*Egon nem volt normális, a szó legjobb értelmében, ezt már többször megállapítottam magamban, de pont ezért kedveltem és tudtam úgy ránézni mint a legnagyobb kincsre. Eltudtam róla képzelni még azt is, hogy kisírhatom magam a vállán, képes akkor is megnevettetni és elfelejtetni velem azt ami könnyeket csalt a szemeimbe. A reggelikkel kapcsolatosan nem azt tett boldogabbá, hogy belement, hanem az, hogy láthatóan örült egy újabb találkozásnak.* -Majd ha lesz bejelenteni valóm, megvárom míg lenyeled a falatot. *Egyébként ha jól emlékszem nem is a desszerttel volt gond hanem a narancslével, de végül is mindegy. Megint sikerült megmosolyogtatnia, a világért sem mondtam volna le a társaságáról.* -Két nyolcéves. Igen, két örökmozgó és csacsogó veszélyforrás. *Tovább jellemeztem az ikreket, de eszembe sem jutott, hogy a köztünk lévő kapcsolat félreérthető. Nem lepődtem meg Egon kérdésén, nem hittem, hogy komolyan gondolja, de azért tisztába kell tenni a dolgokat.* -A barátnőm keresztgyerekei. Gyakran alszunk egymásnál egy-egy ünneplés után és egyszer pont egy ilyen alkalomkor kellett vigyáznia az ikrekre. Elég veszélyes amikor egy gyerek úgy hiszi már elérte azt a kort amikor egyedül is ténykedhet a konyhában. Pláne ha ketten vannak, teljes egyetértésben. *Mindannak ellenére amit mondtam, imádom a gyerekeket. Úgy hiszem egy felnőtt is sokat tanulhat tőlük és velük, másrészt roppant szórakoztatóak, mellettük minden bajt el lehet felejteni egy időre. Észrevettem ugyan Egon hangjában és viselkedésében a változást, de azt nem tudtam miért történt. Nem akartam találgatni sem, úgy gondoltam ha tisztában lesz a valósággal, majd elejt néhány szót akaratlanul amiből rájövök. Elhittem azt amit a gyerekekről mondott de nem pontosan úgy értelmeztem ahogy szánta. Bírja őket, másokét, távolról. Nincs ezzel semmi baj, mert csak addig tart amíg nem veszi a kezébe a sajátját. Egont minden őrültsége ellenére felelős felnőtt férfinak gondoltam, abban nem voltam biztos, hogy most rábíznék-e egy gyereket de éreztem a lelkem mélyén, hogy ha neki születne egy, minden kétségem elillanna.* -Nem valószínű, hogy bemutatom őket, legfeljebb ha egyszer eljössz velem New Yorkba amikor meglátogatom a barátnőmet…..ó! Szóval túlteszel két nyolcévesen? Remek, felkészülök rád. *Ezen is nevetnem kellett, de ez hamar elmúlt mikor a kínos félreértésem került a középpontba. Valóban elmenekültem az asztaltól, de mire a pulthoz értem úgy éreztem ez még nagyobb hiba volt. Míg a pultos az italainkat töltögette, vettem néhány nagy levegőt, hogy lecsillapítsam magam. Reméltem, hogy túllépünk ezen a témán, s mikor a poharakkal a kezemben visszamentem az asztalunkhoz, a biztonság kedvéért még meg is kértem erre Egont. Most már nem azért éreztem magam kellemetlenül mert nagyon félreértettem Egont, hanem mert még mindig nem sikerült vele nevetnem, holott jól láthatóan ő alig tudta magában tartani a jókedvét.* -nem haragszom, vagyis haragszom de nem rád hanem magamra. *Ez igaz is volt, Egonra nem volt okom haragudni, a saját marhaságomra viszont annál inkább. De legalább nem unjuk magunkat halálra egymás társaságában, mert velünk mindig történik valami. Azért reméltem, hogy ez nem növekvő tendencia lesz, de az biztos, hogy minden együtt töltött percre élénken emlékezni fogunk és pár pohár ital nem fogja kimosni az agyunkból.* -Én sem….arról nem feledkezem meg, mert….hogyan? *Amit a főzésről beszéltünk még józanul tettük, biztos, hogy nem felejteném el, viszont az már ismét megnevettetett amit Egon a strucctojásról mondott. Először azt hittem rosszul hallom, tényleg strucctojást emlegetett? Értetlenül néztem rá de végül elesett, sürgősen össze kell szednem magam ha lépést akarok tartani a poénjaival. Most már vele nevettem én is és hálás voltam amiért igyekezett kizökkenteni a korábbi zavaromból.* -Strucctojás…..és egy egész ökröt is hozol? Kapsz egy kuktasapkát is. *Már most nem győztem kivárni azt a napot amikor belevágunk a főzős projektbe. Nem is a reggeli volt a fontos, hanem az, hogy együtt legyünk és jól szórakozzunk, mert az utóbbiban teljesen biztos voltam, és nem féltettem a konyhámat, mert minél nagyobb rumli lesz, annál jobban fogjuk érezni magunkat.*
- Igazán figyelmes vagy – mosolyogott szélesen -, bár nyilván önös érdekből teszed. Nem akarsz megint félmeztelen látni – nevetett kuncogósan. Nem fejtette ki bővebben, de Rebecca valószínűleg emlékszik még a folyamatra, ami a fuldoklás után játszódott le, így Egon tudta, hogy Rebecca ennyiből is tökéletesen megérti mire gondolt. - Valóban tényleg veszélyesek – bólogatott, megjátszva, hogy tényleg ő is így gondolja. Két nyolcéves legfeljebb saját magukra nézve veszélyesek, onnantól kezdve pedig, hogy nem Egon életét fenyegetik, felőle azt csinálnak, amit akarnak. Egon agyában kezdett kétely felmerülni a gyerekek hovatartozását illetően, szerencsére Rebecca végül megnyugtatta a férfit, aki az örömhírre ivott is egy nagyadag whiskyt. Bár nem tudta konkrétan, hogy örömében, vagy megkönnyebbülésében kortyolt, de talán egy kicsit mindkettő miatt. - Ja, veszélyesek a konyhában – vigyorodott el Egon, közben arra gondolt, hogy ő mennyire veszélyes lesz a konyhára nézve, de ezt majd meglátják. Ha marad mosogatni is, akkor talán Rebecca nem fog idegbajt kapni az első alkalom után. Persze nem biztos, fene tudja mennyi a lány tűréshatára. A vért nem bírja, az tiszta sor, bár remélte, hogy nem fogja semmivel megvágni magát. - Egyetérthetünk abban, hogy mindenkinek úgy lesz jobb, ha nem ismerem meg őket – mosolygott könnyedén, mert valóban így érezte. Elsősorban persze saját magára és lelki nyugalmára gondolt, hiszen két nyolcéves teljesen kezelhetetlen. Ha neki kellene rájuk vigyáznia, úgysem tenné meg, hanem hagyná, had csináljanak, amit akarnak. Azonban előbb-utóbb valószínű felidegesítenék, és akkor kénytelen lenne rájuk szólni, vagy kiabálni, esetleg két gyengéd pofonnal a földre küldeni őket. Persze más lenne a helyzet, ha Rebecca is ott lenne, mert akkor egész egyszerűen levegőnek nézné őket, hiszen lenne más, akit nyaggathatnak. Mondjuk, ebben az esetben elvolna, de jobb, ha ezt Rebecca nem tudja. – Amúgy igen, sokkal veszélyesebb vagyok a konyhádra nézve, mint ők. Gondolj bele – emelte fel mutatóujját – én sokkal magasabbra felérek, mint a kölykök. Tehát több mindent tudok tönkre verni – vont vállat egy vigyor kíséretében. A kínos félreértés lezárásaként kapott egy pohár whiskyt, ami remek volt, Egon egyébként sem tudott volna szomorú lenni, hiszen jó ideig nem bírta nevetését lecsillapítani. Végül sikerült tisztázni a helyzetet, de sajnos a lány nem tudta könnyedén venni, és saját magát hibáztatta, hogy rosszul értelmezte, az egyébként tényleg félreérthető megjegyzést. - Ebben nem tudok segíteni – vigyorgott a férfi. Lehet, hogy vigasztalnia kellene, de abban nem nagyon volt rutinja. – Játsszátok le egymás közt – vetette fel nevetve. Rebecca nem tűnt skizofrénnek, de attól vicces látvány lett volna, ha elkezd saját magával vitatkozni, hogy melyik fele is értette félre Egon szavait. A strucctojás végre kizökkentette Rebeccát és Egon nevetésen kapta. - Az biztos remekül állna rajtam – mosolygott szélesen -, de az ökörrel gondok lehetnek – húzta el a száját. - Felérek két nyolcévessel konyhaamortizálás terén, szó se róla, de egy ökörrel az oldalamon a házadat is letarolnám – széles mosolya vigyorra húzódott, és ivott egy kis whiskyt. - Egyébként találtál már munkát? – kérdezte egy árnyalatnyi elgondolkozással a hangjában, mert nem volt benne biztos, hogy kérdezte-e már a vérzős, fuldoklós és beájulós találkozásuk óta. Kíváncsi volt, vajon miként alakult az élete az elmúlt négy hónapban, és eszébe jutott, hogy szinte alig érdeklődött az ilyesmik felől. Barátokat szerzett már az biztos, abban a Killian srácban, akit Egonnak nagy valószínűséggel előbb-utóbb fel kell keresnie. – Mert én még nem - tette hozzá grimaszolva. Na, nem mintha, olyan nagyon keresett volna, de majd a lánynak inkább ezen a téren hazudni fog egy keveset. Jobb, ha nem úgy tekint rá, mint egy naplopóra, ami egyébként valójában volt az utóbbi időben. De, hát ráfér a vérfarkasra egy kis lazítás néhány évtizedenként.
Rebecca Morgan
I. Informátor
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 35
◯ HSZ : 1047
◯ IC REAG : 953
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Bal kézfején és ujjain tetoválás. Tollak háttérben farkasfej, nyílhegy és telihold.
*Meglepve néztem Egonra, nekem eszembe sem jutott az egész helyzet minden egyes apró részlete, de most, hogy megemlítette….abban viszont nem voltam biztos, hogy úgy van ahogy mondja. Csak hebegtem egy sort és hagytam magunk mellett elmenni a témát. Volt éppen elég ezen kívül is, a konyha is megragadt egy szinten, kezdtem azt érezni, hogy Egon versenyezni óhajt a gyerekekkel a konyhára való veszélyességben. az imént mintha örült volna egy újabb találkozónak, most viszont kezdett olyan lenni az egész, mintha le akarna beszélni róla. Egy kicsit elbizonytalanodtam, gondolkoztam azon hol érthettem félre a szavait, mert biztosan volt egy pont ahol félresiklott, most viszont egyre határozottabban éreztem azt, hogy nem akar eljönni, de nemet sem akar mondani, inkább afelé terelget, hogy én mondjam ki. Remek stratégia az biztos és én bele is mentem.* -Tudod a gyerekek eléggé kreatívak bizonyos elérhetetlennek tűnő tárgyak ügyében, csak egy szék kell és kész. De ha ennyire…..veszélyesnek tartod magad, nem muszáj eljönnöd. Csak egy ötlet volt és nem sértődöm meg ha nem tetszik ez az elfoglaltság. *beleittam a boromba, szerencse, hogy az imént Egon whiskyjével együtt bort is hoztam magamnak, most volt mivel foglalkoznom, megforgattam a számban és hagytam, hogy az édesen fanyar íz betöltsön. * -Jó, majd otthon megvigasztalom magam. *Nevettem fel és talán elég őszintének is tűnt, de nem éreztem annak. Ezen pedig Egon következő kijelentése csak rontott. Nem akartam megbántani, csak mosolyogtam és beleittam a boromba, hogy minden mást a pohárba rejtsek. Nem tudom mennyire volt szándékos a témaváltás, de én most örültem neki. Erről legalább őszinte örömmel tudok beszélni és bár csak a munkáról érdeklődött, úgy gondoltam jó ha ráborítom az egész elmúlt négy hónapot.* -Igen, még csak próbaidőn vagyok, de nem hiszem, hogy később lesznek nehézségeim. Azt csinálhatom amit szeretek. A Grandmore könyvkiadóban találtam munkát, szóval nem kell visszamennem New Yorkba, itt maradhatok amíg csak kedvem tartja, nyomozhatok a nagyim után, és megerősíthetem a baráti kapcsolataimat. Szerencse, hogy csupa kedves emberrel találkoztam és mindannyian segítőkészek és jól ismerik a várost, szóval nem leszek elveszve. *Olyan sok minden nem történt velem, de hát Fairbanks kisváros, és én annyival is beérem, hogy van már állásom, berendezkedtem a házban, vannak barátaim akikkel eltölthetem az üres óráimat vidáman csevegve. * -Sajnálom, hogy nem sikerült. Segíthetek valamiben? Hogy fogsz boldogulni? Van még tartalékod? *Persze kibújt belőlem az irgalmas szamaritánus, még csak gondolnom sem kellett Egon házára, ahol a törött ablakon befúj a szél és rendes fűtés sincs. Csak reméltem, hogy már nem ott lakik.* -Még mindig ott laksz abban a….házban ahol én is jártam?
Egon hallgatta a lányt és, ahogy mondandója végéhez közeledett, úgy ferdült a feje jobbra, mint egy kutyakölyöknek, aki nem érti, hogy a gazdája miért viselkedik furcsán. Egonban pontosan ez játszódott le, csak éppen nem a gazdájáról volt szó, hanem Rebeccáról, aki úgy tűnt visszakozni akar a főzőcskézéstől. Egon viszont ezt egyáltalán nem szerette volna, de nem is akart erőszakoskodni. A lány pedig úgy állította be a helyzetet, mintha Egonnak nem lenne kedve hozzá, ezért egyetlen jól irányzott lendülettel hagyta figyelmen kívül, hogy a lánynak milyen valódi szándékai vannak, és csak arra koncentrált, ami elhagyta Rebecca száját. Abból pedig úgy tűnik, azt hiszi, Egon akar visszatáncolni. - De ez nekem tetszik – mondta teljesen őszintén Egon, majd még hozzátette – és szívesen barmolom szét a konyhád tényleg – nyomatékosítás kedvéért, le nem vette a szemeit a lány tekintetéről és még a tenyerét is a Rebecca asztalon pihentetett kezére helyezte. – Sőt több napon át is akár, és szomorú lennék, ha nem mehetnék. De, ha te nem akarod… - nem fejezte be a mondatot, csak hagyta lógva a levegőben, majd elvette a kezét a lányéról, és ivott egy korty whiskyt. Kíváncsi lett volna, hogyan vigasztalja meg magát Rebecca, de gyorsan el is hessegette a gondolataiból a lehetőségeket, és inkább a lányra figyelt, minthogy megint elbambuljon, aztán magyarázkodnia kelljen. Nevetése jól eső volt, bár nem tudta eldönteni, hogy őszinte-e. Remélte, hogy igen, bár felhúzott pajzzsal nehezebb dolga volt. - Nahát, ez remek hír – mondta felvillanyozva – és mit fogsz a kiadónál csinálni? – kérdezte érdeklődve, mivel nem ismerte a helyet, így nem tudta, hogy csak kiadással foglalkoznak, vagy ott helyben árusítanak is könyveket. – Biztos nem lesz gond a próbaidő alatt – mosolygott és igazából csak remélhette, hogy nem lesz semmi probléma, de azért illett bátorítani a lányt. – Ja, igen tényleg, ha nem találtál volna munkát, akkor kénytelen lettél volna elhagyni a városkát, erről az apróságról meg is feledkeztem – vagy az is előfordulhat, hogy sohasem tudta, mindenesetre ez egyáltalán nem rémlett neki, de lehet, hogy egy elbambult időszakban említette már Rebecca, de inkább úgy tesz, mint, akinek csak kiment a fejéből. A barátok említésétől elsősorban Kilian jutott az eszébe és emiatt, csak halványan mosolygott. Nem szándékozott most szóvá tenni, sőt, ha lehet nem is fogja a lány előtt kiejteni ezt a nevet. Rebecca mennyire aranyos volt, amikor aggódott valaki miatt. Egyből segítségnyújtási szándékkal fordult Egonhoz, aki eljátszott a gondolattal, hogy szomorúan megjegyzi, hogy már a romos lakást sem tudja fizetni, és ki akarják lakoltatni, pedig térden állva könyörgött a főbérlőnek, hogy adjon neki némi haladékot, mert az utcán halálra fagy. Persze mondjuk már elköltött ötven dollárt itt kettejük italára, szóval nem valószínű, hogy Rebecca egy percig is elhinné, amit kamuzna. Na meg ott a kocsi, amit legvégső esetben simán eladhatna, ha megszorulna. Így kelletlenül lemondott arról, hogy Rebecca szánalmát kihasználva beköltözzön a szép, nagy házába és megvédje Kilian lehetséges ármánykodásaitól. - Úgy látszik nehezen kapok állást, mióta felrúgtam a főnököm székét. Valahogy mindig azzal huzakodnak elő a munkáltatók, hogy nekik nagyon értékes tölgyfa székeik vannak, és nem szeretnék, ha egy esetleges elbocsájtás miatt tönkre mennének – rázta meg a fejét Egon grimaszolva. A leírás kicsit sarkított, de arra akart kilyukadni, hogy azok a munkaadók, akiknél eddig jelentkezett, a volt főnökével felvették a kapcsolatot, és negatív referenciát kapott. Persze sehova sem jelentkezett, ráadásul a főnöke székét sem rúgta fel Kanadában, főleg, hogy Berlinben dolgozott és Kanadát csak keresztülszelte, de hát ezen már nem változtathat, hiába szeretne már igazat mondani a lánynak. – Amúgy még van bőven pénzem, nem kell aggódnod miattam – vigyorodott el, közben ivott egy kortyot a whiskyjéből. Tényleg volt még bőven neki, így ezen a téren nem kellet hazudnia, ami határozottan jól esett számára. - Persze – villantak fel izgatottságtól a szemei – képzeld, egyik este láttam egy szellemet is. Halvány kis tünemény volt, talán egy gyerek, vagy egy összeaszott kis anyóka porhüvelyének az elmosódott mása, de végre, sok év után láttam ismét kísértetet. Megéri az a havi ötven dollár, még ha nem is olyan lakályos a hely. – Azért néha jól esett füllenteni, de talán túl messzire ment, ezért még hozzátette – Na, jó mondjuk, elég sokat ittam, és esetleg előfordulhat, persze nem biztos, de lehet, hogy álmodtam az egészet. De ha csak álom is volt, a házban játszódott – szögezte le komoly arccal.
Rebecca Morgan
I. Informátor
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 35
◯ HSZ : 1047
◯ IC REAG : 953
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Bal kézfején és ujjain tetoválás. Tollak háttérben farkasfej, nyílhegy és telihold.
*Hogy hányszor fogjuk még egymást félreérteni, nem tudom, de egyre inkább az volt az érzésem, hogy nem is találkozunk többet. Egon szavaiból azt vettem ki, hogy igyekszik lebeszélni magáról, mert humornak már túl sok volt az ahogyan a konyhára ható veszélyességét ecsetelte, én csak hagytam neki egy kiutat. Tényleg nem sértődtem volna meg, azért észreveszem ha valakinek terhes a társaságom, és nem igyekszem rátukmálni magam, de talán az én közvetlenségem és könnyen barátkozásom lehet félreérthető. Csak azt láttam ahogyan Egon oldalra hajtja a fejét, érdeklődve, kíváncsian. A szavai nem igazán győztek meg, bár elég őszintének tűnt és ha már egyszer egérutat kapott, miért zárná rá magára a ketrec ajtaját? * -Tényleg? *Kérdeztem vissza de már emeltem is a borospoharat a számhoz. Igaz, már készültem rá, de Egon érintése ahogyan a kezemre simította a tenyerét, még inkább szükségessé tette, hogy belekortyoljak a borba. A csoki íze azonnal szétolvadt a számban. Kezdtem érteni a mechanizmusát, csak a miértre kellett volna megtalálnom a választ. ha Egon közelében vagyok érzem és kívánom, ha megérint mindez felerősödik bennem. Előbbinél sikerül elterelni a figyelmemet és háttérbe szorítani, míg ha megérint úgy érzem mintha teljesen eltelnék vele, mintha függő lennék. nem is sikerült válaszolnom a félbehagyott és kérdésnek is felfogható mondatra, csak miután Egon elvette a kezét. Addig csak próbáltam mosolyogni, nem tudom mennyire volt hihető.* -Én…szeretném. *Bólintottam is hozzá, de csak ennyit sikerült kinyögnöm. Elegem volt ebből a csokis dologból, de épp most mondtam rá áment, hogy máskor, máshol még „élvezni” fogom. Reméltem, hogy Egonnal mégis találkozunk még, az sem baj ha nem nálam és inkább nem érek hozzá, vagy elviselem ezt a csokis izét, de eltekintve a félreértésektől szerettem vele lenni. Ám a témaváltás jókor jött, én nem hozom szóba többé a nálam főzést, viszont nem felejtem el, ha Egon rákérdez, természetesen igent mondok rá.* -Ez egy könyvesbolt is egyben, egy galéria. majdnem olyan mint ahol régebben dolgoztam, csak sokkal nagyobb. Szóval segítek az olvasóknak tájékozódni, tanácsot adok vagy éppen ajánlok könyvet bármilyen alkalomra. *Ezt már egészen lelkesen mondtam, hiszen ez az életem, a könyvek. Másrészt azért is örültem az állásnak mert így itt maradhattam, volt még mit a nagyim után keresgélni és nem szívesen adtam volna fel. A barátok közé pedig Egont is oda soroltam Naomi és Amanda mellé. * -Igen, nos időközben alaposan megcsappantak a tartalékaim. *Csak megmagyaráztam miért kellett volna visszamennem New Yorkba, bár azt nem említettem korábban Egonnak, hogy el kell utaznom, amikor mi találkoztunk még nem állt fenn ilyen veszély. De végül is mindegy. Azt viszont sajnálattal hallottam, hogy Egon még mindig nem kapott állást, akárhogy is magyarázta ki magát abból a rozoga házból, minduntalan összefüggésbe hoztam a pénztelenségével, bár odakint állt a kocsija amit fent kell tartania. Az, hogy mennyit fizetett itt a bárban, nem volt mérvadó…..igaz azért reméltem, hogy nem az utolsó centjeit költi el azért, hogy megőrizze a látszatot.* -Nem az asztalt borítottad rá? Mindegy, bútor, bútor. Talán inkább alkalmi munkát kellene keresned, ott nem kérnek referenciát. *Nem voltak nagy tapasztalataim álláskeresésben, de ezt azért tudtam. Egy kis bolt, vagy valahol egy magánszemély ahol csak időnként kell besegíteni, nem foglalkozik azzal, hogy végigtelefonálja az előző munkaadókat, én is így voltam Roberttel. Szerettem volna segíteni Egonnak, de egyelőre nem tudtam hogyan, másrészt úgy tűnt nincs is rá szüksége. neki több tartaléka volt mint nekem, persze nem is költött a házra annyi pénzt mint én a nagyiéra, vagyis az enyémre.* -Ennek örülök, akkor még nincs gond, de azért valami fűtést berakhatnál abba a házba és nem ártana beüvegezni az ajtón azt a lyukat. *Szörnyű, hogy a férfiak néha mennyire felelőtlenek tudnak lenni. Egon is csak a szellemeire tudott gondolni, az egészségére nem, pedig mostanában olyan negatív hőmérsékleteket mondtak be az előrejelzésben, hogy csak hápogni tudtam és félve néztem a kandallómra.* -Szellemet? Ühüm, szerintem csak kihűltél és látomásod volt. De végül is az is valami. *Azt nem mondanám, hogy nem hittem ilyesmiben, de voltak kétségeim. Viszont én is átéltem furcsaságot a nagyi házában, amire egyáltalán nincs magyarázat, viszont biztos vagyok benne, hogy nem kíséretet volt, mert aludtam, tehát álmodtam.* -Szerintem csak álom volt. Én is álmodtam furcsát. *Ezt pedig már egészen komolyan mondtam. Egyrészt tényleg fura volt és különleges, másrészt egy kicsit ijesztő és hihetetlen, annak ellenére, hogy kézzel fogható bizonyítékom van arra, hogy megtörtént.*
- Akkor jó – mosolyodott el Egon -, ha mindketten szeretnénk, akkor semmi akadálya, hogy süssünk-főzzünk – remélte, hogy ez már akkor végérvényes, és nem kell megint eljátszadozniuk majd a dologgal később. Rebecca kicsit furcsának tűnt, amikor mondta, hogy szeretné a nála való főzőcskézést, de mivel Egon nem látott bele jelen pillanatban az érzéseibe, amit egyébként nem bánt igazán, nem tudta eldönteni, hogy mi játszódhat le most a lányban, de ezt hamar félretette magában. - Ez jól hangzik – mondta, majd kortyolt egyet a whiskyből – olvasni én is szeretek. Lehet benézek egyszer, bár nemrég vettem egy Dean R. Koontz könyvet, amit még nem olvastam ki, de kábé a felénél tartok és elég jó. Menekülés a címe egyébként. Egy kissrácról szól, aki menekül a rosszfiúk ellen. Legalábbis ez az alap sztori – vont vállat Egon. Egy kicsit azért bonyolultabb, de lényegében tényleg erről szól az egész. Bár sejtése szerint happy end lesz, de hát ez van, nem lehet minden történetet negatív befejezéssel zárni. Mondjuk azok valószínűleg reálisabbak, viszont az olvasó szereti, ha az igazságra fény derül, a hősök megmenekülnek, meg minden szép és jó. - Nem lehet egyszerű azt a nagyházat fenntartani – jegyezte meg egy kicsit visszaszedve a mosolygásból – minden elismerésem – mondta őszintén. Mondjuk, neki a jelenlegi házán nem sok mindent kell csinálni, bár vehetne a hálószobába egy olajradiátort. Elég hidegek szoktak lenni az éjszakák már. Ezen még az sem szokott sokat segíteni, hogy farkasként összegömbölyödve alszik az ágyban, persze a bunda meg a takaró együttes hatása azért elég szokott lenni, hogy kényelmes melegben vészelje át az éjszakát, viszont ahogy felkel a hideg egyből megcsapja. Egon egy pillanatra csak nézett Rebeccára és közben azon gondolkodott, hogy első találkozásukkor az asztalt mondta volna neki? Már nem emlékezett rá pontosan, hiszen nem volt konkrét emléke róla, csak egy hazugság, amit akkor mondott hirtelen, de mivel a lány úgy tudja, hogy ezt neki kellene pontosabban tudni, így inkább maradt a széknél. - Nem, nem. A széket rúgtam fel – mondta, közben próbálta hihetővé varázsolni hanglejtését. – Alkalmi munkára még nem is gondoltam – tűnődött el a férfi – lehet megpróbálom, hátha nem kutakodnak nagyon utánam. Köszi a tippet – vigyorodott el, és ez már sokkal őszintébbnek tűnt, legalábbis úgy hitte, pedig egyáltalán nem állt szándékában egy ideig még munkát találni. - Az ablakot már bedeszkáztam, meg kinyomtam purhabbal, hogy szigeteljen is valamit – mondta Egon büszkén – persze ne kérdezd, miért nem vittem el egy üvegeshez. Mert így visszagondolva jobb lett volna, ha azt teszem. De, akkor igazán jó ötletnek tűnt – bólogatott serényen Egon. – A kandallóval el vagyok napközben, ott a környéken jó idő van, a hálóba meg beszereztem egy olajradiátort – ez csak félig volt hazugság, és egyébként is csak arra kellett, hogy Rebecca ne aggódjon érte. A kegyes hazugság pedig mindig áldásos tevékenység. - Nem, nem is hűltem ki – legyintett nevetve Egon, persze tudta, hogy a lány csak viccel. - Tényleg? Mifélét? Mesélj, kíváncsi vagyok rá – nézett érdeklődéstől csillogó szemekkel a lányra. Az ő története persze csak kamu volt, de ettől eltekintve Rebeccáéra kíváncsi volt. Még annak ellenére is, hogy nem igazán hitt a szellemek létezésében, de fikció szinten jól szórakozott a kísértet históriákon. Persze lehet, hogy a lány története nem is kísértetes, csak szimplán egy fura álom, de ettől eltekintve szerette volna hallani.
Rebecca Morgan
I. Informátor
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 35
◯ HSZ : 1047
◯ IC REAG : 953
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Bal kézfején és ujjain tetoválás. Tollak háttérben farkasfej, nyílhegy és telihold.
*Mosolyogtam rá, némileg megnyugodva. Még egyszer nem megyek bele a témába, nehogy megint félreértés legyen a vége, inkább hagyom így és akkor legalább van remény arra, hogy összejön az a közös főzés. Nem akartam annyira erőltetni, csak egy jó indok volt ahhoz, hogy újra találkozzunk, és ez az egész szabadabbnak és lazábbnak tűnt, végül is bármit ki lehet hozni belőle. Nem akartam több bort meginni, éreztem, hogy a fejembe száll, egy kicsit bizsergett az arcom és melegem lett, bár ez még elmúlhat csak ennem kellene valamit. Kihagytam a vacsorát, megint elfelejtettem a nagy készülődésben, valamikor dél körül reggeliztem és ebédeltem egyszerre, természetesen nem két adagot. Ez azonban nem akadályozott meg abban, hogy figyeljek Egonra.* -Még nem olvastam, de ha neked tetszik, megpróbálkozom vele én is. *A mozis programunk alkalmával volt lehetőségünk feltérképezni a másik ízlését és úgy gondoltam, hellyel-közzel hasonló a kettőnké. Gondoltam az írott irodalomban sem lehet másként, s mivel könyvről volt szó, első hallásra megjegyeztem az írót és a címet.* -Köszönöm, de nem a fenntartással van a gond, hanem azzal, hogy költeni kellett rá, és míg nem volt munkám a tartalékomat éltem fel. Majdnem fél év Egon, az rengeteg ha valakinek nincs rendszeres havi jövedelme. *A kis háznak valóban nem volt olyan nagy a fenntartása, egy fizetésből bőven megoldottam volna, de épp ez volt a lényeg, hogy nem volt eddig egy sem. Szóval az eddigi nadrágszíjon még kellett egy kicsit húzni míg egyenesbe nem jövök, de nálam ez sosem okozott gondot. Nem szoktam ész nélkül költekezni.* -Megesküdtem volna, hogy asztalt mondtál, de végül is mindegy. – tényleg asztalra emlékeztem, de hát ő tudja jobban.-Nincs mit, szerintem az alkalmi munkánál nem fontos hol dolgoztál legutóbb és hogyan jöttél el. *Az utolsó szavaknál már felhőtlenül mosolyogtam, és valóban segíteni szerettem volna, nem voltam tisztában Egon valódi terveivel és helyzetével. Annak viszont örültem, hogy több tartaléka volt mint nekem.* -Az jó. Hmmm….a férfiak szeretik maguk megoldani a problémáikat, gondolom te sem vagy kivétel. *Kuncogva ingattam a fejem Egon barkácsolásán.* -Az olajradiátor miatt? Ráültél? *Tényleg csak vicceltem, de jobban belegondolva és ismerve azt a széllel bélelt házat, nem hittem abban, hogy egyetlen olajradiátor és egy kandalló elég lenne a mínusz húsz fokban, és akkor még keveset is mondtam. Alaszkában ennél sokkal hűvösebb szokott lenni. A hidegről nem, de a szellemekről eszembe jutott az a különös álom amiből valóság lett. Még nem meséltem el senkinek, azóta ezen rágódom, de talán Amandának elmondhattam volna, vagy Naominak, ők tudtak a nagyiról és a különös titkairól. Killian jöhetett volna szóba elsőként, ő az első alkalommal jobban megértett és a szavaiból ítélve hitt is ebben a megfoghatatlan világban, de őt nem értem el. Nagyot sóhajtottam mielőtt belekezdtem volna Egon kérésére, ez nem olyan dolog amiről az ember lánya a vegyesboltban gondtalanul cseveg.* -Nos, egyik délután elszunyókáltam a meleg kandalló előtt a kanapén és a nagyimmal álmodtam. Olyan valóságos volt, pedig soha nem találkoztunk, csak fényképen láttam ami nem sokkal a halála előtt készülhetett. Bíztatott, hogy erős vagyok és elég kitartó ahhoz, hogy itt maradjak és ő ezt nagyon is szeretné, de óvott attól, hogy túlságosan beleássam magam a körülötte lévő titkokba. Ez még nem is lett volna különös, talán csak a saját gondolataim vezérelhettek, vagy az amit Naomi nagyszülei mondtak, hogy néha jobb ha az ember nem tud bizonyos dolgokról. Ami azóta sem hagy nyugodni az……nos….az álmomban nagyim felállt és a kandallóhoz ment, benyúlt a párkánya belső oldalához és kivett onnan egy dobozkát. Azt mondta, hogy maradnom kell, őriznem a házat, az emlékeit és az egyensúlyt. A dobozt nekem adta aztán felkísértem a szobájába, ő lefeküdt, én meg felébredtem. nem tudom mit jelentett az egész, de később még több különös dolog merült fel, ugyanis valamiért odamentem a kandallóhoz, amiben már csak parázs volt és benyúltam oda ahova a nagyim az álmomban és megtaláltam a dobozt. Ott volt a kezemben. *És ez még nem volt minden, de muszáj volt belekortyolnom a borba. Még most is felzaklatott, ha rágondoltam, nem különben az amit a dobozban találtam és azóta sem sikerült megfejtenem a jelentését. Talán Egon szellem ismerete majd rávezet valamire. Csak néztem rá és vártam a hatást, engem most is a hatalmába kerített, izgalmas volt, de ijesztő is egyben.*
- Ja, szerintem érdemes elolvasni – mosolyogott Egon – legalábbis remélem, hogy a vége nem lesz elcseszve – bár ez persze nézőpont kérdése, és lehet, hogy Rebecca és Egon nézőpontja nem mindenütt fedi egymást. - Hát igen, úgy fogy a pénz – mondta Egon, bár konkrétan nem tudta, hogy mit kellett arra a házra költeni, de biztosan így volt, ha Rebecca azt mondta. Lehet, hogy tényleg a lány emlékezett jól, de már nem visszakozhatott szóval marad a szék, akármit is kamuzott a folyó parton még a nyáron. - Szék volt – mondta magabiztosnak tűnő hangon. – Ja, remélhetőleg, mert lassan kezdek kifogyni a pénzből, és akkor kénytelen leszek eladni a kocsit esetleg. Bár, ha annyit költök, mint az előző fél évben, akkor nagyjából még négy hónapig gond nélkül el leszek, utána meg csak lesz valami – vigyorodott el, közben megvonta a vállát is. Lehet, a lány kissé nemtörődömnek fogja gondolni, de ez van. Amúgy is csak hazudott, bőven van elég pénze még a következő négy évre is, ha ennyit költekezik, mint eddig. Rebecca úgy tűnt, most már rendbe jön és kilábaltak a félreértésekből. Egon remélte, hogy egyhamar nem is változik ez meg. A lány jót derült Egon barkácsolásán és emiatt eszébe jutott, hogy milyen jó is igazi férfinak lenni, aki mindent megcsinál a ház körül, még ha fingja sincs, mit és hogyan is kéne helyrehozni. - Hát igen – húzta ki magát ültében, és közben még hangját is elmélyítette. A kép akkor lett volna a legtisztesebb, ha köp is egyet az asztal mellé, mert az rendkívül férfias cselekedet, de úgy érezte az már kicsit sok lenne. – Mink férfiak már csak megtesszük, amit meg kell tennünk – mondta, közben próbált erőltetett komolyságot és elszántságot mimikájába vinni, bár hamar elvigyorodott, így romlott valamit a férfias férfi összkép, de annyi baj legyen. - Persze, hogy ráültem – hazudott a nem létező olajradiátorról, közben széttárta karjait is, mintha ez a dolog magától értetődő lenne minden fűtetlen, kísértet kastéllyal rendelkező magányos férfi számára. – Különben nem ad olyan meleget, amivel jól érzem magam – magyarázta komolyan -, de amúgy arra is gondoltam, hogy befektetem magam mellé az ágyba és közben becézgetem, hátha akkor hatékonyabban fűt – mosolygott ártatlanul. A lány kicsit mintha vonakodott volna elmesélni álmát, pedig tudhatná, hogy Egon nem fog belőle viccet csinálni… nagyon. Épp csak egy kicsit, bár ha túl rémisztő, akkor lehet, hogy csak később fog vele viccelni, nehogy megbántsa a lányt. Ennek ellenére tényleg kíváncsi volt a fura történetre, még akkor is, ha nyilván csak álom volt. Bár az igazság az, hogy Rebecca különös csoki érzete a szájában, amikor olyasvalakihez van közel, illetve ér hozzá, aki „ragyog”, vagy talán vérfarkas, módfelett lehetségessé teszi, hogy a története nem is biztosan csak egy álom leírása lesz. Persze Egon tudta, hogy az őrzők valami megfoghatatlan, szellemhülyeségben hisznek, meg talán a mágiájukat is azáltal gyakorolják, de nehezére esett az ilyet komolyan venni. Létezik a mágia persze, de nem műfogsoros, öreg, vén szipirtyók szellemei hajtják azt, mint felhevített víz a gőzgépet. A lány belekezdett a mesélésbe és Egon érdeklődve figyelte, és nem szólt közbe. Ha már épp vén szipirtyókról gondolkodott az előbb, tessék, Rebecca nagyanyja került szóba. Ezek azok az apró pillanatok, amikor az ember megáll egy időre és elgondolkozik, hogy tényleg létezhet a világban telepátia, ami nem csak arra való, hogy vérfarkasok üzenjenek egymásnak képekben, meg miegymásban, hanem a másik fejébe lássanak. Persze gyanította, hogy ez csak véletlen, hiszen ő is csak a vakszerencsének köszönheti, hogy itt lehet. Ha nem kapta volna be azt a golyót, már régen elporladt volna a teste a Nailsworth-i temetőben, sőt azóta lehet, egy szép nagy fa nőtt volna ki rothadó testének és koporsójának maradványai közül. Egon a történet végére megborzongott, és szélesen mosolygott. Szerette volna pontosan tudni, hogy a lány hazudik-e, ezért kinyitotta a pajzsát, hogy elkaphassa érzelmeinek utolsó foszlányait, amik még a meséjéhez kötődtek. Nem kellett csalódnia. Rebecca olyan őszinte volt, mint amilyen az arcára is ki volt írva. Izgatottság szele csapta meg a férfit, majd látta, ahogy a lány borért nyúl. Érzelmei színes kavalkádként érték el Egont. Izgatottsággal vegyes rémület, de nem az a fajta, ami miatt összeszarják magukat az emberek, hanem az a jóleső, feszültséggel teli félelem, amit a gyerekek érezhetnek, amikor egy rémtörténetet hallgatnak. Egon visszazárta a pajzsát. Majd várta a folytatást, de a lány nem szólalt meg, hanem inkább őt nézte. - És? Hogy van tovább? Ne mond, hogy nincs tovább – nézett rá kicsit ferdén, majd még mutatóujját is felemelte – itt nem érhet véget. Találtál egy dobozt, amit a nagyid álomszelleme mutatott meg. Mond, hogy van még tovább is – nézett rá könyörgő szemekkel, mert nem akarta, hogy ez legyen a vége. Nem hitt a szellemekben oké, de Rebecca nem hazudott a történetet illetően, szóval látomásszerűje volt, abban pedig Egon sem kételkedett, hiszen az teljesen normális dolog. Vérfarkasok között meg még normálisabb, főleg, ha valaki illuzionista. Akkor aztán lehet küldözgetni a képeket, meg hangokat mások fejébe. Távol, mélyen a sötétben, amit saját maga a tudatalatti, alatti, alatti, alattinak hívna, felsejlett egy apró halovány balsejtelem, egy apró kis fény a feketeségben, ami még nem létezett összefüggő gondolatként elméje felszínén. Killianról szólt, aki volt Rebecca házában, Killianról, aki lehetséges, hogy vérfarkas, Killianról, aki annyira nagyon érdeklődött a „nagyi holmijai” iránt. Killianról, aki elrejthetett a kandallóban valamit, hogy aztán... A gondolat azonban még nem érett meg, hogy teljesen a felszínre törjön, mélyen belül, éppen csakhogy kaparászni kezdte a harmadik tudatalattijának vásznát, de idővel elő fog bukkanni és akkor Egon lelkesedése el fog enyészni. Jelenleg azonban minden figyelme a lányra koncentrálódott és nem volt benne helye senki másnak, csak Rebeccának, a dobozának és a misztériumnak, ami talán hamarosan már nem is lesz olyan nagy rejtély.
Rebecca Morgan
I. Informátor
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 35
◯ HSZ : 1047
◯ IC REAG : 953
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Bal kézfején és ujjain tetoválás. Tollak háttérben farkasfej, nyílhegy és telihold.
*Találtam egy újabb megbeszélni valót Egonnal. Meg fogom keresni azt a könyvet és igyekszem elolvasni, ahogy magamat ismerem, hamarabb megleszek vele mint ő, de nem is ez a lényeg, hanem az, hogy megvitassuk, melyikünknek mi tetszett a könyvben és mi az ami nem. Biztosan lesz közös pont amiben egyetértünk, így volt ez a filmnél is, de kíváncsi voltam arra, hogy mi lesz az amin vitatkozni fogunk.* -Nem baj, megérte. Most már van állásom és nem sokára összeszedem magam, a nagyi háza pedig megint szép és nem elhagyatott kunyhó. *Ez volt a fontos a számomra, már csak azért is, mert a nagyim is ezt kérte tőlem, ez azonban nehezen jött ki belőlem és nem is igazán tudom miért hoztam szóba, miért pont Egonnak beszéltem erről elsőként. A székről-asztalról meg is feledkeztem, a gondolat még gyűrűzött mennem arról az álomról, mielőtt megemlítettem volna. Egon kísértet históriái lassan de biztosan érlelték bennem az elhatározást.* -Ti férfiak. Mindig megteszitek amit kell, csak nem mindig úgy ahogy kell. *Egon viccelődése sem könnyített a helyzeten, persze nevettem rajta mert nem tudtam másképp tenni, elképzeltem ahogy a radiátorral egy ágyba bújik és úgy melegszik a hideg házban. Arra gondoltam, ha másik férfi is lenne a társaságunkban, minden bizonnyal lenne ötlete arra, hogyan lehetne a radiátort helyettesíteni, de én azért ezt nem mondtam ki. Még a végén félreérti, másrészt nem voltam annyira merész és szabad szájú, hogy előrukkoljak vele.* -Azért megnézném a valóságban hogyan csinálod. *Az üres házra gondoltam és arra, vajon Egon tényleg átélt-e már különös dolgokat, vagy csak engem szédít. Azok után ami velem történt, kész voltam hinni bennük. Tudtam, hogy nem álom volt amit átéltem, legalábbis nem egyszerű álom hanem valami egészen ás. Talán látomásnak hívják és én igazából nem is aludtam, hanem valamiféle transz szerű állapotba kerültem. Csak azt nem sikerült kiderítenem, hogy mitől, és hogy ez az egész mit is jelent tulajdonképpen. A kézzel fogható bizonyíték most ott volt az ágyam mellett az éjjeliszekrényen, minden benne volt amit találtam, számtalanszor átnéztem már de nem jöttem rá a nagyi levelének valódi mondanivalójára. Nem tudtam mit akart közölni velem. azóta minden este az ölembe vettem a ládikát és kinyitottam, elolvastam a levelet és nézegettem a rólam készült képeket, az ismerős arcot magam mögött, de a rejtélyek egyre csak szaporodtak.* -De van tovább, de elég nehéz erről beszélni. Egy kicsit ijesztő és nem értem az egészet. *Először azt hittem Egon majd kinevet, persze nem rosszindulatból csak azért mert nem hiszi amit elmeséltem neki. Másrészt reménykedtem abban, hogy amit eddig ő mondott a kísérteteiről, azok igazak és talán tud nekem segíteni, vagy legalább ötletet adni mit kezdjek az egésszel. Amikor ránéztem és vártam arra, hogy mit felel és azután, hogy tovább kérlelt, már tudtam, hogy sokkal komolyabb a dolog mint ahogy én képzeltem. Egon annyira figyelt rám, hogy szinte kézzel foghatóan éreztem magamon a tekintetét és a figyelmét. Nagyot sóhajtottam és folytattam.* -Fényképek voltak benne rólam, abból az időből amikor a nagyim még élt, de én nem tudtam róla. talán nem sokkal a halála előtt készülhettek, az utolsók voltak mind közül. Egy újabb farkas figura volt benne, olyan mint amilyenek a kandalló párkányon vannak, csak ez sokkal részletgazdagabban volt megmintázva, és egy levél a nagyitól, nekem. Arról ír benne, hogy valami fontos feladatom van ami a születésem óta vár rám és, hogy csak egyesével keressem a válaszokat, mert mindegyik az előzőből fakad. És megemlíti benne az összes elemet, valamilyen áldás lehet amit nekem kíván. Az egészből nem értek semmit, csak még jobban összekuszálódtak a gondolataim, de azt érzem, hogy nagyon fontos lehet. *Egyre jobban hittem benne, csak épp sötétben tapogatóztam. Egonra néztem és azt éreztem, hogy megkönnyebbültem. az egész egy hatalmas sziklaként nehezedett rám, de most, hogy beszéltem róla, könnyűnek éreztem magam. már csak azért is hálás lehettem Egonnak, hogy meghallgatott, azt persze nem vártam el tőle, hogy higgyen is nekem.* -Te mit szólsz hozzá? Megőrültem vagy valaki szórakozik velem?
Tényleg szép volt Rebecca háza, és ha egymaga intézett el mindent, akkor remekül érthet a felújításhoz, bár nem tudta, hogy miként nézett ki előtte, de Egon sejtette, nem olyan lehetett, mint az ő háza. - Úgy tűnik, most már akkor sínen vagy – mosolygott közben, mivel ez azt jelenti, hogy a lány marad itt Faribanks-ban, ami határozottan jó dolog. Igaz hideg van, meg hosszúak az éjszakák, persze ez csak Rebeccának lehet gond, Egonnak egyáltalán nem, de legalább nem kell visszamennie New Yorkba. - Hát ez van – vont vállat vigyorogva – az elszántság a lényeg és a tenni akarás. Hogy helyesen oldunk-e meg valamit az már igazán csak részletkérdés – legyintett szinte már nevetve. - Hát – kezdett bele – szerintem felfektetném az ágyra és ketten együtt betakaróznánk. Közben lazán átölelném, és jóéjszakát kívánva elaludnék, a radiátor pedig kedvesen melegítene egész éjszaka. Igaz lehet, kényelmetlen lenne egy kicsit, de legalább nem lenne hideg. Valamit valamiért – vigyorodott el Egon, majd hörpintett egy keveset a whiskyből. Jobban belegondolva nem csak kicsit lenne kellemetlen, hanem nagyon is, ráadásul a közelben nincs is konnektor. Igaz azt hosszabbítóval meg lehet oldani, az a legkisebb baj lenne, de hirtelen azt sem tudta, hogy oldalra fordítva ugyanúgy működik-e az olajradiátor, vagy csak egyenesen állva lehet használni. Gondolatait elhessegette, hiszen egyébként is minek agyal rajta, nincs is olajradiátora, ráadásul, ha lenne sem tenné az ágyába. Tökéletesen megfelel neki farkas alakban szunyókálni, kár idióta technikai cuccot is belevenni az éjszakai rituáléjába. Rebecca története izgatottsággal töltötte el, és alig várta, hogy kiderüljön, mit rejt a doboz. Tényleg nagyon csalódott lenne, ha nem folytatódott volna a történet, de szerencsére a lány tovább mesélt, bár kicsit bizonytalankodott miatta. - Mond el, hátha tudok benne segíteni – közölte Egon egészen egyszerűen, bár nem hitte, hogy tényleg tudna valamit hozzá tenni a dologhoz, viszont kíváncsi természete miatt roppantul érdekelte a rejtélyesen felbukkanó doboz és tartalma. Killian esetleges közrejátszása még csak mélyen kapirgálta tudatának határait, így nem gondolt különösebben semmi rosszra egyelőre. Egon figyelmesen hallgatta a történetet, és mivel a dobozban a nagyijának a kézírása volt egy levélen, valamint fényképek Rebeccáról, a Killianos ötletmorzsa egy szempillantás alatt hagyta abba a felszínre igyekvést, bár azért nem szűnt meg. Volt azonban egy furcsaság, amit nem tudott hova tenni. - Lehet, hogy említetted, de hirtelen nem rémlik, a nagyid két éve halt meg, vagy ezt csak én most találtam ki? Valamiért a kettes szám van bennem, de lehet nem is beszéltük ezt, de nem is ez a lényeg, hanem az, hogy mikor halt meg a mamád. Mert, ha nem rég, akkor az azért elég ijesztő, hogy valaki titokban fényképeket készített rólad – Egon egy enyhe grimaszt vágott, mivel ez egyáltalán nem jelent jót, de lehet csak arról volt szó, hogy a nagymama szerette volna tudni, hogy minden rendben van-e az unokájával, és egy magánkopóval megfigyeltette. Kitudja, mikre nem vetemednek az idős és unatkozó mamókák. – Bár lehet, hogy csak nagyi kérte, hogy legyen már rólad egy pár képe, és felfogadott valakit. Előfordulhat – vont vállat Egon, bár ez elég valószínűnek tűnt. Persze nem hagyott most időt Rebeccának válaszolni, ezért ha félreértette és nem is titokban készültek róla a képek, akkor majd csak most lesz képes helyre tenni Egont. - Amúgy elég komolyan hangzik. Főleg az áldásos rész, meg a feladat, ami születésed óta vár rád – nem igazán állt neki sem össze a kép. Volt némi sejtése persze a dologgal kapcsolatban. A nagyi nyilván tudta, biztosan tudna kellett, hogy Rebecca mágiaérzékeny, emiatt lehet, hogy őrzői pályára szánta volna? Talán a nagyi őrző lett volna? Megeshet, bár fene tudja. De az is lehet, hogy teljesen más titkokra akarta rávezetni a lányt. Lehet vérfarkas volt, vagy még esetleg van is. Egy igen idős és erős vérfarkas, ebben az esetben persze nem a valódi nagyanyja lenne, hanem valami örökbefogadásos mizérián keresztül lenne a mamája, csak erről a lány esetleg nem tud. A farkas faragvány inkább az utóbbit támasztaná alá, de ez nem bizonyíték semmire. Kíváncsivá vált miféle titkokat lehet csak egymásból fakadóan felkutatni. – Mindazonáltal nem hiszem, hogy sokat tudok segíteni – Egon elgondolkozott és magában tipródott. Vajon kiakadna, ha elmondaná, hogy léteznek vérfarkasok, meg őket regulázó őrzők? Felbolygatná a lány életét, ha bevezetné egy olyan világba, amiről álmodni sem mert? Nem kívánta vérfarkassá tenni, falka nélküliként legalábbis biztosan nem. Bár nem hitt a sorsban, vagy az eleve elrendeltetésben, de az öreg és alamuszi vérfarkasoktól kitelik, hogy így vezetnek rá egy számukra kedves élőlényt a vérfarkasságra. Lehet a nagyi él és virul, ha vérfarkas, illuzionista is lehet akár, ami megmagyarázná a látomást. De a másik véglet is játszik, hiszen nem egy vérfarkastól hallotta, hogy az őrzők is képesek hallucinációkat előidézni, bár Egon még sohasem volt ilyennek szenvedő alanya, de a nagyi akár egy őrző is lehet. Vén és öreg és kedvtelésből, mielőtt meghalna, még utoljára elkövet egy viccesnek hitt cselekményt. A szellemek és a sors. Ezekben nem hitt, de Rebecca nem hazudott a ládikát illetően, így valószínű valaki áll a különös „álom” háta mögött. Ebben az esetben, pedig nem lenne célszerű beleártania magát az ügybe, mert elég hamar bokán ütve találhatja magát. - Nem hiszem, hogy megőrültél volna, de azt sem, hogy valaki csak szórakozik veled – a mondat első részét őszintén mondta a másodiknál viszont hazudnia kellett. – Lehet, hogy tényleg a nagyid szelleme üzent a túlvilágról – mondta komoly képpel, bár ő maga nem hitt az ilyenben, mindenesetre amatőr szellemvadászként illett hinnie látszólag bennük. – Álmokat senki sem tud küldeni rád – dehogynem, szinte ordította elméjében, de mégis, hogyan mondhatná el ezt egy halandónak, egy bárban, ahol a farkas jelenlét eléggé erőteljese. Nem kívánt falka eledel lenni, ezért ha el is mond Rebeccának valamit, azt nem egy kocsmában fogja megtenni. – Így marad a szellemdolog – nézett a lányra érdeklődően csillogó szemmel. - Azért van még néhány lehetőség, de szerintem azokat kizárhatjuk. Nem vettél be esetleg hallucinogén pirulákat? Drog ilyesmi? Nem feltételezem rólad egyáltalán, de ha valaki esetleg az italodba keverte, akkor előfordulhat. Talán saját magad írhattál egy levelet, amit a nagyid kézírásának gondolsz, de ez…ez elég valószínűtlen szerintem. Ennek így nem sok értelme lenne – Egon megvonta a vállat, majd még hozzá tette -, de ki kell ezt az eshetőséget is zárni.
Rebecca Morgan
I. Informátor
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 35
◯ HSZ : 1047
◯ IC REAG : 953
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Bal kézfején és ujjain tetoválás. Tollak háttérben farkasfej, nyílhegy és telihold.
*Mosolyogva bólintottam Egon felé, igen, sínen vagyok. Az állással most már minden rendben lesz, örültem, hogy a nagyi háza is rendben van és nem egy üres, széllel-bélelt viskó. bár nem sok mindent kellett javítani rajta, szerencsém volt, hogy annak idején olyan jól megépítették. csak vigyáznom kell rá. Egyszóval maradok Fairbanks-ben, dolgozni fogok és tovább kutatok a nagyim után, vannak barátaim akik miatt már nem kell azon gondolkodnom, hogy mit is kezdjek magammal ennyire az isten háta mögött. Bár még mindig féltem, hogyan állom meg a helyem egy olyan városban amiről keveset tudok és több nehézséggel kell szembenéznem mint New Yorkban, de az ott maradt barátaim is biztattak, és ez jól esett. Amanda és Naomi mindenben a segítségemre vannak, talán még barátnők is leszünk idővel, Egon pedig….nos ő Egon. nem tudok rá mit mondani, most, hogy a radiátorral is képes poénkodni, csak annyi jut eszembe róla, hogy egy _jelenség_. Az biztos, hogy ha nem lenne én nem tudnám kitalálni, de mivel létezik és ismerem és vele vagyok, biztosan hiányozna he egyszer csak eltűnne az életemből. A radiátoros sztori jó kedvre derített de az álmom elmesélésével komolyabbra változott a hangulat, és bár örültem, hogy Egon meghallgat, kicsit feszélyezve éreztem magam a téma hihetetlen volta miatt. Egon közbevetése eszembe juttatta, hogy ez csupán a jéghegy csúcsa, és, hogy mennyi mindent nem tud még.* -A nagyim két éve halt meg, de én csak akkor értesültem a létezéséről amikor az anyám is meghalt és így rám maradt a nagyi háza és minden titok. Nem csak akkoriban készült rólam fénykép, hanem a születésem óta, rengeteg képet találtam még a padláson az egyik komód fiókjában. Az ami a dobozban volt, az készült utoljára, talán nem sokkal a nagyim halála előtt. Még elkerült hozzá, az a rejtélyes idős hölgy pedig akitől valószínűleg a képek származtak, nyomtalanul eltűnt, de az utolsó képen rajta van, épp mögöttem és a temetésen is ott volt. Naomi nagyszülei a szomszédaim, nem tudom miért de fényképeket készítettek a temetésről és Mrs. Johnson ott állt a háttérben. *Nos, dióhéjban ennyi, de még mindig lenne mesélnivalóm, nem akarom azonban Egont egyszerre mindennel beborítani. Viszont jólesett, hogy kibeszélhettem magamból, könnyebbnek éreztem magam annak ellenére, hogy jócskán maradt még megmagyarázhatatlan dolog és bőven titok is.* -Gondolod?......nem tudom, hajlamosabb vagyok abban hinni, hogy tényleg ő üzent mint abban, hogy valaki rám küldte ezt az álmot. De akárhogy is van a lényeg ugyanaz. A történet itt nem állt meg és történni fog még valami ami előrébb visz egy lépéssel. A nagyi azt is mondta, hogy mindig csak egyet lépjek előre, szóval azt hiszem nem firtatom tovább ezt az egészet, ha eljön az ideje, akkor megtörténik aminek meg kell történnie. de hiába vagyok nagyon kíváncsi, nem tudom, hogy örüljek ennek vagy féljek tőle. *Meghatott ahogy Egon segíteni akart, de tudtam, hogy nem fog neki sikerülni, ezt nekem kellett elrendeznem. Mindenkinek megvan a maga keresztje, ez az enyém.* -Micsoda??? Egon… *A feltételezés is megdöbbentett, elhűlten kérdeztem vissza mint aki nem jól hallott, aztán feddőn néztem Egonra.* -Maradjunk a szellemdologban. Nem én írtam a levelet és nem szedtem be semmit, nem jártam előtte sehol, szóval más sem adhatott be nekem semmit sem….egyébként ha azt vesszük és csak egy kicsit hiszünk benne, talán az a szellemes dolog lehet. Anyai ágon indiánok leszármazottja vagyok, a nagyi is az volt és talán az őseim az elsők között voltak azok közül akik itt letelepedtek. És tudjuk milyenek az indiánok. *A végét már mosolyogva mondtam, nem akartam ennyire komoly oldalra cipelni a társalgásunkat, de így alakult. Most viszont jobb szerettem volna ha egy kicsit eltérünk ettől. * -Ha újabb fejlemény lesz, neked szólok elsőként. *Belekortyoltam a boromba, már majdnem a végét járta, de nem szerettem volna többet inni. Könnyűnek éreztem magam és nem a bor miatt, hanem mert Egon végighallgatott és nem nevetett ki csípőből.*
Egon hallgatta Rebecca történetét és egy kicsit elvesztette a fonalat, de nem akart lemaradni, ezért inkább helyre igazításért kért. - Naomi? – húzta fel a szemöldökét. Az tiszta volt, hogy van egy Naomi nevezetű egyén, akinek a nagyszülei Rebecca szomszédjai, csak nem tudta, hogy ő vajon kicsoda. – És ki az a Mrs. Johnson? – kérdezte, mivel nem volt teljesen világos, bár Egon úgy értelmezte, hogy ő készítette Rebeccáról a képeket, valamint a lány nagyijának a temetésén is jelen volt. A történet egyre kuszább lett és Egont nem hagyta nyugodni a dolog. Ha mindketten egyszerű emberek lennének, valószínűleg simán csak kiröhögte volna a lányt, és megdicsérte volna elméje káprázatos fantáziájáért, de mivel tisztában volt vele, hogy vérfarkasok és őrzők már sok évszázada manipulálják az embereket, hogy úgy tegyenek, gondolkozzanak, érezzenek, emlékezzenek, ahogy ők akarják, nem tartotta a dolgot elvetendő hülyeségnek. Nem szabad félvállról venni az esetet egyáltalán. - Én is inkább így gondolom – erősítette meg egy hazugsággal a lány elképzelését. Persze nem így hitte, de ezt Rebeccának nem kell tudnia. Valószínűleg ráküldte valaki a hallucinációt, bár a miértet nehéz lenne kitalálni. Igaz Egonnak voltak ötletei, hogy miért, de ezek egyáltalán nem biztosak. Fene vigye el, még az is lehet, hogy az öreglány üzent a síron túlról. – Az emberek nem tudnak álmokat, esetleg káprázatot küldözgetni egymásnak – vigyorodott el, közben belekortyolt a whiskybe. – Bár néha elég jó lenne. Gondolj bele, jön a postás nagy nyugodtan, úgy érzi teljesen biztonságban van, erre behaluztatnák, hogy egy francai bulldog nézi közvetlen közelről, és közben nyalogatja a pofáját, mint aki rettentően éhes. A postás meg elkezdené idegesen a lábával taszigálni a semmit, mivel azért valljuk be az a kis bulldog nem sok vizet zavarna egy felnőtt embernek. – Egon sóhajtott egyet, kár, hogy nem illuzionista harapta be annak idején, milyen vicces jeleneteket lehetne produkálni azzal a vérvonallal. – Mókás lenne – vigyorodott el. – Ja de amúgy bocsi. Elkalandoztam. Visszatérve rád, szerintem nem kell félni tőle. A nagyi már úgyis a túlvilágon van, szóval sokat nem árthat. Amúgy elég ijesztő a történet, mármint, hogy ott volt a doboz, ahol a nagyi üzente, de lehet egyfajta intuíció is. Egy nagyon pontos intuíció – tette hozzá egyet köhögve, majd leöblítette a torkát egy kis whiskyvel. Természetesen nem így gondolta, de kár lenne megijeszteni a lányt, azzal, hogy vigyázzon magára, mert még a végén egy vérfarkas állkapcsában találja magát, ha sokat kutakodik. Vagy, ami még rosszabb, elhívják őrzőnek. Ez borzasztó katasztrófa lenne, akkor már inkább legyen vérfarkas. Talán nem kellett volna a drogos témát felhozni, de szerencsére ezt a lány elég jól kezelte. - Persze, persze – bólogatott Egon – tényleg nem feltételeztem rólad ilyesmit, csak eszembe jutott ez az eshetőség is. Az indiánok? Hát igen, olyan rézbőrűek, meg…neked indiánok az őseid? – kérdezte, mivel jóformán semmit nem tudott az indiánokról, valamint az információ tényleg meglepte, így jókor jött, hogy nem kell indán civilizációban való járatlanságát fitogtatni. Valószínű hittek a természet különleges erejében, meg talán voltak varázslóik is, akik sámánok lehettek. Talán, de lényegében fogalma sem volt milyenek az indiánok kultúra ügyileg. - Már alig várom – mondta őszintén Egon, és valóban kíváncsivá vált, mivel rosszat sejtett, ezért is lesz jó, hogy nála fog néhány napot főzőcskézni. Érdemes lenne az őrzőknél érdeklődni, hogy nem-e ők kavarják Rebecca álmait, de nem tűnt túl valószínűnek a kollektív hülyítés, inkább csak egy személy partizánakciója lehet. Persze az is lehet, hogy téved. - Amúgy más furcsaság nem történt? Valami, amiből még némi dolgot ki lehetne következtetni? – Igaz eddig sem sokat kötött a következtetéseiből a lány orrára, de talán nem fog feltűnni neki a kis nyelvbotlás.
Rebecca Morgan
I. Informátor
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 35
◯ HSZ : 1047
◯ IC REAG : 953
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Bal kézfején és ujjain tetoválás. Tollak háttérben farkasfej, nyílhegy és telihold.
*Azok után, hogy Egon nem a nevetéssel kezdte a történetem első részének végighallgatását, adott némi pluszt, hogy tovább folytassam. Észre sem vettem, de csakúgy peregtek a szavak ki belőlem, néha új információval együtt, amit Egon még nem érthetett, vagy nem tudta kiről van szó.* -Naomi, őt ismertem már korábbról New Yorkból és itt találkoztunk újra. Mivel a nagyszülei a nagyi szomszédai voltak, meg tudta mondani merre keressem a nagyi házát. vele találkoztam először mikor Fairbanks-be érkeztem. Mrs. Johnson pedig az a hölgy aki évekig lakott a szomszédunkban New Yorkban, egy kedves idős hölgy volt akinek sokat segítettem és rengeteg időt töltöttem nála. Anya utálta. Most már gyanítom miért. Nem gondoltam volna, hogy bármi köze lehet a nagyimhoz, akiről még én sem tudtam. *Most már látható mennyire kusza az egész történetem, csoda ha én magam sem ismerem ki benne magam és a felében nem hiszek? Miután anyám meghalt az egész egy nagy lavinaként zúdult rám és azóta sem csillapodott, mindig volt valami új dolog ami tovább gyarapította a titkok sorát. Kellett valaki akinek elmondhatom és aki valamelyest megnyugtat. Nem tudom miért pont Egonnak mondtam el, egyszerűen csak bíztam benne és mindig képes volt mindenből viccet csinálni. Most sem engem nevetett ki hanem megpróbálta tréfával elterelni a figyelmemet a félelmeimről. Muszáj volt nevetnem, tényleg idétlen ötletei szoktak lenni, de hálás voltam érte.* -Nem, dehogy, nem haragszom. Folytasd nyugodtan. *Jó volt megint nevetni és szerettem volna ha ez így marad, megittam az utolsó korty boromat is és azon merengtem hogyan folytassuk ezt az estét az én történetem nélkül.* -Talán médium vagyok, abban jobban hiszel? …..igen, indián vérem van. Bár eddig én sem sokat tudtam erről, de azért gyanítottam valami hasonlót a bőröm színe miatt. Nem a nyári napozás maradt meg és nem szolárium. *Valóban egy kicsit kreolos árnyalata van a bőrömnek, de a mai világban ez senkinek nem tűnik fel, hiszen a nők igyekeznek télen is napbarnítottak lenni, és a zöld szemeim sem utalnak az indiánokra. Talán én vagyok a kakukktojás. az viszont biztos, hogy szeretem a természetet és ha születésem okán nem is, de korábban sokat olvastam az indián kultúráról, most csak fel kell elevenítenem azt amit megtudtam.* -Más furcsaság nem történt, nem emlékszem olyasmire ami kiborított volna. De mi lenne ha a következő információig jegelnénk a témát mint a whiskyt? Kiszellőztethetnénk a fejünket. Egy kis séta a farkasordító hidegben?
Egon mosolygott, ivott és közben felvilágosítottan bólogatott, amikor Rebecca elmondta ki-ki a történetben. - Értem, így már sokkal jobban fel tudom dolgozni a történetet – vigyorodott el, bár közelebb nem jutott a megoldáshoz, de ettől eltekintve örült, hogy a lány megosztja vele ezeket az infókat. A dolog elég nyugtalanító volt, de jelen pillanatban nem akart túlságosan belemerülni, mert akkor hangulata mélypontra kerülne az agyalás erőfeszítésétől, és ezt nem szerette volna. A nevetés jól esett, főleg Rebecca kacaja villanyozta fel. - Én hiszek a szellemekben – jelentette ki bólogatva. Muszáj volt neki, ha már egyszer egy kísértetjárta házat hazudott saját magának, de kezdte úgy érezni, mintha álcája szét akarna forgácsolódni, de elrendezte egy belső vállrándítással – Egy kicsit a médiumokban is. Bár az ilyen tévés kóklerekben nem igazán. Szerintem csak kamuzik mind, kezdve John Edwardtól, a legutolsó béna tévés álmédiumig. - Igaz néha tényleg megdöbbentő dolgokat tudnak kisajtolni, ahol a közönség meglepve hitetlenkedik, de ettől eltekintve az egész csak színjáték. Beépített embereket használnak, vagy csak véletlen ráhibáznak egy-két dologra, aztán a hiszékenyek, akik beülnek egy ilyen műsorra éljenezve tapsolnak, ha eltalálta véletlen valamelyik halott rokonuk keresztnevét. – Amúgy nem tűnt fel az indiánságod, én csak napbarnítottnak véltelek. Persze, ha tomahawkkal a kezedben vadásztál volna halakra, akkor lehet elgondolkodtam volna a dolgon – vigyorodott el komiszul, bár fogalma sem volt, hogy azzal a baltával lehet-e egyáltalán halra vadászni. Ha jól céloz az ember, akkor is elég esélytelen a dolog vele, mivel túl ormótlan, hogy könnyedén a víz alá süllyedve irányváltoztatás nélkül eltalálja a célpontot. - Oké, megegyeztünk, de ha lesz valami tényleg nekem szólj először – nézett Rebecca szemeibe komoly elszántsággal. Farkasordító hideg. Milyen találó kifejezés. Kíváncsi volt rá, hogy valaha is tudomást szerez-e a vérfarkasokról a lány. Remélte, hogy nem, de a dobozos ügy azt sugallta számára, hogy előbb-utóbb belekeveredik valamibe, ami miatt vagy Egon, vagy más fel fogja fedni valós alakját előtte, csak, hogy megvédje. Persze az is lehet, hogy valaki ártás céljából tenné ezt. Például az a Killian figura. Meg kellene találni, és elbeszélgetni vele, miért volt olyan fontos számára Rebecca nagyijának a holmija. Jelenleg azonban talán tényleg félre kellene tennie neki is a témát. A levegő talán jót is fog tenni, és elsöpri nyugtalanító gondolatait. - A levegőzés remek ötlet – mondta őszintén, felhörpintette a maradék whiskyt, és letette az asztalra az üres poharat. Elkezdte magára veszegetni kabátját, úgy sejtette, a lány már nem akar ide visszajönni, de a városban rengeteg egyéb kocsma van, ahová esetleg be lehet térni. Persze az is lehet, hogy haza szeretne már menni. - Amúgy merre szeretnél sétálni? – kérdezte, miközben remélte, hogy nem hazafele, de ha úgy van, akkor sem bánta nagyon a dolgot. Elég messze lakik innen és csigalassúsággal még legalább félóra, esetleg még többet is eltölthet vele. Aztán meg majd jöhet a vacsora is valamikor. Remélte még áll az ajánlat.
Rebecca Morgan
I. Informátor
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 35
◯ HSZ : 1047
◯ IC REAG : 953
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Bal kézfején és ujjain tetoválás. Tollak háttérben farkasfej, nyílhegy és telihold.
-Jó neked, én többet tudok mégsem megy a feldolgozás. *Lemondóan mosolyogtam, ez már így marad, valószínűleg soha nem tudom meg a teljes igazságot, ami talán nem is baj ha az élet nem csepegtet több és újabb titkot. Szerettem volna elnapolni ezt a témát, a mai este a szórakozásról szól és a nevetés szerves része, Egon pedig nagyon jól ért ahhoz, hogyan nevettesse meg az embert. * -Azt gondoltam, neked kötelező hinni bennük.-*A levegőben felé böktem amivel játékosan figyelmeztettem a hobbijára.*- Nos, azokban én sem hiszek a többiben pedig még nem döntöttem el, hogy higgyek vagy ne. Azért vannak furcsa dolgok amiket nem lehet racionálisan megmagyarázni, akkor viszont ott van a csoda, a különleges képesség, a szellemek és az ufók. *Nem tudtam ki az a John Edward de Egonnak biztos igaza van. Nem szoktam tévét nézni csak akkor ha egy régi jó filmet adnak le, különben nem igazán érdekelt a műsor, inkább a kezembe vettem egy könyvet és azzal töltöttem el az időmet, ha nem volt más. A mai tévés műsorok szerintem igénytelenek.* -Egon, te jóóóééég! Tomahawkkal nem lehet halászni, legfeljebb lándzsával. Ha már fegyvereknél tartunk, de jobb választás a háló. De ha gondolod, beszerzek egy tollas fejdíszt. *Reméltem, hogy ez a poén már sikeresen túljuttat minket a korábbi témán és mostantól csak nevetni fogunk. Egon remek társaság volt, csak azt sajnáltam, hogy olyan sok időt kihagytunk a két találkozás között.* -Oké, neked szólok. *Egyeztem bele a kérésébe és ezzel le is zártuk a titoknagyi témát. Nem akartam, hogy egész este ez motoszkáljon a fejemben, mert én is olyan lennék mint Egon, elkalandoznék és fogalmam sem lenne miről beszél. Elég volt egy ilyen a társaságban. Levegőre vágytam, bár tudtam, hogy nem sok időt fogunk odakint tölteni tekintve a hideg időt. Biztosan pár perc alatt szétfagyok mint a kint felejtett vízzel teli pohár. Felálltam és belebújtam a kabátomba, szerencse, hogy minden italt előre kifizettünk így nem kellett a pincérre várni. Megittam a maradék csokimat, teljesen kihűlt és nem volt valami jó a bor után.* -Nem tudom, csak levegőzzünk egyet, úgysem tart sokáig, olyan hideg van kint. Majd beülünk máshova. *Elindultam kifelé, az ajtón túl pedig belekaroltam Egonba. Vettem egy mély lélegzetet, természetesen óvatosan, nehogy lejegeljem a torkom és felhajtottam a kabátom gallérját ameddig csak tudtam. Kellett volna egy sapka, de nem volt mit tenni, otthon hagytam és felkészültem, hogy másnap tüsszögve ébredek, viszont semmi pénzért nem mentem volna most haza. Egonnal akartam lenni.* -Tegyünk egy kört a tömb körül, hacsak nincs jobb ötleted. Nem szeretnék még hazamenni. Ráérsz ugye? *Jelenleg azt sem tartottam kizártnak, hogy előrehozzuk a főzést ma estére. Megéhezhetünk séta közben és mégiscsak jobb a meleg házban mint kint az utcán, vagy egy újabb kocsmában.*
- Hiszek is – jelentette ki magától értetődően, közben nagy komolyan bólintott néhányszor nyomatékosítva kiejtett szavait. Rebecca mozdulatára elmosolyodott, mert úgy tűnt lebukott, legalábbis nagyon úgy festett, mintha a lány kezdett volna kételkedni a szabadúszó szellemvadász mivoltába. Majd valamivel meg kell erősíteni a lány hitét a dologban, például eljátszhatná, hogy megszállták a szellemek, közben megvághatná Rebeccát, aztán meg a megszállt szellem meggyógyítaná, végül vége lenne a transznak. Bár jobban belegondolva ennél hülyébb ötlete régen született már, így inkább kirázta gondolataiból a dolgot. Biztos van egyszerűbb módja is, hogy elhitesse, amit állít magáról. – Mondjuk, ja, van egy pár furcsaság a világban, amire nem találni értelmes magyarázatot. Ott vannak például a dodók, vagyis pontosabban már nincsenek, mivel annyira nem érdekelte őket az ember, hogy simán hagyták magukat lemészároltatni. Szóval, hogy élhet túl egy faj oly sok évet, amikor az első ragadozó, ami megjelenik, simán lemészárolja? Ennyire kevés életösztöne egyetlen jószágnak sem lehet. Szóval szerintem ott más állhatott a háttérben, amire egyszer majd rájövök – mondta elszánt tekintettel – bár az is lehet, hogy nem. Túl rövid az élet ezeknek a talányoknak a megfejtésére – vont vállat Egon, majd hörpintett egy kis whiskyt. - Jól van na – nevetett fel könnyedén Egon, közben úgy érezte, mintha még el is vörösödne egy kicsit. – Nem vagyok indián fegyverszakértő – vakargatta meg a fejét, majd még hozzátette. – De a fejdísz jó ötlet – vigyorgott. Nem igazán volt odáig a fegyverekét, halászni inkább szeret saját karommal, mint mindenféle bonyolult eszközzel. Egyszer megpróbált horgászbottal is pecázni, de az unalom majdnem megölte, bár inkább az a medve, amelyik a háta mögé lopakodott, amikor elszenderedett. A szemét jószág ki akarta lopni a kosárból az egyetlen halat, amit nagy nehezen kifogott pecabottal. Aztán fene tudja, ha nem ébred fel lehet, hogy felhasította volna a torkát is. De a dolog a visszájára sült el, a végén a medve menekült, amikor Egon észrevette, hogy jogtalanul akar halat magának a barnamaci. Ráadásul az egyetlen pecabottal kifogott hal is épségben megmaradt. Ennek ellenére Egon fogta magát és bedobta a folyóba a nyugágyat, pecabotostul együtt és inkább saját maga ment be a vízbe halat fogni. - El is várom – mosolygott Egon, bár remélte, hogy képes lesz valamit kideríteni, mire a lány előhuzakodik valami újabb furcsasággal. Persze az is előfordulhat, hogy semmire nem bukkan rá, sajnos ez is benne van a dologban. Az őrzők, meg a vérfarkasok is igen jól tudnak, titkot tartani, legyen bárkinek is a műve nem valószínű, hogy túlságosan hamar fényt tud deríteni a dologra. - Felőlem rendben van – mosolyodott el, mivel Rebecca láthatóan még nem szándékozott haza menni. Elindultak kifelé, és miután kiértek a lány Egonba karolt. Érezte a kabáton keresztül Rebecca testének melegét. A feje viszont fedetlen. - Tessék, ígérem nem tetves – mondta, majd elővette zsebéből a sapkáját és a lány orra elé tartotta. Ha nem kell neki kénytelen lesz a fejére húzni. Vérfarkaséknál nincs megfázás, de egy ember könnyedén elkaphat valamit. Nem szerette volna, ha Rebecca a kis esti sétájuk miatt két hétig ágynak lenne döntve. - Okés, hátha van valami érdekes arra. Menet közben próbálta felvenni a lány lépésének ritmusát, ami hamarosan sikerült is, bár nem volt hozzászokva, hogy valaki tempójában kell haladnia, de jelen pillanatban egyáltalán nem volt ellenére a dolog. - Amúgy milyen a főnököd? – kérdezte hirtelen. Remélte, hogy nem valami szociopata.
Rebecca Morgan
I. Informátor
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 35
◯ HSZ : 1047
◯ IC REAG : 953
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Bal kézfején és ujjain tetoválás. Tollak háttérben farkasfej, nyílhegy és telihold.
*Nem gondoltam azt, hogy Egon korábban hazudott nekem a szellemes dologról, inkább a tréfára tippeltem. Mivel nem értettem hozzá még műkedvelői szinten sem, nem firtattam tovább csak bólintottam a válaszára. Egyébként is egészen mással döbbentett meg, megint nekiállt szövegelni a vakvilágba. Én egész egyszerűen nem értettem honnan a fenéből képes előhúzni a témáit, láthatóan csípőből ment neki, de komolyan. Ki a fene gondol a szellemek és kísértetek után a dodóra és fejti ki részletesen mennyire hülye madarak voltak. Csak Egon lehet. Szélesen elmosolyodtam és lehunyt szemekkel csak ingattam a fejem. Dőlt belőle a marhaság, én pedig nem tudtam követni, szégyenszemre lemaradtam. Valahol a lándzsánál tértem magamhoz, de az újabb mentegetőzésére is csak a fejemet fogtam gondolatban.* -Egon. Mondtam már, hogy ha nem lennél senki emberfia nem tudna kitalálni? *Azt hiszem bármi bajom is lesz az elkövetkezendő időben, Egont fogom elsőként felhívni, persze csak ha nem pasi téma. Biztos vagyok benne, hogy képes lesz egyetlen mondatával felvidítani, de reméltem, hogy erre nem kerül sor és csak úgy, minden probléma nélkül mulathatunk amikor találkozunk. Kétség kívül jól éreztem magam, akárcsak az első találkozás alkalmával és nem akartam ezt most egy hazamenetellel elrontani. Legfeljebb megint beülünk valahova, vagy teszünk egy kört és visszaülünk a kocsmába, de ha szétfagyok sem megyek még haza. Szerettem volna minél többet megtudni Egonról, nem a múltjáról, arról majd mesél ő ha szeretné, hanem a mindennapjairól, arról mit szeret és mit nem, mi az ami jókedvre deríti és mi az amitől a falra tud mászni. Beszélgetni bármiről, együtt lenni és nevetni. Egyszóval elfelejteni a saját hétköznapjaimat, melyek nem voltak egyáltalán izgalmasak. Sokan talán örültek volna ennek a ténynek, de nekem pont az volt extrém, hogy semmi nem zajlik körülöttem. Ahogy kiléptünk mellbevágott a hideg, akármennyire is van az ember felöltözve, a levegő akkor is az orrába megy és a tüdejébe és ráül az arcára, azt nem lehet bebugyolálni. Egyetlen pillanat alatt fagyott merevvé az arcom.* -Elhiszem, de neked is kell. Ez lenne az úriember zakója a bálon? Te jóég! Nem mozog az arcom. *Mint akinek összeragasztották a fogait, úgy beszéltem. Szó se róla, nem szoktam hozzá ehhez a hideghez, de hősiesen küzdöttem vele. Nem vettem el Egontól a sapkáját, ha viszont a fejemre húzza nem ellenkezem, mert túl hideg van ahhoz, hogy kinyissam a szám. Azért persze elindultam, ha mozgunk akkor nem fogok annyira fázni. talán több whiskyt kellett volna innom, legalább belülről fagyálló lennék.* -A főnököm? Egy hideg, számító dög, de nagyon jól csinálja. Ideális, szerintem jól kijövünk majd egymással. ……csokoládé illata van. *Vacogva válaszoltam, majd félve de kimondtam a fellobbanó gondolatomat. Úgy látszik ezek után már csak így fogom jellemezni az embereket. Vagy csoki illata van, vagy nem. Csak még azt nem tudtam, hogy ez mit jelent.* -Sokat követel, de megkaptam azt a pénzt amit kértem. Nekem ennyi elég és úgy sem tud olyat mondani amit ne tudnék elintézni. Ez csak egy könyvesbolt, nem a fizikai kutató intézet.
Egon jókedvűen felnevetett Rebecca kijelentésén. - Ilyen szépet még senki sem bókolt nekem – füllentette könnyedén. Egyszer egy lány azt mondta remekül zongorázik, ami persze nem volt igaz, de a lány balfülére teljesen süket volt a jobb pedig be volt gyulladva neki. Ettől eltekintve Egon örömmel fogadta azt a bókot is. Odakint kutya hideg volt. Egon elég jól tűrte a hideget, viszont ő is megérezte. Ilyenkor a legjobb farkas alakba változni, mert akkor a bunda sokat melegít. Többet, mint a kabát, nadrág és pulcsi kombinációja. Jelen helyzetben azonban tartózkodnia kellett ettől, mivel nem szerette volna halálra rémiszteni a lányt. Rebecca visszautasította ugyan a sapkát, de túlságosan rossz kifogással állt elő, hogy Egon annyiban hagyja a dolgot. - Az nem túl jó – mondta egy grimasszal, majd eszébe jutott a zakós poénja - Hát valahogy úgy – nevetett, majd ajkait lebiggyesztette hamarosan - Mindjárt lefagy a füled – mondta komolyan – és nem viccelek. Valamikor régen láttam egy matrózt, amikor az északi vizeken hajóztunk. Simán le lehetett törni neki a fülét, ráadásul nem is érezte. Valóban ezt szeretnéd? – természetesen csak kamuzott, sohasem hajózott északi vizeken, csak délieken. A végtag letörést, valami idióta filmből vette, talán a Karib-tenger kalózaiból. Ha továbbra is ellenkezik elvenni a sapkát, akkor kihúzza a kezét a lányéból, majd két kézzel óvatosan, nehogy leüsse véletlen, a fejébe húzza a sapkát, persze előtte szépen kifordítja és az esetleges benne lévő hajszálakat kitakarítja belőle. Egonnak sajnos nincs olyan hosszú sapkája, hogy betörős sí maszknak is beilljen, így csak annyira tudta ráhúzni, hogy arccsontig érjen, de remélte, hogy ez is megteszi. - Tessék – vihorászott szelíden – most már biztos nem fázol. – Közben villámgyorsan visszakarolta a lányt, és készült rá, hogy ha orra akarna esni a pillanatnyi vakságában, akkor még a katasztrófa előtt képes legyen megakadályozni. Így első hallásra nem igazán volt szimpatikus a főnöke, pláne, amikor a csoki illatos részhez ért. - Vávávvárj. Mi? – rázta a fejét értetlenkedve. – Az ugyanaz, mint, amit velem, meg Kilánnal, vagy kicsodával szoktál érezni? Mert akkor csoki íz szokott lenni nem? Vagy együtt jár a kettő? – Egon kíváncsisága egy pillanat alatt feléledt és evvel együtt némi aggodalom is. A főnöke vérfarkas lenne? Ugyan milyen butaság a feltételezés is. Nem lehet mindenki vérfarkas, akinél csoki valamit érez. Biztos csak őrző, vagy másik mágiaérzékeny személy. Biztosan. Igyekezett megnyugtatni magát, hogy ez semmit sem jelent, mégis kezdett újra feléledni benne a rossz érzés, de túlságosan hideg volt, hogy arcára rendes érzelmek üljenek ki. Valószínűleg Rebecca csak egy dermedt Egon arcot fog látni, és nem aggódó pillantásokat. Legalábbis remélte, hogy így lesz. - Mi is a főnököd neve? – mihelyst becsatlakozik a falkába utána fog néz ezeknek a gyanús személyeknek. – Az mondjuk nem baj, ha sokat követel, ha meg is fizet – rándított egyet a vállán, de a mozdulat a vastag kabát miatt nem igazán lehetett nagyon feltűnő, de mivel egymásba voltak karolva megérezni biztos megérezte. - Nem fázol nagyon? Ha gondolod, beülhetünk valahova, vagy vissza is mehetünk. De akár futhatunk versenyt is, hogy kimelegedjünk – vigyorodott el. Igazából más is eszébe jutott, amiben kimelegedhetnének, de még túlságosan korainak ítélte meg ezzel előhozakodni, ráadásul lehet, hogy nem is jön be a lánynak ilyen téren.
Rebecca Morgan
I. Informátor
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 35
◯ HSZ : 1047
◯ IC REAG : 953
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Bal kézfején és ujjain tetoválás. Tollak háttérben farkasfej, nyílhegy és telihold.
-Megérdemelted. *És tényleg. Egon volt az az ember, akit még egy bestseller író sem tudott volna kitalálni regényhősnek, pedig remek kis könyvet lehetne írni Egonról. Őszintén úgy gondoltam ahogy mondtam. Ahogy a sapka-zakó ajánlatot is elutasítottam. sejtettem én, hogy elég gyenge próbálkozás és hiába voltam jó önfeláldozásban, a jelen helyzet nem azt bizonyította. Vacogtam, de ez még nem lett volna nagy gond, a fülem majd lefagyott.* -Nekem mondod? Már nem is érzem, hogy van. *Egon bölcsen rávilágított a gyengeségemre, de ezen felül megint adta önmagát. A nevetésem szánalmasan töredezettre sikerült, mintha jégkockákat görgettem volna a fogaim között.* -Hülye vagy Egon. Nem, nem szeretném. *Természetesen nem hittem el amit mondott, de attól még jó poén volt. Még igaz is lehetett, csak nem itt. Hideg volt ugyan, de azért nem annyira, hogy letörjek a fülemből egy darabot, legfeljebb lefagy és amputálni kell, de ez sem volt jobb előrejelzés. Durcásan adtam neki igazat de nem mozdultam, úgyhogy a sapka a fejemen landolt és leért az orromig. Semmit nem láttam, de hallottam ahogy Egon vihorászik..* -Hát köszi. Most már tényleg nem. *Ami persze nem volt igaz, a sapka meleg volt ugyan és jólesett a fejemnek, de attól még máshol ugyanúgy fáztam. Csak ezt a telet éljem túl. Felnyúltam az egyik kezemmel és megigazítottam, nem mosolyogtam a számmal mert nem mozdult az arcom, de a szemeim csillogtak a jókedvemtől. A főnököm jellemzése sem vette el a kedvemet, az sem, hogy Egon megint rákapott a témára. Nem kellett volna megemlítenem de kicsúszott a számon maradt keskeny résen keresztül. Megadóan válaszoltam miután újra belekaroltam Egonba és próbáltam elindulni, hogy legalább mozogjak valamennyit.* -Killian. Együtt jár. Illat az orromban, íz a számban és a vágy, hogy egyek belőle. Mármint a csokiból nem belőled. De ha már így szóba került….meg foglak kóstolni ha nem hagyod abba. *Mérgesen kellett volna ránéznem, de nem működtek az arcom mimikai izmai, így csak próbáltam fenyegetően nézni a szemeimmel. Egon azonban nem hagyta abba.* -Ahogy a boltot is. Grandmore. Sheila Grandmore. Egon, most már tényleg megharaplak! -*A fizetésemre már nem is reagáltam, sem az alig látható vállvonogatásra.*- Fussunk versenyt, hogy a szél az arcomba csapjon. Remek ötlet. Nem, nem akarok visszamenni a melegbe és izzadva ücsörögni egy bögre forró tea mellett. Fázni akarok. Tudod az indiánok ilyenkor meztelenre vetkőznek és összebújnak, hogy egymást melegítsék. De ugye ez nem jutott eszedbe? *De, eszébe jutott, biztos voltam benne, hogy valami hasonló felvillant a fejében, elvégre férfi volt. Ha igazam van, akkor sem haragszom rá, kedvelem Egont és még bármi előfordulhat, de nem hittem, hogy ennyi elég egy másfajta kapcsolat elmélyítéséhez. Viszont, most, hogy ezt megemlítettem, én is továbbgondoltam a dolgot két pillanattal. *
Jól esett neki hallgatni a kedveskedéseket és örült, hogy nem ette meg Rebeccát. Szörnyen nagy veszteség lett volna, bár az is igaz, hogy amiről nem tudunk, az nem is hiányzik. Ennek ellenére már egyáltalán meg sem fordult a fejében, hogy ártson a lánynak, inkább megvédeni szerette volna. Vagy átvenni egy sérülését. Kár, hogy fagyban letört fület nem tud visszanöveszteni a vérvonalával. - Az nem jó, akkor ne nagyon érj hozzá, mert a végén még tényleg letörik – mondta Egon nevetve. A lány is nevetett, ami jó volt. Tekintve a hideg időt. - Kikérem magamnak, mi angolok nem vagyunk hülyék – nevetett fel a lány megjegyzésén. – Csak kellőképp őrültek, hogy hülyének tűnjünk. De az nem ugyanaz – emelte fel mutatóujját, jelezve, hogy milyen komolyan is gondolja, amit mond. Talán fel kellene vennie a kesztyűjét, de valahogy nem akaródzott neki. A sapka rákerült a lányra és Egon boldog volt, hogy adhatott valamit, igaz Rebecca akár önszántából is elfogadhatta volna, de ez így határozottan viccesebb volt. - Na, ugye – vigyorgott a férfi, bár ő maga sem gondolta, hogy ettől egyből melege lesz a lánynak fejtájékon, de idővel, a saját hőjével megtermeli magának azt a mennyiséget, hogy ne fázzon a füle. Legalábbis remélte, hogy így lesz, és nem kell majd kézzel dörgölgetni, hogy visszatérjen a fülébe az élet. Bár jobban belegondolva, lehet le kéne vetetnie vele azt a sapkát, de aztán elvetette az ötlet. Egy fület tapogatni amúgy sem lehet túlságosan izgalmas. Kezet, lábat már sokkal jobb felmelegíteni. A lány arca mintha megdermedt volna, szemei viszont ragyogtak. Egon azon kezdett el agyalni, hogy arcot szoktak-e kézzel dörgölni, hogy ne fagyjon meg, de úgy rémlett neki, hogy azt nem szokás ilyenben részesíteni. Kár. A lány végtagjai, meg úgy tűnik rendben vannak, bár ki tudja milyen állapotba kerülnek majd, mire elérik a végcéljukat, legyen az bárhol is. Jókedve egy pillanat alatt lehervadt, amikor a csoki illatú főnöke került szóba. Hiába gondolta úgy, hogy a témát kár már feszegetni, mert nem tud vele jelen pillanatban mit kezdeni, de ettől eltekintve nem bírta ki, hogy értetlenkedésének hangot ne adjon. Pillanatnyi megtorpanásuk után újra nekiindultak Alaszka zord, hideg időjárásával fűszerezett városának feltérképezésére. - Hm…Megkóstolni? – kérdezte elnyújtott hangon. Faramuci helyzet állt elő, hiszen általában ő szokott másokat megkóstolni és nem fordítva, de ettől eltekintve fogalma sem volt, hogy érti-e a célzást, vagy volt-e egyáltalán célzás, vagy létezett-e egyáltalán valami, amit a lány el akart volna találni, vagy csak spontán jött ki ajkai között a megevés gondolata. Bár az is lehet, hogy imádja a csokit, és ha valakit csokinak érez, akkor meg akarja enni. Rejtély a köbön, de Egon inkább úgy vette, hogy a lány célzott valamire. Mivel arcvonásaiból nem lehetett olvasni, csak a tekintetéből tudott valamire következtetni. Pajzsa még mindig fenn volt, így az sem segített a lány érzelmeinek felfogásában. Biztos nem haragból mondta, döntötte el Egon, vagy ha igen, akkor az csak játékos harag lehetett. - Kegyelmezz – vigyorodott el a férfi, amikor a lány ismét harapdálással fenyegette. A nevet elraktározta magában, de nem forszírozta tovább a dolgot, mivel lehet Rebecca ezért akarja megharapni. Bár jobban belegondolva, ha neki emiatt harapdálhatnékja támad, talán mégiscsak lovagolnia kéne a témán. Egon furcsállva nézte a lányt, aki eddig azért panaszkodott, hogy hideg van, hirtelen pedig máris fázni szeretne. - Mindig meg tudsz lepni valamivel – mondta őszintén – A futás meg amúgy is egészséges – főleg, ha valaki az életérét fut, tette hozzá gondolatban. - Amúgy a kérdésedre válaszolva. Nem! Egyáltalán nem jutottak eszembe indiánok – fejét kissé félrefordította, kaján vigyor ült ki arcára és kuncogott is. A lánnyal ellentétben, fején képes volt érzelmeket gyártani a hideg ellenére. Nyilván vérfarkassága miatt. Vagy, csak mert sokkal vastagabb volt a pofáján a bőr. Fene tudja, de nem is érdekelte most ez az aprócska dilemma. - Mi legyen a start? Várj, megvan. Háromra elüvöltöm magam, akkor indulunk mit szólsz? – kikarolt a lányból és végig nézett az utcán. Nem voltak előttük járókelők, a járda pedig itt-ott jeges volt, de ugyan kit érdekel? A futás akkor jó, ha van benne egy kis kockázat is. Na meg amúgy is gyorsan meggyógyul, ha elvágódik. – Odáig van a verseny oké? – mutatott az egyik lámpaoszlophoz úgy száz-százötven yardnyira, amelyiknek az izzója kihagyogatott a világítás terén, és sejtelmes hangulatot kölcsönözött az utca azon részének.
Ha a lány belement a feltételekbe, Egon felkészült, hogy nyerjen a futásban. Egyáltalán nem akarta, hogy egy lány legyőzze. - Felkészültél – nézett a lányra csillogó szemekkel. A versenyszellem ott ült tekintetében. - Egy. - Kettő. A hármat már nem ejtette ki a száján, hanem hátravetette fejét és mélyről jövő farkas vonyítást hallatott. Egy igazi farkas is megirigyelhette volna produkcióját. Remélte, hogy Rebecca vágta, hogy ez volt a jel a startra, mert ő egyből meg is indult. Testének minden izma előre vitte, ahogy megindult a járdán. Kiválóan látott a megvilágított utcán, mégis összesen hat rohanó lépést tett meg, amikor lába alól kicsúszott a talaj. Túl nagy lendületet vett, egy összefüggő jégfolton. Nyilván a járdán volt egy kis kátyú, a víz összefolyhatott benne, és szépen megfagyott. Bal lába érte el először a fagyást, és abban a pillanatban elvesztette az egyensúlyát. Túl nagy lendülete volt, hogy jobbjával korrigálhasson bármit is. A világ egy pillanat alatt a fejetetejére állt, ahogy Egon egy fájdalmas nyögés kíséretében a hátára esett.
//Tetszik a reagod feletti tollas kép //
Rebecca Morgan
I. Informátor
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 35
◯ HSZ : 1047
◯ IC REAG : 953
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Bal kézfején és ujjain tetoválás. Tollak háttérben farkasfej, nyílhegy és telihold.
*Igen, lehet nevetés közben szemet forgatni, ezt bizonyítottam be Egonnak amikor még mindig a letörni szándékozó fülem volt a téma. Hogy ő angol? Nem annak gondoltam volna ha nem tudom róla, sajátos humora volt, teljesen eltérő az angolok száraz, fanyar humorától és ezzel együtt sokkal élvezhetőbb is. Viszont magyarázatot is kaptam a hülyeségére, amit eddig nem tudtam.* -Valóban nem ugyanaz. Erről nem tudtam, csupa meglepetés vagy. *Nem mintha _ez_ meglepő lett volna, mindig előállt valami marhasággal, semmit nem volt képes komolyan kezelni. Nem tudom miért volt ez, alapjában véve ilyen volt, vagy nem akart semmibe sem úgy istenigazából belemélyedni. Nem kérdeztem rá, egyszer úgy is kiderül és tulajdonképpen nem is volt fontos. Úgy kedveltem Egont ahogy van, feltétel nélkül, minden megnyilvánulása hozzá tartozott, ez volt Ő, és nem szerettem volna ha valami miatt megváltozik, vagy szolidabbra veszi a figurát. Bár a sapka átengedése apróság volt, láttam rajta mennyire örül, hogy segíthetett, bőszen titkolta az idétlen vigyorával de a szemei nem hazudhattak. Egy kicsivel kellemesebb is volt, hogy már nem akart a fülem lefagyni és nem éreztem azt, hogy a hajhagymáim egymásután sorvadnak el a hidegben. Mindezt együttvéve jó kedvem volt és ez Egon társaságának volt köszönhető, mellette felszabadultnak éretem magam, és nem egy új embernek egy idegen városban. csak a nagyi házában éreztem otthon magam, minden mással még ismerkednem kellett. * -Igen, ha sokáig lovagolsz ezen a témán, akkor megtörténhet. *Volt egy hosszú pillanat amikor szerintem nem értette a poént, de nem tudtam miért. nem céloztam semmire, nem is tehettem, ráadásul nem akartam megint a csoki finom ízére asszociálni, egyszerű játékos fenyegetés volt, és úgy gondoltam nincs mibe beletenyerelnem ezzel. Amikor újra meg kellett fenyegetnem, már felemeltem a kezeimet és amennyire csak tudtam a fagyott ajkaimmal vicsorogtam és morogtam. * -Csak ha abbahagyod. *Az indiánokkal nem vicceltem ellenben a „nem vágyódom forró teára és izzadásra” mondatommal igen. Tudom, hogy a futás egészséges, de nem a metsző szélben, mínusz harminc fokban, annyira nem tudok gyorsan futni, hogy attól kimelegedjek. Nem csak az indiánok, még sok mindenki más is felfedezte azt a trükköt amit a meztelenül való összebújás nyújt. Az emberi test bámulatos, nem kell lepedőakrobatikázni ahhoz, hogy két test egymást melegítse, de úgy tűnik ha ezt egy férfinak megemlítem, csak egy dolog jut eszébe. abból a vigyorból amit Egon produkált – csak a jó isten tudja hogy sikerült neki lefagyott arccal – kétségem sem volt a kaján gondolatai felől. Mellkason ütöttem, nem mintha kárt tehettem volna benne és nem is akartam, csak figyelmeztetés volt a közeljövőre. Mindennek ellenére nem mondott le a futásról, én vagyok a hülye, hogy nem mondtam ki kerek perec a nemet. Az tuti, hogy nem fogok futni, különben az arcomat úgy kell majd összerakni mint a puzzle darabokat. Látszólag belementem, de már akkor eldöntöttem, hogy el sem indulok, de ha akartam volna sem tudtam volna. Az a farkas vonyítás ami Egon torkából tört elő a három helyett, nem kicsit lepett meg. Nem hangzott viccnek, annyira élethű volt mintha tényleg egy farkas vonyított volna mellettem. Még javában kapkodtam a levegőt döbbenetemben, ami nem esett túl jól ebben a hidegben, mikor Egon máris a földön volt.* -EGON! Te jóóóéééég! *Önkéntelen kiáltás volt. Talán egy jégfolton csúszott el, bevillant az agyamba a jogos kérdés, hogy miért nem takarították el a járdán a jeget, miért nem szórták fel valamivel, de már siettem is hozzá. Hallottam a nyögést és megijedtem, hogy komolyabban megsérült, más sem hiányzik most mint egy lábtörés. Odarohantam hozzá, én is megcsúsztam de mivel készültem rá, sikerült megtartanom az egyensúlyomat. Letérdeltem hozzá és két kezembe vettem az arcát, így legalább a szemeimbe néz és ha fel akar kelni, visszatarthatom addig amíg nem tudjuk mennyire sérült meg. Reméltem, hogy a kabátja azért felfogott valamit.* -Egon, jól vagy? Megsérültél valahol? A fejed? A lábad? *Aggódtam, eszembe sem jutott, hogy hülyéskedhet velem, komolynak tűnt és így is kezeltem.*
//Köszönöm, nem az én érdemem, de Elvis nagyon eltalálta És mit szólsz az aláírásomhoz? //
- Hát ja, néha még magamat is képes vagyok meglepni – vigyorodott el. Kíváncsivá vált, vajon akkor, hogy meglepődne a lány, ha átváltozta neki vérfarkas alakba. Vajon újabb csínytevésének gondolná, vagy inkább hanyatt homlok menekülne vissza a bárba? Valószínűleg az utóbbi fordulna elő, de ki tudja? Lehet megkérné, hogy vigye haza a hátán. A legdurvább, hogy Egon meg is tenné, ha mondjuk egy erdő mélyén lennének és nem a város kellős közepén, ahol azért elszórtan van egy-két biztonsági kamera. Nem lenne jó, ha a helyi falka, vagy az őrzők rászállnának ilyen „aprócska” botlás miatt. Rebecca vicsorgása és morgása nagyon viccesre sikeredett és Egon elröhögte magát a jeleneten. Beletelt vagy fél percbe, mire képes volt válaszolni valami értelemeset is, nevető hangokon kívül. - Jó oké – húzta szélesre száját, közben nevetését igyekezett csillapítani. – Ígérem, majd valamit kitalálok, ha megint szóba akarnám hozni a csoki mániádat. Mondjuk rálépek a saját lábamra vagy valami – a lányra nézett és ártatlan képet kezdett vágni és ajkait is szomorúan lebiggyesztette. – Igazán nem szeretném, ha megennél – még a fejét is lehajtotta és olyan bánatos arccal nézett fel a lányra, mint, aki éppen háborúsbűnt követett el. Egon nem is tudta, hogy a meztelenül összebújás megemlítése egy lány szájából mást is jelenthet azon kívül, hogy a tettek mezejére lépne egy férfi és egy nő. Ezért teljesen váratlanul érte a feléje lendülő kéz, valószínűleg válasza és kaján vigyorgása miatt kapta ezt a megtisztelő figyelmet. Egon úgy érezte, rettentő önuralmának köszönhette csak, hogy nem ütötte félre a lány kezét, valójában azonban annyira meglepte a mozdulat, hogy egészen egyszerűen nem volt ideje reagálni rá. Kabát és pulcsi kombinációja rendesen lecsökkentette az amúgy is vérfarkasok számára erőtlennek ható ütést. Bár Egon sejtette, hogy Rebecca egyáltalán nem is vitt bele igazán energiát, ezért azon kezdett el gondolkodni, hogy vajon eljátssza a nagyhalált, hogy mennyire fájt, vagy csak a játékos nagyon nagyhalált, ami egyértelműben poén lenne. Végül az utóbbi mellett döntött. - Aúúú – közölte elnyújtottan, miközben mellkasára helyezte a kezét, és fájdalmas arcot vágott. – Eltörted a szegycsontomat – nézett rá bánatosan. – Most végem. Nem kell a szívem esetleg? Már hozzá is férsz – vigyorogta el magát a végére. A vonyításért csillagos ötös adott magának, igazán remekre sikeredett, a következő néhány lépés azonban már nem annyira. Esése közben a város fényei által megvilágított halványszürke színben pompázó, felhős égboltot tanulmányozta, majd jött az ütközés is, ahogy a jeges járdára zuhant. Nem volt épp kellemes, de nem is igazán fájt neki. A fejét csak egy kicsit verte be, de semmi komoly, ráadásul a kabát is sokat tompított a hátának mért ütésen. Na meg, ha el is törte volna a gerincét, akkor is rendbe jött volna előbb-utóbb, bár nem szeretett volna egy Margaréte Desszertjében elkövetett fiaskót megint átélni. Elég volt egyszer elájultatni Rebeccát, nem hiányzott neki, hogy elvetődjön azért, mert nem képes lábra állni. Bár az igazság, hogy akkor nyilván a vértől nézett a világ sötétebbik fele felé, most pedig semmi vér nem lett volna, ha történetesen gerinctörést szenved el. Bár igazából nem hallott még olyanról, hogy egy vérfarkas elcsúszás miatt bénult volna le. Ha valaki belepasszírozná a betonba a másikat, akkor egy bénulás esélyes lenne, de így rettentő nevetséges lett volna. Hallotta Rebecca kiáltását és magában elvigyorodott. Teljesen jól volt, de miért ne aggódhatna érte a lány egy kicsit? Rebecca kezei közé fogta Egon fejét, és úgy beszélt hozzá. A férfi egy nyöszörgést hallatott, majd fájdalom ült ki az arcára. - Azt hiszem letörtek a körmeim – emelte fel bal karját, és a lány orra alá dugta tövig vágott körmeit, amit előző nap rendezett el. – Nézd csak, mindegyikről – aggódó pillantásokat vetett a lányra, majd elvigyorodott. – Nem fekszel ide mellém? Elég kényelmes a jeges járda, ráadásul az égbolt is elég szép. Mondjuk a mostani látvány azért jóval szebb – nézett bele a lány gyönyörű szemeibe és szelíden mosolyogott. Rebecca arca, még aggodalma és Egon sapkája ellenére is szívmelengetően csodás volt.
//Az is gyönyörű lett . Mármint az aláírásod //
Rebecca Morgan
I. Informátor
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 35
◯ HSZ : 1047
◯ IC REAG : 953
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Bal kézfején és ujjain tetoválás. Tollak háttérben farkasfej, nyílhegy és telihold.
*Kíváncsi voltam mivel tudja magát meglepni, de ebbe most nem mentem bele, remélhetőleg lesz még időnk és lehetőségünk beszélgetni. Jelenleg az volt a fontos, hogy ne fagyjak meg. Egon ajánlata a futóversenyre még jó ötlet is volt, hiszen ha intenzíven mozgok, akkor ha nem is fogok izzadni egy kicsit helyrebillenthetem a hőháztartásomat. Az viszont nem igazán tetszett, hogy a szél az arcomba vág majd. A vicsorgás és morgás is szebben kivitelezhetőbb lett volna ha nem merev az arcom, biztosan ezért tartott Egonnnak vagy egy percig is mire kikeveredett a nevetésből. Rám is rámragadt, de csak torokból ment. * -Jó ötlet, csak a nyelvedet ne harapd el a nagy igyekezetben. *Most nekem kellett nevetnem, látva a bánatos kutyaszemeket melyekkel rám nézett. Igazán édes volt, legszívesebben a két kezem közé fogtam volna az arcát és megpusziltam volna. E helyett mellkason vágtam a kaján gondolatai miatt, ő meg eljátszotta a nagyhalált.* -De. Kell. Majd később. *Merev vigyor került az arcomra ismét, futás után már erre sem leszek képes az biztos, de semmi pénzért nem mentem volna most el innen, annyira jól éreztem magam. Holnap persze biztos, hogy tüsszögni fogok és jó ha nem nyomom az ágyat lázasan, de emiatt ráérek akkor aggódni. Pár másodperc múlva már Egonért aggódtam, láttam ahogy elcsúszik és hallottam ahogy felnyög. Szerencsére én nem estem el mikor hozzáfutottam, óvatosan fogtam meg az arcát vigyázva, hogy ne mozdítsam meg máshol, nehogy nagyobb kárt tegyek benne mint amit az esés okozott. Még mindig nyöszörgött és láttam az arcán a fájdalmat, de legalább képes volt megszólalni. Először fel sem fogtam mit mond, örültem, hogy magánál van, aztán a szavai lassan az agyamba kúsztak és értelmet nyertek. Bambán néztem a felemelt kezét és csak az az értelmes kérdés kavargott a fejemben, hogy: ~Mi van???~ *Ránéztem a vigyorgó arcára, az aggódás után nem a megnyugvás édes érzése ringatott el hanem rögtön a dühé.* -EGON DUCKBANE! *Tényleg meg fogom fojtani egy kanál vízben. Egyszer majd biztosan de nem most. A fenébe, még haragudni sem lehet rá. Megváltozott a mosolya és amit mondott megint csak meglepett. Tényleg bókolt volna? Éreztem ahogy az imént még összeráncolt homlokom kisimul és az egymásnak rántott szemöldökeim is a helyükre ugranak. Az adrenalin ami az ijedtség miatt elöntött az előbb, kicsit felmelegített, képes voltam normálisan elmosolyodni. Megenyhülten és a bóktól jóleső érzéssel fogtam meg a „letört körmű” kezét.* -Tényleg? Gyere állj fel, még megfázol. *Segíteni akartam felállni, de nem úgy sült el a dolog ahogy terveztem. Most én csúsztam meg és mivel az óvatosságom kikapcsolt amint megnyugodtam Egon miatt, nem számítottam arra, hogy az alattomos jégfolt engem is a csapdájába ránt. A fenekemre estem ellenkező irányba mint Egon, és természetesen a karommal próbáltam enyhíteni az esést ami a lehető legrosszabb ötlet volt. Úgy bevertem a könyökömet, hogy csillagokat láttam, pedig nem is feküdtem még.* -Ááááúúúúúú!!!!
//Köszi Azért a tied se semmi. Így látni Liszt Ferencet egészen új dimenziót nyit meg. //
- Reméljük, nem fogom – mosolyodott el. Egyébként akár le is haraphatná, előbb utóbb úgyis visszanőne, csak fura lenne megmagyarázni, hogy hirtelen miként nőtt vissza a nyelve. Bár az orvosok már lehet azt is vissza tudják varrni. Ellenben, ha egy kóbor kutya elszaladna a leharapott nyelvvel, amíg Egon próbálja összeszedni magát fájdalmában, akkor azt már jóval nehezebben lehetne hihető történetté varázsolni. - Jól gondold, meg később már lehet, nem adom – vigyorodott el, majd kezeit védekezően a mellkasára tette. Nem tudta Rebecca átvitt értelemben gondolta-e, de Egon mindenesetre a szívének fizikai valóját védte jelen pillanatban. Látott már szívet kitépő vérfarkast, és egyáltalán nem úgy tűnt, hogy a rögtönzött sebészeti beavatkozást a páciens túlélte volna. Az esés nem esett túl jól neki, de a döbbent tanácstalanságot, amit a lány arcán látott, amikor a körmeit mutogatta, hogy letörtek, nem cserélte volna el semmiért. Amúgy is vigyorgó képét még szélesebbre húzta és enyhe kuncogás is előtört belőle. Nevetése csak tovább erősödött, amikor meghallotta a lány szájából elhangzani igazi kereszt-, és felvett vezetéknevét. Aggódó képére egy pillanat alatt harag kúszott, de Egont ez csak még inkább nevetésre késztette, ettől eltekintve próbálta jókedvét visszafojtani. Amikor a lány arcát bámulta, nevetése szinte teljesen elmaradt. Remélte, hogy elhangzott mondatát, amit talán bóknak szánt, bár igazából ezt ő maga sem tudta volna pontosan meghatározni, kedélyesen fogja Rebecca fogadni. Szerette volna, ha így történik. A lány arcáról eltűntek a dühösnek szánt nézés nyomai, és melegen elmosolyodott. Kicsit sajnálta, hogy nem fekszik ide mellé, de ettől eltekintve nem ellenkezett, amikor a lány megfogta a kezét, és próbálta felsegíteni. Ha Egon nem a felkelés fázisában lett volna, hanem nyugodtan feküdt volna a helyén, akkor talán tudott volna annyi lendületet hirtelen előrántani magából, hogy a megcsúszó Rebeccának valamilyen támaszt sikerüljön nyújtania, de sajnos a lány elcsúszásával együtt Egon is visszahuppant a jeges járdára. ami semmiféle fájdalommal nem járt ugyan, de hallotta, ahogy a lány karja a betonnak ütődik, valamint a fájdalmas kiáltása sem kerülte el a figyelmét. Nem telt bele két másodperc már talpon is volt, és most ő térdelt a lány mellett, akinek úgy tűnt nem csak egy meglepetésszerű aúúú csúszott ki a száján, hanem valóban rendesen beverte valamijét. Testtartásából ítélve valószínűleg könyöktájon csapódhatott be. - Jól vagy? Hol fáj? Nagyon fáj? Mit segítsek? Felkelsz? Maradsz a földön? – sorolta hadarva kérdéseit, amik épp eszébe jutottak. Aggódó pillantásokat vetett a lányra és félelme, hogy valami komoly baja esett, egyre nőtt. Remélte, hogy csak az ijedtség szólaltatta meg a lánnyal az egyezményes fájdalomkifejező hangot, de persze sohasem lehet tudni. Nem hallott ugyan csonttörést, de ez nem jelentette azt, hogy nem is volt. Ráadásul egy repedés, vagy egy zúzódás is marhára tud fájni. Egon szíve hevesen vert, fogalma sem volt, hogy ilyenkor mit kéne tennie. Talán a hátára kéne kapnia, mint egy sószsákot, és elsprintelnie vele a legközelebbi ambulanciáig. Igen, igen ezt kéne tennie, erősítette meg magában, és már készült, hogy a lány épp kezét megfogva a hátára veszi Rebeccát, amikor hirtelen beugrott neki egy aprócska tény, amit aggodalma miatt elfelejtett némi időre. - De hülye vagy te Egon - gondolta és majdnem el is kezdett röhögni saját idiótaságán, de visszatartotta, mert ezt Rebecca biztosan félre értelmezné. - Mártír vagy te mamlasz, mi az istennek vinnéd kórházba? Teljesen egyetértett saját magával. Ha törés, ha zúzódás, akkor sem fogja azt a lányon hagyni, de nem fogja rögtön elvenni, hanem vár egy kicsit, hogy ne legyen nagyon feltűnő a fájdalom azonnal eltűnése. Persze így is csodálkozni fog Rebecca, de majd bemeséli, hogy biztos nem volt komolyabb baja, csak egy kis ütés, ami csupán elsőre fájt nagyon. Ezt persze Egon sem hitte volna el, de hátha a lány nem kérdezősködik, csak örülni fog annak, hogy épp mindene.
//Nincs mit. Amúgy Paloma érdeme a képem . Ő készítette nekem //
Rebecca Morgan
I. Informátor
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 35
◯ HSZ : 1047
◯ IC REAG : 953
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Bal kézfején és ujjain tetoválás. Tollak háttérben farkasfej, nyílhegy és telihold.
*Mindent amit mondtam a saját tudásom és felfogásom szerint értettem. Természetesen nem akartam Egon szívét kitépni, ezért volt mulatságos ahogy a kezét a mellkasára téve próbálta azt védeni. Csak ingattam a fejem mint amikor egy tanár megadja magát a diákja hülyesége előtt. Vele szemben ezt szinte minden percben gyakorolhattam, hiszen menetrendszerűen dőlt belőle, de ezzel nem volt semmi gondom mert megvolt hozzá a kellő humora. Néha kicsit fárasztó volt, mert nehezen esett le a poén, de ettől függetlenül szerettem. Akkor is amikor megint átvert. A plázacicák kényeskedésével feltartott keze és a panaszkodása a letört körmeiről nálam haraggal társult, de nem őszinte nagy haraggal amiért nem jár megbocsátás, csupán mert az első pillanatban aggódtam miközben ő végig hülyéskedett. Az a vigyor az arcán eltörölt mindent és csak a jókedvet hagyta meg. ha minden így marad, még benne is lettem volna egy újabb versenybe, természetesen nem a jeges járdán hanem egy jól megválasztott, síkosság mentes helyen, de mivel pont egy jégfolton fetrengtünk, a további folytatásra nem került sor. fel akartam segíteni Egont, de már csak arra emlékszem, hogy felállok, majd a fájdalomra. Maga az esés olyan gyorsan történt, hogy felfogni sem volt időm. Először nem mozdultam mert mindenhogy fájt, aztán próbáltam a másik oldalamon feltápászkodni, hogy ne feküdjek sokáig a hideg talajon. Egon ijedelme azt hiszem nagyobb volt mint az enyém korábban. Nem mintha én tudtam volna mit kell tenni hasonló esetben, hanem mert fáziskésésben voltam. Valószínűleg azután pánikoltam volna be, hogy kiderül, Egon nincs magánál, vérzik valahol, esetleg eltört valamije. Szerencsére nem teketóriázott megmutatni a letört körmű kezét, így nálam elmaradt a nagy pánik. Ő viszont szinte azonnal beleesett, nekem pedig nem volt hangom sem, hogy gyorsan megnyugtassam, a fájdalom a torkomra forrasztotta. ezért inkább belekapaszkodtam a nyakába az ép karommal és húztam fel magam, az sem érdekelt, hogy a csoki íze megint elöntötte a számat. A másik karomat mereven tartottam úgy ahogy volt, behajlítva mert féltem, hogy újabb fájdalomhullám ér el. Mikor végre sikerült legyűrnöm, meg is szólaltam.* -Csak segíts fel. Nincs bajom. Minden rendben. -* A fenéket volt minden rendben, FÁJT!*- A kabát felfogta a nagy részét. csak fáj, szerintem nem tört el. *Azt már nem mondtam, hogy nem hallottam és nem éreztem reccsenést, elég volt csak gondolni rá máris kirázott a hideg, pont eléggé fáztam már így is. * -Azt hiszem a futóversenyt fel kell adnom, de majd tavasszal lenyomlak.
Kezdőlap
Boldog új évet kívánok! 
//
//
