességnek... de még a szeretetnek is. Sajnos ez a világ ilyen volt... mondhatjuk, hogy egy zsugori árus, aki az utolsó petákot is kifizetteti a kuncsaftjaival... az élőkkel. Ez már nagyon régóta így megy... és tartok tőle, amíg világ a világ, így is lesz. Na, de inkább visszahúzom magam a jelenbe, mert a végén itt fogok állni kukán és a farkas még azt hiszi rólam, hogy valami holdkóros vagyok. - Nos, csak merő logikával közelítem meg a dolgot. Elvégre mindkettőnk ereje a mágiából ered és a két hatás felerősítheti egymást... legalább is ezt tartja az interferencia. A következő szavaival felment engem az alól, hogy végül tényleg bántani akartam-e. Egyre jobban kezdek megnyugodni, de egy természetes tartás még ott van bennem. Vérfarkasról van szó és ha valamit megtanultam 40 év alatt, azaz volt, hogy ne dőljek be minden egyes szavának. Ugyan nem volt oka bántani engem - az őrzőket csak azért nem szokás, mert azok, amik -, de egy valamit nem felejthettem el. Van bennük emberi vonás, de éppen annyi állat is... az állat pedig ösztönlény, ami kevésbé teszi kiszámíthatóvá. Mindenesetre a Hatodik érzék még nem jelez. - Én se szívesen takarítok tetemeket... főleg gyerekekét nem. De jó tudni, hogy így gondolod. A hanghordozásom elárulhatja számára, hogy nem ez lett volna az első eset... sem a takarításnak, sem pedig a gyerektest eltakarításnak. 40 év alatt rengeteg dolgot lát az ember és sokszor olyat, amit nem akar. Máig az emlékeimben él az a vérfürdő, amit egyszer Skóciában kellet megélnem... ahol végül emberek, farkasok és őrzők tetemeit egyaránt takarítottuk.... soha többé nem akarok megélni olyat. Gondolataimból az érzékeim jelzése húz vissza. A következő pillanatban a farkas kisétál a növényzetből, felfedve magát. Szép példány, el kell ismernem. Lassan, minden feltűnő mozdulat nélkül sétálok oda hozzá és féltérdre ereszkedek mellette. - Ha úgy kényelmesebb, feküdj le nyugodtan - javaslom, majd kérdezek valamit. - Nem gond, ha megérintelek? Fura kérdés lehetett, de a tapasztalat beszélt belőlem. Sok farkas nem tűri az emberek és őrzők érintését, elvégre ez olyan, mint ha kutyává avanzsálnánk őket, amiket nyugodtan lehet simogatni. Annak idején megtanultuk ezt a leckét, amikor először találkoztunk farkassal. Ha engedi az érintést, akkor megpróbálom kitapogatni, hol van a probléma gyökere... ha nem, akkor megkérem, mondja el, hogy érzi a legrosszabbnak. - Csak annyi, hogy ne igen mozogj. Nem szeretném, hogy elmozduljanak a részek és rosszul induljon meg az összeforrás. Emellett... jó, ha tudod, hogy hasonlót csak magamon csináltam eddig, szóval bocsánat, ha valami nem úgy sikerül, ahogy kellene. Odette eléggé felvilágosított engem anno, hogy mi van, ha nem jól forrnak össze a csontok, szóval most fokozottan ügyelni akartam erre. Főleg azok után, hogy normális volt a farkas. A saját gyógyítási képességeim meg... nos, nem voltam gyógyító. Ám harcos voltam, aki rengeteget van éles ütközetekben, veszélyhelyzetben. Amiatt rengeteg sérülésem volt, meg se tudnám számolni, mennyi. Sokszor pedig az mentette meg, hogy a mágiával rendbe szedtem magam, legalább annyira, hogy a gyógyítóhoz odaérjek. Nem, én nem tanultam könyvekből a mágiát... én a saját bőrömön tapasztaltam ki, hogyan kell eljárni. - Valószínűleg magát a törést nem tudom eltüntetni, de talán az összeforrást meg tudjuk indítani. Nem sok, csak vékonyan, de legalább nem fog annyira szúrni és kényelmesebbé teheti a hazautat - veszek egy mély levegőt. Felemeltem a kezem és koncentrálni kezdtem a varázserőmet. Emma mellett amúgy ránézésre egy húszas éveinek vége, harmincas éveinek elején járó férfi volt, sötétbarna hajjal és ugyanilyen színű szemekkel. Míg a szemek nyitva voltak, azokból láthatta viszont, hogy lélekben egy jóval idősebb emberről lehet szó. A ruházat átlagos volt, talán egyedül az a hosszú kabát lehetett figyelemre méltó, amit viseltem. - Amúgy Adamnek hívnak. Benned kit tisztelhetek? Ezzel egy időben kezdett el áramolni a jótékony energia a vérfarkas oldalára, igyekezve megindítani a gyógyítási folyamatot a sérült részeken. Kellemes, meleg energiát érezhetett.
Elhiszem, hogy neki is megvan a maga keresztje, mint mindenkinek, nem mindegy persze, milyen súlyos terheket cipelünk, én azt hiszem, viszonylag még szerencsés is voltam, a Teremtő kérdéskörtől eltekintve, no meg attól, hogy képtelen vagyok valós bizalmi kapcsolatot kialakítani bárkivel, egész jól megvoltam magammal és a kis világommal. ~Nem hülyeség…~ Vajon működhet? Fogalmam sem volt, hogy az én bika regenerációmat képes-e még inkább felerősíteni egy őrző, de sosem tudjuk meg, ha nem próbáljuk ki, nemde? Én meg nem voltam épp szívbajos, gondolkodás nélkül ugrottam bele hasonló helyzetekbe mindig is, egyszer persze biztos ott maradok még valami szarság miatt, de az feltehetően nem most lesz. Azt hiszem, nem volt jogom csodálkozni a természetes távolságtartáson, ami áradt belőle. Voltak olyan vérfarkasok, akiktől még engem is a frász kerülgetett, pedig ezt nálam azért nehéz elérni. ~Brr… szar egy melód van…~ Jegyzem meg, kicsit ironikus a helyzet, mert bizonyára a magamfajtáknak köszönhetően kellett gyerekeket összekaparnia, és ez azért valahol mocsok egy érzés, holott tisztában vagyok vele, hogy egy 18 éves suhancot én is szétkaptam a Vörös Hold idején. Jó, nem gyerek, de attól még pofátlanul fiatal volt, élhetett volna még. Nem, bűntudatom az nincs, akkor önmagam tagadnám meg, márpedig azon ritka alkalmakkor, amikor ember esik áldozatomul, én élvezem a dolgot. Sajnálom, ez van, nem vagyok szent, a farkasom meg pláne nem az. Egész okos, mármint, ha tudatos az, hogy leereszkedik hozzám, mert nagyon is kellemetlen érint, ha ennyire felém magasodnak, fenyegetőnek érzem. Nyilván nem most először találkozik vérfarkassal. ~Nem, de azért vigyázz, hova nyúlkálsz… és kösz, hogy megkérdezted.~ Tudom, hogy szükséges, csak azért tűröm el, de ha olyan ponthoz ér, ahol nagyobb az esélye, hogy komolyan ártani fog nekem, nem fogom tűrni. Nekem is vannak fenntartásaim, elméletileg nem akar nekem ártani, de azért jobb az óvatosság. Leheveredek, szerencsére sötét van, különben a fekete bundám bizony ordítana a havas környezetből, így azonban nem olyan feltűnő. A bal mellső lábam sérült, de szerintem törés nincs, mert nem érzem azt az idegtépő fájdalmat, ami akkor jellemző, ha rosszul forr össze a csont. A bordáimat nem látom, de eléggé kényelmetlennek érzem odabenn a helyzetet, úgyhogy ott lehet némi probléma… vélhetőleg ezt sikerül észlelnie neki is, ha nem, akkor beszámolok az aggodalmamról. ~Nyugi, tudom, nem ez az első eset. Sőt, már forrt össze csontom rosszul is. Mocskos egy érzés, amikor újra eltörik, hogy rendesen forrjon össze…~ Néha úgy érzem, azt is jobban viselném, ha egész egyszerűen inkább levágják a lábam, hogy újranőjön a csont, meg minden egyéb, hogy minden olyan legyen, mint újkorában. Azt mondjuk sosem engedhettem meg magamnak, hogy ilyen sokáig lábadozzak, és legyek használhatatlan. ~Az is több mint a semmi, de ne aggódj, nem várok csodát, tisztában vagyok vele, hogy nem két perc, amíg az ilyesmi rendbe jön.~ Azt igyekeztem nem elkotyogni neki, hogy nekem azért eleve gyorsabban megy, mint a legtöbb társamnak, mert nem hiányzott, hogy egy őrző tisztában legyen a képességemmel. Most, hogy így közelebb volt, jobban megnéztem magamnak, a látszat az ő esetében is csalt, ez egyértelmű volt, de fogalmam sem volt, náluk hogy telik az idő, vagy mitől maradnak fiatalok, így azt sem tudtam belőni, valójában hány évet élhetett már le. ~Üdv Adam, Emma vagyok!~ Jegyeztem meg, miközben pofámat a hóba fúrtam, hogy valamennyire megtisztíthassam a vértől, mert a sajátom azért annyira nem ízlett, és attól jobban se legyek… Meg kellemesen hűs volt, és az most rendkívül jól esett. Éreztem, ahogy az őrzőből átáramlik belém valami kellemesen meleg energia, és tudtam, hogy ez nekem jó, még az ösztöneim is azt súgták, hogy így hamarabb rendbe jövök, és cserébe nem kell ám leharapni Adam kezét. ~Amúgy… hogyhogy segítesz? Nem nagyon találkoztam még szemtől-szemben őrzőkkel, de valahogy mindig úgy gondoltam, hogy ti nem tennétek ilyet… Mármint, értünk nem.~
Hogy megvan a magam keresztje? Igen, sajnos ez kétségtelenül igaz volt. Hiába voltam őrző, az én kezem egyáltalán nem volt tiszta. Pedig ezt várná el mindenki, ha megtudja, mi vagyok... elméletben. Gyakorlatilag viszont olyan piszkos a kezem, amennyit előre sosem gondoltam volna. Jópár vérfarkas már kilehelte a lelkét miatta de... nem, nem csak farkasok... hanem emberek is. Magánnyomozó vagyok, ráadásul olyan, aki speciális ügyeket is elvállal... volt már részem abban, hogy ne csak farkasok ellen kelljen élet-halál harcot vívnom... hanem bizony emberekkel is... gondolom az eredményt nem kell elmondanom azok után, hogy én vagyok itt. Igen, itt, most pedig inkább igyekszek összeszedni magam a koncentrálni, mert a végén tényleg félremegy valami. Viszont a megállapítása nem is lehetne találóbb. - Számból vetted ki a szót - húzom el a szám. - Talán az egyik legrosszabb, hónap dolgozója meg sosem lesz az ember... de hát én választottam ezt az utat, szóval csak magamnak köszönhetem. Vicces lét azért néha ez az őrző dolog, az tény. Gyakorlatilag mi vagyunk a köztes átmenet a két fél, emberek és farkasok között... nem vagyunk vérfarkasok, de birtokoljuk a mágiát... emberek vagyunk és még se, hiszen jelentősen tovább élünk. Nos... egen, néha eléggé szar dolog volt őrzőnek lenni. Bár mostanában ez a gondolat nem igen fogant meg bennem. - Majd szólj, ha nagyon fáj. Megvártam, míg lefekszik. A friss hó halkan ropogott, miközben kényelmesen elhelyezkedett, én meg megkezdtem a vizsgálódást. Nem tudom, milyen érintésre számított. De nem nyomtam neki az egész tenyeremet. Egy ujjat érezhetett az oldalához nyomódni, de az se erősen rányomódva. Lassan húztam végig az ujjamat az oldalán, keresve a megfelelő beavatkozási pontot. Kissé lassú voltam, de megvolt a logikája, elvégre így könnyebb kiszűrni az adott helyet. Közben fél szemmel a farkas arcát figyeltem... s amint hallottam egy dühösebb, vagy fájdalmasabb morranást, azonnal el is vettem a kezem. Azért egy farka rengeteg dolgot kibír, ha pedig ilyen reakciót váltok ki, az azt jelenti, hogy megvan a keresett hely. - Azért én szeretném, hogy viszonylag egy darabban érhess majd haza - mondom őszintén. A szavai valamelyest megnyugtatnak, nem várja tőlem a világmegváltást... rendben, most már csak én önmagamtól. Ha már egyszer felajánlottam neki, hogy segítek helyrepofozni a testét, akkor szerettem is volna betartani. Most nem csak azért, mert előhozakodtam vele és őrző vagyok. Egyszerűen az emberi segítségnyújtás ezt követelte meg. Meg még pár másik tényező, de abba most nem akartam belemenni. Szóval már le volt csukva a szemem, ahogyan a kezemet a fájós rész felett tartottam. Amikor elárulja a saját nevét, én csak bólintok, jelezve, hogy hallottam. De aztán igyekeztem a gyógyításra koncentrálni. Folyamatosan sugároztam Emma testébe gyógyító energiát, igyekezve gyorsabb regenerálódásra bírni a csontjait. Persze hallottam a kérdését... de nem válaszoltam azonnal. Még elvégeztem a maradék, első nekifutásra tervezett gyógyítást, mire kis pihenés gyanánt lehuppantam a hóba mellé. - Még egyáltalán nem? - kérdezek vissza, de válaszolok készségesen. - Nézd, alapvetően az őrzők feladata mára áttevődött az emberek védelmére, de ez nem jelenti azt, hogy nem segíthetnek a farkasoknak. Ha szükség van a segítségünkre és szólsz, akkor megtesszük, ami tőlünk telik... már ha nincs valami olyan vaj a füled mögött, ami miatt nem áll módunkban segítő jobbot nyújtani. A szavaim után vettem egy mély lélegzetet... minden okom meglett volna rá, hogy kollektív gyűlöljem a farkasokat és hátat fordítsak... de az nem én lennék. Szóval újra felemeltem a kezem és folytattam, amit elkezdtem.
~Na igen, és a mókuskerékből nem nagyon van kiszállás.~ Ő legalább válaszhatott. Ha tőlem megkérdezték volna, hogy hééé, akarsz vérfarkas lenni, akkor körülbelül annyi lett volna a válaszom, hogy hülye vagy, hagyjál békén. Ám, ha tényleg elhiszem, hogy léteznek farkasok, akkor is csak úgy mentem volna bele, ha tudom, hogy a Teremtőm pár nappal utána nem válik kámforrá, és hagy ott a francba. Sajnos azonban pontosan így történt, de nem is nagyon foglalkozom inkább most ezzel a kérdéskörrel, mert nem esik túlzottan jól a lelkemnek még most sem. ~Oké…~ Hát, nem biztos, hogy látni fogja rajtam, hol fáj a legjobban, úgyhogy tényleg jobban járunk, ha szólok. Nem kell boldog boldogtalannak tudni, hogy én bizony igencsak jól bírom a fájdalmat. Pláne egy Őrzőnek, még akkor sem, ha most éppenséggel segít rajtam. Szerencsére egész finoman térképezte fel, hogy hol lehet a bibi, és mikor éreztem, hogy intenzívebbé válik a fájdalom, megfeszítettem a testem, és felmorrantam. Igen, ott jó lesz… Igazából, éltem én már meg ennél sokkal rosszabbat is, példának okáért akkor lennék igazán bajban, ha egy másik farkas kapott volna szét csúnyán, de itt engem az ilyesmi valahogy elkerül. Kicsit bánom, mert így kénytelen vagyok elcsapatni magam mindenféle autókkal, hogy valami izgi is legyen. ~Szerencsére ebben nem lesz hiba.~ Így nem tudtam mosolyogni, de amúgy megtettem volna, egész kedves volt tőle, és még csak nem is éreztem azt, hogy át akarna verni. Meglehetősen fura érzés, hogy valaki tök önzetlenül kedves hozzám, nem szoktam meg. Úgy tűnik, hogy nem fogom kifejezetten ellenszenvesnek tartani ezeket az Őrzőket, jó, lehet, nem ennyiből kellene ítélnem, de hát, mindig is a végletek embere, öhm, farkasa voltam. Egészen kellemes volt ez a gyógyítós cucc, mennyivel egyszerűbb lenne, ha mindig így gyógyulnánk, na nem mintha nekem kifejezetten nehéz lett volna, tekintve a képességemet, de azért mégiscsak gyorsabb így. ~Fene tudja, az is lehet, hogy csak nem tudtam róla, hogy az illető Őrző.~ Felelem, persze, messzebbről már mutattak, amolyan ők is vannak jelleggel, de nem pacsiztam le velük sosem, Detroitban mindenki kerülte őket, nem voltak túl jó fejek az elmondások alapján. ~Ezt jó tudni. És nem, nincs semmilyen vaj a fülem mögött.~ Mozdítottam meg az említett testrészt, a Vörös Hold más tészta, ott nem tudtam magamról, és ezzel biztosan tisztában vannak, még ha azzal nem is, hogy én is öltem azon az éjszakán. ~Gyanús ez a mély lélegzet…~ Jegyzem meg, de kérdezősködni nem fogok, talán gondterhelt, talán más miatt van, közöm valószínűleg nincs hozzá, én csak élvezem, ahogy az ereje átjár, és azt hiszem, szerencsésnek mondhatom magam, hogy nem egy elvakult farkas gyűlölővel hozott össze a sors.
Bólintottam. - Főleg a milyenkből nincs. Az ilyesmi egy életre szól… szép hosszú életre, de… szóval érted. Az őrző élete olyan, mint a szamurájé. A szolgálatról szól, legalább is a nagy részében. Lissy-vel voltunk rá a példa, hogy azért van magánélet is. De nem az a számottevő. Akármennyire is ellene mond az emberi tényezőnek, rengeteg dolgot fel kellett áldozni. A normális életet, a normális párkapcsolatot, a kényelmet… sok mindent. Mindezt azért, hogy másoknak legyen benne részük. Nem tudom, mások hogyan elmélkednek az őrzők közül a munkájukról… lehet csak én bonyolítom túl ennyire. Visszarugdostam a gondolataimat, mielőtt elkezdtem volna megvizsgálni Emma oldalát. Így amikor hozzáértem, már koncentráltam a feladatra. Egy morranással segített rá a megtalálásra, így megvolt a megfelelő gyógyítandó felület. Még mosolyogtam egyet a megjegyzésén. Aztán percekig csöndben voltunk meg egymás mellett, majd a második hullám után kezdtünk el újra beszélgetni. Na igen, az őrzők-farkasok kapcsolata olykor eléggé bajos volt, nem tudom hibáztatni érte, amiért megjegyezte a dolgot. Egykoron csak a felügyelőik voltunk… ma már inkább az emberek óvói. - Azt kétlem – mondom. – Elég jellegzetes szagunk van a számotokra, lehetetlen eltéveszteni. Ha másról nem is, arról biztosan feltűnik egy őrző, hogy módfelett nehéz megölni. Legalább is a legtöbbet, elvégre mindig van néhány rákocska a bandában. Mondjuk annyira eltűnni, hogy ne vegyék észre a kilétüket egyáltalán, csak az informátorok képesek… és azért ők se annyira könnyű esetek. Arra, hogy nincs vaj a füle mögött, nem mondok semmit. Oké, most ezt mondja és ha el is követett volna valamit, biztos nem tudok teljes mértékben utána járni. Sajnos a szavak csak szavak… még ha én szeretem megadni másoknak előre a bizalmat… ezért is gyógyítom most Emmát. Viszont a sóhajom nem kerüli el a figyelmét. - Csak elgondolkoztam a régi dolgokon, ez minden – szólok, majd utána megint a gyógyításra koncentráltam. Hosszú percekig merültem hallgatásba, mire levettem a kezemet. Az arcomról izzadtságcseppek gyöngyöztek, de nem folytak azért annyira. - Nos, hogy érzed?
~Persze, hogy értem.~ Számomra is egy életre szólt a farkaslét, és már eddig is szép kort megéltem a saját szememben, főleg, ha figyelembe vesszük, mekkora szokott lenni a pofám. Szerintem ez már kisebb fajta csoda, de hát, na, ilyen téren szerencsésnek mondhatom magam. Ha már pocsék kölyök korom volt, legalább mostanra legyen elviselhető az életem. Bár igazából, úgy tűnik, egyre jobb, de ezt nem fogom kimondani hangosan, nehogy elkiabáljam. ~Passzolom, nem próbáltam még meg megölni egyetlen Őrzőt sem, és valahogy nem is szeretnék sort keríteni a dologra.~ Tudom azért, hogy milyen darázsfészekbe nem illik belenyúlni, és holt biztos, hogy ekkora őrültséget nem csinálnék. Más kérdés, ha védenem kell magam, de csak úgy önnön szórakoztatásomra nem mennék neki egynek sem. Szeretem, ha szétvernek, ez tény, de maradjon csak a dolog farkasok közt, az Őrzők tök más tészta a szememben. Mindenesetre, most, hogy megemlítette ezt a szag dolgot, szippantok is egy mélyet a levegőből, hogy megtudjam, miről is beszél pontosan. Kicsit felhúzom az ínyem is, de nem morgok, nem akarom bántani. Mond valamit ezzel a dologgal, úgyhogy ha másról nem is, erről már fogom tudni, ha egy hozzá hasonlóval futok össze. ~Jó, de gondolom azért nektek is van valami a tarsolyotokban, amivel elrejthetitek magatokat. Mint mondjuk az egyik farkas vérvonal.~ Pontosat nem említek, de elég tré lenne, ha egy Őrző nem lenne tisztában azzal, milyen képességekbe futhat bele egy farkas esetében. Úgyhogy nem hiszem, hogy ezzel elárulnék bármekkora titkot is. ~Ühüm.~ Elhiszem, amit mond, azt viszont nem, hogy ennyire egyszerű a dolog, de jó fej leszek, nem faggatom, hogy kényelmetlen helyzetbe hozzam, elvégre épp nekem segít, szóval jobb nem rángatni az oroszlán bajszát. ~Sokkal jobb, tényleg…~ Felemelkedek, és már szinte alig érzem, hogy valahol fáj. Persze, azt nem árulom el neki, hogy a vérvonalam is hagytam érvényesülni, így még gyorsabban és gördülékenyebben indulhatott meg a gyógyulás folyamata. Röhögve hazajutok így, és nem kell az éjszakát farkas alakban töltenem. Nem mintha egyébként bajom lenne a dologgal, de azért még kicsit jobban vonzott az ágyam melege. ~Köszönöm szépen a segítséget, Adam! Nem fogom elfelejteni.~ Én sosem voltam azokkal hálátlan, akik segítettek nekem, pláne azokkal nem, akik kérés nélkül tették. Nem mondom, hogy remek volt a tudat, hogy tartozom egy Őrzőnek, de szerintem belehalni sem fogok. Rendes tagnak tűnt nagyon, és azt hiszem, hálát adhatok a gondviselőmnek, hogy őt vezérelte az utamba, nem valami elborultabb egyedet. ~Nem hittem volna, hogy valaha ilyet mondok egy Őrzőnek, de örülök a találkozásnak. Meglehetősen pozitív élménnyel gazdagodtam.~ Álltam meg előtte, most már sokkal könnyebben mozogtam, mint eddig, bár bundám még vérmocskos volt itt-ott, de ez nem látszott a sötétben. Ha meg valami vad kiszagolja, már képes leszek megvédeni magamat, úgyhogy emiatt nem aggódtam. ~Vissza tudsz jutni a városba most, hogy elhúzott a fuvarod?~ Kérdeztem még rá, de sokat nem tudtam tenni az érdekében, kétlem, hogy megvárná, míg visszajutok a városba, aztán eljövök érte kocsival. Megtenném, de sokáig tartana... Azzal egy köszönést követően hamarosan eltűntem az erdő fái közt, mert a vadászathoz már nem volt kedvem, és szerettem volna visszamenni a Hotelbe. Egyrészt, hívogatott az ágyam, másrészt le akartam jelenteni, hogy összefutottam egy Őrzővel. Mondanom sem kell, hogy az én szemszögemből jelenleg az első volt a mérvadóbb.
Egen, sejtettem, hogy nem kell prédikálnom egy vérfarkasnak a hosszú élet viszonytalanságairól. Igazából, a mai napig fogalmunk sincs róla, milyen sokáig élhet egy vérfarkas. Amilyen életet élnek, a legtöbb gyakorlatilag meghal, mire elérhetné az utolsó évét. Hallottunk már suttogni 800-900 éves vérfarkasokról, de ezidáig eggyel sem találkoztam... sem pedig olyan őrzővel, aki látott olyat... ha meg ezt is mondta, akkor általában talajrészeg volt. - Ez a gondolat kölcsönös - mondom. - Nekem se a kedvenc időtöltésem, amikor elvadult farkasokkal kell összeakaszkodni és... átsegíteni őket. Valahogy állandó jelleggel bűntudatom volt, ha el kellett vennem az egyik vérfarkas életét. Erre jó példa volt az, amikor Amandával elkaptuk és megöltük azt a kóbort pár hónapja. Tisztában vagyok vele, hogy mit tettek, miért is jutottunk el arra a szintre, hogy fejükhöz kell nyomnom a pisztolyom csövét és meghúzni a ravaszt. Ám mégis... ilyenkor mindig úgy érzem, mint ha bennem is meghalna valami. A szipogása térít magamhoz. Megfázott volna? Ja nem, csak beleszívott a levegőbe. - Megvan hozzá a mágiánk, hogy úgy fogalmazzak. Van bennünk némi egészséges bizalmatlanság, de szerintem az ebben a világban bőven érthető. Senki se szerette teljesen felfedni a lapjait, sosem tudhattuk, mikor megyünk egymásnak egy szomorú napon. De most még a mostban voltunk s nem volt szó ilyesmiről. Mosolyogva nézem, miközben talpra áll és gond nélkül kezd mozogni. Az elmondása alapján is sokkal jobban érzi magát. Szóval elégedetten ülök innentől a fagyos hóban, egyelőre nem érezve meg a hideget. Örülök neki, hogy a jelek szerint az okoskodásomnak volt valami értelme is. - Szívesen Emma, máskor is. Kicsit érdekes érzés, hogy a farkas tartozik nekem, akárhogy kutattam az emlékeimben, nem emlékeztem hasonlóra. Hát, ma is megérte felkelni, nagyon úgy tűnik. Segítettem és még... hálásnak is érzi magát. A mai korban ez meglehetősen becsülendő dolognak számít azért. - Én is örülök, hogy olyan farkasba botlottam, akivel meg lehet beszélni a dolgokat... s nem egyből rohant a vérbosszúért. Amikor érdeklődik a felől, hogy haza tudok-e menni így... hát látszik rajtam, akkor esik le, hogy az erdő közepén csücsölök, fuvar nélkül. Ajjaj... na mindegy, mindenre megoldás az euro mas... izé. - Majd hívok egy taxit... szívesen felajánlanám, hogy elviszünk téged is, de szerintem a sofőr szívrohamot kapna... bármely alakodtól. Azt most nem tettem hozzá, hogy jó vagy rossz értelemben. Mondjuk tény, fogalmam sincs róla, Emma hogy néz ki civilben... de megelőlegeztem neki, hogy meztelenül elég szép orrvérzést tud okozni egy embernek. - Vigyázz magadra - köszönök el tőle, majd eltűnik a látóteremből. Pár percig még üldögéltem a hóban. Azért lassan éreztette magát az a jópár varázslat, melyet elhasználtam, relatíve rövid idő alatt. Mélyeket sóhajtottam, mire úgy éreztem, nagyjából kitisztult a fejem a kábaságtól. Ekkor felálltam és kisétáltam az országút mellé. Itt vettem észre a Fogadót, melyhez elsétálva hívtam a taxit... majd vártam, hogy visszatérhessek az egyetemre, folytatni a napi programot. Míg kint vacogtam a hidegben, várva a taxit, nem tudtam előre látni, hogy ennek a hirtelen jött ismeretségnek milyen folytatása lesz... deee... jelenleg azért örültem a találkozásnak.
Kezdőlap
//
