Egon érezte, ahogy Rebecca súlya a törzsére nehezedik és húzni kezdi, ami egyértelmű jelzésnek minősült, hogy valószínűleg fel szeretne állni. A férfi ezért térdelésből, óvatosan álló pozícióba helyezte magát, igyekezve hirtelen mozdulatok nélkül teljesíteni a dolgot. Kezével a lány hóna alá nyúlt, hogy avval is segítse feltápászkodását. Szilárdan tartotta, és erőlködés nélkül segítette a lány lábra állását. A lány szavait akkor sem tudta volna komolyan venni, ha tényleg komolyan gondolta volna őket. Arcán látszódott a fájdalom, a szívverése sem volt rendben. Ráadásul a tartása is arról árulkodott, hogy bizony fájdalmai vannak. És mégis, Egon látszólag kénytelen volt elhinni a lánynak, amit mondott. Erőltette magát, hogy látszólag elhiggye, amit a kabát, felfogó képességéről mondott, valamint, azt is, hogy nincs semmi baj. - Akkor jó – fújta ki látványosan a levegőt megkönnyebbülésében. – Már kezdtem megijedni – vigyorodott el. – Szépen néznél ki, ha eltörne a könyököd itt nekem. – Nem tudta, hogy mosolya mennyire irritálja most a lányt, így egy kicsit visszább fogta hamis jókedvét. – De ha fáj, lehet meg kellene nézetni egy orvossal – nézett rá komolyan. – Ámbátor – vett fel ismét erőltetetten ragyogó tekintetet. – Lehet, hogy semmi baja, csak olyan helyen ütötted be, ahol kicsit érzékenyebb. Lehet, hamarosan el is fog múlni a fájdalom – mosolyogott kedvesen. Persze, hogy el fog múlni a fájdalom. Egon ezzel tisztában volt, csak valahogy meg kellene érintenie a lány bőrét, úgy, hogy ne legyen feltűnő. - Oké, akkor tavasszal – egyezett bele. – De azért ne igyál előre a vérmedve bőrére – mosolyodott el, bár jó tudta, hogy a lány csak viccelt ezen a téren. - Megnézzem esetleg én, hogy milyen? Tudod voltam elsősegélyen meg ilyesmin - Egon belül grimaszolt egyet, ha ez a múltkori hazugsága hamarabb eszébe jut, akkor nem kellett volna ennyire aggódó tekintettel nézni a lányt, de ezt már elcseszte. Remélhetőleg Rebeccának nem az lesz az első dolga, hogy ezt a furcsaságot szóvá tegye. – Persze, be kellene mennünk valami melegebb helyre, nem állhatsz itt neki vetkőzni ilyen hidegben – mondta majd épp kezébe belekarolt, úgy, hogy ujjait a lány csuklójának érinthesse, ahol közvetlenül a bőrrel érintkezhetett – Gyere, keresünk egy jó helyet – mondta, majd megvárta, amíg Rebecca vele együtt lépked. Közben pedig már megteremtette a testi kontaktust és a lassú séta közben a lány fájdalmaira koncentrált. Elméjében megjelent a Fájdalomtérkép, és meg is találta a lány problémáját a karjában. Belül elmosolyodott, nem csoda, hogy fájt neki, de ez hamarosan a múlté lesz. Vérvonalának segítségével a sérülésátvételre koncentrált. Arcára nem ült ki fájdalom, amikor saját könyökén egy határozott ütést érzett. Ez volt a betonjárda, mosolyodott el. Majd érezte az éles lüktető fájdalmat és aztán az enyhébbet is. Egon teste ellenállóbb egy emberi lénynél, ezért a sérülés sokkal kisebb mértékben öltött formát saját karjában. Fájt persze, de közel sem annyira, mint amit Rebeccának kellett elviselnie. Igaz, Egon így pont azzal a kezével karolt a lányba, amelyikre átvette a sérülést, így talán az esetleges mozdulatokra beléfog hasítani némi fájdalom, de Egon mártír vérvonala folytán, már hozzászokott a kínok elviseléséhez. Lényegében csak arra kellett figyelni, hogy a hirtelen fájdalomtól ne ránduljon meg a karaj és a lány ne akarja azt szemügyre venni. Persze simán mondhatja, hogy akkor sérült meg, amikor futás közben a jégen elcsúszott, szóval ebben az esetben sem lenne igazán lebukás veszélyes a dolog. Legalábbis Egon nagyon remélte. Saját gyógyulását nagyjából másfél napra saccolta. - Hol lehetne legjobban megvizsgálnom? Visszamenjünk a kocsmába? – kérdezte ártatlanul, mint, aki mit sem sejt arról, hogy a lány karján, már semmiféle sérülés nem található.
Rebecca Morgan
I. Informátor
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 36
◯ HSZ : 1060
◯ IC REAG : 965
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Bal kézfején és ujjain tetoválás. Tollak háttérben farkasfej, nyílhegy és telihold.
~Baromira fáj! A francba!~ *Jól esett egy kicsit szitkozódnom, de persze nem hangosan, csak gondoltam rá. Még elmondtam pár tirádát különböző, általam ismert, de nem igazán használt káromszóból míg Egon segített felállni. Egyrészt nem akartam a földön maradni, másrészt a karomat ütöttem meg nem a lábamat, így nem éreztem magam annyira bénának, hogy teljes egészében Egonra legyek utalva. Nem csak őt, hanem magamat is győzködtem arról, hogy nincs nagy baj, reméltem, hogy igazam van, de egyelőre nem akartam megmozdítani a karomat, hogy átéljek egy újabb fájdalomhullámot. Nem volt kellemes. Egon vigyorgása engem is felvidított, elterelte a figyelmemet a kínomról, tudtam, hogy nem kinevet, ha nem is hitte el azt amit mondtam, a hangjából kihallottam, hogy egy kicsit megnyugodott. * -Na igen, akkor jó sokáig nem tudnálak képen törölni, bal kézzel béna vagyok. *Kínomban nevettem én is és próbáltam úgy állni, hogy ne csússzak el még egyszer. Ez most pont úgy nézhetett ki mintha telepakoltam volna a nadrágomat. Elengedtem Egont és megdörzsöltem ott ahol fájt, az egész alkarom elzsibbadt és mintha ezernyi tűvel szurkálták volna. A könyököm legrosszabb részén ütöttem meg, de szerencsére nem tört ripityára, mégis felfogott valamennyit a kabátom az ütésből.* -Szerintem jó lesz, majd beborogatom otthon. Van krémem is ilyen sérülésekre. –*Na vajon miért van? Velem mindig történik valami.* - Zsibbad, de már kezd múlni. *Próbáltam megmozdítani és masszírozni egyszerre, belenyilallt a fájdalom, én összeszorítottam a fogaimat, így voltam kénytelen valami nevetésfélét kicsikarni magamból. Természetesen Egon megint adta önmagát.* -Oké, te pedig ne vitatkozz egy indiánnal…..nézd. *Adtam meg magam, hiszen én is kíváncsi voltam hogy néz ki. A kabáton keresztül nem tudtam megállapítani, hogy mennyire duzzadt meg, ha egyáltalán. Kezd-e már lilulni, kékülni, zöldülni, vagy még csak piros. Én sem gondoltam, hogy itt a hidegben vegyem le a kabátomat, igaz a fűtött kocsira gondoltam, na az pikáns lenne, főleg ha beleheljük, a kocsmába nem mentem volna vissza. A végén még azt hiszik azért estem el mert berúgtam. Bár még mindig nagyon fájt, Egon vicceitől nekem is megjött a jókedvem, megdöbbenve és megjátszott sértődéssel kérdeztem vissza.* -Egon! Te le akarsz vetkőztetni? Ó, igen, tudtam, hogy csak ki akarsz használni. *Szemet forgattam, hogy nyomatékot adjak a szavaimnak, de mivel nem akartam megbántani és nem is gondoltam komolyan a feddést, gyorsan vigyorgásra váltottam. Hagytam, hogy kézen fogjon és vezessen, jobb volt ez így, biztosabbnak éreztem a talajt a lábaim alatt. Sikeresen elkerültük a többi jégfoltot a járdán, noha a kocsma irányába sétáltunk, nem akartam oda visszamenni, inkább a kocsihoz, ott megvárhatjuk a taxit, már ha lesz egy amelyik eljön értünk és hazavisz. Ám a gondolat gyorsan elröpült a fejemből, mert olyan erős csokoládé illatot éreztem az orromban, mintha elém raktak volna egy nagy, olvadó táblát, a számban pedig intenzíven éreztem az étcsokoládé keserű ízét. Ez roppant furcsa volt, még soha nem éreztem ennyire, ha nem szorítom össze az ajkaimat, valószínűleg elcsöppen a nyálam is, s míg ezzel foglalkoztam és hadakoztam magamban, észre sem vettem, hogy a fájdalom enyhül, majd végleg megszűnik. Elértünk a kocsmáig, de én csak fejemet ráztam értetlenül, majd nyeltem egyet. Nem akartam megint felhozni a csoki témát, hiszen én vetettem véget neki, és most kivételesen Egonnal sem akartam megosztani ezt a hihetetlen élményt, amiről még nem sikerült eldöntenem, hogy élvezem vagy ijesztőnek találom.* -Üljünk be a kocsiba. Talán hívhatnánk taxit, egy terepjárót, motoros szánt, lánctalpas tankot.
Egon örült a frappáns visszaszólásnak, ezek szerint Rebecca nem vette rossznéven megnyugvását. - Hé! – nézett rá vidám mosollyal. – Nem is érdemlek képen törlést – nem akart durcás képet vágni egyáltalán. Viccnek vette, ahogy annak is volt szánva. Teljesen rendben volt a dolog. A könyöke viszont egyáltalán nem. Látta rajta a fájdalom jeleit, valamint a mozdulatokat, amit végtagja kínjainak enyhítésére vetett be. Természetesen valamennyit segíthet a dörzsölő mozdulat, de inkább csak képzeletben enyhíti a fájdalmat, valójában nem.
- Igen a krém az teljesen jó ötlet – mondta Egon bólogatva, bár tudta nagyon jól, hogy néhány percen belül már nem lesz semmire se szüksége, de minden olyan képzet, ami a fájdalmat képes egy időre háttérbe szorítani, most teljesen jól jött Egonnak. Rebecca fájdalmát azonban nem lehetett ennyire egyszerűen elhessegetni. Érezte a feszültséget rajta, valamint látta erőltetett vigyorát, ahogy kínjával küszködik. - Helyes, amúgy meg eszemben sincs vitatkozni veled. Pardon. Egy indiánnal – vigyorodott el, közben kicsit elnyújtotta az utolsó szót. Nem lesz mit akkora megnézni, de ezt a lánynak nem kell tudnia. Előfordulhat, hogy kicsit feltűnő lesz, amiért egyáltalán semmi nem fog látszódni rajta, a heves fájdalom ellenére, amit most érez, viszont a lánynak olyan álmai voltak, amiket nem igazán lehet épp ésszel felfogni. Legalábbis nem emberi épp ésszel, így Egon nem aggódott túlságosan. Máskor is gyógyított már meg embereket, igaz azok többnyire a gyógyulásukért fizettek, és jobbára kaptak némi halálos fenyegetést is, hogy ne mondják el senkinek, amit róla tudnak. Rebeccának viszont nem is kell tudnia, hogy ő gyógyította meg. Egon a lány szavaira és szemforgatására elvigyorodott. Na, igen, miért is ne? Felnőtt emberek volnának végül is, igaz csak másodjára találkoztak, de már lényegében több hónapja ismerik egymást. - Hát persze, hogy ki – szélesedett tovább a vigyora. – És le is akarlak vetkőztetni – bólogatott közben összepréselte ajkait. Mi tagadás? Nem lett volna ellenére Rebeccával ágyba bújni, de nem igazán szerette volna, ha könnyűvérű nőcske volna, mert akkor akárkivel megteheti Egonon kívül, azt pedig marhára nem szerette volna. Ha meg is kell dolgozni a bizalmáért és időbe telik, míg ki alakul valami, feltéve, ha kialakul valami komolyabb tényleg, megéri a várokozást. Meg egyébként is jól érezte magát a lánnyal, mert vicces volt és kedves. – De ma csak a karodat szabadítanám meg felesleges ruhadaraboktól, amennyiben találunk egy meleg helyet – mondta szelíden. Persze füllentett egy keveset, de ezt nem kell Rebeccának feltétlen tudnia. Belekarolt a lány épp kezébe és visszaindultak a kocsma felé, Egon közben elvégezte a misztikus beavatkozást és a lány sérülését magába szívta. Mivel fent volt a pajzsa nem fogta fel a lány érzéseit, valamint az erős vágyat sem, ami belőle áradt. Valószínűleg egyébként is félreértelmezte volna, talán jobb is, hogy nem volt tudomása arról, mi zajlok le a lányban, amikor végrehajtotta vérvonalának csodatevő képességét. Egon azonban felfigyelt Rebecca zavarára. Fejét csóválta, amikor a kocsihoz értek és Egon szívébe joggal mart bele a keserű aggodalom. Nyilván a lány ezzel fejezte ki értetlenségét fájdalma elvesztése miatt. Egon kínosan feszengett egy ideig, majd Rebecca szavaira erősen bólogató stádiumba lépett, hogy milyen jó is, amit felhozott ötletként, majd zavartan el is nevette magát. - Remek igen… öhm. Üljünk be és… ott legalább fel tudok fűteni – egyéb hirtelen nem jutott eszébe. Remélte, hogy téved, de legalábbis azt nagyon remélte, hogy a kocsmában a „ragyogás” megemlítését nem hozza összefüggésbe semmiképpen Egonnal és könyökfájdalmának hirtelen megszűnésével. Kinyitotta az ajtót, hogy partnere beszállhasson, majd maga is beszállt a kocsiba. Slusszkulcsát az önindítóba helyezve elforgatta azt, és a kocsi motorja duruzsolva életre kelt. Beletelik pár percbe, mire kellemesen meleg lesz a fagyos kinti idő miatt. Akár el is indulhatnának. Igaz megivott egy kevés whiskyt, de azt szinte még meg sem érezte. - Na és akkor most merre menjünk? – kérdezte a lányra nézve. Hívhatnának taxit persze, de egyszerűbb lett volna saját kocsival menni. Persze, ha ragaszkodik hozzá, akkor igénybe vesznek valamiféle fuvarozó szolgáltatást.
Rebecca Morgan
I. Informátor
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 36
◯ HSZ : 1060
◯ IC REAG : 965
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Bal kézfején és ujjain tetoválás. Tollak háttérben farkasfej, nyílhegy és telihold.
-Nem is mernék egy vérmedvét képen törölni. *Ha már megint itt tartunk ám legyen, azt hiszem sosem fogom elfelejteni azt a folyóparti napot. A viccelődés viszont egy kicsit elterelte a figyelmemet a fájdalomról, s csak ösztönből nyúltam oda a másik kezemmel. A krém is jó ötlet volt, de a borogatással együtt is úgy számoltam, hogy reggelre enyhül csak a fájdalom és a maradék még egy hétig fog tartani. Reméltem, hogy ezalatt az idő alatt senki nem keres majd a legfelső polcról könyvet, legfeljebb őt küldöm fel a létrán, amit Sheila minden bizonnyal észre vesz majd amilyen sasszemei vannak. Azért Egon is megéri a pénzét, a legnagyobb kínomban is képes megnevettetni, még ha összeszorított fogakkal is megy. * -Ne is, különben levadászlak a tomahawkommal. *Ellentmondásosan küzdöttem a fájdalommal és közben derültem is. Nem emlékszem mikor volt ennyire jó estém utoljára, kivéve persze azt a legutóbbit amit Egonnal töltöttem hónapokkal ezelőtt. A fenébe is, mennyi időt elvesztegettünk és mennyi jó estét. Ezt sürgősen pótolni kell. Eszembe jutottak a beígért együtt főzések, bizony Egonnak több dolga lesz a konyhában mint nekem, ha holnap is ennyire fog fájni a karom, akkor egy tojást sem fogok tudni feltörni. De legalább bizonyíthat. Ez újabb derűvel töltött el. az is, hogy most kivételesen egyáltalán nem jöttem zavarba saját magamtól, pedig nem szoktam ennyire nyílt lenni. Talán, mert csak poénnak szántam nem gondoltam bele mélyebben a kijelentésembe. Pedig ott volt a lehetőség, két felnőtt ember akik láthatóan jól érzik magukat a másik társaságában, úgy éreztem még valamilyen szinten vonzalom is kialakult kettőnk között, az én részemről mindenképp és biztos voltam benne, hogy a csokoládé illatnak semmi köze hozzá. Viszont nem tudtam volna felhőtlenül belevetni magam a második találkozás alkalmával.* -Ó, rendben, a karom a tiéd lehet. *És ez így volt jól. Nem sokkal később már egészen máson járt az agyam. A fájdalom fokozatosan, de gyorsan elmúlt. Furcsán gyorsan és nem értettem. amennyire fájt, minimum színes foltokra és némi duzzanatra számítottam, de amikor újra megdörzsöltem a kezemmel, már érintésre sem éreztem semmit azon kívül, hogy fogdosom a saját kezem. Természetesen nem jutott eszembe az, hogy Egonnal hozzam összefüggésbe, igazából semmivel nem tudtam összefüggésbe hozni és ez zavart a legjobban. Most csak gondolkodni akartam de még azt sem tudtam min gondolkodjak, szóval igen, eléggé zavart voltam. Beültem a kocsiba és elhelyezkedtem, félig oldalt ültem, hogy Egonnal szemben lehessek. Még nem döntöttem el, hogy elmondjam-e Egonnak vagy sem, mert akkor megint fel kell hoznom a csokoládét és ez már több volt számomra mint sok. Sokk. * -Ööö….nem hiszem, hogy szabadna vezetned. Csak melegedjünk meg egy kicsit. aztán majd eldöntjük. *Igazság szerint jó lett volna egy kicsit egyedül maradni és gondolkodni ezen az egészen, de egyrészt úgy sem jutottam volna semmire, másrészt nem akartam máris véget vetni az esténknek. Sem Egon, sem én nem így terveztük és ki akartam hozni belőle a legtöbbet.*
- Jobban is teszed – bólogatott komolynak látszó képpel Egon – mink vérmedvék rendkívül érzékenyek vagyunk az arcunkra – közölte vidámságtól csillogó szemmel. A helytelen nyelvtani használat sem zavarta, remélte Rebeccát sem fogja nagyon. Annak viszont örült, hogy a lányt nem lehet egy „kis” fájdalommal kizökkenteni humorérzékéből és képes nevetni, viccelődni közben. - Úh, van tomahawkod? – kérdezte, bár sejtette, hogy nincsen, bár ha már ilyennel „fenyegetőzött”, akkor lehet, hogy a nagyijától örökölt pár szép, régi fegyvert. – Remélem, nem ezüstből van. Kicsit allergiás vagyok arra a fémre - közölte halványan mosolyogva. Igazság szerint nem kicsit volt összeférhetetlenség közte és a szürke színű átkos fém között, de talán azt mégsem kellene elmondania a lánynak, hogyha hozzáér, felhólyagzik a bőre és teljesen olyan hatást vált ki belőle, mintha épp most melegítették volna azt fel hatszáz Celsius fokra. Igaz ezt persze nem tudta, mert ilyen forró vasat még nem fogott a kezében, de valószínűleg közel azonos lehet a hatás. - Köszi szépen – vigyorodott el és óvatosan elkezdte húzni a meg nem sérült karját, majd mikor az nem engedett, grimaszolva megjegyezte. – Hát, ez nem jön – vont vállat aggódó arccal. – Pedig nekem adtad – örült, hogy fel tudta vidítani a lányt, mivel minél inkább elterelődik figyelme könyöke fájdalmáról, annál inkább fogja tudni feltűnésmentesen meggyógyítani azt. Mikor a kocsi felé meneteltek, véghez is vitte a gyógyítást, és csak remélhette, hogy nem fog a lánynak nagyon feltűnni. Persze úgy tűnt tévedett, látva Rebecca zavart viselkedését. Ennek hatására ő is kissé elbizonytalanodott, de a lány ötlete, hogy üljenek a kocsiba remeknek tűnt. Gyújtás után szembehelyezkedtek egymással, és a lány szemeibe nézett. A kocsi hideg volt, és nem lett volna jó, hogyha itt kezdi el megvizsgálni a sérülést. A fűtést ráadta, de így is percek fognak eltelni, mire fagypont fölé fog kúszni a hőmérő higanyszála. A benzint egyáltalán nem sajnálta, elvégre azért van, hogy segítse a mindennapjaikat, így vagy úgy. Zavara hamar elmúlt, mivel rájött, hogy ezen már nem tud nagyon változtatni, ha valami kibukik a lányból. Inkább azon kezdett el agyalni, mivel fog védekezni, ha esetleg erre sor kerülne. Sajnos Egon burkolt felvetésére, hogy majd ő vezetni fog, azt kapta, amire számított Rebeccától. Ha normál ember lenne, tényleg nem kellene három, vagy négy, vagy hány pohár whisky után, volán mögé vezetés céljából ülnie, de Egon nem volt normális ember. Így könnyűszerrel megkockáztatta volna a lebukás lehetőségét. A szonda valószínű kijelezte volna az alkoholt a leheletében, még ha saját magát teljesen józannak is érezte. A vérfarkasok regenerációja segít az alkohol lebontásában, de a rendőröket persze ezzel nem tudja meggyőzni, kivéve talán, ha egy őrző-rendőrbe botlik. Akkor lehet, simán elengedi, már csak azért is, hogy ne legyen belőle bonyodalom. Bár gyanította, hogy nem lenne ekkora szerencséje. - Igazad lehet – mondta lebiggyesztett ajkakkal – még a végén elvennék a jogsim, ha lekapcsolnának – mondjuk öt évenként amúgy is szokott hamisíttatni egyet, csak a kor látszat kedvéért, de a mostani még elég friss, nem kéne máris bevonattatni. – Akkor csak üljünk és reménykedjünk, hogy a fűtés hamarabb fogja felfűteni a kocsit, mielőtt halálra fagynánk. – Egon jól bírta a hideget, de beleülni a fagyos székbe azért nem volt épp kellemes, de remélte, hogy ülepe hamar megoldja a problémát. Közben bízott benne, hogy Rebecca sem fog megfázni. Betegséget sajna nem tud átvenni, pedig azzal milyen jól lehetne keresni. Nyithatna egy orvosi rendelőt, mondjuk Egon Házigyógyodája néven. Aztán eszébe jutott, hogy az őrzők úgyis lekapcsolnák hamar a jól menü bizniszt, és elszontyolodott a gondolatra. - Hogy áll a könyököd? – kérdezte fejét a támlának vetve. Tudta persze, hogy áll, hiszen a saját kezében érezte a lány enyhített verziójú fájdalmát, de elméletileg nem tudhatta, így egy ártatlan érdeklődéssel biztos nem fogja saját magára terelni a gyanút.
Rebecca Morgan
I. Informátor
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 36
◯ HSZ : 1060
◯ IC REAG : 965
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Bal kézfején és ujjain tetoválás. Tollak háttérben farkasfej, nyílhegy és telihold.
*Az, hogy képes voltam viccelődni a fájdalom ellenére, Egonnak volt köszönhető, mert elterelte a figyelmemet, egyébként meg nem lett volna értelme siránkozni, attól még nem fájt volna kevésbé, így legalább jól éreztük magunkat. Észrevettem a nyelvtani helytelenséget, de gondoltam szándékos, ami a vérmedvéket illeti, nem tudhatnak mindent pontosan. * -Aha, mert olyan szép, ugye? *Ha elképzelnék egy vérmedvét magam elé – a leghalványabb elképzelésem sem volt, hogy nézhet ki – akkor biztosan nem a szépség lenne az első amire gondolnék. Minimum vértől csöpögő agyarak, vérben forgó szemek, csatakos bunda. Az égre néztem egy pillanatra és azon merengtem, hogy hova is tettem azt a fejszét amivel a kandallóba való fát szoktam darabolni. Aztán határozottan bólintottam. nem igazi tomahawk, de annak is megteszi.* -Igen, van, kint a fészerben. Egy nagy fatönkbe állítottam a fokával. Nem hiszem, hogy ezüst, azzal nem lehetne fát vágni. *Kicsit sem lepődtem meg azon, hogy Egonnak fémallergiája van, bár az ezüstre kevesen lehetnek érzékenyek, elvégre nemesfém, de ki tudja milyen más fémmel ötvözik a mindennapokban. az is lehet, hogy nem az ezüstre allergiás, hanem egy másik fémre ami benne van.* -Tényleg? Nahát, nem hittem volna. De nem, nem ezüstből van, viszont nem kell vele fát vágnod és az étkészletem is biztosan megmarad. *Ezen nem is agyaltam tovább, tudomásul vettem és megjegyeztem. Ha legközelebb nálam jár, majd elteszek minden ezüstöt szem elől. Nem volt ezüst étkészletem, és nem feltételeztem Egonról, hogy tolvaj lenne, de nem tudtam kihagyni a poént, ezért el is mosolyodtam mindjárt utána, hogy kimondtam. Ezek után én kaptam egy fárasztó poént, a homlokomra csaptam látványosan és fájdalom ide, fájdalom oda úgy csináltam mint aki mindjárt összeesik a fáradtságtól.* -Egon….néha olyan fárasztó vagy. *De ezért kedveltem annyira, az idióta viccei megnevettettek, és feldobták a napomat. Még sosem találkoztam olyan emberrel mint amilyen ő volt, szinte semmit sem vett komolyan, nem érdekelte mit szólnak hozzá mások, öntörvényűen élt, jó értelemben igénytelen volt, nem siránkozott semmin. Ha a szemeibe néztem, egy elégedett, megbízható, önzetlen jó embert láttam. A kocsiban ülve azon merengtem ami percekkel azelőtt történt. A fájdalom elmúlására és arra az intenzív csokoládé ízre ami megint, szinte menetrendszerűen fellángolt bennem. Zavarban voltam mert nem értettem és feltételeztem, hogy Egon sem, mert már kiveséztük a problémát és nem találtunk megoldást rá. Egy őrült pillanatig azonban eszembe jutott, hogy mindezt egymással összefüggésbe hozzam. Egont, a csokoládé ízt a számban és a fájdalom eltűnését. Az első kettőt nem volt nehéz, erre már rájöttem, van Egonban valami ami miatt ezt érzem, főleg ha hozzáérek. A harmadik összetevő ebből a hozzáérésből jött, hiszen fogta a kezem, amikor a számban elhatalmasodott a keserű csoki íz, csak azt nem értettem mi köze lehet a fájdalom elmúlásához. Kézrátétellel gyógyít? Sosem hittem ebben, most is nagyon gyorsan elhessegettem ezt a gondolatot és nem is mertem rákérdezni. Így csak magamban küzdöttem az egésszel.* -Azt pedig egyikünk sem szeretné. A rendőrök mindig akkor jönnek amikor a legkevésbé számítunk rájuk. Ki gondolná, hogy ebben a csontrepesztő hidegben kiállnak ellenőrizni? *Egy kicsit vacogtam mi tagadás, az ülés hidegebb volt mint egy jégtábla, ízelítőt kaptam az eszkimók életéből, az biztos, hogy nem laknék jégkunyhóban. Meg is halnék két nap alatt. Vagy egy. A fűtés csak nehezen indult be, nem is csodálkoztam, odakint nagyon hideg volt, mi meg itt bohóckodunk és élvezzük. Nem vagyunk normálisak. Ezen gondolkodva elmosolyodtam, de amikor Egon rákérdezett a könyökömre, megint fellángolt bennem a zavartság.* -Khhmmm…nos, úgy tűnik….jól. Öööö….már nem fáj, ami eléggé meglepő, mert nagyon megütöttem, de lehet, hogy csak egy rossz pontot talált el a beton. Nem fáj, viszont nagyon fázom. *Megmozgattam a karom, hogy lássa semmi bajom, és tényleg nem volt.* -Szóval le kell mondanod a vetkőztetésről. Sajnálom. *Még az ajkamat is lebiggyesztettem, próbáltam visszahozni a jó hangulatot ami általában kettőnk között megvolt. *
Egon vigyora szélesebb lett. Rebecca tudhatná, hogy a vérmedvék nem törődnek arcuk szépségével vagy csúnyaságával. Talán beavathatná tévedésébe, de minek is? - Hát nem pont azért, viszont a te verziód eléggé tetszik, hogy azt gondoljam eltaláltad – Bók volt? Talán bók volt. Vagy esetleg nem is? De mégiscsak nyilván bók volt. Bár nem hitte, hogy szép arca van, szóval lehet a lány csak ugratta. Vagy a fene tudja, a halandóknak fura az ízlésük, lehet, hogy a lány tényleg elviselhetőnek találja a fizimiskáját. - Helyes, helyes – bólogatott hevesen – csúnyán elvörösödik a bőröm, ha csak hozzá érek. Igen fura persze, de hát ez van – nem igazán tudta miért árulta el, talán azért, hogy ne lepődjön meg, ha véletlen egy ezüst tárgyat fog Rebeccánál a kezébe és megégeti magát vele. Mondjuk a füstölgő bőrszagra ez nem fog magyarázatot adni, de majd nagy karlendítésekkel elhessegeti az illatot. Persze ezt saját maga sem hitte el, hogy elég lenne, de egyelőre beérte ennyivel. – Meg hát tényleg nem lehetne fát vágni vele – értett egyet a lánnyal. Egon már rég kész ténynek vette, hogy nála fog egyszer főzni, vagy sütni, csak majd az időpontot ne felejtsék el letisztázni, mielőtt elvállnak útjaik. Bár még fogalma sem volt, hogy az mikor lesz, de minél később annál jobb. Igazán szeretett Rebeccával lenni, jó volt a humora, és az ízlésük is hasonló volt. Igaz mondjuk, a lány lehet, nem szereti az emberhúst, de persze mindenben azért nem egyezhetnek. Egon nevetése szívből jött. Isten ments, hogy valaha is ezüst étkészlet elcsaplizására vetemedne. – Mekkora mákod van, hogy nem vagyok mazochista kleptomán – vigyorgott szélesen. A lány még mindig humoránál volt és látványosan homlokon csapta magát, amikor Egonnak nem sikerült megszereznie a karját. Persze, ha nagyon akarta volna már le lenne tépve, de ez meg sem igazán fordult a fejében, éppen csak tudatalattijának legmélyebb zugában, ahova a fenevaddal közös gondolataik vándoroltak. - Köszi – közölte szelíden mosolyogva – néha magam is így érzem, de aztán rájövök, hogy csak az emberek túl fáradékonyak. A kocsiban ülve nem sejthette, éppen csak tartott tőle, hogy a lány összehozta gondolatban Egont a könyöke fájdalmának elmúltával. Mindenesetre már nem sok mindent tud ezzel kapcsolatban tenni, de majd tereli a témát, ha esetleg a lány szóba hozza. - Ezért kapják a fizetésüket – vont vállat Egon vigyorogva. A fűtés kezdte kellemesebbé varázsolni a kocsit, de azért még közel nem volt az igazi. Egon igazán örült Rebecca válaszának. Valószínűleg ő is ebbe az irányba terelte volna fájdalmának elmúlását, így viszont nem kellett erősködnie, hiszen a lány is hasonlóképpen gondolta. - Nahát, az remek – vigyorgott szélesen. – Ja, mármint nem a hideg, mert az nem remek, de hogy nem fáj a kezed az nagyon jó. – Látta, ahogy bizonyítékként megmozgatja a kezét és ennek hatására Egon megkönnyebbült arcot vágott, mint aki tartott attól, hogy a lány csak kamuzza, hogy jól van a keze. - Fenébe – csettintett egyet jobb kezének ujjaival és elég bosszús képet vágott. – Figyu, van kalapács a kocsi hátuljában. Megtennéd, hogy nem figyelsz egy darabig, amíg én megütögetem vele könyököd? Bár jobban belegondolva egyszerűbb lenne, ha csak simán megmutatnád – vont vállat félrefordított fejjel, kérlelően mosolyogva. Igazság szerint szívesen látta volna a lány csupasz bőrét, és szívesen is érintette volna, még ha csak az könyék tájon is lenne csupán. Valahol mindent el kell kezdeni. Ültek a kocsiban, ami egyre inkább meleget termelt és kezdett kellemes lenni a bent lévő levegő. - Amúgy mit szólnál, ha hazavinnélek, és megnéznénk valamit a tévében? Persze nem muszáj, csak egy ötlet – kérdezte enyhe mosollyal az arcán. – De bármi mást is csinálhatunk. A város összes kocsmája minket vár, ha úgy akarjuk, de akár megtekinthetnénk Fairbanks nevezetességeit. Már persze, ha vannak itt ilyenek – nevetett fel könnyedén.
Rebecca Morgan
I. Informátor
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 36
◯ HSZ : 1060
◯ IC REAG : 965
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Bal kézfején és ujjain tetoválás. Tollak háttérben farkasfej, nyílhegy és telihold.
*Egy vérmedve más, vagy az lenne ha létezne, Egont azonban helyesnek gondoltam. Nem volt az a klasszikus férfiszépség, de amúgy sem voltam értük oda sosem. Egonnak a szemei és a mosolya fogott meg, a jó kedve, a humora, minden más másodlagos volt. * -Ne gondold, hidd. *Mindenkiben találtam valami szépet, sosem az egészet néztem, hanem a részleteket, Egonra kifejezetten jó volt ránézni, volt benne valami különleges amire még nem jöttem rá, de furcsamód mindig vonzotta a tekintetem. Egyetlen találkozás után is képes voltam otthon magamban felidézni az arcát. Nem fogom hagyni, hogy hónapok teljenek el a következő találkozásig, bár még a mostaninak sem volt vége. * -Sajnálom, kellemetlen lehet. *Noha én nem voltam allergiás semmire, maximálisan együtt tudtam érezni vele. Valóban nem lehet jó állandóan arra figyelni, hogy elkerülje az allergén anyagot, viszont jó, hogy tudok róla mert így nem érhet meglepetés és ha legközelebb együtt főzünk nálam, fel tudok készülni. Nem mintha tele lett volna a ház ezüsttel, de azért volt pár dolog a nagyi holmijai között aminek egy része ezüstből volt. A tolvajlásra tett megjegyzésem szerencsére úgy sült el ahogy szerettem volna, Egon jóízűen nevetett rajta és én is vele. Lassan már versenyezni fogunk abban, hogy ki tudja a másikat jobban megnevettetni.* -Legalább ebben legyen szerencsém. *Mosolyogtam a későbbi válaszán, a kocsiban viszont már egészen máson merengtem. Nem akartam, de a gondolatok úgy jöttek egymás után mintha valaki sorba rendezte volna. Tisztán ott volt előttem a képlet de számomra annyira hihetetlen volt, hogy nem akartam elfogadni, ezért félretettem és eltereltem a témát. Számítottam arra, hogy Egon megint hülyéskedni fog és örültem, hogy nem kell megjátszanom magam. Mert az úgysem ment volna. A vacogásom múlóban volt, a kocsi fűtése átverekedte magát a kinti hidegen és kezdett kellemes lenni a levegő. A könyököm már valóban nem fájt és örültem neki, lassan de biztosan magam is elhittem azt amivel Egont hitegettem. Nem volt az olyan nagy ütés, csak rossz helyen talált el, és ez volt a legkényelmesebb. azért persze szerettem volna meggyőződni arról, hogy úgy is van ahogy érzem.* -Tényleg nem fáj. *Bizonygattam s már épp kezdtem volna kigombolni a kabátomat mikor megkaptam azt amire számítottam. Csak épp először nem igazán értettem. Néztem bambán Egonra a kocsi félhomályában és próbáltam kitalálni, hogy ezzel most mit akar. Meglepődésemben még az ajkaim is elnyíltak, de a szavak bent maradtak. Egy nagyon hosszú perc után esett csak le.* -Aúúúúcccsss, Egon, ez már fájt. Inkább megmutatom. *Aztán elnevettem magam és a korábban sérült karommal kibújtam a kabátujjból. Felhúztam a pulcsimét és próbáltam úgy tartani, hogy a szélvédőn át beszűrődő lámpafényben lássunk is valamit. De én nem láttam semmi különöset, csak a könyököm volt, ép bőrrel. Semmi duzzanat, semmi lila folt. * -Nem igazán szeretnék most az utcán sokáig sétálni, mert megint elő akarod majd venni a kalapácsot, és azt hiszem ma már több alkohol nem fér belém, legfeljebb forró…tea. Esetleg. Nem tudom, döntsd el te.
- Oké – vont vállat vigyorogva – amúgy is hinni könnyebb, mint gondolni. Nem csoda, hogy sokan inkább csak hisznek, nem pedig gondolkodnak. – Nem igazán célzott ezzel semmire, talán csak arra, hogy a fél világ hisz egy mindenható entitásban, amihez elég csak letérdepelni és fohászkodni, hogy minden rendbe jöjjön. Személy szerint nem igazán hitte, hogy létezik menny és pokol, vagy ha igen, akkor neki már régen rossz, szóval sokkal kényelmesebb abban a tudatban ringatnia saját magát, hogy a halál után nem vár a vérfarkasra más, csak a fekete üresség, amit az élőlények születésük előtt tapasztalnak. Persze leszámítva a buddhistákat, mert ők persze reinkarnálódnak. - Annyira nem vészes, hál istennek – akiben egyébként nem is hitt -, mert többnyire ritkán futok bele. Néha az alaszkai negyeddollárosok szoktak meglepetést okozni, de inkább több borravalót hagyok, csak ne adjanak vissza ezüstérmét véletlenül. Milyen jó, amikor az emberek, teljesen megértik egymást, és remekül elvannak egymás hülyeségien kacarászva. - Akkor jó – mosolygott. Egon tudta, hogy nem fáj neki, de meg kellett játszania a hülyét. Még az is lehet, hogy kikiáltja szimulánsnak, amiért néhány perccel korábban a frászt hozta rá. Persze ezen még jobb, ha gondolkodik. Igaz, ha viccelődve mondaná, csak poénnak venné. Mondjuk amúgy is csak tréfa lenne, hiszen tudta, hogy nem szimulál, de hát Egon gondolhatja úgy, hogy mégiscsak igen. Viszont viccelődött már eleget, ráadásul a kalapácsos dolog után, amire a lány fájdalmas hanggal reagált, talán már túl sok lenne. Bár ki tudja, Rebecca nem volt túl sértődékeny, legalábbis ahogy eddig megismerte semmiképpen, de előfordulhat, hogy nála is betelik valahol a pohár és egy szinten túl már nem értékeli a viccet. Nem Egon lett volna, ha nem szerette volna ezt a szintet megtalálni. A lány szabaddá tette a kezét, és próbálta a kinti lámpaoszlop fényében fürösztve szemügyre venni a „sérült” kart, úgy, hogy közben azt Egon is megvizslathassa. - Várj csak – mondta, majd felkapcsolta a kocsi belső világítását – így jobban látjuk. – Persze Egon a lámpa fényénél is tökéletesen szemügyre tudta venni, de Rebeccának emberi szemei vannak, amik lehet nem olyan élesek, mint egy vérfarkasnak. - Nekem teljesen úgy tűnik, hogy rendben van – közölte bólogatva, majd lassan elvigyorodott, ahogy a lányra nézett, szemeiben megértés csillant, majd a kormánykerékre tette a kezét és elkezdett dobolni rajta. Vigyora erőltetett nevetésbe csapott át, majd megszólalt. – Aha, értem már – közölte, mialatt a lány szemeire fixált. Kezével megérintette Rebecca tenyerét, és végig csúsztatta a sérültnek kikiáltott részig, majd enyhén megtapogatta. – Szóval csak beetettél – bólogatott grimasszal egybekötött vigyorral az arcán. Grimasza aztán jóleső mosolyba, majd vigyorgásba csapott át, és nevetni is elkezdett. – Nem volt rossz, el kell ismerjem. Azért játszhattad volna tovább is a fájdalmas részt. Akkor biztos a szívrohamommal küszködve kellene már a mentőkre várnunk – nevetése aztán kicsit alábbhagyott, és várta, hogy vajon mit fog szólni a gyanúsítgatáshoz. Remélte lazára veszi a figurát, hiszen a lány számára tűnhetett úgy, hogy Egonnak bejött a „szimulálás”. A féfri elnevette magát a kalapács említésén. - Ugyan Rebecca, miket feltételezel rólam? – mosolygott a legártatlanabbul, amit csak ki tudott sajtolni magából. – A kalapácsot csak kocsin belül szoktam használni, kábítás céljából. Az utcán még valaki meglát – mondta teljesen magától értetődően. - Szerintem én benne vagyok, hogy elmenjünk hozzád tévézni, ha neked nem probléma. Teát meg tudok főzni. De nem szeretném rád erőltetni a haza menetelt – vont vállat Egon. Igazából neki mindegy volt, hogy hol vannak, csak Rebeccával tölthesse az este hátralévő részét.
Rebecca Morgan
I. Informátor
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 36
◯ HSZ : 1060
◯ IC REAG : 965
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Bal kézfején és ujjain tetoválás. Tollak háttérben farkasfej, nyílhegy és telihold.
*Azt hiszem félreértett valamit abban a hinni dologban amit mondtam, de annyira elkanyarodott, hogy sokáig tartott volna visszavezetni. Sebaj, reméltem lesz még elég alkalmunk ennek a témának a kivesézésére. Sok mindenben hittem, de abban pont nem, hogy minden bajomra gyógyír ha olyasvalakihez imádkozom akit nem látok és nem tudok megérinteni. Mégis hogyan segíthetne? Magamban hittem a legjobban, én tudok csak tenni azért, hogy az életem jobb legyen, keményen dolgozni, szeretni az embereket, segíteni annak aki rászorul, mert hittem abban is, hogy ha nekem lesz szükségem valakire, akkor visszakapom azt amit adtam.* -Akkor neked nagyon örülhetnek mindenhol. Szerintem megjegyezték az arcodat. A fickó akinek nem kell a negyeddolláros. *A könyököm már nem fájt, Egon viccelődése igen, persze az sem komolyan. Nem tudom miért, de úgy éreztem sosem bántana meg szándékosan, a viccei azonban mind azok voltak, szeretett bolondozni, ez volt a lételeme, e nélkül nem ő lett volna. Jól állt neki, szerettem a humorát és hiába mondtam azt, hogy fájt, valójában ez is tetszett. Persze sok volt, mert úgy éreztem a nevetéstől kilyukad az oldalam, de eddig mindig tudtam értékelni a vicceit. A könyököm megszemlélésével kaptam egy kis időt, hogy pihentessem a rekeszizmomat, egy kicsit hunyorogtam a hirtelen fénytől, de olyan gyér volt a belső világítás, hogy gyorsan hozzászoktak a szemeim. * -Nekem is….fura, hogy semmi nem látszik. *Nézegettem, de akárhogy próbáltam felfedezni egy apró, körömnyi kék foltot, sehogy sem találtam. Egon mindeközben a kormánykeréken dobolt az ujjaival, azt hittem már felhagyott a könyököm nézegetésével és le akartam húzni a pulcsit a karomon. A fűtés működött, de azért annyira nem, hogy kabát nélkül, felhúzott pulcsiujjal üljek bent. Ám Egon megérintette a tenyeremet majd az ujját lassan felcsúsztatta a karomon a könyökömig. Csiklandozott és gyorsan elrántottam de a csokoládé íze megint ott volt a számban. Most már határozottan ki tudtam jelenteni, hogy Egon érintésének köze van hozzá. De a további szavai annyira megleptek, hogy ezzel nem tudtam foglalkozni. Csak elképedtem, még az ajkaim is elnyíltak mikor kiderült mire is gondol.* -Egon! Ez nem ér, nekem tényleg fájt! Ó, te…te…te! *Belebokszoltam a vállába. Nagyon nem fájhatott neki, csak jelzésértékű volt. Mire visszahúztam a kezem, már én is nevettem, aztán igyekeztem visszabújni a kabátomba, mert működött ugyan a fűtés, de azért kabát nélkül nekem még hűvös volt. * –Rólad Egon semmi jót ha mások ugratásáról van szó………..Na ugye mondtam? Tessék. Rémes vagy! *Ezt is nevetve mondtam, hitetlenkedve ingattam a fejem. Hogyan képes ennyi hülyeség a fejébe férni, és csípőből, lazán dobálja ki. Az ajánlatra összedörzsöltem a tenyereimet, már vágytam egy kis melegre.* -Oké, benne vagyok. Otthon sokkal melegebb van, és az ágy is kényelmesebb….ha neked nem gond, ugyanis a tévém a hálóban van. *Nos, ez azért kicsit körülményes lesz, nem szoktam állandóan tévézni, legfeljebb esténként és otthon New Yorkban megszoktam, hogy ágyból nézem. Itt sem volt kérdés, persze akkor még nem gondoltam arra, hogy bárkit is meghívok magamhoz tévézni.*
Egon szélesre húzta a száját a lány megjegyzésén, bár remélte, hogy nincs úgy, ahogy mondja. Nem szerette, ha az emberek emlékeznek rá. Jobb szeretett elfeledve lenni. - Egen, az – közölte közben összepréselte ajkait. Gyanakvó tekintete és ujjainak kormányon való dobolása még csak most következett. Nagyon kíváncsi volt, miként fog reagálni a lány a gyanúsítgatásra. Amikor keze felcsúszott a könyökéig a lány elhúzta a karját, bár Egonnak nem esett ez kimondottan rosszul, jobb szerette volna, ha tűri az érintését. De sebaj, biztos kirázta a hideg, és önkéntelen reakció volt. Egon legalábbis így sokkal jobban érezte magát, mintha bevallotta volna, hogy a lány azért húzta el a karját, mert nem akarta, hogy hozzá érjen. - Aha, persze. Hiszem, ha láttam volna legalább egy aprócska sérülést. Mondjuk egy pirosabb folt is megtette volna, igazság szerint – szélesen vigyorgott, és egyáltalán nem érezte a reakcióját túlzónak. Valószínűleg ez egy teljesen hihető hozzáállás lenne, ha történetesen nem ő tehetett volna Rebecca könyökének gyógyulásáról. Bár úgy játszott, mintha egyáltalán nem zavarná a lány szimulálása és jó poénnak tudta volna csak be. Kis szerencsével, holnapra már Rebecca is úgy fogja tudni, hogy csak húzta Egon agyát. Bár ez túl szép lett volna, hogy megvalósuljon. Rebecca lendülő karja most nem érte váratlanul, valahol számított hasonló reakcióra, ezért játékosan felemelte a kezét, persze direkt úgy, hogy még csak véletlenül se hárítsa vele a lány öklét. Fájdalmat szinte egyáltalán nem érzett, csak azt, hogy valami tompán nekiütődött a vállának. - Hé – méltatlankodott fájdalmas képet vágva – ez már lehet nyolc napon túl gyógyuló lesz. Azt hiszem, fel kellene jelentselek a rendőrségen bántalmazásért – töprengett simára borotvált állát dörzsölgetve. – Bár jobban belegondolva, mégsem. Túl égő lenne ecsetelni, hogy laposra vert egy lány – grimaszolt kelletlenül. Nem is tudta, mikor érezte magát ennyire jól. A lány szavai bár nem voltak mézesmázosak, mégis a szívéig hatoltak. Legalábbis Egon úgy érezte. A nevetése is kedvére való volt. - Nem is vagyok rémes – állapította meg nevetve. – Még csak nem is növesztettem karmokat, hogy az lehessek – vigyorgott szélesen. Egy pillanatra felötlött benne, hogy megteszi. Megmutatja Rebeccának, mire képes, hogy valójában mi ő, de…nem hitte, hogy megértené. Megijedne és félelme elrontana mindent. - Jól hangzik az ágyból tévézés – vett visszább a vigyorgásból Egon. A vérfarkas, már egyáltalán nem fázott, bár lehet, hogy a lány még igen. Volt valami megfoghatatlanul romantikus abban, ahogy a Mercury Grand Marquis motorja duruzsolt, ahogy a fűtés, búgó hangját hallatta, és ahogy a rádió némán, zölden világított a kocsi műszerfalán. Egon egy mozdulattal lekapcsolta a gyér világítást, hiszen már nem volt rá szükség, és az összhatás még pompázatosabb lett. - Akkor, talán indulhatnánk is – mosolygott. – Most, hogy már tudjuk, mit szeretnénk – a legrosszabb az egészben, hogy fogalma sem volt a lány mit szeretne. Nyilván jól érezte magát vele és ez fordítva is igaz volt, de talán több is lehetne, mint puszta barátság. A hangulatfények megvoltak, egy hirtelen elcsattanó csókhoz, mégis a férfi elhessegette gondolataiból a vágyának ezen beteljesülését. Nem akarta elrontani ilyennel az estét. Meg talán Rebecca is zokon venné. Talán.
A kocsi elindult a lány háza felé, Egon pedig nem sokat beszélt, az út alatt, talán csak akkor, ha Rebecca mondott valamit. Amikor a házához értek, egy ideig nem akaródzott neki a kocsit elhagyni, de aztán kiszállt, hiszen eszébe jutott, hogy nem itt fog véget érni a napjuk. Vár rájuk egy forró tea, és egy talán dögunalom film. Persze az is lehet, hogy valami jót fognak nézni, bár inkább beszélgetett volna a lánnyal órákon át.
//Na akkor, most utánad zárjunk? Vagy még menjek be? Meg amúgy, hogy hogy választottál színt beszédhez? Nekem bejön eddig is észrevettem amúgy, csak nem tettem szóvá //
Rebecca Morgan
I. Informátor
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 36
◯ HSZ : 1060
◯ IC REAG : 965
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Bal kézfején és ujjain tetoválás. Tollak háttérben farkasfej, nyílhegy és telihold.
*Egonnak valami nem tetszett, de ez csupán pillanatnyi érzés volt és nem is foglalkoztam vele érdemben. A jó hangulaton mit sem változtatott, hiszen nevetgéltünk és viccelődtünk egymással. A gyanúsítás persze nem tetszett, de csak egy ideig míg lerendeztem magamban, hogy megint hülyéskedik és az egész nem komoly. Persze nem gondoltam azt, hogy velem kapcsolatban bármilyen színleléssel akár csak pár másodpercig is foglalkozna, szóval felkészültem egy nagy nevetésre. meg arra, hogy tettleg bántalmazom, amit aztán szóvá is tett. Ez sem volt meglepő.* -A piros folt biztosan megvolt csak kimasszíroztam időközben. *Természetesen meglepő volt, hogy az egésznek nincs nyoma sem a könyökömön, de már meggyőztem magam arról, hogy az egész csupán egy banális baleset volt és rossz helyen ütöttem meg magam. Azt viszont már komolyan vettem amit Egon mondott a saját, vélt sérüléséről. Felemeltem az öklömet figyelmeztetésképp, pont az orra előtt.* -Jelents csak….akarsz még egyet? …na igen, az tényleg égő lenne…..nem mintha meg tudnálak verni, akkor sem ha akarnálak, de nem akarlak. *A végén már csak mosolyogtam, nem vagyok olyan aki képes több percen vagy órán át színlelni vagy megjátszani bármit is ami nem ő.* -De igen az vagy, sosem igazodom ki rajtad….már csak a karmok hiányoznak, aztán magyarázkodhatok a sürgősségin, hogy miért szakadt a ruhám mintha egy eke szántott volna végig rajta. *Ezután vetettem be az ágyat. nem akartam, hogy félreértse, nem felhívás volt a részemről, tényleg a hálóban volt a tévém, ha eléggé körülnézett a nappaliban, észre is vehette a hiányát. csak figyelmeztettem, hogy mire számítson és talán burkoltan arra is céloztam, hogy a tévézésen kívül mást nem is szeretnék. Még nem. Bár eléggé közel voltam ahhoz, hogy Egonnal kapcsolatban megpendítsem a romantikus hangulat összes húrját. Másodszorra voltam vele, de imádtam vele lenni. Minderre rálapátolt még egy adaggal a helyzet, a hely és a körülmények. Főleg miután lekapcsolta a belső világítást és csupán a kinti lámpafény hatolt be a szélvédőkön keresztül, a hó pedig visszavert minden erősséget. Világos volt ahhoz képest, hogy közeljártunk az éjszakához.* -Tudjuk, eldöntöttük, szóval indulj…..ööö….na igen, ha képes vagy rá. Eltekintek a taxitól, nem foglak beárulni, hacsak nem vezetsz bele a legközelebbi hóbuckába. *Engedékeny voltam, ráadásul látszott Egonon, hogy semmi nem látszik rajta, szóval még az is lehet, hogy meg sem ártott neki a benyakalt whisky mennyiség, amibe én is besegítettem. Hazafelé elterültem az ülésben, a karjaimat összefűztem magam előtt, hogy ezzel is melegítsem magamat, alig vártam, hogy hazaérjünk a nagyi házába, amit még mindig nem a sajátomként emlegettem. Útközben felsoroltam ilyen teák állnak a rendelkezésére, hogy van kenyerem és csinálhatunk szendvicset is, de ha a csomagolt müzliszeletet részesíti előnyben, azzal is megkínálhatom. Ja meg volt otthon jégkrém a hideg, téli időre való tekintettel és egy kosár gyümölcs.*
//Nem tudom, beszélgetnék még órákon át. Talán bejöhetnél aztán megdumáljuk mit néztünk meg és mit ettünk, ittunk. Különben sem kellene már ebben a topicban lennünk. Sosem akartam beszédszínt, mert macerás, és egy sem tetszett a választékból, de a fejlécem & betűjének színe megtetszett, szóval azt másolom be. //
- Ha te mondod? – vont vállat hitetlenkedő mosollyal az arcán. Egon kellemeset derült azon, hogy a lány felemelt öklét mutogatja, és színlelt fenyegetőzést produkál. A végére már csak simán mosolygott. Egyet kellett vele, hogy értsen. Tényleg nem tudná elverni. Vagyis ütögetni tudná, meg minden, ha Egon hagyná magát, és miért is ellenkezne? De lényegében gyenge emberi kezek nem igazán tudnának komoly károkat okozni benne. Mondjuk, ha lenne a kézben kés, vagy láncfűrész, persze már teljesen más lenne a felállás, de pusztakezes formában elég esélytelennek tűnt volna. - Na, hát ezt örömmel hallom – vigyorodott el. – Mármint, hogy nem akarnál megverni. Igazából nem is nézte ki a lányból, hogy bárkinek szándékosan ártani tudna. Egon elvigyorodott a szántásos megjegyzésen annak ellenére, hogy elég kellemetlenül érintette a téma. Egy pillanatig nem is tudta hova tenni a szakadt ruhák említését. Amikor megtámad valakit akkor persze, szokott szakadni a ruha is, amint feltépi a gyomrát, de sürgősségire egyáltalán nem szokta őket vinni. Aztán jött az ágyból tévénézős rész, és Egon úgy érezte fény villant elméjében, de ugyanakkor teljesen össze is zavarodott. Biztosan nem arra akart célozni, amire Egon most gondolt. Hiszen a kocsmában pont emiatt volt kiakadva rá a lány. Akkor félreértette Egont és teljesen fel is volt rajta háborodva, most pedig szinte invitálná? Nem. Nem, ezt most csak kombinálja férfielméje. Bizonyosan arról van szó, hogy a tévés szobában csak az ágy van, és nincs benne semmiféle fotel, vagy szék. - Ó, de rendes tőled – mondta, majd Rebeccára vigyorgott. – Persze, ha véletlen ki kell majd ásnunk magunkat a hóbucka alól, van hátul ásó is – tényleg volt ásója. - Szendvics remekül hangzik – válaszolt a lánynak – a jégkrémet viszont hanyagolnám. Meg a gyümölcsöt is – nem igazán volt az a vegetáriánus fajta.
Minden rájuk támadó hóbucka nélkül elérték Rebecca házát, és már nem volt más hátra, csak kikászálódni, a mostanra már kellemesen meleggé fűtött kocsiból, és bemenni a házba. Eleinte nem akaródzott neki, de aztán csak kiszállt a kocsiból, átment a túloldalra, és ha még a lány nem nyitotta ki az ajtót, akkor udvariasan segítéségére sietett a műveletben, majd felajánlotta fájós bal kezét is, hogy a lány, esés nélkül kikászálódhasson. Bár jégfolt nem volt a közelben, de bármi megeshet, vagy bárki eleshet. Inkább nem kellene rizikózni. Egon felajánlotta a karját, hogy ha szeretne Rebecca belekarolhat. Remélte, hogy a lány élni is fog a lehetőséggel, majd elvezette a lányt a bejárati ajtóig.
//Az ajtón túl a te birodalmad vár . //
Rebecca Morgan
I. Informátor
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 36
◯ HSZ : 1060
◯ IC REAG : 965
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Bal kézfején és ujjain tetoválás. Tollak háttérben farkasfej, nyílhegy és telihold.
*Eszembe sem jutott megverni. Miért is tenném amikor szerintem ő a legjobb fazon a vidéken, akivel valaha találkoztam. Hajlamos voltam úgy tekinteni rá mint egy Fairbanks-i kuriózumra. * -Jó, csak ne szálljon a fejedbe a dicsőség. Még mindig itt van az öklöm és orrba vághatlak vele. *Amit nem akartam, szép orra volt, kár lenne érte. Bár biztosan az én csontjaim bánnák. Nem voltam sem verekedős, sem erős ahhoz, hogy bárkit is bántsak. Igaz, hogy a favágás elég jó izommunka, de azért annyira nem, hogy Hulk-ot játsszak. Az ásó megemlítéséért újabb bokszot kapott a vállába, kevésbé erőset mint az első.* -Te ásol! *Elindultunk, útközben megbeszéltük ki mit akar enni. Egonnal még ebben is remekül kiegészítettük egymást, hiszen én mostanra nem vágytam nehéz kajára, mint a húsos szendvics, viszont gyümölcsöt szívesen ettem volna, ahogy müzli szeletet is. Szóval nem fogunk összeveszni. Amikor megérkeztünk, Egon még hezitált, nem tudtam miért. Talán meggondolta magát vagy ilyesmi, mégiscsak az ágyamat ajánlottam fel neki tévézés céljából és ezen a ponton nem tudtam mire gondoljak vele kapcsolatban. Vagy az volt a gondja, hogy nem akart velem semmilyen módon egy ágyba kerülni, vagy az, hogy csak a tévézést preferáltam mint programot. Kiszálltam hát egyedül, várva arra, hogy jön vagy nem. Végül csak jött ő is és a karját nyújtotta, szóval ezt most a mindenbe való beleegyezésnek fogtam fel, belekaroltam és így értük el a ház bejáratát. A földszinti részt már ismerte, azt nem mutattam meg neki, és miután levettük a lábbeliket meg a kabátot, én visszaadtam neki a sapkáját is.* -Köszönöm, nagyon jól jött. Ha gondolod nézz körül odafent, barátkozz a házi mozi teremmel, én addig főzök teát és összedobom a szendvicseidet. Azért zöldség mehet bele? Majonéz, ilyesmi? *Az együtt főzésnek még nem jött el az ideje és gondoltam jobb ha egyedül fedezi fel a hálószobámat. Semmi oda nem valót nem találhatott, még odavalót sem. Nem szoktam széthagyni a ruháimat, sem a hálóruhámat ami mondjuk elment volna egy gyerek pizsamájának is, lévén hasonlóan a papucsomhoz, mesefigurás volt, pamut és nadrágos. Ebben a hidegben nem volt kedvem felvenni a fekete, csipkés selymet. Ha belement a nézelődésbe, én elkészítettem a vacsinkat. Neki pulykamelles szendvicset, kettőt, magamnak meg egy müzli szeletet és egy nagy adag fagyit, ha már úgy is átmelegedtem, a teához pont jó lesz. Hideg és meleg, remek párosítás. Mondjuk a fogaimnak nem fog jót tenni, de egyszer egy évben nem számít. Akár így, akár úgy, amint kész lett a vacsi, egy tálcára pakolva felvittem a hálószobába. * -Na mehet a film, bármi is legyen. *A szobában nem volt semmilyen ülőhely az ágyon kívül ami be volt vetve és le volt takarva az ágytakaróval. De persze volt szőnyeg az ágy végében a padlón, indián szőttes és oda is letelepedhettünk akár. Egonra bíztam a választás jogát.*
- Nem is tudom, az ásás női melónak tűnik – vont vállat grimaszolva. – Szóval majd én inkább koordinálom a műveletet. Az való a férfiaknak. Na, meg a sör, meg a whisky. Bár ezzel a véleményemmel lehet most egyedül maradok. Mialatt kiszállt a kocsiból, Rebecca már kikászálódott így már csak az ajtót tudta bezárni utána, de legalább a karját nyújthatta neki, hogy fellépdeljenek a lány házához. Egon már teljesen meg is feledkezett a sapkájáról, de gyorsan kapcsolt, amikor Rebecca megköszönte azt. Levette a cipőit is, mert nem akarta összesározni a lakást, meg hát az ágyba valószínű úgysem vihetné fel. - Igazán nincs mit – mosolygott szelíden. A kinti hőmérséklet után, kellemesen jól esett a ház melegét érezni. Maximum két órára hagyhatták a házat magára, és akkor még vígan ropogott a tűz a kandallóban. Ennyi idő alatt persze hűlt valamennyit, de még így is rendkívül kellemes idő volt. – Áh, nem kell zöldség, viszont majonéz és ketchup kombó nagyon jó, tudom ajánlani, de ne segítsek összedobni a kaját? – kérdezte, a lányra nézve várakozóan. Nemleges válasz esetén, viszont azt tette, amit a lány mondott neki. Gyanakvó természete azonnal fellángolt, ahogy elindult felfedezni a házat. Persze legszívesebben a kandallót molesztálta volna meg, viszont azt egyből levágná Rebecca, hogy az álmos története foglalkoztatja. Így csak egy futó pillantást vetett a sötétszürke hamura és a még itt-ott felizzó parázsra, majd felbaktatott a lépcsőn. Azért előtte tett egy apró kitérőt a tűzforrás irányába, és a mágia szagát kutatta, de semmit nem érzett, ami őrző tevékenységre utalt volna. Bár persze, ha hónapokkal, vagy akár hetekkel ezelőtt volt az álma, akkor már szinte minden nyom felszívódhatott, még akkor is, ha egy őrző mágus vetítette az illúziót a lányra. Egy vérfarkas esetében pedig valószínű jóval kevesebb nyom maradna. Mosollyal az arcán, bár kelletlenül bandukolt felfelé. - Igazán takaros ház – bókolt esetlenül, fennhangon, miközben egyre feljebb és feljebb ért. Bár legalább komolyan gondolta. Az őszinteség teljesen fontos, ha valakivel jól érzi magát. Jó, hát persze egy bizonyos pontig. Ha rákérdezne, hogy vérfarkas-e, akkor biztos, hogy hazudna neki. Bár igazán jól esne neki, ha megmondhatná az igazat, de biztos kiakadna rajta. Érzékeny orrával a ház szagaira koncentrált. Nem talált vérfarkasra utaló nyomokat. Persze nem meglepő, az illat néhány héten belül elenyészik. Főleg, ha a ház úrnője nem restell szellőztetni néhányszor. – És milyen szépen is van berendezve – jelentette ki szintén elég hangosan, hogy Rebecca halhassa, amit mond. Nem volt nehéz megtalálni a lány hálószobáját, az illatkoncentráció ott volt a legerősebb, ennek ellenére Egon körbetekintett az egész felső szinten. Óvatosan nyitott be mindenhová, és apró árulkodó jelek után kutatott. Léptei zajmentesek voltak és puhák, lévén, hogy zokniban volt. Remélte, azért nem fog rálépni egy árulkodós, nyikorgós részre, bár végül is a lány valószínű nem venné zokon, hogy körbetekint a csodás házikóban. Egyébként is azt mondta, hogy nézzen körül odafent, ráadásul azt már korábban megtárgyalták, hogy Egon nem tolvaj. Végül azonban semmiféle gyanús szag nem ütötte meg az orrát, és bár örült neki, sajnálta, hogy még mindig semmit sem tud a Rebeccát ért illúzió hátteréről. Bement hát a hálószobába és körbenézett és körbe is szimatolt, hátha talál valamit a lány illatán kívül, de semmiféle élőlény szagot nem tudott elkülöníteni. Egon leült az ágyra és várakozva dobolt a combján. Végül meghallotta a lány lépteinek a zaját, és megérezte a vacsora íncsiklandó illatát is. Egon gyomra alig hallhatóan megkordult, amikor a lány betoppant a kajával. - Finomnak tűnik – mondta mosolyogva. – Hol gondoltad, hogy megegyük? – nézett szét tanácstalanul a bevetett ágyon ülve. Persze neki nem voltak aggályai az ágyban való evés miatt, de lehet Rebecca zokon venné, ha bemorzsáznák. – Jaja, csak ne művészfilm legyen.
//Azért nem muszáj nagyon rövidre fogni //
Rebecca Morgan
I. Informátor
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 36
◯ HSZ : 1060
◯ IC REAG : 965
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Bal kézfején és ujjain tetoválás. Tollak háttérben farkasfej, nyílhegy és telihold.
-Fenéket! Ja persze, csak néznéd mi? Megint. *Erről már egyszer beszélt, akkor is női melónak tartotta az ásást, igen, a medencéről beszéltünk és nyárról.* -Ezzel most egyedül. *Odabent a házban még kellemes meleg volt, persze nem olyan mint amikor elindultunk, de jó volt a ház szigetelése és vastagok a falak. Ráadásul nem volt túl nagy ház, könnyű volt befűteni. Igyekeztem jó házigazda lenni, de természetesen elfelejtettem Egonnak papucsot adni, pedig volt néhány, amolyan vendégpapucs, semmi komoly, épp csak egy puha talp meg felsőrész. Az viszont ott maradt a kabátok alatti kisszekrényben. Az enyém fent volt a hálószobában, rendszerint csak reggel használom amikor még hűvös a padló, illetve este fürdés után. Egyébként fent marad a lüke varázsló ikrem, így én is maradtam a meleg gyapjú zoknimban.* -Ketchup az nincs, de majd kétszer annyi majonézt kapsz. …..és nem, köszönöm. Gyorsan megy. Nyugodtan nézz körül és helyezd magad kényelembe. *Nem azért, de nem reméltem, hogy hamar készen leszünk a vacsival ha Egon is besegít, gyorsan elkészítettem a szendvicsét és amíg a teavíz felforrt, tettem néhány darab fát a kandallóba. fent is az van, mellette odakészítve egy kosárnyi fa, hogy kitartson reggelig. A házban enyhe citrom és jázmin illat lengedezett, fent a háló és a fürdő közötti kicsiny előtér be volt rendezve amolyan ejtős kuckónak. A boltíves ablak alatt szőnyeg, babzsák fotel – egyébként az egyetlen új bútor a házban – és néhány párna tette kényelmesebbé az ejtőzést.* -Köszönöm, de minden a nagyié volt és gyanítom, hogy ugyanígy volt berendezve. *Még a konyhából kiabáltam némi edénycsörömpölés közepette, a hangja irányából arra következtettem, hogy már odafent van. Nem voltak titkaim és szerettem ha a barátaim otthon érzik magukat nálam, lassan belaktam a nagyi házát és a lelkemben is elfogadtam, hogy az enyém. Büszke voltam rá, amellett szerettem is, minden egyes apró kis díszt, szőnyeget, faliszőnyeget. A kedvencem a hálószobában volt az ágy felett, indián szőttes, mi más, és valamilyen rituálét ábrázolt. Mintha Killian azt mondta volna, hogy vadászat előtti szertartás. Amikor itt volt nálam, a hálószoba volt csak berendezve, a többi bútort mind ő vitte le, akkor nézett körül és látta meg a faliszőnyeget. Ezen kívül még volt egy álomfogó is az ágy felett, azt még én készítettem New Yorkban, és amikor eldöntöttem, hogy itt maradok, elküldettem a barátnőmmel a többi holmimmal együtt. Egont az ágyon ülve találtam, lévén más ülőalkalmatosság nem volt a szobában, csak egy szőnyeg. Reméltem, hogy ízleni fog neki a szendvics ketchup nélkül is.* -Tudod a ketchup paradicsomból van, és zöldség. Biztos, hogy nem kérsz bele? …nekem mindegy, ahol neked kényelmesebb. A tálca a tiéd. *Elvettem a magam bögréjét , a müzliszeletet és egy másik bögrébe szedett fagyimat. Egonnak maradt a maga teája és a szendvicsei a tálcán, nyugodtan morzsázhat. Ha Egon az ágyat választotta, akkor mindent az éjjeliszekrényre tettem és bekapcsoltam a tévét.* -Nem fázol? tehetek a tűzre még egy kis fát ha gondolod. Egyébként jó étvágyat….lássuk mit találunk. *Leültem az ágyra és kinyújtóztattam a lábaimat, a háttámlának dőlve kapcsolgattam a távirányítót.*
- Hát, gondoltam – vigyorgott Egon. Bár szívesen nézett volna végig egy női erőemelő világválogatottat, ahogy kiásnak egy ház alapot. Biztosan pazar látvány lehetne. A ház igen kellemes volt, és bár Rebecca nem tartott igényt a szolgálataira a kaja elkészítésében, azért Egon nem keseredett el. - Jól van – mosolygott kedvesen -, ha nincs, hát nincs, de nem muszáj kétszerannyi majonézt emiatt beletenni. Mialatt felfedezte a fenti részt, távolsági beszélgetést folytatott a lánnyal, aki valahogy minden bókot a nagyanyja ízlésére hárított át, persze biztosan értékelte ettől függetlenül Egon igyekezetét. A hálószoba szépen volt berendezve, bár a faliszőnyeg régi darabnak tűnt, és valahogy Egon nem is értette mi folyik rajta. Talán buliznak rajta a népek, de az is lehet, hogy épp most üldözik el a kicsit vörösebb bőrű társaikat a törzsből. Az ágy felett, valami fura szerkezet lógott, bár nem tűnt túl nehéznek, azért Egon remélte, hogy nem fog a fejére pottyanni tévénézés közben. Rebecca felhozta a tálcát, majd próbálta rávenni egy kis paradicsomra, és érveit igen logikusan fel is építette, de Egon ellenállt. - Köszi, nem, a ketchupot szeretem, de a zöldségért nem vagyok oda. Persze megenném, ha nem lenne más választásom, de ha lehet inkább kihagyom. Te nem eszel szendvicset? – kérdezte, amikor meglátta, hogy a finomnak tűnő ételt neki adja tálcástól, míg a lány valami etiópiai kaján próbál tengődni. A fagyi mondjuk segített valamit az összképen. - Mindkettő az enyém? – gondolta persze, hogy igen, hiszen megkapta az egész tálcával, de azért inkább megkérdi mielőtt Rebecca rászólna, hogy az nem csak az övé. Gyomra megkordult a finom illatok egyvelegére, és már a nyálkiválasztódás is megindult a szájában. – Farkaséhes vagyok – jelentette ki, és ha most egy buta libával lenne együtt, elgondolkodott volna rajta, hogy milyen kedvező lehetősége is lenne ebben a pillanatban, sokkal ínyencebb falatokhoz jutni. De mivel Rebecca értelmes és vicces lány, így Egonnak ez az eshetőség meg sem fordult a fejében, talán csak mélyen, nagyon mélyen sötét lelkének legbelső zugában. - Szerintem az ágyon maradnék, elég kényelmesnek tűnik, persze, ha nem szeretnéd, hogy összemorzsázzam, a padló is jó választásnak tűnik – azért remélte, hogy nem küldi a lány le a földre. Majd megpróbál óvatosan enni, hogy minden apró morzsa a tálcán maradjon. - Nem, nem fázok, köszi – mondta és gondolatban már be is falta a szendvicseket. A bögrényi teát kicsit egyensúlyozva tartotta a lábain heverő tálcán, és elnézett a lány felé. Az óvatos kajálás persze nem ment neki, mivel nagyjából két falatra ette meg az első szendvicset, és másodikat pedig háromra. - Ez nagyon finom volt, köszi – mondta őszintén, majd leöblítette a szendvics maradékát a teájával. A tálcával tanácstalanul a lányra nézett, aki pont ebben a pillanatban használta az éjjeliszekrényt tartóeszköznek, és Egon úgy látta, még egy tálca is simán odaférne, így szépen a maradék helyre tette azt. Rebecca elnyújtózott és az ágy háttámlájának dőlt, amire Egon elmosolyodott. Szerencsére új zoknit vett fel, mielőtt eljött a lányért, ezért minden lelkiismeret furdalás nélkül követte a lány példáját. Az ágy elég széles volt, hogy ne kerüljenek kényelmetlenül közel egymáshoz, és Egon igyekezett is úgy elhelyezkedni, hogy legyen köztük vagy kétlábnyi hely. Rebecca kereste a megfelelő csatornát, közben Egon a fura szerkezetet bámulta, ami az ágy felett lógott. Nem bírta ki, hogy ne kérdezzen rá, hogy mi lehet az. - Az mi amúgy? – fejével bökött a szerkezet felé.
//Helyes //
Rebecca Morgan
I. Informátor
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 36
◯ HSZ : 1060
◯ IC REAG : 965
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Bal kézfején és ujjain tetoválás. Tollak háttérben farkasfej, nyílhegy és telihold.
*Bármit is mondtam a házról, azért büszke voltam rá, ugyan tényleg minden a nagyié volt, le sem tagadhattuk volna, hogy rokonok vagyunk, mégpedig igen közeliek, ugyanis nagyon hasonlított az ízlésünk. Szerettem a régi dolgokat, ha nem lett volna bútor a házban, minden bizonnyal régi, használt bútorokkal rendeztem volna be, olyanokkal amelyeket az ember nem egy garázsvásáron talál hanem antik boltban. Kopott, telve az évek illataival, történeteivel, ahol van egy apró szakadás és lehet róla elméleteket gyártani, hogy mi történhetett. Nem az én világom a mai modern stílusirányzat amiről azt mondják a fiatalok kedvence, csillogó króm és hűvös színek, kontrasztok. A New York-i lakásomban is inkább a sötétebb tónusok voltak dominánsak, barna, antik pácolású bútorok, meleg színek voltak jellemzőek. Itt semmit nem változtattam meg, nem véletlenül. Egon kérésére nem tettem kétszer annyi majonézt a szendvicsébe, de nem is sajnáltam belőle. Én már ilyenkor nem szoktam nehéz ételeket enni, és a szendvics hússal az volt. Persze a fagylalt sem fogyókúrás csemege, de szerencsére erre nem kellett sosem figyelnem, viszont könnyű volt a müzliszelet pedig remekül kiegészítette a filmnézéshez.* -Rendben, nem erőltetem. Ha nem kérsz, akkor nem kérsz.....nem, nekem ez már túl nehéz éjszakára, szóval mindkettő a tiéd. *Mosolyogtam a kérdésén, a hangszínén nem különben, volt benne némi remény arra, hogy igent mondok. Ismertem a férfiak étvágyát, merénylet lett volna egyetlen szendviccsel kiszúrni Egon szemét, így elől hagytam a hozzávalókat, hátha kér még. * -Azt gondoltam, annyi whisky után én is az lennék. Remélem ízleni fog. *Mivel már eleve az ágyat ajánlottam fel az ejtőzésre és filmezésre, nem másítottam meg a szavamat. Bár én magam nem szoktam az ágyban enni, mert ahhoz reggel újra vissza kellene sétálnom a konyhából a szobába, este pedig nem szeretném bent hagyni reggelig a maradékot, megint csak sétálnom kellene, most kivételt tettem. Bíztam abban, hogy Egon képes felnőtt módjára enni,ha meg, akkor majd rendet rakok utána. Ez legyen a legnagyobb gondom a vendéglátásával.* -Akkor maradj nyugodtan...nem, ne egyél a földön. *Félhangosan kuncogtam. Egon udvarias volt de cseppet sem jött zavarba. szerettem volna remélni, hogy ez annak a jele, hogy kezd kialakulni kettőnk között valami kapcsolat. Egyelőre mindegy volt milyen, csak legyen. bár azt nem tagadhatom le magam előtt, hogy a remek humorán, a tájékozottságán és a hasonló érdeklődési körén túl, tetszett is mint férfi. A kandalló maradt hát úgy ahogy a távozásunkkor hagytam, de a tévével és a magam vacsorájával még elszöszmötöltem, mire letettem magam az ágyra, Egon már végzett is a szendvicseivel. Az üres tálcáért nyúltam, le sem tagadhattam volna, hogy meg vagyok lepődve, de mulattatott Egon habzsolása. Mielőtt még letettem volna magam azért felkészültem, hogy lesz még egy utam a konyhába.* -Ejha! Ez gyorsan ment. Rendesen megrágtad? Kérsz még? Szívesen csinálok neked, látom tényleg éhes vagy. *Amennyiben Egon kér még, néhány rövid perccel eltolódik a tévézés amíg elkészítem neki az újabb két szendvicset. így vagy úgy azért sikerül nekem is kényelembe helyeznem magam és őszintén, nem a zoknija érdekel. Leginkább a filmkeresés köt le ezekben a pillanatokban, a vacsimhoz csak akkor nyúlok ha már megtaláltam a megfelelőt. Egon kérdésére azonban önkéntelenül is felnézek az álomfogómra.* -Álomfogó, vagy álomcsapda. Elűzi a rossz szellemeket, csapdába ejti a démonokat. Az indiánok hittek benne....azt hiszem én is hiszek benne. Én készítettem egy leírás alapján. Tudod kell lennie benne valami személyesnek is, ezért nem lehet csak úgy bárkinek elkészítenie. Amit a szuvenír boltokban árulnak azoknak semmi értelme, csak egy szép dísz. *Örültem, hogy érdeklődik, közelebb vitt minket egymás megismeréséhez, azon felül a kérdése adott egy ötletet vele kapcsolatban, de ezzel majd máskor foglalkozom. Találtam egy csatornát ahol egy régi háborús filmet játszottak, csak pár perce kezdődhetett el, szóval a mai akciófilmekkel szemben ez volt a legjobb választás.* -Híd a Kwai folyón? Már láttam, de ez egy örök klasszikus. Te láttad már?
//Most ebben a pillanatban ez a film jutott eszembe //
Egon örült a lány válaszának. Persze megértette volna, ha csak egy szendvicset kap, de azért kettő mégiscsak jobb, mint egy. - Köszi – vigyorgott, majd elhelyezkedett, hogy ne szórjon semmit a paplanra lehetőleg. Egon nem is emlékezett már, hány pohárka whiskyt ivott. Talán kettőt, vagy hármat? Esetleg ötöt? Fene tudja, nem igazán számolta, mivel túl jól érezte magát Rebeccával ahhoz, hogy azon pörögjön, hányadik poharat önti már le a torkán. - Ha az íze olyan jó, mint az illata, akkor nyert ügyem van – hangzott Egon bókolós válasza, igaz teljesen őszintén mondta, mivel az illata alapján nagyon finomnak tűntek a szendvicsek. - Oké – vont vállat vidáman és felkészült, hogy szépen, kulturáltan és legfőképpen óvatosan neki kezdjen a vacsorának. Persze inkább volt elnyelés, mint falatozás, de legalább annyi előnye megvolt, hogy így nem szóródott annyira a morzsa szanaszét. Nem számolta a másodperceket, de nyilván nem volt fél perc mire mind a két szendvicset eltüntette. Bár gyorsan felfalta őket, az ízüket tökéletesen fel tudta fogni. A majonéz remek összhangban volt a felvágottal, bár lehet ketchuppal ízletesebb lett volna, de Egon egyáltalán nem panaszkodhatott miatta. - Hogyne, minden egyes falatot – bólogatott, miközben száját törölgette kézfejével. Látta Rebecca mozdulatát és oda is adta neki a tálcát, bár nem tudta miért, hiszen nem akarta a lányt még egy adag kajáért leugrasztani. Bár még éhes volt, remélte, esetlegesen megkorduló gyomra nem fogja elárulni hazugságát, amit igyekezett épp elhitetni vendéglátójával. – Nem köszi, teljesen jól laktam – hazudta könnyedén. Persze ez jótékony, kegyes hazugság volt, amiért egyáltalán nem érzett bűntudatot. Elfért volna még benne ugyanez a mennyiség, de nem szerette volna Rebeccát tovább ugráltatni. Bőven elég volt, hogy kiszolgálta egyszer. Hallgatta a lány válaszát kérdésére, és azon kapta magát, hogy mosolyog. Bár nem igazán hitt a szellemekben és démonokban, de hirtelen rájött, hogy Rebecca úgy tudja hisz bennük. Talán tudnia kellett volna, hogy mi ez, ha már úgyis amatőr szellemvadász, de ezt elcseszte, viszont a lány nem tette szóvá. Persze az is előfordulhat, hogy nem evidens minden szellemvadásznak, hogy mi az az álomcsapda. Na, igen, jó lett volna utána nézni valamilyen szinten a szellemvadászok hiedelem világának, ha már ilyen marhasággal terelte el Rebecca aggodalmait a házával kapcsolatban. - Óh, hát nyilván csak a szobára korlátozódik az álomcsapda hatásfoka – igazából kérdezhette volna is, de lényegében kijelentés hangzott el a részéről. Aztán nem is folytatta mondandóját, pedig ki akarta fejteni, hogyha itt aludt volna el, a nagyi nem jött volna álmában, hogy megmutassa mit rejt a kandalló. Bár persze az álomcsapda lehet nincs hitelesítve hozzátartozók ellen, meg az is lehet, hogy azok nem gonosznak számítanak. Legalábbis Rebecca szerint biztos nem, és ezért is nem folytatta, amibe belekezdett. Még a végén a lány úgy érezné, Egon Rebecca nagymamáját valami gonosz szellemnek tartja. Pedig a vérfarkas mindennek tartotta a látomás előidézőjét, épp csak szellemnek nem. A gonoszsággal persze nem vitatkozott volna. Gondolataiból a lány szavai ugrasztották ki, aki úgy tűnik talált valami érdekeset. Sok régi háborús filmet látott már, de ez nem volt köztük. - Még nem – válaszolta őszintén. – De már hallottam róla, és úgy tudom igen jó. Remélem nem vagy olyan, aki spoilerezik filmnézés közben. Nem szeretném előre tudni, hogy kinyeri meg a második világháborút – vigyora egyértelművé tehette, hogy csak tréfál.
//Teljesen jó //
Rebecca Morgan
I. Informátor
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 36
◯ HSZ : 1060
◯ IC REAG : 965
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Bal kézfején és ujjain tetoválás. Tollak háttérben farkasfej, nyílhegy és telihold.
*Reméltem, hogy ízleni fog neki a szendvics, bár a saját ízlésem szerint fel tudtam volna dobni ennél sokkal jobban, de nem kért zöldséget. Úgy tűnik igazi ragadozó ebből a szempontból, az is lehet, hogy a kenyér is útban volt neki, de nem szolgálhattam egy fél sült ökörrel. A bókolása és a reménye őszintének tűnt, megnyugodtam, hogy jó lesz a szendvics, ha nem is vagyok fanatikus húsevő, azért még én is szeretem és ami a szendvicsben volt azt is én készítettem. Rendszerint nem tudok olyan keveset venni, hogy hamar elfogyjon, így mindig van hideg sültnek való amit a saját ízlésem szerint fűszerezek be és a grillen sütöm meg. Na nem kinti grillen, szén felett. Az egyetlen új dolog a konyhában az elektromos grillező volt , a sajátomat nem hozathattam el New Yorkból, ezért kénytelen voltam venni egyet, mivel csak ilyen formában fogyasztom a húst és a kandalló tüze felett nem igazán lenne jó ötlet nyárson sütni. Nem sokkal később már nem is volt a szendvicsekből semmi néhány morzsán kívül, ezek szerint finom volt. Nem is értettem hogyan tud ilyen gyorsan enni, az sem tűnt fel, hogy anyásan vagy nagyisan aggódva rákérdeztem, hogy rendesen megrágta-e. az viszont feltűnt, hogy a kezébe törli a száját, a fenébe is, nem hoztam fel szalvétát? Pedig kikészítettem. Elpirultam zavaromban, roppant kínos volt, hiszen mindig is jó vendéglátónak tartottam magam, erre tessék, se papucs se szalvéta. Az éjjeliszekrényem fiókjából kaptam elő egy papírzsepit, hogy mentsem ami menthető, és felé nyújtottam.* -Ne haragudj, a szalvéta….lent maradt, annyira röstellem. Tessék. *Persze ha kért volna még szendvicset, akkor már nem felejtettem volna el, de Egon biztosított arról, hogy jóllakott én meg elhittem neki. Szívesen hoztam volna még ha kér, ezért nem is pakoltam el semmit.* -Örülök, hogy ízlett, egészségedre. *Letettem magam én is az ágyra, nem figyelve arra milyen távolságban vagyok tőle, igazából az ilyen dolgok nem érdekeltek, felnőttek vagyunk, mindketten tudjuk hogyan kell viselkedni és Egon nem az a fajta volt akitől arra számíthattam, hogy rám veti magát. Idétlen humora volt amit kedveltem, de sosem tett semmilyen pikáns vagy ízléstelen megjegyzést és ezt becsültem benne. Az álomcsapdás kérdése nem keltett bennem gyanút, nem hiszem, hogy minden szellemvadásznak ismernie kellene a különböző kultúrák hiedelmeit, szívesen tovább magyaráztam.* -Azt nem tudom mekkora távolságban hatásos, erről nincsenek feljegyzések, de hát általában az emberek az ágyukban alszanak és az álomcsapda a fejük felett lóg. Mindenképpen csak egy személyhez kötődik, tehát gondolom elég ha csak a szobára korlátozódik, ha valóban így van. Mindenkinek van aurája, ez lehet kisebb, nagyobb, erősebb, gyengébb és a tárgyaknak is van, legalábbis a nem közönséges tárgyaknak. Az álomcsapdának is van, biztosan meg lehet növelni a hatásfokát de ahhoz már talán egy sámán kellene. Ennek majd utánanézek. *Egon megjegyzése miatt rájöttem, hogy kevesebbet tudok a témáról mint gondoltam, ezen pedig sürgősen változtatni kell. Persze nem akartam most kiugrani az ágyból és elrohanni a könyvtárba, de csak napok kérdése és kiegészítem Egon érdeklődésének körét. A kis értekezésünknek aztán a film vetett véget, végre találtam valamit ami nem művészfilm és nem lő agyon egy egész hadsereget egyetlen ember.* -Jaj Egon, hihetetlen vagy. Nem mondom el mi lesz a vége, de azt nem garantálom, hogy nem lesz előre reakcióm a kedvenc jeleneteim előtt. *Én nem csak vigyorogtam hanem hangosan kuncogtam, ledobtam kettőnk közé a távirányítót és most vettem kézbe a fagyimat. Tudom, nem egészséges és nem is célszerű filmnézés közben enni, de nem túl gyakran tettem ilyet, most viszont jól éreztem magam és ehhez hozzájárult némi lazítás is. A második kanál után Egon felé nyújtottam a tálkát és a kiskanalat, hogy megkínáljam a kedvenc édességemből, de nem szólam mert nem akartam belebeszélni a filmbe. Szerettem a régi filmeket, a színészeket. még ha nem is nagyon követte a történelmi hűséget, ez akkor is jó film volt. Remek karakterek, akiknek nem csak a szája járt hanem mondanivalót is hordoztak. *
//szuper felőlem ugorhatunk a film végére is, rád bízom. //
Egonnak egyáltalán nem tűnt fel a szalvéta hiánya, ösztönös reakcióból törölte meg kezével a száját és egy pillanatra értetlenül is nézett a lányra, hogy miért nyújt felé zsebkendőt, hiszen nem kell kifújnia az orrát. Rebecca szavai azonban világosságot csepegtettek néha elborultan sötét elméjébe, elmosolyodott, és átvette a papírzsepit. - Köszi – mondta olyan kedvesen, amennyire csak tudta -, de igazából nem vettem észre a hiányát – vigyorodott el. A szendvics íze még a szájában volt, és nem is igazán akart ezen változtatni, de azért csak leöblítette egy kis teával a vacsoráját. Már csak azért, hogy sűrű nevetések közepette ne kellejen Rebeccának szendvics maradékkal találkoznia Egon fogsorán. Biztosan nagyon kiábrándulna akkor belőle. - Óh, értem. Hasznos szerkezetnek tűnik rémálmok ellen. Mondjuk nekem általában nincsenek rossz álmaim. Amúgy léteznek még sámánok? – kérdezte mosolyogva, bár ez most csak kamu tudatlanság volt, hiszen tisztában volt vele, hogy az ősi kultúrák még mindig hisznek olyan fickóknak, akik a szemgolyójukat befelé képesek fordítani és elhitetni egy törzzsel, hogy a szellemek kiválasztottjai. Azok meg aztán egész életében ellátják, mert nem akarják a szellemeket magukra haragítani. Persze a mágiában hitt, hiszen saját vérvonala is hasonlatos a gyógyító mágiához, amit az őrzők is képesek használni. Persze fogalma sem volt, hogy ezt miképpen tudják elérni, de ez ritkán is foglalkoztatta. A lényeg, hogy távol maradjanak tőle, és lehetőleg semmiféle tartósabb kapcsolat ne legyen közte és az őrzők között. - Hát az még belefér, de nem szeretek olyanokkal filmezni, akik minden szereplő halálát előre felkonferálják – vigyorgott újfent, és bár túlzottan nem vette zokon az ilyet, azért a film összhatásából sokat elvehet, egy ilyen túlbuzgó egyén. Igazából Rebeccáról ezt nem nagyon tudta feltételezni, viszont így biztosan nem fogja ellőni a poénokat. Legalábbis Egon szívből remélte. Rebecca a férfi felé nyújtotta a tálkát és a kanalat. Egon igazából el szerette volna utasítani, viszont kedvére való volt egy kis közös fagyizás, így inkább elfogadta a felajánlott evőeszközt és bár csak módjával, de azért ő is kanalazgatott, mialatt nézték a filmet, ami már több mint fél évszázados volt.
Két óra és negyven perc úgy siklott tova, mintha csak egy másfél órás játékfilmet néztek volna. A cselekmény izgalmas volt, annak ellenére is, hogy akciójeleneteket csak módjával vonultatott fel a film. Nicolson ezredes kitartása pedig gyönyörködtette Egont, és büszkesége csak nőtőn-nőtt hazája iránt. Nem akarta, hogy a hidat felrobbantsák, ami brit katonák verejtéke és vére árán lett felhúzva, és ami páratlanul szépre sikeredett. Szurkolt az ezredesnek, hogy vágja el a kábelt, de sajnos rossz döntést hozott. Elvezette a robbantás fészkéhez Saitot, ami miatt a japán ezredes halálát lelte, valamint saját maga is. Végül azonban rájött tévedésére és bár nem sok beleszólása volt, mivel ráesett a detonátorra, azért csak teljesítette hazája óhaját, és felrobbantotta a hidat, amin heteket dolgozott. Az utolsó képsorok felemelőek, ugyanakkor szomorúak is voltak. Hosszú évtizedek óta ismét tiszteletet érzett az emberi faj, és hazája, a Brit Birodalom iránt, ami persze már régen nem birodalom. - Isten óvja a királyt – suttogta a film végén, ahogy a szereplők listája gördült alulról felfelé. Persze tisztában volt vele, hogy már a múlt század közepétől II. Erzsébet uralkodik Angliában, ettől eltekintve, amikor ő utoljára hazája honpolgára volt, még IV. Vilmos ült a trónon, és előtte is férfi volt az uralkodó, így gyermekkora felkiáltása csendült fel elméjében, amit suttogva kiejtett a száján. - Nem tudom, hogy maradhatott ki ez a film az életemből – mondta, halkan, mintha inkább csak saját magának címezné, majd felerősítve folytatta. – Köszönöm az élményt, nélküled nem valószínű, hogy valaha megnéztem volna.
//Az utolsó mondat neked is szólt, bár remélem enélkül is magadra vetted volna //
Rebecca Morgan
I. Informátor
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 36
◯ HSZ : 1060
◯ IC REAG : 965
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Bal kézfején és ujjain tetoválás. Tollak háttérben farkasfej, nyílhegy és telihold.
*Tényleg kellemetlenül éreztem magam amiért lemaradt a szalvéta a tálalásból, de Egon – ha jóindulatból is – nem tette szóvá amit örömmel vettem. Rámosolyogtam de azért rátukmáltam a zsepit, csakhogy magamat megnyugtassam, legalább az kéznél volt.* -Nekem sincsenek rémálmaim, de ki tudja, hátha már szükségem volt rá de észre sem vettem. Akkor viszont működik. Sámánok? Öööö…..*Bizonytalan voltam ebben a kérdésben. A mai világ felfogása szerint régen sem voltak sámánok, csak jól megkomponált rituálék, melyek azt hitették el az emberekkel, hogy léteznek. Ám én úgy voltam vele, hogy igenis léteztek különleges emberek, különleges intuíciókkal, amit más nem értett meg. Hogy manapság voltak-e olyanok akik hasonló képességgel rendelkeztek, azt nem tudhattam, az emberek felfogás módja a modern világban egészen más volt mint régen. Azt sem gondoltam, hogy nem léteznek…*-Talán igen, csak nem tudjuk róluk, hogy azok. Lehet, hogy ők maguk sem tudják magukról. *Sok knyvet olvastam már el és köztük voltak egészen furák is, régi korokról, hiedelmekről, hagyományokról és persze a boszorkányságról is, minden ilyesmi nagyon érdekelt, hogy hittem-e bennük vagy sem az attól függött mennyire meggyőzőek vagy milyen komoly hátterük volt a bizonyításra. Amióta Fairbanks-be jöttem és történt velem néhány fura dolog, kezdtem bizonytalanabb lenni mint amennyire addig voltam és nem tudtam őszintén kimondani azt, hogy nem, nem léteznek és nem hiszek bennük.* -Majd befogom a számat az izgalmas részek előtt. *Reméltem, hogy ezzel megnyugtatom Egont. Alkalmasint hajlamos voltam ünneprontó lenni, de nem szándékosan, csak lelkesedésből, de megfogadtam, hogy Egonnak nem lesz oka panaszra. A közös fagyizás csak emelte a filmezés fényét. A film alatt igyekeztem nem elrontani a szórakozását, bár akadt néhány olyan pillanat amikor már nem volt sem fagyi, sem müzliszelet és a történet izgalmasra kerekedett. Olyankor mindkét kezemet a számra tapasztottam, s csak annyit tudhatott ebből, hogy megint történni fog valami amire nem számít. Lényegében véve jó kislány voltam egész idő alatt, s mivel már láttam a filmet nem egyszer, gyakran Egont néztem közben, mert kíváncsi voltam hogyan reagál a történetre, hogy tetszik-e neki a film amit véletlenül sikerült elcsípnünk. Igazából szerencsénk volt, hogy nem valami bóvlit adtak le pont akkor amikor filmezésre adtuk a fejünket, elrontotta volna az amúgy remek estét. Nekem sok mindent mondott a film, bár biztosan nem így történt pontosan, de nyomot hagyott bennem az emberi sorsról, az önzetlen áldozatról, lojalitásról a barátságról és a kötelezettség tudatról.* -Ámen. *Nem tűnt fel, hogy királyt emleget, abban az időben VI. György uralkodott s gondoltam rá utalt az áldással. Elmosolyodtam, láthatóan tetszett neki a film aminek nagyon örültem. Nem akartam rossz hangulatban elválni tőle az est végén. * -Szívesen, de nem rajtam múlott. Szerencsénk volt, hogy épp ezt adták. Én pedig köszönöm, hogy megnézted velem. Nekem is élmény volt látni, hogy élvezed. Hozzájárultam hát a kulturális fejlődésedhez. *Persze csak ugrattam, Egon értelmes, okos férfi nem valószínű, hogy nekem köszönhető bármi is amire tréfából utaltam.*
//Hűűű, ha nem írod ide az offot, nem vettem volna magamra. Tényleg nem láttad és és tényleg megnézted és tényleg tetszett? Szuper, csodás :tánc: //
- Logikus elgondolás – nevetett fel könnyedén, részben a lány fifikás válaszán, másrészt szavainak elhalásán, ahogy a sámánoknál hirtelen megakadt. Nem hitte, hogy Rebeccát pont ez a kérdése fogja fennakasztani. Viszont hamarosan megformálta véleményét a témával kapcsolatban és Egon úgy érezte egyet tud érteni az elhangzottakkal, valamennyire. - Meglehet, elvégre sok mindenki nem tud arról, mi lakozik a belsejében – az utolsó pár szónál elnyújtva szólt, és beszédét is lelassította. Hangja elmélyült, valamint jelentőségteljesen a lányra nézett, felhúzott szemöldökkel. Ezután visszafordult a tévé felé, és normális tempóban folytatta. – Persze, szerintem sokan csak kamuznak, akik sámánnak mondják magukat, és persze lehet köztük néhány, aki képes a szellemvilággal való kommunikációra. Az elgondolás mindenesetre felettébb lenyűgöző lenne, legalábbis egy amatőr szellemvadász szemében mindenképp. Egon elvigyorodott a lány kijelentésén. - Oké, ez is teljesen rendben van még – válaszolta, majd fészkelődött egy keveset, hogy kényelmesebb pozícióban tudja végig ülni - vagy feküdni, nem is volt benne biztos, ez most melyiknek számít – azt a másfél órát, amit a film tartogathat számára. Persze saccolása irtó nagy tévedés volt, technikai téren legalábbis, viszont érzetre egyáltalán nem tűnt, több mint két és fél órásnak a film. Az akciójelenetek persze elég sutára sikeredtek, de ezt szinte fel sem fogta, hiszen lekötötte a film látványa, mondanivalója és a főszereplők játéka. A Nicholson ezredest alakító színész fényévekkel jobb teljesítményt nyújtott itt, mint a Csillagok háborújában Obi-Wan Kenobiként. Úgy látszik meghallotta Rebecca a suttogását, és vagy szolidaritásból, vagy egyéb megfontolásból, amit Egon nem tudhatott, támogatását fejezte ki a héber eredetű szóval. - Úgy legyen – ismételte, miközben szelíd mosollyal a lány felé fordult, és aprót biccentett irányába. Akármi is volt a motivációja jól esett neki, hogy nemzetének támogatást nyújt, még ha csak ezt egy egyszerű szóval tette is. - Évekig hálás leszek érte – bár hallotta a lány hangjában a komédiát, úgy érezte ennek ellenére azért tényleg hozzájárult kultúrájának fejlődéséhez. – Egyébként pedig te állítottad meg a tévét itt, simán keresztül tekerhetted volna, de nem tetted. Így láthatod, hogy rajtad is sok múlott – mosolygott, és a lányt figyelte. Az órára pillantott, és szája lekonyult egy keveset. - Sajnos azonban úgy tűnik, elég későre jár. A szomszédok biztosan elkezdenének pletykálni, ha tovább maradnék. Örültem az estének. Én…szeretném megismételni, mihamarabb, persze csak ha neked nem gond – állát és fejét kissé lehajtotta, és mint, aki szégyenlős úgy nézett Rebeccára. Mikor (ha) megindultak felkapta a tálcát, rápakolta a bögrét és a fagyis tálkát, habár nem segített a kaja elkészítésében, legalább valamiben hasznossá tehetné magát. – Megengeded, hogy elmosogassak?
//Tényleg, tényleg, tényleg . Nagyon jó film volt, és marhára drukkoltam, hogy ne robbantsák fel a hidat. Ennek ellenére jó lett a vége, és a híd felrobbantását is el tudtam fogadni aztán.//
Rebecca Morgan
I. Informátor
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 36
◯ HSZ : 1060
◯ IC REAG : 965
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Bal kézfején és ujjain tetoválás. Tollak háttérben farkasfej, nyílhegy és telihold.
*Nos, a sámánoknál tényleg elakadtam. Rengeteget olvastam róluk, főleg miután tudomást szereztem a nagyimról és az őseimről. Ki ne lett volna kíváncsi ilyen nagyszerű ősökre? Amúgy is oda voltam a különleges kultúrákért és hagyományokért, a hiedelmek pedig őszintén szólva feltüzeltek. a sámánok…nos, ők…igen, itt még gondolatban is elakadtam, nem csak szóban. Hittem is bennük meg nem is. Az álmom, melyben a nagyimmal találkoztam és úgy beszélgettem vele mintha még élne, s ráadásul valóságos, érzékelhető, megfogható dologra hívta fel a figyelmemet, a maradék hitetlenségemet is felülírta. De ott volt még a józan ész, ami annyira makacs mint egy hegyre vezetett öszvér. * -Talán így van. *Egon szavai nem ütöttek volna mély sebet a lelkemen – jó értelemben – ha csak úgy mondja, de ő a hangjával még további jelentőséget is tulajdonított a sámánoknak s mindazoknak akikben nem hittem. Furán éreztem magam emiatt, mintha valami fontos dologra akarta volna felhívni a figyelmemet, de mivel nem tudtam hova tenni, nem is foglalkoztam vele túl sokáig. A filmnézés azonban elterelte a gondolataimat és ezek után már csak arra tudtam koncentrálni, na meg persze arra, hogy ne szóljak egy szót sem amikor a számomra kedvenc, megvitatható rész következik. Csak befogtam a számat és néztem tovább a filmet annak tudatában, hogy mi fog történni. nem akartam elrontani Egon szórakozását, főleg azért mert hajlandó volt azt nézni amit kiválasztottam. Csak reménykedtem, hogy tetszeni fog neki és nem küld el a fenébe. Ám a korábbi mozizás alkalmával már valamennyire sejtettem, hogy az ízlésünk hasonló. A végén a fohászra önkéntelenül mondtam az „Ámen”-t, de úgy tűnt valamiért betalált. * -Úgy legyen. *Aztán csak álmélkodva néztem rá és nem értettem miért akar nekem évekig hálás lenni egyetlen filmért. azért annyira nem volt jó, persze imádtam és neki is tetszett, na de évekig?!...* -Hidd el, ennél a csatornánál jobbat nem találsz. Szóval sok választási lehetőségem nem volt. *Egonra mosolyogtam, de ő is ugyanezt tette velem, így már biztonsággal hihettem azt, hogy tetszett neki a film. Örültem, hogy sikerült olyan adót választani ami mindkettőnk ízlésének megfelelő filmet vetít és az pont azokban a percekben kezdődött. Véletlen, mondhatnánk, de talán a sors keze is közbenyúlt. az idő azonban elillant ezzel a filmhosszúsággal és Egon menni készült, én pedig valamiért nem tartottam vissza. Jó volt ez így, kellemes és remélhetőleg megismételhető, de többről egyelőre nem szólt. talán más nő furcsállná a dolgot, de én nem, annak ellenére, hogy nagyon sajnáltam amiért már el kell válnunk.* -A szomszédokra ne legyen gondod, a legfontosabb a kezemben van. *Naomi nagyszüleiről beszéltem, de a kijelentésem csupán tréfa volt. nem tartottam és nem akartam a markomban tartani őket, okom sem volt rá. Szerettem mindkettejüket, és nem csak azért mert a nagyim barátai voltak hanem mert kedvesek, önzetlenek, emberiek voltak minden szempontból. Egy kicsit irigyeltem Naomit miattuk, de jó értelemben. Semmilyen rossz érzés nem volt bennem miattuk és a létük miatt. Egyébként Mrs. Graham a sütemények királynője volt, ami nálam nagy szó. * -Dehogy, örülnék neki, tényleg. Meg is beszéltük az együttfőzést, komolyan gondoltam. *Fenyegetésnek hangzott, de nem az volt, csupán az ígéret megismétlése. valóban kíváncsi voltam Egon főzőtudományára, de leginkább annak hiánya miatti esetlenségére. * -Mosogatni? Te mosogatni akarsz? *Az még rendben volt, hogy elvette a tálcát és az edényeket s elindult velük lefelé, én meg követtem őt, na de _egy férfi mosogatni akar_ az azért nem volt semmi. nem véletlenül nyíltak el az ajkaim, póriasan szólva tátva maradt a szám, az arcomon is hitetlenkedés ült. de kivagyok én, hogy ellenálljak egy ilyen felajánlásnak?* -Ó, hogyne! Csak nyugodtan. Nincs mosogatógépem, szóval a két kezed munkájára van szükség. *A mai világban a férfiak nem tettek könnyelmű kijelentést, ez a mosogatásra is vonatkozott. Mert a gép mindent elvégzett helyettük, a háztartások nagy részében már volt ilyen kütyü, de nekem spórolnom kellett az árammal működő gépekkel, mert csak egy generátor volt. Az egyetlen új szerzeményem egy elektromos grillező volt ami nélkül nem tudtam volna megoldani a megszokott ebédemet. Azon kívül csak a mosógép volt ami sok áramot fogyasztott, de egy személyre, lássuk be ez elenyésző mennyiség. *
//Szuper, ennek nagyon, nagyon örülök!!!!És igen, én is drukkoltam, hogy NE, de aztán meg azért, hogy mégis. Jó volt a rendezés is És alig pár tárat lőttek ki, nem volt egy harcos hős, az egész életszerűen működött. Legközelebb majd kiértékeljük //
Rebecca nagyon ragaszkodott ahhoz, hogy ő teljesen vétlen a film kiválasztásban, erre viszont Egon csak sóhajtott egyet, elvigyorodott majd lemondóan megrázta a fejét. - Nocsak, nem is tudtam, hogy egyszemélyes maffiaszervezet vagy – nevetett fel a lány megjegyzésére a szomszédok kapcsán. Természetesen megbeszélték az együtt főzést, vagy sütést, viszont nem igazán erre gondolt, de nem fog úgy tenni, mint akit a lány félreértett, így bólogatva vigyorgott. - Hogyne, a világért sem hagynám ki – mondta, bár Egon kezdte úgy érezni, hogy nem csak egy újabb estét szeretne vele eltölteni, hanem inkább újabb napokat esetleg heteket. Viszont még ő is túl korainak érezte a dolgot, igaz már négy hónapja ismerik egymást, de összesen kétszer találkoztak. Túl elhamarkodott lenne bármiféle kapcsolatra gondolni ilyen helyzetben. - Igen – válaszolta kissé megrökönyödve Egon, nem hitte, hogy ez ilyen nagy meglepetést fog okozni a lánynak, de valahol mulatatta is a dolog. – Miért? Nem szabad? – arcát hamar mosolygásba rendezte, és kérdőn nézett a lányra. Játékos nézés volt, és nem hitte, hogy ellenkezne vele. – Megértem, ha nem szeretnéd…- bár nem tudta befejezni a mondatot, Rebecca már szólt is, hogy csinálhatja. - Nem szeretem a mosogatógépet – mondta, miközben leballagtak a lépcsőn. – Néhány tekintetben igencsak régimódi vagyok – vont vállat, kezében a tálcával egyensúlyozva. Nem volt nehéz megtalálni a konyhát, csak ment az orra után. A szendvicsek készítésének kellékei ott hevertek a konyhaasztalon, és illatoztak is valamennyire, de még, ha csak sima ember lett volna sem okozott volna túl nagy problémát rátalálni a konyhai részre. Rutinosan nyitotta meg a csapot, a szivacsra habot csepegtetve folyó vízben kezdte el mosni a tálcát, kést, vágódeszkát, bögrét, és minden olyan tárgyat, amit Rebecca felhasznált szendvicseinek elkészítéséhez. Valamint végül a fagyis edényt is elmosta. Kicsit sajnos gyorsan végzett, remélte, hogy a mosogatással még halogathatja itt maradását. Feszengeni elköszönés után, pedig nem volt kedve, de így tudott magának egy kis időt nyerni. A vízmelegítő persze nem egyből melegítette fel a vizet, de azért viszonylag hamar sikerült langyos állapotba hoznia a csapból csorgó folyadék hőmérsékletét. Azonban itt volt az ideje távozni, és ha már bejelentette, akkor tényleg nem fog idétlenül feszengeni és majmot csinálni magából, pedig leginkább ezt szerette volna tenni ebben a pillanatban. - A mosogatás kész, úgy látom itt az ideje eltávoznom – mosolya nem volt sem vidám, sem szomorú. A kabátjához és cipőjéhez lépett és elkezdte magára rángatni őket, ha Rebecca nem tartotta vissza semmivel, akkor már rá is fogott az ajtó kilincsre, hogy aztán széles mosollyal visszafordulva beszédbe kezdjen. – Köszi az estét, az esésen kívül minden percét élveztem. Mikorra jöjjek a konyhádat leamortizálni? – Nem akart anélkül távozni, hogy időpontot ne egyeztetnének.
Elköszönt a lánytól, és kilépett a hideg Fairbanks-i éjszakába. Mélyen beszívta a rideg levegőt, majd visszanézett a ház ajtaja fel, ha esetleg Rebecca még az ajtóban állna, akkor egy mosoly kíséretében integetett neki, majd a kocsijához ballagott, és beszállt. Magában egy dallamot dudorászott, és vidáman beindította a járművet. Gondosan körbekémlelve elindult otthona felé, de azért még egyet intett az ablakon át a lány háza felé.
//Jaja, kifogjuk . Amúgy szerintem, akkor én köszönöm a játékot, és alig várom, hogy újra kezdjük. Az időpontot még valahogy le kéne egyeztetnünk , mert megint eltelt négy hónap //
Kezdőlap
eddig is észrevettem amúgy, csak nem tettem szóvá 
//
//
//
