Hazafelé robogunk a munkahelyemtől, ma muszáj volt bemennem, így vittem magammal Bells-t is, hiszen még mindig tart a párban járás. Tudom, nem éppen a legjobb program, de muszáj dolgoznom, mert a hivatal működik tovább. Úgyhogy felajánlottam neki, hogyha végzünk, akkor elmehetnénk valamiféle csajos délutánt tartani, kávé, bevásárolgatás, cukrászda, amit csak szeretnénk, így máris kibírhatóbbnak tűnik a nap. A munkaidő pedig szépen lassan lejárt, úgyhogy irány a bevásárló utca, ezt én személy szerint jobban szeretem, mert itt sosincsen akkora tömeg, mint a bevásárlóközpontban, ráadásul az eladók többsége magasan felülmúlja a hipermarketben hozott társalgási és kedvességi színvonalat. A kocsit a sarkon parkolom le, pont egy kisebb mindenes bolt előtt és habár nem ez az elsődleges cél, mégis felötlik bennem, hogy szükségem volna valamire, amiből kifogytam otthon és jobb, ha most elintézem, mert a végén még kimenne a fejemből. Úgyhogy amint kiszálltunk, megmondom Bells-nek, hogy nyugodtan induljon el nélkülem, sietek és ha netalán nem találnám, majd megcsörgetem. Az autó riasztója halk pityegéssel adja tudtomra, hogy aktivizálta magát, én pedig a bolt felé indulok, az ajtóban két kis suhanc szinte ledönt a lábamról, de csak fejcsóválva mosolygok a dolgon. No igen, fiatalság, én is minden bizonnyal ilyen voltam. Vagy nem, régen volt már, inkább bele sem megyek a dologba. Belépve kellemes napot kívánok a tulajnak és az éppen bent tartózkodóknak, ajkamon kedves mosollyal, amit viszont látok a pénztár mögött álló kedves nő arcán. Nem sokszor jártam még itt, de gyorsan megtalálom, amit keresek; leemelek a polcról egy doboz pattogtatni való kukoricát. Gazdaságos kiszerelés, adja tudtomra a csomagolás, három zacskó is van benne, pompás, nekem pont megfelel, az ízesítés is kiváló, a sajtos a kedvencem. A pezsgők felé veszem az irányt, miközben jót mosolyogok azon, ahogyan a tulajdonos fenyegeti a gyerekeket, ne rohangáljanak már olyan esze-veszetten, mert a végén levernek valamit, vagy ne adj`Isten, feldöntenek egy egész polcot. Megtalálva a keresett termékeket böngészem végig gyorsan a kínálatot, nem számítok túl sok mindenre, de nem is baj, nincsenek túl nagy igényeim, a lényeg, hogy édes legyen. Leemelek egyet a polcról és indulok is a pénztár felé, csakhogy meglepetés zúdul a fejemre, mint égből pottyant manna… Még hallom a néni kiáltását, hogy azonnal hagyják abba és a jól megszokott, elnyújtott „ne”, amit a filmekben olyan szuperül lelassítanak, egy viszont biztos; mindig katasztrófát vezet be… A reflexeim jók, azonban köze sem úgy reagálok a helyzetre, ahogyan azt kellene. Látom, hogy valami rohamosan indul meg a magas polc tetejéről lefele, egyenesen felém, én pedig kapom a fejem fölé a kezemet, csakhogy abban ott a pezsgős üveg. No és így jön létre a tökéletes egyveleg, a fentről lefelé zúgó hatalmas csemegeuborkás üveg csattanva ismerkedik meg a finom pezsgőmmel. Azt pedig mindenki tudja, mi történik, amikor két üveg ütközik egymásnak, nem is kicsi erővel. Na ugye, hogy nem is kell részleteznem… Még soha nem fürödtem pezsgős uborka lében és meg kell mondjam, nem is szerepelt a bakancslistámon a dolog, érthető hát, hogy nem fogadom kitörő örömmel a dolgot. Vagyishogy az első sokk a durva, csak állok ott, mint akit szoborrá változtattak; két kezemmel szorongatom – igen, a kukoricás dobozt közben elhajítottam - nagyjából a fejem felett az üveget.. vagyis azt, ami megmaradt belőle, jelen esetben a nyakát. Szemeim szorosan összezárva, mintha nem akarnám elhinni ezt az egészet és csak azt a pillanatot várnám, mikor tér véget az álom.. igazándiból nem, pedig szép elképzelés, a fő célom az volt, hogy a szemembe ne jusson eme remek kotyvalékból. Orromat egyből betölti a csemegeuborka csípős szaga, szinte teljesen elnyomja a pezsgőét.. Ó, pedig milyen finom pezsgő lett volna. Szóval én úszok a lében, a hajam még az arcomra is rátapadt, a laza barna kötött pulcsim pedig immár eléggé passzentossá vált. Érzem a megannyi kisebb-nagyobb üvegszilánkot a hajamban, a pulcsimban, nagyjából mindenhol, ahol megülhettek rajtam. Az uborkákról pedig nem is nyilatkozom.. a fejemen is maradt belőle, a pulcsi alá is becsusszant pár. Tessék Nora, kellett neked ide bejönnöd. - Azta.. Nyögöm, egyszerűen nem tudok mit mondani, hosszú másodpercek telnek el így is, mire ennyit sikerül kipréselnem magamból. Megérne egy fotót, a srácok biztos tuti jót nevetnének rajta. Mindenesetre ideje megmozdulni, vagyis először a szemem nyitom ki, kell még pár másodperc, hogy meg is mozduljak. Először is leeresztem végre a kezem, minden bizonnyal több áldás nem fog hullani odafentről. Időközben a néni ugyanis kizavarta a suhancokat a boltból. No de szóval én megmozdítom a karjaimat, szilánk és uborka esőt indítva meg ezzel is. Nem tudok mit csinálni, jobban belegondolva a helyzet eszméletlenül vicces, én pedig kínomban még el is mosolyodom, sőt, mintha a kétségbeesett nevetés is ott csírázna. Pompás, ez már szuper lesz, én előre érzem. Csak adja Isten, senki ne legyen rajtam és a tulajdonoson kívül a boltban.
Ideje dönteni. Megvakarom a döntés meghozata előtt a tarkómat és ott hagyom a kezem egy másodperc erejéig, aztán elmarom a szélső konzervet... valami zöld címkézésűnek kell lennie, ez pont az. Legfeljebb nem fog minden falat lecsúszni és a vacsora másik felét a száraz táp fogja kitenni, ha nem épp a maradék, amit a fagyasztóból elővéve melegítek meg neki a tűzhelyen. Szörnyű. Éppen a kosár alján landol, halkabb koppanással a fémes aljú doboz, amikor a csengő megszólaltával együtt gyereksüvöltés is tolul a fülembe. Óhatatlanul felkelti a figyelmem a nagy sietségük és ekkor pillantom meg Mrs. Wilde-ot a hivatalból, akit kis híján magukkal sodortak a srácok. Viszonzom az üdvözlését és folytatom a vásárlást, fél szemem a nyughatatlan kölykökön tartva... nem tölt el különösebb örömmel vagy váltja ki nemtetszésemet, hogy nincs velük a család patriarchája vagy matrónája és szabad pórázon vannak... csupán nem a boltban kellene fogócskázniuk. Na tessék, lépnék egyet és máris elrohan előttem... - Óvatosabban fiúk! - szólok utánuk egy lemondó sóhajt préselve ki magamból, miközben a hűtőpult felé orientálom az utamat, ami pont a pezsgőjét magához vevő nő mellett fog elkanyarodni balra. A következő pillanat gyors leforgása alatt, pedig hiába mozdulok ösztönösen... nem vagyok Flash, távolabb van Mrs. Wilde, minthogy szabad kézzel elkaphassam a felé zúgó csemege uborkás üveget, ami szilánkokra törve végzi a földön... ha mégcsak a földön. Ha mégcsak a savanyúság végezte volna ilyetén módon... Gyorsan kapcsolva rakom le a földre a kosaramat és a nyújtott léptem közben körbetekintek hova tűntek a skacok, de szerencsére már folyamatban van a kiküldésük a bolt helyiségéből. - Jól van Nora? - teszem fel a kérdést, míg felmérem a pontos helyezetet és bármennyire is próbálom nem észrevenni a komikusságot benne, nem olyan könnyű, mint hinné az ember. Ujjaim közé veszem a hajában maradt uborkát és a földre dobom, de a többit megpillantva... pontosan a helyét a kötött pulóver alatt... a maradék már a nőre lesz bízva a diszkréció okán. - Az üveg nem vágta meg...? A haja tele van a darabjaival. - nyúlok hátra a farzsebembe egy textilzsebkendőért... talán érdemesebb lesz ezzel kiszedegetnie, mint saját kezzel, hogy ha sikerült is elkerülnie az éles töredékek törleszkedését... most se sértse fel a bőrét a baleset többedik következményeképpen. - Tessék, majd ezzel... - adom át és nem... tisztogatásra. Ugyan már, ahhoz nevetségesen kevés ez a pici anyagdarabka és egy olyan buta gesztussal nem akarom tovább rontani a dolgot, kínos enélkül is. Hátralesek a vállam felett a kosaramra, majd a talpam alá... pezsgőben és savanyított lében toporgok - még jó, hogy bakancs van rajtam... - Kész mázlija, hogy itt történt meg és nem a Mallban... - gyenge nyugtatás, de talán elegendő lesz egy röpke időre és a biztatónak szánt mosoly sem veszi ki hülyén magát a finom vállon veregetéssel kéz a kézben. Lehetne rosszabb is. A kozmetikai szerek legtöbbje meg izé, tartalmaz uborkakivonatot... vagy nem jól tudom?
- Soha jobban… Némi irónia csendül a hangomban, noha ajkaimon továbbra is ott a meglepett, kínos vigyor, ennél nyomasztóbb helyzetbe aligha tudtam volna sodorni magamat. Ekkor még nem is igazán fogom fel, ki az én önjelölt hősöm, aki igyekszik megszabadítani a fejemre hullott uborkáktól. Láttam már, nem is egyszer, méghozzá a hivatalban. Igen, ez a hivatali állás velejárója, szinte mindenki ismer a városban, ha más nem, hát arcról. De ez a férfi itt.. Damien, igen, így hívják, elég sok papírját intéztem én, tudok róla egyet s mást, már persze a hivatalos dolgokat. Most jön az elgondolkodás a dolog, vajon szerencsés-e, hogy „ismerőssel” futottam össze, vagy jobban jártam volna, ha egy totál ismeretlen előtt járatom le magam? Fogós kérdés, nem is nagyon tudok rá érdemleges választ adni, de ennek most nincs is itt a helye. - Nem, szerencsére elég kemény a fejem.. Az uborkát eltávolította a fejemről, szuper, már csak a pulcsim alól.. szentséges basszantyú, pontosan oda kellett esnie annak az uborkának! Oké, a kínos vigyor még inkább azzá válik, érzem, ahogyan elvörösödik az arcom, a törött üveg nyakát Damien kezébe nyomom. - Bakker, bocsánat.. Fordulok kissé el, hogy a felsőm nyakán benyúlva emelhessem ki a dekoltázsomba pottyant uborkát, amit aztán szépen a földre ejtek. Ha otthon lennék, egyszerű mozdulattal söpörném ki a hajamból a benne maradt szilánkokat, de itt ez sajna nem lehetséges, kissé feltűnő lenne a dolog, vajon miért nem vágtak meg a szilánkok, vagy ha meg is vágnak, miért gyógyulnak be olyan gyorsan a sebek? Úgyhogy egy hálás pillantással veszem el tőle a felém nyújtott zsebkendőt, törzsből dőlök előre kicsit, így legalább lehullik a fejemről az, ami nem fészkelte be magát annyira a nedves szálak közé. Ebben a pozícióban emelem a fejemhez a rongyot és próbálom úgy kiseperni a szilánkokat, hogy ne nyomjam bele őket jobban a bőrömbe. Csak az a baj, hogy nem látom a fejem búbját, így hát kénytelen leszek segítséget kérni. - Damien.. Emelkedem fel és pillantok a másikra, kellemetlen a helyzet, még az alsó ajkam szélét is harapdálom előtte egy pillanatig. - Ha nem túl nagy kérés.. segítene? Ismét halovány rózsa bont szirmot az orcámon, de hát ami muszáj, az muszáj, segítségre van szükségem, akármennyire is kínos a helyzet. A megjegyzésre haloványan elmosolyodom. No igen, van valami a dologban, az még ennél is gázabb lett volna, bele sem merek gondolni. - Pff, jöttek volna fotózni az esetet és velem lett volna tele az internet. Habár nem vagyok túlságosan jártas a mai technikákban, azt azért tudom, hogy a neten minden pillanatok alatt terjed el, én pedig nem szeretném, hogy otthon is emiatt röhögjön rajtam mindenki. Már csak az kellene, egyesekből még azt is kinézem, hogy fogják magukat és kinyomtatnák a kompromittáló képet és minden alkalmat kihasználnának, hogy az orrom alá dörgölhessék. Lehet nem értékelném az ilyen fajta törődést. Közben a néni berobogott a személyzeti részbe és egy törölközővel tér vissza, amit egy hálás mosoly és egy köszönöm kíséretében veszek el tőle. Ha pedig már egyetlen szilánk sem díszíti kobakom, akkor állok neki kidörgölni a loboncomból a savanyúság levét, bár a szagom így is pompás lesz és az az egy törölköző sem hiszem, hogy elég lesz. Lehet írok mindjárt Bells-nek, hogy vegyen gyorsan nekem valahol egy felsőt, mert ebben kimenni.. igen, megvan a helyzet komikussága, de én is jobban élvezném a helyzetet, ha nem velem történt volna ilyesmi.
Egy együttérző, kínosan elhúzott mosolynyugta lesz az első, amit rám nézve megpillanthat a hölgy... többet mond minden szónál és kevésbé bosszantó abban a pillanatban, mintha a szokásos bölcsességeket mondanám vagy verbálisan igyekeznék javítani a helyzeten - marad mellé még egy ecetes uborka eltávolítása, mint a „legkevesebb”. Az érdeklődő kérdés persze ennek ellenére sem maradhat el, ami Nora állapotát firtatja. A válasz, pedig kedvező. - Lehet nem is a pezsgős palackon tört szét az üveg...? - nem látom értelmét lábujjhegyen járkálni, mintha a téma maga és a tények üvegszilánkok lennének s magam mezítelen talppal lennék jelen. Ilyképp lehet a legkönnyebben túllépni rajta, ha nem szégyenkezünk miatta, hanem... kihasználjuk. Pont halásznám elő a zsebemből a törlőanyagot, amikor a mozdulatot félbeszakítja a kezembe nyomott, karcsú nyak. Balommal, kissé kicsavarodva nyúlok hát érte és csóválom meg a fejem. - Semmi sem történt. - nem vonom meg a vállam vagy legyintek, de a hangomból sejtheti a nő, hogy eként vélekedek a dologról. - Felesleges elnézést kérnie. - valóban nincsen miért. Nagy baj lenne a fejemmel, ha másként gondolnám. Magam mellé eresztem a megfogott töredékek, de nem támasztom neki ösztönösen a lábamnak, ahogyan máskor szokásom az üvegekkel... többnyire a sörösökkel, szerencsére nem feledtem el egy percre se, hogy ez törött és csöpög róla az ízes lé. ...és amint előkerül a zsebkendő már adom is át, hogy mihamarabb megszabadulhasson a kellemetlen szilánkoktól Nora. A tulajdonos csere megtörténtével a felém intő pénztárosra pislogok, jelezve egy kézmozdulattal, hogy urai vagyunk a helyzetnek, csak egy felmosórongyot hozzon meg egy vödröt. A többit intézem én - ha már belekezdtem és nem is nagy fáradtság... A nevem említésére lepislantok, kíváncsi szemekkel - amolyan „igen, tessék…?” módon. Elmosolyodva tartom a kezem, hogy visszavegyem a zsebkendőt. Megelőlegezve ezzel egy „perszét”. - Hogyne. - furán hangzana az, hogyha mögé teszem az „örömmel” szócskát... mintha kapva kapnék a szerencsétlen eseten, holott erről szó sincs. Emiatt félreteszem a kifejezést. Közelebb lépek egyet, hogy jobban láthassam a fejbúbját Norának és persze intek is neki, finoman jelzem, hogy egyenesedjen ki nyugodtan. Nem kell görnyedezve kibírnia a tortúrát, ahogy majmolva lesem át a haját az üvegdarabok után kutatva. - A Facebook-on elsőnek. - erősítem meg kedélyesen a felvetést... még jó, hogy itt történt meg a baleset. Jobb kezemre csavarom az anyagot és óvatosan emelek meg egy nedves tincset, hogy a tövénél bujkáló törmeléket kicsippentsem. Nem vágta meg, csak odabújt a kis bitangja és ellesve a sötét szálak alól világló világos bőrt, másutt sem sértette fel a másikat. Csak a ruháját érte komolyabb kár... illetve... - És gondolom ezzel lőttek a randevújának. - a pezsgő, a pattogatott kukorica... nos, megvallom, elsőre ez ugrott be és az sem fordul meg a fejemben, hogy ne volna kivel eltöltenie egy ilyen... mondhatni otthoni keretek között ünnepélyes estét Norának. Kedves nő, én meg a legjobbakat feltételezem, miközben a mellénk érő dolgozóra szintén vetek egy hálás pillantást és folytatom közbe a műveletet. Az utolsó szemet hamar meglelem, a nagyját úgyis kirázta már a hajából, nekem igazán nem sok dolgom akadt a végére. - Meg is volnánk azt hiszem. - jelzem ennyivel, hogy átadom a stafétabotot. A törülközés, a tollászkodás, a külső rendbetétele... ugye, hogy nem volna jó, ha ebben segédkeznék? Sose voltam se szakértő, se nagy segítség ilyen témában. Kócos valaki vagy se, engem nem igazán zavar. - Remélem innen nem tart sokáig a haza útja... minden esetre van jó kifogása: elbánt az üveggel a kemény fejének köszönhetően. - bujkál némi nevetés baritonomban. Kis semmiség... nevetséges apróság az egész és miért ne lehetne jobb színben feltüntetni, a kínos szituációt pozitívan felfogva mutatni meg másoknak, hogy... minden a legnagyobb rendben van?
Eszméletlenül értékelem, hogy Damien nem tömi felesleges bölcsességekkel a fejem, hanem inkább mosolyog és próbálja viccel elvenni a dolog – rám nézően – kínos oldalát és oldani a feszültséget. Hatalmas piros pont neki. Az ilyet mindig is tudtam értékelni, egyszerűen látszik a másikon, hogy nem pusztán illemből segít, hanem tényleg azért, mert szeretne. - Meglehet, hogy az csak a kezdőlökést adta meg. Szélesbedik kissé a mosolyom, mennyivel könnyebb túllépni a történteken, ha lehet kivel viccelődni a dolgon. Én pedig soha nem voltam az a típus, aki túlreagálja a dolgokat, pláne, ha azok rosszak, így ez most sincsen másképpen. Damien kezébe nyomom a törött nyakat, kezdjen csak vele, amit szeretne, én pedig kihalászom az uborkát.. hát igen, a dekoltázsomból. Tudom, hogy ilyesmi miatt nem kellene bocsánatot kérnem, de hát na.. csak úgy jött, valamit mégis mondanom kellett. Idióta egy helyzet, magamat is annak érzem, nem is kicsit. A művelet végeztével újabba kezdek a kapott zsebkendő segítségével, de sajnos nem jutok sokáig, segítségre van szükségem, amit nem is vagyok rest Damientől kérni, legyen akármilyen kínos. A helyzet maga lehet nem az, legalábbis a férfi számára, nekem viszont annál inkább, nem tehetek róla, így kódoltak, jobban szeretek segíteni, minthogy rajtam kelljen segíteni. Úgyhogy vissza is adom a rongyot, az intésre felegyenesedek, Damien úgyis magasabb nálam, így is látja a fejem búbját; tökéletes. - Valami frappáns címmel, jönnének a kedvelések és a hozzászólások, pillanatokon belül tudna róla mindenki. Nem vagyok egy nagy facebook betyár, de azért valamennyi fogalmam még így is van róla, hogy profilom sincsen ott. Feleslegesnek érzek minden ilyesmit, akikkel kapcsolatot tartok, azokkal személyesen teszem meg ezt, nem kell ide internet, nem vagyok amúgy sem a túl modern dolgok híve. - Még mázli, hogy nincsen fiókom se. Vonnék most vállat, de inkább nem ficánkolok, így a férfinek is könnyebb a szilánkok kibogarászása a hajamból és engem sem fenyeget az a veszély, hogy megvág az üveg. A megjegyzését hallva összevonom a szemöldököm. - Hogy mi..? Értetlen tekintet is párosul a kérdés mellé, mégis miféle randevú és egyáltalán honnan jött az ötlet? Aztán szépen leesik.. Nem, nem úgy, mint az uborka a polcról. A popcorn és a pezsgő, gondolhatná az ember, hogy közös filmnézésre készülök a párommal. Nem is lenne ostoba felvetés, bár már csak egyetlen összetevő hiányzik a dolog megvalósításához; a hímnemű egyed. Ez pedig szerintem elég fontos, el is mosolyodom a dolgon, kissé kínosan, orcámra is halovány pír kúszik. - Áhh, nincs itt semmiféle randevú, mert kellene hozzá egy pár is, nem igaz? Csak csajos estet terveztem az egyik barátnőmmel. Magyarázom is meg egyből a dolgot, elvégre minek rejtegessen, hogy nincsen komolyabb kapcsolatom férfival? Felesleges, amúgy sem vagyok az a típus, aki szégyenkezne ilyesmi miatt. Pff, az én koromban és az én múltammal már teljesen felesleges volna. - Köszönöm. Pillantásom hálával teli és valóban őszinte, pár szívdobbanásnyi ideig tartom csupán a szemkontaktust, mielőtt törzsemből dőlnék előre, hogy nekilássak kidörgölni a savanyúságos levet a tincseimből. Az nem érdekel, hogyan fog ezután a hajam állni, a belőlem áradó ecetszag már annál inkább zavar. Apropó, ideje írni Bells-nek, hogy legyen olyan kedves és vegyen nekem egy felsőt, legalább annyival is kisebb lesz a bűzt eregető terület rajtam. - Nem, dehogy. Szerencsére autóval vagyok és mindjárt írok is a barátnénak, hogy vegyen nekem gyorsan egy száraz felsőt valamelyik butikban. Neki is látok a telefonom előhalászásának, szerencsére a nadrágomra már nem jutott az ecetes léből. A Damien által felvetett kifogás hallatán széles mosolyra kúsznak ajkaim. Igen, van benne valami és értékelem az ismételt segítséget. Az ilyen megvilágítások sokkal többet érnek az üres frázisoknál, amivel az emberek szokták nyugtatni egymást – teljesen eredménytelenül. - Bizony, mire nem jó a kemény kobak.. Igazi hősnek érzem magam.
Mennyivel könnyebb látni a másikon is, hogy oldódik a történtek ellenére. Mosollyal taglalom a feltételezést, nem fűzök hozzá semmit, szótlan veszem át, az őt a „tisztálkodásban” akadályozó, üvegdarabot és diszkréten más irányba tekintek. Miközben a zsebkendőt veszem elő, miközben az egyik helyi dolgozóval cserélünk nonverbális módon információkat... Hamarosan érkezik majd a takarításhoz szükséges vödörnyi víz és felmosórongy, de addig is akad feladatom, amit minden további nélkül, szívesen elvégzek. Élesek az üvegszilánkok, Norát, pedig érte mára elegendő kellemetlenség, hogy még akárcsak egy is megvágja közülük... szerencsével határos módon ez eddig nem történt meg. ...és ha sejteném miféle gondolatok fordulnak meg jelen pillanatban a fejében, minden bizonnyal megmosolyogtatna. Kizárólag, mert bájos, nem azért, mert nevetséges... csak a természetéből fakad az ilyesféle pironkodás, nade nem vagyok én mentalista. Óvatosan jelzem a kiegyenesedési szándékot és csippentem az anyagba tekert ujjbegyeim közé az első áldozatot. - Végezetül egy hét leforgása alatt el is tűnne az árgús pletykások tekintete elől az a bizonyos bejegyzés. - az egy hetes hírnév... a világháló áldása és átka egyben, csak nézőpont kérdése és persze emberé. - Nocsak, akadnak még olyan szerencsések, akiket nem szippantott be a közösségi háló. - kommentálom derűsen. - Engem már sajnos „bekényszerítettek”... de nem annyira vészesen rossz az oldal, kapcsolat tartás céljából olykor hálás a létezése. - mellékes, hogy másra én sem használom. Nem posztolgatok vagy... „lájkolgatok”, ami akkora divatnak számít manapság. A palack nyakába helyezem a kiszedetteket, a földön akad már így is elég, igazán nem gyűjtenék többet a talpunk alá. Bár az előbb pottyant le egy a fejbúb másik oldaláról, ahogy észreveszem... ...illetőleg azt is, hogy zavarba hoztam Mrs. Wilde-t az ártatlan megjegyzésemmel, ami tippnek is silány volt ezek szerint. A válaszon kissé meglepődök mit ne mondjak, lassan kristályosodik ki arcomon a most szerzett tudás - amolyan módon, mint amikor a villanykörte megjelenik a mesefigurák feje felett és látszik tekintetükön a megvilágosodás egyértelmű szikrája... Hoppá. Mellé lőttem ezek szerint. Kínosan nyúlok a tarkómhoz, megfeledkezve egy másodperc erejéig a kezemben tartott anyagról, ami kissé nedves még... - Azt hiszem fel kellene hagynom a találgatásokkal, sose voltam bennük jó. - tusolom el az ügyet, hogy ne kelljen több szót ejteni a, most számomra, kínosabb téma kapcsán... minek után vétettem. A szedegetésre koncentrálok ezután és nem is kell sokat várnia a nőnek, mire ideér a segítőkész dolgozó már csak egyetlen eltávolításra váró töredék marad a tincsek között. ...és már volt, nincs. - Szóra se érdemes. - tényleg. Megrázom a fejem közben és rádobom a kosaram tetejére az eddig használt zsebkendőt. A törött nyak letételével még várok, már látom, hogy érkezik egy szemeteskuka és a felmosó-szett is. - Akkor innentől már minden rendben lesz legalább, a megoldás ott csücsül a nyakán nemdebár. - persze nem tágan értelmezve... csak a jelenlegi helyzetre célzok vele értelemszerűen. Máskülönben felérne a megszólalásom egy sokszor puccsban végződő ígérettel. Idő közben már ide is ér a takarításhoz szükséges készlet, amit máris megragadok, visszahessintve barátságosan a hozóját a dolgára. Elintézem, nem fog ki rajtam ez a munka már egy ideje. Ugye teher alatt nő a pálma... Elsőnek a lapátot kapom fel a kis seprűvel, nem a törött üvegdarabokkal együtt kellene elkezdenem a felitatás folyamatát. Persze közben szóval tartom Norát, egészséges érdeklődés címszóval. - Különben mi a helyzet a hivatalban, minden rendben? Mostanában békés a város, a mi részünkről legalábbis... gondolom Önöknél nap, mint nap bővül a különbnél is különb teendők sora. - pislantok fel a leguggolt helyzetemből egy szekundára, majd hozzáfogok az első fázishoz. Jó volna hamar végezni a takarító munkálatokkal.
- Egy hétig lennék csupán híresség. Kis híján felnevetek, mert pont a hírnév az a dolog, ami engem egyáltalán nem érdekel, még akkor sem, ha mindössze egy hétig tart. Így is ismerne elegen, bár az ilyen ismeretség eléggé felszínes, hiszen csak a hivatalban találkoztunk, de legalább az utcán köszönnek. - Úgy tűnik. Mosolyodom el szélesen, soha nem rajongtam a modern dolgokért, csak ha nagyon muszáj. Ez a facebook pedig nálam már az egyáltalán nem szükséges kategóriába esik. Bár mivel Damien ember, én pedig nem egészen, így kicsit más tészta elmagyarázni a dolgokat, de valami választ mégiscsak adok. - Minden ismerősöm, aki közel áll hozzám, vagy akivel tartom a kapcsolatot, a városban lakik. Ha szeretnék valamit tőlük, akkor felhívom őket, vagy pedig találkozót kérek tőlük. Jobban mondva az összes ismerősöm itt él, a legtöbben ugyebár a hotelben. Szóval igazat mondtam, icipici ferdítés pedig még belefér. - No igen, a legtöbbektől én is ezt hallottam, hogy kapcsolattartás céljából tökéletes. Értek egyet a férfival, noha sokat igazándiból nem is tudok az oldalról, hogy mi mindent lehet ott csinálni. Jobb is így, ezen a téren hálás vagyok a tudatlanságomért. Sokkal kellemesebb így ez az egész procedúra, nekem legalábbis mindenképpen, a kellemes beszélgetés oldja a bennem felgyülemlett feszültséget, mindenképpen előnyös, hogy Damien-nel futottam össze. - Olykor a találgatás is elősegíti, hogy megismerjük a másikat. Mosolygok rá kedvesen, tényleg nem történ semmi, nem vagyok az a típus, aki az orrát lógatja amiatt, hogy éppen nem tudja kinek a kezét megfogni sétálgatás közben, vagy nem tud odabújni valakihez, ha szüksége volna rá. Persze jó volna és olykor hiányzik is a két erős kar, ami közé be tudnám fészkelni magam, de nekem egyszer megadatott boldog, közel húsz év, van, aki ennyit sem mondhat el magáról. Ráadásul a mi életünk sokkal-sokkal hosszabb, van még bőven időm, úgyhogy nálam nincsen probléma. Nem kergetem a szerelmet, nálam ez olyan dolog, ha jön, akkor majd jön, nem fogok elzárkózni előle. A hajam mentesül a töredékektől, nem is mulasztom el megköszönni a férfi kedvességét, ezúttal tényleg nagyon sokat köszönhetek neki. Miután megdörgöltem a loboncomat a törölközővel, máris húzom elő a telefonomat, hogy egy egyszerű üzenetet pötyögjek be. Régebbi készülék, még a gombos fajtából, ez is jelzi, hogy tényleg nem vagyok a túlzott modernitás híve.
Bells drága, kérlek segíts rajtam és vegyél nekem egy melegebb felsőt. A boltban vagyok, fontos volna, majd meghálálom, ígérem! Nora
Megnyomom a küldés gombot, röppen is az sms, úgyhogy már csak arra kell várnom, hogy Bells megérkezzen. Mire végzek, Damien máris hozzálát a takarításhoz. Na ez az, amit nem hagyhatok. Én szerencsétlenkedem és ő takarít utánam? Na még mit nem. Bár valamiért sejtem, hogy hiába próbálnám elvenni tőle a seprűt, úgysem adná oda, úgyhogy máris magamhoz ragadom a felmosó fát és ezt viszont én nem fogom odaadni. - Érdekes esetek mindig akadnak, eltévedt turisták, akik azt hiszik, itt étterem, vagy utazási iroda bújik meg, eltájolt idősebb hölgyek és urak, akik csak a maguk igazát hajtogatják.. Egy hivatalban sajnos nem gyakran történik érdekfeszítő esemény. Még a vállamat is megvonom, sajnos a felsoroltakon kívül nagyon nincsen olyan dolog, ami sokkal izgalmasabb volna. Úgyhogy érdeklődve fordulok a férfi felé, vagyis figyelem, ahogyan a szilánkok a lapátra kerülnek és ha ezzel megvolna, akkor neki is látok a felmosásnak. - Önöknél történt valami olyasmi, ami még visszagondolva is mosolyt csal a dolgozok arcára? Teszem fel a kérdésemet, ajkaim széles görbületre húzódnak, tudom, hogy a tűzoltók körében sokkal több említésre méltó esemény történik, mint egy hivatalban. Közben persze lesek is a bejárat felé, remélem Bells minél hamarabb megérkezik, mert eléggé erős a savanyú lé szaga, jobb lenne minél előbb tisztább ruhában érezni magamat.
Nagyon vicces ám, hogy újabban mennyi mindenbe kóstolok bele a páros móka ideje alatt, így már a csokigyártás csínját-bínját is elég jól tudom, most meg a hivatali dolgok kerültek előtérbe. Nem baj, mert cserébe én is elrángatom majd magammal Norát a kórházba, bár az azt hiszem, kevésbé lesz nyugalmas. Viszont már kezdek kicsit megkattanni attól, hogy a munkamániás felem nem élheti ki magát, azt sem tudom, mikor 48 óráztam utoljára, hiányzik az a pörgés, meg a gyerekek is. A magánrendelőm a legjobban, fogalmam sincs, mikor nyithatom ki újra, és valahol dühít a dolog. A csajos délután viszont határozottan feldob, bár kicsit el is szomorodom, mert eszembe jut az első ilyen alkalmam a városban, amikor Norival meg Rosieval mentünk bevásárló körútra. Az utóbbi pedig nyom nélkül eltűnt. Valahol nagyon rosszul esik, hogy képes volt csak így lelépni, persze, az eszemmel tudom, hogy ha elbúcsúztak volna, engem sodornak bajba, de ez cseppet sem vigasztal. Nora beszaladt a boltba, én meg nyugisan sétáltam tovább, mostanában elég gyakran megleptem magam valamivel, hogy vigasztalódjak, bár, ha őszinte akarok lenni, inkább azért, hogy minél jobban tetszek Raynek. Most épp valami csinos és elegáns ruhát szeretnék keresni a színházlátogatásunkra, de nem bírom megvárni Norát, be is szaladok egy butikba. Mondjuk, lehet ez neki áldás, mert már-már képtelenség, hogy mennyit tudok Rayről beszélni. Már egy ideje nézelődöm, találtam is két nagyon tetszetős darabot, az egyik egy lélegzetelállító vörös ruhaköltemény, amitől szerintem leesne Ray álla, a másik egy szürke, csipkés csoda, de úgy vélem, túlságosan is merész egy színházba a rövidsége miatt. Ennek ellenére mindkettőt megveszem szinte rögtön, és elküldetem a szállodába. Nem szeretném egész délután magammal cipelni. Ekkor rezeg a telefonom, el is olvasom azonnal, nálam elég sok halasztást nem tűrő dolog jöhet közbe azonnal. Nos, végül is, ez is annak tűnik, de azért szélesen elmosolyodom, majd ismét beljebb megyek, hogy keressek egy melegebb felsőt. Maradok a biztonsági játéknál, így egy vajszínű, szolidabb darabot választok, ami szerintem illik Norához, remélem, nem fogja nagyon utálni. Ha mégis, akkor majd maximum kap helyette másikat, bár elképzelni sem tudom, miért kell neki most rögtön egy felső. Mindenesetre ez nem akadályoz meg abban, hogy kisegítsem. Amint megvan a szerzemény, már megyek is fizetni, aztán sietek ki a boltból. Maximum 10 perc telhetett el az sms érkezése óta, mire belépek a bolt ajtaján. Az első, amire felfigyelek, hogy ez egyik sor elejére kitették a vigyázat, csúszós padló táblát. Na kérem, én rögvest arra indulok, nem mintha nem tudnám követni a falkaszagot, egyszerűen kellett történnie valaminek, amiért Nora még mindig itt van, és kell neki egy melegebb felső. Az orromat meglehetősen hamar ingerelni kezdi a tömény uborkaszag, elég gyanús, hogy itt valami eltört, hacsak nem uborkalével szeretnek az itteniek felmosni. Végül bekukucskálok a sorba, és persze, hogy ott van Nora, s egy férfi társaságában takarítanak. - Húha, itt meg mi történt? Kérdem meglepetten, de elég nehéz nem vigyorogni Nora fizimiskája láttán. Szerintem hajszárítót is kellett volna vennem. Mindenesetre meglengetem előtte a felsőt rejtő tasakot, majd mosolyogva pillantok a társaságára. - Jó napot! Biccentek felé, majd megnézem, hogy állnak a romeltakarításban, mert ha kell, én szívesen segítek, de ha már a vége felé járnak, akkor csak odaadom a ruhadarabot a nősténynek, majd lehet jobb is lenne eliszkolnom. Norát nem láttam még férfi társaságban a falkán kívül, lehet, hogy zavarnék, ha maradnék… Mindenesetre ezt talán le tudom majd szűrni róla, legalábbis nagyon remélem.
Kellemetlenül felszisszentem, de szerencsére ennyi volt. A vállamat mozgatva sétáltam aznap az utcákon, hosszú idő után először merészkedve ki. Mióta megvolt a legutóbbi élethalál harcom, az ágyat nyomtam, a gyógyítók pedig felváltva jártak hozzám. Az egyikük, Luca, azt mondta, hogy hatalmas szerencsém volt, mert nem kaptam be komolyabb, hosszabb időn át regenerálódó sérülést. Ennek ellenére napokig csak a fekvés volt, mielőtt felkelhettem volna és magamtól elbotorkálhattam a hűtőig. Így ment ez napokig, mire végre elértem ide. Kíváncsi voltam, mennyire álltam már rendbe, szóval úgy döntöttem, hogy mivel a hűtő eléggé üresen áll, ideje lesz feltölteni. Igaz, azt már az első lépések után éreztem, hogy ajjaj. Luca biztos súlyos pillantásokkal illetne, hogy már most elindultam és nem tartottam be az előre megbeszélt lábadozást… de hát nem tudom, mit várt… najó, úgy beszélek, mint ha évek óta ismerne. Meg amúgy is, túl örökmozgó voltam én a fekvéshez.
Magamban átvettem, hogy mire van szükség… aham, igen, talán nem a ruhabolt előtt kellene dekkolnom, mint az elmúlt pár percben, míg felmértem a terepet. A hó ropogott a cipőm alatt, míg haladtam. Hacsak nem romlott meg a memóriám, akkor úgy középtájt kellene lennie annak a vegyeskereskedésnek, melybe általában jártam vásárolni. ~Mint ha nem lenne egyszerűbb inkább elkapnod valakit. Még a pénzed sem kell költeni.~ ,,És utána te magyarázod el az őrzőknek, hogy miért maradt ott a szagnyomunk?’ ~Francba, ezt a kört te vitted.~ Hiába, Ikina nagyon nem tudott hozzászokni, hogy már nem kapunk el csak úgy akárkit a civilek közül, mint korábban.
Szóval, sétáltam, haladtam a kijelölt cél felé… deee… aztán történt valami. ~Testvér, érzed ezt?~ – morrant fel a farkasom. Igen, éreztem… az érzékeim ismerős energiákat észleltek. Nem tulajdonítottam neki nagy figyelmet kezdetben… 349 év alatt rengeteg ismerőssel összefutottam, sok helyen jártam. A világ túlságosan kicsi ahhoz, hogy elkerüljem az ilyen találkozásokat. Gondoltam, majd odaintek neki, küldök egy mosolyt hogy jééé, heló, aztán már mehetek is tovább. Igen, valószínűleg ez lenne… de tévedtem… óriásit tévedtem. Valaki jött velem szemben. Először nem tulajdonítottam neki túl nagy figyelmet. Elvégre, az utcán sétálok, normálisa, ha valaki jön szembe… de… minél közelebb értem, minél jobban csökkent a távolság, úgy éreztem, gombóc formálódik a torkomban. Végül már olyan közel ért, hogy ki tudtam venni élesen a vonásait… s megtorpantam, miközben elnyíltak az ajkaim, a leheletem fehér gőzként távozott.
Jópár méter volt még köztünk, de a látványt túl éles volt, megbénított. A gombóc teljesen elnyomta a torkomat, csoda, hogy nem kezdtem el fuldokolni… a gyomromba pedig mint ha jeges kéz markolt volna bele. Döbbenten álltam, meredtem előre a nőre, aki szintén megállt, miután feltűntem neki. Mint ha tarkón csaptak volna, amikor a tekintetünk összeforrt. Régi, eltemetett emlékek tömkelege elevenedett meg a fejemben, s az összes egyetlen egy személlyel volt kapcsolatos… vele, ki most rám nézett. Nem, ez nem lehet… hisz meghalt, halott, megölték! Jean-Baptiste is megmondta az utolsó percei során. Már rég beletörődtem, másfél évszázadom volt rá… s most, hirtelen, a remény, mint valami kúszónövény, megkapaszkodott bennem s nem eresztett. ,,Nem… lehetetlen!”
A reményből pedig felismerés lett, ahogyan félreismerhetetlen illatok, energiát értek el. ,,Adélaide.”
- Gyerünk már! Nem hiszem el, hogy az a hülye öngyújtó egyszerűen képtelen normálisan működni. A cigi már a számban és éljen, körülbelül tizedik próbálkozásra sikerül is meggyújtanom. Príma, legközelebb új öngyújtót is vennem kell, de ezért most tutira nem fogok visszamászni a boltba. Amúgy sem szeretek vásárolgatni, pláne nem ilyenkor, amikor nagy a tömeg. Így is vagy egy óráig tartott az a kis bevásárlás, amit alapjáraton maximum fél óra alatt elvégzek. Szóval igenis szükségem van arra a cigarettára és csak tovább ront a helyzeten, hogy nem tudtam elsőre meggyújtani. De most.. végre.. még a szemem is lehunyom, ahogyan az első slukkot elszívom, majd szépen lassan kifújom. Ez kell nekem, egek, én már halott lennék, ha nem találták volna fel a cigarettát. Karomon csücsül a csodálatos papírzacskó, benne mindenféle jósággal, mint például whisky, cigi, pattogtatható kukorica, müzli, felvágott, no és pár szem kifli is a teljeség kedvéért. Létszükséglet. Ezekkel battyogok visszafele a kocsimhoz, ügyesen egyensúlyozva a tömeg között - minő szerencse, hogy Unulaq visszatért hozzám, mennyivel egyszerűbb így az élet. Szívom a cigimet, már a kocsimat is látom, szóval nekiállok előtúrni a farmerom zsebéből a kulcsot, amikor is rájövök, hogy a bőrkabátomban kell keressem és voila, meg is lelem az egyik zsebbem. Pompás. Ám alighogy feltekintek, valami olyasmi tárul a szemem elé, amitől kis híján szívrohamot kapok. Mi a szösz? Nem, tutira csak hallucinálok, ez képtelenség volna... Hirtelen állok meg és jó pár hosszúra nyúlt pillanatig csupán farkasszemet nézünk egymással. Nem, ez nem lehet.. Rémeket látok, valami hülye tréfa, vagy egy olyan ember, aki túlságosan hasonlít Nicholas-ra. De akkor meg miért bámul? Na és ráadásul a bundásom is elkezd odabent mocorogni, felemeli a fejét, felismeri a szagot, az energiát, szóval egyértelmű, kivel is állok szemben. Mintha egy másik dimenzióba kerülnék, az idő mintha megállna, csak bámulok, résnyire nyitott ajkakkal. Csupán akkor eszmélek fel, amikor valaki olyan erővel jön belém hátulról, hogy a kezemben tartott cigi a földre hull, én meg anagy lendülettől egyet előre is lépek. Az utca zajai visszatolakszanak a fülembe, mintha az idő újra megindulna, ismét érzékelem a körülöttem lévő embereket, megszűnik az a külön dimenzió, amiben csak ő és én voltunk. Nem, tutira képzelődöm, pedig ma még nem is ittam... A kocsim pont kettőnk között parkol, úgyhogy gyors léptekkel lavírozok a csomagtartóhoz, hogy belevágva a szatyromat máris csapjam le a tetejét, az ajtóhoz sietve pedig egyből szeretnék is bepattanni a kocsimba és elmenni innen, elfelejtve ezt az egészet és azt is, hogy mit láttam. Nem, ez egyszerűen nem lehet igaz...
Nicholas Strauss
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 360
◯ HSZ : 499
◯ IC REAG : 502
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : sérülések a testen, tetoválások által elrejtve, a lenyomatuk farkasalakban is látszik
Az agyam gyakorlatilag egyik pillanatról a másikra vált valami kicseszett fotóalbummá. Életem egyik nagy tragédiája volt, hogy nagyon pontosan emlékeztem a velem történtekre... de arra a pár évre meg kifejezetten. Tisztán emlékszek mindenre... az első találkozásra... az első összeugrásra... morgásra... az enyhülésre... az első csókra... majd arra, hogyan bolydult fel minden az évek során... hogyan vált minden ,,titkossá"... s váltunk el végül, még ha csak pár évről is van szó. S aztán az érkezés... majd a rádöbbenés, hogy meghalt. S így utólag annyira ostobának érzem magam. Hiszen vérfarkas vagyok, olyan erős érzékszervekkel, mint semmilyen más lény... utánajárhattam volna, körbeszaglászhattam volna, hisz elvileg nem sokkal a támadás után érkeztem... de nem, hagytam, hogy a gyász és harag erősebbnek bizonyuljon a józan észnél. Ostoba volt és óvatlan, mint oly sokszor.
Döbbenten néztünk egymásra. S nem csoda. Én ezt a nőt halottnak hittem. Halottnak! Csak az emléke vigasztalt az elmúlt 150 éven keresztül. Ez szebb korból. Most pedig? Eldobom az agyam. Ott állt előttem, jópár méterre, s nem, biztos voltam benne, hogy nem hallucinálok. Túlságosan igazinak tűnt minden... a lány energiái, a döbbenet illata, mely átszűrődött hozzám felőle, a reakciója, amikor meglátott... meg őszintén, ki lenne az a hullajelölt, aki ilyen illúziót képes lenne rám szórni. Ahhoz nagyon széleskörű anyaggyűjtés kellene. S az, hogy Adélaide úgy néz rám, ahogyan, egyáltalán nem lep meg... hiszen megmondtam neki előre, hogy ha nem jövök vissza öt éven belül, akkor biztosan meghaltam... ah... lesz mit megmagyaráznom, nagyon úgy érzem.
Aztán megmozdult... s mosolyogva konstatáltam, hogy menekülni akar. A hitetlenség az arcán, a gyors, kissé kapkodós léptek... nem akarja elhinni, hogy én vagyok... igazából én is nehezen akarom belelovallni magamat a dologba. ~Ha még sokáig itt szobrozol, lelép~ - emlékeztet Ikina. Mozdulok. Pont akkor érek oda a nő mögé, amikor már dugná a kulcsát a zárba. Legszívesebben lefognám... najó, nem lefognám, de magamhoz húznám és átölelném, hogy érezze, nem csak egy rémlátomás vagyok... de nem... akármennyire is szeretném érezni a teste melegét, ennyi év után nem tehetem meg vele... 150 év után. - Helló drágám, megjöttem. Ha más nem, a hangom meg fogja győzni, élő, hús vér személy vagyok. Még magam is megdöbbentem, hogy tudok még így beszélni. Kint van a hidegség a hangomból... helyet adva annak a kellemesnek talán nevezhető, de részemről mindenféleképpen kedves beszédnek, amit őszintén eddig csak egyetlen ember hallhatott tőlem... ő pedig itt áll előttem.
Talán így is lehet értelmezni, hogy menekülök. Mégis mi elől? Hát a múltam elől. Olyan gondosan építettem a falat, amely elzárt engem az elmúlt évszázadok minden mocskától, most pedig valami átszivárgott rajta. A fenéket kell nekem ez, én nem akarom.. Lezártam a múltam, nem kell, hogy ismét kísérteni kezdjen, nekem tökéletesen jól van így minden.. De ezt nem hiszem el.. Miért játszik velem ilyen csúf játékot az élet? Elvesz tőlem mindent, hagyja, hogy belepusztuljak a hiányba, aztán amikor összeszedem magam és elzárom magam mindentől, akkor szépen visszaad mindent.. Először Yvonne, most meg Nicho. Nem, én képtelen vagyok erre, nem tudok rájuk úgy tekinteni, mint azelőtt, mert én sem vagyok már ugyanaz, aki akkor voltam. Dugnám a kulcsot a zárba, el akarok innen menni, habár nagyon is jól tudom, hogy hiába igyekszem, tutira nem fogja annyiban hagyni a dolgot. Pompás. Hallom is a hangját és hiába a szavakban megbúvó melegség, mégsem akarom, hogy eljusson a tudatomig. Mindenesetre kinyitom a kocsit, eszem ágában sincsen a másik felé fordulni. - Nem gondolod, hogy egy kicsit elkéstél? Semmi szia és helló, hogy vagy, merre jártál és jajj, de jó, hogy látlak, máris a nyakadba borulok. Nem, a nagy fenéket. Persze pofont sem kap, miért kapna? Nem vagyok most harcias kedvemben. Hangom is csendes, semmi vádaskodás, vagy gúny nem lapul a szavak mögött, érzelemmentesen szállnak Nicho felé. Közben máris nyitom az ajtót, igen, nekem feltett szándékom, hogy itt hagyom, ahogyan akkor ő is engem. Nem akarok beszélni, nem akarom tudni, miért nem jött vissza hozzám, nem akaro tudni, mi történt vele az elmúlt években. Kész, én akkor lezártam magamban azt az időszakot, mert muszáj volt, hogy élni tudjak. Nem tudtam mást tenni, hát kénytelen voltam végérvényesen és örökre elengedni…
Nicholas Strauss
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 360
◯ HSZ : 499
◯ IC REAG : 502
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : sérülések a testen, tetoválások által elrejtve, a lenyomatuk farkasalakban is látszik
Egen, határozottan túlságosan szép lett volna, ha csak úgy helyreáll az univerzum rendje. Életem legnagyobb hibáinak egyike... nem, nem az, hogy egykor mi ketten együtt voltunk. Legszebb korszakom volt, melyet semmire se cserélnék el... a folytatásért az azt követő időszakot annál inkább. Sosem lett volna szabad a büszkeségemet ennyire előtérbe helyeznem... s sosem lett volna szabad az USA-ba mennem akkor. De honnan tudhattam volna? Honnan tudtam volna, hogy az a teliberakott falka 60 év után se lesz képes lenyelni azt: el tudtam menekülni előlük. Hogy aztán évtizedekre belökjenek egy átokverte arénába és szórakoztassam őket... miközben ment az idő... s mire kiszabadultam, mire megérkeztem volna, pont késő volt... átkozott a sors, de valahol talán meg is érdemeltem, hogy így jártam.
Nem, erre most nem mondtam semmit. Mindketten tudtuk, hogy ha most nekiállok magyarázkodni, tenni a szépet, azzal csak rontok a helyzeten. Régen se tudtam hatni rá ezzel, s nem most kellene vele próbálkoznom. Maradt a hallgatás, s ezzel az elismerés, hogy igen, ezzel tisztában vagyok. Adélaide nem vágott semmit a fejemhez, de a hangjából tudtam, hogy ez a helyzet. Még akkor se beszélt velem ilyen érzelemmentesen, amikor fasírtban voltunk ismeretségünk elején. Teljesen érzelem nélkül áll... s mégis, hogy én mennyire örülök a szavainak. Ahogyan, hiába minden igyekezete, de számomra kedves hangja eléri a fülemet... ahogyan felidézi bennem a régi időket a tónus... ahogyan hallom a szíve verését, ahogyan veszi a levegőt... s ahogyan Ikina is megérzi a nőben lakó farkast, kitől egykoron őt is elvágták. Mindez tudatosítja bennem: ez a nő nem szellem, él... s akármi lesz az elkövetkezendő percekben, számomra most ez a legfontosabb. - Azt mondták, meghaltál - szólok mégis, de nem a szavaira reaglva. - De örülök, hogy nem így van.
Nem kell nekem magyarázkodás, sajnálkozás és bocsánatkérés, tökéletesen jó így minden, ahogyan most van. Nem vagyok kíváncsi a történetére, a sztorijára, elment és ott hagyott, kész. Amúgy is mondta, hogyha nem jönne vissza, akkor meghalt. Én is így könyveltem el magamban, habár nehéz volt.. Az ötödik évben mindig csak figyeltem, minden egyes ajtónyílásra összerezzentem, naphosszat jártam az erdőt, azokat a helyeket ahol együtt voltunk és semmi. Jogosan mondhatom, hogy kész idegi roncs lettem, míg egy nap atyám elbeszélgetett velem. Akkor vált véglegessé bennem, hogy nem várhatom minden egyes nap, hogy Nicholas visszatérjen. El kell engednem, sokkal könnyebb lesz úgy. Szóval mindent magamba temettem, jó mélyre, amennyire csak lehetett. Mind a mai napig ott pihen bent minden és olyan mélyre süllyedt az elmúlt évek során, hogy lehet, ha akarnám se tudnám előhalászni onnan mindazt. A kérdés már csak az, hogy akarnám-e.. Azt hiszem, hogy nem, még így sem, hogy látom Nicholas-t. Nem, valamiért… nem is tudom, jobb ez így, tudom jól. Nem kell szerelem, nem kell pár, aki mellett elköteleződök, a szabadság sajnos már sokkal inkább vonzó tényező, mint a szerelem. - És te el is hitted… Nem kérdés, mellékes megjegyzés. Az emberek és a farkasok is sok mindent mondanak, az már más kérdés, hogy mit hisznek el nekik. Ha nem akarod, nem tudod elhinni, akkor a saját szemeddel akarsz majd meggyőződni róla. Legalábbis én így működöm és azt hittem Nicholas is. Nos, úgy tűnik tévedtem. Szívás, így jártam, nem fogom emiatt éjszaka álomba sírni magam. Az ajtót közben már kinyitom, de egyelőre még nem szállok be, kezem pihen csupán csak a fémen, miközben végre valahára megfordulok, hogy a másik szemeibe tudjak nézni. Semmi elérzékenyülés, vagy meghatódás. - Nicholas, ne haragudj, de nekem ehhez most egyáltalán nincsen türelmem. Érzelemmentes arckifejezés, a hangom határozott és kellőképpen hűvös. Szükségem van egy kis időre, hogy ezt végiggondoljam, egyedül. Bár valószínűleg ugyanoda lukadnék ki, mint amilyen állásponton most vagyok. Egyértelmű nem. - Most pedig dolgom van.. Ha nem tart vissza, akkor én most tutira beszállok a kocsiba, becsukom az ajtót és adieu, megyek szépen haza, vagy éppen az erdőbe, hogy a felgyülemlett feszkót le is vezessem.
Nicholas Strauss
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 360
◯ HSZ : 499
◯ IC REAG : 502
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : sérülések a testen, tetoválások által elrejtve, a lenyomatuk farkasalakban is látszik
Túl sok idő telt el... túlságosan sok 1861, vagy akár 1885 után. Két dátum, de mindkettő olyan sötét, mint a fejem néhanapján. Az első, amikor ott kellett hagynom ezt a nőt, akit mindenkinél jobban szerettem, életemben először... a második pedig amikor szembesülnöm kellett vele, hogy vége, nincs többé, megölte valami sehonnan érkezett falka. Ezekkel gyötrelmes emlékekkel éltem le az elmúlt éveket, s hányszor, de hányszor átkoztam magam, hogy nem lehettem akkor inkább Franciaországban. Hogy ott harcolhassak én is a nő oldalán, vagy akár meghaljak, csak hogy megvédhessem... de nem... későn érkeztem vissza... későn... se ezen már nem változtathattam volna a legkomplexebb, legösszetettebb illúziómmal sem.A múlt elmúlt... a jelenre kellett koncentrálnom, hogy lehessen jövőm. - Jean-Baptiste túlságosan meggyőző volt... azok a rohadékok pedig csak megerősítették a szavait. Ahogy kiejtem a ,,rohadékok" szót, nem lehet kétséges számára, kikre gondolok. Egyetlen egy szó elejéig annyi megvetés és undor költözik a mondanivalómba, hogy attól egy gyávább ember megriadna. A falkáról beszéltem, mely orvul rontott rájuk aznap... s akik még évekkel később is büszkén, mellüket verve meséljék nekem a haditettüket. Ami igazából csak egy gyáva húzás volt egy gyáva népségtől... csakis a sikeres bosszú kedvéért viseltem el őket évekig... Amikor Adélaide szembefordul velem, újra régi emlékek idéződnek fel, de elhajtom őket. Elég közel voltunk, s amikor utoljára így álltunk... hát kicsit több kedvesség és melegség volt abban a szempárban, mely most rám nézett. A nő megváltozott, egyértelmű volt számomra... de még így is fájdalmasan gyönyörűnek találtam. - Nem haragszom... de attól én még szeretnék beszélni veled. Direkt nem mondtam, hogy mikor. Láttam rajta, hogy idő kell neki. Mégis, mit kellett volna várnom? Öt perce sincs, hogy realizálódott benne: élek, s fordítva. Mit kellett volna tennem? Térden állva könyörögni, hogy bocsásson meg? Megragadni, felhajítani a motorház tetejére és... khm. Vagy elrabolni? Bah, szebbnél szebb gondolatok, én pedig túlságosan is fontosnak éreztem Adélaide-ot, hogy ezt tegyem vele. Régen is... s most is... vannak dolgok, amik sosem változnak meg, még ha halottnak is hiszel valakit. - Sosem voltál az a fajta, aki elmenekül, Adélaide. Nem, nem gyávasággal vádoltam, ez érződött a hangomból... s nem is olyanra, mint amikor valaki az életéért menekül... az egy másik dolog. Akárcsak ez. De nem marasztaltam mással, csak a hangommal. Pedig megtehettem volna, ezt pedig ő is tudtam. Megragadhattam volna a csuklóját, magamhoz húzhattam volna, kényszerítve ezzel... de a kényszert régen se tűrte jól s szerintem azóta még radikálsabb lett. Használhattam volna rajta a képességemet is, felkeltve az érdeklődését vele, a kíváncsiságát... de félek, átlátna rajtam. Korábban rengeteget használtam, amikor csodás helyszíneket mutogattam neki, melyekre sosem mehetünk el. Ha nem is jönne rá azonnal, de rájönne és csak rosszabb lenne minden. Én pedig azt akartam, hogy ha marad, akkor szabad akaratából tegye... s ne valami átkos illúzió végett. ~Hát testvér, meg vagyunk lőve~ - hallottam a fejemben Ikina rá nem jellemző, szomorkás hangját.
Csak idegesen fújtatok egyet a szavaira, komolyan arra alapozott, amit mondtak neki? Jean-Baptiste.. Ne már, nyilván mindent figyelemmel tudott követni, amikor egymásnak esett a két falka és éppen az életéért küzdött. A győztesek pedig nyilván hencegtek olyannal is, ami nem is történt meg. Ezt tudnia kellett volna, mégis elhitte minden szavukat. Dühösen szorul ökölbe az egyik kezem és kell pár mély levegő, mire sikerül némileg lenyugodnom és az ujjaim is ellazulnak. Ekkor fordulok csak szembe vele, hogy elmondjam, nekem most erre nincsen időm.. Hogy is lenne? Be kell ismerjem magamnak, hogy menekülni akarok, olyat tenni, amit alapjáraton megvetek.. elfutni. Nem akarok szembenézni a múltammal, amit hosszú és keserves évek alatt sikerült csak lezárnom és eleresztenem. Erre tessék, egy darabkája mégis megjelenik és beszélni szeretne velem. Hát köszi, de én nem akarok. Miről beszéljünk? Arról, hogy milyen szar volt a másik nélkül? Hogy milyen nehéz volt elengedi és beletörődni abba, hogy vége és nincsen tovább, hogy valószínűleg soha nem látjuk egymást? Vagy tartsunk élménybeszámolót arról, kivel mennyi ocsmány és szar dolog történt az elmúlt években? Nem, köszi, én ebből tényleg nem kérek. - Mégis miről, Nicholas? Ami elmúlt, az elmúlt és semmi nem változtathatja már meg.. Egyetlen egy pillanatra.. egyetlen egy szívdobbanás erejéig tükröződik némi fájdalom a szememben, de semmi több, hamar válnak ismét hűvössé az íriszek. Nem ér hozzám és még csak meg sem próbál marasztalni, amiért rettentő hálás vagyok neki, azt most nagyon nem bírnám elviselni, tényleg szükségem van egy kis időre. Először Yvonne jelenik meg, a kölyköm, aki cserben hagyott és hátat fordított nekem, csak azért, mert azt hitte, kolonc a nyakamon. Pedig ha tudta volna, mekkora szükségem volt rá.. Aztán most megjelenik Nicho is.. én pedig itt állok és fogalmam sincsen, mihez kezdjek velük. Az oly gondosan építgetett falam és világom megrendül, nem sok kell neki, hogy összeomoljon és vele együtt én is a porba hulljak. Ismét. Ez így mást nekem túl sok és félek, hogy nem leszek képes mindezt elviselni. Fáj, rettentően fáj. Amikor kiejti a régi nevemet.. Egy pillanatra még a szememet is lesütöm, hogy aztán határozottan emeljem fel, hajoljak hozzá közelebb, ám a remélt hatás ezúttal elmarad, mert semmi lopott csók, vagy nyakba borulás, csupán a fülébe suttogom halk szavaim és ismer eléggé, hogy kihallja a szavak mögött megbújó rettentően halovány, de mégis jelenlevő szomorúságot. - Adélaide már réges-régen nem él, Nicholas… Egy darabkája akkor halt meg, amikor a falkámat porrá zúzták, amikor láttam az öcsémet meghalni, amikor elvesztettem a családomat.. A következő darabka akkor veszett el, amikor tudatosult bennem, hogy soha nem fogom többé Nicholas-t látni. Az újabb csapás akkor ért, amikor a Kölykömet elvették tőlem. Aztán következett egy parányi kis remény, Mary-Margaret megjelenésével, az ő eltűnése pedig végképp megölte az igazi énem. Ez vagyok hát én.. egy darab.. nem is tudom mi.. roncs, aki határozott, hideg külsőbe burkolja magát, hogy a belül cafatokká bomlott énjét ne lássa meg senki. - Sajnálom, Nicholas, de ez nekem most nem megy.. Még a fejem is megcsóválom, majd választ sem várva ülök be a kocsimba, hogy gyorsan csukjam be az ajtót és hajtsak el. Tényleg időre van szükségem, aztán ha sikerül hideg fejjel is átgondolnom a dolgokat, talán másképp fogok ehhez az egészhez állni.
Nicholas Strauss
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 360
◯ HSZ : 499
◯ IC REAG : 502
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : sérülések a testen, tetoválások által elrejtve, a lenyomatuk farkasalakban is látszik
Ez az egész találkozás… valahogy nem tudom eldönteni, mit gondoljak róla. Egyáltalán nem volt felhúzva a pajzsom, szóval a nő is érzékelhette azokat a dolgokat, amik lejátszódnak bennem, még ha eléggé zavaros is volt. Egyrészt örültem… kimondhatatlanul. A nő, akit életemben talán a legjobban szerettem olyan téren, akinek az emléke vigaszt nyújtott nekem sötét óráimban, a lövészárkokban, cellákban… élt. Nem halt meg, nem tépték szét apró, pici darabokra, mint ahogyan én azt hosszú időn át hittem. Itt van, karnyújtásnyira. Eleven… s mégis… valami keserűséget is érzek. Az rendben van, hogy ennyi idő után nem várhatom el, ugorjon csak a nyakamba. De… az, hogy ilyen állapotban kell viszontlátnom, kezdte oszlatni bennem a rózsaszín felhőket. Az emlékeimben ott élt a bohókás, boldogan vigyorgó nő, élénken csillogó szemeivel… s most ennek nyomát sem láttam. Az összkép túlságosan… szomorú volt. - Túlságosan túl sok idő telt el ahhoz, hogy ne legyen miről. Nem, arra ne is számítson. Nem fogom őt magyarázat nélkül hagyni. Talán nem most, de ezt nem fogom magamban tartani. A qrva életbe, nem akartam őt magára hagyni akkor. Nem az én döntésem volt, hogy vágjanak be abba a kicseszett arénába. Nem… akár kíváncsi rá, akár nem, ezt meg fogja tudni. Ennyivel tartoztam neki. Viszont amikor elkezd hozzám közeledni… hiába éreztem belőle a szomorúságot, a ridegséget, a testem ösztönösen reagál. A testem még emlékszik rá, ösztönösen döntöm előrébb a fejemet… s mégis, blokkolódok. Oly rég… oly rég éreztem már ennyire közel őt magamhoz. A bőröm libabőrös lett, ahol megéreztem a leheletét… elgyengültem… már vártam hogy… ami nem történt meg. Helyette csak egy mondat érte le a tudatomat, amit most a fülembe suttogott. Ez pedig visszarántott. Vissza a kegyetlen valóságba. Túl sok fájdalmat hallottam a hangjában ahhoz, hogy álomvilágban maradjak… s láttam a szemében, azokban a szép barna szemekben, amikor találkozott az én sárgás-szürkémmel. Istenem Adélaide, mi történt veled? Azok a dolgok, amiket érzek a lányban… valahogy még jobban elkeserítenek. - Ne beszélj butaságokat – suttogom én is. – Érzem, hogy élsz. Nem, nem arra gondoltam, hogy biológiai dolgait érzem működni a testében. Hogy hallom dobogni a szívét, lélegezni… nem, nem csak erre a gondoltam. Igen, Adélaide más volt, mint annak idején… máshogy viselkedett, más volt a habitusa… de… nem, nem volt halott, akárhogy is látta magát. Volt ugyanis valami, ami meggyőzött az ellenkezőjéről. Volt egy félreismerhetetlen érzés, amit mindig is éreztem a nő közelében. Egy megfoghatatlan, de számomra mégis ismerős, félreismerhetetlen érzés. Mindig emlékeztetett rá, s most is ott volt a levegőben körülötte. Haloványan ugyan, de még éreztem… akármennyire is… oké, ami ezután jönne azt még ki kell derítenem. Most már az én szememben is szomorúság csillan, amikor már másodjára ejti ki azt a bizonyos szót s már menne is. Tudom, azt mondtam, nem érek hozzá… de nem gondoltam volna, hogy ennyire nagy lesz a késztetés. Amikor végül tényleg a menekülés útjára lép. Nem, nem ilyen egyszerű… a kezem lendül is, de… csak a kezem melegét érezheti meg, mert az utolsó pillanatban állítom meg a mozdulatot, csak a levegőben áll meg. Nem, Nicho, légy észnél! - Keresni foglak – hanyatlik vissza a kezem, majd szorul ökölbe, hogy erőt gyűjtsek. Hagyom, menjen. Csattanjon csak az ajtó, dübörögjön fel a motor. Most nem lenne helyes. Ritka, emberi vonások… ezek jöttek elő belőlem, akárhányszor találkoztunk… s jött elő most is, amikor nem kényszeríttetem rá magam. Hátrébb léptem az autótól. Viszont azt nem hagytam, hogy még egy utolsó üzenetet ne kapjon meg. ~Ostoba voltam, de nem azért nem jöttem vissza, mert nem akartam. Most, hogy tudom, életben vagy, alapból se hagynálak magadra… de ezek után ne is álmodj róla.~ Igen, most hagyom elmenni, de csak mert tudom, ezt mindkettőnknek fel kell dolgozni… de utána…
//Köszönöm a játékot //
A hozzászólást Nicholas Strauss összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Kedd Feb. 04, 2014 12:33 am-kor.
Pajzsomat én csupán annyira eresztettem le, hogy az ő energiáit megérezzem, berögzült szokás, hogy a sajátomat nagyon ritkán eresztem le. Most sem szeretném, hogy megtudja, mik játszódnak le bennem, milyen érzések kavarognak odabent, már csak az kellene! Mit gondolna, egek.. én sem tudom értelmezni saját magamat, akkor ő mit szólna hozzá, ha a bennem kavargó lavina rá zúdulna? - Nem szeretem a mesedélutánokat. Höhh, már csak az kellene, hogy egy csésze kávé, vagy tea mellett elmélkedjünk a múltunkról. Persze.. Mert képes lennék végighallgatni, mi történt vele az elmúlt évtizedekben, azóta, hogy utoljára láttuk. Nem, egész egyszerűen.. nem érdekel. Elengedtem, ami elmúlt, az elmúlt és nem hiszem, hogy valaha legalább csak egy morzsáját is képes lennék visszahozni, egyrészt az akkori érzéseknek, másrészt az akkori önmagamnak. Lezártam a múltam, elengedtem mindent és mindenkit. - Hát nem érted, Nicholas? Megváltoztam, az akkori énem nem létezik.. Nincs többé. Hangom továbbra is halk, ezúttal már elhúzódtam tőle, így a szemeibe nézve mondom el szavaim. Élek, én élek, igen, de már közel sem az vagyok, aki akkor voltam. Abban pedig csak bízni tudok, hogy nem akarja majd visszahozni, szeretném, ha még csak meg sem próbálná. Nem létezik, lehetetlen dologra vállalkozna ezzel, mert hiába keres olyat, ami már nincsen többé. Helyette csak mást találna, olyat, ami nem túl kellemes. Neki legalábbis biztosan nem. Nem mozdulok, amikor a kezét emeli, ha hozzám ér… ő jár rosszabbul és ezt bizonyára ő is tudja, érzem a keze melegét, de végül abbamarad a mozdulat, én pedig hálás vagyok érte. Nem, azt most tényleg képtelen lettem volna elviselni, hogy vissza akar tartani. Menni akarok, időre van szükségem, át kell gondolnom mindent, ezt az egészet, mérlegelni és dönteni. Az utolsó kijelentésére csak fújtatok egyet és máris szállok be a kocsiba, miközben valami olyasmit dörmögök, hogy jobban tenné, ha nem keresne. Már csak az kellene, hogy egy nap ajtót nyitva őt pillantsam meg. Onnan már nem tudnék elmenekülni, az egészen biztos. Indítom az autót és még hallom az üzenetét a fejemben. A picsába! ~ Pedig jobban járnál, ha elfelejtenél. ~ Búcsúzás, majd rálépek a gázra és vágok ki az épp előre haladó autó elé, nem törődve a hangos dudálással. Csak haza akarok jutni.
Hát én nem tudom, hogy ez hogyan van a nőknél, de komolyan: a vásárlás boldoggá tesz. Ami azt illeti, ilyen típusú boldogságra most szükségem is volt, elég megterhelőnek bizonyultak számomra az utóbbi napok. Próbáltam segíteni valakinek, aki lassan a világon mindennél és mindenkinél fontosabb lesz nekem, de azon kívül, hogy csak a nyakába toltam a saját nyomoromat is, nem hiszem, hogy bármi felüdülést adtam a lelkének. Még csak azt sem mondhatom, hogy Naomi élvezhette azt a bizonyosságot, hogy az én életem rosszabb, mint az övé, mert nem. Az ő terhe vaskosabbnak bizonyult. És csak halkan jegyzem meg, hogy valószínűleg akkor sem örült volna, ha nem így van. Egyszerűen túl empatikusnak van összerakva. Többek között ezért is szerettem meg annyira. A merengés helyett viszont mára vásárlást ütemeztem be, s mivel a bevásárlóközpontot nem szeretem annyira, így a bevásárlőutcára vitt az utam. Élvezem, hogy már nincs olyan hideg, épp csak két harisnyában fagy be a fenekem és nem négyben, ami kifejezett haladás. Ennek örömére ma is a szakadt farmeremet viselem, mely alól kilátszik a fekete szívekkel nyomott harisnya anyagmintája. Ehhez méltón fekete csizmát húztam – a lapostalpú UGG utánzatot, amit az Alyeskán is viseltem – és a kabátjaim közül is a feketét kaptam elő. A sálam szürke, ahogyan a napszemüvegem kerete is. Hiába, ahogy kisütött az első nap, nekem muszáj felkapnom a szemüveget. Nem is annyira divatkliséként, semmint szemvédelmi célból. Nagyjából céltalanul lődörgök, elvégre már megvettem, amiért jöttem - nevezetesen egy csinos kis fülönfüggőt, ami most éppen a szürke táskámban lapul – de valahogy mégsem akaródzik hazamennem. Jólesik néha kimozdulni, s ez a nap is az ilyesmik közé sorolható.
Nia két teli szatyorral lépett ki a látványpékségből. Kiugrott némi munícióért ebédidőben. A két szatyornyi péksütit természetes nem egyedül tervezte befalni. A fiúk a rendőrségen leadták a rendelésüket, és a lány nekik is bevásárolt. Olyan jó illatok terjengtek a boltban, hogy Nia nyáltermelése teljesen beindult. Akárcsak annak a kis fekete-barna színű, bozontos kiskutyának, aki a pékség ablaka alatt posztolt. A négylábú szőrmók beleszimatolt a levegőbe, ahogy a lány ellépett előtte, aztán felemelte a fenekét és utána iramodott. Nianak feltűnt a második árnyéka. Hátrapillantott, majd megállt. A szőrős képű kutyusra pillantott. Nem volt nyakörve, és a bundája is ápolatlan volt. Az eb is megállt. Barna, gomb szemeivel nézett fel a szatyrokat cipelő lányra. Ínycsiklandó szagok szivárogtak azokból, egyértelműen nem Nia érdekelte. - Kajás vagy? – magyarázott a lány mosolyogva. A kutya erre leült. – Nah, jó. Elfelezem veled az egyik csirkemájas párnámat. Nia felemelte a szatyrokat, és matatni kezdett az átmelegedett zacskók közt, hogy megtalálja a sajátját. A szatyrok füleit a csuklójára csúsztatta. Ebben a kezében fogta az ebédjét, szabad másik kezével pedig tördelte a matériát. Leguggolt a kóbor kutyushoz, és falatonként etetni kezdte. Néha-néha ő is beleharapott a csirkemájas táskába, már csillagokat látott az éhségtől. Nia nagyon szerette a hasát. Éjfélkor is képes volt megrohamozni a hűtőt, ha épp akkor jött rá az ehetnék. A volt barátját azért menesztette, mert a fickó egyszer beszólt neki, hogy túl sokat eszik, és vigyáznia kéne az alakjára. A srác örülhetett, hogy nem egy hatalmas hátsónbillentéssel került Föld körüli pályára. Olcsón megúszta egy verbális kivégzéssel. Nia inkább az ebnek adta az utolsó falatot is, de amaz még mindig reménykedve pislogott fel rá azokkal a cuki, gülü szemeivel. - Basszus… Hová fér beléd ennyi? – vigyorgott a lány, és megsimogatta a kis bűzbomba fejét. Előhalászta a másik töltöttbatyut. A járókelők megbámulták őket, ahogy ott falatoztak kettecskén. Miután ez is elfogyott, Nia felsóhajtott. Nehezen indult a dolgára. Összeszorult a szíve, hogy magára kellene hagynia a torzonborz kölyökkutyát. Volt némi németjuhász beütése. - Mennem kell melózni. – mondta, mintha a kutyus értené. Felegyenesedett a guggolásból, és elindult. Remélte, hogy a menzatársa nem követi. De a kutyus ügetve a sarkában maradt. Nia lopva vetett egy pillantást a válla fölött. - Kérlek, ne csináld ezt velem! – forgatta meg a szemeit, ahogy meglátta a négylábú díszkíséretet. – Most mit csináljak veled? Zsebre nem tehetlek, a rendőrségen nem őrizhetlek, otthon meg apám kiherél minket. Nianak nem volt szíve otthagyni a kutyát. Ám tudatosult benne, ha akarná, sem tudná már levakarni. - Mennyit gyakoroltad ezt a tenyérbemászó Csizmás kandúr pillantást?... Tudod mit? Nem bánom. Velem jöhetsz egy feltétellel: Tűzbogár üléshuzata szent. Vili? Akkor ezt megdumáltuk. Nia megfordult, és ugyanezzel a lendülettel ütközött bele egy vörös hajú, sétálgató lányba. - Hopp… - vigyorodott el zavartan. – Ne haragudj, nem figyeltem.
Annyira leköt a nézelődés – de persze senki ne kérdezze meg, hogy mit figyelek éppen, mert halvány gőzöm sincs róla, úgy elvittek a gondolataim valamerre másfelé – hogy nem figyelek fel a kutyás intermezzora. Pedig valljuk be, igencsak lekötne a látvány, ahogyan egy fiatal lány próbál megszabadulni egy éhes ebtől, akinek szeretetrohama van. Kedvelem én az állatokat, Naomi kutyáját is imádom, de ha a jellememhez kéne szőrös társat választani, akkor inkább macskát tartanék, mint kutyát. A macska szeszélyes, önző és a végletekig lusta, amiből ugyan minden tulajdonság nem jellemző rám, de mégis inkább macskás vagyok, mint kutyás. Ahogy így merengek, s éppen a pékség kirakatát bámulom – nem, mintha lenne neki – kis híján a földön kötök ki, mert valaki nekem jön. Olyan nosztalgikus érzésem támad, már majdnem reflexből köszönök is, hogy „szia Naomi!” elvégre legutoljára ő öklelt fel még a csokiboltban, ám a bocsánatkérő hang, amit meghallok kicsit sem a barátnőmé, így visszavonulót fújok. Egyensúlyomat és mosolyomat összeszedve legyintek az ismeretlen nő felé. - Nem gáz, előfordul! – ma jó napom van, így nem harapom le a fejét a lánynak. Különben sem tűnik olyannak, aki direkt menne neki járókelőknek csak azért, mert ez az ő perverz szórakozása. Marad hát a mosoly, s egy pillantás a szatyraira, majd a kutyára. Elkerekednek a szemeim a döbbenettől. - Csak nem neki vetted mindet? – tegeződök reflexből, elvégre ő is így tett. A következtetésem nyilvánvalóan téves, de ha már kicsúszott a számon, akkor szégyen szemre vissza nem vonom. Maximum kinevet, na bumm. Több is veszett már a csatákban, azt hiszem.
Még jó, hogy nem lökte fel a lányt. - Remélem nem ütöttelek meg. – szólt bűnbánóan Nia. A kérdésre, hogy a blökinek vette-e a két szatyornyi elemózsiát, halkan elnevette magát. - Ó… - sandított az ebre, majd kék szemeit ismét Pandorára emelte. – Nem, nem dehogy. – mentegetőzött, mintha attól félne, hogy a végén még elvetemült állatvédőkbe botlik, és meglincselik, amiért indokolatlan mennyiségű kajával hizlalná fel a kutyát. Pandora nem úgy festett, mint aki erre készül. - Ő majd… mást kap. Ez a rendőrkapitányság ellátmánya. – vallotta be Nia. Most kapott észhez. Tényleg vennie kell néhány holmit, ha már komolyan örökbe fogadja a kivert bundást. Kell neki kutyaeledel, sampon, fésű, meg néhány fogára való teniszlabda. Inkább azokat csócsálja, mint a cipőket. Nia ezt a kutyás shoppingot nem ütemezte be a napjába, de munka után mindenképp időt kell rá szánnia. Még azt sem tudja, hogy fiú-e vagy lány. Még nevet is kell találnia. Meg azt is ki kell ötölnie, hogy hova teszi, amíg dolgozik. A kocsiban nem hagyhatja egész délután. Lesz ideje kitalálni ezt, míg visszaér a rendőrségre. Nia épp azt nézte, hogy milyen jól áll Pandorán a szakadt farmer, alatta a mintás harisnyával, plusz a fekete csizma hozzá. Hülyén jött volna ki, ha megjegyzi, elvégre nem is ismerik egymást. Alig végiggondolta, a blöki már cselekedett is. Odalopakodott Pandora lábához és megszaglászta. Nia elkapta a tekintetével. Résen volt, nehogy az eb jelölgetni akarjon. - Látom, nem csak étvágyad, de stílusérzéked is van. – jegyezte meg a lány mosolyogva. Nia ismét a napszemüveget viselő Pandora arcára emelte a tekintetét. - Nem hiszem, hogy harapna. – mentette ki a kutyust, még mielőtt Pandora esetleg sérelmezné a szőrmók érdeklődését. Nia nem tudhatta, hányadán áll a lány a háziállatokkal.
- Nem, dehogy. Mondom, semmi gond! – hárítok újból, ezúttal is megőrizve a kedvességemet. Még csak nem is hazudok, hiszen tényleg nem ütött meg túlzottan, sőt, őszintén szólva nem is tudnám már megmondani, hogy melyik részemen talált el a lökés. Annyiszor megyek neki magamtól is ennek-annak, hogy a testem szerintem már immunis minden ilyesmire. Nem azt mondom, hogy nem érezném meg azt, ha elütne egy autó, de azért ez mégis csak más. Vagy az más. Minden nézőpont kérdése. Ha sejteném, hogy mire gondol, valószínűleg a hasamat fogva nevetnék. Ha valaki messze van a véresszájú állatvédőktől, az én vagyok. Nem mondom, hogy nem szeretem őket, de azért gyarló az ember, közte pedig én, s simán használok olyan termékeket, melyek állatkísérletesek. Nem keresem tudatosan, de volt már, hogy egy régi kedvencemről megtudtam, hogy kísérletes s nem álltam le a használatával. Egy fecske nyilván nem csinál nyarat, szóval ha nem én használom azt a testápolót, akkor valaki más majd úgyis megteszi. A világ persze ettől a hozzáállásomtól nem lesz jobb, de az vesse rám az első követ, aki sose gondolkodott így. - Rendőrkapitányságé? – szalad fel íves szemöldököm ennek hallatán. Nincsenek negatív előítéleteim a rendőrökkel szemben, de azért azt meg kell jegyezzem magamban, hogy ez a lány itt előttem nem tűnik számomra annak a tipikus rendőrnek. Talán a bejárónőjük lenne? Nem.. - rázom meg a fejem gondolatban - ..ez még valószerűtlenebb. Találgatások helyett jobbnak látom hát, ha rákérdezek. Úgyse tudtam soha visszafogni magam. - Mit dolgozol ott? – a kérdés elég direkt, tekintve, hogy nem akarok felesleges marhaságokra rákérdezni, s az a lány előző megnyilvánulásából is világosan kiderült, hogy az őrsön dolgozna. Míg a válaszra várok, csak úgy megszokásból végigpillantok a lányon. Mindig érdekelt a mások öltözködése. Ebben úgy tűnik rokonok vagyunk a kutyával is – s Nia szavainak hallatán megállapítom, hogy a lánnyal is. - Helyes kis jószág, de elég zilált. Most találtad? – következtetem ki mesteri logikával abból, hogy Nia „nem hiszi”, hogy a kutya harapna. Ha a gazdája lenne, csak tudná, hogy harap-e. Persze, akár tévedhetek is. Nem zavar, majd a lány maximum kijavít. Megesett már az életben nem egyszer velem, hogy tévesen következtettem valamire.
Kezdőlap
//
