Túl vagyok egy eléggé megerőltető állásinterjún, aminek a végén még fel se vettek. Nem tudom az okát, miért, és aki fogadott, az sem tudta megmondani még nem vagyok jó a fagyasztott részszarvashúst forgalmazó roppant találó Fairbanks-Moose nevű vállalatba könyvelőnek. De ha nem, hát nem. Túl fogom élni, csak most erre inni kell egyet. Az O'Connors már akkor is itt volt, amikor még nem léphettem be az ajtaján egyedül, szóval tudtam, hová jövök. A belseje nem sokat változott azóta. Hogy honnan tudom? Apámmal azért jártam itt. Kérek egy italt, és körbenézek. A hely erősen tele van, üres asztal egyszerűen nincs is. Mivel többfős társasághoz nincs kedvem csatlakozni, így megnézem "melyik ökör iszik magában", s aztán megindulok az asztal felé. AZ "ökör" egészen csinos, és a három pohárból, meg a szalvétákból arra következtetek, hogy tartósan van egyedül, nem csak kiment a partnere a klotyóra. - Csatlakozhatok, vagy egyedül szeretnél maradni? - állok meg az asztala előtt. Nem keresek ürügyet, nem adok elő semmilyen menő szöveget, a helyzet az helyzet. Nincs máshol hely, neki meg lehet jól jönne a társaság. Nem kell más okot a hajánál fogva előráncigálni.
A kislányos képet ide-oda tologatom magam előtt azon gondolkozva, hogy megtartsam és otthon fessem meg nagyba, vagy inkább semmisítsem meg, míg nem nő a szívemhez. - Fogós kérdés... - motyogok, de már a mondat végén rájövök, hogy az utóbbi a szimpatikus, és könyörtelenül emelem föl a védtelen szalvétát, hogy egy könnyed mozdulattal megsemmisítsem, mikor egy srác jön az asztalomhoz. Röhej, hogy az előbb még erre ment ki a látványos unatkozásom, most meg kell két pislogásnyi időm, mire képes vagyok egyáltalán választ kinyögni. - Persze, csak nyugodtan. - közben végignézek a helyen. Nagyon úgy se tudott volna máshová ülni. Leengedem a kezeimet az asztalra így adva ideiglenes kegyelmet a kétperces művemnek, és egy kedves mosolyt felöltve pillantok a velem szemben helyet foglaló pasira. Szeretne beszélgetni vagy nem? Hát ha nem, akkor így járt. - Munka előtti vagy utáni lazítás?
Megkaptam az engedélyt a helyfoglalásra, hát leülök. Közben egy szalvéta lebeg a szemem előtt, amin mintha lenne némi rajz, de annyit rakosgatja, hogy nem tudom rendesen megszemlélni. Már úgy érzem magam, mint a macska, aki előtt pingpongmeccs zajlik, és próbálja a labdát követni a tekintetével. Engem a rajzok legalább annyira vonzanak, mint a macskákat a fehér, gömbszerű izék. - Nem ennyire jó a helyzet, sajnos. - felelem sóhajtva. - Munkakeresés utáni, és nem kaptam meg az állást. - megemelem a poharam - Úgyhogy iszom. A szalvéta végre az asztalon pihen, de a művész keze részben takarja az alkotást. Így nem tudom kellően megszemlélni a művet. - Rajzolgatsz? - kérdem, hátha akkor megmutatja, mit is művelt itt unalmában.
Ujjaimmal halkan eldobolom egy szám refrénjét ami napok óta a fejemben jár, de szinte azonnal abbahagyom ahogy elmondja a választ. - Oh, sajnálom. De nem kell aggódni, biztos vagyok benne, hogy lesz még lehetőség a városba. Mindenesetre egészség. - koccintanék is vele, ha nem lenne üres a poharam. Sürgősen be kell szereznem még egyet. - Azt megkérdezhetem, hogy miféle állás lett volna? - közben látva, hogy nagyon szemez a kis vászonpótlékommal, lecsúsztatom róla a kezem, és felé fordítom. - Igen szoktam elég sűrűn, ezek a kis irka-firkák ihletik meg az embert a legjobban. Na de a legtöbb sajnos elkallódik vagy például itt felejtem az asztalon. - Közben amint kiszúrom a pincérlányt le is intem, és megkérem, hogy hozzon nekem még egy italt. Úgyis kell ebből a kotyvalékból hét-nyolc ahhoz, hogy érezzem a hatását...
Nézem a három poharat az asztalon. Meghívtam volna, ha megfordul a fejembe, hogy kell neki még egy negyedik is, bármi volt is bennük. De őszintén szólva erre nem gondoltam. Olyan kis törékenynek tűnik ... - Könyvelő vagyok. Ezt néha már szinte szégyellem kimondani, mert olyan lapos és unalmas dolog. De legalább igyekszem nem úgy kinézni, mint egy átlagos könyvelő. Hmm... lehet, hogy ezért nem vettek fel? Szabadságra jöttem, és öltözködésileg kissé lazábbra vettem a figurát. A következő állásinterjúra öltönyben megyek. Látszik, hogy eddig még nem kellett komolyan állás után néznem. Érdeklődve nézem meg a rajzot. Hát, ha ő itt felejti, majd én biztosan elteszem. Nem egy nagy mű, de hát mit várunk egy ... szalvétától vagy -ra? - Jó dolog csak úgy rajzolgatni. És mihez keresel ihletet? Nem mindegy, hogy verset ír, avagy éppen zenét szerez, esetleg fest. Én nem akarnám kibökni, hogy rajzolgatok. Zomboo szeretném, ha az ismeretlenség homályában rejtőzne még jó sokáig. Szerintem mindkettőnknek rontana az "image"-én, ha kiderülne a kapcsolat. Neki ciki lenne, hogy egy könyvelő van mögötte, nekem meg a munkámba lenne ciki, hogy képregényeket rajzolok. Egy könyvelőtől komolyságot, és főleg sótlanságot várnak el.
Picit meglep a válasza, ami kiül az arcomra is. A szemöldököm fölvonva nézek végig rajta, aztán elmosolyodok. - Remélem nem sértelek meg, de nem úgy nézel ki, mint egy könyvelő. Amúgy most költöztél ide, vagy esetleg az előző munkahelyeden a főnökasszony egy igazi hárpia volt, és kénytelen voltál felmondani miatta? - ahogy megkapom a következőt, leszedem gyorsan a rózsákat a többiről, hogy elvihessék a poharat, bár hogy minek nekem ez a sok papír azt nem tudom... - Hát ha éppen kreatívkodó hangulatban vagyok, rám jön a festés. - mondjuk ezt igen visszafogottan fogalmaztam, mert legtöbbször betépve szoktam alkotni. Sebaj, nem kell a fél városnak tudnia. - Néhányat már el is adtam, de nem nagy szám. - vonom meg a vállamat, és félig lehúzom a pulcsim cipzárát, mert kezd melegem lenni idebent. - És egy magadfajta könyvelő mivel szórakoztatja magát, azon kívül, hogy eljön a kocsmába egy sikertelen állásinterjú után? - körözgettem a teli poharamban a szívószállal miközben válaszára vártam.
Okoztam némi meglepetést a foglalkozásommal, látom. - Nem, nem sértettél meg, én ezt egyenesen bóknak veszem. Nem szeretnék úgy kinézni, mint egy könyvelő. Egyébként van állásom, csak másik városban. És lehet, hogy ideköltöznék. Szóval nem élet-halál kérdés volt, csak úgy ... próbálkozom. Ha ő már eladott pár festményt, akkor előrébb jár a művészkarrierben, mint én. Én még örülök, ha megtűrnek itt-ott, és hajlandóak belinkelni az oldalamat, ahol a firkáim fenn vannak. Az anyagi haszontól messze járok. - Huhh ... hát... az elmúlt napok tapasztaltai alapján ... halálra fagyasztja magát egy régi és egy új házban, elütteti magát egy bevásárlókocsival, megnyomorítja egy fáskosárral, és ilyesmik. - vonom meg a vállam, mintha ez nálam a napi rutin része volna, pedig becsszó, nem vagyok ennyire szerencsétlen! - És te, mit csinálsz, ha éppen nem festesz, és nem ... iszol ... - opp ez nem jött ki jól - ... és alkotsz egy kocsmában?
- Akkor igazán jó úton haladsz. - tépkedem meg kicsit az egyik rózsám szirmát mosolyogva. - Mellesleg jól teszed ez a város igazán varázslatos. Na meg az emberek is közvetlenebbek, mint mondjuk New Yorkba. - és még kedvesebbek is meg szőrösebbek, és ha egy teliholdas éjszakán támad kedved egy kiadós sétára, akkor könnyen a gyomrukba végezheted, honnan már a vadász sem szed ki, még akkor sem, ha Piroska vagy. De ki vagyok én, hogy riogassam az új lakókat? Egy visszafogott nevetés szalad ki a számon beszámolóját hallgatva, de szinte rögtön sikerül is moderálnom magam. - Na igen az egyetlen szépséghibája a helynek, hogy a tűzifával nem lehet spórolni. De nem sok jobb dolog van, mint a kandalló előtt ücsörögni egy nagy bögre forró csokival esténként. Bár ez inkább ilyen csajos szokás. - kortyolok egyet az itókámból, bár utána szinte rögtön megkapom, hogy az eddig bevitt mennyiség arról tanúskodik, hogy elég gyakran látogatom a kocsmákat. Na szép, Ingridnek már megint igaza volt... - Hát általában idegen nénikkel és bácsikkal járom a tájat, és naponta legalább háromszor elmondom ugyanazt a szöveget. Ugyanis túravezetőként dolgozom. Ugye rajtam sem látszik? - vigyorodok el.
- Igen, tudom, itt születtem, csak elkerültem innen. - értek egyet a hely dicséretével. Azt nem tudom, hogy a környék konkrétan ilyen misztikus veszélyeket rejt, illetve lassan húsz éve próbálok úgy tenni, mintha nem tudnék róla. Eddig egészen jól ment ... - Ha a forró csokit lecseréljük valami másra, akkor egészen férfias estéket is lehet így csapni. De alkalmanként én is megiszom a forró csokit is. A múltkor meg egy vodkától úgy kidőltem, hogy a padlón aludtam végig az éjszakát. De ezt inkább el sem árulom, mert még puhánynak tartana, pedig csak fárasztó napom volt akkor. - Túravezető? Nem, nem látszik rajtad valóban. Úgy értem, alkatra nem. De lehet valaki szívós még attól, hogy vékony. Nem akarom sem heccelni, sem olyasmiért dicsérni, ami esetleg túlzás lenne. Egyszerűen csak megmondom a véleményem, ami jelenleg inkább pozitív, mint negatív, szóval csak nem sértődik meg rajta. - És hol lehet benevezni nálad egy-egy túrára? Itt nőttem fel, de anyám egy igazi tyúkanyó volt, nem engedett túl messzire. Vannak helyek, ahová gyerekkorom óta el akarok jutni. Már jó sok szabadidős elfoglaltságom lenne, ha valóban itt maradnék, csak munkám nincs még. De a ház ... nos, azzal már vannak elképzeléseim. Egy teli mappa vár az asztalon. Most, hogy befűtöttem, amúgy egészen jó kis kéglinek tűnik, bár apám eléggé lelakta a távozásunk után.
Tessék, akkor hiába is fényeztem a kis városkát...Bár nem tudom, melyik a jobb, itt felnőni, vagy ideköltözni inkább. Abba mondjuk bele se merek gondolni, hogy azok akik itt élnek már vagy ötven éve, miket láthattak vagy hallhattak esetleg sötét éjszakákon. És abba meg pláne nem, hogy ezek után miket fognak. - Egy kiadós séta után a januári hidegekbe jól is esik. - söpröm hátra az előre csúszó hajamat. Össze kellett volna fognom, még indulás előtt... - Nos igen, mondhatjuk úgy is. Már gyerekkorom óta járom az erdőket, szóval mindig edzésben voltam. Na meg ha az ember sokat van a friss levegőn az is sokat segít. Szóval szívósabb vagyok, mint az elsőre gondolják. - és még annál is jobban. Egy-két túrán meg is jegyezték már, hogy rémisztő milyen fitt vagyok. Azért kíváncsi lennék, hogy mit mondanának, ha azt válaszolnám, hogy csak a bennem élő fenevad teszi, aki mellesleg elég éhes. - Nos, ha feljössz a Síparadicsom bisztrójába, akkor ott van kirakva néhány szórólap a szükséges információkkal. Amúgy melyek azok a helyek, ahol még nem jártál de nagyon érdekelnének? - kíváncsiskodtam, hátha olyat mond, ami bizonyos dolgok miatt kivitelezhetetlen lenne.
Hogy hova is szeretnék eljutni? Megpróbálom felidézni a gyerekkori ábrándjaimat. - Pontosan nem tudom a helyet megnevezni. De a síparadicsomból mindig látszott egy hegygerinc, rajta egy kiugró sziklával. Mindig azt gondoltam, hogy onnan gyönyörű lehet a kilátás, és tiszta időben messzire is látni. Persze gondolom, az nem egy téli, jeges túra lenne ... Aligha jó ötlet ilyenkor meredek sziklákra kimászni tájat csodálni, mert az ember egyes részleteket némi zuhanás után fájdalmasan közelről is megszemlélhet egy pár pillanatig. - Szóval inkább majd ha jobb idő lesz. Ilyenkor télen hová szoktad vinni a kuncsaftokat? Nyugodtan ajánlhat ős is valami jófajta túrát. Ha nekem is tetszik az ötlet, akkor elhívom rá Anát, úgyis azt mondta, hogy szeret a szabadban lenni.
Kicsit elgondolkoztam, hogy melyik helyre gondol, de kb meg volt. - Sejtem melyik az, és szívesen felkísérlek majd, amint jobb lesz az idő. Tényleg nem téli túraútvonalnak való az a hely, ha csak nincs hegymászó gyakorlatod. Anélkül elég meredek lenne. - mert az haggyán, hogy nekem összeforrnak a csontjaim néhány órán belül, de neki aligha. Nem hiányzik egy halálos áldozat az önéletrajzomba. - Hát így télen csak a közeli erdőkbe szoktam vinni az embereket egy kiadós sétára, semmi megterhelő. Elég kihívás a hóban haladni néhol. De szokták szeretni az emberek, mert így télen elég sötét van a fák között, szóval van benne egy kis izgalom is. - veszek ki egy új szalvétát a tartójából, és néhányszor félbehajtom, aztán vissza. - Szóval odafent megtalálsz szinte mindig ha meguntad a költözködést vagy a munkát és túrázni van kedved. Meg vannak szánhúzó kutyák satöbbi-satöbbi. Bár velük nem én foglalkozok. Tényleg azt megkérdezhetem, hogy hivatalosan hol laksz?
Jól sejtettem, hogy a hegygerinc nem télre való úticél. De lehet, hogy itt leszek majd tavasszal is. - Jelenleg a saját házamban. Most örököltem. Ha kapok munkát, akkor visszaköltözöm, ha nem, akkor eladom, és visszamegyek Anchorage-ba. Szóval akkor valószínűleg nem jön össze a túra. Egyre szívesebben maradnék itt. De persze ez megélhetés kérdése elsősorban. Most még a tavalyi szabadságom terhére vagyok itt, és ha az elfogy, az ideiből csak keveset akarnék erre áldozni, a vakvilágba felmondani meg nem akarok a munkahelyemen. Ebben a gazdasági helyzetben azért az ember nem dobálózik a munkahelyekkel. - Martin vagyok. - ideje volt már egy bemutatkozásnak. - Ha fellátogatok a büfébe, akkor kit is keressek? Nem ártana tudni a kis hölgy nevét, ha már így elbeszélgettünk. - Azt hiszem, tudom ki a kutyás ... Sednának hívják ugye? Van neki egy ilyen zsebre dugható méret ... ő ... Junior, ha jól emlékszem.
A hozzászólást Martin Williams összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Vas. Feb. 26, 2012 1:20 pm-kor.
- Anchorage? Ott is éltem néhány évet még gyerekkoromba. Az is szép hely. - Nagyon is az, hiszen el sem akartam onnan jönni életem végéig. - De ha így áll a helyzet, akkor duplán szurkolok, hogy a következő állásinterjú sikeres legyen. - emeltem meg a poharamat is egyúttal. - Én is egy kirándulás miatt döntöttem úgy, hogy itt maradok. - mosolyodtam el, pedig belül mintha csak egy szélvihar rohant volna végig rajtam a feltörő emlékektől - Én Dorina, és ha ezt a nevet megemlíted a pultosnak vagy bármelyik pincérnek, akkor szólni fognak nekem rögtön. Feltéve ha épp nem vagyok kinn egy csapattal. Akkor általában nem szoktak zavarni. - tettem keresztbe a lábaim az asztal alatt. - Igen, Sedna nevel kutyákat. - nevettem el magam. - És Junior a kölyök, igen. Édes kutyus. Neked van valamilyen háziállatod, vagy egymagadban élsz?
- Nem, nincs semmi állat. Egy kis garzont bérelek egy óriási betontömbben, és ott maximum halakat lehetne tartani. - rázom meg a fejem. - De mindig is szerettem volna állatot tartani. Kutyát ... azt hiszem kutyát szeretnék. Na, egy okkel több, hogy itt maradjak. Erre eddig nem is gondoltam. - Itt van kert a ház körül, és a kerítés mögött rögtön ott az erdő. Itt lehetne állatot tartani. Ezt már inkább csak magamnak mondtam megerősítésképpen. Lehet bele kéne vágni, akár van munka, akár nincs? A ház eléggé lelakott, fel kéne újítani, de azért nem annyira vészes, hogy pár évig még ne várhatna az ügy. Lakbérre nem kell költeni. Ahogy néztem a ház mögött legalább két évre való tüzelő van felhalmozva. Igazából csak élelemre és némi rezsire kéne pénz ... Hát valahonnan csak lesz annyi ... még albérlőt is kereshetek ... - Szóval Dorina. Megjegyzem. - rántom vissza magam a társalgáshoz.
- Hát a halak viszont nem valami hasznos állatok. Mármint nekünk.. Nekem még volt egy időbe. Csak a gond volt vele. De a kutya nagyon jó, főleg itt a hegyekben. - én is tartasnék biztosan, hogy ha nem csörgedezne egy kis vér bennem az őseiktől. De így igazán nem látom sok értelmét, főleg mert alig vagyok otthon. -Közvetlen az erdő mellett laksz? Kellemes környék, főleg nyáron. Valaki mesélte, hogy néha azért előfordul, hogy bejár az udvarra egy-két kisebb vadállat, például egy ablakon bekukkantó menyét a frászt tudja hozni az emberre. De egy kutya úgyis tesz az ilyesmik ellen. - kortyolok ismét néhányat. - Igen, de ha csak annyit mondasz, hogy Dor, vagy Dotty úgyis tudják. Kb senki sem hív a teljes nevemen, csak ha nagy a baj. Pont ahogy gyerekkoromba, ha rossz voltam...
- Hát egy menyéttől csak nem fogok megijedni ... - felelem kissé méltatlankodva. - Amúgy az ember sokkal félelmetesebb lényekkel népesíti be a saját képzeletét általában, mint ami az erőben él. Az új pszichológusom szerint anyám félelmeit vetítettem ki hallucinációk formájában. Annyira nem értettem, mitől fél és félt ennyire, hogy kreáltam magamnak szörnyeket, amitől veszélyes lehet az erdő. Érdekes elmélet, és találó lehet, pedig ő nem is ismerte anyámat. - Igen, ez ismerős. Az anyák kedvenc trükkje. Nálunk ha jó voltam, akkor az ő kicsi csimotája voltam, ha meg rossz, akkor az apám kölke. Lassan elfogy az italom, s nem tudom, akarok-e inni még egyet. Leereszteni leeresztettem, de ebben inkább a beszél a beszélgetésnek volt szerepe, mint a piának. Szóval nem feltétlen kell még egy, ha még dumálunk egy kicsit. És beszélgetni kétségtelenül olcsóbb. Márpedig ha felmondok, és fejest ugrok a bohém életmódba, akkor azért a fogamhoz kell majd verni a garast. Persze az is lehet, hogy már holnap lesz munkám.
- Nem is feltételeztem ilyesmit. - vigyorogtam. - De azért egy világító szempár a sötétben nem a leghívogatóbb dolog. A második mondatát nem is akartam tovább nyúzni, elég kényes téma, rám nézve legalábbis mindenképpen, de az a fránya kíváncsiság csak nem hagyott nyugton - Félelmetes lények? Mármint vámpírok és miegymás? A sok film és könyv már annyira elültette az emberek fejében ezeket a mitikus lényeket, hogy a turistáktól is visszahallom néha, egy-egy erdei kirándulás közben. Borzasztó. kiskoromba, mondjuk én is hittem bennük... - az meg már más tészta, hogy jelenleg biztosan tudom. Legalábbis azt, hogy vérfarkasok portyáznak az erdőben minden teliholdkor. - Sajnos így szokott lenni. Na meg ha valamilyen rossz tulajdonsága van a gyereknek, akkor egyik szülő a másikat szekírozza, hogy biztosan tőle örökölte. De ez már szinte lepattog a kis lurkókról. - mi Tonyval el sem jutottunk ebbe a fázisba, hál' istennek. Jó érzés, hogy a rossz emlékek elenyésző száma miatt már ki is törlődtek a memóriámból. De bánt, hogy sosem tudhatom meg, milyen lett volna a viszonyunk később. - Nem akarok a magánéletedbe vájkálni, de ha már itt tartunk, megkérdezhetem, hogy van-e testvéred?
Villogó szempár a sötétben? Elég plasztikus kép. A többi mondandóval is részben egyetértek, de csak részben. - Igen, kicsit elcsépelt lett, amióta annyi fejlődött az animáció és a filmtrükkök világa, hogy szinte bármi megjeleníthető. És ha csak a szenzációhajhászás a lényeg, akkor ennek az egésznek nincs is más értelme a pénzkereseten kívül. De nem minden vámpíros vagy vérfarkasos történet szól csak erről. Ha már el tud mondani valami pluszt az ember saját természetéről, akkor nem volt annyira céltalan a keletkezése. Nem gondolod? Ez az egyik téma, amiről szeretek beszélgetni, és meghallgatni mások véleményét. Elvégre, ha tényleg ráállok a rajzolásra, és elkezdek befutni, bárki, akivel szót váltottam az olvasómmá válhat, és fontos lehet, hogy ismerem a véleményüket. Ami a vájkálást illeti, mióta megérkeztem már sokan tettek fel ilyen témájú kérdéseket, de nem bánom. Nincs nagyon semmi titkolnivaló a családomban, legalábbis azt hiszem. - Van egy féltestvérem apán első házasságából, de még soha nem találkoztunk, szóval gyakorlatilag nincs.
A szám sarkában megbújó mosoly elszállt, ahogy elhangzott a bűvös szó. A téma kezdett komolyra fordulni, legalábbis részemről. Sosem hallgatok az ép eszemre, és egyszer ebbe fog beletörni a bicskám, már látom. - Számodra mit takar az a plusz? Mert én eddig valahogy nem találtam meg. Bevallom annyira nem is érdekelt a téma, hogy bújjam a horror regényeket amik telis tele vannak vérszívókkal, és teliholdra vonyító állatokkal, de amik eljutottak hozzám is, nem rejtettek magukban több mondanivalót, legalábbis szerintem. Biztosan vannak olyanok is, mert ez a téma annyi dologra rá tud világítani a mai világban. Például az emberek hiszékenységére, a babonákra, az alaptalan rettegésre. De például elég szélsőséges módon az emberi brutalitást is bemutathatja, hiszen lássuk be, vannak köztünk olyanok, akiknek ha ellepi az elméjüket a vörös köd, ösztönből ölnek és rombolnak, akárcsak a vadállatok. Nekem azt hiszem ezt takarná a plusz, de ha tudsz mondani olyan filmeket vagy könyveket, eskü megszerzem őket, hogy legközelebb ha találkozunk, kimerítőbb válaszokat adhassak. - A mondandóm végére a mosolyom is visszatért, és nagyon reméltem belül, hogy meg is marad még egy ideig. - Akkor te legalább megúsztad azt a szöveget, hogy vegyél példát a tesódról, ő legalább jó gyerek.
Dotty először értetlenkedik, aztán viszont pont azokat a dolgokat mondja, amiket én is mondtam volna. - Látod, tudod te! - böktem felé az ujjammal mosolyogva. - Én is ezt mondtam volna elsőre. Meg arról is szólhatnak, hogy mennyire törékeny az emberélet, mennyire nem magunkban bízunk, hanem tárgyakban, a pénzben, és a társadalomban, és vannak pillanatok, amikor ez mit sem ér, és nekünk kellene felmutatni valamit. Az a kérdés, rendelkezünk-e vele. Ez a valami lehet bátorság, leleményesség, erő, ügyesség, szóval sok minden, a lényeg az, hogy belső tulajdonság. Nem akarom nagyon belelovalni magam, de ilyesmiről egy egész éjszakát át tudnék beszélgetni, ha le nem lőnek. - Ilyen filmet, vagy könyvet? Elsőre mindig az Interjú a vámpírral jut eszembe. De nem csak a vámpíros vagy vérfarkasos könyvekről van most szó. Már a Frankenstein is egy ilyen mű volt. De ott van mondjuk a Gyűrűk Ura. Azt Tolkien garantáltan nem az anyagi haszonszerzés miatt írta. És csodálatos.
Először helyeslőn bólogattam mondanivalójára, de amint kicsit végiggondoltam, sikerült találnom benne egy-két kifogásolni valót, amit nem tudtam magamba tartani - Azért lássuk be, hogy erővel és bátorsággal nem mennénk sokra. Hiszen ők a természetfelettiek, egy olyan világot testesítenek meg, amely jóval ez emberek fölött áll. Gondolom ezért nyúlnak a filmekben is mindig az ezüst pisztolygolyóhoz, és a fa karóhoz a nagy vadászok, mivel ők mindezek nélkül csak a táplálékot jelentenék, hiába ügyesek és gyorsak. De úgyis mindig a jó győz, vagy ha mégsem, akkor az emberek csalódnak, és többet meg se nézik a filmet általában. - Szinte biztos vagyok benne, hogy mindezzel nem fog egyet érteni, ami persze nem is baj, de hátha nem kergeti magát álomvilágba, és ha netalán éles helyzetben kéne döntenie, hogy egy ezüst késsel vagy anélkül szálljon szembe a bestiával, akkor inkább az előbbit válassza. - Ahhoz volt szerencsém, igazán érdekes film, kétszer biztos megnéztem. A másik kettő viszont... Bevallom nem kötött le túlságosan. A Gyűrűk Ura érdekes, és egyértelmű, hogy fantasztikusan kidolgozott, de nem sikerült magával ragadnia.
- A Gyűrűk Urát nem is nézni, hanem olvasni kell. Mert a film az csak egy silány árnyképe a könyvnek. Vannak jelenetek, amit jól elkaptak, de párban elmentek a cirkuszi látványosság felé. Nahát, de jól el tudunk beszélgetni ezekről a dolgokról! - A karó és az ezüst pisztolygolyó a végső megoldás. De egyetlen hős sem alkalmazhatná, ha nem járná be odáig a maga útját, hogy helyzetbe kerüljön. És ahhoz sok minden kell. Akárkiből nem lehet egy hős. Valami értéket fel kell mutatnia. Ezért is szeretjük ezeket a történeteket. Persze manapság terjednek a negatív hősök, meg az antihősök. Sose voltam oda ezekért a vonulatokért. - Te nem szerettél volna gyerekkorodban olyan lenni, mint valamelyik hős, akiről olvastál? És ha igen, akkor a tulajdonságait kívántad inkább, vagy a felszerelését?
- Sajna oda nem jutottam el, hogy nekiüljek elolvasni őket, de majd egy unalmas téli estémet feldobom vele akkor. - figyelmesen hallgatom végig, és egyenként mérlegelem szavait, de be kell látnom, hogy filmek terén mindenképpen igaza van. - Való igaz, tényleg minden hős karakternek vannak kiemelkedően jó tulajdonságai, hogy a hétköznapi emberek példát vehessenek róluk. - bólintok rá, és nem is pedzegetem tovább ezen részét, mert a végén még rossz érvekkel állok elő és lebuktatom magam. Egész érdekes figura ez a fickó, pozitív értelemben, szóval nem szeretném megölni. - Gyerekkoromba? - gondolkoztam el egy pillanatra. - Talán... Antigoné. - aztán el is nevettem magam rögtön. - Gondolom nem erre számítottál. - fürkésztem az arcát. Tényleg olyan akartam lenni egy időben, mint ő, vagy Jeanne d'Arc. A szememben ők voltak az igazi hősök. - De volt egy időszak, amikor Anita Blake könyvei is magukkal ragadtak. És abban az esetben azt hiszem mind a kettőt. Mert egy merész és szókimondó nő, aki kiáll azért amiben hisz. Na meg irtó jó pisztolyai meg kései voltak. - Igaz, az Anita Blake sorozatot nem gyerekkoromban olvastam, hiszen az írónő akkor valószínüleg még kósza gondolat sem volt, de egész izgalmas olvasmány volt, annak ellenére, hogy néha megmosolyogtatott az alakváltós dolog. - Te kire akartál hasonlítani és miért?
Nem voltam soha jó a klasszikus görög irodalomból, úgyhogy csak nehezen rémlik fel az említett hölgyemény kiléte és szerepe, és ez látszik is az arcomon. Mi több (minő lemaradás!) de az Anita Blake könyveket sem olvastam el. Ezért inkább nem nyilvánítok véleményt a választott hősökkel szemben, és magamra terelem a szót. - Hogy én? Nos, nekem az egyik az Robin Hood volt. Aztán kölyökkoromban láttam a Rettenthetetlent, ami akkor annyira nem fogott meg, de ennek egyenes következménye volt az, hogy kamaszkoromban megnéztem A Hazafit. ÉS Benjamin Martin alakja nagyon bejött. Akkor végigástam a történelmet mindenféle szabadságharcos-partizán-erdőlakó fickókért, olvastam Garibaldiról, meg sok mindenki másról. De mindig is a fantasy volt az igazi kedvencem, de nem a Harry Potter vonal. És mindig azok a hősök tetszettek, akik minden tettük és hírnevük ellenére valamennyire a földön jártak, nem távolodtak el a mindennapi élettől sem. Nem voltak mindenáron vérszomjas bosszúállók, de megvédték azt, ami nekik fontos volt. Ezen így még soha nem gondolkodtam el, nem fogalmaztam meg, most is csak úgy jött, és lehet, hogy ha jobban, hosszabban belegondolok, akkor mást emelnék ki. És tényleg nem ártana ezen sem elgondolkodni, hogy mégis mit és kit akarok majd ábrázolni ez után elkészülő műveimben.
A hozzászólást Martin Williams összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Vas. Márc. 04, 2012 11:14 am-kor.
Kezdőlap
