Tartottam tőle, hogy nem lesz ínyére a dolog, hogy csak így, lazán egy szál magamban meglátogatom a falkájuk területét, de biztosíthatom, hogy semmi rossz szándék nem vezérel. Lehet, hogy régen volt bennem némi agresszió és mások területére is nagyon szívesen kontárkodtam be, de itt inkább most arról van szó, hogy érdeklődni szeretnék a falka felől. Ha most nyakon csípne egy őrjárat vagy valami nagyobb hatalom, akkor is bizonyítani tudnám, hogy nem akarok rosszat nekik, nem keverném meg náluk a port, csupán kíváncsi vagyok. Hangja hallatán halványan elmosolyodok és úgy szólok oda neki, mintha valami örömteli pillanat volna az, hogy valaki hozzám szólt. - Jó estét - szélesedik mosolyom halovány vigyorrá, kérdését követően viszont összevonom a szemöldökömet. Kezeimet védekezőn tartom magam elé. - Bocsánat, nem akartam illetlen lenni... nem akarok gondot okozni, csak gondoltam idemerészkedek, hogy előcsalogassak egy-két számomra most jelentős alakot. Érdeklődni szeretnék pár dolog felől. Nincs semmiféle hátsó szándékom, ígérem - lépek el a fa mellől még mindig magam elé tartott kezekkel. Nem fogok támadni, ez már biztos, s arcom is némi meglepettségről, értetlenségről árulkodhat. - Ha most közelebb megyek, letépi a fejem? - aprócska mosolyra utaló grimasz fut át az arcomon, és a mindig jól bevált két méter távolságot megtartom magunk között. Nem hiányzik, hogy nekem támadjon. Mondjuk nem is nézem ki belőle, de semmit nem lehet a véletlenre bízni. Mellesleg Shannonból se nézné ki senki, hogy egy idegbajos hisztérika. - Nem akartam kellemetlenséget okozni, sajnálom - eresztem le végül magam mellé a kezeimet.
Az idegen pasas reakciója meglep. Jó talán durva voltam vele, de a mostani időkben jobb az óvatosság. Nem lehet tudni, hogy a betolakodók nem e béreltek fel valakit, hogy körbe szimatoljon. Most minden idegen számomra ellenségnek bizonyul mind addig, míg nem bizonyítja az ellenkezőjét. -Mégis mi felől érdeklődne? A falkáról akar kérdezősködni? Mert arról nem hiszem, hogy túl sok információt megtudhat tőlem. Nem ismerem magát...Bárki lehet...Nem fogom elárulni a családom egy idegennek. Remélem ezt megérti!-Most én is az arcomra varázsolok egy mosolyt, bár csöppet sem barátságos, vagy őszinte. Érzem rajta, hogy valóban nincsenek rossz szándékai, de azért továbbra sem fogom levenni róla a tekintetem. Figyelni fogom minden mozdulatát és ha továbbra is igényt tart pár információra, majd adok neki, de csak olyanokat, amikkel mondhatni semmit sem kezdhet. -Ha nem ad okot rá nem fogom letépni a fejét. Nem vagyok valami bérgyilkos.-Nem fogok csak úgy letámadni, ha olyat mond, vagy tesz akkor bizony nem fogom kímélni és még akár el is veszem az életét, de addig nincs oka ettől tartania. Lehet, hogy tényleg csak ártatlan szándékai vannak...Majd meglátjuk. -Nos ha már ide merészkedett tegye fel a kérdéseit...Bár mondom nem biztos, hogy sok mindent megtud tőlem!-Az egyik fának dőlve továbbra is őt figyelem. Kíváncsi vagyok, hogy mikkel fog majd próbálkozni. De azért ajánlom neki, hogy többször is gondolja át mit kérdezz, mert attól is gyanússá válhat nekem.
//Semmi baj, viszont én is bocsánatot kérek a tartalma miatt. Nem lett a legjobb :S//
Igyekszek a tőlem telhető legjobb tudásom szerint viselkedni a nővel, és bár mostanában nem volt rá példa, hogy hamar kijöttem volna a sodromból - szerintem egy teljes személyiségváltozáson estem át - soha nem lehet tudni, mivel vagy kivel állunk szemben. Lehet, hogy a nő nem néz ki egy vérengző fenevadra, de ha azt vesszük, hogy az ő területükön járkálok, akkor bizony neki van itt előnye. És ezt nem szeretném kihasználni. Nagyot sóhajtva biccentek, jelezvén, hogy tudomásul vettem. - Tisztában vagyok vele, és nem is szeretnék belekontárkodni a dolgukba, sőt, semmi személyes jellegűvel nem szeretném fárasztani. Csak egy-két röpke kérdés... ennyi - tárom szét a karjaimat. Tényleg nem akarok sokat tőle, csak ha már így belefutottam akkor gondoltam intézek felé pár szót anélkül, hogy nagy zűrt kavarnék. - Igen, ezt sejtettem - mosolyodok el, mikor azt vallja, hogy nem egy bérgyilkos szerzet. Nem is nézném ki belőle, hogy az igazat megvalljam. Megadva a másiknak a tiszteletet, nem lépek túl közel hozzá, valamint nem támaszkodok neki semminek, csak kihúzott háttal figyelek rá, és válogatom meg alaposabban a szavaimat. - Tudja... nagyjából egy éve költöztem én és a társam Alaszkába. Első sorban azért, hogy elszakadjunk a múlttól, valamint, hogy jobb életet biztosíthassak neki úgy, hogy élnek körülötte farkasok, esetleg lenn egy falka, aki befogadja. Nos az lenne a kérdésem így ezek után, hogy ha én azt mondom, hogy a két falka közül inkább az önökéhez csatlakoznék szívem szerint, akkor erről mit lehet tudni? Mármint... ne értsen félre, nem kifaggatni akarom. Csak tisztában vagyok vele, hogy beszélni kell a falka fejével. De ön hogy látja? Ha én tegyük fel szeretnék csatlakozni, és az az illető akit magammal vinnék még kölyök, akkor nagyon ferdén fognak rám nézni? Főleg úgy, hogy az a kölyök nem épp a higgadtságáról és az engedelmességéről híres? - tudom hülye kérdés, de jelenleg az a legfontosabb számomra, hogy Shannont békében és biztonságban tudjam.
Miközben továbbra is rajta tartom a szemem figyelem a szavait. Úgy tűnik valóban nem akar semmi rosszat, de bízni nem fogok benne. Sok mindent átéltem már. Voltam naiv, amiért sok pofont kaptam az élettől. Ma már sokkal óvatosabb vagyok, még ha túlzásokba is esem néha. A kérdése érdekes és kissé bonyolult. Azt tudom, hogy Mili már nem viselt volna el újabb kölyköket, de hogy Darren miként vélekedik erről nem tudnám megmondani. Látható rajtam, hogy agyalok a válaszon és nem bunkóságból nem szólalok meg. Át kell gondolnom, hogy mit is mondok neki. Nem akarok túl sok mindent elárulni a falka helyzetéről, de közben egy bizonyos szintű választ mégis csak szeretnék neki adni. -Nos a kérdés elég nehéz! Tudja nem ismerem olyan jól az atanerk gondolkozását, de nem hiszem, hogy nagyon boldog lenne egy új kölyöktől. Én először felmérném, hogy Ön mire képes, majd hogy a társa mit tud már. Azt gondolom tudja, hogy ha bekerülnek a falkába az engedelmesség a mindennapi életünk részévé válik majd. Nem vagyunk egy bárányszívű banda. Aki lázadni kezd azt rendesen megbüntetik. Nem mondom azt, hogy nincs esélyük bekerülni, de szerintem nem lenne egy könnyű menet. Gondolnunk kell a falkára is és azt sem engedhetjük meg, hogy túl sok gyenge láncszem kerüljön be!-Ezzel nem megbántani akarom őt, de most itt nincs helye a tények ferdítésére. Tudnia kell, hogy mikre számíthat. Darren helyett nem beszélhetek, de nem hiszem, hogy tárt karokkal fogadná be őket.
Ahogyan azt előző nap már Ryannel egyeztettem, reggel még volt egy páciensem, akivel a konzultáció egy kicsit megcsúszott ugyan, de még így sem végeztem túlzottan sokára. A nap további része tehát ott állt előttem és azt kezdhettem vele, amit csak akartam. Miután szépen hazavezettem a városból, legszívesebben kedvem lett volna elmerülni egy hatalmas kád vízben, de sajnos le kellett mondanom erről a remek szórakozásról, hiszen dolgom volt. Akármennyire nem volt hangulatom ehhez az egészhez jelen pillanatban, ettől függetlenül nem akart teljesen hülyét csinálni egyikünkből sem, és variálni össze-vissza. Ezen a napon akkor is el fogjuk kezdeni a gyakorlást, ha az égből pici kölyökfarkasok hullnak hó helyett, akkor is. Miután sikerült összeszednem a kellő elhatározást, valamint magamat is, átöltöztem valami olyan ruhába, amiben könnyebb volt elvégezni bármit. Ez nálam jelen esetben egy kényelmes nadrágból, egy hosszú ujjúból és a nadrághoz tartozó pulcsiból állt. Mivel elég hideg volt kint, és én nem akartam megfázni, ezért egy sálat is a nyakam köré kanyarintottam, maximum majd le fogom venni, ha úgy alakul. Attól eltekintve is elég könnyeden tudtam mozogni, erről pedig mi sem árulkodott jobban, mint az, hogy hamar leértem a földszintre, majd alig néhány másodperc múlva már kint is voltam a friss levegőn. Mivel elfoglalták az edzőtermet, ezért ma a szabad ég alatt kellett megejtenünk ezt a kis bevezető edzést, amely még fogalmam sem volt, hogy miből fog állni úgy konkrétan. Reméltem, hogy mostanra már Ryannek is sikerült kiérnie a tisztásra, mert amikor elindultam hazafelé, akkor felhívtam, hogy mikorra számítson rám. Nem akartam azt sem, hogy egész nap glédába állva várjon, jól volt ez így. Még az sem zavart volna, ha egy kicsit várnom kell rá. Amikor ezt kigondoltam, még nem tudtam, hogy néhány percet bizony tényleg ácsorognom kell majd egymagamban a fák között, de különösebben nem zavart. Bizonyára még más dolga volt, amit csak így tudott befejezni. Nem volt nálam óra, de azt így is tudtam, hogy nagyjából öt perc telhetett el. Ennyi idő után még nem kezdtem el türelmetlenkedni vagy aggodalmaskodni, inkább csak lehuppantam egy árválkodó farönkre, és úgy várakoztam tovább, kezeimet berejtve a zsebeim meleget adó rejtekébe. Elég hűvös volt már mostanra az idő, és az a kevés hóréteg is ott virított a földön, ami nemrég esett le. Nem zavart, legalább nem fogok olyan túlzottan keményre esni, ha úgy alakul, hogy a földön kötök ki. Semmi kétségem nem volt afelől, hogy ez be fog következni, de hát pontosan azért kértem segítséget, hogy az ilyen esetek számát egy kicsit mérsékelhessem.
Megbeszélt edzés, hozzászoktam, ez aztán tényleg nem probléma, bár annak kifejezetten örülök, hogy Jenny nem hajnalok hajnalán akarja megejteni, hanem valamikor napközben. Ez nálam a kora délutánt jelenti, és húgomnak hála, ezt ő is tudja, így szépen lassan, komótosan indulok el kifelé a lakból. Nőstényről van szó, ezt szem előtt kell tartanom, ami azt teszi, hogy tutira nem száguld végig a kezelése utána folyosón, hogy edzeni induljon. Kényelmes voltam, mindent összekészítettem, azaz magamat, és még fel is öltöztem, no meg néhány kést, többet nem. Ez részemről nagy teljesítmény, főleg, hogy még egy nagy termoszt is cipelek magammal, kivételesen kávéval, mintha az nem lenne egyértelmű tőlem. Túlzásba nem viszem, nem az a cél, hogy Jenny megszakadjon, hanem az, hogy formába lendüljön, meglepetést okozhasson majd, ha eljön az ideje... az meg ha minden igaz, hamarosan bekövetkezik, tehát minden egyes nap edzeni fogunk. Még egy papírt is hozok magammal, arra felírtam mindent, ami kell, a hugicámnak, hogy örüljön nekem, és nem, nem bevásárlólista. Olyan halál lazán sétálok a tisztás felé, hogy csak na, menet közben ér a telefon is, aminek köszönhetően még inkább lelassítok. Plusz-mínusz 10 perc, ezt is belekalkulálom, naná, hogy most érkezik pontosan, mert mikor máskor. Vagy eddig is pontos volt, Nat az, aki nem? Tudom, hogy Jenny mindig az, de azért őt is szeretem húzni, nem csak Edet és a többieket, így olyan ártatlan pofával lépek oda a farönkhöz, hogy csak na. -Szasz, Jenny. Régóta vársz? Hoztam kávét, kekszet azt nem, de majd utána kajálunk valamit. Mielőtt belekezdünk, mennyire vagy eltunyulva? Szemügyre veszem a húgomat, mintha marha sokat látnék most belőle, a szaunában is többet láttam, de én most feltérképezek, mégpedig azt, hogy vajon milyen lehet az erőnléte? Mit bír és mit nem? Persze, ezzel az erővel egy légi térképet is foghatnék a kezemben hegy födte csúcsokkal és dombokkal, de sebaj. A kérdésem viszont komoly, mert ha kiderül, nem edzett hónapok óta, akkor nem hajthatom meg, mint singer a varrógépet, mert akkor adok a szarnak egy pofont.
Egészen biztos vagyok abban, hogy a tíz perces késést nem lépte túl Ryan, amikor végül előkerült. Már az előtt tudtam, hogy jön, mielőtt ténylegesen is megláttam volna. Fejemet azért felemeltem az érkezésekor, és küldtem felé egy mosolyt, miközben lendületesen felálltam a rönkről, hogy ne ücsörögjek ott tovább tétlenül. Így is kezdett kicsit fázni a fenekem, hiszen eléggé átvette a hideget a fa is. - Szia! – mosolyogtam rá őszintén, de kezeim még mindig a zsebeimben voltak. Egyelőre ki akartam használni, hogy ott tarthattam őket, mivel volt egy sanda gyanúm, hogy ez perceken belül véget is fog érni. – Nem vészes, szerintem csak néhány perce jöhettem. Azért megnyugtató, hogy nem várakoztattalak meg túlzottan – görbültek még inkább felfelé az ajkaim, bár csak kedvességből piszkálódtam, semmi több. Nagyon is hálás voltam azért, hogy szán rám némi időt, mert úgy gondoltam, hogy tényleg nagy szükségem van most erre. Ráadásul azzal is tisztában voltam, hogy mennyire komolyan fogja venni ezt az egészet, de pontosan ezért is választottam őt. Az meg már egy másik dolog, hogy Darren túl elfoglalt volt, de ha nem így lett volna, lehet akkor is Ryant kérem meg. - Rendben, ha lesz még erőm, akár én is összeüthetek valamit – ajánlottam fel, hogy én is viszonozhassam a szívességet. – A kávé viszont nagyon jól fog jönni, reggel óta nem ittam… - ez akár úgy is hangozhatott volna, mintha valami alkoholista mondta volna ki a szavakat, de nem. A koffeinfüggőknél is előfordulhatnak ám hasonló mondatok, én pedig az utóbbi időben kezdtem szépen azzá válni. – Eléggé – vallottam be, választ adva a kérdésére. – Hogy őszinte legyek, az utóbbi időben nem nagyon edzettem, inkább mással tereltem el a figyelmemet – még az extrémebb sportokat is hanyagoltam, bár ez igencsak szíven ütött, de ez van. - Azért remélem, hogy elég hamar visszarázódok majd a formámba – tettem még hozzá, rajtam ugyanis nem fog múlni. Attól még, hogy néha el kellett tűnnöm a rendelőmben pár órára, szerencsére akadt még szabadidőm. Ezért jó, ha az ember saját maga főnöke. Akkor úgy osztja be az idejét, ahogyan csak szeretné. Mostantól az lesz az első számú célom, hogy újra jó fizikai erőnlétnek örvendhessek. Az, hogy néha kocogok egy kicsit kint vagy a konditeremben, még nem jelentett semmit. Attól még valaki nem lesz fitt, és nem is akartam ilyen hiú ábrándokba ringatni magam. Kemény lesz, erre már most felkészültem, de akkor is meg fogom csinálni. Elhatároztam, hát véghez is viszem! - De próbálj meg ne nagyon lestrapálni így egyből, oké? – kértem mosolyogva, de a döntés úgyis az ő kezében volt most ezzel kapcsolatban, én meg azt fogom csinálni, amit mond.
-Szuper, akkor nem késtem sokat, vagyis remek. Mintha nem direkt lassítottam volna le a lépteimet az üzenete után, aha, dehogy, viszont itt vagyok, nem? Vigyorogva bólintok, kávét átadom fogyasztásra, abban meg nem vagyok olyan biztos, hogy lesz ereje itt kaját készíteni, de nem kicsinálni akarom, csak formába hozni. Egy dologban nem ismerek tréfát, és az az edzés, mert elengedhetetlen az életben maradáshoz, a túléléshez, a harchoz, és minden egyébhez. Megvárom, míg fogyaszt a termoszhoz, a választ hallva pedig bólintok. Fogadni fogok majd, ha hazaérek, mert itt is bejött a tippem, sejtettem, hogy nem vitte túlzásba a dolgot, maximum a lakásában mozgott többet, azt is a konyha-nappali-háló-fürdő útvonalon. -Oké. Azt nem mondom, hogy könnyű lesz, kb. olyan, mint amikor az első lépéseidet megtetted farkasként, aztán már kezelni is tudtad, és növekedtek az edzések. Amivel kezdeni fogunk, az a futás. Nem, nem öllek meg, ne aggódj, ha 200 méter után nem kapsz levegőt, akkor onnan indulunk. Már előttem van a terv, a feladatsor, amit bizony ki fogok hajtani Jennyből, mert muszáj. Rövid időnk van a felkészülésre, és legalább van egy alap, amit vissza kell hozni, és arra rádolgozni. Ne strapáljam le, jópofa, nem akarom én hazacipelni, de akkor is el kell kezdeni az edzést. -No, ha kikávéztad magad, és kellően felfrissültél, akkor első körben futni fogunk kicsit. Célt a tisztás másik széle, minél gyorsabb tempóban, azaz sprintben amennyire megy, és fordulás, vissza kocogás szépen lassan. Ideértél, akkor ismét fordulás, és mehet a menet. Az elsőnél úgy is látni fogom, hogyan működsz. Kicsit melegíts be, és mehetsz is. Vigyorogva mutatok a túloldalra, nincs az messze, olyan 150-200 méter, de aki nem mozgott, az bizony belehal már ott, ha arról van szó. Fel kell mérnem, hogy áll a húgom, mielőtt ténylegesen kidolgozom az edzéstervét. Azt pedig pillanatok alatt össze tudom rakni, ha kell, nem okoz gondot, így nekidőlök a fának, hogy megnézzem az első sprintet, a mozgást magát.
Hálás pillantást küldtem felé, miután magamhoz vettem a termoszt és ittam belőle néhány kortyot. Jól esett, mert a kezem például már kezdett egészen lehűlni azóta, hogy itt ücsörögtem. Pedig nem is telt még el annyira sok idő, és különben is a zsebembe rejtettem az ujjaimat. Mindenesetre jól jött most ez a forró ital, úgyhogy miután valamelyest felmelegített belülről is, visszacsavartam rá a tetejét, nehogy idő előtt langyossá váljon. Ryan még nem is ivott belőle, és szerintem nem csak nekem akart ezzel kedveskedni, hanem a saját adagját is beletöltötte. Ennyi kávét azért még én sem ittam meg egyedül… - Rendben! – bólintottam, miután belekezdett a tervei felvázolásába. A futással még nem volt annyira nagy gondom, azt néha megejtettem így is. Párszor elkísértem Darrenéket a reggeli kocogásokra, úgyhogy azt talán jobban fogom bírni, mint a többit. Tény, hogy nagyon elszoktam az efféle testmozgástól, és ez nagy baj volt. Túlzottan biztonságban éreztem itt magam, pedig nem kellett volna. Már akkor belefoghattam volna a formába lendítésbe, amikor a másik falka megjelent. Mostanra már sokkal magasabb szinten állnék, de nem baj. Szerencsére, ami késik, az nem feltétlenül múlik. Amint tudomásul vettem, hogy mit vár el tőlem, már nem fecséreltem az időt a beszédre, inkább bele akartam vágni most máris. Kicsit átmozgattam a vállaimat, a lábaimat nyújtottam valamennyire néhány előrehajlással és lábfelhúzással. Megmozgattam a bokáimat is, hogy rendesen működjenek, és úgy éreztem, hogy kezdetnek elég is lesz ennyi. Most nyilván nem fogok helyben futni, tekintve, hogy a következő feladatom szintén a futás lesz. Néhány mélyebb levegőt azért még vettem, aztán nekiiramodtam. Amennyire csak bírtam, olyan gyorsan szeltem át azt a kétszáz méteres távot. Nem volt olyan könnyű, mint amilyennek tűnt, de miközben visszafelé kocogtam, gondolatban vállon veregettem magam. Elsőre nem is olyan rossz, de mint mondtam, futni néha még szoktam. Inkább a közelharccal lesznek majd itt problémák, meg amúgy sem ártott kicsit növelni az állóképességemet. Miután visszaértem Ryan oldalába, újra felgyorsítottam, úgy futottam át. Most már kezdett kissé tiltakozóan sípolni a tüdőm, de hajtottam magam, és újra lefutottam a távot, visszafelé a kis kocogással. Nem tudtam, hogy hány kört várt el tőlem kezdésnek, de ha háromnál többet, akkor csalódást kellett okoznom, ugyanis ennél már kezdtem kimerülni. Visszafelé is épphogy lehetett kocogásnak és nem gyors sétának nevezni a mozdulataimat, de a lábam már kezdett égni a szokatlanul sok mozgástól, a tüdőmről már nem is beszélve. Inkább az utóbbival voltak gondjaim. - Na? – nyögtem ki alig hallhatóan, amikor visszavánszorogtam és előrehajolva megtámaszkodtam a két térdemen. Próbáltam újra egyenletessé tenni a légzésemet, mert annál hamarabb fogok magamhoz térni és használhatóvá válni. – Tudom, hogy van még hová fejlődni… - igen, ezzel tisztában voltam, de azért kíváncsi voltam rá, hogy kezdésnek ez milyen volt. Nem szabadott, hogy ennyi teljesen lemerítsen, úgyhogy míg vártam a válaszát, addig igyekeztem a lehető leghamarabb összeszedni magam.
Muszáj vagyok felmérni azt, hogy Jenny mit tud, vagy mit bír, mert ha most megölöm az első alkalommal, abból aztán senki nem profitál. Tudom, hogy ő nem Tark, na de nem árt, ha meg tud lépni akkor, amikor égetően szükséges. Hagyom, hogy felkészüljön, kávét igyon, bemelegítsen, aztán vázolom, mit is várok el tőle úgy indításul. A látottakból tudni fogom, milyen szinten van, és ahhoz tudom igazítani az edzését. Már az oda sprintnél is feltűnő, hogy kicsit berozsdásodott a mozgása, a másodiknál már gondok voltak, a harmadikat hagyjuk, az már minden volt, csak nem gyorsabb futás, de túlélte. Nagy szó. Amint visszaér, és éppen a levegőt keresi, körbemutatok, az van mindenfelé, de egy eltunyult tüdő, aminek kapacitása a nullával vetekszik, annak aztán bármekkora lehet, nem fogja megkapni. -Siralmas. Állóképesség nulla, edzettség nulla, szó szerint, na de hagyjuk, akkor innen indulunk. Fogadjunk, hogy eddig úgy kocorásztál, mint egy nyugdíjas öregasszony, mi? Ehh. Na szal... mivel te és az edzettség az két különböző fogalom, kezdjük el ott, hogy életedben először látsz edzéstervet. Nem, nem úgy fogunk futni majd, hogy füles be és tinglitangli, mert lószart nem ér, maximum a kedved megy el. 1 perc futás, 2 perc séta, aztán 1 perc futás, 2 perc séta, ezt így majd négyszer egymás után. Hidd el, nem olyan könnyű, mint amilyennek hangzik. Vigyorogva fejtem ki a véleményemet és vázolom az edzésterv elejét. Azt nem említem meg, hogy bizony farkasként is fogunk kergetőzni, mert az maradjon meglepetés, nagyon sokat segít, pláne, hogy a farkas élvezi a szabadságot, és játékosan jön bele az egészbe. Harcolni úgy, hogy nincs erő, felesleges, és nem azt várom tőle, hogy penge legyen, hiszen nem Tark, de azért valami kell ahhoz, hogy lehessen építeni. Anno megvolt minden, csak vissza kell hozni, és az azért sokkal könnyebb, mint egy teljesen nullkilométeres farkast formába lendíteni. -Napi kétszer fogunk edzeni Jenny. Az elején az állóképesség, a végén az erőnlét, a harcok. Tudom, hogy utálsz emiatt, de muszáj. Rövid az idő, és kell, hogy oda tudd tenni magad, amikor eljön az ideje. És akkor folytathatod némi fekvőtámasszal, legyen mondjuk 10 darab, utána pedig ott az ág, húzódzkodás, segítek benne, úgy 3 darab. Ezt felváltva, 4 sorozat. Ha nem megy, csak 2, akkor 2. Nincs gond. Ha ez megvan, akkor beállás, és az ütések gyakorlása, gondolkodással. Mivel nem vagy díjbirkózó, használd a gógyidat. Bármit bevethetsz majd, ami eszedbe jut. Így ennyi, nem viszem túlzásba, mert a végén a húgom belehal az egészbe, azt meg nem szeretném, de terhelnem kell, ha eredményt akar. Még csini kis étrendet is kap mellé, hogy haladjon, nincs pizza és ilyesmi, változtatunk azon is. Csinálom vele a gyakorlatot, a húzódzkodásnál segítem, hiszen a tévhitekkel ellentétben azt meg kell tanulni, nem úgy megy, hogy odamegyek és csinálom.
Kemény szavak voltak, de talán megérdemeltem őket. Valószínűleg. Tényleg elhanyagoltam a fizikai erőnlétem fenntartását, és helyette inkább csak a mentális képességeimet fejlesztettem. Azokkal a koromnak megfelelő szinten álltam, de a kondíciót sem ártott volna, ha erőltetem. Mindegy, tanultam belőle, és szerencsére még mindig nem volt késő ahhoz, hogy fejlesszem kicsit magamat ezen a téren is. Örültem is neki, hogy akadt hozzá segítségem. Tudtam, hogy Ryan komolyan fogja venni és akkor is elmondta volna ugyanezeket, ha nem kérdezek rá, hogy mi a véleménye. Azt hiszem, hogy ebben hasonlítottunk egymásra, hiába nincs közöttünk igazi vérségi kötelék. - Hát én nem így mondanám. Néha Darrennel futottam reggel… - vontam meg a vállaimat, de inkább nem akartam vitába szállni most, csak a lehető leghamarabb összeszedtem magam és arra koncentráltam, amit mondott. – Rendben – bólintottam, jelezve ezzel, hogy felfogtam. Igazából tényleg nem hangzott olyan vészesnek, de majd meglátjuk, hogy mennyire megy. Azt már most gyanítottam, hogy az egy perces futás az sprint lesz erőteljesen, nem csak egyszerű kocogás. Így lesz értelme, ez tény, én meg majd mindent megpróbálok megtenni azért, hogy jól menjen. Másképp nem haladhatunk előrébb egy kicsit sem. Először magamban kellett ezt letisztáznom, majd utána jöhet a többi, bár az elhatározás és az elszántság már a helyén volt, ez pedig szerintem egy egészen jó kezdet. - Oké, de akkor majd beszéljünk meg valami olyan fix időpontot, amikor mindig ráérsz és akkor én is úgy ütemezem a napom többi részét – nem akartam én telhetetlen lenni, de ez fontos volt ahhoz, hogy továbbra is tudjak dolgozni a megszokott kis rendemben. Attól még, hogy edzek egy kicsit, nem áll meg az életem többi része sem. – Az a baj, hogy ennyire megfeszítetten sosem edzettem. Senki nem koncentrált rá ennyire, hogy húzódzkodás meg effélék – nem kifogásnak szántam, csak azért mondtam el, hogy tisztában legyen vele. Azért fekvőtámaszt még csak tudok lenyomni tíz darabot, az annyira nem vészes. Ennyire azért nem voltam legyengülve, mint egy ember, aki soha nem csinált semmit. Ennyire nem süllyedhettem le, ebben biztos voltam. - Jól van, akkor vágjunk bele! – még volt erőm némi lelkesedésre bőven, úgyhogy szusszantam egy nagyot, aztán letérdeltem a földre és rátámaszkodtam a két tenyeremre. Szépen a megfelelő testhelyzetet felvettem, ahogyan az a nagy könyvben meg van írva, aztán elkezdtem az elsőt. Aztán a másodikat. Öt után egy pillanattal több szünetet tartottam, mint a többi között, de végül a hatodikat is lenyomtam és meg sem álltam a tízedikig. Igaz, hogy nem volt olyan sok, de ettől függetlenül mér éreztem, hogy a karomban kicsit égni kezdtek a rég nem használt izmok a munkától, de sebaj. Ki fogom bírni, meg fogom csinálni úgy, hogy még véletlenül se vallhassak kudarcot. Tényleg nem volt sok időnk és nekem készen kellett állnom arra, hogy koromnak megfelelően tudjak helytállni. – Most jön a húzódzkodás, ugye? – kérdeztem meg, miután hátraültem a sarkamra. Ugyan a szívem hevesebben dobogott az átlagosnál, de a légzésemre ügyeltem, hogy ne legyen túlzottan szapora. Közben odasétáltam az egyik fához, aminek az ága nem volt olyan magasan, hogy egy ugrással ne érhessem el, viszont annyira alacsonyan sem, hogy leérjen a lábam, ha lógok róla. Tudtam, hogy mit vár tőlem, de attól még néhány másodpercig néztem felfelé. - Hogy gondoltad a segítséget? – kérdeztem kíváncsian, mert nekem eszembe sem jutott, hogy ezt fel fogja ajánlani egy ilyen, talán alapnak nevezhető feladatnál. Ettől függetlenül még igényt tartottam rá, mert miért is ne? Lehet valami olyat tanulok, amit eddig nem is tudtam.
A húgom edzettségi állapota tényleg kriminális, ezért megvárom, hogy kipihegje magát, mert ha most fekvőtámasz címszó alatt összeomlik a földre, akkor még emelgethetem is, azt meg nem kéne. Nem fogalmaztam finoman, de Jenny ismer, tudja, ha valamit mondok, az nem véletlen, és ha eredményt akar, akkor bele kell húzni, és oda nem elég a napi egy edzés. -Nem vitatom, de a jelek arra utalnak, hogy maximálisan 600 métert sem bírsz ki normál tempóban, vagyis rágyúrunk. Bátyus formában van, azzal nincs gond, de a néha az édes kevés. Tudomásul veszem, míg hugicám ráveszi magát a folytatásra, ami nem lesz sétagalopp, sem könnyű, mert azt nem ígértem. Az a futási módszer, amit én hajtok, az ezerszer hatásosabb, nem csak gyorsabbá teszi, de lesz állóképessége is a végére, és lazán lefutja azokat majd, akik reggelente elrobognak laza kis 10 km-re. -Megoldjuk, én átrendezem a naptáramat, és le van a gond. Állandó időpontban edzünk, azzal meg ne foglalkozz, hogy milyen tempóban készültél eddig, ez változni fog. Vigyorogva pillantok le rá, ami nem nehéz, ha úgy 2 fejjel vagyok magasabb tőle, viszont ha vigyorgok, akkor az jót nem jelent. Nem, nem fogom kinyírni, sem túlhajtani, még cipelhetem vissza, holott van két pici lába. -Hajrá! Annyi könnyebbséget teszek, hogy csinálom vele, legyen valami motiváció is, nem vagyok görény, csak néha. Még jó, hogy nem 20-at mondtam, azt nem csinálta volna végig, és nem lett volna második sorozat, ez egészen biztos. Felugrok, indulás a fához, nem várok túl sokat, tudom, hogy segítenem kell neki, míg meg nem tanulja, és nem lesz elég ereje ahhoz, hogy lazán felrángassa magát. -Eddig jó. Egyszerűen. Hajlítsd be a lábad, és nincs belehajtás. Karból csak, akkor szabályos, és akkor hat. Ez az, amit sokan elfelejtenek, és ez az, amit meg kell tanulni. Ha kell, segítek, alulról tolom a lábad, de csak annyira, amennyire szükséges. Bólintok, a lógás tökéletes, mehet a többi is. Hiába alap, azért nem könnyű, ha valaki tényleg szabályosan csinálja, főleg, ha nincs is formában. Ahol kell, segítek, és ha megvan, máris mehet a következő kör.
- Oké! – egyeztem bele végül megadóan. Azért kértem meg, hogy készítsen fel, gyúrjunk rá, úgyhogy igazán nem húzogathattam a számat most. Az én érdekem volt, Ryan meg a saját szabadidejéből áldozott rám. Nyafogni ezért nem fogok, viszont amikor már egyedül leszek a lakásomban, akkor talán kicsit elhagyhatom majd magam és tehetek úgy, mint akinek ólomsúlyúvá változott minden egyes végtagja. Még most nem éreztem ilyen vészesnek a helyzetet, de el tudtam képzelni, hogy mennyire meg fog viselni ez a néhány kemény edzés, amíg újra összeszedem magam és elérem azt a szintet, ahol lennem kell mostanra. Nem lesz sétagalopp, erről nem is voltak hiú ábrándjaim, de nem erről szólt amúgy sem. Izomlázat talán még túlélek, csak ne legyek olyan, mint egy két lábon járó hulla. - Csinálom, ahogy mondod, csak legyen haszna! – szusszantam egyet még az előtt, hogy belekezdtem volna a fekvőtámaszokba. Azért a tíz nem volt olyan vészesen sok, hogy ne bírjam ki, egyszerűen csak szokatlannak mondanám. Annak meg örültem, hogy csinálta velem, mert tényleg egy kicsit segített leküzdeni magamban az érzést, hogy én ezt mennyire nem akarom. Kellett, muszáj volt, szükségem volt rá, a velem együtt mozgó ember látványa pedig ösztönzően hatott rám egy bizonyos fokig. Jó volt ez így nekem, én mondom! Miután mind a ketten megközelítettük a fát és én készen álltam arra, hogy felkapaszkodjak rá, meghallgattam a mondandóját. Szépen bólogattam, amikor felfogtam valamit, megjegyeztem mindent, aztán néhány másodperc után erőt vettem magamon és két másodperc múlva már lógtam is fentről lefelé. Ujjaimmal erősen kapaszkodtam meg a faágban, lábaimat úgy hajlítottam be, ahogyan azt Ryan mondta nekem az előbb. Ugyan égtek az izmok a karomban a mozgástól, ettől függetlenül mégis megerősítettem magam lélekben, és megpróbálkoztam az első felhúzással, ami így hirtelen próbálkozásra kudarcba is fulladt. Közben rájöttem, hogy változtatnom kellene a technikán, úgyhogy másodszor is megpróbáltam, és akkor már ment. Igaz, hogy sok erő kellett hozzá, de senki sem mondta, hogy ez a világ legkönnyebb dolga. Nagy nehezen felhúztam magam még kétszer, aztán elengedtem az ágat és a lábaim hamarosan újra földet értek. - Most megint fekvőtámasz, ugye? – már előre tartottam attól, hogy újra le kell terhelni a karomat, de másképp nem fogom tudni eléggé megerősíteni az izmaimat. Úgy sejtettem, hogy remegni fognak egy kicsit a megterheléstől, de ki fogom bírni. Muszáj kibírni! Úgyhogy kicsit megráztam őket lelazítás gyanánt, aztán leguggoltam, majd újra felvettem a megfelelő testhelyzetet, hogy aztán ismét végigcsináljam a tízet. Most már nem ment olyan könnyedén, mint az előbb, de megküzdöttem vele. Csak azért sem akartam hagyni, hogy a kimerültség győzzön, hiszen arrébb volt az edzés vége. Ha most feladom, többet nem akarom majd csinálni, pedig elég erős volt az elhatározásom, amikor megkértem a bátyámat, hogy segítsen nekem. Éppen ezért, amikor készen voltam mind a tízzel, megint a fához mentem, ám ezúttal a húzódzkodással már rászorultam némi segítségre a harmadik táján.
Nézem, ahogy csinálja a gyakorlatokat, és tudom, nem túl lelkes attól, hogy feszített tempót kap, de rábólint, ahogyan én is. Eredményt akar, és viszonylag rövid idő alatt, akkor nincs mese, csinálni kell. Az alapja megvan, azzal nincsen gond, de az erőnléte és az állóképessége tragikus, jól mutatja azt, hogy mennyire nem foglalkozott az edzésekkel, akármilyen okból kifolyólag. Megígértem neki, hogy formába hozom, és meg is teszem, minden edzést végigtolok vele, és nem azért, mert nem bíznék meg benne, és azt hiszem, ellógja, hanem azért, hogy legyen motivációja. -Az lesz, ha komolyan csinálod, akarod, és mindent megteszel érte. Ha nem, akkor értelme sincs az egésznek. Előbb szólsz, több időnk van rá, de most hajtani kell. Figyelem, ahoyg tolja a fekvőtámaszt, aztán a fához kísérem, de eleinte nem segítek neki. Valóban kijön az első próbálkozás után, hogy mennyire legyengült magához képest, de semmi baj, lesz ez még jobb is. Azt is értékelem, hogy nem száll le rögtön és kezd el vinnyogni, hogy ez nem megy, és lehet, nem csinált 10-et, de azzal magam is tisztában voltam, hogy ebből nem lesz annyi, főleg, hogy megtartottam a testét, hogy ne lendületből tegye. Bólintok, jöhet az újabb sorozat, és nem is kell visszamenni, lehet itt is. Csinálom vele együtt ismét, és még a maradék két sorozatban is, aztán hagyom, hogy kifújja magát. Mire a végére érünk majd a folyamatnak, ezt meg sem fogja érezni, és nem lesz más, mint laza bemelegítés. -Szuper, nem mondom, hogy jó, mert szar, de értékelendő, hogy nem adod fel, így tovább. Nos, elméletileg azt kéne mondanom, hogy vége, de csak holnaptól szedem ketté az egészet. Most egy pici küzdelem, olyan formában teszed, ahogyan neked kényelmes. Válthatsz is. Amit próbálj meg, az az, hogy leköveted a mozdulatomat, és véded a támadásomat. Nem megyek neked mint az állat, ne aggódj. Egyelőre nem is váltok, emberi alakban viszonylag visszafogottan támadok, próbálom hol megütni, hol rúgni, éppen ami jön, vagy csak éppen fellökni. A reflexeit akarom kicsit megdolgoztatni, másra még nincs szükség, az majd később kell, de szokja a gyűrődést, szokja, hogy reagálni kell megint. Ha bármennyire is vált, én is megteszem, de továbbra sem durvulok be, nem az a lényeg.
Némán vettem tudomásul a szavait, aztán ugyanígy végeztem el a feladatokat is. Azért örültem neki, hogy csinálta velem, mert így kicsit könnyebb volt, hogy nem éreztem úgy, hogy ő csak hajt, és jól szórakozik rajtam, ahogyan szenvedek meg fáradok. A második sorozatot is letudtuk együtt, aztán a még maradék kettőt ugyanúgy. Hol jobban ment a teljesítés, hol rosszabbul. Éppen attól függött, hogy az adott pillanatban mennyire éreztem magam tropának. Előfordult, hogy nem ment annyira nagyon könnyen, de szerintem ez mindenkivel előfordult, ha sokáig nem tartotta magát kondiban. Én a magam részéről nem adtam fel és reméltem, hogy ezzel majd elnyerem a méltó jutalmamat, vagyis azt, hogy teljesen felkészült leszek bármire, a koromnak megfelelően természetesen. - Azt megköszönöm! – mosolyodtam el haloványan, amikor már befejeztük az erősítést és áttértünk a gyakorlásra. Nem nagyon értékeltem volna, ha teljes erejéből nekem jön, mert akkor biztos, hogy nem múlnának el a sérüléseim túlzottan hamar, dolgoznom pedig muszáj volt holnap. Már eleve az is vicces lesz, hogy az izomláztól valószínűleg úgy fogok menni, mint aki éppen maga alá csinált. Még jó, hogy a foglalkozások alatt nem szoktam mászkálni, csak ülni a kényelmes karosszékemben. Így nem lesz olyan vészes remélhetőleg a dolog. Igazából a harc terén már jóval több felkészültségem volt, mint magából az állóképességből és az erőnlétből. Időnként voltak rosszabb helyzetek az életemben, szóval némi agresszivitás azért szorult belém, még ha minimálisan is. Simán eltörtem bárki orrát, vagy ha bunyó volt, hát engem sem kellett félteni egy-egy kocsmában. Nyilván nem voltam egy amazon vagy valami profin képzett harcos, de meg tudtam védeni magamat, ha kellett. Nos, most fog majd eljönni annak az ideje, hogy ezt felfejlesszem a képzett harcosok szintjére, legalábbis jobbik esetben majd oda fogok eljutni, ha minden jól megy. Amikor megpróbált megütni, automatikusan hajoltam el előle, ám a rúgás már betalált. Egy pillanatig el is tartott, mire összeszedtem magam, de csak addig. Tudtam, hogy más nem kímélne hasonló helyzetben, úgyhogy élesben nem lenen esélyem arra, hogy összeszedjem magam a pillanatnyi döbbenetből. Ha ellökött, hát felálltam. Ha ütött, azzal sem tántoríthatott el, próbáltam én is közel kerülni hozzá és bevinni néhány ütést, hátha sikerül. Nem élesben, nem olyan erősen, mint egy ellenféllel csináltam volna, de ő is visszafogta magát, úgyhogy nem akartam úgy távozni innen, hogy mind a kettőnknek monokli virít az arcán. A találatok így is sejthetőek voltak, attól függetlenül, hogy mekkora erő volt a mozdulataimban éppen. Egyébként a többi rúgásnál már volt, amit ki tudtam védeni vagy a kezemmel, vagy úgy, hogy a lábammal másképp mozdultam, ha éppen arra célzott, hogy kirúgja őket alólam. Azért így is jócskán kaptam ütéseket, de egyelőre még nem váltottam, pedig a farkasom általában jóval agresszívabban lépett fel, mint én magam. Igaz, hogy olyankor is gondolkoztam, de valahogy akkor is másabb volt. Először azt szerettem volna, hogy emberi formámban legyek képes megvédeni magamat, mondjuk egy őrzővel szemben, ha arra kerülne sor, aztán majd jöhet az is, hogy a bestiám agresszióját összehangoljam a logikus gondolkodásommal a harc során, hogy győztesen jöjjek ki belőle.
Hősies küzdés, ami Jennyt jellemzi, mert egy nyikkanás nélkül végigcsinálja a feladatokat, pedig nem lehet azt állítani, hogy hú de szuper, sőt. Oké, minden kezdet nehéz, és ha eddig nem volt kondiban, az vissza is üt, gyönyörűen kijön, mik a hiányosságai, és mennyire. Ebből pedig nyilvánvaló, hogy a kis harc közben sem fogok agyonverni, mert annak aztán semmi értelme nincs. Előbb érezzen rá az ízére ismét, majd utána lehet keményíteni, de addig nem. Kell az alap. -Akkor hajrá! Visszafogom az erőmet, kicsiket ütök és rúgok, így is betalálok párszor, éppen elégszer, és nem változtatok az addigi "stratégián". Amikor már ki-kitér, illetve véd, elégedetten bólintok, az lesz az, csak ne hagyja abba. Amint belejön, egy picit variálok, mindig éppen csak, hogy ne váljon unalmassá az egész harcosdi, és figyelni is kelljen hozzá. Az időt nem nézem, az nem is fontos, addig folytatjuk a kis játékot, amikor érzem, hogy elég lesz, ha nem akarom, hogy Jenny holnap lábra se álljon. Izomláza lesz, törvényszerű, de nem nyírtam ki, ezért már nekem is jár egy nagy piros pont. -Na, mára ennyi lettem volna drága húgom, holnap szidni fogsz, mindened fájni fog, főleg, hogy kocogva megyünk visszafelé. Azaz kocogunk egy kicsit, aztán sétálunk, aztán megint kocogunk, és megint sétálunk. Reggel 7-kor ott vagyok érted, állítsd be az ébresztődet. Vigyorogva ölelem meg Jennyt, ha kölyök lenne, akkor azt mondanám, ügyes volt, de nem az. Na jó, így is az volt, kitartott, megcsinálta, nem hisztizett, és ha így folytatja, akkor formába fogom hozni, mire kell. Sőt, tuti. Felkapom a termoszt, és hozzá igazodva kezdek el futni, amint elfárad, máris lassú tempóra, azaz sétára váltok, és így tovább. A legnagyobb baj, hogy az ilyen marha nagy elhatározásoknál az emberek többsége két alkalom után rühelli a futást. Nem csoda, én is rühellném, ha mindig az lebegne előttem, hogy juj, ma 10km-t kell rohannom... semmi értelme. A lakba érve meghívom a húgomat egy kiadós vacsorára, ami nálam sima mezei szendvicsből áll, nem másból. Azt is csak azért tudom elkészíteni, mert Payne számon tartja, mi van a hűtőben... már nem csak lekvár.
Nem adtam fel egykönnyen, amiért egészen büszke voltam magamra. Kitartottam mind az erősítések közepette, mind a harcunk során. Tudom, hogy köze sem volt ahhoz, ami lehetett volna éles helyzetben, de egyelőre nekem most ennyi kihagyás után ez is bőven elégnek bizonyult. Abbahagyni azonban eszem ágában sem volt, mert úgy voltam vele, hogy muszáj ezt megtennem magamért és a saját testi épségemért. Nem tudhattam ugyanis, hogy az új falkában miféle szabályok lesznek érvényesek és mit fognak elvárni tőlem. Nem akartam, hogy bárki is fogást találjon rajtam ebben a tekintetben. Fájtak ugyan a bevitt találatok, de kellőképpen sikerült koncentrálnom és odafigyelnem ahhoz, hogy szépen lassan belerázódjak. Még a közelében sem voltam annak, ami elvárható volt tőlem, vagy ahová szerettem volna eljutni, de én tényleg nagyon igyekeztem. Már most tudtam, hogy ezt meg fogom érezni holnap a testemben is, minden egyes porcikámban. Lehet, hogy az lenne a legokosabb, ha a holnapi pácienseimet lemondanám ezek után, mert elég ijesztő látvány lehet majd, hogy nem nagyon bírok menni a szokásos könnyedségemmel. Miután befejeztük, próbáltam valamelyest összeszedni magam, hogy ne érezzem úgy, hogy egy rakás szerencsétlenség vagyok. Mondjuk most még nem is lehetett azt mondani, de a holnapi állapottól már előre féltem, azt hiszem! Nem szoktam nyavalyogni általában, de lehet, hogy nem nagyon fog megjönni a kedvem ahhoz, hogy kikeljek az ágyamból, márpedig muszáj lesz! - Te jó ég… - dünnyögtem magam elé a reggeli időpont hallatán. Oké, tudom, hogy ez az én érdekeimet szolgálja, de azért egy kicsit belerogytam Ryan ölelésébe és csupán fojtott hangon mondtam tovább a magamét. – Szerintem is szidni foglak, de most még azért megköszönöm a biztonság kedvéért! – még egy halvány mosoly is megjelent az ajkaimon, mielőtt kibontakoztam volna az ölelő karok közül, hogy rávegyem magam a visszafelé kocogásra. Kicsit nehézkesen indult, fáradt voltam és égett minden izmom, de amikor már csak épphogy poroszkáltam, akkor sétáltunk. Amint kicsit összeszedtem magam, folytattuk az utat. Nekem jó is volt most ez a kis levezetés, talán a testemnek is kellett. Amint visszaértünk és került elém valami ehető, hálásan pislogtam a bátyám felé és még az sem érdekelt, hogy valami főtt kajára vágytam. Most egészen biztos volt, hogy én magam nem fogok nekiállni akkor sem, ha visszamegyek a saját lakásomba. Nem, ez most nagyon nem fog megtörténni, ugyanis reményeim szerint le fogok rogyni az első sík felületre és fel sem kelek, amíg nem muszáj. Túlságosan elfáradtam, most éreztem csak meg, hogy már nem voltak dolgoztatva a tagjaim. Ennek ellenére azonban tényleg hálás voltam azért, hogy szánt rám némi időt.
A Vörös Holdnak köszönhetően nemcsak hogy én elveszítettem a látásomat, de még Odetteet is keményen megtépték. Azóta mondhatni egyikünk sincs a toppon, bár én ennek ellenére próbálom a dolgok jó oldalát nézni és kihasználni az időt további gyakorlásra, edzésre, hogy még így is fejlesszem magam, de be kell vallani, hogy bármennyi idő is telik el nem lehet megszokni ezt a vakságot. Sőt a helyett, hogy egyre könnyebb lenne inkább egyre nehezebb, de erről senkinek nem szólok egy büdös szót sem. Főleg nem Odettenek, mert jelenleg neki is megvannak a saját gondjai. Ezért is szoktam inkább hagyni őt pihenni és átmenni a farkaslakba. Természetesen szigorúan csak az erdőn keresztül haladok napközben. Bár nem látok semmit és számomra egész nap koromsötét van, de mégsem merek kilépni ilyen állapotban este. Nem mintha napközben nem tudnának megtámadni, de mégis valamiért nagyobb biztonságban érzem magam. Egyik nap még a tőrökkel is leálltam gyakorolni. Próbáltam valami olyan célpontot keresni, amit könnyen (leginkább szag alapján) be tudok azonosítani, célba tudok venni. Nos elég szánalmas próbálkozások voltak. Talán a huszadik dobása után sikerült is eltalálnom a célpontot. Odie nem is lenne rám büszke az eredményeket látva, de azért is gyakorolok mindennap, hogy mire mind a ketten felépülünk jól menjen. Ma is úgy gondoltam, hogy átsétálok a lakba, barátkozni egy kicsit, majd kivonulok az erdőbe és talán megint dobálgatok a tőrökkel, de ez a terv még bárhogy alakulhat. Meglehet az is, hogy a házban senkit sem találok, aki éppen ráérne bájologni velem, de egy próbát megér. A szagok alapján körülbelül be tudom lőni, hogy merre is tartok, de pontosan így sem tudnám behatárolni magam. Annyi biztos, hogy közel vagyok már. A füleimmel minden neszre odafigyelek és próbálok elmerülni a madarak csicsergésébe. Ahogy őket hallgatom mindig valahogy kivirul az én szívem is. Mindig olyan vidáman énekelgetnek, hogy mellettük az embernek nincs is kedve szomorkodni. Persze jobb lenne, ha láthatnám is őket, a fákat, a kék eget, de erről még le kell mondanom. Talán ennek a kis figyelmetlenségnek is köszönhető, hogy nem veszem időben észre az elém kerülő, már már kis túlzással kis sziklának nevezhető, nagyobb követ, amiben sikerül is megbotlanom, és végül egy halkabb sikoly kíséretében zuhanok a földre. A bokámnak nem tett túl sok jót ez a találkozás a kemény kővel, de már teljesen megszoktam az ehhez hasonló eséseket. Az első napokban szinte mindennek neki mentem, aminek nem volt különösebb illata. Ma már azért örülök, ha túlélem a napot esés nélkül.
Újabban ismét rendszeressé váltak az erdőbéli futások nálam, ám mivel Ash már nem tartott velem, így visszaszoktam a zenével való rohangáláshoz. Most épp A Little Party Never Kill Nobody szólt a fülemben, igazából nem hiszem, hogy edzéshez találták ki, de momentán nem izgatott, szerettem, szóval ezt hallgattam. A szövege felidézte bennem, hogy milyen régen voltam szórakozni. Úgy szórakozni, hogy az tényleg kikapcsolt, felhőtlen volt, kiélhettem magam, ittam, de annyira nem vesztettem el a fejem, hogy másnapos legyek. Kulturált ereszd el a hajam. Lehet, hogy most, hogy megint járhattunk nyugodt szívvel az Upperbe, egy este tiszteletemet teszem ott. Már vagy fél órája futottam, amikor ismerős szagot hordott felém a lomha szél, mire önkéntelenül is elvigyorodtam. Nem feltétlen azért, mert Masakóhoz lesz pillanatok belül szerencsém, hanem azért, mert kölyök tévedt az utamba! Egyedül a lejátszóm akadályozott meg abban, hogy alakot váltsak és farkasként ügetve, majd ráugorva és pár métert gurulva köszöntsem a kis nőstényt. Később is akarok én még zenét hallgatni - pontosabban miután elválnak útjaink a kölyökkel. Tudom, hogy nem lát, mert a kölyökviadalon szépen megjárta - hála Payne-nek, amire azért büszke voltam, mert mégiscsak családtag és én engedtem, hogy maradjon -, és a Vörös Holddal se volt szerencséje. - Hali, aprólék! - köszöntem kedélyesen, amikor elé értem, majd megálltam és a zenét leállítva kivettem a fülesem. - Kíváncsi vagyok, lesz-e olyan, hogy nem épp elesel, amikor összefutunk - mondtam vigyorogva, s hiába nem láthatta az arcom, a hangom mindent elárult. - Igazán meghat, hogy eldobod magad tőlem, de már foglalt vagyok, sajnálom - tettem hozzá a kuncogás határán, azt azonban nem fűztem hozzá, hogy kölykökkel amúgy se kezdek, legyenek akármilyen idősek emberi léptékkel. - Na, gyere! - léptem közvetlenül mellé, és felsegítettem. - A következő születésnapodra nem csokiruhát, hanem testre csatolható légzsákokat kapsz.
Nem hittem volna, hogy a mai alkalommal is összefutok egy ismerőssel ebben a hatalmas erdőben, de farkas orrunknak köszönhetően még egy ilyen fa rengetegben is könnyen megtaláljuk egymást. Reménykedtem abban, hogy a következő találkozásom Darrennel nem azzal indul, hogy én a földön heverek a bénaságom miatt és megint kiröhög engem. Már eleget bénáztam, ideje lenne azt is megmutatni neki, hogy milyen ügyes is tudok lenni, mert a végén a múltkori sikeres vadászatomat betudja majd szerencsének. Az én arcomra is kiül a mosoly, mikor már a hangját is meghallom. A körülmények ellenére is örülök a találkozásnak. A múltkori is igen jól sikerült és pár vidám napot szerzett is nekem vele, ami őszintén szólva most is rám férne. -Szia Darren! Örülök, hogy ilyen jól szórakozol rajtam. Kár, hogy nincs olyan rang, hogy a falka bolondja, mert akkor biztosan én kapnám meg!-Természetesen csöppet sem sértődtem meg rajta, amit nem csak a mosolyom, de a vidám hangom is elárulhat neki. -Oooh ne légy ilyen nagyképű! Hogy pont te kellenél ennyi jó pasi közül? Ne vicceljél már! Ha nem látnád tolonganak értem a férfiak. Alig bírom őket leállítani.-Mutatok körbe a kezeimmel, mintha tényleg ott lenne megannyi férfi, akik csak azt lesik, hogy mit tehetnek értem. A segítséget elfogadom, így miután megragadja a kezem szépen fel is állok, és bár nem látom magam, de azért leporolom a fenekemről az esetleges koszt. -Köszi, de nem szeretnék szilikon melleket! Bár akkor biztos vagyok benne, hogy valóban tolonganának értem a férfiak, de én így érzem jól magam, még egyedül is.-Na jó egy kicsit füllentettem, de erről neki nem kell tudnia.
A köszönésén és a megjegyzésén is a fejemet ingatva mosolyogtam. Reménytelen? Nem, csak kicsit suta, és ezt kölyökként egész nyugodtan megengedheti magának. Még mindig amondó vagyok, hogy egy fiatal kis farkas maradjon egész nyugodtan kölyök, amíg megteheti. Utána már úgyis csak rosszabb, nehezebb lesz, az elvárások is megszaporodnak. Most minden csetlés-botlás belefér. Annak kifejezetten örültem egyébként, hogy mosolyogva és könnyedén visszaszólt, nem pedig mentegetőzött, vagy magába zuhant, amiért ismét ügyetlenségen kaptam. - Oh, ezer bocsánat! - hőköltem vissza megjátszottan. - Hogy is gondolhattam ilyesmit? - szipogtam, mint akinél tényleg eltörött a mécses, aztán nevetve talpra segítettem. - Masa, ne hazudj, háromszáz éves vagyok, megérzem - mondtam minden megrovó él nélkül, azt viszont kiérezhette a hangomból, hogy tényleg nem szeretem, ha hazudnak nekem. Emellett tényleg nem árt, ha azzal is számol, hogy egy idősebbnek jobb, ha nem próbálja ferdíteni a valóságot. Kis léptékben, kis dolgokkal érdemes tanulni. - Mennyit nyargaltál mér vakon? - kérdeztem kíváncsian, bár a nagy mellekről először inkább más jutott eszembe, de azt megtartottam magamnak.
-Csak azt ne mond, hogy most e miatt fogsz szomorkodni! Amúgy is, biztosan van már kiválasztottad.-Rántom meg a vállam. Persze nagyon is leesett, hogy csak szórakozik, ahogyan én is, de na azért valljuk be őszintén Darren valóban egy jó pasi. Mégis ki hinné el, hogy nem foglalt? Na ugye! A szavaimra meg nem mondanám azt, hogy hazugság lenne. Ennél vannak nagyobb hazugságok is. Ez inkább kis füllentés, hogy ne rontsam el ezt a kellemes hangulatot, hogy ne kelljen az érzéseimről beszélni. Könnyebb azt mondani, hogy jól vagyok és mosolyogni, mint bevallani az őszintét, sajnos a farkasok között a legtöbb érzésünket nem lehet eltitkolni, főleg nem ilyen fiatalon. -Ne haragudj rám Darren. Nem akarok neked hazudni, de mégis mit vársz el tőlem?-Teszem fel az inkább költői kérdést, miközben próbálok ő rá pillantani, még ha nem is látom. -Öntsem ki neked a lelkem, mondjam el a fájdalmaim?...Szerintem ezt te sem akarod, ahogy én sem. Tudod már belefáradtam. Eddig bárkinek is megnyíltam faképnél hagyott engem. Gondolom velem van a gond, nah meg meguntam már azt a depressziós lányt, aki voltam és szeretnék megint olyan vidám lenni, mint az előtt. Ahhoz meg az kell, hogy ne foglalkozzak a múlttal nem igaz? Bár fogalmam sincs, hogy mit kezdjek egy házzal, ahová még évekig be se költözhetek és jelen állapotomban még a közelébe se akarok menni. Esetleg neked nem kell? Te úgy is közelebb álltál hozzá, mint én.-Biztos vagyok benne, hogy tudni fogja kiről is beszélek. Nem is értem, hogy miért pont engem választott ki, mint új tulajdonost. Az utolsó találkozónk alkalmával nem nagyon éreztem volna azt, hogy örül a jelenlétemnek a házban. Már nem éreztem az otthonomnak. Mégis mint gondolt az az önző dög? Legszívesebben felpofoznám őt, de még ezt a lehetőséget is elvette tőlem. -Amúgy mindennap kijövök sétálni. Éppen a farkaslakba tartottam. Szerintem már vagy egy órája sétálok. Hoztam a tőröket is gyakorolni, de lehet, hogy ma kivételesen kihagyom.-Azért mégis csak illik válaszolni a feltett kérdésre és persze próbálok továbbra is teljesen vidám lenni.
Kezdőlap
