- Nem szeretnék változni igazság szerint, nekem jó így. Állapítottam meg, noha azt nem tudhattam, mit fog hozni az élet, lehetséges, hogy tényleg egyszer érdekelni fog az ilyesmi, hogy jó arc legyek másokkal, és barátkozzak, de egyelőre abszolút nem mozgat, hogy bárkivel is bizalmas viszonyba kerüljek, nem vagyok az a típus egyszerűen, és nekem jó így. - Semmilyen normális dolgot, és nem szeretném, hogy az általam kedvelt, illetőleg könnyen romlottnak titulálható életvitelem miatt rossz szájíz maradna benned, szóval maradjunk abban, hogy zongorázni szeretek, a többi meg nem lényeges. Nem hazudok, egyszerűen csak közlöm, hogy vannak dolgok, amikről jobb, ha nem beszélek. Egyáltalán nem vagyok szent, és soha nem is tartottam magam még csak a közelében állónak sem, isten ments, hogy olyan legyek, mint Anica, egy ruhafogasnál is kevesebb önálló gondolattal és cselekvőkészséggel. - Megengedném, ha falkatag lennék. Én legalábbis, az más kérdés, mennyire lelkesedne érte Ethan, vagy épp mennyire vágna be a sarokba, hogy mit képzelek magamról, nincs szükségem másra, csak rá ilyen téren, esetleg Malloryra… Nos, én azért igyekszem addig ütni a vasat, amíg meleg, mert jelenleg nem érzem komfortosnak a helyzetemet, nyugodtabb lennék, ha falkán belül lennénk a húgom-nővéremmel egyetemben. Ha tudná, hogy igazán senkiben sem bízom, nem hiszem, hogy felötlene a gondolat a fejében, hogy benne egyszer fogok. Egyszer megtettem, a szívem minden szeretetével szerettem, és elvette tőlem őket az élet, isten, bárki is legyen, aki dönt arról, ki él és ki hal. Többé nem fogom megtenni, mert nem kérem azt a fájdalmat még egyszer. - Akkor jó. Bólintottam rá, igaz, fogalmam sincs, miért hittem el neki, éppen nekem még hazudhatott bárki, nehezebben szúrtam ki, bár emberként is elég jól ment, de Ethan miatt rájöttem, hogy nálam sokkal nagyobb játékosok is akadnak, szóval sosem lehet tudni. Mindenesetre, lelke rajta, maximum ez az utolsó napom, annyira kétségbeesni nem fogok a dologtól, elvégre, egyszer mindenki elérkezik a végjátékhoz, ki előbb, ki hamarabb. Igaza volt, hisz mire átváltoztam, már látszott is a borostyán tekintetemen, hogy befogadom velük a beérkező képeket, nem csak vakon merednek a világra, éppen ezért meg is jegyeztem a vonásait, nem árt tudni, kivel társalgunk éppen, még akkor is, ha bemutatkozott már. A termete kissé meglep, elvégre nem ilyesmit néznék ki egy aprócskának tűnő nőből. Mindenesetre a döbbenetem hamar végighullámzik rajtam, majd el is enyészik. Az én farkasom kamaszosan csoffadt még, nem teljesen kifejlődött felnőtt példány, de van még rá némi ideje azért. ~Csak… előre.~ Azt akartam mondani, hogy az orrom után, de az még sok lenne nekem, nálam a mentális kommunikáció később jött képbe, mint Anicának, neki is azért, hogy valamilyen módon beszéljen, de hát így sem teszi.
Symara Dotty Thibodeau
Renegát
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 390
◯ HSZ : 295
◯ IC REAG : 253
◯ Lakhely : Fairbanks >> Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : Törékeny és pici alkata, fekete bundása
Szavain elmosolyodom. – Szerintem senki se akar, szeret változni, de pont ettől szép, hogy legtöbbször úgy változunk, hogy nekünk fel se tűnik. – legalábbis én így láttam a dolgokat. Én se akartam változni, de az élet mégis formált, másabbá változtatott. Nem akartam gyilkos lenni, de az voltam és nem csak a bestiám miatt, hanem mert arra neveltek minket. Képes voltam ölni, de szeretni is másokat úgy, ahogyan talán kevesen tudnak. Látni akartam mindenkiben a jót, pedig néha nem kellett volna. Viszont jelenleg ezen nem tudtam változtatni, még ilyen voltam. Talán túl optimista, reménykedő és egyszer lehet, hogy ez fogja elhozni számomra a végzetet. Meglepődök picit azon, amit mond, majd megrázom a fejemet, bár ő ebből semmit se láthat. – Rendben, nem foglak faggatni, de hidd el, hogy nem olyan vagyok, hogy bárkit is elítéljek az életvitele miatt. Mindenki okkal él úgy, ahogyan. S lehet, hogy nem is annyira romlott az, amit csinálsz, mint amilyennek te képzeled. Sok esetben az általános vélemény eléggé téves. – jegyzem meg higgadtan és semmi kioktató szándék nincs a hangomban. Sokkal inkább barátságosabb. Szeretném megismerni őt, hogy milyen valójában, de ha ő nem szeretne nekem mutatni belőle, akkor nem fogom erőltetni. Talán majd idővel változni fog, hiszen remélhetőleg nem ez az utolsó találkozásunk. Vagyis nagyon remélem, mert igazán megkedveltem őt. - Akkor reméljük, hogy sikerrel járunk ma. – biztató a hangom, hiszen ha a teremtője falkatag, akkor nem hiszem, hogy sok ellenvetése lenne annak a dolognak, hogy őt ne engednék be a falkába. Legalább még egy utód biztonságban lenne. Hiszen a falka eléggé összetartó, olyan, mint egy nagycsalád, akik néha „kicsit” megkergülnek, de ez az élettel, a bestiánkkal együtt jár. Így már meg se lepődök azon, ha néha egymás torkának esünk. Szavaira nem reagáltam, de érezhette, hogy nem akarok neki ártani. Miért tenném? Nem vagyok én olyan, vagyis attól függ. Voltam és még lehetek is olyan, hiszen egy bestia is él bennem és azt nem tekinthetem semmisnek. Nem, egyszerűen nem tudok csak úgy legyinteni, hogy nincs semmi és nem is kell vele törődni, mert születésének első szakaszában eleve az ölést tanították meg neki. S ha veszélyt érez, vagy nagyon felhúznak minket, akkor még mindig képes lenne neki ugrani a másik fél torkának. Nem vagyok rá büszke, de legalább a sodromból nem lehet könnyedén kihozni. Mosolyogva figyeltem a gyönyörű farkast, s nem siettem el a dolgokat, hiszen úgy éreztem, ha én láthatom őt, akkor ő is láthatja azt, akivel beszélgetett. Nem lepődök meg azon, hogy pár pillanat erejéig meglepődik a farkasom látványán. Sokan meglepődnek és eleinte még én magam is meglepődtem, hogy miként örökölhettem egy ilyen nagytermetű, fekete bestiát. Mintha a két szélsőség kelt volna bennem életre. ~ Rendben van. ~ válaszolok neki, majd hagyom, hogy előre menjen. Én pedig kicsivel utána indulok el. Figyelek és ügyelek arra, hogy semmi baj ne történhessen. Majd végül mellé szaladok. ~ Van kedvenc helyed? ~ kérdezem kíváncsian. Nem tudom, hogy mennyire megy még neki a mentális kommunikáció, mert az előző szavakból ítélve még nem tökéletesen, de nem baj. Majd ha engedi, akkor szívesen gyakorolom vele ezt is. Ha esetleg mondott egy helyet, akkor elindulok abba az irányba, ha csak mutatja az utat, akkor követem őt. ~ Esetleg szeretnél vadászni? ~ vannak még biztosan kósza őzök és szívesen elkapok egyet vele, ha ahhoz lenne kedve.
- Ohh, nos, lehet, bár ezt azért nem hinném, de egyelőre megtartanám magamnak. Nekem ennyi azért közel sem elég, hogy valós mélységében megnyíljak valakinek. Többnyire inkább határozottan arról van szó, hogy csak úgy csinálok, mintha megnyílnék, de nem az igazságot adom elő. Farkasok közt ez már nehéz, kiszagolják a hazugságot, nekem meg nem célom ellenségeket szerezni közülük. Ahhoz még túlságosan fiatal vagyok. - Reméljük. Szeretném, ha több mozgásterem lenne, és nem érezném magam kalitkában, ám egyelőre sajnos ez nem játszik, hiába is próbálnám magam megoldani. Szükségem van hozzá a Falka nyújtotta biztonságérzetre, akármennyire is legyen a szememben valótlan, mert nehezen bízom, és hiszem el, hogy lehetnek rendben a dolgaim. Végül átváltozom, és azért már az is nagyfokú megkönnyebbülés, hogy tudatomnál maradok ilyenkor, és van beleszólásom a történésekbe. Fura módon egyébként egészen jól kijövök a dögömmel, pajtik vagyunk, kedvelem és ő is engem, azt hiszem, hasonlítunk. Az viszont, hogy olyan pici nőből ekkora vadállat legyen, hát meglep, nem is kicsit, egy darabig nem is mozdulok, csak busa fejemet döntöm jobbra majd balra, sőt, még körbe is járom a nőstényt, mintha nem hinném el, amit látok. ~Nincs.~ Mármint, Fairbanksben, egyszer régen volt, Zsuzsannánál és Péternél nagyon szerettem a hátsó kertben a hintaágyon ücsörögni, nézni a szép virágoskertet, és beszélgetni valamelyikükkel. Ezt azonban senki orrára nem kötném, meg egyébként is eléggé szűkszavúan megy még a mentális kommunikáció, szóval, ha akarnám, sem tudnám ilyen formán megválaszolni a kérdését. ~Jó… lenne.~ Egy kis husit mindenképpen örömmel venne a farkasom, így hát meg is indulhatunk kissé lendületesebben vadak után kutatni, hátha akad valami fogunkra való falat. Egyébként biztosan, csak egy kis idő kérdése.
//Nagyon szépen köszönöm a játékot, és egyben a segítséget. <333//
Zsebre vágott kezekkel gázolok a télvíz ideje alatt magasra vágyott aljnövényzetben. Estefelé jár az idő, pillanatok kérdése és az orromig sem fogok látni, de nem igazán érdekel. A farkas érzékei jóval erősebbek, mint az enyéim, holott pilótaként azok sem az átlagember szintjén mozognak. Pilóta... hol van az már! Mintha egy másik élet lett volna teljesen. Mintha kitéptek volna belőlem egy darabot. Farkasomat a szárnyaimért. - Nem mintha belementem volna efféle alkuba! Szóval kijöttem a sötétbe, barátkozni bundásommal, kísérletezni, egymagam, mondván, csak nem lesz belőle baj. Mi lehetne? Ismerkedünk és megpróbálok végre teljes mértékig megbízni a bundás kölyökben bennem. Kényelmes terepruhát viselek, könnyebb kabáttal, ne zavarjon semmi a mozgásomban emberként sem.
Elérve a tisztást az egyik szélső fánál verek tábort, zsebemből cigaretta kerül elő és öngyújtó. Még egy utolsó szál, mielőtt nekivágok ennek az őrületnek. Mert az volt, minden vagánykodásom és "jó ötlet lesz kicsit egyedül gyakorolni" ellenére is... Valami mozdult a tisztás túl felén, arrafelé kaptam fejemet, roppant impozáns látványt nyújtva kezemben a gyújtóval, meg a számból kilógó szállal, kissé meglepett képet vágva.
// Lesz ez még jobb is, de remélem tudsz vele mit kezdeni. :$ //
Philip- kunnal történtek, a falkában lévő feszültség kissé minket is nyomaszt, de nem akkora mértékben, hogy tomboljunk. A Vörös Hold átka ez. Vajon Anchorage farkasai túlélték mindezt a csapást? Levegőváltozás kellene, egy nagy séta, egy kisebb kaland mindünknek. Valami ami lemossa rólunk ezt a valamit, ami megfolyt belülről. Akkor talán szabad lehet a lelkünk, testünk egyaránt. Lépteim a tisztás felé vezettek teljes nyugalomban és szinkronban voltunk a Bestiával. Ezért is merészkedett elő jó pár patás és legelészett. Az erdő nyugalma mindenekfelett, nem igaz? A szél ismerős illatokat hordoz magával, amire az ég felé emelem a tekintetem. Egy Kölyök, még hozzá…Nicholas- san… vajon Tiguaq- sama... Ő jól van? Nem jelentkezett már egy jó ideje és az én aggodalmam sincs ilyenkor sziklaszilárdan a helyén. Egy sóhajjal eresztem le vállaimat, majd közelebb lépdelek, közben elindítok felé egy illúziót. Halljon neszt az erdő felől, engem meg se ő se a bundása ne észleljen. A szél elmorzsolt szavakat sodor felé, zizegtek-suhogtak a feje felett, mellett, mint a nyári záporeső. És mintha a tisztás hőmérséklete is hullámokban változott volna. Mögötte torpanok meg, félig leeresztett pajzzsal figyelem őket és a zavartságukat, nem lankadó figyelmüket. Példás kölyköd van testvér. Az illúzióm alább hagy, energiám körbeöleli kettősüket kellemes bizsergést hagyva maga után. - Rachel- chan, valami nyugtalanít? Mi járatban erre?
Benyelem az egész illúziót és ösztönösen, mindenre odafigyelő vadászként tekintek a zaj irányába, finoman megfeszülő izmokkal. De hogyne nyelném be a képet, hisz fajtánk sajátja ez a hatalom. Álmodók… haha. Van egy hülye iróniája az életnek, meg Nicholasnak is, ami azt illeti. Keresve sem találhatott volna földhöz ragadtabb, racionalistább egyént nálam a kölykének! Oké, nem kételkedem a választásában és valahol igazából még megtisztelő is a dolog, de attól még nem kell, hogy kevéssé poénos is legyen, nem igaz? Feltámad a szél, én pedig szemöldökömet ráncolva igyekszem kivenni éneküket, mintha érthetném, mintha képes lennék kivenni belőle bármit is. Éppen ezért ér meglepetésként a (számomra) semmiből felbukkanó falkatárs energiájának érzete. Ösztönösen fordulok meg, mázlija, hogy nincs kartávon belül, mert lehet, megkísérelném fölre küldeni egy szakavatott önvédelmi mozdulatsor keretében egyazon lendülettel. Így „csupán” ütésre és/vagy védekezésre készen emelem testem elé fel karjaimat, ahogy szembe nézek vele. Pár pillanatig még fenntartom a formációt akkor is, mikor már realizáltam, nem támadó szándékkal jött a másik, ráadásul ismerős is… Rachel-chan, hja! Ez a flúgos ázsiai lesz, Philnek a felmenője, ha jól rémlik. És nem, nincs bajom az ázsiaiakkal, se a feketékkel, ha már itt tartunk! A megszólítás idegen számomra. Már eleve azt megszokni nehézkes volt, hogy a többség inkább tegez a Lakban és a főhadnagy kifejezés sem jár a nevem mögé. Mindezzel mondjuk nem lett volna probléma, ha a legtöbben nem kezelnének holmi taknyos kölyökként harminchárom éves létemre! – Ejj de sok problémám van nekem! Kérdésére éppen ezért finom, röpketegen halk nevetéssel indítok válaszul. Jobban bele se trafálhatott volna, mégis nem én lennék, ha könnyen adnám magamat. Köszöntöm, szép estét kívánva neki, majd flegma vállvonással felelek a szerintem érdemibb kérdésére: - Csak gondoltam, kihasználom, hogy Nick még nem ért haza és kijövök kicsit gyakorolni egymagam, a kamasz-szakosztály társaságát hanyagolva. És te? Vadászni indultál? Vagy már visszafelé jössz belőle? – Érdeklődök és hárítom a témát magamról rutinnal egyúttal.
Meglepődik. Nem is számítottam másra, fiatal, temperamentumos. Bár a beállása tetszik…valaki faraghatna egy szobrot róla a cserkészeknek. Hallgatom szavait mellé lépdelve figyelek a hely varázsára, majd a kis nőstényre pillantok. - Három dolog a legnehezebb: várni, nem jönni. Menni, nem haladni. Lefeküdni, nem aludni. - megint kezdem, de majd megszokják a fiatalok ezt a helyzetet is… - Egyszerre akarsz mindkét irányba haladni. Vágyod a sikert, keresed a kudarcot. Mindent a maga idejében Rachel- chan.. Nem okos dolog siettetni a dolgokat. Látni kell az utat, amelyen előre akarsz haladni. - felelem megindulva előre, majd vállam felett hátra pillantok. - Vadászni indultam, segítesz? – igen, vágyom a társaságára. Farkasom az övé mellé lép, barátságosan rámordul és megböki a fejével a nyakát…menjen ő is, szükség lesz még rá. - Nicholas-san merre jár? - érdeklődöm, mostanában nem volt találkozásunk… annyit tudok csak, hogy nősténnyel hál.
Engedek a tartásomon, nem szobornak való az, csupán a „jól idomított” katonák sajátja, meg a megszokásé. Ezzel éles ellentétben áll a bennem élő, lakozó farkas, Kirgavik természete, ki minden tisztes távolságtartásom ellenére játékos érdeklődéssel csóválja farkát és hegyezi füleit, olybá körözve falkatársa körül, mint ki kalandra hívná az idősebb nőstényt. Javíthatatlan dög! Asami szavaira kissé felszaladnak szemöldökeim, de nem szólok közbe, ahhoz túlságosan is fegyelemhez vagyok szokva, s tisztelem azokat, akik idősebbek, megdolgoztak egy bizonyos pozícióért a falkán belül. Mert ezt értem, a hierarchiát, mint olyat könnyen magamévá tudom tenni, ellenben mindenféle mágikus maszlaggal. – Szóval ja, okkal lett mentor ebből a nőből itt előttem, de lássuk be, kétlem, hogy nekem való volna a stílus, amit tol. Ég és Föld vagyunk mi ketten, erre szavainak számomra szinte már majdhogynem halandzsaszerűsége a tanúbizonyság. - Én nem…! – Kezdenék bele indulatosan, de idejében újra tervezek némileg megereszkedő vállak keretében. – Félreértesz, azt hiszem. Nem siettetek semmit, egészen egyszerűen ehhez vagyok hozzászokva. Az állandó tréninghez, a szabadidő száz százalékos kihasználásához. – Felelek arra, miről úgy gondolom, képes voltam utána kapni, megfejteni az egész humbugból. Szép is lesz ez… de nem mondok nemet a közös program lehetőségére, határozottan bólintok kérdésére, mely szerint segítek-e neki. Segítek? Segítünk, inkább, tekintettel arra, hogy valami nem teljesen úgy van bennem összerakva, mint annak lennie kellene farkaséknál a Nagy Könyv szerint. - Melózik, meg gondolom Sym-hez is beugrik, mielőtt hazaenné a fene. De csinálja csak, jó látni, hogy kiegyensúlyozottabb kicsit végre! Legalábbis látszatra. – Mosolyodom el őszinte görbületet rajzolva ajkaim szegletébe, Kirgavik meg lelkesen lihegve korzózik az idősebbik körött. Nincs ellenemre viselkedése, nyitottsága és kíváncsisága ott él bennem is, csupán jobban kontroll alatt tartom, mint az ösztönlény, s nem vetem magam Asami nyakába. Elég fura lenne az, lássuk be… - Nos, akkor… vadászat! – Szusszantam. – Merre? Vagy hogy gondoltad? – Firtatom sután, hisz tudom már, mindenkinek megvan a maga kis rituáléja ennek kapcsán, nekem pedig eszem ágában sincs felbolygatni a nőstényét. Alkalmazkodom, abban legalább jó vagyok.
Farkasom örömteli pofája elég kifejező lehet a kölyök számára. játékos kedvében van ő maga is, hiába „öreg” már, van benne némi játékosság a kölyök sereg felé. Hiszen a kölykök olykor játszva tanulnak. Válaszára bólintok helyeslőn. Nicho meg... éli a kis világát. Helyes. Az is kell…mindenkinek. Csak ne úgy érjen véget, mint Hora-san története. De ahogy mondani szokták, Ahol bezárul egy ajtó egy másik kinyílik. - A fiatalságtól az öregségig olyan lassú átmenet vezet, hogy az ember maga észre sem veszi a változást. Ugyanígy, amikor az ősz követi a nyarat, s a tél az őszt, a természet olyan fokozatosan változik, hogy nemigen tudjuk nyomon követni. – vallom ezt be neki, mielőtt válaszolnék a feltett kérdésére vadászat terén. Farkasom a másik mellett lépdel, olykor megböki fejével a szőrmókot, hogy amaz el ne veszítse játékosságát. Na ettől nem tartok. - Tudod Rachel- chan, ha a földön és a földdel eggyé válva futsz, akkor örökké tudsz futni. – meredek előre a tájon energiám előre eresztve, farkasom morran a kölyöknek, hogy figyeljen és ő is koncentráljon. Mindez hozzá tartozik a vadászathoz, de egyben a játékos kategória még. Szóval Rachel-channak és Kirgaviknak egyaránt kedvezhet még külön külön is. De mind egyek vagyunk. - Nicholas-sannal vadásztatok már közösen? Vagy kerestetek egymagatok bármi üldözni valót? – érdeklődöm séta közben, hiszen mindünknek fontos, hogy ne ismétlést halljon, bár ismétlés a tudás anyja, vagy olyanról prédikáljak neki, amiről azt se tudja, iszik vagy eszik. - Szabad? – érdeklődöm, mert ő nem Philip-kun, de szeretnék megosztani vele egy emléket. Energiám bekúszik hozzá és „filmként” vetít le neki egy pár nappal ezelőtti pillanatot. A bölénycsorda vonulását az éjszaka legszebb pillanatában. Majd szeretném mindezt a kölyköknek is megmutatni. Egyszerre, együtt. Mert ilyen közel jutni hozzájuk és ilyen nyugis pillanatukban mellettük haladni…nem minden napi dolog. - Néhány méterre, talán 18...érzed, hogy mik ezek? - érdeklődöm a rókák játszadozó apróságaik után, hiszen jellegzetes szaguk van, még emberként is simán lehet azonosítani őket ez alapján. Ráadásul nem rég kajáltak...
Némi értetlenséget érezhet felőlem a természettel és a változással kapcsolatos hablaty kapcsán, de nem igazán stresszelem túl magamat a dolgon – elengedem egy kedves mosollyal. Mert ilyet is tudok produkálni, alapvetően karakteres vonásaimnak megvan a maga bája, csak az élet nem úgy osztott lapokat, hogy ezeket aknázzam ki a sikerhez és boldogsághoz vezető rögös úton. Elvégre ezt a kettőt keresi valamily formában mindenki, nem? Mindegy is, már továbblépek, a vadászat lehetősége valahogy jobban felcsigáz a megfoghatatlan blablánál, meg a bennem lakót is, aki szőrmóknak aligha nevezhető, hisz nem kisgyerekként haraptak be. Esetében a kölyök megnevezést mindössze életkora indokolja; küllemében kifejlett, fiatal nőstény. Energiáinak mozdulását észlelve önkéntelen kapja fel fejét ez a bennem élő lény. Ő menne és rohanna, bele a vak világba nevetve, s fittyet hányva a veszélyre. Én ettől jóval megfontoltabb vagyok – több veszteséget láttam és tapasztaltam már, mint ő, hiába ismeri, tudhatja magáénak a fiatal nőstény is múltam minden mocskos szegletét. Nem az ő emlékei, nem az ő egyszervoltja. Neki a jelen jutott, élne is vele hát. - Persze! – Felelem finoman ráncolva szemöldökeimet, kissé értetlenül pillantva Asamira, mintha attól tartanék, valamit figyelmen kívül hagytam kérdésében és nem arra adok választ, mi a tényleges kérdés. Mert… eléggé fura volna, lassan egy éves kölyökként, ha sosem vadásztam volna. Vagy akkor nem erre kérdezett rá, hanem valami speckóra? – Majd kibukik, ha benéztem a dolgot, nem tűnik olyannak, aki elhajt, csak azért, mert nem esik le a húszfilléres kapásból. A kérdését hallva azért gyorsan kapcsolok, aprót biccentek is komolyan felé, jelezve, tessék csak. Mintha napi szinten mászkálnának bele az elmémbe idegenek, oly könnyeden engedek neki, s nem bánom meg, ami azt illeti. Mert amit mutat az valami lélegzetelállító…! Az élet egy nem mindennapi mozzanata, csodálatos világunk egy szeletkéje. Még ajkaim is elnyílnak kissé, ahogy elmém moziján vonul a csorda, s kell pár kósza pillanat visszarántva a jelenbe, hogy érdemben válaszolni tudjak újabb kérdésére. A levegőbe szimatolok ösztönösen, állati voltomat engedve kicsit előtérbe, ahogy Nick tanította. Egészen jól megvagyunk különben, a bundás, meg én ilyen téren. Egyedül a mentális csatornán akad valami gebasz, mitől képtelenek vagyunk rendesen működni. Bár mi a rendes ebben a világ mögötti világban, nem igaz? - Rókák, ha jól tévedek. Talán kettő… három is lesz az… - Teszek kósza lépést nesztelen a sűrű aljnövényzetű erdőrész felé a tisztáson.
Ha elkapja az embert a hév, akkor igen nehezen tud megálljt parancsolni a lábának. Ez köztudott tény. Ahogy az is, hogy senki fia nem gátolhat meg úti-célom elérésében. Néha amikor a szükség rábírja az embert a rossz dolgokra, az gyakorta kétségbeeséséből vagy a társadalom utáni gyűlöletéből fakad. Ha nincs ellentét, nincs harmónia. Ha nincs harmónia, nincs rendszer ami kordában tartsa az embereket. Így van... az élet kilogikázhatatlan körforgásában. Az élet tele van titkokkal, és megoldatlan gondolatsorokkal, ahogy önmagamból adódóan engem sem lehet igazán megismerni, hisz mikor mit is akarok, avagy épp mit óhajtok. Talán megeshet, hogy egyszer-kétszer érzelmesnek tűnök mások szemében, avagy kedvesnek, de el kell áruljam, hogy mindez csupán a jól irányzott látszatképemet mutatja fel, s nem engem. Villámsebességgel cikáztak a gondolataim. Primrose-val való beszélgetés nagyjából meghozta az eszem, de azzal a hímmel való csatározás… nos.. igen, döntöttem... Csak épp ott motoszkált bennem valami... valamiféle inger, amit azt hiszem túlélésnek neveznek. Bár kellett pár nap, hogy összeszedjem magam minden téren. De Helena hívása is megmosolyogtatott, szóval hozzá akartam menni legelőször, szerencsére Anchorageban volt. A helyzet az, hogy hiába mentem oda, Ő sehol sem volt. Ismeretlen szag keveredett az övével és aggódni kezdtem… a földről pedig felszedve az ajándékát pedig még nagyobb lett mindez. Aggódtam érte, persze. Nagyon is ami azt illeti. Néha úgy érzem, direkt módon b*sznak ki velem az olimposzi istenek! Néhány természeti csapás között, nem restek állandóan összeütköztetni a karma igen humoros oldalával. Ez a fagyi azonban, nemhogy visszanyal, hanem egyenesen lesmárol. De nem ám azzal a közkedvelt száj-ízzel a torkomban. Nem, ez annál förtelmesebb verzió, hátába verve még a legcsúfosabb hányás bukéját. Gondolom, sokakkal megfordult már, hogy egy bizonyos személy kerülése, mégsem olyan elkerülhetetlen. Ryllissal akartam beszélni. Illegálisan. Utálom, ha megkötik a kezem. Eleve a lányt kutattam, illetve az apjához készültem, hiszen ki tudja mennyit és mit tud. Megakartam találni… A pofámban egy táska lapult, amiben a váltóruháim lapultak. Már átléptem a falka határát, megint és ez most sem zavart. A bundámba csapott a szél, ahogy előre haladtam. Sose engedelmeskedtem, csak az Alfámnak és Alecnek… jelenleg egyik sincs itt. Aztán lefékeztem… visszaalakultam emberi formámba és felöltöttem magamra a táska tartalmát, majd a mobilom is előkapartam és a kölykömet csörgettem. Ráállítottam a csajra, amikor eltűnt, mérje be a telefonját, állítsa rá a kamerákat… mert ennyire még ő is képes… De még semmit sem talált. - Ha van valami hívj… most le kell tennem… - halottam egy ág reccsenést, de ez… nem farkas… de ez a szag. Zsebre vágtam a mobilom és tovább sétáltam. Ez a feszült csend, egyszerre volt nyugalmat-ébresztő és gyanút keltő. S mikor a legbiztonságosabb alapon vonunk le következtetéseket, akkor ér minket a legnagyobb meglepetés.
Már évek… de inkább úgy fogalmazok, évtizedek óta el szoktam járni, néhol reggel, néhol este futni. Most sincs ez másképp. Chloét nem fogom rábeszélni, ha akar, jön, de én nem fogom erőltetni. Persze, mikor látom rajta, hogy nincs a legjobb passzban, vagy unatkozna, esetleg látom, hogy ráférne egy ilyen mozgásforma, akkor megemlítem. És az esetekben ragaszkodom is hozzá. A helyzet komolyságától függ, hogy mennyire nyomulok rá. Ha már Chloé… egyáltalán nem könnyű neki most. Látom rajta, hogy nem élvezi ezt a helyzetet egyáltalán, de mikor látom, hogy az elvonási tünetek nagyon kijönnek rajta, akkor próbálom tartani benne a lelket. Eddig túlzottan nagy galibát ő sem kavart. Ez is csak azt mutatja, mekkora önuralma van efölött, és hogy ő is ezt akarja. Ezt, hogy ne kelljen többé ezeknek a szereknek élnie, hogy ha belenéz a tükörbe, ne kelljen elszörnyednie magától. Mert láttam már, hogy volt ilyenre példa, mikor nagyon szétcsapta magát. Még mindig ahhoz tartom magam, hogy sokkal jobb lesz neki, miután tényleg le tudja tenni, és a szervezete is alkalmazkodott hozzá. Így is azt látom rajta, hogy újra boldog, de nem tud teljes mértékben az lenni. A múlt fájó tüskéi is benne vannak még valószínűleg, habár nem annyira, mint mikor visszaérkezett a városba. De hiszek benne, amint vége ennek az egésznek, már ezt is félre tudja majd tenni. Azt nem akarom, hogy elfelejtse a gyerekeinket, egyáltalán nem. Azt viszont megértem, miért nem akarta, hogy így lássák. Ennyire szétcsúszva... nos, én sem mertem volna eléjük állni. Aztán ki tudja, lehet javulni fog a kapcsolatuk nekik is. A belvárosba nem szeretek futni, mert el akarom kerülni az embereket, a kipufogógázokat. A természet amúgy is nyugtató hatással van rám. Nem mintha elmebajos lennék, de kellemesebb olyan környezetben edzeni. Szoktam nagy ritkán itt is embereket, néhányan szintúgy futkározni jönnek ide ki, mások túrázni. Ellenben, ha egyáltalán nem vágyok társaságra, bemegyek az erdő legmélyére, ahol már a vadakból is van rendesen. Ez van, szeretek veszélyesen élni, na meg az itt élő ösztönállatokat át lehet ejteni. Néhányat könnyebben, másokat nehezebben. Az Oltalom (sz)árnyát is azért szoktam felhúzni magamra, hogy ha összefutok egy kóbor farkassal, mégiscsak legyen nálam egy kisebb előny. Hirtelen mozgást látok a távolból, de nem zavar meg, folytatom az utamat. Aztán közelebb érek hozzá, és meg is torpanok. Valahogy ismerős nekem ez az arc. Meg is rázom a fejemet, és inkább folytatom az utamat. Elhaladok mellette, néhány méterrel már mögötte járok, mikor a megvilágosodás pofán csap. Ekkor viszont már megfordulok. Na, ez már most látom, hogy érdekes lesz. Megindulok a farkas felé. - Hé, te! Úgy morgom rá ezt a két szót, mint egy medve. Hirtelen, a vállánál fogva rántom vissza, kapásból húzva be neki egyet az öklömmel, beleadva apait-anyait, ettől függetlenül arra az eshetőségre is felkészülve, hogy időben tud rá reagálni.
A kételyeim, rozoga elmeállapotom ellenére a férfi ütése stabil és szilárd: ideális arra, hogy a jelenben tartson, megakadályozva tudatomat abban, hogy az apróbb részletek elemzésével foglalkozzak, viszont ez a hatás nem marad meg tisztán akként. Szerencsére. A mellkasomon növekvő súly és a fejemben tomboló vihar okozott lüktetés tulajdonképpen a dühroham előfutára is lehetne, de odáig nem igazán juthatok még el, ugyanis a legközelebbi problémát a torkomban felkúszó sav okozza, a gyomromnak összerándulásával együtt. A kettősség az arcomon is tökéletesen látható, tekintetem viszont egyenesen felperzseli a személyt. Pusztító erő hatol be, s lesz úrrá elmém minden szegletében. A fények különös játéka hipnotizálva lengi körül energiámat. Nem tudtam.. nem éreztem, mi hiányzott belőlem. De ez az ütés…. Nem tudjátok, milyen érzés elveszíteni az uralmat a testetek fölött. Nem olyan, mint amikor véletlenül azon kapod magad, hogy a hűtőt nyitogatod megint, hanem olyan, mintha a saját hús és vér börtönöddé válnál, amiből csak szemlélheted a történéseket, érezheted az izmaid izzását és a láthatatlan ujjakat ráfonódni a nyakadra. Ezt az utat mi választjuk. Csupán feladjuk a küzdést ellene, s átadjuk magunkat a katarzisnak. Leélünk velük néhány évtizedet, s jól tudjuk mi vár ránk ezután... a magányos halál…. Az esést követően felpillantottam az idegenre, térdre kászálódtam őt figyelve, majd magam mellé köptem és letöröltem a képem. Nem mondok rá semmit, csak kifejezéstelen arccal bámulom az érkezőt. Farkasom is felmordult tudatom mélyén, de sakkban tartottam őt is, ahogy magamat próbáltam. - Mégis… mit képzelsz magadról?! Hee!? - emeltem fel a hangom az illetőre, majd egy lendülettel álltam fel és végig nézem rajta… mégis mi ütött ebbe? Csak így kiütni egy idegent… merész. Szaporán verő szívem lenyugszik, minden egyes pillanattal nagyobb uralmat érzek a testem és az Ezüst szemű fölött… Nem ismerem az idegent és ő se ismerhet… még sose láttam őt azelőtt. - Mit akarsz?!
Ki hitte volna, hogy egy ilyen átlagos napon, egy ilyen átlagos tevékenység közben fogok rálelni pont arra a személyre, aki megölte az unokahúgomat. Hirtelen lobbanok haragra, és kezdek el ismét szomjazni a bosszúra. Nem tudom, mi fog itt még történni. Beadhatja nekem, hogy sajnálja, de azóta megváltozott, hogy van gyereke, meg ilyesmik… nem fog érdekelni. Ha így is lenne, hogy tényleg van gyereke, akkor meg örüljön, hogy nem utána megyek. Elég hatásos volt az ütésem, amennyire látom. Máris megtántorodik, és el is kezd felbukni. Ott állok fölötte, és fújtatok rá, miközben várom, hogy reagáljon valamit. Nem várom el, hogy emlékezzen rám első pillantásra. Közel 34 éve történt az eset… 34… a testvéremet azóta sem láttam, őt is jó lenne felkeresni. De ne térjünk el a témától. Kérdésére nem válaszolok, megvárom, míg feláll. Ennyit sem érdemelne. Ha itt lett volna a pisztolyom nálam, biztos beleeresztem a tárat a fejébe, kicsit sem törődve azzal, hogy felismer, vagy sem. Csak nézem a farkast, egyre inkább kielemzem a pofáját. Jó látni, hogy a kezem nyoma ott maradt az arcán. Ahogy telnek a másodpercek, úgy válik egyre világosabbá, hogy nem tévedtem. Ő az. - Hogy mit akarok? Hasonlót, mint amit te tettél az unokahúgommal. 1982 vége, december, Kanada. Hidegvérrel meggyilkoltál egy 16 éves lányt, engem pedig elcsapott egy kocsi, mikor megpróbáltam utánad iramodni. Dereng már valami? Nem fogom azt mondani, hogy sohasem felejtettem el azt az éjszakát. Az első néhány évben nagyon élénken élt bennem, mi is történt, és próbáltam is keresni az elkövetőt… nem sok sikerrel. De aztán pedig abba kellett hagynom, nem válhatott rögeszmévé ez az egész. Mikor pedig már nagyobb hatalmam lett, és könnyedén előkeríthettem volna, akkorra már elfelejtettem. Bár a mostani kifakadásomra való tekintettel inkább csak jó mélyre eltemettem. Most pedig szépen előtört belőlem. - Akarsz valamit mondani? Mondom ezt amolyan „utolsó kívánság?” hangon.
Egy mély levegővétel, hisz le kell nyugtatnom önmagam, s arra kell koncentrálnom, amiért eredetiből jöttem. Nekem már van némi tapasztalatom eleve ezen a téren, hisz nem mostan lettem az, ami. Ez meg itt előttem… a majd 2 méterével elém mer állni egy ilyen hányaveti ütéssel? Ennél több kell hogy végleg a túlvilágra akarjon valaki küldeni. Szavai idegenként hatnak, valahogy nem mond semmit se a dátummal, se az unokahúgát illetően… sok ember és farkas halála szárad rajtam akkoriban, igen. - Rossz ajtón kopogtatsz. - húzódik homlokom közepére a szemöldököm, majd zsebre vágom kezeim is. - Nem rémlik a képed… ha rémlene is… nos, már nem élnél. - néztem rajta végig érdektelenség hiányában… mit tud ez, amit én nem? Mit mondhatnék neki amivel elrémiszthetném a közelemből? Hogy nem csak az unokahúgát nyírtam ki? Egyáltalán ki ez? 1982 Kanada decemberben? Ott voltam… Tényleg! Egyszerre lep meg a látványa, s ér a felismerés, sőt be is ugrik azon este az emlékeimben. Minden egyes szó magáért beszél, minden kép önmagát mutatja fel, mint képviselt tényt. Számoltam a következménnyel, de nem számítottam ennyi év pihenőre. De legyen. A kérdésére az arcomra egy elégedett mosoly telepszik. Az Ezüst szemű a paratérben sértődötten morran fel és lépked a felszínre, hogy megtorolja ezt a szintű bánásmódot. „Falak” omlanak le, s hullanak alá, zúzódnak apró darabokká, válnak törmelékekké, hogy végül porként fújja el a szél. Minden erőm ami a farkas dühét, na megsértettségét, képviseli jelenleg neki csapódik a férfinek. Az idegennek. A 332 év nekipréselődik a fickónak, érezze csak, hogy Mi mit éreztünk az elmúlt pillanatokban. Bűntudat, fájdalom, csalódás, megbánás, elvérzés, feladás… Tömény sötétség, hogy nem engedünk magunkhoz közel senkit úgy igazából. A férfi jelenléte mégis masszív és veszélyes. Ezeket a jelzőket tudatlanul, majdhogynem ösztönszerűen kötöm az idegenhez. Mert Ő… nem tudatlan. Mostanság egyre inkább úgy tűnik, hogy a megszokott nyugodtságomból egyre könnyebben ki lehet lendíteni, elég egy átgondolatlan szó, és máris úgy veheti az illető, hogy az utolsó idegszálaimon lejt táncot. Azóta vett ilyen fordulatot a személyiségem, mióta az a bizonyos incidens megtörtént. Eltiltottak Bogárszeműtől. A tekintetem ezüstbe fordul, majd a farkasom mély tónusú morgásával sikerül hangot is találnom. - A szörnyeteg nem én vagyok. - emelem a kezem, hogy felé emeljem, rá mutassak az illetőre. Rá! - A szörnyeteg benned van Őrző. - igen, emlékszem rá, ugyanez az arc tekintett akkor rám és semmit sem változott 34 év óta…
Fel is horkanok, aztán nevetek egy rövidet, mikor azt mondja, hogy ha felismert volna, már nem élnék. Lehet, hogy idősnek nézek ki, és a korom sem vélekedik másképpen ezt illetően, de… túlzás lenne azt mondani, hogy olyan könnyen elintézhető vagyok. A Krónikásunk és köztem nincs egy év, mégsem húznék vele nagyon ujjat, még ha farkas is lennék. Ha nagyon akarnám, a Protektorunkat is felhozhatnám példának, aki szintén elég korunkbéli, de nem nagyon lehet panaszkodni az ő képességeire sem. Ez a sok év, ami nem csak mi, hanem az őrzők mögött is van, nem csak azzal telik el, hogy ülünk a seggünkön. Azt a mosolyt, ami a pofájára kúszik, legszívesebben egy késsel tovább húznám, de egyelőre élek azzal, hogy szólhat, ha akar. Ha pedig idő előtt megpróbálna nekem támadni… legyen. Nem fogom alábecsülni sem az ő, sem az én képességeimet. Amennyiben úgy gondolja, ezt az utat akarja járni… én nem fogok ellenkezni. Ó, nagyon nem… A kis játékával nem tud megfélemlíteni. Éltem már át durvábbakat, és nem kizárt, hogy még fogok is. Mikor íriszei más színárnyalatba fordulnak, és a farkasa is megszólal, akkor pedig az én arcomra kúszik fel egy féloldalas mosoly. Ez az, hergeld csak magad. Amit mond ez után, az annyira nonszensz, hogy el kezdek rajta nevetni is. Nem baj, hülye is, így jobb lesz a lelkiismeretem. - Tudod, más esetekben megkérnélek, fejtsd ki ezt az egészet, de… igazság szerint leszarom. Nem tagadom, lehet van bennem egy szörny… sőt, elég valószínű. Ez által pedig nem csak engem, hanem őt is kiborítottad. Reménykedj, hogy belé több kegyelem szorult. Megadtam neki a lehetőséget, hogy éljen az utolsó szó jogával. Végső soron… élt is. Aranyosan fest az arcán az öklöm nyoma. Nem volt annyi esze, hogy néhány lépést meghátráljon, én pedig ki is használom ezt. Gyorsan, rendkívül hirtelen cselekszem, és fogok rá két kezemmel a fejére, hogy aztán ráhúzzam a térdemre, ami hasonló gyorsasággal indult meg felfele, mint az ő feje lefelé. Amennyiben nem sikerül ez elől kitérnie, és a bevitt ütés sikeres, akkor arrébb lököm őt a földre elesni, én pedig arrébb lépek néhány lépést, biztos távolságba kerülve tőle. Kíváncsi vagyok, hogy ez egy ember az ember elleni, vagy egy farkas az ember elleni harc lesz. Én mindkettőre teljesen fel vagyok készülve.
Tudtam jól, ha elveszek egy életet, azzal együtt elvesznek belőlem is egy kicsikét. Ez igy is volt. Amennyi élet az én lelkemen száradt… nos ez lett belőlem. Még jó hogy az utolsó embert… nos az nem 1982-ben volt, hanem 85-ben…. ha nem csalnak az emlékeim, szóval ez szép… Nem egyáltalán nem rajongunk az őrzőkért, a legutóbbi balhé is remekül sikerült velük… így nem csoda, ha lenyúznám ennek itt a bőrét szépen… de kivárok. Még ha az Ezüst szemű türelmetlen akkor is. Ha valaki öl - akkor gyilkos. Mi azok vagyunk. Szavaira csak hallgatok, mindkettőnk szörnyeteg a maga módján és nem mondhatja el magáról hogy kicseszett ártatlan… senki nem az a mai világban. Max egy újszülött… én már 332 éve nem vagyok az ártatlanság mintapéldánya. Mozdul, nem állítom meg benne, ezt kiérdemeltem és a csapást is amivel jutalmaz. Megszédülök, farkasom szivárogtatja kifelé az erejét, de még nem jöhet, van egy tervem és működnie kell! Jeges pillantásom végig fut az Őrző testén, karján és lábain, miközben hátra esek, ahogy ellök. Tudtuk mi következik majd és nem voltunk restek visszaszolgáltatni majd mindazt, amit nyújtani fog. A seggem földet ér, a ketrec zárja pedig nyílik… nem ez volt a terv pajti. Hiába, a bestia ki tőr, ővele ezt nem tehetik meg. Sem most, sem máskor. A csontok tőrnek, formálódnak, a bőr nyúlik és ezüstös szőrt lök a felszínre. Képem helyére amaz pofája kerül és talpra evickéljük magunkat, lassú körözésbe kezdünk a másik férfi körül. Le se vesszük szemünket róla, fújtatunk és fejet, bundát rázunk, lerázva ezzel a világ mocskát. Még élek. Ez egy esély. Egy ajándék! És ezt nem csúsztathatom ki a markomból. Esély, hogy újrakezdjem! A mini nősténynek volt igaza…. visszaszerzem azt, amit elvettek tőlem. Visszaszerzek mindent, amit elveszítettem. Megtorpantunk és azzal a lendülettel, azzal a dühvel, haraggal és akarattal rontottam rá az Őrzőre, nem a torkára. Csak a lábáról akartam ledönteni a testem súlyával. Nem akartam megölni, mert akkor neki lenne igaza. Azt meg nem hagyhatom.
Egy időben másra sem vágytam, mint a bosszúra. Megtettem volna érte konkrétan bármit, hogy ezt a csávót előkerítsem. És most, hogy itt áll előttem… kicsit nehezen tudom elhinni, ami azt illeti. De ez nem fog semmiből sem kizökkenteni. Ó, egyáltalán nem. A rúgás rendkívül hatásosnak tűnt, és könnyedén lököm oldalra a srácot. Nem is kell neki több. Alakváltozása hirtelen kezdődik el, és ugyanolyan gyorsan ér véget. Tekintetemet nem veszem le a farkasról, ahogy ő kezd el körözni, én is úgy fordítom a fejemet, mikor pedig szükséges, az egész testemmel fordulok, hogy képes legyek reagálni arra, ha esetleg úgy dönt, elég az előételből, és jöhet a fő fogás. A szavak elhaltak, és a tettek veszik át a helyét. Örülök is neki, mert nem akarok ezzel a farkassal trécselni, annál sokkal jobb tervem van. Szerencsére a környék most elég kihalt, és nem fog senki sem megzavarni minket. Ha igen… nos, különösebben nem fog érdekelni. Amennyiben pedig a farkas megpróbálna elszaladni, utána fogok eredni, és megállítom. Rossz helyre került, rossz időben. A körözés közben megidézem az Ezüstkarom varázslatot, körmeim máris szebb árnyalatokba fordulnak, és szép hegyessé is válnak. Megtorpanása jelzi számomra, hogy most akar támadni, és van is időm reagálni, habár nem sok. Félrelépek, aztán pedig még épp elérem az oldalát, és meg tudom a karmokkal sebezni azt. Ha kicsit jobban fel tudtam volna mérni a helyzetet, akkor már itt és most véget lehetett volna vetni ennek az egésznek, de most csak ennyire futotta. Bár nagyon remélem, hogy a szart is kicsípi ez a felületi sérülés belőle. Most viszont én ugrok utána (majdhogynem konkrétan), kis pihenőt sem adva neki, és hátsó farkánál megfogva rántanám vissza őt határozottan, és nehezednék rá, hogy egyik lábát vagy törjem, vagy csak súlyosan megsebesítsem.
// Mágiaszint 27,5 - 10 (Ezüstkarmok) = 17,5 pont //
Nem akarok ölni, de megmutatom, hogy az ő szörnyetege ősibb az enyémhez képest. A világ tudtára adjuk mindezt. Az őrzők nagyobb vadak, mint mi vérfarkasok. A férfi nem reagál az igaz szavakra többet, ezek szerint nem a szavak embere, sem az emócióké. Ez van, ezért is döntünk úgy, hogy elég ebből valóban. Rendezzük le és jók leszünk. Ugyan a tekintete teljesen rám szegeződött, az enyém meg ő rá, de így van rendjén. Támadása betalál, szerencsére nem mély a sérülés, hanem amolyan éppen hogy eltalált, de mégis megérezzük dolog. Rohadt őrző képesség. Az ugrást követő talpra érkezés hamar lezajlik, épp fordítom felé a fejem, amikor ez az állat rám veti magát. Szó szerint… Jómagam meg hátra felé kezdtem kapkodni, ne érezze már magát olyan kényelembe. Ezzel együtt megéreztem a lábamba maró, tépő fájdalmat, nem az a kínzó, de elég kényelmetlenül hasított belém. Nem adtam fel, addig- addig kapkodtam, amíg el nem értem teljesen őt. Mondjuk nem hiszem, hogy egy kis arcra fröccsent nyál adagtól undorodni kezdjen, nem tagadom, került rá szép dögivel. Morgással vegyítve. Nem vagyok zöldfülű. Bár a férfi képzett és harcedzett, ez feltűnt eddig is, de én már rég előtte járok, tervezek, méghozzá alaposan és rugalmasan. Alatta mocorgok, szabadulni akarok most és azonnal. Újra és újra felé kapok pofámmal, izmaim feszülnek, ahogy a karmaim is a talajba mélyednek… kellene még egy szintet lépni az evolúcióban? Ez csak egy őrző… simán letéphetnénk a fejét pajti. Ráadásul mi a legviccesebb az egészben? Felvertük az egész erdő csendjét... fasza lesz... szarban a haza Ezüst szemű...
Igazából valahol értékelhető a teljesítmény. Valahol, de az nem itt van és nem is én osztom a dicséretet, ahogy a mellettem ballagó törpe-mexikói sem - gondolom én. Mert pofázni egyikünk se sokat pofázott, csak szóltam neki, hogy helyzet van, jöjjön, ha viszket a tőrös segge. Jött. Kezdem kedvelni. És a díjazandó: az a szerencsétlen kóbor, aki a sokadik figyelmeztetés után is van akkora ostoba állat, hogy egészen a hegyig feljön. Hogyan csinálta? Fasz se tudja, minden esetre kikérdezném az útvonaláról, mert elég gáz, hogy úgy átszelte a várost és a környéket a jelek szerint, hogy senki se állta útját és már csak idefent tűnt fel, hogy hepaj van. Megint vele/miatta. Ez tényleg semmiből se tanul, baszki, de hát ennyire ide vágyik, hát garantálom, hogy maradni is fog. Szám kevés jót ígérő mosolyra húzódott. ~ Nem érdekel, mennyire nyomorítod meg, de ha megölöd, kiheréllek ~ üzentem gondolatban Achillesnek. Egyikünk se birkalelkületű, ám a Vörös hold utózöngéje őt kísérti vérgőzösen, nem engem. Nekem csak álmatlan éjszakákat hoz. Kösz szépen, Faszfej Alignak. Azzal számoltam, hogy a mexikóit esetleg vissza kell fogni, arra már kevésbé, hogy nem csak kóborba, hanem őrzőbe is belefutunk, aki már nagyban dolgozik a hímen. Tisztes távolban álltam meg tőlük és ha Taco ment volna tovább, vállára téve a kezem jeleztem, hogy a-a, ezzel még várhatunk. Látótávon belül voltunk, de elég messze ahhoz, hogy ez a gesztus egyértelműen jelezze: egyelőre nem szólunk bele az események alakulásába. - Élvezzük kicsit a műsort - villantottam rá egy vicsornak beillő mosolyt. - Hadd kapják szét egymást - ültem le törökülésbe, teljes lelki nyugalomban. Ha szimpatikus kóborral küzdött volna a bolond-balhés, vagy falkataggal, akkor strapálom magam. De egy őrzőért én a kisujjam épségét se fogom kockáztatni. Amennyiben elpatkol, egy utálttal kevesebb, ha a kóbor végzi be így, egy problémával kevesebb. Minden oldalról nyerő helyzet, főleg a magam szemszögéből.
//Taco reagja után folytassátok csak nyugodtan, mi popcornozunk addig az oldalvonalon. :3 //
Achilles Kilpatrick
Tark
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 394
◯ HSZ : 307
◯ IC REAG : 256
◯ Lakhely : Fairbanks, Farkaslak
◯ Feltűnést kelthet : Bazi nagy tetkók a karomon és a hason-háton
Végre teljes értékű tagja lettem a Falkának. Már majdnem egy hónapja! Ryderrel le is kell ülni meginni valamit, csak olyan kurva elfoglaltak vagyunk mindketten, hogy még nem jött össze. Ma viszont szólt az a hím, akivel múltkor egész jól szétkaptuk egymást. Tökös legény, a célunk meg közös. Ahol mi zabálunk, ott ne kajáljon olyan, akinek már megmondtuk. Kiállok a közösségért, ami befogadott. Vonzott ez a hely, idetaláltam és érzem, tudom, hogy nekem itt kell élnem. Talán halálom órájáig, ami remélhetőleg még messze lesz. Terveim vannak! Az is köztük van, hogy a Falkáért minél többet megtegyek. Egy ilyen bátor patkányt legyakni pont nekem való. Magamra kaptam egy bőrmellényt, aztán jöttem. Mikor távolabb állunk meg és Darim üzen, akkor vigyorodom el és a néma út után visszaszólok fejben. ~Höhö, mi a rákot finomkodunk? Ki kell kérdezni?~ Felebaráti szeretetnek itt nincs helye. Ha infók kellenek, az oké. Meg fogom érteni. Amíg fel nem húz. Akkor szoktak jönni a bajok. A farkasom átveszi a terepet és kő kövön nem marad. Nawat csendes illetve lehet, hogy csinál valamit. Nem érzem őt. A hátamon se táncol a tetkó. Mikor meglátom az ellenséget valami fickóval, már mennék is. Darim fog vissza. - Ki a frász az? Őrző? Ha jófej kóbor, végülis azért se kár, bajkeverőért meg főleg. Az őrzőket én akkor rühellem, mikor nem hagynak dolgozni. A farkasom már ezt a visszafogást is zokon veszi és oldalával erősen nekidől a tarknak, közben rámorog egy olyan hörgőset. - Akciófilm, mi, baszki? Azt én csinálni szeretem, nem nézni. Fingom nincs, kivel ontják egymás belét, de nem moziba jöttem. Darimnak be kell vetnie az erejét, hogy megállítson. Ha sikerül, akkor csak itt álldogálok. Kurva dühösen. Nagyon jó indok vagy bitang nagy erő kell, hogy ne mozduljak úgy, ahogy nem kéne.
Rángatózására számítani lehetett, és ha nagyon akarnám, akkor rámondok egy varázslatot, akkor legalább egy kicsit megtorpan, ami idő alatt meg szépen meg is tudnám ölni. De egyelőre még megmaradok a fair harcn… na jó, nem fogok megmaradni ennél, mert olyan nem létezik, hogy fair harc. Vagy nyer az ember, vagy veszít, esetünkben pedig él, vagy meghal. Szerintem mondanom sem kell, hogy inkább melyikre hajtok. Akárhogy is, meglehet, hogy régóta élek, de nem volt sosem az elsődleges a varázserőm használata, nem is fejlesztettem magam tovább egy ideje már, és nem akarom hirtelen lefárasztani magamat, hogy aztán még egy gyors gyógyítást ne tudjak magamra rámondani. Nem sikerült eltörnöm a lábát, de még így is érzem, hogy rohadtul fog fájni neki… vagyis, rohadtul fájna neki néhány óra múlva. Tovább rángatózik, de próbálom tartani a távolságot, hogy mégse tudja kiharapni a torkomat, több-kevesebb sikerrel. Az arcomat próbálta megkapni, de még időben sikerült úgy helyezkednem, hogy csak a karomat kapja el. Érzem, ahogy ráharap, és fel is szisszenek, de ez nem olyan sérülés, amit ne élhetnék túl könnyedén. Ő viszont tovább kapálózik, néhány sebet ejtve még rajtam, amik főként csak felületiek. Akárhogy is, eléggé megnehezíti a továbbiakat, ezért négy ezüstkarmot beleszúrok a húsába, és már húzom is ki belőle. - Nyughass már! Morgom rá, aztán pedig rámondom a Rettegés varázslatot. Ebben a helyzetben nehezen tudná kikerülni. Ember formájában is van köztünk vagy húsz kiló az én javamra, így meg… Ezzel kapok egy kis időt, ami által az egyik lábát, amire korábban is ránehezedtem, most már tényleg eltöröm, és megpróbálkozok még a másikkal is. Sikerül, a varázslat kitart addig. Tovább már nem nehezedek rá, leszállok róla, és hátrébb lépek néhányat, és úgy várom, erre vajon mit lép.
// Maradt kurázsi: 17,5 - 2 (Rettegés) = 15,5 pont //
Ki kell tartani a végsőkig, ez az őrző sem mai gyerek, van vagy 70 éves biztos… ha nem több. Az a pár év már mit számít. Semmi sem számít, csak a jelen, amit pillanatnyilag élünk. Érzékelem valamilyen mód, két újabb idegen forrás közeledését is, látni nem, de érezni igen… ez tényleg jó kis nap. Csak még egy kicsit tartsunk ki és jöhet a banzáj! Legszívesebben kitépném a szívét és lenyomnám a torkán. Őt viszont… nem rettegni akarom látni. Őt megdögleni akarom látni. Újra és újra, magasból leszarom, hogy ez nem lehetséges. Ez az egész kibaszottul nem volt az ínyemre. Legyél kegyetlen, mikor igazán szükséges. Nem igaz? Vannak, akiket én is darabokra tépnék! A kapásaim felé célt érnek, a karja bánja, pedig a fejét akartam, de ez is jobb a semminél. Többször is elkapom agyaraimmal, hiszen több seb több fájdalmat ad, több helyről vérezhet, mintha kap egy nagyobbat. Az is hatásos, így jobb, hisz többször telibe martam… Érkezik egy kisebb meglepő támadás felőle, tuti tőle van, a szívem is megáll egy pillanatra, ahogy a lelkemet kisebb szorongás veszi uralma alá. Újra felé kapok, ezúttal tényleges támadási célponttal, amikor ellentámadásba kezd és belém szúrja újból az őrzői „fegyverét”. Elkapom a fejem a közeléből, legszívesebben kettétépném az egész medvét a picsába és felzabálnám, a maradékot a Chenába hajítanám… holmi „szép volt pajti” címen. Kell nekem mindig a legőrültebb őrzőket kifognom. Mintha valami kicseszett mágnes vonzaná őket hozzám….Őszintén mondva sajnálom, hogy nem tudtam leállni, hisz ez is bizonyítja, hogy én, és az önkontroll egymástól messze állunk, főleg ilyenkor…Nem bírom a fájdalmat, gyűlölöm, inkább azt élvezem, ha másoknak okozhatom. Bár ki ne élvezné a másokkal való szórakozást, a hatalmat, amit ezáltal megkaphat? Bármilyen formában? Adrenalin feltúrbózva? Ki ne akarna mások felett lenni, és egy-egy pillanatban élet, s halál felett, dönteni? Itt most én vagyok szarban, a lábam megadja magát a súlynak és az őrzői erőnek, felmorrantam s utána kaptam, de lemászott rólam. Épp időben... Másodpercekig némán meredtem magam elé, meg se moccantam, majd felé kaptam a fejem és íriszeimet az övébe vájtam. Egy mély levegővétel, hisz le kell nyugtatnom önmagam, s arra kell koncentrálnom, amiért eredetiből jöttem. Beszélnem kellett volna személyesen ezzel a Cooperral… de még nincs veszve semmi. Felemelkedek, hátsó lábaim nem bírják el a súlyomat, visszasuttyan a hátsó felem a talajra… fasza lesz. Tényleg törte őket. Bár fogalmam sincs melyik bánta kevésbé és melyik a súlyosabb… ha lesz időm, felmérem a helyzetet jobban. Felmorranok, hiszen így van bármi értelme is? Kell lennie bármi más mentő övnek. Nem itt, nem most és nem így akarok meghalni! Egy újabb próbálkozás a felállással, ezúttal már állva is maradok, igaz a jobb lábam úgy ahogy elbírja még azt a súlyt, amit kap. De kurvára fáj, ez még nem állít meg abban, hogy egy vicsort nyomjak és ezzel nézzen farkas szemet a kedvenc őrzőm. Nem moccanok, csak figyelek, képessége alapján, csak azokkal a Karmokkal tud küzdeni, ahhoz meg közel kellene kerülnie hozzám… azt nem hagyom. Meglátjuk mi lesz még itt...
Kezdőlap
