Hazatértem másnapján az utam egyenesen a boltba vezetett, hogy beszerezzek mindent a nagy lakomához, amit Jennytől rendeltem meg, és akkor már a hónom alá csaptam Payne-t is. Mióta Ryan elutazott és se híre se hamva, tulajdonképpen árnyéka önmagának, és amíg én is le nem léptem pár hétre, addig igyekeztem vele foglalkozni, de hát... Én nem Ryan vagyok, szóval legfeljebb sovány vigasz lehettem. Nekem is hiányzott az öcskös, mégsem volt értelemszerűen ugyanaz, mint neki, még csak ahhoz se tudtam hasonlítani, hogy én meg Yetta nélkül tengődtem, mert oké, a szerelmi aspektust faszán átérzem, de köztünk nincs Teremtő-Kölyke kapocs, ami még rádob egy lapáttal a ragaszkodásra. Az emberi és a farkas oldala is szét volt cincálva ebben az elhagyatottságban, ahogy néztem, ezért is vittem ki vadászni. Pontosabban a vadászat volt a terv, ennek ellenére csak kóvályogtam a tisztáson, mint aki nem találja a helyét és olykor-olykor Payne felé pillantottam. A dzsekimet már levettem és mi tagadás, így már én is fáztam. - Éhes vagy egyébként? - kérdeztem, mert az egy dolog, hogy kihoztam, de a kutya nem kérdezte, hogy akarja-e, valahogy magától értetődőnek vettem, hogy akar majd vadászni, ha kint leszünk. Persze ezzel a kérdéssel lehet csak egy "éhes vagy?" "nem" "de enned kell" "nem akarok"... kört indítottam el. Nem baj, amíg mások problémáira figyelek és nem a saját nyűgömre, addig minden szép és jó, legalábbis a normális formámat tudom nyújtani, ami szerintem királyság! Mászkáltam fel és alá, a helyzet úgy tűnt, nem javult a távollétem alatt és ez azért már komolyan kezdett aggasztani. - Mit szeretnél csinálni? Általában ha kijövök egy kölyökkel, konkrét elképzeléseim vannak, hogy éppen mit tanulunk meg, milyen formában, milyen éles helyzetben, vagy épp mennyire játékosan. Ezúttal viszont semmi sem volt. Csak az öcsém kölyök-szerelme és én. Megálltam, egyenesen rá néztem és vártam. Volt már dolgom kölyökkel, akit elhagyott a Teremtője, de azok közt nem volt ilyen erős kapocs, ráadásul ezúttal a szóban forgó Teremtőhöz nekem is sok közöm volt, ezt pedig nem tudtam csak úgy, minden gond nélkül figyelmen kívül hagyni. Mi legyen veled, Payne?
Mondanom sem kell, hogy minden ellenkezés nélkül tartottam Darren-nel, egy szót sem szóltam, hiába nem volt semmi kedvem sem a bevásárláshoz, sem a vadászathoz. Mondjuk mostanság mihez van kedvem? Az egyedülléthez és a sarokban kuporgáshoz. Több hónapja megy ez már így és nem is látok belőle kiutat. Ryan hiánya felemészt, engem is és a farkasomat is. Elvesztettem a páromat és a Teremtőmet, átverve érzem magam, amiért itt hagyott és nem vitt magával. Egyfolytában azon kattog az agyam, hogy vajon igaz volt ez az egész az ő részéről? Valóban szeretett? Miért nem jön akkor haza? És egyáltalán miért nem vitt magával? Minden egyes nap, minden egyes órában ezek a kérdések zakatolnak a fejemben, csupán akkor sikerül elterelnem kissé a gondolataimat, amikor kapok valami feladatot, vagy éppen Darren szán rám pár órácskát, hogy akkor most igenis edzünk és tanulunk. Hálás vagyok neki ezért, mert teljes mértékben tisztában vagyok azzal, hogy pocsék társaság vagyok. Nem lehet velem semmiről sem beszélni, ha netalán kérdez, akkor is igyekszem úgy kihozni a dolgot, hogy minél gyorsabban letudjam a válaszolást. Sokszor fakadtam ki neki az elején, de egy idő után ezek is abbamaradtak. Megfogadtam, hogy nem fogok siránkozni és panaszkodni, meghagyom magamnak a nyomorom ezen részét, épp eleget hallgatta már a félresikerült szerelmi sztorimat. Árnyéka vagyok egykori önmagamnak. Ritka az őszinte mosoly ajkaimon, nem tudom, mikor nevettem utoljára egy igazán jót. Nem fecsegek, nem trécselek, nem viccelődöm. Ez persze csak az egyik része, mert külsőleg is változtam. Azt azért nem mondom, hogy nem figyelek a külsőmre, de nem olyan fontos szempont. Enni is eszek, de közel sem annyit, mint régen, minden falat kínszenvedés, az amúgy sem igazán termetes méretem még soványabbra zsugorodott. Amint megérkezünk a tisztásra, megállok, legalábbis gondolom, hogy ez lesz a végcél, pláne, amikor Darren levette a dzsekijét. Követem a tekintetemmel, keresztbe fonom karjaimat a mellkasom előtt, várok bármiféle utasítást, szót, akármit a hogyan továbbot illetően. - Nem igazán - felelek őszintén. Persze mondhatnám, hogy ja, éhes vagyok, de úgyis kiszagolná az ellenkezőjét, másrészről meg lehet egyszerűbb, ha nem is megyünk vadászni, mert lehet csak nyögvenyelősre sikeredne. A kajálás nehezen megy, nem csak nekem, a farkasomnak sem igazán. Ryan távolléte eszméletlenül megvisel. Örülök Darren-nek, mert érdekli, hogy mi van velem, de a távollétében csak még inkább romlottak a dolgok. Természetesen sokat paráztam amiatt is, hogy ő sem fog visszajönne és akkor végkép nem tudom, mihez kezdtem volna, de itt van, ez legalább egy leheletnyit javít a hangulatomon, ami így sem lesz túl fényes. - Nem tudom - vonom meg a vállam - Mindegy. Bármit. - Úgy megy, mint ahogyan eddig. Amit mond, én megcsinálom, mindenféle ellenkezés és hiszti nélkül. Mint egy járkáló, beszélő hústömeg, ami minden parancsodat teljesíti. Ez lettem én.
Megvakartam a tarkóm és nagyjából ez minden, amit tenni tudtam már hónapok óta, vele kapcsolatban. Az a legnagyobb baj, hogy nem kommunikált, illetve, amit kimutatott az is a végeláthatatlan fájdalom, elkeseredettség volt, amin akárhogy dolgoztunk, nem lehetett eltüntetni. Próbáltam doppingolni, felpörgetni... az egyetlen viszont, amit sikerült elérnem, az a keserédes hála volt, ezzel pedig egyikünk se jutott előrébb, pláne nem ő. Ami a legszebb, hogy alakot váltani csak ritkán mertem úgymond előtte. Mivel az egész családunk hófehér bundával és borostyánsárga szemmel lett megáldva - kivéve pár nem kívánatosa elem -, így szinte szakasztott másai voltunk egymásnak, alig-alig különböztünk. Ringathattam volna abban a mesében, hogy farkasként olyan vagyok, mint Ryan, de az energiáink, a farkasunk természete máris különbözött, Payne nősténye pedig nem ostoba. "Nem igazán. Nem tudom. Mindegy. Bármit." Ez az a teljes érdektelenség és közöny, amivel nem lehet mit kezdeni. Ezért akkora dög a farkasom is, ha meg érdekli valami, arra hajlamos agresszívvé válni. Sunyi. Most mit mondjak? Hogy nem adhatja fel? De, feladhatja, megteheti, mert ebben senki és semmi nem akadályozhatja meg, ha így dönt. Az más kérdés, hogy mennyire szeretném, ha nem így lenne. Pár másodpercig némán meredtem rá, majd levetkőztem és alakot váltottam, de őt nem szólítottam fel erre. Megráztam magam, nagyot nyújtóztam négylábúságom örömére, aztán lassan odasétáltam a lány elé. ~ Mi lesz veled, ha nem jön vissza soha többé? ~ kérdeztem felnézve a szemébe. Hangom üres, részvétlen, farkasszemem tekintete hűvös, érzelemmentes. ~ Ha nem tud visszajönni? Az öcsém volt, még szép, hogy én is aggódtam érte, nem hallottam felőle, így eltűnni pedig nem szokott, és hajlamos vagyok a legrosszabbra gondolni. Nem véletlenül provokáltam ezzel. ~ Mi lesz veled, Payne, hm? ~ kérdeztem ismét. Nekem volt egy elképzelésem, esélylatolgatás, ha úgy tetszik, minden esetre nem akartam csak úgy feladni és hagyni elkallódni őt, ha már szívrohamot kaptam szinte csak attól, hogy Ryan beharapta. Ne szórakozzanak már velem!
- Darren, kérlek.. - rázom a fejem, egyre inkább kétségbeesve - Ne mondj ilyet.. - Még hátrébb is lépek egyet, mintha csak a negatív gondolatoktól akarnék távolabb kerülni. Nagyon is jól tudom, hogy túl sok ideje van távol.. Nem egyszer megfordult az én fejemben is, hogy mi lesz akkor, ha nem jön vissza, ha soha több nem látom. Mindig gyorsan hessegettem el a gondolatot, mert még csak feltételezni sem szerettem volna ilyesmit, holott tisztában vagyok vele, hogy ideje lassan ezt a lehetőséget is számba venni. Lehajtom a fejemet, nem bírok ránézni. Nem bírok belenézni azokba a borostyánokba, nem bírok ránézni a hófehér bundára. Túl sok a hasonlóság, túl sok a felvillanó emlék. Félek, rettentően félek, de sokkal inkább vagyok kétségbeesett. - Nem tudom.. - suttogom az újbóli kérdésre, ám ezúttal érződik a hangomban, hogy annyira én sem élvezem ezt a mostani állapotot. Ha olyan könnyű lenne túllépni, már régen megtettem volna. Én próbálkoztam, de nem megy. Képtelen vagyok rá. Túlságosan gyenge vagyok. - Feladom, Darren.. Egész egyszerűen nem megy - hangom ezúttal sem több suttogásnál, felpillantok, tekintetemben ugyanaz a fájdalom és kétségbeesés tükröződik, mint az elmúlt időben is. Legszívesebben leroskadnék a földre, térdem átölelve és várnék. Hogy mire, arról fogalmam sincsen. Ahogyan arról sem, hogy Darren mire készül, miért váltott alakot, ha engem meg nem szólított fel ilyesmire. Ritkán volt olyan dolog, sőt, soha, amibe beletört volna a bicskám és azt mondtam volna, hogy kész, vége, feladom. Most azonban úgy tűnik, túlságosan nagy fába vágtam a fejszémet..
Bízom az öcsémben, ismerem harminc éves korom óta. Van esze, tudom jól, s amíg a saját szememmel nem látom holtan, úgyse hinném el, hogy ilyesmi tényleg előfordulhat, ami valahol hiba. Payne viszont még csak számolni sem akar a lehetőséggel. Érzem a félelmét, kétségbeesését, úgy lengik körbe, mint egy maró savval átitatott mentális pajzs, gyermeki energiáit mérgezi, azokat az energiákat, amiket a testvéremtől kapott... Halk, kurta mordulás, hátamon enyhén felborzolódó szőr. Feladja. Huszonhét éves, és feladja? Közelebb léptem, körülötte kezdtem járkálni, rideg energiáim jeges fuvallatként hömpölyögtek után, mellettem, körülöttem. ~ Beharapott egy vészterhes időben ~ kezdtem halkan még gondolatban is, szavaimat mancsaim alatt ropogó hó hangja kísérte ~, kiállt érted és kész lett volna nekem jönni miattad. Te pedig nélküle életképtelenné válsz, pontosan olyan plusz teher képét mutatva, amilyet sose akart ránk hagyni, ha a szükség elhívja. Megálltam mellette egy pillanatra és felsandítottam az arcára, majd folytattam a mászkálást. Kegyetlenül hangozhatott és érzéketlenségnek mindaz, amit mondtam, de sajnos igaz volt. Minden kölyök a Teremtőjéről állít ki egy képet - és nem, itt most nem akartam belegondolni Victor és Kirill, vagy Kirill és a mi esetünkbe. ~ Azt mondod, feladod... ennyi kis idő után, ilyen könnyen... Láttam őt, láttam nap-napután, ahogy szép lassan összeomlott, mint egy kártyavár, menthetetlenül magába roskadt és az élet leghalványabban pislákoló fénye is kiveszik lassan belőle. ~ Hát, legyen.
Gyorsan mozdultam, s ahogy felé ugrottam, hogy neki esve ledöntsem lábáról és vállába marhassak, minden ok átfutott rajtam. Még egy esély, a családom egyik tagjának, hogy hátha így kilábal ebből. Hogy ha már legalább a benne élő kölyök nem nyüszít az öcsém után, talán könnyebb lesz. Hogy a testvérem ne veszítse el teljesen a párját. És büntetés. Szerette, ezért beharapta, nem azért, mert kölyköt akart. Aztán itt hagyta egy szó nélkül, mindenkit kétségek közt. Mintha valamiféle kegyetlen próbatétel lenne. Mint ahogy engem ott hagyott annak idején Kirill a havas semmi közepén, frissen bemarva, a telihold rémisztő közelségének tudatában. Kitaszított, elhagyott kölykök, ezek vagyunk. És talán ez a jelenlegi kísérteties hasonlóság az, ami a legfőbb mozgatórugóm most valójában. A többi körítés, dísz, racionális észérv, ami nekem mindig csak arra kell, hogy aládunsztoljam vele az érzéseim keltette döntéseimet. Élsz majd a lehetőséggel, Payne? Megragadod, mint utolsó szalmaszálat, vagy tényleg feladod? Mancsommal a földre szegezem, agyaraim vállába marnak, hallom, hogy csontja roppan harapásomtól, érzem vére ízét a számban, mialatt torkomból morgás tör fel, egyszerű támadásom pedig a következő pillanatban fordul át valami egészen másba. Energiáim felkorhadnak, ahogy megragadom a benne élő kis nőstény farkas hófehér bundáját, de nem kényszerítem alakváltásra. Erősen kapaszkodik, ragaszkodik, nem tetszik, nem akarja, tudom, érzem, egy pillanatra majdnem el is bizonytalanít. Erős farkast adtál neki, Ryan, de látod, mégsem elég erőset, mégsem eleget. Ahogy tépem ki belőle kíméletlenül a farkast, úgy lopja belé magát valami másabb, hidegebb, kegyetlenebb, arrogánsabb, érdektelenebb, közönyösebb. Az én északi farkasom ivadéka. Az a fajta, amely mentális pajzs nélkül is képes falat emelni az érzelmek elé, elfojt, lehűt, de ha nem vigyázol, ural és kikészít. És a másik kis farkas? Az elenyészik, mintha soha nem létezett volna, hogy a helyére egy új kölyök vackolhassa be magát, ami a sajátomhoz kötődik. Érzem a végbemenő változást rajta és magamban is. Sokkal másabb volt ez, mint amikor Ash-t haraptam be. Nem bírtam megmozdulni, nem akartam egy kis ideig még a szemébe nézni, csak ziháltam, fogaim közt alaposan megcsócsált vállával és ittam a tudatot, hogy lett még egy kölyköm. Nem lehet visszacsinálni.
Mérhetetlen szégyen uralkodik el rajtam, még a kétségbeesésemnél, a félelmemnél is sokkal erősebb. Szavai mint alattomos kígyók tekergőznek körülöttem, hogy aztán egyetlen pillanat alatt roppantsanak össze. Igaza van. Nagyon is igaza van. Undorodom magamtól, attól, amit eddig műveltem. Szégyent hoztam Ryan-re, ő mindent odaadott volna értem, én pedig… mit csináltam? Ordítani tudnék, toporzékolni, megígérni, hogy ezután ez nem így lesz, hogy nem leszek teher, nem leszek kolonc, nem leszek használhatatlan húsdarab.. de félek, hogy elbuknék. Lehajtom hát a fejem, erővel fogom vissza a könnyeimet, kezeim remegnek, libabőr fut végig bőrömön, ahogyan Darren energiái körbejárnak. Gyáva vagyok és gyenge. Ha tehetném, visszaszívnám a szavaimat, de már nem lehet.. Huszonhét évvel a hátam mögött mondom azt, hogy feladtam, ráadásul olyan valakinek, aki több, mint háromszázat élt már. Szégyen. Nem bírok ránézni. Nem fogok tudni tükörbe nézni ezután, hatalmasat csalódtam. Ám ezúttal saját magamban. Szóra nyitnám ajkaimat, habár tudom, hogy túl sok értelmes dolgot képtelen lennék kibökni. Szeretnék bocsánatot kérni, elmondani, hogy sajnálom, még akkor is, ha tudom, hogy azzal nem sokat változtatnék a helyzeten. Azonban csupán egy aprócska „én”-re futja, mert hirtelen minden megváltozik…
Tompa puffanással csapódom a talajba, a fájdalom, mint villámcsapás cikázik át egész testemen. Hallom csontom roppanását, nem bírom mozdítani a karomat, sikítanék, de minden levegő kipréselődött a tüdőmből. A rám nehezedő farkas, erővel szorít le, rúgok, marok, ahol csak tudok, egy kezemet és két lábamat használva, de mindhiába. Nem tudok tőle szabadulni, de ez még mind semmi ahhoz képest, ami pillanatok múlva történik. Sikításom szeli át az erdő csendjét, vergődni kezdek alatta, nem érdekel, hogy még inkább szétroncsolja a vállamat, magasról teszek rá. Érzem a felém tornyosuló energiákat, farkasom menekülne, ki akar törni, ellen akar szegülni, vadul kapaszkodik.. Ahogyan én is belé. Nem veheti el tőlem! Az utolsó darabka, amit Ryan-ből őrzök és képes lenne ettől is megfosztani! Kérlek, ne! Darren, ne tedd ezt velem! Nem lehetsz ennyire kegyetlen! A gondolatoknak azonban ezúttal nincsen itt helye, mert kíméletlenül tépi ki belőlem a kis bundásomat. Fájdalmas kiáltások közepette küzdök ellene tovább, habár tisztában vagyok vele, hogy semmi esélyem ellene. Könnyeim patakokban folynak arcomon, fogalmam sincsen, mit kiabálok, talán csak „kérlek, ne”, de fájdalmas nyüszítésemmel keveredve úgy sem értené szavaimat. Amúgy sem számít semmit, én mit szeretnék. Eltűnik a játékos ordas és egy pillanatra mintha az idő is megfagyna. Eláll a szavam, nem mozdulok, tágra nyílt szemeim a semmibe merednek. Érzem, ahogyan meghalok, ahogyan valaminek vége, a bennem lévő üresség pokoli, soha, senkinek nem kívánok ilyen érzést. Aztán minden újra megelevenedik, ajkaim szóra nyílnak, vad kiabálás bukik ki közülük, újra rúgok, szabad kezemmel püfölök, az új farkasom pedig úgy foglalja el a helyét, mintha mindig is neki lett volna szánva. Mintha az előbbi kis bundás csupán előkészítette volna neki a helyet. Vad küzdelmem csitul, ahogyan kiabálásom is, testem sírás rázza, némán zokogok, az ép kezem valahol fej tájékon matatott, erősen markolok hát a bundába, mintha csupán kapaszkodót keresnék. Fáj, kitéptek belőlem valamit, ami az enyém volt, az az új valami pedig idegen és teljesen más. Testem vad rázkódása is csillapodik, megnyugodni látszom, habár könnyeim továbbra is megállíthatatlanul folynak. - Kérlek, engedj el… - szabadulni akarok, elkúszni tőle, nem akarom őt, hagyjon békén. Gyűlölöm, amiért ezt tette velem. Halk zokogásomon törnek utat maguknak a szavak, most nyílnak fel először szemeim és pillantok rá. Rá, az új Teremtőmre. Gyűlöllek, Darren… Nem fogok fel ennél többet ebből az egész helyzetből, nem értem, miért tette, meg sem fordul a fejemben, hogy segíteni szeretne. - Miért csináltad ezt..?! - szűröm fogaim között, de csak abban az esetben, ha lemászott rólam. Próbálok hátrébb kúszni, de úgy, hogy az egyik karom válltól lefelé használhatatlan, igencsak nehézkes. Nem érdekel, akkor is minél távolabb akarok lenni tőle. Az előbbi nyugodtságomat és fájdalmamat a düh kezdi lassan felemészteni, hogy végül átvegye az uralmat az érzések felett. Az új farkasom vad erővel ugrik meg, könnyedén szakítaná el láncait, elmém rácsát úgy töri át, mintha az csak holmi papírfal lenne. Utat akar magának és én képtelen vagyok visszafogni. Nem is akarom visszafogni…
Kapálózik, szűköl, kiabál, míg én vad érzéketlenséggel tépem ki belőle előző farkasát. Annak idején... ó Tupilek, mit meg nem adtam volna érte, ha Victor átharap, ha elveszi tőlem Kirill elkorcsosult farkasát, hogy többé ne kelljen félnem az állati felemtől, attól, hogy elemészt. Sose kértem. Féltem, hogy tiszteletlenségnek tartaná és már azért is végtelenül hálás voltam, hogy nem űzött el, hanem magához vett, kölykeként nevelt, holott biztosan újra látta bennem első beharapottját nem egy farkasom hajtotta megnyilvánulásban. És én ezzel a farkassal "ajándékoztam meg" egy embert és egy alig egy éves farkaskölyköt. Rúg, üt, ahol ér, ám semmire sem megy vele. Bocsánatot akarok kérni, elmondani, hogy nekem se könnyű, hogy ahogy neki a párja, úgy nekem az öcsém hiányzik. A párom sincs velem. A legjobb barátomról se tudok semmit. Payne is magányos és ezt a magány akarom valahogy eltüntetni, még ha a módszerem durvának és brutálisnak is hathat. El kell mozdulni a holtpontról, s habár most még lehetetlen megítélni, hogy ez a fajta elmozdítás milyen irányba tereli, attól még megtörtént. Hagyom, hogy belém kapaszkodjon, kissé lejjebb is ereszkedem pár másodpercre. Tudom, hogy most cseppet sem vigasztalja, de nincs egyedül. Ash a megmondhatója, hogy én se vagyok minta-Teremtő, de már a vele közös első csetléseink-botlásaink alkalmával is sokat tanultam. Leszállok róla, amikor kéri, s pár lépést távolodik is tőle, majd leülök, úgy figyelem tovább. Kicsi, még bukdácsoló, olyan, mint egy hógolyó, amit elégedetten szemlélünk. Távolról sem annyira szeleburdi és játékos, mint Ryan farkasa, de van benne ilyen vonal is, más különben sose játszottam volna Masával. Sokkal élesebben érzem a haragját, a felém sugárzó ellenszenvét, mint bármely érzését korábban és nem csak ezek intenzitása miatt. Egyszerűen ez a kapocs mindent felerősít. Nem ismeretlen a dolog - Ash is elég nyűgösen fogadta, hogy csak úgy, minden előzetes figyelmeztetés nélkül beharaptam, ha a következő esetleges kölykömmel is így járok, tradíció lesz nálam. Kérdésére nem felelek azonnal, csak nézem, ahogy kúszik-mászik, mire fújok egyet. Nem. A mi kölykünk nem vergődik! És nem is... energiái súgják, hogy jön, kiront, kirobban szinte belőle, nekem pedig eszem ágában sincs megakadályozni az első alakváltást, amit ezzel a farkassal ejt meg, inkább finom segítem. Percekbe telik, hisz még csak kölyök, de felállok és a közelében maradva asszisztálok. Korábbi zokogása még fülemben cseng. Közvetlenül mellé lépek, az alakváltás befejeztével. Lényegesen kisebb még nálam, ami nem újdonság, külsőre alig egy leheletnyit változott, energiáiból azonban eltűnt minden, ami Ryanre emlékeztetett. Ha a kimerültségtől feküdt, vagy legalábbis nyugton volt, akkor orrommal megböködtem a nyakát, bundájába fúrtam a pofám és megszaglásztam. Az én "vérem", az én kölyköm, a farkasom pedig ezzel tökéletesen tisztában van, kapzsi ragaszkodása egyből feléled. Ha megszerzünk valamit vagy valakit, bármilyen értelemben is, akkor onnantól nem eresztjük... onnantól senki nem bánthatja, csak mi, mert egyedül nekünk van hozzá jogunk. Ha mocorgott, vagy elmart volna, akkor tarkójába kaptam, mint egy neveletlen kölyöknek és veszteg maradásra kárhoztattam. Akárhogy is, de a választ megkapta. ~ Mindenkinek jár második esély, Payne. Neked is. Te nem azért kapálóztál a farkasodért, mert őt akartad megtartani, hanem Ryan miatt, nem magadért, hanem érte. ~ Hangom még mindig kemény, szavaim kíméletlenek, mindez viszont egy sóhaj után szelídül. ~ Ugyanúgy a párod, mint eddig, nem így vettelek el tőle. De azzal a farkassal, azzal a kölykökre jellemző vehemens ragaszkodással felé csak magadat kínzod és nem erőt merítettél belőle a végére, hanem sorvadtál. Én adtam egy másikat, egy másik köteléket, ami ide köt. Ebbe belekapaszkodhatsz. Elengedem, ellépek tőle, méterekre távolodom, hogy nagyobb teret érezzen maga körül, hogy ha akarja, vizsgálgathassa a farkasát, érezhesse. Szokhassa. ~ Te döntesz, Payne. Nem feltétlen most, ebben a percben, természetesen, de innentől rajta áll, mit kezd a Ryantől félig visszakapott - pontosabban általam elvett/megadott - szabadsággal.
Több percnyi tömör szenvedés. Eltörnek a csontok, hogy ismét összeforrhassanak, átalakulok és ez az egész most mintha még fájdalmasabb lenne, mint az elmúlt hónapokban. Pokoli kín járja át testemet, én pedig még csak nem is erőlködöm azon, hogy fájdalmas kiáltásaimat visszafogjam, vagy legalább valamennyire próbáljam összeszorítani a fogam és tűrni a szenvedést. Nem, most egyáltalán nem érdekel. Had érezze csak Darren is. Dühös vagyok, a negatív érzelmek mustárgázként lengnek körbe, úgy érzem, menten szétrobbanok. A fizikai és a lelki fájdalom a tetőfokára hág, hogy aztán némiképp csituljon. Lihegve és morogva fekszem a földön, immár farkas alakomban. Fogalmam sincsen, mennyiben különbözik ez a külső az előzőtől, de mivel Darren bundása is szinte teljes mértékben hasonlít Ryan-ére, így gondolom az én külsőmben sem történt számottevő változás. Persze a vállamon terjengő karmazsin folt nem túl bíztató, ahogyan az sem, hogy a sérült karomat alig tudom mozgatni, vagyis tudom, de pokolian fáj. Ha nem érezném magam ennyire kimerültnek és nem roncsolta volna szét ennyire a vállamat, eskü, hogy azonnal neki rontanék. Tisztában vagyok vele, hogy semmi esélyem sem lenne ellene, chh, hogy is lenne? Mégis.. Régen egészen biztosan szinte meg sem fordult volna a fejemben ilyesmi, azonban ezzel a fenevaddal… Elmondhatatlanul furcsa ez az egész, sokkal hevesebben érzek mindent és egyáltalán nem érdekelnek az észérvek. Most, ebben a pillanatban legalábbis nem. Mozdulnék, kapnék oda, amint elkezd böködni, hagyjon békén! Dac üti fel a fejét, már csak azért sem! Azonban mikor a tarkómba kap, hamar válok mozdulatlanná, egyetlen morranás után minden ellenkezésem megszűnik. Ő az Apám, hangozzék bármilyen groteszk módon, ez így van és ezt a köteléket nem fogom tudni eltörölni, vagy éppenséggel figyelmem kívül hagyni. Csituló zihálásom hangja csupán, mi felőlem érkezik, egyébiránt síri csendben hallgatom minden egyes szavát. Ismét csak el kell ismernem, hogy nagyon is igaza van. De mégis hogyan magyarázhatnám el azt, mit érzek pontosan? Az, aki nem élt át ilyesmit, véleményem szerint képtelen volna megérteni a helyzetemet. Ryan nem csupán a szerelmem volt, hanem a Teremtőm is és a köztünk lévő viszony eszméletlen mély és bensőséges volt. Különleges. Darren ezt zúzta most porrá, mert igen, lehet, hogy továbbra is a párom marad, de hogy fogok ezek után a szemébe nézni? Úgy érzem, hogy átvertem, a háta mögött kijátszottam és nem mellesleg, ami talán a legsúlyosabb.. szégyent hoztam rá, csalódást okoztam. Annyira nem ezt szerettem volna… Ha visszafordíthatnám az időt… Utólag persze mindig könnyű okosnak lenni. Sajnálom… Akkor sem mozdulok, amikor elenged és ellép tőlem. Jó pár percig nem. Próbálom megfejteni a farkasom, megérteni, érezni, szokni, akármi. Sokkal másabb, mint az előző. Érzem a hűvösségét, a ridegségét, ugyanakkor ott van az a kis játékosság is, mely leheletnyit az előző bundást juttatja az eszembe. Lassan tápászkodom fel, kissé nehézkes a mozgás, de nem érdekel, akkor is felállok! Fájjon csak, amúgy is megérdemlem. Íriszeim a hímre siklanak, hosszan tekintek a szemébe, mintha onnan próbálnék kiolvasni valamit. Bármit. Akármit. Energiáim vad förgetegként áramlanak körülöttem, dühöt és keserűséget árasztanak és a mérhetetlen csalódást, mely ezúttal saját magam felé irányul. Fogalmam sincsen, mi történik, vagy éppen miért, de valahogyan a tudtára akarom hozni, mennyire haragszom rá. Megindulok felé, a tőlem telhető leggyorsabb tempóban. Többször bukom orra, a sérült testrész nem akar úgy működni, ahogyan azt én szeretném és ez eszméletlenül idegesít! Minduntalan feltápászkodom, mintha mi sem történt volna, töretetek előre, hogy azt a pár métert is minél gyorsabban letudhassam. Aztán elrugaszkodom, neki akarok ugrani, de ebből sem lesz sokkal több, el sem merem képzelni, mennyire szánalmas látványt nyújthatok. Mondhatni lepattanok róla - persze csak ha nem tett valamit a közeledésem ellen - és elterülök mellette, úgy maradok, ahogyan földet értem. Sérült vállam lüktet, nem foglalkozom vele. Különös hideghullám söpör rajtam végig és a dühöm csitulni látszik. ~ Csak.. ~ kezdek bele halkan, hangom éppoly meggyötört, mint én magam ~ Kérlek, ígérd meg, hogy nem hagysz magamra. ~ Megpróbálok még közelebb férkőzni, hozzádörgölni a fejem, érezni akarom, tudni, hogy itt van velem és itt is lesz. Mérhetetlenül félek egy újabb csalódástól és azt hiszem, új farkas és új kötelék ide, vagy oda, azt már képtelen volnék ép ésszel átvészelni…
Kényszerítés. Valójában ezt tettem vele azzal, hogy átharaptam: kényszerítettem az új kölyök által. El kell döntenie, hogy ténylegesen mit akar, s ez a farkas ki fogja cibálni belőle a választ, ennél a farkasnál nem lankadhat, ha túl akar élni, ha meg szeretne maradni annak, aki emberként volt, aki még most is ott él benne. Olyan, mint a méreg, ami a lelket mételyezi, és ha nem kapaszkodik mindabba, ami számára fontos, szép és kedves, ha nem ragaszkodik a pozitív érzelmekhez, hanem hagyja, hogy elragadja az a rideg, arrogáns közöny, ami a farkas sajátja, akkor el fog bukni. Végérvényesen. Vagy felemészti emberi oldalát az ordas, vagy egyszerűen beleőrül. Engem általában az előbbi szokott riogatni. Ezért kell nekünk a szabadság, a nagyobb mozgástér, hogy a magunk vágyainak élhessünk, a saját szánk íze szerint, mert ez tart minket egyensúlyban. Amint belekényszerülünk egy olyan feladatba, vagy élethelyzetbe, ami cseppet sem mi vagyunk, a farkas elősompolyog. Ezért forgatott ki az a rövid idő, amíg Atanerk voltam. Payne nem akart a kölyköm lenni, mégis azzá tettem. Idővel elválik, hogy valójában ez mit vált ki belőle hosszú távon. Ellenkezik, tovább dacol, mintha ezzel bármin is változtatna, ezért ismét belé marok, ám ezúttal nem támadó szándékkal, ő pedig nyugton marad. Zihál, csitul, szégyenkezik, elfogadásra pedig továbbra is képtelen, hiába minden szó. Nem lep meg, tudom, hogy nem két nap alatt fogja feldolgozni a történteket, hogy se neki, se nekem nem lesz könnyű és mindketten megvívjuk a magunk harcát a másik ellen. Nyugtatgathatnám, áltathatnám hamis, szép szavakkal, hogy nem lesz semmi baj, megbirkózik vele, ám hogyan ígérhetnék olyat, ami szinte csak rajta áll? Eltávolodok tőle,ő még mindig egy árva mukkot se intéz felém a morgolódó elégedetlenségen, érzelmei viharán túl. A legnagyobb nyugalomban és türelemmel szemlélem, ahogy nehézkesen feláll. Kissé oldalra biccentem a fejem, kíváncsi vagyok, hogy ilyen állapotban mégis mire vetemedhet, fel nem tett kérdésemre pedig hamarosan választ is kapok. Felém iramodik, fel-felbukik, a másodikat követően már talpon vagyok, mert esztelenség, amit művel, csak magának árt vele. Le szeretném állítani, mégis várok - kivárom esetlen, bukdácsoló támadása végét, amit rám ugrási kísérlettel fejez be. Nemes egyszerűséggel lépek félre az útjából, hogy a földön terüljön el, azt se engedem, hogy nyilvánvalóan harmatgyenge kis támadása eltaláljon, hogy nekem essen. Nem. Majd ha összeszedettebb lesz és nem a fájdalom, a veszteség érzete hajtja, akkor megkapja erőfeszítése jutalmát, akkor engedni fogom, hogy elkapjon. Most csak bónusz fájdalom jár, ami tovább hasogathatja a vállát a kemény érkezés és a korábbi futás miatt. Érdeklődve szemlélem, éppcsak meg nem kérdezem, hogy ennyi volt, vagy szeretné még egyszer megpróbálni? Fagyos energiáim úgy túrnak övéibe, mint erős, de gondoskodó kéz a bundába. Nem fájón, pusztán kifejezőn: itt vagyok, nálad erősebben, ám mankóként, csak kérned kell. Hangját hallva mindennemű mocorgást felfüggesztek, s csak aztán telepedek le közvetlenül mellé, fekve, félig összegömbölyödve, hogy elmondta kérését. ~ Nem ~ közlöm első körben, mialatt úgy helyezkedek, hogy közelebb tudjon bújni, ha szükségét érzi. Pofán nyalom. ~ Nem ígérem meg, mert akaratomon kívül is elhagyhatlak. De azt megígérem, hogy amíg veled vagyok, felkészítelek arra az időre, amikor már nem lehetek melletted. ~ A szemébe nézek, majd fejemet lustán az övére teszem. ~ Önbizalom, erő és a társaid, Payne, ez a három szó a kulcs, ezeket sose feledd, oké? Ezekre fogunk építkezni. Fogalmam sincs, hova fogunk kilyukadni közös kis utunk végén, hogy mindez mibe fog kerülni nekünk, egy valamit biztosan tudtam: a családom egyik tagját sem hagyom magára, főleg nem a szükségben. És ha a legkisebb esélyt is látom arra, hogy Payne kimásszon a Ryannel közösen ásott gödörből, hát nem leszek rest kiráncigálni onnan.
Lassan már arról sincsen fogalmam, hogy tulajdonképpen mit is érzek, vagy hogy egyáltalán mit is szeretnék. Szeretnék-e egyáltalán valamit. Annyi érzelem kavarodik bennem, hol egyik, hol másik törve erőszakosabban a felszínre, hogy talán megszámolni is képtelen volnék, nem hogy szavakba önteni. Valami olyat kaptam most Darren-től, amire később talán ajándékként tekintek, de most csupán átoknak bírom felfogni. Fáj a hiány és mardos a tudat, hogy elvett tőlem valamit, ami nekem fontos volt. Képtelen vagyok az ő fejével gondolkodni, most csak az én gondolataim, csak az én fájdalmam létezik, önző vagyok és egy cseppet sem érdekel. A támadásom esetlen, gyenge és eszméletlenül szánalmas, de valamit tenni akarok, valahogyan muszáj kifejeznem, hogy haragszom rá, hogy dühös vagyok és egyáltalán nem akartam volna ezt. Pár órával, vagy nappal később, ha kitisztul kicsit a fejem, minden bizonnyal bánni fogom, hogy ilyen satnya támadási kísérletre vetemedtem, mert valljuk be, ez, ilyen állapotban igencsak gyerekes viselkedés. Félreáll, olyan egyszerűen és olyan könnyen! Elterülök a hóban és nem mozdulok. Kínzó fájdalom pulzál a vállamból kiindulva, mérgesen fújtatok és legszívesebben sírni tudnék. Megalázottnak érzem magam, fogalmam sincsen, hogyan, merre tovább. Mit kellene tennem, mit kellene egyáltalán mondanom. Pár szó bukik ki csupán belőlem, az elkeseredés szülte néhány szavacska, holott ha egy kicsit is használnám a fejem, egészen biztosan nem kértem volna ilyesmit. A bennem dúló vihar csendesedni látszik, most kúszik csupán elmémbe farkasom hűvös közönye, roppant furcsa, mintha a forróság egyszer csak elkezdene kihűlni, mintha a forró helyiségben ablakot nyitnának. Megnyugszom, beletörődöm az elkerülhetetlenbe és végre használni kezdem a fejem. Semmit sem segítek azzal, hogy ellenkezem és dacoskodom, sőt, csak magamnak ártok vele, kellemetlen helyzetbe hozom magam. Pontosan emiatt fogadom el a szavait és adok nekik igazat. Csendben kusszanok hozzá kicsit közelebb, hogy pofámat a bundájába tudjam fúrni egy rövidke kis időre, majd a földre ejtem fejemet. Nem mozdulok, amikor a fejét az enyémre teszi, csak hallgatom a szavait. ~ Oké ~ szólalok meg pár szívdobbanásnyi idővel az utolsó szavai után, halkan, szinte suttogva a választ. Elfogadom a segítő jobbot, még ha egyelőre nem is tekintem teljes mértékben annak. ~ Azt hiszem sok mindenben fejtágításra szorulok. ~ sóhajtok kissé elkeseredetten. Nem túl sok önbizalom, nem túl sok erő, nem túl sok kapcsolat. Elfuserált kis életem valójára most döbbenek rá, ennél többet azonban képtelen vagyok mondani. Azt sem tudom, mit mondhatnék. Lehunyom a szemem, így, hogy a dühöm elpárolgott, jó itt lenni. Üresség tátong bensőmben, én pedig egy pillanatra hagyom, hogy teljesen magával ragadjon, hogy megszűnjön a külvilág. Párat dobban csupán szívem, mikor ismét felnyitom a szemem. Itt az ideje, hogy szembe nézzek a jövővel, hogy szembe nézzek saját magammal.
Teljesen normális, hogy nincs oda ezért az egészért, hogy kihátrálna, ha lenne rá lehetősége, éppen ezért nem is tiltom vagy fojtom belé mindezt. Adja csak ki, amennyire és ahogy jólesik, hogy később ne eméssze belülről, szerencsére engem se habszivacsból gyúrtak, kibírom. Lelkileg is. Különös, de mintha ebben az össze-vissza kuszaságban végre tényleg visszataláltam volna a saját csapásomra. Jenny problémái, Payne összezuhanása... furamód gyógyír mindkettő - az, hogy segítségre, támogatásra szorulnak, erőssé tesz, kiegyensúlyozottá. A hűvös nyugalom nem csak látszat, a bennem dúló vihar, ami hetekkel ezelőtt elűzött innen, elcsendesült. Megvannak a kapaszkodóim. Nem ígérek, mert nem akarom, hogy amit mondok, egy idő után ámítássá váljon úgy, hogy nem annak szántam. Megteszem érte is, ami tőlem telik, meglátjuk, mennyire lesz elég. Ezt azért nem veszem ilyen könnyen, félvállról meg pláne nem, elvégre egy kölyök életéről van szó! Azonban stresszelni se fogok rajta, mert az átragadhat, Payne-nek pedig a saját baján túl azt hiszem, nincs pluszra szüksége. ~ Meglesz, emiatt egy cseppet se aggódj ~ mondom egy árnyalatnyit fellelkesülve. Fakír kölyköt szeretek a legjobban tanítani, azt hiszem, teljesen érthető okokból. ~ Amint helyrejött a vállad, neki is látunk, addig csak koncentrálj a gyógyulásra. Aztán tovább gyógyítunk, hogy a romjaidból valami nagyobbat, erősebbet, szívósabbat építsünk, amit egy dühöngő orkán se lesz képes megmozdítani. Hogy hiszek-e a sikerben? Még szép! Különben bele se vágnék ebbe az egészbe, ráadásul jelenleg, ahogy elnézem, kettőnk helyett is hinnem kell.
//Köszönöm a játékot és akkor megy is a kezdő! XD Ö.Ö//
Lassan ki mertem jelenteni, hogy haladtunk Payne-nel, legalábbis ahogy hallottam, meg láttam, napról-napra jobb lett kicsit a kedve, mindig többet beszélt pár szóval, nem volt olyan elzárkózó, elutasító, az étvágya is kezdett úgy alakulni, hogy én se akartam minden egyes alkalommal, amikor megpillantottam, felfalatni vele egy fél bölényt. Bizakodtam, ez pedig abszolút meglátszott rajtam vele szemben is. Többet mertem csipkelődni, cukkolni, húzni az agyát - abban ugyan továbbra se hittem, hogy megbocsátott az orvul történt átharapást, mégis... ha egy kellemes semleges hangulatot ki tudunk alakítani, az már tök jó! És ami még tök jó: vissza akar menni dolgozni. Nem állítom, hogy maximálisan jó ötletnek tartottam, de ha úgy érzi készen áll, ha tényleg ezt szeretné, nem fogom visszatartani - abban az esetben, ha ma éjjel bebizonyítja, hogy tényleg rendbe jött annyira, hogy ezzel ne legyen gond. A Farkaslak előtt vártam éjfél körül, vizsgáztatási elképzelésem nem volt, egyszerűen csak látni akartam, hogy ennyi idő mire volt elég. Képességek tekintetében fejlődött és haladt, tény és való, de mindez mit sem ér, ha lelkileg továbbra is szét van csúszva. Amint éreztem, hogy jön és nyílt az ajtó, felé fordult, hogy széles mosollyal üdvözöljem. - Szia! Mehetünk? - Gondoltam, hogy igen, de azért mégis úgy szép és jó, ha megkérdezem. Ráadásul ő lány. Azoknál meg sose lehet tudni, hogy épp nincs-e valami bajuk, ami több órára vagy egész napra lekorlátozza őket - Ash-nél azért volt alkalmam némileg gyakorlatozni.
Kicsit tartottam a ma estétől, be kell valljam. Egyrészt mert ez lesz az első komolyabb este, amikor megmutatkozik az új bundásom és egyelőre fogalmam sincsen, hányadán állunk egymással. Teljesen más, mint az előző, félek, hogyan fogunk szerepelni. Nem szeretnék több kudarcot és csalódást sem akarok okozni. Mert bár még mindig haragszom Darrenre, attól még szeretném, ha nem érezné hiábavalónak azt, hogy adott egy újabb esélyt. No és persze mindenki vágyik egy kis elismerésre és ez alól én sem vagyok kivétel. Szeretném, ha büszke lenne rám, na, csak sikerül kiböknöm. Talán ez az a pont, amikor a józan eszem kezd felülkerekedni a haragomon. Fogalmam sincsen, hogy valaha meg tudok-e majd neki bocsátani az orvul történ átharapásért, de most már sokkal jobb a helyzet, mint eleinte. Úgy néz ki, visszatérőben az életkedvem, ahogyan az étvágyam is, egyre gyakrabban jelenik meg valami mosolyhoz hasonló görbület az arcomon. Ráadásul már azt is egészen jól bírom, amikor Darren csipkelődik velem, sőt, lassan már ott tartunk, hogy vissza is fogok neki vágni. - Szia! Persze. - A széles mosolyára egy valamivel szolidabb az én válaszom, bólintással kísérem a szavaimat. Ennél többet egyelőre nem szólok, csendben követem. Talán hangot kéne adni annak, hogy kissé félek, de aztán észbe kapok, hogy valószínűleg úgyis tudja, érzi rajtam, én meg feleslegesen nem tépem a számat - ott még azért nem tartunk. A kevéske félsz mellett azért azt is érezheti, hogy valami kíváncsisággal vegyült izgalom is átjár, hiszen azért érdekel, hogy mi lesz ma este, milyen lesz az új farkassal. Érzem már, hogy mocorog némiképp, velem ellentétben ő imád minden egyes pillanatot, amit a Teremtőjével tölthet, le sem tagadhatnánk, hogy összetartozunk.
Nincs cécó, nincs probléma, mehetünk! Izgatottan összedörzsöltem a tenyerem, bezsebeltem a finom mosolyt és indultunk is az erdő belseje felé. Kinéztem egy jó kis tisztást, egy csapat jávorszarvas mostanában előszeretettel kódorog ezen a környéken, szóval jó lesz ez nekünk erre az estérre. Se túl kicsi, se túl nagy vadra nem akartam küldeni, szeretem az arany középutat, hiába. - Hogy érzed magad? Közérzet, étvágy, hétköznapok, farkas? - kérdezem baktatás közben, szemem sarkából pillantva le rá. - Panasz valamire, óhaj-sóhaj? Lehet, hogy ez így egyszerre kicsit sok kérdés volt, de valamivel konkrétabb, mintha egyszerűen csak arra kértem volna, hogy meséljen. Arra lehet azt mondta volna, hogy nincs semmi, vállvonás és néma séta a tisztásig. Különben is, hiába vagyunk hiperérzékenyek egymásra a farkasaink köteléke miatt, az ő izgatottsága, közvetlensége mégsem teljesen fedheti Payne gondolatait, érzéseit. Farkasom hűvös energiái pofátlan nyugalommal lengenek körül, olyan semmitmondással, mintha fel se fogná, hogy az egyik kölyke lohol mellette. Úgy van vele, hogy majd ha fizikai valójában is előléphet, fordít némi figyelmet kicsinyített mására, addig viszont kényelmesen nyújtózott egyet és feküdt tovább érdektelenül.
- Furán - kezdtem neki lassan a kérdések megválaszolásának, szépen sorjában, úgyhogy az elsőre adok először választ. Érdekes válasz lehet, de mégsem fogom a képébe tolni, hogy jól, köszi - Úgy lényegében minden okés, mégsem tudom azt mondani, hogy jól érzem magam. Az étvágyam az megvan, egészen sokat eszek az elmúlt időszakban. És most is éhes vagyok. - mosolyodom el haloványan, vicces, hogy ennek külön témapontnak kell lennie. Mindenesetre ezt ő is láthatja rajtam, elvégre pár hét alatt sikerült néhány kilót felszednek, már közel sem vagyok olyan sápadt. Végre kezdek egészen emberi kinézetet ölteni. - A hétköznapok sokkal gyorsabban telnek így, hogy végre van kedvem valami mást is csinálni a szobámban való gubbasztáson kívül - arról nem is beszélve, hogy sokkal értelmesebben - Hiányozni még mindig hiányzik, de már sokkal kevesebbet gondolok rá. Az átharapásom előtt minden nap ezzel telt. Keseregtem a szobámban ülve és amiatt sírtam, hogy itt hagyott. Most már nem sírok. Szar érzésnek nagyon is szar, de nem tudok mit tenni. Attól, hogy picsogok, még nem fog visszajönni. Nehéz túllépni rajta, de azt hiszem elindultam végre. Darren elvette tőlem az utolsó kapcsot, ami hozzá fűzött, mondhatni így még könnyebb. Már csak nekem hiányzik, a bundásomnak nem. - És pont ez az, ami miatt furán érzem magam. A farkasom. Nem tudom, milyen lesz most és ettől félek is kicsit. Az előző farkas sokkal izgágább volt, míg a mostani nyugodtabb és sokkal.. hűvösebb - csak eljutok odáig, hogy egészen megnyílok előtte. De végül is muszáj, mégiscsak ő most már a Teremtőm, ki tudjon az ilyesmi dolgaimról, ha nem ő? Mindkettőt nehéz volt kezelni, illetve nehéz a mai napig is, de másként. Ennél értelmesebben pedig nem tudom elmondani, mit érzek, mint ahogyan azt az előbb elmondtam. - Egyébiránt nincs semmiféle panaszom, se óhajom, se sóhajom.
Bólogatok, ahogy hallgatom a válaszát. - Érthető, hogy még nem vagy a topon, fura is lenne, ha semmi perc alatt helyrerázódnál - mondom, majd szemem sarából rápillantok és megvakarom a tarkóm. - Édesanyám mindig az evéssel piszkált: ne hagyd meg az ebédet, edd meg a zöldséget, gyümölcsöt is tessék enni... Amikor beteg voltam, mindig az étvágyamon mérte le, hogy mekkora a baj, ha már étvágyam se volt, szaladt, a faluban élő bolond öregasszonyért. Nem volt bolond, csak őrző, azt hiszem. - Szeretek visszaemlékezni a gyerekkoromra, sokkal egyszerűbb volt még ínséges időkben is, mint most - legalábbis nekem, anyám biztos másképp gondolta, de sose éreztette. - Ezért piszkállak annyit evéssel. A gyorsabban telő hétköznapokra és Ryan hiányára csak azzal reagáltam, hogy megsimogattam a fejét. Egyszerű gondoskodó mozdulat, túlbonyolítástól mentes üzenettel: mellette vagyok és megértem őt. Igaz, az, ami belőlem sugárzott felé, amit farkasom éreztetett az övével távolról se volt olyan, mint amilyen Ryantől kapott, de nem is szándékoztam a helyébe lépni. Payne a lányom és ez számomra masszív kereteket adott, amin belül igyekeztem segíteni, tanítani, támogatni - kölyök, gyerek, legalábbis nekem. - Hát igen, nem egy túlpörgött szörnyetegből kaptál egy darabkát - ingatom a fejem. - Nagyon az elején vagyunk még, de arra kérlek, hogy ha bármikor úgy érzed, rád telepszik vagy... nem is tudom... elhidegít, akkor szólj. Sunyi fajta és nem szeretném, ha túl korán megmérgezne. - Meg fogja, tudom, velem is folyamatosan ezt teszi, de nekem volt akkora szerencsém, hogy Kirill helyett Victor nevelt és Ryan kísért kölyökéveimben. Ezért is szeretném, ha minél többekkel érintkezne, társasági ember lenne, mert minket csak ez tud megóvni a farkasunktól. - Aki felvidít, akivel jól érzed magad, azzal foglalkozz, a depressziósokat meg kerüld és az olyan szocipatákat, mint amilyenek zömmel a hotelben laknak. Mármint köztük is van csomó jófej! - tettem hozzá sietve, mert Tupilek ments, hogy ellenük hangoljam. - Csak kicsit ott többi az egy négyzetméterre jutó zizzent, mint az egészséges... - motyogom el a végét sietősen. Mondjuk az tény és való, hogy a "zizzentekkel" együtt olyan hatásosak... vagyunk hatásosak. - Lényeg a lényeg: nem kell tőle félned, megbirkózol vele - mosolygok rá biztatóan, miközben lassan elérjük a napközben kiszemelt helyet. - És ha nincs semmi egyéb, akkor azt mondom, kezdjünk neki! Ledobom a hátizsákom az egyik fa tövébe és vetkőzni kezdek, ha Payne-nek úgy lenne a kényelmesebb, hogy elvonul egy bokor vagy fa takarásába, rászólok. - A-a! Itt velem együtt. Szoknod kell és kíváncsi vagyok, hogy megy a váltás. - Tudom, hogy rém frusztráló és zavarba ejtő lehet számára az egész, de a vérfarkasok már csak ilyen gátlástalanok, ha meztelenkedésről van szó. Jó, nyilván nem annyira mindenki, mint én, de nem is az volt a célom, hogy cédát faragjak belőle. Amint megvagyok a lecsupaszodással, már alakot is váltok, hogy megtermett, hófehér farkasként sündöröghessek körülötte, olykor meg-megrázva magamat.
- Az én anyukám is rengetet piszkált az evéssel - jelentem ki, úgy tűnik az anyák már csak ilyenek. Persze én más korban voltam gyerek, mint Darren, de úgy tűnik ez egy ilyen vonás az anyáknál - Szóval most már mondhatom, hogy hasonlítasz az anyukámra. Pimasz kis mosolyféle jelenik meg ajkaim szegletében, nem tart túl sokáig, de az utóbbi időben már kaptam a cukkolásaiból és a csipkelődéseiből, azt hiszem itt az ideje, hogy lassan törlesszek. Tuti nem fog besértődni, ha meg igen, akkor így jártam, azt hiszem attól még nyugodtak lesznek az éjszakáim. Amikor megsimogatja a fejem, annyira összezavarodom, hogy még a lépést is elvétem, összegabalyodnak a lábaim és nem múlik sokon, hogy orral előre landoljak és közelebbi ismeretséget kössek a havas földdel. Sikerül megtartanom az egyensúlyom és nem bukom orra, szóval semmi gond, de bizonyára megkapom majd a fura nézést. Hát na, nem vagyok hozzászokva az ilyesmihez és talán nem is amiatt botlottam meg, mert annyira zavart volna, sokkal inkább az ellenkezője. Eszméletlen furcsa ráébredni arra, hogy akit elméletileg gyűlölsz, az megsimogatja a fejed, gondoskodik rólad és neked ez valahol mélyen, ha nem is jelented ki nyíltan, de jól esik. Na puff, menjünk inkább tovább. - Nem is tudom, eddig csak olyan… hideg. Míg az előző farkast minden nap éreztem, hogy ott pörgött bennem, most nem igazán érzek mást, csak.. hidegséget - osztom meg vele a gondolataimat, zavartan vakarom meg a tarkómat, furcsa érzés belülről fázni, ezzel a farkassal azonban szinte mindig ez van - De rendben, mindenképpen szólni fogok. Aprót bólintok a szavait hallva, ezzel nagyon is egyet értek. Amikor olyanokkal vagyok, akik fontosak nekem és akik mellett képes vagyok nevetni, akkor kevésbé érzem a farkasomból áradó hűvösséget. Szóval ezt mondani sem kell, egy darabig tuti messziről kerülni fogom a depressziós farkasokat. - Szóval a hotel.. - ismétlem meg elgondolkodva - Nagyon őszintén hangzott ez a csomó jófej kijelentés - mosolyodom el újfent, kicsit talán határozottabban, mint az előbb. Haladunk, én is érzem. - Könnyű azt mondani - dörmögöm még az orrom alá és habár választ nem várok rá, egész biztos vagyok benne, hogy ő is hallotta. Hát hogy ne hallotta volna? Most is elfog a bizsergés, amikor azt mondja, kezdjünk neki. Természetes vonulnék el, már éppen hátat fordítok neki, amikor megállít. Megmerevedek és jó pár hosszúra nyúlt másodpercig nem is mozdulok, mintha megfagytam volna a pozícióban. Aztán egy hatalmas sóhaj és visszafordulok. Hiába ellenkeznék, felesleges volna és igaza van, meg kell szoknom a dolgot, akármennyire is kellemetlen még a dolog. Ryan-nel nem volt az, mert.. mert szerintem érthető. De így, Darrennel, oké, hogy már ő a Teremtőm, de akkor is. Majd belejövök ebbe is. Ledobom először a sapkámat, majd jöhet a kabát és a többi cucc is. Vetkőzés közben ébredek rá, hogy tulajdonképpen nem csak attól félek, hogy meztelenül kell előtte álljak. Az is közrejátszik, hogy félek attól is, hogy mi van, ha nem megy úgy a váltás, mint ahogyan kellene? Nem akarok még gázosabb helyzetbe kerülni. - Ha nem megy, segítenél picit? - biztos, ami biztos alapon nem árt, ha már most segítséget kérek. Ha igent mond, legalább a tudat meg lesz, lehet nem is kell segítség. Ha meg nemet, akkor beszívtam. Végül is mennie kell egyedül is, a másik farkassal már nem igazán voltak gondok, de most.. Lehunyom a szememet és a háttérbe vonulok. Hagyom, hogy átvegye az irányítást egy kis időre, hogy előbukjon belőlem. Lassan és komótosan merészkedik elő, majd hirtelen ugrik neki elmém papírvékony rácsának, hogy megkezdődjön az átváltozás. Roppannak a csontok, kiáltásom hasítja ketté a levegőt, négykézláb hullva hajlik ívbe a hátam és az emberi vonásokat felváltják a bundásom vonásai. Végtelennek tűnő percek múltán terülök el pihegve a hóban, de nem teketóriázok sokat, megpróbálok minél hamarabb talpra állni. Megrázom a fejem, majd az egész testem, a borostyán íriszekben a Hold fénye tükröződik, ahogyan a Teremtőmre nézek. ~ Milyen voltam? ~ valamiféle izgatottság is megjelenik a hangomban. Farkasom már menne, vadászna és szeretne együtt lenni a Teremtőjével, ezek az érzések pedig rám is rám ragadnak. Jelen pillanatban talán az sem tudna pár percnél hosszabb időre lelombozni, ha azt mondaná, hogy botrányos.
A szurkálódásra csak nevettem, aztán felvontam a szemöldököm, amikor csetlett-botlott egy sort. Hát ennyire furcsa, ha kedves vagyok? Nem esett el, visszanyerte az egyensúlyát segítség nélkül is. - Bízom benne, hogy meg tudsz vele birkózni. Egy valamit viszont még mindenképp jegyezz meg: sose vagy egyedül, oké? Nem tervezek fűbe harapni, de bármikor bármi megtörténhet, ha pedig ez lenne, ne hagyd el magad, itt vannak a többiek is, nem hagynának elveszni, és most nem csak a családról beszélek. Nem szabad még egyszer úgy összezuhannod, mint Ryan után, Payne, érted? Jó esetben évszázadokat fogsz még megélni, ennél nagyobb pofonokat is fogsz kapni, ez elkerülhetetlen. A kezdetieket használd fel, hogy a későbbieket le tudd gyűrni. És az utolsó nagy pozitív bölcseletem a ma estre: mindig van miért élni - néztem a szemébe és elmosolyodtam. Meríts erőt, Payne, tök mindegy, hogy belőlem, a farkasaink közti kapocsból, a falka erejéből, a tagok energiáiból, a lak hangulatából vagy a társaink jelenlétéből. - Jól van na! - dünnyögtem a hoteles fejtegetésem után. - Tök más a mentalitás ott, mint amilyen az enyém, érdekes amúgy, meg jó ilyet is látni, tapasztalni, csak... nehéz elképzelnem, hogy egyszer leülünk brahizva sörözgetni. - Elismerem őket, szó se róla, csak tényleg rohadt más a szemléletmódjuk, mint az enyém. Ettől függetlenül el tudnám magyarázni értetleneknek, hogy annak is mi értelme van és miért áldásos. Csak tőlem ne várják el, mert esélytelen.
Elértük a kiszemelt helyet, Payne pedig nem akadékoskodott, amikor közöltem, hogy már pedig együtt vetkőzünk és váltunk - ez utóbbi nyilván lehetetlen volt abban a tekintetben, hogy nekem gyorsabban megy még a váltás. Kérdésére oldalra biccentettem a fejem, egy pillanatig eltűnődve néztem a szemébe, majd feleltem. ~ Nem. És nem szemétkedésből, csak hiszek abban, hogy menni foga z asszisztálásom nélkül is. ~ jelentettem ki határozottan. Leültem és vártam, nem volt bennem semmi sürgetés, rábíztam, hogy akkor kezdjen neki, amikor késznek érezte magát, hogy abban a tempóban alakuljon át, amelyik számára elérhető és kényelmes. Most még nem kellett sietnie, emellett én is itt voltam, hogy ha valami történne, segíteni tudjak. Figyeltem a percekig tartó folyamatot, csendben szemléltem, miként tör fel belőle a fehér bundás nőstény, mialatt lompos farkamat lusta csóváláshoz hasonlóan tettem jobbra-balra a hóban, mintha csak a másodperceket számlálnám. Akkor keltem fel, amikor az átváltozás befejeződött. Pofámat üdvözlően az övéhez dörgöltem, kifejezve farkasom kimért, visszafogott örömét. ~ Jól csináltad, mondtam, hogy menni fog ~ feleltem és hagytam, hogy az elégedettség egyértelműen kiéreződjön a hangomból, energiáimból. Futásnak eredtem, a hó ropogott a mancsom alatt, a szél a bundámba kapott, miközben figyeltem, hogy Payne ne maradjon le, de azért meg kelljen dolgoznia azért, hogy lépést tudjon tartani. ~ Kapj el! ~ rikkantottam hátra, a viszonylag egyenes vonalú futásból pedig áttértem a hirtelen irányváltásokra, közben pedig felhúztam a pajzsom és azon voltam, hogy szem elől tévesszen. Ha ez sikerült, úgy ügyelve arra, hogy a szélirány nekem kedvezzen, megkerültem, és ráugrottam. Elsodortam, bucskáztunk párat a hóban, de utána egyből fel is pattantam, leengedtem a pajzsom és gondolatban is nevetve futottam tovább, mint egy kaja farkas, vidáman vonyítva egy rövidet. ~ Gyerünk, Payne, még vadásznunk is kell! ~ álltam meg hirtelen, abban biztos tudatban, hogy jócskán lehagytam. Felé fordultam, félig hasalásba csaptam magam, pofámat a hóba fúrtam, hátsóm az égnek meredt, farkamat veszettül csóváltam.
A szavaira elkomorodok kissé és nem azért, mert rosszul esne, sokkal inkább azért, mert igaza van. Oké, szarul esik, de csupán azért, mert tényleg nem szabad még egyszer úgy összezuhannom. Botrányos volt. Nem is értem, miért nem pofozott fel valaki, hogy felnyissa a szememet, ez így nem mehet tovább. Eszméletlen, hogy egy olyan nagy volumenű dolog kellett ahhoz, hogy felhagyjak a depressziózásommal. - Nem fog többé ilyesmi előfordulni - határozott vagyok és Darren is érezheti, hogy nem levegőbe fröcsögött szavakról van szó és nem azért mondom azt, amit, hogy végre abbahagyja a beszédet és a „fejmosást”. Akármennyire is kellemetlenül érzem magam miatta, tegye csak, sőt, tegye meg minden nap, hogy olyan mélyen az emlékezetembe vésse a történteket, amennyire csak lehet, minimálisra csökkentve az esélyét, hogy ismét előforduljon ilyesmi. Én sem szeretnék még egy ilyet. Itt az ideje bebizonyítani, hogy Ryan nem választott rosszul és hogy Darren sem hiába tépte ki belőlem az előző farkasomat. Nem szeretnék még több csalódást okozni.
Csupán elkeseredettül görbül le a szám a szavait hallva, de nem kezdek hisztizni és nem is akadékoskodok. Nekiállok. Mert ő hisz bennem. Talán ezek a szavak többet érnek még annál is, mintha azt mondta volna, hogy segíteni fog. Jobb is ez így. Pihegve terülök el a hóban, jól esik, ahogyan a pofámnak dörgöli az övét, még a szemem is lehunyom egy pillanatra. A szavak, az energiái olyan jóleső érzést keltettek bennem, amit fogalmam sincsen, mióta nem éreztem. Végre valamit jól csináltam, ez pedig most nagyon remek érzés. Sokáig azonban nem élvezhetem a dolgot, pedig ha tehetném, kiélvezném még, fürdenék még kicsit az energiáiban. De Darren már megy, így nekem sincsen választásom, máris pattanok fel és rohanok utána. Ó, nem kell kétszer mondani, hogy kapjam el, ezer örömmel megteszem. Mintha semmit sem haladnék, pedig úgy rohanok, ahogyan csak tudok. Persze azért a táj változik körülöttem, de a kettőnk közötti távolság szinte semmit sem csökken. A dolgomat pedig még az is megnehezíti, hogy hirtelen változtat irányt, még nehezebb követnem. Pláne, hogy egyik pillanatról a másikra az energiáit sem érzem már. Egy ideig még futok arra, amerre a legutóbb láttam, aztán lépteim lassulnak és egy pillanatra pánikba esem, hogy bizony itt hagyott. Nyilván nem tenne ilyet, szóval valami turpisság lesz a dologban. Farkasom azonban ösztönösen cselekszik, lehunyom a szemem és koncentrálok. Mélyen szippantom be a levegőt, hátha az illatát megérzem, de semmi. Bármiféle energia után kutatok és mivel azt nem lelek, így a fülemre támaszkodom. Próbálok az erdő neszei közül bármiféle mást kiszűrni, ami esetleg segíthet a rálelésben. Meghallok valamit. Kinyitom a szemem és fordulok arrafelé, de elkéstem, már csak a repülő bundást látom, majd tarol, telitalálat, borulunk mindketten, egymásba gabalyodva bucskázunk párat. Valamiféle ijedt nyüszítés szökik a torkomból, hiszen elég para volt egy repülő farkassal szemközt találni magamat, de a játék öröme hamar felülírja az egészet. Gondolatban én magam is nevetek. Őszintén, szívből, Darren mellett talán először. Morranok egyet a szavaira, ne bolondozzon velem! Ismét feltápászkodom, megrázom a bundámat és szinte egy cseppet sem lepődöm meg azon, hogy ismét egyedül maradtam. Megrázom a bundámat és máris indulok utána. Meglepő, hogy a farkasom felől eddig tapasztalthűvösség mellett mégis milyen.. játékos. Ez engem egy cseppet sem zavar, sőt! Rohanok is Darren felé, mint valami félőrült, pofám nyitva, talán még a nyelvem is kilógva lobog. Rohamozok, ha nem mozdul, akkor egyenesen neki szaladok, frontális ütközés, magammal sodrom a lendületemmel. Ha kitér előlem, akkor lefékezek és felé fordulok, megpróbálom elkapni, rámarni a fülére, kicsit meghúzkodni, csakhogy érezze a törődést. Aztán ha nem hagy megint magamra, akkor a hátamra dobom magam, mancsokkal felfelé, borostyán íriszeim pedig az övéit kutatják. ~ Darren.. ~ kezdek bele óvatosan, ezzel is jelezve, hogy én most valami nagy dolgot szeretnék mondani. A hasamra gördülök és úgy állok neki ~ Én csak.. szeretném megköszönni, hogy hittél és.. hiszel bennem ~ na tessék, őszinte vallomás, félretéve a haragomat irányába, amit az átharapással kapcsolatban érzek. Valóban érzem még? Nagyon haloványan, odabent, nem is akarok rá gondolni, mert egyszerűen.. most jól érzem magam. Sokáig nem maradok meg így, választ sem nagyon várnék rá, máris pattanok fel, hogy puskagolyóként lőjek ki, tovább rohanva. ~ Na, ki is mondta, hogy vadásznunk is kell? ~ cukkolom kicsit, mintha az előbbi meghitt (?) pillanat csupán valamiféle kiváltságos dolog lett volna, pillanatnyi, rövid. Ha úgy nézzük, lényegében igaz, hiszen ilyet talán még nem mondtam neki. De azt hiszem végre kezdem elfogadni azt, hogy valóban új esélyt kaptam azzal, hogy átharapott. Hogy új életet adott nekem.
Rohanunk, játszunk, mert ebből is tanul é mert ez sokkalta szórakoztatóbb, mint a kőkemény edzésterv. Nem kiképzem, hanem nevelem, tök más a kettő. Bukfencezünk, borulunk, rám ugrik, játékosan cibálja a fülem - remélem, nem a sok fülbevalósat, mert az neki fájni fog még, nekem meg akkor, ha az egyiket féletlenül kiszakítja - és egyszerűen jól érezzük magunkat. Lustát csapom meg lombos farkammal a fejét, nincs semmi támadó, lenéző vagy büntető a gesztusban, inkább szeretetteljes. Hanyatt vágja magát előttem, mancsaival a levegőben kalimpál, pofozgat én pedig felé kapok fogaimmal minden komoly sebzési szándékot mellőzve. Akkor hagyom abba, amikor megszólal, fejemet oldalra biccentem, kíváncsian hallgatom, hogy mire fel ez a hirtelen jött komoly hangnem, ami után általában olyan horderejű beismerések szoktak következni, mint például: terhes vagyok. De Payne kizárt, hogy valaha is az legyen. Csak egy mordulással felelek. Ez a dolgom, te buta, ilyet ne köszöngess - mondanám, de egyfelől jól esik a hálája, mert ebből érzem, hogy valamelyest, ha nem is teljesen, de azért elfogadta az új felállást. Ráadásul időt se hagy bármit is mondani, mert már szalad is, én meg utána. ~ De nagy lett valaki szája! ~ küldöm utána nevetősen. ~ Te kezded ezért a vadászatot, válassz prédát! Kíváncsi vagyok, mert bár Ryannel szokott menni vadászni és csapatosan is voltunk, ez mégis más, érdekel, hogy miképp, mi alapján lövi be a vacsorát és mennyire reálisan tudja felmérni, hogy mi az, mait még önerőből el tud ejteni. Vagy éppen mennyire tobzódik benne a bizonyítási vágy és megy neki ebből kifolyólag egy akkora falatnak, ami meghaladja a tudását. Vagy épp kisebbnek, hogy biztos legyen a siker. Akárhogy is döntsön, mindegyik opció árulkodó, én pedig nem sugalltam neki semmit, hogy melyik lenne a jó megoldás, magára hagytam ilyen téren, az ő döntése, meglátjuk, mi fog kisülni belőle.
Jól érzem magam. Hosszú idő után végre először. Most nem gondolok arra, mit veszítettem el az elmúlt időszakban, most nem kúszik elém Ryan arca, nem hiányzik a bundásom. Most csak én vagyok és a Teremtőm. Most nem számít semmi más, csak az, hogy itt vagyunk, hogy játszunk, hogy jól érezzük magunkat. A jövőre pedig nem gondolok, nem érdekel, mit fogok érezni pár órával később. Talán emiatt is buknak felszínre belőlem a szavak, amire egy mordulással felel. Tudom, hogy ez a dolga, de akkor is. Egyébként meg ne aggódjon, nem fogom én ezt olyan sokszor mondogatni. ~ Oké ~ válaszolok röviden, hátra sem nézve és a tempómon sem lassítok. Egy ideig még rohanok, csak aztán fogom vissza kicsit magam, hogy ügetésből sétába váltsak, majd megálljak. Lehunyom a szememet, mélyet szippantok a levegőből és átadom magam az ösztöneimnek. A fehér bundás máris adja az instrukciókat, némi teret engedek neki. Felmérem a terepet. Nem fogok túl nagy vadat választani, hiszen nem lennék képes egyedül levadászni, segítséget meg nem akarok kérni, mert van egy olyan tippem, hogy azt a választ kapnám, hogy egyedül próbálkozzak meg vele. Úgyhogy maradjunk csak a tudásszintnek megfelelő prédánál. Jávorszarvas. Mindenféle gondolkodás nélkül indulok meg, futva a préda irányába. A jávorszarvasok egyedül élnek, így semmiféle esetleges veszélyforrással nem kell számolnom, arról nem is beszélve, hogy a hó lelassítja, így még könnyebb célponttá válik. Megpróbálok figyelni a szélirányra. Ryan már mutatott ilyesmit és ha falkában vadászunk, sokkal egyszerűbb, ám most sem Ryan, sem a falka nincs itt, hogy segítséget nyújtsanak, Darrentől meg inkább nem kérdezek, majd ha túl nagy ostobaságot csinálnék, talán szól. Talán. Bár ebben sem vagyok biztos. Mindegy, én próbálkozom, azt láthatja. Ahogyan közelebb érünk, lassítok, megpróbálok minél kevesebb zajt csapni, kizárom a külvilágot, kizárom Darrent és csak a prédára összpontosítok. Lelapulok, hála égnek a rejtőzködéssel egy hóval borított tájon nincsen túl nagy probléma, de a zajokkal már annál inkább. Óvatosan kúszok előrébb, majd még előrébb, figyelve arra, hogy ne lökjem meg egyik ágat se túlságosan és ne tehénkedjek rá semmiféle letörött gallyra. Már egészen közel járok és eddig még nem vett észre és hacsak Darren nem tesz valamit, akkor megindítom a rohamomat. Kilövök, egyenesen a jávorszarvas felé, felkapja a fejét, de már késő. Ugrok. Torokra megyek, mi másra mennék? Most nem játszadozás a cél, ott még azért nem tartok. Majd ha jóval több évnyi tapasztalat lesz a hátam mögött, akkor majd szórakozgatok a vaddal, most elég nagy kihívás az, hogy sikerrel vigyem végre a támadásomat. Harapnék, azonban az állat mozdul, karmaim mélyednek a húsába, panaszos hangot csalogatva elő az állatból. Azonban ő sem rest védeni az életét, jól irányzott rúgása a pofámat éri, rövid pályát leírva terülök el a hóban. Nem érdekel a fájdalom, máris pattanok fel, hogy utána eredjek. Ezúttal nem teketóriázok, megpróbálok mellé kerülni, hogy egyetlen ugrással vessem rá magam, elsodorva őt a lendületemmel. Karmaimmal bőrét, húsát tépem, míg ha sikerül, akkor máris torka felé kapok, tépem a húst, légcsövét tépném a helyéről, áldozatommá téve a pórul járt állatot.
Épülj csak. Épülj fel és legyél sokkal erősebb, mint előtte voltál. Tudom, hogy ezen lesz, hogy ezen fog munkálkodni, átharapása előtti szavaim valószínűleg elég mély sebet ejtettek rajta ahhoz, hogy ne tudja csak úgy elfelejteni őket. De ha ez kell ahhoz, hogy tovább tudjon menni, felállni és megrázni magát, akkor megteszem. Közben pedig remélem, hogy ott tudok mellette lenni, amíg csak szükséges és nem kell magára hagyom, hogy nem szólít el semmi sem mellőle. Elüget előre, én pedig némileg lemaradva követem. Érezheti a jelenlétem, hogy figyelek, de mégsem tolakszom, ez az ő vadászata, az ő prédaválasztása, az ő... felmérése, ha úgy tetszik. Éppen ezért tartok tisztes távolságot és kerülök félkörívben, amikor kiszemelte a jávorszarvasát. Ha valami nagyon balul ütne ki, egyből ott tudnék teremni, ám az első - szó szerinti - pofán rúgásra még nem ugrok. Hagyom küzdeni, hagyom kibontakozni, dolgozni, hogy minden porcikájával a magáénak érezze a harcot a szarvassal. Közelebb osonok, de még mindig nem teszek egyebet. Érzem a kiserkenő vér csábítóan fémes illatát, mire csak megnyalom a számat. Hamarosan vacsora! Eltűnődtem azon, hogy kissé megzavarjam-e őket, megnézve, miképp reagálna hirtelen beütő változásra, ám elvetettem az ötletet. Még túl friss a farkasa, ennyi kihívás éppen elég volt számára, és az esetleges sikerélményt se akartam tőle elvenni. Úgyis érik még kudarcok, csalódások és bukások az életben, gyűjtsön annyi önbizalmat és erőt, amennyit csak képes még az elején, utána úgyis csak rosszabb lesz. Egyébként is megdolgozik ezért a sikerért is, nem kicsit, ahogy elnézem. Szememet le se véve kettősükről köröztem körülöttük, de elég semmitmondó magatartással ahhoz, hogy egyiket se zavarjam meg: nyilvánvaló volt, hogy nem szándékoztam "közbeugatni" - kivéve vész esetén természetesen. Ha a szarvas erősebbnek és kitartóbbnak bizonyult nála, és úgy készült szökni, hogy Payne már esetleg nem bírta üldözni, akkor én vetettem véget a földi pályafutásának. Akár ő fojtotta meg, akár én, a végén odaléptem hozzá és a megrúgott oldalán pofán nyaltam. Harci sérülés, legyen rá büszke. ~ Ha azt mondod, hogy családon belüli erőszak miatt szerezted a monoklid, morcos leszek ~ mondom minden komolyságot mellőzve. Bizony, ez a zúzódás egy-két napig vele lesz. ~ Szexi lesz, majd kitaláljuk, hogy húszan voltak és el akartak rabolni engem, de megvédtél. ~ Teljesen normális vagyok, a hangok a megmondhatói. Minden esetre a fejemben rém mulatságosan élt a kép, ahogy sikítozva hívom segítségül Payne-t az elrablóim ellen.
Végig éreztem az energiáit, hogy itt van és ez biztonságérzetet nyújtott. Abban mondjuk biztos voltam, hogy nem fog beleavatkozni a dologba, csak ha muszáj, hiszen elég arra gondolnom, hogy az alakváltásnál is azt mondta, nem segít, mert tudja, hogy meg tudom csinálni. Akkor valószínűleg ezúttal is hasonló a helyzet, mondjuk itt azért nagyobb a tét, mert ha valami balul sül el, csúnyán pórul járhatok. Azonban nem is igazán figyelek már a külvilágra, próbálok mindent kizárni, hogy ne maradjon más csak én és a kiszemelt préda. Az első roham nem sikerül túl fényesre, de nem is baj, egyáltalán nem bánom, hiszen a hibákból tanul leginkább az ember és én igenis büszke leszek arra, hogy jó pár napig lesz egy szép kis monoklim. De most ez sem számít, mert hallom a szívének dobbanását, orromba kúszik a félelem illata, ami csak tovább szítja a vágyam és még inkább felpörget. Ilyenkor azért megértem, hogy miért szeretik a legtöbbet üldözni az áldozatot és játszadozni kicsit vele, akármennyire is legyen gonosz ez a dolog, de ez a semmihez sem hasonlítható illat valóban képes megrészegíteni. Én azonban nem játszadozom, túl sokáig szerintem nem bírnám a küzdelmet. Ahogyan elterülök, máris pattanok fel, hogy újabb rohamra induljak, ezúttal biztosabban fogva rá a szarvasra, mélyesztve húsába karmaim és fogaim. Én kitartó vagyok és próbálok minden erőmmel fellépni ellene, hogy sikerüljön teljes mértékben egyedül leterítenem a zsákmányomat. Fogalmam sincsen, mennyi ideig küzdünk, én mindenesetre szoros satuba zárom a torkát és tépem a légcsövét is, egy-két rúgást mintha még bekapnék, de nem számít, a fájdalom most másodlagos. Holnap valószínűleg rosszabb lesz, de majd törődök vele akkor. Most nem. Lassul a szívverése, majd megáll, amikor a szerencsétlen állat feladja a küzdelmet. Jó pár pillanatig még én magam sem mozdulok, teljes mértékben biztosra akarok menni és szükségem is van egy kis időre, amíg kipihegem magam. Akkor térek magamhoz, amikor megnyalja a pofám megrúgott felét, eleresztem a zsákmányt és némi büszke érzéssel állok fel. Fújtatok, lihegek, majd pihegek, de ezt akkor is nekem sikerült! Király érzés. ~ Francba, pedig terveztem elhíresztelni, hogy micsoda csapnivaló Teremtő vagy.. ~ fújtatok még egyet utoljára, hangomban azonban nevetősség érződik, soha nem mondanék senkinek sem ilyet, hiszen ez egyáltalán nem így van. A furcsa sztori megemlítésekor az én fejemben is megjelenik a kép, miszerint Darren sikítozva hív segítségül, én pedig berobbanok és megmentem és mindössze csak egy monoklival leszek gazdagabb. Hát ez teljes mértékben abszurd, de elég vicces. ~ Biztos mindenki el fogja hinni. Megrázom a bundámat, érzem, valahol a bordáim tájékán is kaptam egy szép rúgást, kellemetlenül nyilall bele, de majd meggyógyul és azt hiszem egészen jól megúsztam ezt a kis összeütközést. ~ Nem vagy éhes? ~ teszem fel a kérdést, miközben tekintetemmel Darrenét keresem, hogy aztán akárhogyan is válaszoljon és ha nincsen más, akkor bizony nekiálljak a vacsinak, mert én tényleg éhes vagyok.
Elkapja, megvan! Egyelőre viszont sem ő, sem én nem veszem biztos, csak akkor, amikor nem érzem felőle az élet legkisebb jelét sem. Zihál, kimerült, amit nem csodálok, Kölyökként szép csatán van túl, amit minden segítség nélkül vitt diadalra. És én? Ó, én teljesen elégedett vagyok és büszke. ~ Javíts ki, ha tévedek, de talán ez volt az első teljesen önálló szarvasod, nem? ~ kérdezem, mert tényleg nem vagyok benne biztos, hogy korábban esetleg Ryan vagy más hagyta-e teljesen önállóan elejteni egy ekkora vadat. Azért hozzá képest nagy falat! ~ Ügyesen csináltad ~ dicsérem meg mindenféle ál-ajnározás nélkül. ~ Milyen érzés volt? Milyen volt közben? Ha tudnék ebben az alakban, akkor vigyorognék a megjegyzésére, így viszont csak lusta szórakozottsággal csóválom a farkamat. Elfáradt... az óvónők ilyenkor szoktak rém elégedettek lenni, mert akkor a délutáni szundiidő csendben telik, mert minden lurkó durmol. Azt hiszem, Payne is örülni fog a puha ágynak! ~ Előbb egyél te, kiérdemelted ~ nógatom szelíden és én valóban nem nyúlok addig az elejtett szarvashoz, amíg ő jól nem lakik. Ha az egészet felfalja, az se gond, nem voltam olyan vészesen éhes, meg legfeljebb vadászok egyet én is. Eszembe jutott a lelkesedés, amivel közöltem a többiekkel, hogy Payne végre eszik. ~ Sokkal jobban festesz és ennek nagyon örülök. Tudod, amikor Ryan elhozott és a fotografikus memóriával álltatok elő, az igazat megvallva nem voltam teljesen meggyőzve, de bíztam benne, hogy tudja, mit csinál. Nem tűntél igazán Kölyök-alapanyagnak, főleg azokban az időkben ~ vallom be minden szégyenkezés nélkül. ~ Igazam lett félig. Neki nem voltál Kölyöknek való. Energiáim nyugodtan cirógatták az övéit, ahogy nem csak a tisztás és az este, hanem az egész helyzet békéjét és megnyugvását magamba ittam. Segített neki a jelek szerint az átharapás, jót tettem vele, nem pedig még mélyebbre taszítottam a feladásban és bánatban. Szeretném, ha így maradna, ha kiegyensúlyozott lenne, emberként és farkasként egyaránt. ~ Mondd csak... szeretnél átcuccolni hozzám? ~ kérdezem kissé oldalra billenve a fejem, miközben a tetem mellett csücsülök. Az ő helyzete más, mint Ashleyé volt annak idején. Ő a lakon kívül élt, Steve-vel, így egyértelmű volt, hogy a saját lakásomba "parancsolom". Payne viszont a szomszédban lakott Ryannél, így neki ebben a tekintetben volt választása azért. Meg egyébként is: ég és föld volt a két lány emberi mentalitásban, hiába ugyanattól a farkastól kapták a saját bestiájukat.
Kezdőlap
