Közelebb vannak a bejárathoz

Egonnak egyáltalán nem tűnt fel a szalvéta hiánya, ösztönös reakcióból törölte meg kezével a száját és egy pillanatra értetlenül is nézett a lányra, hogy miért nyújt felé zsebkendőt, hiszen nem kell kifújnia az orrát. Rebecca szavai azonban világosságot csepegtettek néha elborultan sötét elméjébe, elmosolyodott, és átvette a papírzsepit.
- Köszi – mondta olyan kedvesen, amennyire csak tudta -, de igazából nem vettem észre a hiányát – vigyorodott el. A szendvics íze még a szájában volt, és nem is igazán akart ezen változtatni, de azért csak leöblítette egy kis teával a vacsoráját. Már csak azért, hogy sűrű nevetések közepette ne kellejen Rebeccának szendvics maradékkal találkoznia Egon fogsorán. Biztosan nagyon kiábrándulna akkor belőle.
- Óh, értem. Hasznos szerkezetnek tűnik rémálmok ellen. Mondjuk nekem általában nincsenek rossz álmaim. Amúgy léteznek még sámánok? – kérdezte mosolyogva, bár ez most csak kamu tudatlanság volt, hiszen tisztában volt vele, hogy az ősi kultúrák még mindig hisznek olyan fickóknak, akik a szemgolyójukat befelé képesek fordítani és elhitetni egy törzzsel, hogy a szellemek kiválasztottjai. Azok meg aztán egész életében ellátják, mert nem akarják a szellemeket magukra haragítani. Persze a mágiában hitt, hiszen saját vérvonala is hasonlatos a gyógyító mágiához, amit az őrzők is képesek használni. Persze fogalma sem volt, hogy ezt miképpen tudják elérni, de ez ritkán is foglalkoztatta. A lényeg, hogy távol maradjanak tőle, és lehetőleg semmiféle tartósabb kapcsolat ne legyen közte és az őrzők között.
- Hát az még belefér, de nem szeretek olyanokkal filmezni, akik minden szereplő halálát előre felkonferálják – vigyorgott újfent, és bár túlzottan nem vette zokon az ilyet, azért a film összhatásából sokat elvehet, egy ilyen túlbuzgó egyén. Igazából Rebeccáról ezt nem nagyon tudta feltételezni, viszont így biztosan nem fogja ellőni a poénokat. Legalábbis Egon szívből remélte.
Rebecca a férfi felé nyújtotta a tálkát és a kanalat. Egon igazából el szerette volna utasítani, viszont kedvére való volt egy kis közös fagyizás, így inkább elfogadta a felajánlott evőeszközt és bár csak módjával, de azért ő is kanalazgatott, mialatt nézték a filmet, ami már több mint fél évszázados volt.

Két óra és negyven perc úgy siklott tova, mintha csak egy másfél órás játékfilmet néztek volna. A cselekmény izgalmas volt, annak ellenére is, hogy akciójeleneteket csak módjával vonultatott fel a film. Nicolson ezredes kitartása pedig gyönyörködtette Egont, és büszkesége csak nőtőn-nőtt hazája iránt. Nem akarta, hogy a hidat felrobbantsák, ami brit katonák verejtéke és vére árán lett felhúzva, és ami páratlanul szépre sikeredett. Szurkolt az ezredesnek, hogy vágja el a kábelt, de sajnos rossz döntést hozott. Elvezette a robbantás fészkéhez Saitot, ami miatt a japán ezredes halálát lelte, valamint saját maga is. Végül azonban rájött tévedésére és bár nem sok beleszólása volt, mivel ráesett a detonátorra, azért csak teljesítette hazája óhaját, és felrobbantotta a hidat, amin heteket dolgozott. Az utolsó képsorok felemelőek, ugyanakkor szomorúak is voltak. Hosszú évtizedek óta ismét tiszteletet érzett az emberi faj, és hazája, a Brit Birodalom iránt, ami persze már régen nem birodalom.
- Isten óvja a királyt – suttogta a film végén, ahogy a szereplők listája gördült alulról felfelé. Persze tisztában volt vele, hogy már a múlt század közepétől II. Erzsébet uralkodik Angliában, ettől eltekintve, amikor ő utoljára hazája honpolgára volt, még IV. Vilmos ült a trónon, és előtte is férfi volt az uralkodó, így gyermekkora felkiáltása csendült fel elméjében, amit suttogva kiejtett a száján.
- Nem tudom, hogy maradhatott ki ez a film az életemből – mondta, halkan, mintha inkább csak saját magának címezné, majd felerősítve folytatta. – Köszönöm az élményt, nélküled nem valószínű, hogy valaha megnéztem volna.

- Logikus elgondolás – nevetett fel könnyedén, részben a lány fifikás válaszán, másrészt szavainak elhalásán, ahogy a sámánoknál hirtelen megakadt. Nem hitte, hogy Rebeccát pont ez a kérdése fogja fennakasztani. Viszont hamarosan megformálta véleményét a témával kapcsolatban és Egon úgy érezte egyet tud érteni az elhangzottakkal, valamennyire.
- Meglehet, elvégre sok mindenki nem tud arról, mi lakozik a belsejében – az utolsó pár szónál elnyújtva szólt, és beszédét is lelassította. Hangja elmélyült, valamint jelentőségteljesen a lányra nézett, felhúzott szemöldökkel. Ezután visszafordult a tévé felé, és normális tempóban folytatta. – Persze, szerintem sokan csak kamuznak, akik sámánnak mondják magukat, és persze lehet köztük néhány, aki képes a szellemvilággal való kommunikációra. Az elgondolás mindenesetre felettébb lenyűgöző lenne, legalábbis egy amatőr szellemvadász szemében mindenképp.
Egon elvigyorodott a lány kijelentésén.
- Oké, ez is teljesen rendben van még – válaszolta, majd fészkelődött egy keveset, hogy kényelmesebb pozícióban tudja végig ülni - vagy feküdni, nem is volt benne biztos, ez most melyiknek számít – azt a másfél órát, amit a film tartogathat számára. Persze saccolása irtó nagy tévedés volt, technikai téren legalábbis, viszont érzetre egyáltalán nem tűnt, több mint két és fél órásnak a film. Az akciójelenetek persze elég sutára sikeredtek, de ezt szinte fel sem fogta, hiszen lekötötte a film látványa, mondanivalója és a főszereplők játéka. A Nicholson ezredest alakító színész fényévekkel jobb teljesítményt nyújtott itt, mint a Csillagok háborújában Obi-Wan Kenobiként.
Úgy látszik meghallotta Rebecca a suttogását, és vagy szolidaritásból, vagy egyéb megfontolásból, amit Egon nem tudhatott, támogatását fejezte ki a héber eredetű szóval.
- Úgy legyen – ismételte, miközben szelíd mosollyal a lány felé fordult, és aprót biccentett irányába. Akármi is volt a motivációja jól esett neki, hogy nemzetének támogatást nyújt, még ha csak ezt egy egyszerű szóval tette is.
- Évekig hálás leszek érte – bár hallotta a lány hangjában a komédiát, úgy érezte ennek ellenére azért tényleg hozzájárult kultúrájának fejlődéséhez. – Egyébként pedig te állítottad meg a tévét itt, simán keresztül tekerhetted volna, de nem tetted. Így láthatod, hogy rajtad is sok múlott – mosolygott, és a lányt figyelte. Az órára pillantott, és szája lekonyult egy keveset.
- Sajnos azonban úgy tűnik, elég későre jár. A szomszédok biztosan elkezdenének pletykálni, ha tovább maradnék. Örültem az estének. Én…szeretném megismételni, mihamarabb, persze csak ha neked nem gond – állát és fejét kissé lehajtotta, és mint, aki szégyenlős úgy nézett Rebeccára.
Mikor (ha) megindultak felkapta a tálcát, rápakolta a bögrét és a fagyis tálkát, habár nem segített a kaja elkészítésében, legalább valamiben hasznossá tehetné magát. – Megengeded, hogy elmosogassak?

Rebecca nagyon ragaszkodott ahhoz, hogy ő teljesen vétlen a film kiválasztásban, erre viszont Egon csak sóhajtott egyet, elvigyorodott majd lemondóan megrázta a fejét.
- Nocsak, nem is tudtam, hogy egyszemélyes maffiaszervezet vagy – nevetett fel a lány megjegyzésére a szomszédok kapcsán.
Természetesen megbeszélték az együtt főzést, vagy sütést, viszont nem igazán erre gondolt, de nem fog úgy tenni, mint akit a lány félreértett, így bólogatva vigyorgott.
- Hogyne, a világért sem hagynám ki – mondta, bár Egon kezdte úgy érezni, hogy nem csak egy újabb estét szeretne vele eltölteni, hanem inkább újabb napokat esetleg heteket. Viszont még ő is túl korainak érezte a dolgot, igaz már négy hónapja ismerik egymást, de összesen kétszer találkoztak. Túl elhamarkodott lenne bármiféle kapcsolatra gondolni ilyen helyzetben.
- Igen – válaszolta kissé megrökönyödve Egon, nem hitte, hogy ez ilyen nagy meglepetést fog okozni a lánynak, de valahol mulatatta is a dolog. – Miért? Nem szabad? – arcát hamar mosolygásba rendezte, és kérdőn nézett a lányra. Játékos nézés volt, és nem hitte, hogy ellenkezne vele. – Megértem, ha nem szeretnéd…- bár nem tudta befejezni a mondatot, Rebecca már szólt is, hogy csinálhatja.
- Nem szeretem a mosogatógépet – mondta, miközben leballagtak a lépcsőn. – Néhány tekintetben igencsak régimódi vagyok – vont vállat, kezében a tálcával egyensúlyozva. Nem volt nehéz megtalálni a konyhát, csak ment az orra után. A szendvicsek készítésének kellékei ott hevertek a konyhaasztalon, és illatoztak is valamennyire, de még, ha csak sima ember lett volna sem okozott volna túl nagy problémát rátalálni a konyhai részre.
Rutinosan nyitotta meg a csapot, a szivacsra habot csepegtetve folyó vízben kezdte el mosni a tálcát, kést, vágódeszkát, bögrét, és minden olyan tárgyat, amit Rebecca felhasznált szendvicseinek elkészítéséhez. Valamint végül a fagyis edényt is elmosta. Kicsit sajnos gyorsan végzett, remélte, hogy a mosogatással még halogathatja itt maradását. Feszengeni elköszönés után, pedig nem volt kedve, de így tudott magának egy kis időt nyerni. A vízmelegítő persze nem egyből melegítette fel a vizet, de azért viszonylag hamar sikerült langyos állapotba hoznia a csapból csorgó folyadék hőmérsékletét.
Azonban itt volt az ideje távozni, és ha már bejelentette, akkor tényleg nem fog idétlenül feszengeni és majmot csinálni magából, pedig leginkább ezt szerette volna tenni ebben a pillanatban.
- A mosogatás kész, úgy látom itt az ideje eltávoznom – mosolya nem volt sem vidám, sem szomorú. A kabátjához és cipőjéhez lépett és elkezdte magára rángatni őket, ha Rebecca nem tartotta vissza semmivel, akkor már rá is fogott az ajtó kilincsre, hogy aztán széles mosollyal visszafordulva beszédbe kezdjen. – Köszi az estét, az esésen kívül minden percét élveztem. Mikorra jöjjek a konyhádat leamortizálni? – Nem akart anélkül távozni, hogy időpontot ne egyeztetnének.

Elköszönt a lánytól, és kilépett a hideg Fairbanks-i éjszakába. Mélyen beszívta a rideg levegőt, majd visszanézett a ház ajtaja fel, ha esetleg Rebecca még az ajtóban állna, akkor egy mosoly kíséretében integetett neki, majd a kocsijához ballagott, és beszállt.
Magában egy dallamot dudorászott, és vidáman beindította a járművet. Gondosan körbekémlelve elindult otthona felé, de azért még egyet intett az ablakon át a lány háza felé.

Anguta az utcákat rótta, és próbálta beazonosítani, hogy vajon évszázadokkal ezelőtt, mi, hol lehetett. Behunyta szemeit, és kísérletet tett felidézni a régmúlt tájat a hegycsúcsokhoz viszonyítva. Persze az épületek nehezítették dolgát, de volt bőven ideje. Pénze viszont kevés, ezért illegális népszórakoztatásba kezdett néhány bűvész trükkel. Előtte persze el kellett csennie, egy cilindert, és egy pakli kártyát, de úgy volt vele, hogy majd később visszafizeti. Ha elég pénzt gyűjt össze, vagy lesz személyazonossága és hozzáfér bankszámlájához, akkor majd egyszerűen otthagyja a játékboltban azt a csekély negyvendollárnyi összeget, amibe a kellékek kerültek volna. Nagyjából délben állt neki a mutatványoknak, és bár nem sok érdeklődő volt, úgy tűnt azért az itteni népek elég adakozó kedvükben vannak. Persze a nagyja összeget egy vérfarkasnak köszönhette, aki nagyvonalúan dobott neki ötven dollárt. Bár a felőle áramló érzelmeket Anguta inkább háttérbe szorította. De mindegy is. Akár megvetés ült a szívében, akár enyhe undor, a pénz attól még pénz maradt, és a Teremtő hálásan biccentett az adományért. Hatvan év körüli vérfarkas álcáját öltötte magára, pajzsát kissé leengedte a kommunikáció végett, bár senki sem üzent neki gondolatban, hogy kisegítené néhány dollárral. Sebaj, majdcsak lesz valahogy. Három óra tájban hagyta el első Fairbanks-i vállalkozásának helyszínét, és folytatta tovább a feltérképezést. Eléggé belemerült rég elfeledettnek hitt gondolataiba és az este rátelepült. A nap melege nélkül csontjaiban érezte a mínusz húsz fokot.
Mivel a játékbolt már biztosan bezárt, így nem lett volna értelme most visszavinni a pénzt, és amúgy is csak nyolcvankilenc dollárt gyűjtött össze. Ennie kellene és valamivel kiszáradt torkát is le kéne öblítenie. Nem szándékozott kocsmában kikötni, mégis amikor megérezte a pub felől áramló szagokat, nem tudta megállni, hogy ne vessen egy kósza pillantást a kocsma felé. Farkas illatot vitt felé az esti szél, bár csoda, hogy képes volt megérezni, hiszen úgy érezte orrlyukai teljesen befagytak. Kíváncsi volt a helyre. Nyilván egy törzshelyre bukkant. Nem vitte lejjebb korát, had higgyék, hogy hatvan éves, vagy legalábbis annyit mutat magából. Arcára ránézve amúgy sem saccolnák többre kölyökkorból éppen csak kinőtt farkasnak. Remélte, hogy a helyi falka tagjai, vagy az esetleges kóborok nem akarnak egy szerencsétlen, gyenge farkason erőt demonstrálni. Gondolatban felkészült saját meséjére, bár már évszázadok óta nem esett nehezére, ha hirtelen kellett hihetően hazudnia. Azért szeretett következetes maradni, legalábbis többnyire. Bár ha a szükség úgy hozza, több helyre kell majd hazudnia, teljesen eltérő dolgokat. Anguta pedig teljesen meg volt győződve róla, hogy a szükség így fogja hozni. Nyilvánvalóan valami nagyon nem stimmelt a városban, ha a szellemek az összes testvérét ide rendelték. Lehet a helyi falka tömegpusztító fegyvereket gyárt, amivel le akarják igázni Alaszkát, vagy esetleg Észak-Amerikát. Vagy netalántán a teljes emberiség kiirtására törekszenek. Bármi megeshet, bár ettől azért nem tartott, de lehetőségként fenn állt.
Félretéve gondolatait belépett a kocsmába, ahol a farkas szag erőteljesebben megcsapta. Nyilván sok alkesz farkas él itt északon, vagy csak nincs jobb dolguk, mint mereszteni a seggüket egy kocsmában. Anguta óvatosan körbekémlelt energiáival. Nem vitte túlzásba éppen csak sajátjai után kutatott, de senkit sem érzett, aki a vérvonalába tartozott volna. Sötétkék kabát, fekete sapka, egy kék farmar és egy pár szakadt cipőben lépett be a helyiségbe. Jóleső meleg csapta meg, ezért hamar kigombolta a kabátot, valamint a fejfedőt is letette. A cilindert a bárpultra tette, kihalászott belőle tíz dollárt, majd kért egy pohár whiskyt. Talán nem lenne rossz ötlet zsebre vágni a pénzt, mint a fekete bűvészkellékben hurcolni. Miután megkapta az italt, egy szabad asztalhoz kecmergett, és elmosolyodott. Jól eső érzéssel töltötte le a fárasztó nap után, inni a nehezen megkeresett pénzből.
Körbetekintett és megcsodálta az O’Connors belsejét. Tetszett neki, a megvilágítás, és, hogy szinte minden fából volt. Vörösfenyő, mahagóni és paliszander színeket vélt felfedezni, persze ahány festékgyártó, annyi féle névvel illettek egy-egy színt, de nagyjából ezek mindnél azonosak. Leginkább az ablak melletti boksz elkerítettnek ható része vonta magára a figyelmét. Sajnos tele volt, de talán legközelebb saját maga is beülhet oda. Mindenestre a mostani helye is megfelelt neki. A whisky pedig remek volt. Ujjai kissé elgémberedtek, de hamarosan újra helyre állnak. Összességében jó kedve volt. Talán nem is kell éjszakára szállást keresnie. Hátha éjjel-nappali a krimó.

Szeretek éjszakás lenni. De komolyan. Régen azért szerettem, mert mindig ilyenkor élt igazán a nagy város, ma meg azért mert egyrészt Pat horkolása az utóbbi időben kezd kicsit elhatalmasodni, másrészt mára már eljutottunk oda, hogy tökéletesen büntetlenül baszkurálhatom a telefonomat, miközben megvacsorázom és megnézek egy filmet. Kivéve persze olyankor, amikor a fél állomány lebetegszik ezzel a teveinfluenzával, vagy mivel. Talán tudnom kellene, de őszintén szólva egy ideje már nem foglalkoztatnak az emberi világ bacilusai.
Úgyhogy hiába a szépen megtervezett esti randevú magammal és az őrs félhomályával, ma odakint leszek ügyeletben. Végső soron a kocsiban is megehetem a még délutánról szerzett sültkolbászt, és várhatok a Legendary Boss Release-re a Hellfire-ben. Vagy, akár be is ugorhatnék az O'Connor's-ba egy sörre.

Ilyenkor mindig bekapcsolom a szirénát, függetlenül attól, hogy milyen napszak van, vagy mekkora tömeget érzékelek odabentről. Kövezzen meg, aki akar - jó, ezt inkább mégsem -, de vagyok annyira kedves, hogy becsengetek, mielőtt tényleg besétálnék. Mennyi idejük lehet így? Fél perc talán? Az embereknek fél perc szarásra sem elég, nem hogy a jó magaviseletre. És mégis, legtöbb esetben elhallgatnak a veszekedések, megáll a levegőben a pofonra emelt kéz, cipőbe, zokni alá a kokain. Tudnak ezek, ha akarnak!
A módszer ma sincs másként. Ahogy lelassítok a kocsma üvegablakai előtt, villantok és szirénázok egy rövidkét. Aztán egész egyszerűen az anyósülésen felejtem az alufóliába tekert kolbászt, de megindulok befelé. Sok itt az ismerős, hiszen a hegylakóké a csehó. Illetve már a miénk, szóval mindenkinek szabad a járás. Megmondom őszintén, hogy nekem a gyomrom forog tőle, túl sikkes a számomra, még akkor is, ha éppenséggel nagyon írnek van eladva. Ha tehetem, ennél sokkal otthonosabban szakadt lebujokba térek be, de az éjszakai munkával járó lappangó depresszió kicsit lead az igényeimből.
- Szép jó estét fiúk és lányok, hatósági ellenőrzés, tisztelettel kérek mindenkit, hogy sebesen készítse elő a papírjait, köszöntem! Személyi igazolvány, jogosítvány, egészségbiztosítási kártya... - kurjantom el magam hanyag artikulációval, közvetlenül azután, hogy az ajtó erőteljesen csapódott be a hátam mögött. Idő közben a pultban dolgozó ismerősömnek jelelem le a következőket: bólintás, igen, kérek; feltartott mutató- és középső ujjak V-alakban, ma inkább legyen kettő; hüvelyk- és mutatóujjhegyek O-alakban összezárva, kösz szépen, király lesz.
És amíg az üveges sörök készülnek, nem vagyok rest elkezdeni végigjárni az asztaltársaságokat, és az övemre erősített ketyerével központi azonosítást kérni az emberekről. A farkasokról csak kamuzok, természetesen.
- Csillapodj... Két hete legális Alaszkában a marihuána, ha véletlenül lenyeled, hívhatok mentőt. De mire kiérnek, valószínűleg meghalsz, az meg egy csomó papírmunkát jelent nekem, amit viszont szeretnék kihagyni. Na, köpd ki szépen!
Veregetem meg a fickó hátát, mire felköhög egy gombolyagnyi füvet. Nem vagyok egy finnyás alkat, de garantálom, hogy ezt már senki sem fogja elszívni.
A bakancsom ráérősen kopog a padlón. Roppant szigorúnak tűnhetek, de ez csak a hanyagságot álcázandó pökhendiség. Érdekel is engem, hogy ki mit vesz a szájába? Mindössze egyetlen farkast érzek idegenként a csehóban, ő sem tűnik akkora májernek, hogy problémázzon. Franc se tudja, talán bujkálni akar, bár akkor rábaszott, hogy pont itt keresett magának menedéket.
Amikor egy kedves mosollyal visszanyújtom egy szőke huszonhatos modell igazolványát (Cheryll Coleman, majd még rákeresek szerintem), már rögtön a feltételezett idegen felé fordulok, és amikor meglátom a hátát, már rossz érzésem támad. Túl gyenge, kicsit és vézna. Nem is foglalkozom hát a köztünk lévő két hátralévő asztallal, egyből hozzá indulok el. Fel vagyok, a vad fel van készülve arra, hogy az utolsó pillanatban esetleg felpattan és olajra lép, de ha úgy dönt, hogy ülve marad, hát megállok mellette. Érezze magát különlegesnek, neki külön köszönök.
- Szevasz, Öcsi. A papírjaidat, ha esetleg nem hallottad volna, hogy jövök.
Némi bosszús nyomatékkal húzom grimaszba a szám. Bassza meg, hiába nőtte túl már jócskán az emberi vendégsereg átlagéletkorát, mégis csak egy kiskorú-képű tejfogú barom, aki még az inkognitóját sem képes fenntartani, mert kocsmákban mászkál. Bízom benne, hogy legalább hamis papírjai vannak, mert ha nem akkor nagyon szerencsés csillagzat alatt kellett szülessen ahhoz, hogy ne csináljak belőle bazári majmot, mielőtt feltörlöm vele az Alfa irodája előtti padlószőnyeget.

Felfigyelt a sziréna rövid hangjára, de nem tulajdonított neki túl sok jelentőséget. Nyilván át akart valaki menni az úton és nem használta a zebrát. Rendőrautó volt, ezt tisztán kihallotta.  Valami idióta vezethette, aki nem a türelméről volt híres. A kocsma hirtelen élénkült meg körülötte, amire Anguta, bár igencsak meglepődött arcára nem ült ki semmiféle érzelem. Tovább kortyolgatta italát békésen nézelődve.
Elővett egy zsebkendőt, és kifújta az orrát, amikor erőteljes férfihang ordított bele a kocsma forgatagos zajába, majd csapta be maga mögött az ajtót. A sziréna úgy látszik ide szólt. Nem csoda, hogy a krém elkezdett mozgolódni a hangra. Anguta látszólag teljes nyugalommal ült tovább, bár egyetlen felsorolt papírral sem rendelkezett. A fickó farkas volt, ezt tisztán érezte és még valamit. Ajkai széles mosolyra húzódtak, miközben újra ivott. Kíváncsi lett volna, mit tesz egy másik farkassal, ha kiderül, hogy nincsen semmi papírja, de úgy érezte semmi oka az aggodalomra. Biztosan megérti a helyzetét, és hümmögve tovább áll. Nem nézett a hímre, előbb utóbb úgyis tud vetni rá egy kósza pillantást, anélkül, hogy feltűnő lenne. Igaz kérdés mit számít itt feltűnőnek. Nyilván ő maga, amikor egy izmot nem mozdított azért, hogy a nagyhangú zsaru, felé fordítsa tekintetét. Kissé félrefordította fejét és megnézte magának a morfot. Ránézésre negyvenesnek tűnt, határozott kiállás, és ellentmondást nem tűrő tekintet, és testtartás. Remek, de ettől eltekintve nem aggódott. Lazán ült a székben, kabátja a támlán pihent. Óvatosan körbe nézett, figyel-e rá valaki. Sok szempár nézte a fickót, amint papírokat ellenőrizget, mint valami eltéved kalauz. A probléma, hogy Angutának nem volt jegye, ezért lehet kidobják a vonatból. Szeretett volna alakot váltani, de túl sok szemlélődő volt, és vérfarkasok is akadtak köztük. Egy halandó talán megdörgölné a szemét, és nagyokat pislogva inna még egy kortyot, de egy farkas megérezné energiája eltűnését, vagy változását. Ezért nem kockáztatott meg egy alakváltást. Na meg lehet kamerák is el vannak helyezve, és ha a tulaj ember, az csak bonyodalmakhoz vezetne. Sajnos ezt benézte, és csak a leszármazottja jó akaratán fog múlni, hogy eltekint-e most a papírok hiányától.
A megszólításra idegesen a férfi felé kapta a fejét, és saját ujjait lefogva igyekezett nyugalmat erőltetni magára. Ajkait megnyalta, és segítségkérőn nézett végig a tömegen, hátha akad valaki, aki kihalászná a slamasztikából. Játéka persze nem a farkasnak szólt, hanem az emberi vendégeknek.
- Nincsenek papírjaim – küldte határozottan gondolatban – nem tudnál eltekinteni tőle?
- De, de hallottam, azt…azt hiszem itt van valahol a zsebemben, csak egy pillanat. - Kezeinek remegést parancsolt, és próbált minél szerencsétlenebbül festeni. Idegesen hajába túrt, izzadság kezdett el homlokán gyöngyözni. Szerette volna megdicsérni magát a remek alakításért, de lehet nem lesz elég, hogy szánalmat keltsen a közönségben. Amikor ültében nem találta a képzelt iratait, kitolta a székét, felállt, és úgy próbált meg zsebének legmélyére kotorni. – Pedig elhoztam, a személyimet. Elmúltam már huszonegy. Tényleg! – bólogatott esdeklőn, de nem nézett a fickó szemébe. Nem őt akarta megpuhítani. Legalábbis nem így. Viszont senki sem szólt közbe, hogy hagyja már a kölyköt, így nem tudott mit tenni. – Hát, asszem mégsem hoztam el – nézett enyhe grimasszal, a rendőr szemébe. Vállát is megrándította volna, de az nagyon elütne a szerencsétlen flótás szereptől, amit most magára aggadott.
Mindenesetre nem aggódott egy cseppet sem. Remélte, hogy a zsaru, nem fog saját magának fölösleges papírmunkát adni, amikor mindketten tudják, hogy nem lenne semmi értelme az egész cirkusznak.

A világon semmi szükségem nem volt arra, hogy akár csak egy kicsit is felhúzzam a mentálhigiéniámat biztosító valamit, amit a plebsz szeret úgy emlegetni, hogy "pajzs". Szóval a kissrác gondolatai puhán és simán érik el az elmémet, és kevésen múlik, hogy esetleg az arcába kacagjak azon, hogy mennyire jól próbálja hozni a megrettent őzikét. Pompás, lehet, hogy cserediák, és ő lesz az idei évzáró gála vendégszereplője az egyetemi színház tragikomédiájában. Amit persze nem fogok megnézni, ettől függetlenül ott kell majd gubbasztanom Pat mellett. "Tekintsd magad a kultúra részének." Nos, ha a kultúra önjelölt hülyegyerekekből áll, akiket megtapsolnak a szüleik két mondatért, akkor köszönöm szépen, én hangos durrogások közepette távoznék, ha lehet. De nem lehet, ahogyan ennek a mini terminátornak sem lehet többet gondolni magáról, mint amennyit valójában ér.
~ Ugye csak szórakozol velem? ~ - legalább a gondolatban feltett kérdésembe csempészhetek némi hitetlenkedő gúnyt, miközben az ő mozdulatait, és a tömeg reakcióit is egyaránt figyelemmel kísérem - ~ Mit gondolsz, he? Egyáltalán tudod te, kinek a városában csinálod a fesztivált, öcsi? Felejtsd el. ~
Nem csak arról van szó, hogy nem vagyok éppenséggel jó indulatú. Inkább az a lényeg, hogy engem ezek az emberek ismernek, nekem hivatalos pozícióm van itt, kurva nagy a tömeg így péntek este, szóval ha én most hagyom, hogy itt lébecoljon az emberek előtt, akkor lőttek a híremnek. Pedig már olyan jól haladtam, nem csináltam semmi illegálisat úgy... Nagyjából három napja.
- Emberek! Egy kis csendet, ha kérhetem! - kiáltom el magam megint - Akad esetleg valaki, aki ismeri ezt a gyereket? Szomszéd? Babysitter? Felelőssége elől bujkáló szülőpár vagy nagybácsi? Valaki?
A legtöbben felénk se nézne, a kíváncsibbak azonban igazán megnézik a fiú arcát. Halk suttogásukból kihallom, hogy talán a szomszédjuk lányának az unokatestvére... Meg a lófaszt, igen, a kiskutyája, az talán még helytálló is lehetne, de a csendes zúgolódás lassan egy perce kitart, úgyhogy azt hiszem, temetnem kell a dolgot.
Csípőre vágom a kezeimet, aztán felsóhajtok. Derékból hátrafordulva a pult felé csak megrázom a fejem - mai adag lemondva. Ennyi felesleges figyelem után nem sétálhatok ki piával a hónom alatt. Helyette majd gyerekkel fogok - egészen üdítő változatosság.
- Bocs öcsi, de a törvény az törvény. - fordítom újra felé a tekintetem, és ha van egy kis esze, talán kapizsgálhatja, hogy nem csupán az emberi törvényekről beszélek - Nyomós okom van azt feltételezni, hogy kiskorú és egyben ittas személyként tartózkodsz ebben az intézményben. Kénytelen leszek bevinni a kapitányságra, és feltenni néhány kérdést, hogy megtudjuk, hol laksz, kik a szüleid és miért baszod el itt az életed. A csehót pedig meg kell bírságoljam.
Az adatleolvasó ketyerét a fiú elé teszem az asztalra, aztán a vastag egyenruhakabát mellső zsebéből előveszek egy füzetkét, amibe a büntetésekről szóló csekkeket, figyelmeztetéseket rögzítjük. Egészen művészi szmájlit firkantok a lapra, kitépem, félbehajtom, és egyelőre a fogaim közé szorítom, amíg elteszem a ketyerémet az övcsaton lógó tokba.
- Nézd a jó oldalát, legalább láthatsz belülről rendőrautót. Na gyere, ha jó leszel, bekapcsolhatod a szirénát. - meglepően kedves hangot ütök meg vele szemben, aztán biccentek, felkérve arra, hogy jöjjön velem.
~ Tudod, sokkal nagyobb baj az, hogy falkaterületen vagy, mint az, hogy nincsenek papírjaid. Értem én, biztos megvan a saját drámád, mint itt mindenki másnak, de nekem meg feladatom van. Nekem is egy kín elhiheted, de ha együttműködsz, nem lesz bajod, megígérem. ~
Ezzel a gondolati vallomással igyekszem elnyerni még a bizalmát. Nem szívesen rángatnám ki a karjánál fogva, mint egy pelenkást, esetleg a vállaimra kapva őt, de biz'Isten megteszem, ha kell. Csak rajta áll, hogy miként indulunk el a rendőrautó felé.

Anguta egy halk sóhajt hallatott a zsaru gondolatbeli válaszára. A fickó eléggé el van tévelyedve, ha úgy látja, ő csinálja a fesztivált. Csak békésen ücsörgött és iszogatott, mire neki az összes csehó közül, ami fellelhető a városban, pont ide kellett nagypofával betoppannia.
- Nem tudom kié a város – hazudta könnyedén. – Talán a polgármesteré? – hangja idétlen kérdésként csengett a fickó elméjében, de kevéssé érdekelte. Ha valaki magáénak mondhat egy települést, az nyilván a város első embere lenne, és nem egy közönséges zsaru, bár lehet nem is magára gondolt elsősorban. – Egyébként meg nem csináltam semmit – nem volt duzzoghatnéka mégis úgy érezte, egy fiatal kóbor önbecsülésében egy ilyen megnyilvánulás bizonyosan érthető reakció a másik szavaira.
Magasságra szinte egyformák voltak, bár a zsaru dzsekije miatt sokkal testesebbnek tűnt, de nyilván valójában is izmosabb példány Angutánál, ennek ellenére kiáltására a Teremtő, hátrahúzta kissé a fejét, és kérdőn nézett rá? Értetlen vigyor kezdett saját ajkain szétterülni, és nem igazán akart hinni a fülének, bár szinte rögtön mimikát váltott, és lehajtott fejjel vörösödni próbált, közben zavartan vakargatta a tarkóját, és szakadt cipőjével a padlót bökdöste.
A sutyorgás körbeölelte Angutát, és szívesen felröhögött volna jelen pillanatban, de az nagyon nem venné ki jól magát, ráadásul még lehet, kapna is egy nyaklevest, és néhány becsmérlő, nevelő célzatú megjegyzést.
- Nemá – nézett szerencsétlenül a hímre, de ez már nem a közönségnek szólt. Nem akarhatja tényleg bevinni a kapitányságra. A kocsmát nem sajnálta, a csapos hibája, hogy nem kérte el a személyijét. Nem látta, kezének mozdulatát, ahogy a büntetést rótta, mivel visszatért húsz év körüli szerencsétlennek lenni, ami lehajtott fejjel és duzzogó ábrázattal járt. Egyébként sem érdekelte, hogy kit büntetnek meg miatta. Majd lehet a kocsiban megkérdi mennyi volt a büntetés, aztán majd egyszer csak befizeti. Vagy leissza. Utóbbi jobb megoldásnak tűnt. Fejben számolgatta mennyivel is tartozik már a városnak, de eddig alig pár száz dollárt tudott csak felhozni. Mondjuk azt nem tudta, hogy a reptér lezárás került-e plusz pénzbe, de arról igazán nem ő tehetett. Egyszerűen csak túlreagálták a szökését. – Nem csináltam semmit – motyogta a lábának, miközben a padlót tanulmányozta. Egy kicsit félrefordította a fejét, és próbálta megsaccolni a hajópadló színét. Nyilván mahagóni páccal van beitatva. Tetszett neki. Kár, hogy a zsaru intézkedése nyomán a büdös életbe nem teheti be ide a lábát, vagyis hát nem saját alakjában. Annyi baj legyen, majd felvesz valami barázdált arcú csöves kinézetet, akit biztos nem néznek fiatalkorúnak.
Anguta beletörődött, hogy vele kell mennie, hiszen mi mást is csinálhatna? Szaladjon el? Mindenki szeme láttára? Akkor már jobb, ha hagyja magát, és az intézkedő rendőrrel megy. Elszökni sohasem késő, és a szabadban sokkal jobb lehetőségei vannak.
- Tényleg? – kérdezte a fickóra nézve, áratlan barna szemivel. Hangjában gyermeteg kíváncsiság lappangott. Rendőrautóban még nem ült, szirénát, pedig még végképp nem kapcsolt be. Bár nem hitte, hogy az anyósülésre ültetné. Nyilván vigyázva, hogy biztosan beverje a fejét betuszkolja majd hátra. – Amúgy nem bilincselsz meg? Az járna nem? – Anguta perverz vágyat érzett kiszabadulni egy karperecből. Nyilván bűvészártalom, vagy csak simán tönkre akarja tenni a fickó felszerelését, ha már van olyan hülye, hogy tényleg be akarja vinni a kapitányságra. A cilinderhez volt gemkapcsozva a belső felére egy árcímke, amit szépen zsebre tett, miközben kisétált a lopott holmival. Azzal tökéletesen lehet bilincset nyitogatni. Akár kapott játékot, hogy ne unatkozzon nagyon útközben, akár nem, a hím biccentésére engedelmesen követte őt. Kabátját megfogta, valamint a pénzzel teli cilindert is vitte.
A hím nem igazán védte magát pajzsával, így könnyen besaccolta a korát. Minden gond nélkül leüthetné, ha akarná és elmenekülhetne, de nem fog kezet emelni leszármazottjára, amíg az nem szolgál rá. Kíváncsi volt valamilyen szinten rá. Igaz nagyképű, de hát a szakmájából adódóan, nem lehet egy nebántsvirág.
- Ez falkaterület? Nem is tűnt fel - hazudta hihetően. Bár nagyon idiótának kell lenni ahhoz, hogy valaki ne érezze meg a kocsma egyöntetű szagát. – Remek, akkor… most szarban vagyok? – kérdése aggodalommal teli volt. Már nem a közönségnek játszott.
A fickó szimpatikus volt számára, legalábbis, amit a fiatal és idióta kóborokhoz való hozzáállásából le tudott szűrni. Igaz, bent porig alázta, de ami tényleg számított, abban próbált rendes lenni. Anguta pedig nem érzett felőle rosszindulatot ezen a téren. Nyilván tényleg komolyan gondolta, amit gondolt.

A gyerek válaszára azonnali hatállyal elmúlik a röhögési kényszerem. Helyette azonban a tenyerem kezd igen zavaró viszketésbe, mert szívesen lebasznék neki egy tockost, hátha visszalendíti kicsit a földi pályára. Mert vagy nagyon el van szállva, vagy szándékosan csinál belőlem hülyét vagy valóban ennyire életképtelen. Az első két esetben kiérdemelné a tockost, a harmadikban meg úgyis mindegy. A retardáltaknak legalább is, mert nem fognak fel semmit a világból.
~ Ja, te szórakozol velem. ~ - állapítom meg unott csodálkozással - ~ A helyi falkáé, öcsi. ~ - az persze más kérdés, hogy a polgármester lánya meg éppenséggel ennek a falkának a bébinősténye, de egyrészt a fiúnak ehhez semmi köze, másrészt ez annyira bonyolult összefüggés, amit sejtéseim szerint képtelen lenne átlátni.
~ Nem, tényleg nem csináltál semmit. Ez a baj. ~
Őszintén? Azt sem várom el, hogy ebből megértse, hogy végső soron a semmittevése a fő ok arra, hogy nekem is műsort kell csinálnom. Mert ha tudna róla a falka, esetleg csatlakozott volna dicső köreinkbe, akkor most szépen megfognám a fülénél fogva és hazavihetném a hotelbe. Probléma letudva, ha mákja van, megússza egy figyelmeztetéssel.
- Csitu.
Morranok le a gyerekre elégedetlen megjegyzésére, hogy aztán tovább hallgathassam a locsogást a vendégek szájából. Persze teljesen feleslegesen, de egy próbát azért megért, ráadásul még szórakoztatott is az erőltetett zavara, és a padlórugdosása.
- Nem tudod igazolni magad és egy kocsmában piálsz az éjszaka közepén. Feltételezett kiskorúként.
Ismétlem el kissé szájbarágósan a civil problémát, és többet egész egyszerűen nem vagyok hajlandó lovagolni a dolgon. Idiótákkal nem tárgyalok, főleg nem akkor, ha még kisebbek és gyengébbek is nálam. És hála az égnek, bennem nincs meg Pat törődő odafigyelése, mert ha megvolna, a végén még takaróba bugyolálnám, hazavinném és adnék neki pár új göncöt, mert elég leélten fest. Hja, az öregem biztos odáig lenne, ha most hazavinném neki, de épp csak túl vagyunk a karácsonyon, szóval túl sok lenne az ajándékozásból ilyen rövid időn belül.
- Ja, tényleg.
Nem köt le túlságosan a lelkesedése, el vagyok foglalva a csekkírással (rajzolással). Egyébként meg a világért sem, annyira nem vagyunk még jóban, és a hülye kérdéseivel csak a kevés, rendelkezésre álló türelmemet fogyasztja, úgyhogy lehet, mégsem lesz semmi ebből a szirénázásból.
- Szedd össze a cuccaidat, indulunk.
A fél szememet rajta tartva lépek oda a pulthoz, hogy átnyújtsam a büntetőcédulát, addig esetleg van ideje magára ölteni egy kabátot, vagy azt az idétlen cilindert. Jézusom. Ki a franc hord ma cilindert? Kisgyerek, tudod te, mi az a full-cap? Beenie? Hahó, kétezer-tizenöt van!
- He? - pillantok rá szemöldökráncolva, amikor a bilincskérdést feszegeti. Hát ez a srác aztán tényleg semmit nem tud értékelni... Vagy csak egész egyszerűen sátáni fétise van a babaarca mögött. Marha jó. - Jól van, fordulj meg, kezeket a tarkóra, lábakat szét.
Megállás nélkül járnak a különféle "ezt nem hiszem el, bazmeg"-ek a gondolataim közt, ahogy kissé kapkodónak tűnő, durva mozdulatokkal elkezdem megmotozni. Először a karjait, aztán úgy haladok lefelé a felsőtestén, majd a lábain. Nem feltételezem, hogy gép esetleg gépkarabélyt rejtegetne a farzsebében. Ellenben ha csak nem rejtette idő közben máshová, úgy egy árcédulát és egy gemkapcsot elkobozok tőle, világosan és fennhangon közölve vele, hogy az említett tárgyat az intézkedés időtartamára lefoglalom.
Végezetül a remélhetőleg tarkóra tett kezeit erőteljesen megragadva csavarom őket hátra a derekához, bal kezem ujjaival átfogva a vékony csuklókat, amíg a jobb a bilincs után nyúl. Már meg is csörren a karperec, amikor hirtelen ötletként csap belém a rögtönzött kalandban rejlő lehetőség.
A bilincset visszateszem a tokjába, és az ikerpárja után kutatok egy bőrszütyővel odébb. Fekete selyemkendőben csomagolva pihent ott eddig, így nincs problémám a megfogással, a felhelyezést pedig igyekszem a lehető leggyorsabb, leggyakorlatiasabb mozdulatokkal megoldani. Háhá, kis barátom, hát persze, hogy ezüst!
- Eredj, tempó-tempó...
Ha kell, hát még a cilindert is hozom utána, minden esetre erőteljesen igyekszem ráfogni a fiú nyakára, hogy határozott erővel toljam kifelé őt, végig szorosan a hátára tapadva, hogy kitakarhassam az esetleges égő sebet a tömeg elől. Ha valaki kérdőre vonna, csak megvonnám a vállam, mert hát kérem, ő kérte a bilincset, a pénztártól való távozás után meg nincs reklamáció. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem szórakoztat a dolgok alakulása. Még az ajtót is kinyitom neki, hogy előre fáradjon, ki a hideg és sötét utcára. Ahogy meglátom a kocsit, rögtön eszembe jut a kolbász, és gyakorlatilag lemondok arról a gondolatról, hogy én ezt majd egy órán belül meg fogom enni.
- Hol a francban éltél eddig, öcsi, barlangban? Nem tűnt fel, hogy a környék hemzseg a magunkfajtától? - költői kérdés volt mindkettő - Még nem tudom megmondani, mekkora szarban vagy. Ez nagyban függ attól, hogy mennyire működsz velem együtt és mennyire vagy közlékeny. Nem az én dolgom eldönteni, hogy érsz-e bármennyit bárkinek is. - megvonom a vállam, mielőtt kinyitnám a rendőrautó hátsó ajtaját, és a filmes közhelyes mozdulattal a fejét lenyomva próbálom betessékelni a járműbe. Ha sikerrel járok, már át is ülök előre, indítom a motort, hogy legalább néhány utcányi távolságot megtehessünk, mielőtt újra lelassítanék. Még nem szóltam be a diszpécsernek, hogy kismadarat viszek. Nem tudom, hány bűnügyi filmet nézett eddig a srác, de ezt veheti akár reménysugárnak is.
- Mi a neved öcsi? És egyáltalán mi a francot keresel egyedül ebben a városban, he? Hol van az apád?
Csak a visszapillantó sminktükörben próbálom felvenni vele a szemkontaktust, bár kissé bezavar a védőrács, ami a két légtér között húzódik.

A zsaru hangulata megváltozott, tisztán érezte, pedig nem állt szándékában felhúzni, csak így alakult. Vagy, inkább így szerette volna, hogy alakuljon? Nem, ezt nem hitte, csak próbálta a fiatal kóbort alakítani, aki nem kapott még egy nagyobb pofont egy idősebb farkastól, hogy megtanulja hol a helye. Lehet, erre a mai nap sor fog kerülni. Nem is emlékezett már rá, mikor vertek le neki egy isteneset.
- Óh, ja, értem – felismerés villant gondolati hangjának tónusában. – Azt hittem másra gondoltál – tényleg másra gondolt. Azt hitte egy nagyképű rendőrrel volt dolga, aki a várost magáénak vélte. Ezek szerint a falka iránt hűséges, ami jó pont volt. Még egy kóbornak sem játszotta az eszét, pedig nem valószínű, hogy visszamondta volna valaha is, bár ezt persze a hím nem tudhatta. – Hát, nem értem a logikádat – jelentette ki kelletlenül, de tovább már nem feszegette a húrt, egyelőre.
Anguta kérdő tekintetére és nemtetszését kifejező szavára, a rendőr, csak egy rövidke szót mondott neki, szinte félvállról. Kezdte úgy érezni, hogy tényleg csak egy taknyos kölyök, akit rajtakaptak, mert cigizett az iskola vécéjében. A felszínen elégedetlen, volt, de belül kezdte élvezni a helyzetet.
Fejét rázta és elkeseredett sóhajt hallatott. – Nem vagyok kiskorú, csak elhagytam az iratokat – hangja búsan és beletörődötten csengett. A lényeg, hogy ne következetesen hazudjon, mert úgy túlságosan unalmas. Nem szándékozott elsírni magát, de majd kifele menet - mert már biztos volt benne, hogy rendőri kíséretben fog részesülni távozáskor – lehet, levág egy laza hisztit. Bár ezt még nem döntötte el. Igazából, csak kíváncsi volt, mit reagálni akkor a hím. A helyiségben lévő farkasok nyilván rájönnének, hogy csak játssza az eszét, de az emberek biztos sajnálnák, legalábbis Angutának jól esett volna, ha apró borsot törhet ezzel a szívtelen zsaru orra alá. Igaz, jobban belegondolva nem igazán érdemli meg a kellemetlenséget. Ettől eltekintve azért magába szívta mozdulatait, hanglejtését, valamint energiáinak áramlását. Bármikor jól jöhet, egy helyi rendőr álcája.
- Ez nem volt túl meggyőző – mormolta az orra alatt. Túl szép is lett volna a szirénát molesztálni, amíg elérik a kapitányságot. A fickó nem vette le róla a tekintetét, amikor a bírságot átnyújtotta a pultosnak, és Angutának nem állt szándékában olajra lépni, inkább a zsaru járásával törődött. Bár nem sok lépést tett meg, úgy érezte le tudná utánozni hitelesen, legalábbis, ami a rövid szakaszok megtételét illeti. Felkapta a kabátját, de nem vette fel. A rendőrautóban nyilván van fűtés, és csak rá melegedne. Ráadásul nem is rég állt meg, szóval bizonyosan kellemes idő van a kocsiban.
Tekintetére Anguta elmosolyodott. Nyilván nem sokszor kérték számon tőle, a bilincshasználat hiányát. A meglepetés azonban a Teremtőt is elérte. Felhúzott szemöldökkel, meghökkent arcot vágott, jelen pillanatban teljesen őszintén. Úgy vette észre a zsaru nem viccel, ezért tarkójára kulcsolta a kezét és terpeszállásba helyezkedett, közben elengedte teljesen magát, ha esetleg ráakarja az asztalra nyomni, ne kelljen nagyon erőlködnie, még a végén meghúzná a hátát. Kezei már a nyakát melegítették, amikor a fickó végig matatatta a testét. A cilinderben kellett volna hagynia a gemkapcsot. Arca torz grimaszba rándult a gondolat hatására, de már nem volt mit tenni. A fickó kisvártatva rá is bukkant bilincsből való mókás szabadulásának eszközére, és magához is vette, valamint kifejtette, hogy ez már az övé.
Angutának nem tetszett a dolog alakulása, de végül is ő kísértette a sorsot, amikor bilincset követelt. Sebaj, bár így biztos nem tekergetheti a sziréna kapcsolóit. Kezeit erőteljesen hátrarántotta, de nem volt különösebb probléma, lazán tartotta minden egyes porcikáját. Hallotta a bilincs csörgését, aztán egy időre abbamaradt, és halk, fémen suhogó zaj csapta meg a fülét. Kíváncsian megpróbált hátrafordulni, amikor megérezte a különös szagot. Nem egyszerű fémötvözet közeledett felé. Keze önkéntelenül aprót rándult, de türtőztette magát. Kirázta a hideg, amikor az ezüst a bőréhez ért, majd a fájdalom is elérte. Inkább rossz emlékek, mint kínzó fájdalom miatt fogta el az idegesség. Persze fájt neki, de közel sem annyira, mint, ahogy ezt készült eljátszani.
- Micsoda? Normális vagy? – a másik fejében kétségbeesett hang csattant. – Légyszi, ne tedd rám – persze már késő volt. Ajkait összepréselte, szemeit behunyta és igyekezett könnyeket előcsalni, de csak ábrázata torzult el, persze ezt a fickó nem láthatta, mivel már nyakon is csípte, és indulást parancsolva, a kocsma ajtaja felé terelte. Szeretett volna beletúrni a hajába, de nem bírt, izzadt fejét, pedig a kinti hideg hamar lerendezte. Energiái kétségbeesést sugározhattak a másik felé, ha az hajlandó volt tudomást venni róluk. Csuklóját viszont nem lazán tartotta, hanem igyekezett minél inkább feszíteni a két kezét ellentétes irányba. Feltűnő lenne, ha ilyen fiatal létére túl kevés sebet ejtene rajta az ezüstkarperec.
- Jó, oké, elbasztam, tudom – szűrte fájdalmas nyöszörgését fogai között. – De ne hagyd rajtam légyszi – na, hát, csak mennek azok a könnyek, ha nagyon akarja. Sós folyadék kúszott le arcának láthatatlan barázdáin, amire rögtön kezdte látszólag elszégyellni magát, ezért próbált úgy helyezkedni, hogy a fickó ne lássa, és közben vállával akart elérni arcáig, hogy szétdörgölje a könnyeket.
Persze ő maga sem hitte, hogy lesz foganatja rimánkodásának, főleg, hogy a csehóból még simán láthatnák, ha leveszi róla a karperecet, ami a zsaru presztízsének csorbulásával járna. Hihetetlennek tűnt számára, de nem sikerült lefejelnie az autó tetejét, amikor fejét lenyomva betessékelte a kocsiba. Egy pillanatra meg is lepődött, de utána újra visszatért kínok közt vergődő ábrázatához.
Hanyag eleganciával csapta rá az ajtót, valamint ő maga is beszállt, és már indított is.
- Jason – mondta kelletlenül, miközben szipogott, és igyekezett még inkább rondítani a sebet a csuklóján. Hirtelenjében már nem is igazán akarta levenni a karperecet. – Jason Smith – ezt saját maga sem hitte volna el, és még csak erőfeszítést sem tett, hogy hihető legyen a hazugsága, de kíváncsi volt, vajon meddig képes gyötörni a karpereccel, ha nem mond neki igazat. Talán majd azt fogja hinni, hogy félelmében hazudott, vagy más miatt, ez jelenleg nem igazán érdekelte. Előbb-utóbb úgyis mond nevével kapcsolatban egy őszinte hazugságot. – Apám meghalt még kiskoromban. Bennégett egy házban – őszintének tűnt, mivel ezzel semmi konkrétat nem árult el, valamint ezzel is húzhatta az agyát egy ideig, pedig még csak nem is látványosan hazudott. Természetes, hogy nem a vérszerinti apjára gondolt.
Anguta nem nézett a tükör felé, inkább az ülés háttámlája és a padló között időzött tekintete.
- Már meg is érkeztünk? – nézett körbe idegesen.

Egy végtelennek tűnő pillanatra beleragadok a mozdulatba, amivel a tekintetemet készültem végighordozni a jelenlévőkön. Nem tudom hova tenni. Mégis mi másra gondolhattam volna, he? A pápára? Az elnökre? Tényleg, ki most az elnök? Obama, na. Hát rá például a fizetésem kapcsán szoktam néha, de azért azt kicsit túlzás lenne feltételezni, hogy az övé lenne ez az egész város.
Az sem az én problémám, hogy nem tudja követni a logikámat. Mit mondjak? A végén még féltékeny leszek, amiért úgy tűnik, hogy lopja a szerepemet. Az ő korában nagyjából én is pontosan ennyire voltam életképes, sőt, még százévesen is hasonló értelmi szinten mozogtam. Csak hát nekem van tököm, már akkor is volt, és nem kellett belgyógyászhoz rohangáljak azért, mert nem szálltak le a golyóim.
~ Megtennéd... hogy befogod legalább fejben egy darabig? Kurvára leköteleznél vele. ~
Jó, talán egy kicsit hazudtam, de tény, hogy könnyebb lenne úgy eljátszani a halandó szerepemet, hogyha nem baszna fel a baromságaival. És ahogy egyre előre haladunk az időben, egyre inkább van olyan érzésem, hogy engem valaki nagyon csúnyán át akar verni ezzel a gyerekkel. Nem vizsgáltam meg ugyan még Holdszemekkel, de tény, hogy szerintem ilyen kvalitásokkal két hetet sem élt volna túl. Ennyire hülye farkas egyszerűen nem létezhet.
- Ha így van, ez fél órán belül ki fog majd derülni, aztán oda mész, ahova akarsz.
Érezheti, hogy hazudok. De nem izgat különösebben, hiszen az is tény, hogy nem a hamis adataitól függ majd a ma este kimenetele. Bár erősen kétlem az eddigiek fényében, hogy képes lehet elkülöníteni az érzelmeket egymástól vagy felismeri a hazugságot. Nem vagyok Pat, hogy mindenkiről jót feltételezzek elsőre.
- Ja, tényleg nem.
Morogtam vissza a fél pillanattal ezelőtti "ja tényleg" ismétlése gyanánt, megtoldva egy tagadószóval. Na, hát nagyjából ennyire vagyok barátságos olyanokkal, akik módot találnak arra, hogy azt gondoljam, hogy a világ tényleg megérett a pusztulásra. Nem értem, hogy mit várt különben. Meredek lenne, ha térdre rogyva rimánkodnék előtte, hogy szánjon meg és kapcsolgassa már egy kicsit a szirénámat, mert elmondhatatlanul boldoggá tudna tenni vele. Nem bízom a gyerekben, semmi okom sincs rá, úgyhogy természetesen szemmel tartom a bírság átadásáig. A megbilincseléssel együtt járó utasításhalmaz elhangzásakor felcsusszanó szemöldökére és meglepett arcára unottan biccentem félre a fejemet, kezemmel, feltartott mutatóujjam pörgő, megfordulásra utaló gesztust írtam le.
- Mi nem tetszik? Ez nem A szürke 50 árnyalata, amiben szexin megbilincsellek, aztán kéjesen a füledbe lihegek. Elképesztő különben, mikre nem gerjedtek ti mostanság... - ha idő közben megfordult, megkezdem a hivatali taperolást, és csak úgy az orrom alatt, szinte összeszorított fogakkal morgolódom tovább - És az az írónőnek titulált picsa degeszre keresi magát azzal a szarral. Esküszöm, még a viccfeliratos wc-papírban is több érték van, más meg egész életében szarért-húgyért gürizik... Hát baszódjon meg.
Közben persze megtalálom az árcédulát is, közlöm is vele, de reményeim szerin jobbnak látja majd nem válaszolni erre a könyves-filmes témára, mert kevesebb dologtól érezném magam igazán buzinak. Nem, nem csak simán buzinak: olyannak, aki kisfiúkra gerjed. És ez rohadtul undorító és beteges, úgyhogy már csak ezért sem fogom vele még filozófiai szinten sem kidumálni ezt a szart.
~ Most hogy így kérdezed, igen, normális vagyok. Nyugodtan befejezheted a hisztit, nem sokra mész vele. Én se mentem a te korodban, szóval veheted úgy is, hogy engem nem tudsz felültetni, öcsi. ~
Persze, a rinya az mindig megy. Én is nagyon jó vagyok benne a mai napig, és azt hiszem, hogy a helyzet vállalhatatlan lenne, ha Pat minden alkalommal kinyalta volna a seggem, amikor a kicsi Billynek valami nem tetszett. És Különben sem fog belehalni, annál azért már kicsit nagyobb. A hagyományos bilincset letépné, mire kiérnénk, igazából ezt is letudja, de attól még folyamatosan sebezi, szóval jobban jár, ha kevéssé ficereg a karperecben. A kétségbeesése sem érdekel.
- Nahát. Most hanyatt kellene zuhannom a beismeréstől?
Morogtam egészen közel a srác füléhez kifelé menet, kihasználva, hogy nagyjából egy magasak vagyunk egymással. Még csak válaszra sem méltatom a "könyörgését", egyrészt mert nem érdekel, másrészt ha érdekelne is, akkor sem tudnám mással vigasztalni, minthogy túl fogja élni. Vagy, esetleg választhatna az ezüstbilincs és az ezüstgolyó közül. Lehet felvetem majd neki, ha sokat elégedetlenkedik.
- A guta üssön meg, öcsi, ne bőgj már. Mi vagy te? Lány? - hiába küzdötte le magáról a könnyeit, a szagát azért még érzem, úgyhogy ezt most bebukta - Ne, tudod mit? Nem akarom tudni.
Rázom meg rövid, gyors mozdulatokkal a fejemet, aztán rácsapom az ajtót, hogy a vezetőülésre ledobva magam elhelyezkedhessek, elautózzunk néhány sarkot, aztán a neve és a családja felől érdeklődhessek.
Amikor felel, fáradt, unott, cinikus pofával fordulok hátra hozzá, ha már egyszer elkapja a tekintetét a sminktükörből.
- II. Erzsébet - biccentek, akár egy bemutatkozás alkalmával szokás. - Szolgálatodra.
Csöpög a gúny és az irónia a szavaimból. De ez még mindig jobb, mintha már élből kirángatnám a kocsiból, és beleverném a fejét a járdába, nem? Franc se tudja, ha így kerül majd az alfa elé, biztosan ott helyben ki fogják végezni. Nem fog meghatni, mert meg is érdemli, de attól még böki az oldalamat a kíváncsiság, hogy tényleg ennyire nyomorult vagy csak tetteti. Mert ha csak tetteti, én akarok lenni az, aki elsőként átlát rajta.
- Azt hiszem,félreérted a helyzetet. Leszarom a biológiai apádat. Én a Teremtődről beszélek. Aki ezt a szar... szőrgombócot csinálta belőled. Tudod... - fordulok vissza a kormány felé, letekerem az ablakomat, és egy bagógyújtás rituális előkészületeibe kezdek - ...szívesen elkapnám azt, aki megmart, és mondjuk... Nem tudom, passz. - zavartalanul gyújtok rá, szívok bele a cigarettába, aztán hanyagul kilógatom a karom az ajtó oldalához - Minden esetre egy fasz, amiért hagyja, hogy egyedül keverd a szart a városban.
A kérdésére néhány pillanatig szótlanul meredek előre. Nem. Tényleg nem lehet ekkora gyökér, hogy egy kietlen mellékutca kapcsán felteszi a kérdést, hogy megérkeztünk-e a rendőrségre.
A fogam szívom, aztán úgy döntök, hogy akkor én itt és most köszöntem szépen, de besokalltam. Egyértelműen az agyamra megy már, ezt nem rejtem véka alá, akkor sem, amikor kiszállok a kocsiból, kinyitom az ő ajtaját is, hogy végül a felkarjánál megragadva rántsam ki (nem figyelve oda a fejecskéjére sem, szóval lehet, hogy kicsit oda bassza kifelé), és lökjem neki a falnak egy könnyednek szánt mozdulattal.
- Tudom, hogy nem a te hibád. - közlöm vele, és az égő cigarettát tartó kezemmel rá, a szeme közé mutatok - Sem az, hogy bárki is felel érted, az látszólag évtizedek óta szarik rád. Az sem, hogy egész egyszerűen retardált vagy, nem te tehetsz róla. De a jó büdös franc egye meg öcsi, nagyon-nagyon kezdesz kihozni a sodromból, pedig esküszöm neked, hogy én megpróbáltam kurva jó fej lenni.
Mélyet szívok a cigarettából, engedem, hogy a szűrőt a fogaim szinte teljesen összenyomják, ahogy az indulattól grimaszba ránduló pofával átsuhan a barna szemeken a hullafehér holdezüst színárnyalat, miközben szokatlan precizitással és gyakorlattal nyúlok a fegyveremért, hogy előrántsam, és a srácra szegezzem. Tudom-tudom, nem ölünk meg senkit, de erről neki nem kell tudnia.
- Beszélj! Megpróbálod átbaszni a fejemet, he?
Ez az első, amit tudni szeretnék, mert ettől függ a további bánásmódom is. Ha kiderül, hogy retardált, lehet, hogy hazaviszem Patnek. Veszünk neki macskaalmot, és majd úgy tévézünk, hogy befekteti az ölébe és a hátát fogja vakargatni.[/color]

A fickó úgy látszik nem vevő, ha valaki nem érti elsőre, amit közölni akar. Angutát kicsit bántotta a dolog, hiszen tényleg nem a falkára gondolt, hanem elsősorban rá, aztán másodsorban az alfára. Bár ez inkább jött a nagyképű belépője miatt. Sebaj, máskor is nézték már hülyének, igaz többnyire csak játszotta, de persze néha ő is lehet lassú egy kicsit.
- Oké… de ugye nem baj, hogy beszéltem a belegyezéshez? – gyorsan küldte, mintha hadarna, hátha akkor nem ront tovább a helyzeten. Bár Anguta nem zavartatta volna magát emiatt. A zsaru úgy tűnt kezd mérges lenni rá, pedig nem is csinált semmit. Viszont ezt a véleményét, igazán nem akarta már az elméjébe küldeni. Lehet, idegösszeroppanást kapna hirtelen.
- Nahát, az remek lenne – Anguta hangja zavart vidámsággal csengett, persze akkor sem hitt volna a fickónak, ha nem érezné energiáiban a hamisságot. Ettől eltekintve bizakodó volt, hogy nem fogja nagyon csesztetni, amíg kikötnek a kapitányságon. Eddig teljesen jó benyomást tett rá, igaz heves és tuskó, de hasonló helyzetben nyilván ő is így reagálna le egy fiatal farkast. Inkább, minthogy tényleg lebuktassa valami idiótasággal a farkas társadalmat. Persze Anguta csak békésen iszogatott volna, és semmiféle galibát nem okozott volna, de hát ezt a kölyökzsaru nem tudhatta.
Egyre kevesebb esélyt látott, hogy tényleg szirénázhasson, és a mormolására intézett válasz sem volt épp bizalomgerjesztő. Itt lett volna a páratlan lehetőség, csak be kellett volna fognia a száját. Így majd el kell kötnie egy rendőrautót, ha szirénázni akar. Sebaj, majd felveszi legfeljebb a zsaru alakját és furikázik néhány kört a kocsijával. Biztos remek szórakozás lesz.
A tapizást kihagyta volna, de a fickó monológjára csak értetlenül nézett, és halvány mosoly bújt meg a szája sarkánál. Még szerencse, hogy háttal állt neki jelen pillanatban. Fogalma sem volt miről beszél. Az elmúlt négy évet egy farkas bőrében élte, és azóta nem pótolta be kulturális hiányosságát. Ha meg ez egy régi klasszikus, akkor a fene sem hallott róla. Biztos úgy van, ahogy újdonsült haverja matatás közben ecsetelte, de miért is értene egyet vele?
- Szerintem érdekes volt – jegyezte meg mormolva, vállait enyhén megrántva. Ha a halandók nem is, a farkasok bizonyosan hallották, már amennyiben nem másra figyeltek. Viszont matató főtörzs bizonyosan felfigyelt szavaira, és Angutának ennyi éppen elég is volt. Ezzel a megjegyzésével nagyon nem is lehetett mellélőni. Szinte bármire lehet ezt használni, egy uncsi filmtől, a penészes joghurt ízéig.
A fickó nem vevő a könyörgésre sem, ennek ellenére nem akaródzott neki ennyivel megálljt parancsolni saját szánalmas mentési akciójának.
- De, de… ez rohadtul fájni fog – dadogta telepatikusan kétségbeesetten. Ez persze nem segített, de a fickót lehet még feljebb pumpálja idegileg. – És nem is hisztizek – hisztizte elkeseredetten.
Mire kiértek a kocsmából, már szép vörös nyomott hagyott bőrén az ezüst, bár ezt nem láthatta, de a fájdalom mértékéből erre a stádiumra következtetett. A megfeketedett hús még csak jóval később fog jönni, ezért amennyire még nem volt feltűnő feszítette a karpercet.
- Nem, nem dehogy. Csak le kéne venned – ajkai remegtek kissé, és bár a hideg elnyomta gyöngyöző homlokának remek játékát, arcán látszódhatott a fájdalom okozta szenvedés. Hát, legalábbis remélte.
Anguta tapsolt volna örömében, amikor meghallotta a nemére vonatkozó becsmérlő szavakat. Szépen bekapta a csalit, és még csak nem is kellet az arcába nyomi sírós ábrázatát. Büszkeséget érzett leszármazottja iránt. Jók az érzékei, és nyilván remek emberismerő is. Mondjuk hekusként ez elvárható tulajdonság.
- Nem vagyok lány – szűrte fogai között, és enyhe dühöt is vitt hangjába, ami érthető lenne, hiszen a zsaru nem hallgatta meg kérését, hiszen a bilincs még mindig égeti a csuklóját. Nyilván mindenkit feldühítene az ilyen bánásmód. Szeretett volna valami béna, szerencsétlen megjegyzést a zsaru képébe nyomni, mint például, hogy „anyád volt lány”, de majdnem fuldoklásban tört ki, az elfojtott röhögéstől, a remek riposz kapcsán, így inkább befogta a száját, és hagyta, hogy betessékelje a hátsó ülésre.
Egyre inkább kedvelte az ürgét, nem csak, hogy remek érzékei vannak, de még a humora is a helyén van. Ettől eltekintve lehet le kell majd csapnia, ha nagyon erősködne, de majd elválik. A bilincset egyelőre még szépen a csuklójához szorongatta, had égesse, közben igyekezett látványosan szenvedni.
- Örvendek – nézett félre fájdalmasan sértődött ábrázattal. Közben azon gondolkodott, hogy mennyibe fog a városnak kerülni, ha kirúgja a hátsó szélvédőt és meglép, mielőtt a másik felfoghatná mi történik. Bár nem szerette volna feljebb tornázni adóság listáját, így inkább hanyagolta egyelőre az agresszív megoldásokat.
- Ja, aha értem… – kezdte óvatosan, aztán elhallgatott, ahogy a fickó tovább folytatta. Tekintetét mélyen lesütötte, majd balra és jobbra nézett, közben nyelt egy nagyot, és néha szóra akarta nyitni a száját, de aztán becsukta. Végül ismét a padlót bámulva halkan beszélni kezdett. – Nem is kevertem semmiféle szart – hangja fátyolos volt, bár nem kezdett el megint bőgni. Mondjuk akart, de elcseszte, így könnyek nélkül folytatta. – Nem ő tehet róla… – mondta egér vékony hangon, és már fojtatni szerette volna a szívszorítónak szánt történetet, de időközben megálltak és idegesen feltette a kérdését.
A fickó türelme úgy látszik elfogyott, mivel nem éppen nyugodt állapotban szállt ki és ez megérződött Anguta feje búbján, amikor őt is kiráncigálta onnét.
- Bazzmeg – nyögte, ahogy találkozott a fémkeret és a feje, közben elernyesztette izmait, de bilincsel a karján kicsit nehézkesebb rongybabának lenni, de úgy érezte sikerrel járt, főleg amikor bal orcáját egy ház vakolt, rücskös fala cirógatta meg. – Faszom. Mi a szart csinálsz – színlelt felháborodását a másik úgy látszik teljesen hidegen hagyta, csak mutogatott égő cigarettával a fejére, közben ecsetelte gyerekes problémáit.
Anguta szíve egy pillanatra kihagyott, amikor a fegyver előkerült, és most nem is kellett megjátszania hirtelen magát. Persze inkább csak meglepődött, de jó alapnak bizonyult, hogy rémülten tátott szájjal a fegyver csövébe nézzen. Csak nem fogja tán, itt a nyílt utcán lelőni? Vagyis megpróbálni lelőni. Nyilván ki tudott volna térni, de az álcájának akkor reszeltek, közben gondolatban azon agyalt vajon túlél-e egy fejlövést. Talán igen, bár még nem kapott golyót a koponyájába, így nem lehetett biztos benne.
- Te…tessék? Miért akarnám ezt tenni? – kérdezte rémült idegességgel, miközben keze még mindig hátra volt bilincselve, ezért kissé előredőlt felsőteste – Nehogy lelőjé mán – vinnyogta kétségbeesetten. Elméjében már meg is fogant egy mondat, amit a másodperc tört része alatt eldöntött, hogy nagyon helyes lépés kimondani. – Nem csináltam semmit. – Ha erre a mondatra nem fog lőni, akkor semmire. Izmait már megfeszítette azelőtt, mielőtt az utolsó szó elhagyhatta volna ajkait. Testét enyhén jobbra döntötte, így már megvolt a kitérés iránya is. Persze remélte, hogy nem fajul idáig a dolog. Nem lett volna kedve felfedni magát.

- Ja, mert még biztos szűz vagy.
Közlöm vele halkan a meglátásomat, mert egész egyszerűen más logikus magyarázat nem létezhet erre a kijelentésére. Nem érdekel egyébként, a témával kapcsolatban egy zsémbes vénembernek érzem magam, pedig sem testileg, sem lelkületileg nem vagyok az, ezt bárki alátámaszthatja. De a hülyeség az irritál, pedig én sem feltétlenül vagyok észkombájn, de mindennek van határa.
Nem hisztizik, nem hisztizik, hát persze. Ez az a pont, ahol úgy érzem, nem éri meg tovább foglalkozni vele, mert minden egyes válaszommal és megszólalásommal csak olajat öntök a tűzre. Úgyis csak még jobban felnyomná bennem a pumpát, szóval teszek magunknak egy szívességet, és a továbbiakban ügyet sem vetve a picsogására vezetem ki, teszem a dolgom, ameddig csak normális keretek között képes vagyok rá. De persze visszabeszél, miért is ne tenné? Azt hiszem, hogy ez az első alkalom, hogy vigyorgásba rándul a szám, és amíg ő búvalbaszottan gubbaszt hátul, én szimplán csak kiröhögöm.
- Persze, persze, hogy nem vagy.
Annyira azért nem érzem durvának a saját helyzetemet, hogy a könnyeimet törölgessem a nevetés okozta sírástól, de mulattat a dolog. És persze csak tovább erősíti bennem a tényt, hogy bár a korában valahol a nyugdíj-korhatár tájékán ténfereg, ennek ellenére valóban úgy viselkedik, mint egy tizenéves kis hülye gyerek. A civileknek szánt műsora nem szűnik meg létezni már akkor sem, amikor kettesben vagyunk, és egész egyszerűen ez az, amitől a falnak megyek. Negyvennégy voltam csak, amikor lélekben már vagy száznak éreztem magam, és persze én is hisztiztem, de nem így. Wallace és a többiek azért belém vertek egy-két útravalót.
Nem igazán értem, hogy miért is nem tudta értékelni a bemutatkozásomat. Elvégre nem minden nap sofőrködik az embernek maga az angol királynő, nem? Nem értem a problémát. De egyelőre nem forszírozom tovább nála azt a név dolgot. Minek? Talán megpróbálna jól, jobban, hitelesebben hazudni. Valószínűleg abba is belebukna, és akkor azt hiszem, hogy véget érne a barátságunk.
- Nem ő tehet? Ja, akkor jó, az más. - vakargatom meg a tarkómat - Szóval ezzel azt akarod mondani, hogy te kódorogsz az engedélye nélkül, he? És még hogy nem kevered a szart. Megáll az eszem.
Hitetlenkedve ciccenek fel. Legalább most is megpróbálhatott volna hazudni a saját érdekében. Mert egy felelőtlen Teremtő még mindig jobb esetünkben, mint egy engedetlen kölyök, és ennek az ellenkezőjéről senki sem fog tudni meggyőzni, tapasztalatból mondom.
Az indulat, ami égeredményben magával ragad, sokkal inkább az egész, közösen eltöltött időnk élményének terméke, mintsem egyetlen hülye kérdésé. Ha lenne a közelben egy szemeteskonténer, egészen biztosan belevágnám, ráülnék a tetejére, és unásig játszanék a telefonomon. Vagy amíg le nem merül.
A feje koppan, a nyelve megered, és már szinte jól esik, hogy felnőtt módjára hallom beszélni. Hogy nem kapott élből sírógörcsöt, amiért bibis lett a fejecskéje. Nahát, talán mégsem vagy annyira retardált, he? Mondjuk az továbbra is zavar, hogy címszavaknál többet nem csicsereg, így voltaképpen kitörölhetem a seggem a káromkodásaival, de legalább tudom, hogy tudunk mi egy nyelvet is beszélni ha szeretnénk.
- Azt meg honnan a faszomból tudjam, miért űzöl sportot abból, hogy úgy viselkedsz, mint akit most szartak ide a földönkívüliek? - ugatok vissza - Eddig csak egyszerű dolgokat kérdeztem, a bonyolultak még igazán messze vannak, és te mit csinálsz? Hazudsz. Ráadásul rosszul. Hiányolom a profizmusod.
Gyorsan és mélyeket szívok a cigarettából, aztán ideges mozdulattal dobom félre mindazt, ami megmaradt belőle.
Nem csinál semmit. Megint jön ezzel a szöveggel, még mindig nem érti a problémát, még mindig a lehető legnagyobb könnyelműséggel néz hülyének. Lövésre emelem a fegyvert, de csak kitartom. Farkasom szemével nézek vele farkasszemet, hagyom, hogy a hozzá képest erős dög energiái fojtóláncként tekeredjenek a nyakára. Ah, igen, életem egyik legnagyobb élménye volt megtanulni ezt a kínzási módszert, és amennyit nekem kellett elszenvedni, mindig örülök, ha úgy érezhetem, visszafizetem a dolgot valaki másnak. Kamatostól.
Nem remeg a kezem, még úgy sem, hogy megfeszít a düh és a makacs akaratosság. És ha csak nem mozdult be eddig, akkor egyetlen gyors pillanat alatt húzom meg a ravaszt, és rántom el egyúttal a karomat is úgy, hogy valahova a lába elé küldhessek golyót. Ha esetleg megindult volna, akkor is a lábai elé-mellé lövök, és hacsak nem akkora szerencsétlen, hogy belemozduljon, nem fogom eltalálni. Ha minden vágyam az lenne, hogy a könnyebbik utat választva kinyírjam és megszabaduljak tőle, már rég megtettem volna. Nem mondom, hogy nem csábít a gondolat. Mindig csábít, de már rég volt, amikor utoljára engedtem neki.
Minden esetre lőttem egyet, lőttem még egyet, ha nem találtam el, csupán azért, mert élveztem látni az esetleges ugráló táncát. Az eddigiek alapján nem gondoltam volna, hogy lesz olyan bátor, hogy kiállja a lövést. Ezért nem hibáztatom, én se tenném.
Ettől függetlenül a lépteim közel vezetnek hozzá, hogy a szabad kezemet lendítve megpróbáljak lekeverni neki egy akkora maflást, amitől remélhetőleg a földön köt ki.
- Azt mé' ne? - most jutok el odáig, hogy a könyörgésére reagáljak bármit is, és ha a földön fekszik, akkor lehetőségeimhez mérten ráteszem a szolgálati bakancsom erős gumitalpát a csuklóira, beljebb nyomva az ezüstöt a húsába - Mi okom lenne egyáltalán életben hagyni, amikor még a nevedet sem vagy képes megmondani, kisgyerek, he? - valamivel több testsúllyal nehezedek rá a kezére - Én csak segíteni akartam neked, te hülyegyerek. Azt hiszed, hogy érdekel a kurva személyid? Szart se érdekel. Csak tudni akartam, hogy ki vagy és miért kódorogsz egyedül, hogy még azelőtt kiadjam az utadat a városból, hogy valaki másba szaladsz bele, aki a második picsogásod után esetleg ki találna belezni. Én voltam a szerencsekártyád, öcsi. - szünetet tartok, hogy az ég felé emelhessem a tekintetemet, mély levegőt vegyek és megnyugodhassak kissé. Érzem a kolbász szagát, hogy szakadna rá az ég, hogy teljesen ki fog hűlni megint!
- Ahh, nem is tudom, mi a faszomért szenvedek én még veled.
Ha eddig esetleg rajta tudtam állni a srácon, most lépek le róla, és sétálok körülötte egy kört. Keserű a szám íze a feldohányzott emlékektől, ahogy végignézek a srác testén, a gyengeségén és a gyáva kiszolgáltatottságán.
- Amikor én utoljára engedély nélkül vertem a faszom egy falka területén, vagy négy tár ezüsttel cakkozták ki a tüdőmet. Ha nincs velem a Teremtőm, megdöglök. Ráadásul be is voltam lőve. Ennek fényében... Vagy bejössz velem az őrsre és beszélgetünk normális farkasok módjára, vagy a hajadnál fogva hurcollak el az Alfámig, ahol a stílusod miatt nagyjából kettő percedbe kerülne, hogy megvacsorázzanak belőled a Végrehajtói. Adok egy bagónyi időt, hogy végiggondold, mit akarsz.
Újra rágyújtok, és egész egyszerűen visszasétálok a kocsihoz, hogy a motorháztetőre ülve körbekémleljek, felfigyelt-e esetleg valaki a lövések hangjára, de nem érzek, érzékelek vagy látok semmi olyat, ami aggodalomra adhatna okot.

Megjegyzésére éppen csak felhorkant, nem szándékozott ezt a húrt tovább pendíteni.
A hátsó ülésen duzzogva, tettetett dühében fortyogva hallotta a fickó halk röhögését, és bár nem esett jól neki, hogy nem hiszi el, hogy valóban fiú, azért saját maga is röhögött az egész helyzeten. Viszont nem akaródzott leállni neki. Mulattatták a zsaru reakciói. Ha egy agresszívabb példányt fogott volna ki lehet már a vérét kéne felmosni a kocsma padlójáról, mert már ott helyben leütötte volna. Szerencsére a fickó türelmesebb volt, még ha modorában ez nem is látszódott meg.
- Örülök, hogy belátod – mondta élénkebb hangon, mint aki teljesen nyeregbe érzi magát, amiért valaki nevetés közepette igazat adott neki. Alapvetően szimpatikus figura volt, talán egyszer össze kéne jönniük, egy kocsmában iszogatni. Vagyis inkább azt hanyagolni kéne, és valami olyasmit csinálni, ami nem tűnik a képéhez túlságosan illegálisan.
Anguta hallgatta a fickót, és még mindig nem akart neki „megnyílni”. Miért is tenné? Az igazán elrontaná az estés. Ha már egyszer ezüstbe van bilincselve, nyugodtan lehet zaklatott és duzzoghat kedvére.
- Hát, de miért kellene engedély? – értetlenkedett, miközben bosszúsan a tükörbe nézett, de szinte azon nyomban le is kapta tekintetét onnan. Nem kívánt erősnek mutatkozni előtte, mert akkor még a végén abba marad a mulattság. Persze előbb-utóbb nyilván válaszolni kéne a kérdéseire, de szerette volna, ha az minél később lesz. – Senkinek sem akartam ártani. Csak békésen iszogattam – nem volt most sírásnak itt az ideje, inkább csak fájdalmas hangú duzzogás volt a részéről. A bilincs égette a bőrét, és egy hatvanéves farkasnak, talán az szörnyen kínzó lehet. Bár ezt sohasem gyakorolta másokon, saját maga pedig igen későn találkozott az átkos fémmel. Nem is tudta, miért nem vetette be egyházi pályafutását arra is, hogy tiltottá tegye ezt az anyagot. Késő bánat. – Egyébként minek ezüstöt tettél rám? Marhára fáj – sípolta keservesen.
A hab a tortán is elérkezett, Anguta pedig enyhén sajgó arccal nézett farkasszemet egy pisztoly csövével. Nem gondolta, hogy idáig fog fajulni a dolog, de ha már belekezdett illik végigjátszani.
Anguta lelke mélyén vígan kacarászott. Annyira jól hazudott, hogy meg tudta játszani a pancser hazugot. Ennél szebb bókkal az utóbbi négy évben nem illették, persze ehhez hozzájárulhatott, hogy többnyire farkasként töltötte idejét.
- Várj, hát nem is kérdeztél semmit – hangját, most igazán elvékonyította, és tátogva nézett szembe a pisztoly csövével. A fickó csak szívta a bagót, és talán meg kéne említenie, hogy káros az egészségre, de akkor valószínű biztos meghúzza a ravaszt. Igaz utolsó mondata után számított is rá. Ha mindketten élve megússzák, beilleszt egy „Ne, haragudj! Nem csináltam semmit!” üdvözlőkártyát, az ablaktörlője alá, és széles vigyorral a képén fogja várni a reakcióját. Ehhez, persze túl kell élnie az estét.  
Apró, zavaró darázsként hümmögő farkas energiát észlelt maga körül, és beletelt néhány másodpercbe, hogy rájöjjön ennek most igazán fájnia kellene. Ha máshol nem, hát itt könnyedén le tudna bukni, a farkasát nem fogja térdre kényszeríteni, de talán kezes farkasának aktív közreműködése nélkül el tudja vele hitetni, hogy fájdalmai vannak. A reakció már persze lehet késő, ennek ellenére arcát fájdalmas görcsbe rándította, és kicsit begörnyedt. Jöhet az izzadás is. Nem esett el, viszont a falnak támaszkodott, ami volt annyira jó, mintha a földön fetrengene. Legalábbis remélte, hogy a zsarunak, aki talán nem volt még annyira tapasztalt ezen a téren, nem fog feltűnni a turpisság. Kínlódása közben, folyamatosan figyelte a fegyvert és tulajdonosát, a végszót már korábban elkiáltotta, és most izmai ugrásra készen várták, hogy elkerülje a golyót.
A lövés hangja betöltötte érzékeny fülét, és jobbra húzta fejét, de nem teljes sebességével, és igyekezett inkább csak ösztönös reakciónak eladni, mint tudatos manővernek. Ha szerencséje volt, a hím inkább azt figyelte merre céloz, bár a sötétségre is ráfoghatta volna, a gyorsnak tűnő mozdulatot, ha zokon venné. Nem találta el a lábát, de nem sokon múlott. Érezte a másik farkas felőli dühöt és az enyhe vágyat is, bár, hogy mire azt nem tudta volna megmondani. Ráadásul jelen pillanatban jobban törődött, hogy elkerülje a lebukást, minthogy vérvonalának egyik tagját elemezze. Majd arra is sor fog kerülni előbb-utóbb, viszont most kétségbeesetten hitetlenkedő ábrázatot igyekezett felvenni, amihez elég sok őszinteség is társult, amikor a többi lövés is eldurrant. Nem kapkodta a lábát, hiszen nem volt nagyon ideje, csak minden egyes lövésre arrébb húzódott, és hátát, valamint bilincselt karját a falnak nyomta, hátha bepréselődhetne valahogy. Remélte nem fogja a vakolatot letúrni.
Hangot is hallatott félelmének, de többnyire, csak értelmetlen nyögő és jajgató artikulálatlan zajokat. Végre abbamaradt a lövöldözés, és sápadt arccal a falnak dőlve nézte, ahogy közeledik felé. A sápadtság, ellentétben a pirulással igen jól ment neki. Talán hálásan is nézett, bár inkább félelemmel vegyes rettegés ült arcára, amikor a zsaru balkézét felé lendítette, és lekevert neki egy isteneset. Azért persze rásegített, mivel szépen belemozdult az ütésbe. Nem akarta, hogy kis seb esetén túl gyorsan begyógyuljon. A fájdalom az agyáig hatolt, és elvágódott a fal tövében. Szájából szépen folydogált a vér, de foga nem lazult ki, legalábbis amennyire, gyors nyelvtapogatással meg tudta állapítani. A hasán feküdt, hátán saját összekötözött kezével, majd egyszer csak erős fájdalom hasított a csuklóiba. Hát persze, hogy rálépett ez a kedves intézkedő rendőr. Angutának ezen a ponton kezdett kissé elege lenni a hülyegyerek szindrómából, de azért még élvezte a helyzetet. Nem is tudta mikor kapott utoljára egy jó kis balhorgot. Vért köpködve zihált, nyöszörgött és közben haragot próbált szimulálni, de inkább felhagyott vele. Túl könnyen fejbe lőhetné, és ez elég méltatlan halál lenne, ezért inkább békésen tűrte, és a nyöszörgést is minimálisra vette.  Hallgatta a fickót, és nem tudta mit szeretne. Biztos remek szórakozás lenne elverten beccammogni a helyi alfához, és közölni vele, hogy megérkezett a tizenharmadik testvér is, de túlságosan keveset tudott még róla. A nevén kívül, és hogy molesztálták már a testvérei nem sok infója volt. Így pedig csak saját magát járatná le előtte. Anguta úgy döntött inkább az őrsös megoldást választja.
Rendes volt tőle, hogy még egy cigi erejéig haladékot adott neki, de a Teremtő már eldöntötte mit szeretne.
- Legyen az őrs – lihegte, miközben szájával erősen ráharapott ajkaira, amikor úgy érezte már nem vérzik úgy, ahogy az illene. Erőtlennek tűnő mozdulatokkal felvergődött és hátát a falnak támasztotta. – Jason Fellmore – jelentette ki őszinte hazugsággal. Ha ezen is átlát, akkor akár le is lőheti. – A Jasonban nem hazudtam. Akár kezet is foghatnánk, csak hátráltatva vagyok.– hangja nem volt határozott, valamint arcán enyhe megbánás tükröződött. Még mindig szerencsétlennek mutatta magát, aki egy erősebb és tiszteletre méltóbb farkasért hajlandó megemberelni magát. Nem játszhat ki egy teljes személyiség váltást, de a rendőr kedvéért látszatra mondhat igazat. – Szóval, mit is szeretnél pontosan tudni?

Puffogok. Mert ezt én már tényleg nem tudom elhinni. Nincs nekem ehhez se kedvem, sem idegrendszerem. Most komolyan magyarázzam el neki, hogy miért kell a teremtője engedélye ilyen fiatalon? Vagyis át, legalább is kellene. És azt is én rágjam a szájába, hogy mit jelent a falkaterület, és hogy a falkák nem tűrik meg az idegen portyázókat huzamosabb ideig? Hát milyen farkasa van ennek a szerencsétlennek? Semmi életösztön nem szorult belé?
Éget a vágy, hogy elindítsam a kocsit és egyetlen kurva szó nélkül furikázzam haza hozzánk. Megfognám, leültetném a kanapéra, esküszöm, még kakaót is csinálnék neki, hogy kirángassam a hálósipkás öregemet nyugdíjas szendergéséből. Ő biztosan imádná, hogy valakinek megint mindent jó alaposan el kell magyaráznia, bár félek, hogy a végére újra alkoholista lenne, és akkor innen is elhúzhatnánk melegebb éghajlatra. Bár hogy őszinte legyek, ez a melegebb éghajlat eléggé tetszik.
- Tudod öcsi, elég nagy szarban vagy, ha ezeket tőlem kellene megtudnod.
Értse, ahogy akarja. Bár az eddigiek alapján biztos azt gondolja, hogy azért, mert én sem tudok semmit a témáról. Holott ezzel csak arra akartam célozni, hogy ezt már sokkal régebb óta tudnia kéne, és nem én lennék az, aki ezt megosztja vele, hanem az, aki farkassá tette. Téma lezárva.
- Te akartál bilincset. - vonok vállat közömbösen - Gondoltam, megadom neked a tőlem telhető legnagyobb hozzájárulást. Arról nem is beszélve, hogy ebből talán kevesebb kedved lesz kibújni.
Azért megmondom őszintén, hogy minden alkalommal, amikor fogvatartottakkal vagyok körülvéve, van egy aprócska ideg a gyomromban. Persze nem az ilyen kölykök esetében, hanem a fontos, hivatásbeli emberekkel szemben. Mert mi van, ha egyszer az egyiknek majd lesz egy revolvere, ezüstkése a klotyón? Mi lesz majd, ha én kapok golyót megint? Úgyhogy vegyük úgy, hogy ezzel a lépéssel a saját lelkemet is megnyugtattam, amikor végül mégis az ezüst mellett döntöttem.

Úgy érzem magam, mint akit dróton rángatnak. Nem mondanám, hogy kimondottan labilis vagyok, mert pontosan tudom, hogy mit akarok, csak a miértek változnak egyre-másra. Azt akarom, hogy szenvedjen magába némi értelmet, hogy komolyan vegyen és tartson tőlem annyira, hogy hagyja az egész színjátékot a fenébe és adjon egy esélyt, hogy megváltsam a seggét. Nekem is kell otthon a jutalomfalat, bassza meg! De máshogy akarom. Megtörném. Megfullasztanám. Nyugalmasabb perceimben talán tovább próbálnám szavakkal meggyőzni a dolog ésszerűségéről. De a legerősebb mégis csak az állati ösztön marad, és az állatnak nem tetszik, hogy a kicsi, a gyenge és az elesett próbál fölé kerekedni. Minden tőle telhetőt megtesz, hogy a szart is belefagyassza a másikba. Az pedig már csak az utolsó lökés, hogy a következő, amit szeretne eladni, az az Alzheimer-kór, amiben szenved. Már nem is fárasztom magam, hogy felsoroljam, hogy de igen, a kurvaanyád, nagyon is sok dolgot kérdeztem, de te egyikre sem válaszoltál. Csak elkapom a hülye kis grabancát az energiáimmal, és beledöngölöm a mentális padlóba.
Figyelem, ahogy eltorzul az arca, ahogy látszólagos kín feszíti meg a testét. Egyedül a heves szívdobogása hiányzik, az üvöltése, az őrülete, és ez csak még inkább a düh leplébe csavar. Magamat hibáztatom, mert talán még ahhoz is béna vagyok, hogy rendesen meggyötörjem. A picsába az egésszel, inkább a fegyver! Az ilyen helyzetben még sosem okozott csalódást, sőt.
Nem érzek elégtételt. Szánalmat érzek, és nem tudom, hogy azért, mert őt szánom vagy saját magamat azért, mert szórakoztat, ahogy el-elpattan a golyók elől. Inkább csak hátrál, de még így is épp elég hatásosnak bizonyul ahhoz, hogy legalább komolyan vegyen egy kicsit. De ettől még nem érzem megtoroltnak sem a hazugságát, sem a nyilvánvaló fogyatékosságát, úgyhogy haragom, lángjaim utolsó lendületével száll az öklöm, és legnagyobb örömömre a betonon köt ki. Pompázatos. A fellibbenő hálájára magasról teszek, nem fogom az orrára kötni, hogy egészen pontosan miért is pazaroltam a lőszert miatta. Csak megütöm, ő borul, és úgy érzem, hogy a világ egyensúlya helyreállt. Egy időre. Bár az érzést csak tovább fokozza a felserkenő vér szaga, ami betölti az orromat.
Nem vár túl sokat a válaszadással, és őszintén szólva a szívem mélyén hálát adok azért, mert megjött az esze. Látszólag.
Nem kapkodom el a dolgot, lusta és ráérős léptekkel megyek vissza hozzá, és az alkarjára fogva könnyedén rántom talpra egyetlen szó nélkül. Újra a fogaim közé szorítom a cigit, aztán két kézzel nekiállok rendbe tenni kicsit a gyereket. Leporolom róla a mocskot, kiszedem a hajából a szöszöket. Nem örülnék, ha még kocsit is kellene takarítanom miatta.
- Igazán örvendek a találkozásnak... Jason. - morgolódok, amikor az utolsó simításokat ütlegelem rajta és egyértelmű, hogy a "késő bánat" jelleg miatt cseppet sem örülök, de azért jó gyerek vagyok - Az én nevem Henry McCarty őrmester, de te szólíthatsz McCarty őrmesternek is. - egy utolsó suhintás a ruháin, a jobb vállára fogva kicsit elforgatom oldalra, hogy lássam a hátsó felét is - Szeretnélek megkérni Jason, hogy foglalj helyet a járműben. És ne érezd magad rosszul,egyébként sem vagyok az a kézfogós típus.
Mosolyodom el, aztán végleg megválok a második cigarettától is, és ha Jason beszállt az autóba, becsukom utána az ajtót és megint indítok - ezúttal már gyorsan haladva az őrs felé, mert tartok tőle, hogy út közben esetleg elbassza itt nekem, és kezdhetjük az elejéről.
- Mikor keveredtél a városba? Egyedül vagy itt? És a legfontosabb... - kapunk egy piros lámpát, bár nem értem a dolgot, mert rajtunk kívül senki sincs az utca ezen részén. Én pedig az anyósüléshez nyúlva kezembe veszem a kolbászt és hátranyújtom - Szereted a fűszeres kolbászt? Szagold meg. Ha jó leszel, amíg odaérünk, neked adom, mert már kétszer kihűlt, és nem eszem meg.
Ha megszagolta, akkor elveszem, mert elég kényelmetlen így hátra tekeredve vezetni.
- Hol van az, aki Teremtett? Tudod egyáltalán, hogy működik egy falka?
Folytatom tovább a boncolást, miközben szinte életveszélyes sebességgel vezetek, ámbár profin, sietve a kietlen kapitányság felé.

Anguta teljes mértékben egyetértett a zsaruval. Tényleg nagy szarban lenne, ha valóban kölyökkorban járna, de persze ez nem azt jelenti, hogy ne tehetné még rá egy lapáttal.
- Ja, szóval nem mondod el? Köszi! Hát, ezzel tényleg sokat segítesz – nézett félre sértett duzzogásos arcával. Agyában pedig már szépen meg is fogalmazott szinte mindent, ha végre a fickó szeretne egy kicsit okító szándékkal közeledni felé, de úgy látszik, nem nagyon kedveli ezt a szerepkört. Nyilván még nem harapott be senkit, esetleg volt kölyke, de korán meghalt, ezért nem akarja felidézni magában a kellemetlen emlékeket azáltal, hogy egy nyilvánvalóan tudatlan kóbor felett játszik pótteremtőt. Akárhogy is, amíg nem hajlandó érthetően beszélni, addig Angutának nem állt szándékában normálisnak lenni. Egyébként is túl jól szórakozott ezüstbe bilincselt csuklója ellenére is. Bárcsak ne vette volna el a gemkapcsot, akkor már nem lenne rajta és büszkén vigyorogva nyújthatta volna a rácsos keret felé, miközben széles, öntudatos vigyor húzódott volna szét arcán. Így viszont, csak tönkre tenni tudta volna, azt meg nem akarta. Abban semmi extra nincs, és egy ilyen ötvözött bilincs nem túl olcsó, bár nem érdekelte a fickó anyagi helyzete, azért nem akarta nagyon megkárosítani.
- Ez nem vicces – horkantott fel meggyötört képpel. Persze tudta, hogy nem viccnek szánta, vagyis nem olyan viccnek, amin Angutának nevetnie kellett volna, inkább olyasmi lehetett, amivel saját magát szórakoztatta. Egyébként marhára eltalálta, mivel tényleg nem volt kedve már egy ideje megszabadulni tőle, legalábbis nem erővel. Persze, ha meglett volna a gemkapocs, akkor már kipiszkálta volna, de pusztán csak szórakozásból, hogy a képébe dörgölhesse, hogy még csak rendesen meg sem tud bilincselni egy foglyot. Talán majd legközelebb, vigasztalta magát kicsit kedvét szegetten.

Fájdalmas zihálás közepette nézte, ahogy a hím lepattan a motorháztetőről, és felé igyekszik. Anguta agyán ismét átfutott a cigaretta megemlítése, de inkább hagyta a fenébe. Úgy tűnt valamelyest képes a járőr kedvére tenni, mivel az nem ismét megütötte, hanem csak felráncigálta és megint elkezdte letapizni. Igaz, most tisztító jelleggel, de attól még tapizás maradt. Lehet fel kéne jelenteni molesztálás miatt. Amilyen ártatlan a jelenlegi képe, még meg is nyerné a pert, hogy aztán kártérítést fizettessen vele. Jó móka lenne, átverni az esküdteket és elnyerni egy teremnyi ember szimpátiáját. Igazán kedvére való volt, hogy máshogy is meg lehet alázni valakit és nem kell hozzá testi fenyítés. Egyelőre viszont csak kósza gondolatként kavargott elméjében, és nem is hitte igazán, hogy meg fogja tenni. Bár ez attól is függ, hogy miként alakul az éjszaka további része.
Bemutatkozására egy lesütött szemű bólintással felelt, hogy megértette. Szóval, nem igazán fog örülni, ha Henrynek szólítja majd. Sebaj, bár az utóbbi néhány perc kapcsán, őszintén elgondolkodott, hogy esetleg egy fél óráig nem fog az idegeire menni, de ez a ziccer túl nagy volt ahhoz, hogy kihagyhassa.
- Oké – bólintott ismét, ezúttal már jóval határozottabban. Mókás volt, hogy úgy rángatta, mintha csak egy taknyos kölyök lett volna. Élete során sokakat rángatott saját maga is így, persze nem mindig a fizikai valójukat, de úgy érezte ennyi neki is kijár. Kicsit még érezte szájának tompa lüktetését, a vérzés pedig ismét elállt, de nem is volt annyira baj. Nem akarta a kocsit összemocskolni és láthatólag Henry is tisztán akarta tartani a hátsó ülést. Anguta nem túl gyors, de biztos léptekkel haladt a kocsi felé, majd bekászálódott, és ismét elfoglalta törzshelyét.
A kocsi újra megindult, és egy ideig szótlan hallgatásba merültek, aztán végre Henry megszólalt. Szép neve van. Kíváncsi lett volna, hogy felvett vagy ezzel született-e, de igazából nem is sokat számított.
Anguta felderült a legfontosabb kérdésen és bár nem szándékosan, de a kolbász említésére és alufóliába tekert látványa miatt megkordult a gyomra. Egész nap nem evett, és tegnap sem jutott igazán tápláló ételhez. Ahogy közelebb nyomta érezte a szagát, eddig nyilván az alufólia miatt nem tűnt fel neki, hogy van kaja is a kocsiban, vagy, csak mert túlságosan jól szórakozott. Henry kérésére beleszimatolt a levegőbe és előrébb hajolt egy kicsit.
- Szeretem – bólogatott zavart kifejezéssel. Próbált úgy tenni, mint aki nem hiszi el valóban, hogy tényleg megkapja, de igyekszik jó gyereknek tűnni, és együtt akar működni az őrmesterrel. Viszont ideje rátérni a többi kérdésre, mielőtt meggondolja magát a kajával kapcsolatban. – Egyedül jöttém, úgy másfél hete – ez lényegében igaz is volt.
- A teremtőm már nem él – szemeit lesütötte, és ismét a padlót kezdte vizslatni, de aztán felnézett, és Henry tekintetét kereste a visszapillantóban. Mivel nem kérdezett rá rögtön, hogy mi történt a beharapóval, ezért inkább rátért a falkakérdésre. – Hát tudom, nagyjából. Van egy alfa, meg vannak emberei, akik mindenféle falkaügyekkel foglalkoznak. Az alfa tán a legnagyobb főnök – nézett kissé tanácstalanul, de aztán mintha világosság gyúlt volna agyában – Igen, igen az alfa irányít mindent. Hirtelen kevertem az omegával – rántott egyet vállain, és halványan elmosolyodott. Igazán engedelmes kölyöknek érezte magát, és folyékonyan nyomatta a baromságokat, és még csak a szíve, vagy energiái sem árulhatták el, hogy kamuzik.  
- Henry, mármint… McCarty őrmester – hirtelen riadt ábrázatot festett magára, majd összeszorította ajkait, de végül folytatta. – Nem akartam tényleg bajt okozni. Én…nem tudtam, hogy szólnom kellett volna valakinek. – hangja őszintén csengett és elhagyta jóval korábbi hisztis, sipító élét. Fáradt és bűntudatos hang volt, de őszintének tűnő, ami talán nem fogja már idegrohamba kényszeríteni szerencsétlen Henryt. Ha jól játszik, simán meg fog tudni tőle sok mindent az itteni falkáról, ami igazán remek lenne.

- Nagyon szívesen. - dünnyögök vissza - Már most segítek, csak nem veszed észre. Az meg már nem az én problémám.
Voltaképpen de. Az én problémám. Mert valljuk be őszintén, számtalan kellemesebb dolgot el tudnék képzelni egy éjszakai műszakra annál, hogy felvigyázója legyek a srácnak, de nincs más választásom. Szívhatom a fogam miatta, hisztizhetek, de akkor is ez van. De ez még mindig a kellemesebb szenvedés, hogy őszinte legyek, ennél sokkal kellemetlenebb programokban is volt már részem. Idővel az ember megtanulja értékelni a minimális szar édes illatát, ha túl sokat áll a szargödör mellett.
- Szerintem meg az.
Rendben. Nem csak retardált és szűz, de még a humorával is akadnak problémák. Ocsmány gondolat tudom, de azt hiszem, hogy egyre özelebb kerülök ahhoz az állásponthoz, hogy márpedig a Teremtője okkal hagyta magára. Legalább is látszólag magára hagyta. Meglepődnék, hogyha perceken belül valami szuperfarkas fordulna be a sarkon azért, mert molesztálom az ő egy szem pici fiát.

A köztünk lévő atrocitások ellenére azt hiszem, hogy a félidőre már sikerült egészen normálisan kommunikálnunk egymással. Mondjuk a határozottnak tűnő, engedelmes beleegyezésére felvont szemöldökkel próbálnék átlátni a szitán, méregetve a srác arcvonásait, de nagyon úgy fest, hogy valóban megjött az esze. Egészen furcsa elégedettséget érzek saját magam iránt, hiszen (még ha radikális módszerekkel is) sikerült hatnom rá, úgyhogy ezt mindenképpen el fogom majd mesélni az öregemnek. Persze csak akkor, ha nem alakul úgy az este, hogy inkább tényleg lelövöm, mert akkor soha senkinek sem fogok beszélni róla.
A szimatolására még fel is nevetek egy kicsit. Most miért, tök cuki, ahogy előredugja a fitos kis orrát, és szaglászik! Biztos kurva zabás csóró gyerek, ha ennyire durván korog a gyomra már ennyitől is.
- Majd az őrsön kapsz hozzá kenyeret meg mustárt. meghalsz, olyan jó. Ha bejön, megadom a hentesem címét.
Mondanám, hogy Leah díjazni fogja, hogy így akaratlanul is csinálom neki a reklámot, de szerintem nincs annyira megszorulva. Plusz az sem biztos, hogy a srác a városban maradhat, mert ha kell, akkor személyesen ültetem fel a legközelebbi buszra vagy vonatra vagy repülőre, amivel minél messzebb húzhat innen. Persze minden bizonnyal egyszer úgyis meg fog halni, de akkor már nem kell foglalkoznom vele.
- Mióta? Hogy halt meg?
Érdeklődöm tovább a teremtőjével kapcsolatban, talán először kikacsintva a rossz zsarukeménykedése mögül. Úgysem fogja megérezni a dolgot, mert ahhoz szerintem még eléggé törpe, de ettől függetlenül bele sem akarok gondolni abba, hogy mennyire fos lehet neki. Persze hallani innen-onnan, hogy egyesek maguk nyírják ki a teremtőjüket vagy saját akaratukból lépnek tőlük olajra, de nekem ez pár napnál-hétnél tovább sosem ment.
Oké, másodjára röhögök fel akkor, amikor a falka hierarchiáját ecseteli. Az a "tán" tehet róla, esküszöm! Utána meg már a kormányt is megcsapkodom, ahogy eszembe jut a mi alfánk és omegánk, na meg az az abszurd elképzelés, hogy azok ketten hirtelen szerepet cserélnek. Jézus ereje! Vreth, mint a falka vezetője! Na jó, egy ideig biztos marha nagy buli lenne, mert tuti kötelezővé tenné a metált, a sört meg a szabad szerelmet, de azt hiszem, hogy ezt nem mindeni fogadná akkora örömmel, mint én.
- Hjaaaj, bocs srác, bocs, csak... Elkalandoztak a gondolataim. - próbálom menteni a menthetetlent, mert igazság szerint tényleg nem rajta röhögök, hanem az életképen, ami megjelent a fejemben a leírása kapcsán - Nos, izé. Ja, igen. Az alfa a goré, ez stimm. - bólintok végül - És minden farkas, aki ebben a városban van, neki tartozik elszámolással. Vagy beáll közénk vagy tárgyal vele a maradásáról. Persze csak ha megfelel. És tudod Jason, az eddigiek alapján komolyan aggódom érted, ezért is akartam elbeszélgetni veled. Talán tudok neked keríteni egy helyet, ahol kisebb alak úszkálnak.
Patnek biztos egy rakás kapcsolata meg ismerőse van. Vagy esetleg meghirdethetném a falkában Jasont. Elárverezném. Kaszálnék rajta egy csomót, még segítenék is, ő meg nyerne magának egy új teremtőt. Probléma megoldva.
Igazság szerint szarok rá, hogy a keresztnevemen szólít-e vagy a hivatalos megnevezésemet használja. Amikor bemutatkoztam neki, csak köcsögösködtem, de azért egészen bájos, ahogy hirtelen az eszéhez kap és korrigálja magát.
- He?
Biccentek hátrafelé végül is, mondhatni egészen buzdító jelleggel, mielőtt belekezd a védőbeszédébe. Egyem meg. Ha már a kolbászt nem fogom.
Kissé eltátom a szám, a bal kezem a kormányon, a jobbal pedig megdörzsölöm az államat. Jól esik a mozdulat, ezért elhúzom, mielőtt befejezném, ezzel is mutatva ki azt, hogy jár az agyam, és nem azért nem válaszolok, mert úgy döntöttem, hogy ignorálom.
- Tudom.
Sóhajtok fel végül, elhúzom a szám és teszek egy éles kanyart balfelé, ahol már a kapitányság utcájába fordulunk be. Azért azt mégsem mondhatom, hogy megértem, nem? Hova lenne a renomém, ha elmesélném neki, hogy ó, ne aggódj, a te korodban ennél én hatmilliószor idiótább dolgokat csináltam?
A magam részéről csendben lassítok le, hogy a nevemmel fémjelezett parkolóhelyre fordulhassak. A fényszórók még vagy fél percig ragyognak a Sgt. McCarty táblára, közvetlenül előttünk. Majdnem a teljes járőrautó-állomány ott parkol, talán egy vagy kettő hiányzik, akik most éppen kint vannak és valószínűleg razziáznak valahol.
Magamhoz veszem a kolbászt és csendben szállok ki, majd nyitom ki az ajtót Jasonnek is, hogy kikecmereghessen, de ha látom, hogy nem megy neki egyedül, akkor segítek neki. A kolbászt a hónom alá fogom, aztán a vállánál fogva fordítom meg Jasont, és egy kissé körülményes procedúrával egyetemben megszabadítom a bilincsétől.
- A kolbászoddal játszol, világos? Így is, úgy is.
Fenyegetem meg, mert ha elrohan, vagy bármi egyéb, akkor nem csak a sült kolbászt nem fogja megkapni, de még a sajátjától is esélyesen meg fogom szabadítani. Nem, a világért sem tapiznék gyerekpéniszt, csak simán ellőném.
- Viselkedj rendesen. Mivel ilyen jól időzítettünk mindketten, csak a portán kell átjutnunk, egyébként senki sem lesz odabent. Van külön fenntartott helyünk a... neked.
Megint a nyakára fogok, akár a kocsmában tettem, ám ezúttal némi bizalmat szavazva neki, jóval lazábban és barátságosabban.
A főbejáraton belépve a kolbászt megemelve intek a portán ülő kollégának.
- Szevasz, Brad!
- Őrmester! Mit fogtál?
- Feltételezett kiskorút. A kedvenced!
Röhögöm el magam, és Brad szerintem csak azért nem int be, mert most állítólag munkahelyen vagyunk, de látom az arcán, hogy a vonásaival már vagy hatszor elküldött a picsába.
A biztonsági beléptetőt megkerülve haladunk tovább megállás nélkül az energiatakarékos-félhomályban, mígnem néhány méternyi lépkedés után sikeresen megérkezünk az átmeneti fogdákhoz. Hála a kisjézusnak, egyelőre senki nem csücsül idebent, úgyhogy szerencsénk van. Az ügyeletes foglárral váltott néhány szó után megkapom a kulcsokat, ő pedig örülhet annak, hogy a mai napra hazaküldtem. Hatkor úgyis jön a váltás, és akkor én is lelépek a picsába. És Jason is, bár azt még nem tudom, hogy pontosan hova.
- Fáradj be. - kinyitom előtte a cella ajtaját. Bárhogy is néz rám, én aztán tudom, hogy ez mennyire szar, de ő legalább biztosan kijut innen néhány órán belül.
- Megmelegítem neked a kolbászt. Semmi hősködés, mert megkereslek és megfojtalak.

Úgy tűnt Henry bekajálja határozott válaszát, persze bízott benne, hogy így fog tenni, de azért mindent beleadott, hogy hihetőnek tűnjön. A mai nap már nem szerette volna, ha a lábait célozva lődöznek rá.
Nevetésére Anguta is elmosolyodott, bár zavartan és kicsit félszegen, mert fogalma sem volt róla, mi olyan vicces. Lehet, mégsem akarja neki adni, és most saját hülye tréfáján röhög. Szavai azonban nem támasztották alá gyanúját, valamint nem is tűnt úgy, hogy hazudott volna neki a kajálás lehetőségével kapcsolatban.
- Ehm… Köszönöm – nézett reménykedő ábrázattal, és tekintetével végig is követte a fóliázott kolbász útját vissza az anyósülésig. Tényleg jól esne már valami kaját bevinnie, mert a verés és ez a sok megjátszás, túl sok energiát vesz ki belőle. Azért nem félt, hogy beájul, de tömött hassal nyilván könnyebb lenne az élet. – Szagról nagyon finomnak tűnik – jegyezte meg aprót bólintva, csak úgy mellékesen, de a helyzet nem éppen olyan, hogy címeket cseréljenek, így nem követelte rögtön a hentes házszámát, és valószínűleg azután sem fogja, miután bezabálta. Már, persze, ha tényleg megkapja, de addig még sok idő eltelhet, és ha megint mond valami olyasmit, ami nem tetszik neki, akkor lőttek a vacsorának.
- Hát, úgy asszem harminc éve. Már talán harmincegy – arca elgondolkodó volt, mintha fejben számolná az éveket, aztán megerősítésként bólintott egyet. – Igen, már harmincegy éve – a hogyanra már régen kitalálta mit fog válaszolni, még akkor, amikor először beült a kocsijába, így könnyűszerrel tudta felvenni a szomorúan grimaszba fordult arcot. – Leszakadt a feje, hát pontosabban egy lift szakította le a fejét, még odaát Nashvilleben – tudta saját maga is, hogy mennyire szar ez a halál, és valószínűleg, ha igaz lett volna, a többség röhögésben tört volna ki, ami Jasonra rányomta volna azt a bizonyos bélyeget, amikor teremtője halálról beszél. Bűntudattal és szomorúsággal egybekötött lemondó grimaszt alkotott, és felkészült, hogy Herny elröhögi magát, amire majd szépen nagyot nyelve könnyeivel küszködve ismét a padlót fogja majd egy ideig bámulni, előtte viszont megállás nélkül tovább mesélt. – Be akart íratni egy könyvelői tanfolyamra, de a lift kábelei leszakadtak, és mi néhány métert estünk, amikor a biztonsági fékek működésbe léptek. Felfeszítette a liftajtót és kiugrott, én rögtön ott teremtem, hogy a kicsit feljebb lévő szintnél kihúzhasson, de pont abban a pillanatban az elsődleges fékező mechanika felmondta a szolgálatot, és újabb két métert zuhantam, Johanthan fejével a kezeim között – beszéde néhol lassú, majd begyorsuló volt, a végére pedig kiszáradt torokkal küszködött. Néha még saját magát is meglepte, mennyire képes beleélni magát egy-egy életeseménybe, amit kitalált magának. Kilaun biztosan büszke lenne rá, a szép meséi miatt.
A történet itt véget ért, ő pedig félrefordította fejét, mert nem akart Henry szemébe nézni. Valóban szomorúság fogta el, bár ez inkább táplálkozott a sok halálból, ami élete során körülvette, mint egy kitalált teremtő tragikomikus végzetéből.
Angutának szó szerint jól esett a falkáról beszélnie. Saját maga is hasonló reakcióban tört volna ki, mint Henry, talán csak a kormánycsapkodást hanyagolta volna. Nem szeretett ártatlan dolgokat bántani, és a kormánykerék szelleme bizonyosan nem érdemelte volna meg ezt a bánásmódot. Saját maga is elvigyorodott a reakcióra, és a korábbi bánat eltűnt róla. Tudta, hogy szégyellnie kéne magát, amiért fogalma sincsen egy falka felépítéséről, de az őrmester jókedve elég ragadós volt.
Henry szavai, azonban lelohasztották a fiatal arc vidámságát, és aggodalommal töltötték meg. Barna szemeiben enyhe kétségbeesés költözött.
- Nem... nem maradhatok itt? – kérdezte feszült idegességgel a hangjában. – Ja, mármint nem a kocsiban – tette hozzá gyorsan, bár remélte, hogy Henry nem lett volna ilyen hülye, hogy ezt feltételezze, de fene tudja egy zsarunál. Bár az eddigiek alapján rontja a hülyeségstatisztikát. Vagy talán javítja, ez nézőpont kérdése volt csupán. – Szóval – sóhajtott egyet és szívesen beletúrt volna barna hajába és már a mozdulatot is megkezdte, de a bilincs nem engedett. – El kell mennem a városból? – ezt szerette volna mindenképp elkerülni, igaz nem törődött volna Henry tanácsával és maradt volna, de jobb lenne, ha ezt az őrmester is támogatná. Szerette volna jobban megismerni. Szimpatikus volt, de nem véletlen szokott leszármazottai között huzamosabb időt eltölteni. Talán kiderül valami stiklije azon kívül, hogy szeret kölykökre lődözni, akik felbasszák agyilag.
Látta rajta a gondolkodást, mielőtt valóban elhitte volna, hogy Jason csak oktalanságból szegte meg a falkák íratlan – esetleg valahová lekörmölt – szabályait.
Jason erre semmit nem válaszolt. Nem is igazán válaszolhatott volna. Egy fellengzős nagyképű beszólás rontana a helyzeten, egy „köszönöm” pedig igen hülyén venné ki magát, így inkább csak hátradőlt az ülésben és kifelé bámult az ablakon. Herny veszettül hajtott, eddig fel sem igazán tűnt neki, talán a jó egyensúlyérzéke tartotta stabilan, vagy csak a kocsi ülésének remekbeszabott kialakítása, de amint kipillantott a mellettük elsuhanó házakra, fákra és havas buckákra egyből feltűnt neki. Vicces lenne, ha bemérnék, bár úgysem büntetnék meg egymást.
Megérkeztek az őrse. Az igazi őrsre, és nem arra, amit néhány perce annak „hitt”. Nézte, amint Henry kiszállt a kocsiból, és kinyitota neki az ajtót. Alufóliás kolbász a kezében pihent és Jason minduntalan arra fordította tekintetét, miközben óvatosan kikecmergett a rendőrautóból.
- Értem – bólogatott engedelmesen, bár nem tudta pont mi másra gondolt még, de a kolbász ígérete miatt, nem igazán akart ezen rágódni.
- Sejtem mi az – nézett kelletlenül a bejárat fel. Nem akart rácsokat látni. Nagyon-nagyon nem akart rácsokat látni, mégis jó lesz, és nem szalad el. Pedig könnyedén megtehetné, viszont akkor legális itt maradása lehetetlenné válna, amit Jason egyáltalán nem akart.
Hagyta, hogy ismét nyakon csípje, és úgy terelje a bejárat felé. Arcát lesütötte, már csak azért is, mert nem volt benne biztos benne, hogy felveszi-e Henry az adatait, és így talán a bent lévők nem fogják később felismerni. Nem akarta, hogy felettesei kérdéseket tegyenek fel vele kapcsolatban, és egy papírmunka nélküli előállítás kapcsán.
Jason elmosolyodott Henry kaján röhögésén, de nem adott hangot jókedvének, ami egyébként hamarosan le is hervadt, ahogy megpillantotta ideiglenes szálláshelyét. Igazán szerette volna megkérdezni, hogy tényleg muszáj-e bemenni a rácsok közé, de Henry nyilván komolyan gondolta, ha már egyszer ilyen kedvesen invitálta befelé. Azért egy elkeseredett pillantást vetett felé, aztán sóhajtott és bement a cellába. Szemét behunyta és úgy ült le a priccsre. Nem volt nehéz így tájékozódnia, és nem akarta belül tudni magát a rácsokon. Azonban néhány pillanat múlva kinyitotta a szemét, mivel nem hallotta a rácsok csapódását, csak az őrmester hangját, aki egy barátságos fenyegetőzéssel egybekötött vacsorát ígért.
- Rendben, nem mozdulok – mosolygott vidáman, miközben körbetekintett a cellában. Nem volt épp összkomfortos, de legalább tiszta volt, és nem voltak csótányok sehol sem. Jason gyomra ismét megkordult, és még a száját is megnyalta, amikor megérezte a melegedő kaja illatát. Ásított egyet, bár nem akaródzott neki szunyálni, és egy pillanatra felkapta a fejét, mert szöget ütött valami a fejében. Te jó ég, mióta gondol magára Jasonként?