A fene evett ide. Na jó, ennél sokkal konkrétabb a dolog, de addig jó, míg én magam is ennyit gondolok. Jó pár napja érik már, többször el is indultam, de végül visszafordultam. Josh persze értetlenül tátogott minden egyes - öt perces - kiruccanásom után, de oda se neki. Ő nem kérdez, én meg nem vagyok közlékeny. Legalábbis ennyire nem. Ma mégis máshogy alakult... Azt hiszem sikerült összegyurnom magam egybe, és azt az elhatározást meghozni, hogy nem pördülök sarkon a kapuban, és tolom vissza a képem a házba. Persze, sikerült későre ideérni, a hegygerincek mentén vágtáztam felfelé - kullogtam, meg hezitáltam, de ez most nem számít. Egy ideig erősen el is töprengtem rajta, hogy fel kéne mennem a Lakig, ahol ezek a bolhás népek tanyáznak, de minduntalan beugrott: nem csinálok hülyeséget. Nem egy embernek ígértem meg, innentől kezdve pedig kár lenne a szavamat szegni. Szóval, megültem magamnak egy fa tövében. Jah, öt percig. Aztán meg járkáltam, mint a mérgezett egér. Nem is értem, hogy gondoltam egy pillanatig is, hogy majd marha nagy szerencsémre, Jo pont erre fog téblábolni. Azt mondtam neki, keresni fogom... Az ablaka alá mégsem állhatok! Három irányból szerelnének le hatan, hogy mi a szart settenkedek az Odújuknál. Úgyhogy - jobb híján - maradt ez; és a késői őrjárat szemét se birizgálom. Megint járkálni kezdtem, bal kezemmel mélyen kotorászva a zsebembe. Nem sokáig, épp csak addig, míg ki nem halásztam a fülesem, meg a telefonom. Mennyivel egyszerűbb lenne, ha tudnám a nőstény számát, nem? Mindegy is, mert úgyse hívnám fel... Zene. Ennél maradok, és annyira jól le is foglal, hogy észre se veszem, hogy már több tíz perc eltelt, míg én a néma boldog-boldogtalant szórakoztatom a mélyen karcos baritonommal. Na... csak dúdolásztam. Mondjuk, olykor-olykor egy-egy kötöttebb mondatot is kivernyogtam magamból. Kisebb ritmus is beficcent, a talpam ütemre lépett, dobbantott, a vállaim pedig társaként a patáknak inogtak ide-oda. Aztán minden megfagyott, ahogy távolról jövő energiák nyalábként jártak körbe. Belekövesedtem a fél-ingó mozdulatba, hogy végül lassú, vontatott mozdulattal emeljem feljebb a fejem. Semmi. Egyelőre. Viszont az illatok, amiket a szél hordott felém egyre ízletesebbekké váltak; ismerőssé. - Nocsak... - húztam ki magam, laza mozdulattal nyomva ki a fülembe harsogó zenét. Fülesek leválasztva, telefon a helyére csúsztatva. A fák között indultam meg, kilesve mögülük, folytonosan közeledve a nőstény felé... A tenyerem a kérgeket simította, az arcomat a szél rajzolta simává, ahogy az felélénkült, hozva magával megannyi felhőt a fejem fölé. - Szuper. - morogtam csak, féloldalasan pillantva fel a gomolyba gyűlő szürke felhőkre. Nem voltam elragadtatva, de igazán ez most nem számított. Ha rám szakad, hát nem leszarom? Dehogynem... Sokkal jobban vonzott a valóság trappoló léptei, ahogy már tudtam, hogy néhány méter választ el a másiktól. Biztos voltam benne, hogy már ő is érez engem. Akartam is, hogy így legyen. Mert ennél beljebb... - fékeztem le - nem szívesen megyek. Nem a majré. Csak nem akarok felesleges szájcsattogást. Vártam. Rá vártam. Hátammal nekidőlve egy öreg, megfáradt fa törzsének.
Joana Lynn Palmer
Tark
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 308
◯ HSZ : 304
◯ IC REAG : 246
◯ Lakhely : Fairbanks, Farkaslak
◯ Feltűnést kelthet : A két karját és mellkasát borító tetoválások
Az esti-éjszakai őrjárat soha nem volt kifejezetten szórakoztató, mert ilyenkor nem akadt eltévedő turista és általában a kóbor farkasok is ritkábban voltak, mint napközben. Persze akadtak kivételek, az kifejezetten izgalmassá tudott tenni egy fel-alá grasszálást, de sajnos elég ritka volt az ilyen alkalom. A füles nem jöhetett szóba, hiszen nem felvonulok, hanem járőrözök, minden érzékszervemre szükségem van, a hallásomra a leginkább, úgyhogy néma csendben járkáltam a lak körüli félkörömben, amit a kedves Tark-társsal leegyeztettünk. Enyém ez az oldal, övé a másik és el is van intézve. Nem számítottam jövevényre, se túl izgalmas estére, az erdő is csendes és nyugodt volt, egy-egy bagoly huhogása társult olykor a talpam alatt ropogó hó hangja mellé. Hideg volt. Ráadásul baljósan szürkék voltak a felhők és nem csak azért, mert a Hold ragyogott az égen. Remélem hó fog esni, egy égszakadás igencsak lelombozná a kedvem, mert alapjáraton hiába kedvelem az esőt, mínuszokban nem olyan kellemes ázott cuccban mászkálni. Az eseménytelennek ítélt órák képe akkor foszlott semmivé, amikor megéreztem valamit. Jobban mondva valakit. Őt. Ugyan a széljárás nem nekem kedvezett, de az energiáikból minden gond nélkül be tudtam azonosítani. Ráadásul megálltam és hegyeztem a fülem, mintha.. dúdolna? Halvány görbület szaladt a képemre, mennyivel érdekesebb lenne, ha nekem adná a műsort! Egyből megindultam felé, az éneklést abbahagyta - sajnos -, viszont így nem tudtam megállapítani, vajon már a falkaterületen grasszál, vagy még távolabb van a "határtól"? Mert előbbi esetében nem leszek túl boldog, ezt bizonyára ő is tudja, de ismertem, tudtam, hogy aligha akadályozhatja meg egy látatlanban meghúzott vonal. Orromra nem támaszkodhattam, így a farkasom rohant előre, hogy kiderítse a hím pontos helyét, így hamarosan már képes voltam az alakját is kiszúrni, ahogyan egy fának támaszkodik, közelebb lépdelve pedig élesebbé váltak a körvonalak. - Remélem csak puszta véletlen, hogy ennyire közel merészkedtél a falkaterülethez - nem lehet konkrétan meghúzni a vonalat, mégis elég közel járt a határhoz, én pedig nem szerettem volna, ha ilyen miatt kerül bajba. Feleslegesen nem akartam tépni a számat, hiszen nem merészkedett beljebb, de akkor is vészesen közel volt hozzá. Ajkaimon halvány mosoly játszott, nem dorgálásnak szántam a szavaimat, pusztán megjegyeztem valamit. - Kíváncsi voltam, mikor bukkansz fel.
Már láttam őt. Igaz még jó pár méterre a fátyolos köd mögött bújt meg alakja. Halvány, féloldalas mosolyra húztam ajkaimat. A karjaim keresztülfonódtak a mellkasom előtt, egyik lábam dobogott, noha csak lassan, várakozón. Végül erősödött a kontraszt, arcának vonala, szemének meg-megvillanó fénye. Akaratlan vigyorra szélesedett szám széle, ahogy hangja helyet talált magának a fülembe. - Nem mondanám... - somolyogtam az orrom alatt - Nem véletlen és nem is merészkedés. - emeltem ki egy kicsit az államat, puha pillantással keretezve alakját. Míg el nem toltam magam a fa kérges öleléséből; lapockából lökve el testemet, ezzel együtt lendületesen taposva meg a talajt. Egyet léptem csak felé, aztán megálltam; vontatott, elnyújtott végigvizslatást produkálva. A lábain át, egészen a feje búbjáig. - Nah. Csak nem hiányoltál? - jegyeztem meg kijelentésére, tovább szélesedő mosollyal a képemen. Még egyet léptem felé, amit újra és újra megismételtem. Alig fél méter ha elválasztott tőle, mikor lefékeztem; a felélénkülő szél hátulról kapaszkodott bele a kabátomba. - Te vagy a hetes? - utaltam itt arra, hogy vajon őrjáraton van-e. Ez megszokott dolog, szinte mindenhol így megy, úgyhogy nem lepődnék meg, ha éppen egy ilyen sztoriba "pottyantam" volna bele. Igazából a barlangos kalandunk után elég sokat agyaltam. Rajta, rajtunk... de szarra se mentem vele. Kár, azon tűnődnöm, hogy vajon sikerül-e ezt az egészet, ennyi idő távlatában rendbe hoznunk. Csak remélni merem, és legutóbb úgy tűnt, talán ő is... - Rosszkor jöttem? - döntöttem kissé oldalra a fejemet, érdeklődve fürkészve a vonásait. Közben megigazítottam a gallérom, előhámozva a zsebemből egy cigit. Persze rá is gyújtottam, lezser mozdulattal nyújtva a megkínzott dobozt Jo felé. - Szívsz? - pöfögtem fel némi füstöt az ég felé. Ha kért, hát vett. Ha nem, úgy a cigaretta vissza landolt a helyére. - Noh. - húztam ki magam. - Elcsalhatlak valamerre, vagy kötődsz a gyökerekhez? - több értelmű - is lehetne -, ő pedig értelmezi ahogy szeretné. Az arcomon mindettől függetlenül továbbra is ott pihent a komisz vigyor, míg végül tökéletes elhatározásra nem jutottam. A félig elfogyasztott szálat elpöccintettem. Mellé léptem; hirtelen érkezve meg az oldalához, majd kérdezés nélkül felkaptam őt a karomba. - Jobb, ha elloplak. - villantottam egy több fogas vigyort, miközben már jó pár léphosszt letudtam magunk mögött. Talán ellenkezett, talán nem... Részemről jól szórakoztam, akármelyik is történt. Néhány méter múlva persze leengedtem őt, két lábra...
Joana Lynn Palmer
Tark
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 308
◯ HSZ : 304
◯ IC REAG : 246
◯ Lakhely : Fairbanks, Farkaslak
◯ Feltűnést kelthet : A két karját és mellkasát borító tetoválások
- Ilyenkor valami olyasmit kellene mondani, hogy „Ó, tényleg? Észre sem vettem!” vagy valami ehhez hasonlót - sóhajtottam lemondóan a somolygását követően. - Vagy direkt játszol arra, hogy kiakadjak és leharapjam a fejed? - kúszott feljebb a szemöldököm. Igenis aggódtam érte és nem vettem volna túl jó néven, ha miattam merészkedik közel a Lakhoz és csípik fülön emiatt. Mellkasom előtt fontam össze a karjaimat, minden különösebb reakció nélkül tűrve, ahogyan végigjáratja rajtam a tekintetét. - Héj, azért ezt egy szóval sem mondtam - szélesedett a görbület a képemen, mert soha nem mondanám ki, de tényleg így volt. Vártam már, mikor láthatom ismét azt a lökött fejét. - Fején találtad a szöget. És mázlid van, hogy erről jöttél, mert a túloldalon egy sokkal mogorvább és közel sem ennyire kedves kiadásomba botlottál volna - céloztam ezzel a túloldalon járőröző Tarkra, képemen pedig sunyi mosoly terpeszkedett. - Nem, dehogy. Már minden illetéktelen behatolót lenindzsáztam - vontam meg a vállam, elütve a dolgot, hiszen azért nagyobb mélységeik mégsem avathatok be egy kóbort az itteni történésekbe, még akkor sem, ha Alec és ilyen jelentéktelennek tűnő dologról is van szó, mint a ma esti nyugi a Lak környékén. - Nem, kösz - utasítottam vissza a cigarettát, nem nagyon szoktam szívni, csak kivételes és ritka alkalmakkor, amolyan parti-dohányos voltam, most viszont egyáltalán nem kívántam. Az viszont nem zavart, hogy ő rágyújtott, semmi kifogásom nem volt a bagófüst ellen. - Attól függ, merre akarsz elcsalni - szélesedett a mosolyom, mert nem volt ám mindegy. Többféle módon is értelmezhettem a kérdését, nem elhanyagolható tényező, hogy ő pontosan mire is gondolt, ám mielőtt még megkérdezhettem volna, elpöccintette a cigijét és hirtelen mellém lépve kapott fel a karjaiba. Nevetve sikkantottam egyet, amiből aztán csak kacagás maradt, egyik kezemmel kapaszkodtam meg a vállában, ellenkezni nem ellenkeztem, ennyiért legalábbis semmiképpen sem, főleg, hogy pár méter múlva le is tett a földre. - Nagyon romantikus - szólaltam meg, miután a nevetés csillapodott valamelyest. - Viszont nem vagy elég kitartó. Vagy ennyire nehéz volnék? - fűztem tovább a gondolataimat széles mosollyal az arcomon, célozva ezzel arra, hogy igencsak hamar tudhattam ismét talajt a lábaim alatt.
- Kellene. - erősítettem meg - Miért, ez a ti játszóteretek? - pillantottam körbe, mutatóujjammal játékosan követve tekintetem útját. A szemöldököm felsiklott a homlokomra, a számat pedig elmélázón vontam oldalra. Talán csücsörítettem is, ebben nem vagyok biztos. Aztán persze felnevettem, halkan; tenyeremmel finoman söpörve végig kócos tincseimen. - Tudod, hogy mindig is imádtam, ha harapdálsz. - kaján mosolyra húztam ajkaim, ahogy közelebb és közelebb lépdeltem hozzá. Talpam alatt roppant a deres avar, recsegtek a fagyba szorult ágak. - Nem is kell mondanod. - több okból sem, de ezt már csak azért sem részleteztem. Csak a mosoly maradt fenn a képemen, noha sokkal puhábban, mint ezelőtt. - Ja igen? Franc... akkor arról kellett volna jönnöm. - még a levegőbe is csettintettem egyet, lefelé lendülő kézzel; mintha csak olyan marhára sajnálnám, hogy kihagytam a másik őrszem társaságát. Persze nincs így, és ezt nyilván ő is tudja. - Nindzsáztál? - döntöttem oldalra a fejem, miközben már elé értem. - És azt... hogy is kell, kisizom? - tettem fel a kérdést halovány éles cinizmussal a hangomban. Szívtam a vérét, jól esett. Mindig így volt. A cigit nem sajnáltam, és bár nem kért részemről le vannak tudva a tiszteletkörök. - Hm... kár, hogy ez függ bármitől is. - préseltem össze szemhéjaimat, változatlanul pimasz vigyort viselve szám szegletében. Aztán nem várattam. Sem ötletre, sem reakcióra. Egyszerűen csak a karomba kaptam, és sietős léptekkel indultam meg vele a vakvilágba. Valamerre előre, ez a része mindegy volt. Csak kicsit távolabb akartam magunkat tudni a területüktől. - Mint egy kombájn! - kacagtam fel; dehogy. Egy cseppet se volt nehéz. - Ah - fogtam rá hirtelen a vállamra szórakozottan fájó hangot hallatva - Azt hiszem el fogom veszíteni a karom! - és nevettem tovább, vállammal finoman lökve meg az övét. - Miért, romantikára vágysz? Nocsak... - kapva kaptam a kijelentésén, miközben hozzá közelebb eső kezem a hajába futott, tarkóján át siettek át ujjaim. Óvatosan markoltam meg a tincseket, így húzva őt vállam - részben mellkasom - ívéhez. Lepillantottam rá, egyre szélesedő ívben görbültek felfelé ajkaim - Hozhattam volna virágot, mi? Habár, errefelé csak fagyott kórókat láttam. Nah. - sóhajtottam, elemelve róla tekintetem, ezzel együtt megszabadítva őt ujjaim fogságától is. - Gyertyád van-e? Nincs... Gondoltam. - szívtam be alsó ajkam fogam alá. - Marad a séta. Fogjam meg a kezed? - kisfiús pillogást produkáltam, tágabbra nyílt szemekkel. Végül egyszerűen csak átkaroltam őt - ha hagyta -, vállain át dobva át karomat. Lefelé lógó ujjaim felkarján pihentek, míg lépteink lassú folyamként sűrűsödtek alattunk. - Amúgy, esni fog. - emeltem fel íriszeimet az ég felé, ahol egyre jobban összegyűrűztek a felhők. Szürkült, lágy masszaként álltak össze, közöttük pedig már halvány villám cirkálmányok rajzolódtak ki. - Úgyis lógsz egy fürdővel. - kacsintottam rá, ahogy tekintetem visszavándorolt rá; de nem tágítottam a tovább haladás tervétől. Az erdő egyre mélyebb szegleteit jártuk - részemről sosem jártam itt -, fa csókolt egy másikba, összeborultak, ölelték egymást, akár csak két összecsattanó kard éle. Hirtelen ért az első, majd a második, majd az azt követő csepp, ami az arcomon, orromon csapódott le...
Joana Lynn Palmer
Tark
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 308
◯ HSZ : 304
◯ IC REAG : 246
◯ Lakhely : Fairbanks, Farkaslak
◯ Feltűnést kelthet : A két karját és mellkasát borító tetoválások
- Így is mondhatjuk - bólintottam határozottan, mert habár nem volt élesen meghúzva a falka territóriumának határa, azért igencsak a vonalon táncoltunk, ami azt illeti. Vagyis csak ő, merthogy nekem teljesen mindegy volt, hogy melyik oldalon sasszézok, az ő szempontjából kényesebb a dolog. - Igen, tudom - hasonlóan kaján mosoly, mint ami az ő képén virít -, de az ilyesfajta harapdálásnak nem biztos, hogy annyira örülnél - szúrok oda ezúttal én. Nem meglepő, hogy szívja a véremet, én is hasonlóan teszem, kettőnket nézve az lenne a furcsa, ha nem így volna. - Csak egy szavadba kerül és szólok neki, hogy inkább az ő társaságában ejtőznél! - válaszolom nevetős hangom, mert azért érdekes elképzelni, vajon mit művelnének ezek ketten egymással, ha a másik Tarkba futott volna bele. Persze, tudom, hogy nem így gondolja, én sem komolynak szántam a szavaimat. - Úgy bizony! - ismételten egy határozott bólintással toldottam meg a szavaimat. - Most azt szeretnéd, hogy áruljam el a titkaimat, őmacsósága? - enyhén hunyorítottam, de hangomban nevetős él bujkált, mint ahogyan eddig végig. Szívesen tartok neki bemutatót, ha azt szeretné, de ne csodálkozzon, ha őt használom majd bábunak, akin bemutathatom a tudományom. - Nehogy elpityeredj itt nekem a hír hallatán, még a végén a szívemre találom venni a dolgot - csíptem bele ezúttal én a következőt a szavaimmal. Nyilván még csak sírásra sem állt a szája, de a mi esetünkben az ilyen beszólásoknak nem kell feltétlen valós alapokon nyugodnia, legalábbis én így érzem, aztán majd ő eldönti, miként vélekedik erről. - Tha! Te is tudod, hogyan kell bókolni, mit ne mondjak! - válaszoltam tettetett felháborodással a kombájnos megjegyzésére, még erélyesen csípőre is vágtam egyik kezemet, csakhogy jobb legyen az összhatás. - Úgyis visszanő, ne sírj miatta! - legyintek végül, mosolyra görbül a szám is közben és nem vagyok rest egyet rásózni a vállára. Nyilván nem viszem bele minden muzskliságom, de nem is fuvallat gyengeségű az az ütés; nem célom eltörni a vállát, csak szeretném, ha érezné a törődést, ennyibe biztosan nem fog belehalni. - Hú, tényleg tudsz te, ha akarsz! - cukkoltam tovább, amikor már a tarkómnál fogva közelebb húzott magához, nem voltam rest arcomat a kabátjához, felsőjéhez dörgölni, egyik kezem pedig a mellkasára siklott, csak amolyan adjuk meg a módját elv szerint. Felemeltem a fejem, hogy ránézhessek, a kérdését hallva pedig kuncogni kezdtem. - Igen, a virág nem ártott volna. Hallottál már amúgy a virágboltról? Igazán praktikus, ha nem fagyott kórót szeretnél kiásni a földből - pimasz vigyorral szám szegletében kísértem a szavaimat, amikor pedig elengedett, mégis végigsimítottam a mellkasán az azon pihenő kezemmel búcsúzás gyanánt. - Egye fene, maradjon akkor a séta, de legközelebb hozz gyertyát! Meg virágot is! - nevettem fel röviden, amúgy sem voltam túl romantikus alkat, legalábbis nem követeltem meg sem a gyertyát, sem a virágot, bár ez nem jelentette azt, hogyha alkalomadtán valaki mégis ilyesmivel kedveskedett volna, akkor kihajítottam volna a kukába. Mármint a virágot, nem az illetőt, természetesen. - Már rég rossz, ha úgy érzed, ezt meg kell kérdezni - ha ő kisfiúsan pillog, akkor én kislányosan biggyesztem le szám szélét a szavaimat követően, megjátszott elkeseredést és csalódottságot produkálva. Aztán csak átkarolt, mivel elég kényelmetlen lett volna, ha én is hasonlóképpen teszek, ezért csak a derekára fogtam rá. Hasonlított a helyzet a barlangbéli jelenetünkhöz, csak most nem azért keveredtünk ilyen pozícióba, mert támogatásra volt szüksége. - Lábad hogy van? - érdeklődtem, ha már így eszembe jutott az a bizony kis kirándulásunk. Láthatóan már kutya baja, de kedvesen érdeklődő kérdésem azért csak értékelni fogja. - Nem is tudtam, hogy meteorológus lett belőled - jegyeztem meg pimaszul, mégis mosolyogva, ahogyan vele együtt én is az ég felé emeltem a tekintetem. Bár én inkább hóra tippelnék, hiszen elég hideg van már egy sima esőhöz, de aztán ki tudja, amilyen szeszélyes mostanában az időjárás, nem csodálkoznék már semmin. - Igazság szerint nem éppen így képzeltem el azt a fürdőt - sóhajtottam, mert nyilván nem túl kellemes a jéghideg esővízben fürödni. Hozzá voltam szokva, mert nem egyszer fordult már elő, hogy ilyen időben kellett járőrözni, na de egy fürdőnek mondani az ilyesmit! Valamiért kellemesebb élményként könyveltem el, aztán ki tudja, Alec mit tartogat még a számomra.
Felvontam az egyik szemöldökömet, pengeélessé formálva mosolyomat. - Akkor, lehet úgy kéne harapdálnod, hogy az jó legyen nekem, nem? - húztam össze szemhéjaimat, hangom búgott, játékos él táncolt benne. Imádtam őt húzni, és ahogy a tapasztalat sejteti, úgy ő is engem. Nem is volt rest ezzel élni; díjaztam. - Nem-nem. Nem szólsz te senkinek. Nem is akarsz. Kár, egy percet is elvesztegetned belőlem. - sármos a vigyor, mégis csak a poénkodásra fektetem a hangsúlyt. Egyébként se szeretnék felesleges acsarkodást senkivel se, eltekintve attól, hogy tisztában vagyok vele, hogy csak hülyéskedett. Ettől még kár lenne elszúrni ezzel az estét, és igencsak okos döntés volt, hogy ebből az irányból közeledtem. Legalábbis így utólag. - A titkaid? Jöhetnek. Csak szép sorban, jegyzetelnem kell... - képzeletbeli tollat formálok, meg jegyzettömböt a kezembe. - Jonny perva dolgai... - motyogtam, közben mintha írnék. - Na, igen? - ezúttal már kacagtam, pillanatok alatt szüntetve meg a létezését is az előbbi jelenetnek.
- Bókolni? - kétes él vetődött fel a hangomba, ezzel is tovább húzva a megkezdett szálat. Ha már csipkelődünk egymással, csináljuk jól nem? Ennek is szólta a további szavaim is. - Kis cica, hát te vagy a muszkli nem? Ehhez minimum egy kombájn dukál! - nevettem újfent, vagy folytattam? ki tudja már... mindenesetre jól éreztem magam, és örömmel vettem, hogy ő is. Legalábbis nekem úgy tűnt, és ez untig elég is volt. Ahogy vállon öklöz, értetlenkedve pislogok rá, majd mérem végig ujjainak nem létező helyét, hegét. - Így nindzsáztad le a többit is? - vetettem fel a kérdést széles, pimasz vigyorral szám sarkában. - Puhatestűek voltak, muci? - közben már vonom is magamhoz, a romantikára térve, ha már feldobta, mint témát. - Értek ehhez-ahhoz. - vágtam rá szerénységtől mentesen, noha megint csak az ökörség szólt belőlem. Mint mindig... régen se voltam másabb, többnyire így mentek a dolgok akkor is. Ha megkérdezte mit eszek, megkérdeztem mit talál a hűtőbe. Ha azt mondta semmit, azt mondtam, akkor lopunk a szomszédból valamit. Néha meg is tettük... Mondjuk ízletesebb is volt, mintha magunk készítettük volna el! - Virágbolt? - pillantottam le rá, homlokomat serényen ráncolva - Az ilyen hely, ahol a többi kórót árulják, ugye? Nem, még sosem hallottam róla... - fogtam őt szorosabban magamhoz, tenyeremmel ölelve a vállát. Aztán el is engedtem őt, búcsúzó simítása még néhány másodpercig láthatatlan nyomot hagyott mellkasomon. - Elég furán festenénk úgy, nem gondolod? Te fognád a gyertyát, én meg a virágot... hááát... - nevettem fel kedélyesen, majd csak pillogtam rá. A lebiggyesztett ajkak láttán viszont nem tudtam nem mosolyogni. Még a fejemet is megráztam; semmit se változott. És ez jó! A lábamat illető kérdésére finoman fordítottam felé tekintetemet. - Meg van. Kis pillanatragasztó csodákra képes. - vonogattam meg a szemöldököm - Karod? - kérdeztem vissza érdeklődőn, majd már átmenve meteorológusba jegyeztem meg a jelenlegi eshetőséget. - Az nem. De a szimatom még sosem csalt meg. - mert, hogy ha az ég nem is bizonyítaná az előbbi feltevésemet, az eső illata erősen megcsavarta a szaglóidegeimet. Talán nem az lesz, talán hó... inkább havas eső. Ezt a kombót kifejezetten utálom, ami azt illeti. - Nem? Hát, hogyan képzelted? - csapom le a labdát, amit talán nem kívánt ilyen magasra dobni, én mégsem álltam meg nem szóvá tenni. - Ne aggódj, ha bőrig ázunk, még befogadhatsz a fürdődbe. - simítottam végig felkarján, ahogy így haladtunk tovább az erdő végtelen gyomrában. Derekamon pihenő keze meleg hővel járt át, akárcsak oldalamhoz illő teste vonala. Egy ideig az sem tűnt fel, hogy már egész messze ballagtunk el, hogy már a megidézett eső is egyre erősebben zúdul alá. - Rosszul tippeltem... - ocsúdtam fel. - Havas eső. Inkább hó... féle. Mondjuk ez épp eső... - töröltem le az arcomra pottyanó csepp folyamát. Nem voltam tőle túl vidám, hogy tényleg megázunk. Akkora esőre - hóra, akármire - nem számítottam, mint ami hirtelen kapott el minket. Szerintem nem csak én, de ő is sietősebbre vette a lépteit, így sikerült behúzódni - félfutó járást produkálva - egy nagyobb fa lombja alá. - Van itt valami... kunyhó? Vagy... hazaviszel? - fordultam az arcába, egész közelre, de nem nagyon viseltettem a dolog iránt. Engem nem zavart. Ha pedig őt igen, akkor úgyis elhajolt...
Joana Lynn Palmer
Tark
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 308
◯ HSZ : 304
◯ IC REAG : 246
◯ Lakhely : Fairbanks, Farkaslak
◯ Feltűnést kelthet : A két karját és mellkasát borító tetoválások
- Az már egy egészen más szituáció lenne, kedves Alec - válaszoltam teljesen nyugodtan, kedves mosolyra húzva ajkaimat. Nem vettem fel a csipkelődését, nagyon is élveztem, ami azt illeti és ahol csak tudtam, ott szúrtam is vissza. - Hm, régen beképzelt voltál, de most már tökéletes vagy, mi? - kérdezek vissza nevetve, amikor azt ecseteli, hogy kár egy percet is elvesztegetnem belőle. Ettől függetlenül egy percig sem tagadnám, hogy jól érzem magam a társaságában és akkor sem szólnék a túloldalon őrködő Tarknak, ha megkérne rá. Nem kell a felesleges bundatépés, kár a csinos pofijára a monokli. A jegyzetelős beállását látva ismét csak képtelen vagyok megállni, hogy felnevessek. - Ki kell ábrándítsalak, de eme kívánságod nem fog teljesülni - csóváltam meg a fejemet, elhúzva a számat, amolyan bocsánatkérő arckifejezést varázsolva ezzel a vonásaimra. - De írj a télapónak, hátha elolvassa a leveled - paskoltam meg barátságosan a vállát, ajkaimon széles vigyor terpeszkedett. - Jha, hogy akkor mégsem tudsz bókolni? Szomorú - biggyedt le szám széle, de nem sokáig maradok így, hamar felfelé kunkorodik az a bizonyos, ahogyan őt figyelem. - Szeretnéd megtapasztalni az igazi nindzsa-Joanát? Mert ha ennyire ragaszkodsz hozzá, ezer örömmel bedobom minden muszkliságomat - néztem rá kérdő tekintettel, tényleg csak egy szavába kerül és lenindzsázom őt is, ezen nekem ne múljon! Meg ne már sértés érje itt a ház elejét, hogy azt hiszi, puhatestűekkel hadakozom, hát ki hallott már ilyet? Nyilván nem szeretném tényleg megütni, mert annak kétlem, hogy ennyire örülne, de ha ezt szeretné, biz’Isten nem fogom vissza magam. - Igen, pontosan az. És ha már ennyi fogalmad van róla, akkor csak hallottál már ezt-azt a szóban forgó helyről - néztem rá felvont szemöldökkel, pimasz mosollyal a szám szegletében. A felvázolt képet persze azon nyomban el is képzelem, az eredmény pedig botrányos, így felnevetek. - Igazad van, tényleg elég furán festenénk úgy, ráadásul utálok gyertyatartó lenni - grimaszoltam egyet, mielőtt még bevetettem volna a kislányos ajakbiggyesztést. Csak néztem, ahogyan elvigyorodott és a fejét rázta, aztán újfent felfelé kunkorodott a szám, egy szolidabb mosoly képében állapodva meg az arcomon, ahogyan a lába után érdeklődtem. - Szóra sem érdemes, jobb, mint újkorában! - bokszoltam is a levegőben, mintegy prezentálás céljából, tényleg semmi baja nem volt, pikkpakk begyógyul már az ilyesmi így a háromszáz elejét taposva. - Auf, most komolyan magyarázzam el, hogyan képzelem? - nézek rá értetlenül, továbbra is mosolyogva. Mintha tényleg annyira magyarázni kellene, miként lehet egy ilyen fürdőt elképzelni. - Álmodj csak, királylány - nevetve fordítottam felé az arcomat és mivel átölelt, én pedig a derekára fontam karom, a szabad kezemmel pedig bajos lett volna megpaskolni a vállát, vagy az arcát, így kénytelen voltam elhanyagolni az ilyesmit. - Tök mindegy, mi az, akkor is esik valami. Bár a hónap jobban örültem volna, azt inkább elviselem, mint az esőt - legalábbis ilyen cudar hidegben, mert nyáron, amikor kellemesebb az idő, akkor minden gond nélkül táncolgatok az esőben, de télen! Befagy a fenekem, bakker.. Egyre messzebb sétáltunk a határtól, úgyhogy ha nem ragaszkodott túlságosan a kijelölt útvonalához, úgy óvatosan próbáltam én is terelni, hogy inkább párhuzamosan haladjunk a territórium szélével, mintsem szög egyenesen haladjunk elfele tőle. Aztán az ég erősebben adta ránk az áldását, úgyhogy kénytelenek voltunk egy nagyobb fa lomba alá húzódni, bár itt sem voltunk biztonságban. - Miért vagy ennyire rákattanva a Lakra? Még a végén azt hiszem, sántikálsz valamiben - hunyorogtam rá és bármennyire hangzott viccelődésnek a mondandóm, valamilyen szinten komolyan gondoltam. Sajnos a kisördög ott ült a vállamon, hogyha már egyszer átvert, vajon megtenné-e még egyszer, hiszen most mégiscsak falkaterületről volt szó. Ha válaszolt, hát megvártam, ha nem, úgy nem erőltettem, a csend is beszédes tud ám lenni bizonyos helyzetekben. Megragadtam a kezét, ujjai közé fűzve a sajátjaimat, hogy hirtelen megindulva induljak meg előre, húzva őt magam után. Remélhetőleg bízik bennem annyira, hogy tudja, merre megyek és nem akarja átvenni a vezetést. Tudtam egy kunyhót a közelben, nem mellesleg, amit, ha nem tartott vissza, akkor jó öt percnyi, kissé ugyan feszített tempójú futás után, de elértünk. Valamiféle vadászkunyhó, de nem lakik benne senki. Ha minden rendben ment, akkor megkönnyebbülve, halkan kuncogva csaptam be magunk mögött az ajtaját, ugyan hideg volt idebent, látszódott a leheletünk is, de legalább nem tombolt felettünk a vihar és mind a széltől, mind az esőtől megóvott minket a kicsiny fatákolmány.
Nem tudok bókolni. Ez nyílt titok. Amúgy se, nem hogy direktbe. Ez utóbbira mondjuk csak a szórakozottságom vinne rá. - Nem. Tartsd csak meg a muszkliságod. - nem mintha tartanék tőle, hogy pofán vág. De nem úgy terveztem a találkozónkat, hogy izomból lefejel, vagy leüt. Elég morbid lenne, noha nyomokban még meg is érdemelném. Szóval csak vigyorogtam, rá-rápillantva a nőstényre. Én haladtam, ő meg irányzékul vont magával. Nem sűrűn érdekelt merre tartunk, már az is elég volt, hogy együtt tesszük meg az utat, vezessen bárhova is. - Elmagyarázhatod, ha már ennyire ragaszkodsz hozzá. - vontam fel egyik szemöldökömet játékosan nyilván nem gondoltam komolyan. Ettől még jogomba állt szívni a vérét, és értelemszerűen éltem is vele. A jókedvet viszont - persze csak részben - a havas eső ütötte el, ami egyre intenzívebben kezdett el aláomlani az égből. Igaza van, a hónak én is jobban örültem volna, de most már ez van. Túlnyomóan nem érdekelt, ha szarrá ázok, volt már rosszabb is... Viszont jobban örültem volna egy szárazabb helynek. - Sántikálok? - képedtem el idétlenül - Épp rendezzük a dolgainkat. Hidd el, eszem ágában sincs elbaszni. - komollyá váltam, a hangom is némileg érdesebben halt el a levegőben - Nem érdekel a Lak. - vontam meg a vállam. - A szobád mondjuk annál inkább! - kacagtam fel, hagyva, hogy ujjait az enyémbe fűzze, és magával rántva eredjünk futásnak. Eleinte nem értettem mit akart, viszont nem álltam meg, nem fékeztem. Engedtem neki, és bíztam benne, hogy akárhova is visz, az valami fedett hely lesz. Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, ahogy az esőfüggöny alól lassacskán kirajzolódott egy rozoga kunyhó. Közben az arcomba tóduló esőt töröltem ki szemem gödréből, ezzel együtt megrázva csatakos tincseimet. A faházba érve ugyanezt végigjátszva pillantottam végül körbe. - Otthonos... - dünnyögtem, ahogy az egyik szúrágta széken húztam végig mutatóujjamat. A por megragadt a bőrömön - talán csak az eső miatt. - Ide jársz rosszalkodni? - pördültem Joana felé, szám szegletében egy jókora vigyorral. - Ha jól emlékszem hasonlóban tanyáztunk egyszer... - méláztam el egy emlék kép felett, ahogy a kosz marta ablakhoz sétáltam. Két tenyérrel támaszkodtam meg a valaha volt párkányon. - Mondjuk az szarabb állapotban volt. A'sszem. - vizslattam át a cölöpöket, majd megfordulva, derékkal dőltem neki az ablaknak.
Joana Lynn Palmer
Tark
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 308
◯ HSZ : 304
◯ IC REAG : 246
◯ Lakhely : Fairbanks, Farkaslak
◯ Feltűnést kelthet : A két karját és mellkasát borító tetoválások
- Képzelődsz, kedves, miből szűrted le, hogy ragaszkodom a magyarázathoz? - kérdeztem nevetve, pontosan annyira gondolva komolyan a szavaimat, amennyire ő is. - De oké, legyen egyszer gyerek nap. Szóval.. - kezdtem bele a nagy mesélésbe, olyan igazi ábrándos hangszínt ütve meg. - Először is egy hatalmas sarokkádat képzeltem el, lehetőleg pezsgőfürdő funkcióval, bár ha van habfürdő, akkor az sem kell. Kellemes félhomály, esetleg egy-két gyertya, de semmi túlcicomázott giccs, nem kell a felesleges romantika. Megmosod a hátam, én meg mosom a te hátad, ilyenek. Részletezzem még ennél is jobban, vagy ennyi elég? - fordultam felé szélesen vigyorogva, azt pedig nem fogom ecsetelni, mennyire is gondoltam komolyan a szavaimat, döntse el ő maga. Talán nincs is idő hosszabb magyarázkodásra, mert a hirtelen jött égszakadás bizony másfelé tereli a gondolatainkat. - Ennek kifejezetten örülök - ezúttal már az én hangom is teljesen komoly volt, kifejezetten jó érzés volt azt hallani, hogy nem szeretné elszúrni a dolgot. - Sajnos a kettő nem létezik egymás nélkül - fejcsóválva nevettem vele együtt. - De ha nagyon ragaszkodsz hozzá, mutathatok róla képet - pimaszkodtam még egy kicsit, mielőtt ujjaimat az övéibe fűztem és elindultam vele együtt. Hangos sóhaj hagyta el ajkaimat, amikor végre becsuktam magunk mögött az ajtót, jártam már itt párszor, nem tartogatott újdonságot számomra a kicsiny helyiség, így a terep felfedezését meghagytam a hímnek. - Hajajj, azt hiszem lebuktam - ártatlan kislány módjára emeltem egyik kezem a szám elé egy pillanatra, majd inkább azzal foglalatoskodtam, hogy kicsavarjam a hajamból a tetemes vízmennyiséget; csak úgy kopogtak a fapadlón a hatalmas cseppek. Nem vetkőztem neki túlságosan, mert egyrészt reméltem, hogy hamarosan alábbhagy a zuhi és visszatérhetek a járőrözéshez, másrészről pedig felesleges lett volna, hiszen megszáradni nem fognak a ruhák, akkor meg kár a gőzért, csak szarabb vizesen visszarángatni magamra mindent. - Igen, valóban, nekem is rémlik valami - morfondíroztam én is, próbálva felidézni a képet magam előtt. - Ott hallani lehetett az egerek motozását a padló alatt, az ágy pedig egyenesen borzalmas volt. Azért döntöttünk inkább a földön alvás mellett - lágy mosolyt csalt elő az emlékkép. Kellemes idők voltak, azt meg kell hagyni. Ezek után én sem szólaltam meg többet, így ha ő sem tette, akkor az elkövetkezendő néhány perc csendesen telt, csupán a szakadó eső hangja volt, mi elűzte a néma csendet. Ahhoz az ablakhoz sétáltam, amelyiknél ő állt, mellette helyezkedtem el, csak vele ellentétben én kifelé bámultam, bele az esőfüggönybe. - Régebben sokszor álmodoztam arról, milyen lett volna, ha több idő jut nekünk - szólalok meg csendesen, magam sem tudom, mennyi idő után. - Nem szeretnélek ismét elveszíteni, Alec - fordítottam oldalra a fejemet, hogy rá emelhessem a tekintetemet. - De csalódást sem szeretnék okozni neked. Minden más lett mostanra - fogalmam sincsen, sikerül-e érthetően elmondanom, amit szeretnék, de tényleg félek attól, hogy csalódást okozok neki azzal, hogy nem adhatom meg neki azt, amire talán vágyik. Nekem itt családom van, életem, aminek szeretném, ha részese lenne, de nem adhatom meg neki azt, ami a múltban volt kettőnk között. Már nem.
Értékeltem a fürdős sztorit, ezt halk nevetéssel ki is nyilvánítottam. Azért örülök, hogy ebben nem változott. Maradt ugyanaz a hebrencs, idétlen kis majom, akit már akkor is kedveltem benne. Persze a jókedvünket néhány percre sikerült elmosnia a hirtelen jövő havas esőnek. De semmi sem múlandó, és bár a kunyhóban nem ugyanazzal a lendülettel indítottunk, mint a séta közben, mégis kellemes jó érzés járt át a közelében. Még az emlékek is - ezúttal - jó irányba tereltek. Nem éreztem tehernek, gondnak, sem fájdalmasnak. Szavaira halkan elkacagtam magam. - Ja igen! Te meg vagy hatszor bordán térdeltél minden éjszaka! - ráztam a fejemet szórakozottan - Mondván, hogy "jó, hát fázom baszki!" - igen, sok olyan mondata volt, amit nem, hogy nem tudnék, de nem is akarok elfelejteni. Ennyi év után sem... Aztán maradt a csend, az eső kopogó hangja az ablakon, és a lélegzetünk, ami páraként halt el a levegőben. Szívzörejt, halkan csikordult meg a fogam, ahogy a némaságot megtörte a hangja. Lassú, vontatott mozdulattal fordítottam fejemet felé, tovább haladva az üvegre, a távolba, a függönyt alkotó eső irányába. A testemmel is fordultam, így végül mellette könyököltem közvetlenül. Szavai egyszerre estek jól, és hangoltak le, jó pár decibellel. Egyveleg, zavaros szédülés bolygatta meg elmémet. - Nem veszítesz el. - egyelőre ennyi ment, csak ennyi jött. Állkapcsomba haraptam, az pedig feszült, domborodott bőröm alatt. - Tudom, hogy minden más lett. Az lenne vicces, ha nem így lenne, majom. - keserű az önvád, ami életre kelt bennem. Magamnak köszönhetem. Az egészet... Akármi is volt az ok - jó, vagy rossz... mit sem számít. Tenyerem kézfejére siklott, homlokom pedig az arcához dőlt. Rövid a perc, rövid a sóhaj is, ami elhalt ajkamon. Elléptem. Csak egyet, de méterest. - Talán egyszer, több idő jut. - biztatón ejtettem el a szavakat, noha inkább magamnak, mint sem neki. Elvégre neki új élete van, nyilván ebbe minden benne is van. - De addig is. Itt leszek, ha kell valaki, aki jól jön, ha a padló már túl sikamlós, és két tenyérrel nyalsz el rajta. Vagy, ha éppen egy ezeréves viccet akarsz eltolni, csak mert pont akkor hallottad, és marhára tetszett. És itt leszek akkor is, ha csak kell valaki, akit azzal untatsz, hogy éppen nem tudod eldönteni, hogy fekete vagy fehér. Lapos, vagy magas... Bánom is én. - vontam meg a vállam, egyszerűen csak hátat fordítva a nősténynek... Nem tudhatja mit érzek, vagy mit gondolok. Nem tudhatja, mert még én is csak alig értem. Egy dolgot tudok: azt akarom, hogy most már ne veszítsem el Őt. Újra... Bármi is az ára. - Itt leszek. Amíg azt nem mondod, hogy nem kell.
Joana Lynn Palmer
Tark
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 308
◯ HSZ : 304
◯ IC REAG : 246
◯ Lakhely : Fairbanks, Farkaslak
◯ Feltűnést kelthet : A két karját és mellkasát borító tetoválások
Jókedvűen nevettem fel, ahogyan újabb momentumát idézte fel a közös emlékünknek. Valóban így volt, ahogyan mondja, én magam is tisztán emlékeztem rá, mert hozzá hasonlóan én sem akartam elfelejteni őket. Fontosak voltak, nem is kicsit. - Jó, de hát tényleg hideg volt! - próbálok még mindig mentegetőzni, nevetős hangom azonban egyértelműen utal arra, hogy nem feltétlen akarom szépíteni a helyzetet. - Egyébként.. tényleg ott volt a végén a baszki? - ráncolom a homlokom, persze csak szórakozom, már akkor sem éppen a jó modoromról voltam híres, hogy minden aprócska káromkodást megtagadjak magamtól. A jókedv viszont szépen lassan mintha elpárolgott volna, ahogyan az esőt szemléltem és hallgattak a kopogását az ablakon. Mintha csak a nagy „özönvíz” mosta volna el, hogy teret engedjen a bennem lappangó, aggodalmas gondolatoknak. Kellett egy kis időre, mire sikerült összeszednem magam annyira, hogy képes legyek szavakba is önteni mindazt, ami bennem kavargott. Tartoztam neki ennyivel. - Persze - húzódott keserű, halvány mosoly a képemre a régen hallott becenevem egyikét hallva. - Csak tudod, így, hogy tisztában vagyok az igazsággal, olyan érzés kicsit, mintha én is átvertelek volna. Mintha nem bíztam volna benned eléggé, hogy tudjam, biztos nem egészen szabad akaratodból döntöttél úgy, ahogy - zavarosak voltak a gondolataim és tudom jól, hogy igazándiból nem kellene rosszul éreznem magam a történtek miatt, hiszen ő hagyott magamra. De ott van mellette az, hogy mindezzel védeni próbált, éppen ezért olyan rossz közölni vele, hogy én igenis új életet kezdtem és valószínűleg már nem adhatom meg neki mindazt, amit a múltban még igen. Szabad kezem simult a kézfejemre boruló kezére, így fogva közre az övét az enyéimmel. Fejem is enyhén dőlt oldalra, mintha csak jobban szerettem volna arcom hozzásimítani. Mégsem tartottam vissza, amikor ellépett, mindössze tekintetemmel követtem, derékból fordulva utána. Szavai rendkívül jól estek, egek, elmondani sem tudom, mennyire! Mégis szerettem volna legalább egy pillanatra megtudni, mit érez, mit gondol, pláne akkor, amikor hátat fordított nekem. Nem tudtam egy helyben ácsorogni, mögé léptem, tenyereim siklottak a vállára, hogy homlokomat a széles hátának támasszam. Nem szóltam semmit, csak mélyen szívtam magamba az eső áztatta ruha szagán keresztül is haloványan érződő illatát. Ha nem mozdult, akkor én léptem, méghozzá elé, hogy lábujjhegyre emelkedve hintsek egy csókot az arcára. - Köszönöm, Alec - suttogtam homlokomat eztán az arcának döntve. Felmerült bennem a gondolat, hogy ismét rákérdezek, miként áll a falkába lépés gondolatával, de egyszerűen.. nem akartam ilyen csipp-csupp dologgal megtörni a pillanatot. - Elmondani sem tudom, mennyit jelent ez nekem - egészítettem inkább ki az előbbi két szavacskámat. Szerettem volna, ha tényleg tudja, hogy fontos nekem, nem szeretném még egyszer elveszíteni.
Igazából, nem emlékszem, hogy ott volt-e az a baszki, de akárhogy is, a sztori lényegében ez, és hiába minden, ami mögöttünk van, ez akkor is jó emlék maradt. Sok számos mellett, de nem éreztem úgy, hogy szükség lenne rá, ha még többet megbolygatnánk. Így is keserűbb vizekre eveztünk, aggodalma pedig sajnos nem sok jóval tudott felvértezni. Mert bár tudtam, sok minden változott, tudtam, hogy már messze nincs az, ami valaha volt, ettől még élt benne, lüktetett, akárcsak a mindent elmosó döntés, és annak súlya. - Miért vertél volna át, Jona'? Nem tartoztál nekem semmivel. Én döntöttem így, én okoztam mindkettőnknek azt, ami most van. - lehet, számára még jól is tettem, nincs igazán lehetőségem ezt megítélni. Egyébként is kár a gőzért, ennyi évtized távlatában max' a szarnak adnánk egy pofont, feleslegesen. Ahogy elfordultam tőle, tudtam voltaképpen mindentől elfordulok, amit ő valaha jelentett nekem. De így volt helyes, így kellett lennie, hiszen még egyszer, ha csak ezen a vonalon is maradva... nem akarom elveszíteni. Az élete része akarok lenni, akármi is legyen, akárhogy is alakuljanak a dolgaink. Átégetett az érintése, mely a vállaimra simult; homlokának puha koccanása nyomán pedig lehajtottam a fejemet. Nem mozdultam, jó volt így, jó volt érezni a közelségét, egy egész pillanatra talán ki is léptem a valóságból. Ennek fonalát pedig csak az tudta eltépni, vágni, hogy néhány perc múlva elém lépett, arcomra puha, könnyed csókot nyomva. Akaratlanul rándult meg szám széle mosolyra, miközben tekintetem az övébe kapaszkodott. Persze csak addig, míg hozzám nem döntötte homlokát újra, én pedig gondolkodás nélkül simítottam végig a kósza, kócba szaladó tincseken. - Nem is kell mondanod semmit. Még csak megköszönnöd sem kell. - tudom, hogy fontos vagyok neki. Ha nem adná a tudtomra, akkor is érezném. Mióta megjelentem... Elküldhetett volna, megtépethetett volna. Helyette "társam" volt, én pedig ideje pazarlója. - Többet nem jövök el ide. Nem akarok neked gondot. - két tenyerem felkarjára simult, majd haladtak tovább lefelé, hogy végül ujjai közé fonjam a sajátjaimat. Szívdobbanásnyi a perc, már engedtem is el, elhátrálva tőle, könnyedén vágva derekamat újra az ablak párkányának. - Anchorage-ba leszek. A falka területre, jobban mondva: Fairbankbe csak akkor jövök majd, ha melózok a Goldenbe. - informáltam őt, ha esetleg még nem értesült volna róla, hol van/lesz a tartózkodásom pontos helye. - Ha gond van, megtalálsz. - egy ideig még figyeltem őt, majd ahogy az eső elkezdett csendesedni, úgy én kezdtem el fészkelődni. - Örültem, hogy láttalak. - léptem végül hozzá, miután egészen biztosan bemértem, hogy nem szakad rám újra az ég odakint. Kicsit talán topogtam, hezitáltam, míg végül a korhadt ajtó valaha volt kilincséért nyúltam. - Aztán, jót ne halljak. - kacsintottam rá szórakozottan, hogy végül a következő pillanatba már odakint találjam magam, farkasbőrbe, röptében véve fel szürkém alakját. A ruháim cafatjai nem zavartak, pofámba kapva őket rohantam lefelé a hegygerincen. Nem néztem hátra, nem akartam...
// Ez lenne a záróm (gondoltam legalábbis, hogy zárhatnánk <3) Köszönöm a játékot! //
Joana Lynn Palmer
Tark
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 308
◯ HSZ : 304
◯ IC REAG : 246
◯ Lakhely : Fairbanks, Farkaslak
◯ Feltűnést kelthet : A két karját és mellkasát borító tetoválások
- Nem tudom - tártam szét a kezeimet, arcomon keserű mosoly uralkodott, ahogyan a fejem is megráztam kissé. - Egyszerűen csak ezt érzem - hogy mondhatnám el, amikor magamban is képtelen vagyok pontosan megfogalmazni mindazt, amit érzek? Új életet kezdtem, családot, barátokat, szerelmet találtam itt, abban a hitben téve mindezt, hogy átvert, hogy önként dobott el magától, mert már nem kell neki. Holott nem ezért volt. Azért kezdhettem új életet, mert miattam vállalta mindazt, ami történt, azért lökött el, hogy élhessek. Tudom jól, hogy felesleges már ezen törni magam, felesleges ebben tapicskolnunk, hiszen változtatni már nem tudunk rajta. Nem tudom, meddig álltunk úgy, kezem a vállára simítva, homlokom a hátának dőlve, lehet egy pillanat volt csupán, lehet hosszú percek is, nem számít. Mert mozdultam, elé lépve, még azelőtt kiszakadva abból az állapotból, hogy én is kiléphessek a valóságból. Nem könnyítené meg a dolgomat, ha azon kezdenék el morfondírozni, hogy mi lett volna, ha minden másképpen alakul. Mégsem tudtam teljesen elszakadni tőle, mert a hajamat érintő ujjai, a felkaromra simuló tenyerei, az egymásba fonódó ujjaink mind-mind arra emlékeztettek, amit magunk mögött hagytunk, a múltra, mindarra, amit akkor jelentett a számomra. A homlokom ráncoltam, amikor közölte, hogy nem jön többet ide, szerettem volna tiltakozni, de talán mindkettőnknek jobb lesz így. Egyszerűbb is talán? Fogalmam sincsen, majd kiderül. - Oké - halk volt a hangom, mintha kissé erőtlen is lett volna. Aprót bólintottam. - De ugye tudod, hogy ez fordítva is így van? - szeretném, ha tudná, hogy attól még, mert nem lehetnek olyanok a dolgok, mint régen, még igenis szeretném, ha része lenne az életemnek. És én is szeretnék része lenni az övének. Mert fontos nekem. Akkor is, ha hat órányi autóút feszül majd közénk. - Én is örültem - újabb kis bólintás, ahogyan figyeltem a hezitálását, de lépni én sem voltam képes, csak néztem, ahogyan az ajtó felé indul. Aprót rándult felfelé a szám széle a szavait hallva, mégis, volt valami keserű, valami szomorkás a halvány görbületben. Néhány pillanatig csupán az ajtót figyeltem, azt a pontot, ahol az előbb állt. Magam is megindultam, ki innen, egyből alakot váltva, hogy vonyításommal kísérjem távozását. Nem tudom, milyen messzire jutott, de bíztam benne, hogy hallja. Búcsúztattam a múltunkat, mindazt, amit már soha nem kaphatunk vissza. És köszöntöttem egyúttal őt és a jövőnket, ami a mai nappal kezdtünk el írni.
Ethan tutira ki fog filézni, de most telt be a pohár. Másfél éve farkas vagyok, számtalanszor megkérdeztem már, hogy nem csatlakozhatunk-e mi is a falkához a testvéremmel, - számára ugyan ez nem tűnt fontosnak, mert egy szobapáfránynak is több igénye van a világ dolgaira, mint neki – de sosem kaptam értékelhető választ. Betelt a pohár, úgy döntöttem, hogy a kezembe veszem ilyen téren a sorsom irányítását, és keresek egy falkatagot, hogy mondja el, miképpen kerülhetek be én is. Ugyan még csak egy kölyök vagyok, de éhezem az ingerekre, és a négy fal közt ezen igényeim nem nyernek teret. Plusz, arról nem is beszéltem, hogyha a falka tagja lennék, akkor nem kinyírnának, ha valami szart kavarok, akár önhibámon kívül, hanem segítenének esetlegesen, és sokkal nagyobb mozgásterem lehetne. Épp ezért tudom jól, hogy olyan ösvényen járok, ahol nem volna szabad, mert bűzlik a falkaszagtól az egész, engem meg idegesít, hogy is ne idegesítene valami, aminek nem lehetek a része Ethan ki tudja milyen tervei miatt. Nos, nem, úgy döntöttem, ebből elég, jöjjön, aminek jönnie kell. Előbb-utóbb csak belefutok valakibe, aki hobbiból szőrösödik néha, elvégre ez már vígan az ő területük. Mindennek dacára halál nyugodtan lépkedek a hóban, még csak azt sem lehet mondani, hogy túlöltöztem volna a hideget a bőrnadrág, bőrkabát kombinációmban, mert ez nem igaz… Egyszerűen csak a lehető leginkább önmagam akartam lenni, az a határokat nem ismerő vadóc, aki igazán a lelkemben vagyok, akinek sosem féltem lenni, és akin az sem változtatott, hogy van bennünk egy még vadabb kis dög. Jóban vagyunk, nem erről van szó, csak éppen még túl keveset látott a világból, neki sem elég csak a szűk családi fészek, s bár messze menni egyikünk sem akar, de többet látni, tapasztalni igen. Úgy hiszem, ezért nem kell hibásnak érezzem magam, és egy pillanatig sem vagyok hajlandó rá. Ethan sem veheti zokon, hogy az egyik gyermeke szélesítené a látásmódját, egyúttal némi szabadságot csiholna magának… Nem tőle, hisz szeretem, akármennyire is gyűlölni akartam, képtelen vagyok rá, és megpusztulnék nélküle, de így, bezárva ez nekem nem elég. Belerúgok egy hóbuckába, nézem, ahogy az alig pár órája frissen hullott hó ezer felé robban szét, majd nevetve vetődöm bele, nem, nem hóangyalt akarok csinálni, csak azt, ami épp eszembe jut… Most erre van szükségem, s amíg várok valakire, bárkire, addig úgy hiszem, tehetek is így.
Symara Dotty Thibodeau
Renegát
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 390
◯ HSZ : 295
◯ IC REAG : 253
◯ Lakhely : Fairbanks >> Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : Törékeny és pici alkata, fekete bundása
Sok minden történt mostanában, de sok olyan, amire magam sem számítottam. Fura dolog az élet, hogy pont akkor sodor valakit az életünkbe, amikor nem számítunk rá. Nem számítottam arra, hogy valaha ilyet fogok még érezni, ahogyan arra se, hogy a beszélgetésnek ez lesz a vége. De egyáltalán nem bántam, de tudtam jól, hogy nem létezik felhőtlen boldogság, még akkor se, ha most „minden túl szép, hogy igaz legyen” dolog van porondon. Viszont nem akarok most ezzel foglalkozni, egyszerűen csak élvezni szeretném és elveszni az újra fejüket felütő, rég nem látott érzésekben. Szerencsére a válás is könnyedén ment. Nem mintha a farkasoknak annyira számítana a dolog, viszont számomra mégis fontos volt. Nem volt kedvem tovább hazugságban élni, de ennek ellenére Ry és Kristin ugyanúgy a családom marad és bármikor számíthatnak rám, hiszen a családomért még az életemet is adnám, s ez igaz a falkára is. Lassan haladtam miközben a havas tájban gyönyörködtem, egy kicsit kieresztettem a bundásomat az erdő sűrűjében, hiszen mindenkinek szüksége van egy kis szabadságra, illetve farkasként teljesen másabb a világ. Csizma, farmer és egy dzsekivolt az öltözékem, barnás tincseim pedig szabadon szálltak a kisebb szélben, amikor is neszre lettem figyelmes. Egy darabig csak füleltem, s kíváncsian pillantottam körbe, hiszen nem messziről jött a hang. Végül a lépteim nem a Lakba, hanem sokkal inkább az ismeretlen felé vittek. Nem volt ismerős az illata, majd az egyik fa árnyékéból figyeltem azt, ahogyan a lány a hóban fetrengett. Ajkaim mosolyra húzódnak, ahogyan figyelem a gyermeki játékát a hóban. Talán percekig ott állok, figyelem őt, és ha a pajzsa nincs felhúzva, akkor próbálom megfejteni azt, hogy ki lehet ő. Elnézve őt nem hiszem, hogy ártani szeretne bárkinek is, de az tény, hogy elég bátor ahhoz, hogy falkaterületre tévedjen. A lépteim percekkel később egyre közebbe visznek hozzá, miközben a mosoly továbbra se tűnik el. Végül elég közel állok meg hozzá, s ha korábban sikerült egy-két dolgot megtudni, akkor szem előtt tartom azt is, hogy nem éppen idős farkasról van szó. - Szia! – szólalok meg barátságosan. Lehet, hogy mások sokkal jobban aggódnának, de én mindig is inkább tyúkanyó típus voltam. S amúgy se tűnik olyannak, aki ártalmas lehet. - Symara vagyok, te? – szólalok meg, ha esetleg most már a figyelme rám terelődik a havas táj helyett. – Esetleg eltévedtél? – persze, elég hülye kérdés, de lévén, hogy falkaterületen bolondozik, így jogos a kérdés, hiszen nem minden falkatag örülne annak, ha egy kóbor – életkortól eltekintve – idetévedne. Ehhez azért merészség kell. S közben kíváncsian fürkészem a lány vonásait, tetteit.
A pajzsom nincs felhúzva, abban még elég béna vagyok, azt inkább Anica tanulja, meg egyébként sem volt szükségem rá soha, lévén egész egyszerűen a négy fal közt éltem az életem, oda meg mégis mi a túrónak? Azért nagyjából két percembe kerül, hogy kiszúrjam, figyelnek, jobban mondva a kis dög bennem figyelmeztet, hogy sikerült elérnem, amit akartam, és belefutottam valakibe. Egyelőre azonban nem zavartatom magam, úgy gondolom, tökéletesen ráérek vele addig, ameddig meg nem támad, vagy valami hasonló, hisz ki tudja, az is lehet, hogy inkább lelép. Antiszociális jelenségekre most nincs szükségem, sőt, kifejezetten olyan kellene, akivel megdumálhatom ezt a falka kérdést, mert bár a teremtőm közéjük tartozik, de mi valamiért nem, és én is, valamint a húgom is sokkal nagyobb biztonságban lenne akkor, ha a falka is figyelne ránk, mint a kölykeire. Tényleg nincs kedvem azért alulról szagolni az ibolyát, mert rossz helyen változok át akár véletlenül, akár szándékosan. Hallom és érzékelem, hogy közelebb jön, de egészen addig nem szólok, vagy adom ennek jelét, amíg meg nem szólít, noha azért annak is tudatában vagyok, hogy a farkaskám kissé nyugtalanul, bizalmatlanul forgolódik, mert ő se nagyon látott tovább eddig Ethannál, esetleg Malloryt viseli még jól a maga közelében, meg persze a testvérét, de mindenki más egészen idegenül hat a számára, ám mindez szerintem csak megszokás kérdése. - Hali! Köszönök vissza, igyekszem én is a barátságosabb arcomat villogtatni, tekintettel arra, hogy szeretnék elérni valamit, az meg nem megy úgy, ha a szokásos nyegle formámat hozom. - Aleesha. Mutatkozom be, ha már ő is megtette, azt találgatva, vajon melyik ország szülötte lehet, vagy honnan ered ez a Symara, de ötletem sincs. Ugyan felé fordítom a fejem, de az elég hamar egyértelművé válhat, hogy a látás képességét nem birtoklom. - Nem, nem tévedtem el, direkt jöttem ide. Egyrészt azért, mert ide eltalálok, míg a hotel bajos lenne kicsit, taxira meg nincs pénzem, szóval maradt ez a megoldás, de nem baj, a természetet úgyis sokkal jobban szeretem. Azért kíváncsi lennék, mit reagál a dologra. - Ethan kölyke vagyok, nem tudom, ismered-e? Inkább kérdés, elvégre fogalmam sem lehet róla, hogy a falkában ki ismer kit. Ahhoz egyszerűen túl nagynak tűnik.
Symara Dotty Thibodeau
Renegát
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 390
◯ HSZ : 295
◯ IC REAG : 253
◯ Lakhely : Fairbanks >> Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : Törékeny és pici alkata, fekete bundása
Mondhatnám, hogy ismerem, de még se lenne igazán. Talán már láttam erre felé ennyi év alatt, de sose beszéltünk igazán. Nem mindenkihez volt eddig szerencsém, de arra egyből rájöttem, hogy nem lehet falkatag, még akkor se, ha esetleg kicsit ismerős illatot is érzek a közelében. Eleinte csak figyelem őt, s próbálok minél több dolgot megtudni róla, hiszen a pajzsa nincs felhúzva és hamar rá kell jönnöm arra is, hogy nem másról lehet szó, mint egy kölyökről. Egy darabig még elnézegetem őt, majd egyszerűen csak a lábaim közelebb visznek, mintha képtelen lennék végre kiszakadni abból, hogy ne pátyolgassak mindenkit, de én így vagyok összerakva. Barátságosan szólítom meg, de nem mászok a képébe se. Egy-két lépésnyi távolságot fenntartom, hiszen fogalmam sincs arra, hogy miként fog reagálni a közelségemre. bajt meg most egyáltalán nem szeretnék. Bár nem mintha attól kellene tartanom, hogy ő képes kárt tenni bennem. De én se akarom őt bántani, s pontosan emiatt reménykedek abban, hogy sikerül megmaradnunk a békésebb vizeknél. Érzem, ahogyan a farkasa is mozgolódni kezd, Aife felkapja a fejét és méregeti a másik farkast, ismerkedik vele, de egyáltalán nem támadó. Sokkal inkább csak kíváncsi az „új jövevényre”. Én pedig könnyedén ölelem őt körbe, nem akarom akarattal visszatartani a farkasát, de azt se szeretném, ha előbukkanna egyszer csak. De jelenleg a főcélom inkább az, hogy megnyugtassam őt, hogy érezze nem akarok ártani neki, nekik. Elmosolyodom, amikor köszönöm, majd amikor bemutatkozik, akkor még szélesebb lesz, hiszen legalább barátságos, vagyis jelenleg az. Bár nem érzek felőle semmilyen ártó szándékot. - Igazán különleges neved van. – én se panaszkodhatok a név terén, de az övé se éppen egyszerű. Amikor pedig felém fordult, akkor elég hamar nyilvánvalóvá vált az, hogy nem láthat engem, vagy legalábbis emberként nem. Fogalmam sincs, hogy milyen lehet így az élet, hiszen a kiképzésem alatt se volt egyszerű az, amikor bekötötte Atyám a szememet. Óvatosan tettem felé még egy lépést, de érezhette, hogy nem akarok ártani neki és a pajzsomat is lejjebb engedtem. Nem teljesen, de mondhatni valamennyire megnyíltam előtte. Kíváncsian hallgattam őt, majd először csak bólintottam, de aztán hamar emlékeztetnem kellet magamat arra, hogy ő ezt nem láthatja, így megszólaltam. – Igen, vagyis már láttam, de nem beszélgettünk sokat. – hangom barátságosan csendül és mosollyal az arcomon figyelem őt. - Ha nem eltévedtél, akkor mi szél fújt erre a Teremtőd nélkül? – hiszen a kölykök nem szoktak csak úgy szaladgálni. Főleg, akkor nem, ha még nem teljesen tudják uralni a farkasukat. – Esetleg a falka vonzott ide? Emiatt vagy itt egyedül? – nem volt semmi követelődzés vagy rosszallás a hangomban, inkább csak kíváncsiság. S talán egy kisebb elismerés is, hogy egyedül ennyire bátor a fiatalsága ellenére is, amit talán sokan ostobaságnak gondoltak volna. Ahogyan az se kizárt, ha más valakibe botlik, akkor lehet nem lett volna ennyire barátságos fogadtatás, akár kölyök, akár nem.
Igazából szükségtelen megnyugtatnia, csupán némi bizalmatlan távolságtartás, de egyébként az önuralmam egész jó, főleg annak fényében, hogy mennyire robbanékony kis boszorkány vagyok emberként. Esetemben abszolút volt értelme ezzel kezdeni a fejlesztésemet, bár cserébe elég sok minden egyébbel le vagyok maradva. Még szerencse, hogy emberként is képes voltam rendesen odacsapni, tekintettel arra, hogy illegális bunyókban részt vettem már akkor is, szóval esetlen legalább nem vagyok harc terén, de azért a farkasom területén még bőven van mit tanulnom, és biztos vagyok benne, hogy jobban haladnék, ha nem csak Atyám tanítana, illetőleg olykor Mallory, bár már hozzá is túl rég volt szerencsém. - Köszönöm szépen, ilyen téren egy követ fújunk, ami azt illeti. Lévén az ő neve is igencsak egyedi. Éreztem, hogy közelebb jön, és igazából fenyegetőnek nem tartottam semmilyen szinten, ha meg megütöm a bokám, hát istene, ez van. Egészen ironikus lenne egyébként, lévén most épp nem csináltam a világon semmit sem. Még, de fogok, bár amiatt sem ő fog megfedni, hanem Ethan, de ez legyen az én problémám. - Az nem baj, a lényeg, hogy tudod, kicsoda. Ebben a helyzetben valóban nem számít semmi más, hiszen azt szerintem bárki beláthatja, hogy egy falkatag kölykeként, úgy, hogy többeket ismerek, és Nora például több ízben gondoskodott is már rólam, és egész jó arc, bár őt is csak kihasználtam olyan szempontból, hogy néha kiszabadítson a ház fogságából. Ám ennyi nekem nem elég, sarokba szorított vadállatnak érzem magam, és nem akarom, hogy egyszer a húgomon/nővéremen csattanjon az ostor, mert esetleg elszakad a cérna otthon. - Hát, egy olyanféle szél, amire azért ültem fel, hogy találkozzam valaki olyannak a falkából, aki eldöntheti, hogy tagja lehetek-e avagy sem. Harapom be kissé az ajkaimat, időközben sikerült felkelnem a földről, és szembe helyezkedni vele, és bár pont az arcába „nézek”, mert a hang alapján könnyű belőni, merre lehet, de látszik, hogy nem érzékelek belőle a szemeimmel semmit. - Igen, igen. Ezért. Igazából, már elég jól uralom a kis veszettet odabenn, szóval annyira nem kell aggódni. Meg mertem kockáztatni egy kis erdei túrát. Pláne úgy, hogy itt kisebb az esélye annak, hogy visszafordíthatatlan kárt okozzak, mert azt nagyon nem szeretném. Bármennyire is legyek szívtelen, mások életét csak úgy sosem venném el. Maximum akkor, ha kellőképpen alapos okom van rá. Az nem az, hogy elveszítem a fejem, és megkergül a szőrös.
Symara Dotty Thibodeau
Renegát
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 390
◯ HSZ : 295
◯ IC REAG : 253
◯ Lakhely : Fairbanks >> Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : Törékeny és pici alkata, fekete bundása
Ahogy mondani szokás jobb előrelátónak lenni, mint esetleg később ijedni meg túlzottan. Ezért is nyugtattam őt, vagyis inkább a farkasát. Nem ismertem annyira jól, hogy tudjam, hogy miként is áll a farkasával, de nem akartam bajt. A szavaira pedig egyszerűen csak elmosolyodom, hiszen ilyen téren igaza van, hiszen tényleg nem hétköznapi az enyém se. De viszonylag az egész nevem nem az, de nem bánom. Néha beletörik az emberek nyelve, de azért a többség megbirkózik vele, meg azért se szoktam harapni, ha becéznek vagy lerövidítik a nevemet. Tényleg érdekelt, hogy mi szél fújhatta erre a lányt, mert biztos vagyok abban, hogy a Teremtője a gondját viseli, vagy legalábbis remélem. Ha pedig nem így van, annak senki se örülne. De az se kizárt, hogy szeretne több mindenkitől tanulni, esetleg a családhoz tartozni? Hmm, ki tudja, hiszen egyáltalán nem egyszerű megfejteni a magunkfajtánkat, de még az egyszerű embereket se, viszont majd hamarosan talán kiderül. - Valóban, azt hiszem most számít. – erősítem meg a szavait, de fura, hogy a Teremtője falkatag, addig ő nem. S ebben biztos vagyok, hogy a lány nem az, emiatt még érdekesebb ez a helyzet, vagy legalábbis ő. Nem sokszor láttam még erre felé, legfeljebb egyszer –kétszer, s nem is értettem azt, hogy miért nem hozta őt többször a köreinkbe Ethan, miért nem mutatta meg jobban azt, hogy milyen falkában élni és a családhoz tartozni, hiszen úgy sok nagybácsit és nagynénit kap az ember, meg nővért, bátyót, esetleg húgot, ha picit kisarkítjuk a dolgokat, hiszen mi védjük a másikat. Még néha a saját családunktól is. - Én nem dönthetem el, de segíthetek olyan személy elé járulni, aki eldöntheti, hogy csatlakozhatsz-e, vagy nem. De azt megkérdeztem, hogy miért szeretnél csatlakozni hozzánk? – kérdezem tőle kíváncsian, hiszen tényleg érdekel mielőtt még Dominic-ot zaklatnám vele. Természetesen elsődlegesen Lucas-t kellene megkérdeznem, s oda vinni a leányzót, de tudomásom szerint ő most nem ér rá, így nem marad más, mint Dom. Csendesen várak a válaszra. - Ezt örömmel hallom, hogy tudod már uralni őt. S miben vagy még jó? – kíváncsiskodom tovább, de a hangom még mindig barátságosan csendül, majd közelebb lépek hozzá, s remélhetőleg ő se fog hátrálni, hiszen még mindig nem szándékozom ártani neki. - Biztosan ezt szeretnéd? – kérdezek rá komolyan, hiszen nincs kedvem hóbortból se zaklatni az egyik falkatagot, aki efelett dönthet.
Erre csak bólintok, nem akarok túlságosan tudálékosnak tűnni, egyébként sem vagyok az. Nekem jól jön, hogy volt már legalább szerencséje Ethanhez, és neki is, mert valamelyest be tud azonosítani, nekem pedig nem kell kimosakodnom valamiképp, hogy olyat keressek, aki ismeri. Nem mintha azzal nem érnék célt, ha felhúzom, és berángat nevelési célzattal valamelyik falkaterületre –nem tűnik ilyen típusnak -, de most inkább a békés megoldást választanám. - Az szuper lenne. Harapok rá rögtön a dologra, igencsak kedves tőle, hogy segítene, és fura is, mert nekem nem szoktak csak úgy segíteni, valahogy nem ezt hozom ki az emberekből, ami mondjuk éppenséggel nem túl nagy csoda, tekintettel arra, amilyen elcseszett kis dög tudok lenni. - Mert Ethannek elég sok a dolga, keveset van otthon, és szerintem nem kell túl sokat magyaráznom egy farkasnak, hogy milyen farkasként szinte állandóan a négy fal között lenni. Kicsit tágítanám a mozgásterem. Szeretnék több területet bejárni, és úgy elhagyni a házat, hogy ne kelljen azon aggódnom, hogyha valami balul sülne el, akkor a falka kiiktat, hanem adott esetben a segítségemre kelnének a farkas visszafogásában. Magyarázom, mert bár elég jól megy nekem is, de mondjuk fogalmam sincs, mi történne, ha olyan istenesen dühössé válnék, mert valaki felhúz. Szóval biztos semmiben sem lehetek, és nem szokásom elrugaszkodni a valóságtól, biztosra véve valami olyat magammal kapcsolatban, ami nem az. - Nem, nem tudom, csak egész jól megy. Azt hiszem, ezt mondtam, azt még bőven nem merném kijelenteni, hogy tudom, ez nem ilyen egyszerű, és rövidéletű móka sajnos. - Miben vagyok jó? Hát, igazából a farkastörténelemről, legendáinkról egész sokat hallottam. Zongorázni is jól tudok, de gondolom ez most nem annyira fontos. Illetve, a növényvilágot is megismertették velem. Ezenkívül a regenerációm is szépen halad. Azt inkább kihagynám, hogy többnyire azért, mert olyat szólok be, hogy Ethannek elgurul a gyógyszere. A szemeimet konkrétan rögtön a beharapásom után kinyomta, de azóta is volt egy két érdekesség, és ezen akcióm következménye is valami hasonló lesz, ebben biztos vagyok. Ha ugyan nem tekeri ki rögtön a nyakam, de az csak akkor lesz gáz, ha nem kerülök be a falkába, mert talán némi visszatartó erő lenne, ha én is tagnak mondhatnám magam. - Ohh, igen, már át tudok változni akkor is, ha én akarom. Teszem hozzá, mert szerintem ez menő, de nem tudom, hogy a falkabeli kölykök mivel miként haladnak, ezért is csatlakoznék inkább, hogy tanulhassak. - Persze, ha nem szeretném, nem vinném vásárra a bőröm. Sem azzal, hogy falkaterületen kószálok, sem pedig Ethan előtt.
Symara Dotty Thibodeau
Renegát
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 390
◯ HSZ : 295
◯ IC REAG : 253
◯ Lakhely : Fairbanks >> Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : Törékeny és pici alkata, fekete bundása
Nem szoktam senki fejét se letépni, se megenni azért, ha segítséget kérnek. Eleve, ha így lenne, akkor nem lennék mentor se. Szerintem aki mentornak adja a fejét az eleve sok türelemmel kell, hogy rendelkezzen. Ugyanakkor mellette még tart is vagyok, vagyis vigyázok a családomra, mind egymástól, mint kóboroktól a családunk tagjait, hiszen lehet bárki bármennyire idős, de attól még egy bestia lappang bennünk és még nekünk is bármikor elgurulhat a gyógyszerünk. Kár lenne tagadni ezt a tényt. Meg amúgy is elég sokszor megkaptam már, hogy eléggé anyáskodó tudok lenni, így érthető, hogy most se teszek másképpen. Ahhoz már engem is eléggé fel kell húzni, hogy neki rontsak valakinek, de olyankor jobb, ha elmenekülnek előlem, mert olyankor eléggé ördögi tudok lenni. - Ez teljesen érthető. Szerintem egy farkasnak a négy fal között élni olyan, mintha egy sajátos börtönbe lenne zárva. – jegyzem meg picit halkabban, s érezheti azt, hogy átérzem. Hosszú időbe telt mire a sebeim begyógyultak, amikor az Atyám bezárt és megkínzott, mert nem teljesítettem amit akart. Nem mondanám azt se, hogy teljesen eltűntek az ezüstnek a nyomai, de ennyi évszázaddal később már eléggé halványak, esetenként meg nyoma sincs, hiszen nem hosszú időre kínzott meg. Egyszerűen csak engedelmességre akart tanítani és én se mindig hagyhattam el kedvem szerint a házat. – Szerintem itt meg fogod találni a helyedet, illetve most sok kölyök is van. Vannak újak, talán még barátra is lelsz. –felelem könnyedén. S az se kizárt, hogy az idősebbek között is talál barátot, hiszen sose lehet tudni, hogy kivel milyen kapcsolat fogja összehozni. Örülök annak, hogy minden noszogatás ellenére válaszol a kérdéseimre, de annak meg még inkább, hogy az igazat mondja. Nagyzolhatna is, hogy ő már remek ebben és abban, de még se teszi. Egyszerűen csak elmondja, hogy mi megy neki, még ha nem is profi. - Az évek és a rutin majd még jobbá fog ebben tenni. – mosolyodom el, hiszen emlékszem, hogy eleinte Aife-vel se volt egyszerű. A teremtője nevezett el minket így, azóta meg nem is szoktam ezt hirdetni. Nem akarok arra az életemre, a kezdeti évtizedeimre gondolni, még akkor se, ha általa erősebb lettem, de ugyanakkor tele volt szenvedéssel. - Zongorázni? Én is szeretek azon a hangszeren játszani, ha egyszer kedvet érzel egy kis játékra és társaságra, akkor látogass meg. Nem a lakon belül van a házam, de elég közel hozzá, illetve ott, ahol már szinte az erdőség kezdődik. – szólalok meg sietve. Nem szokásom más farkasok előtt zárva tartani az ajtómat. Ha pedig valaki bajt kever, azért meg felelnie kell, de tényleg örülök a társaságnak. – S mi a hobbid? Mit szeretsz csinálni? – egyszerű kérdés, de néha meg annál inkább nehezebb válaszolni rá. Tényleg érdekel, hogy miket szeret csinálni. - Akkor igazán sok mindent tudsz és ügyes vagy. – a szavaimban nincs semmi gúny. Inkább dicséret és biztatás. Mindig is úgy gondoltam, hogy érdemes mindenkit megdicsérni, ha olyat tesz, de legfőképpen a kölyköket, hiszen egy kisebb biztatást is adhat nekik. - Ez igaz, viszont ha nem bánod kicsit még maradhatnánk itt. Ha jól emlékszem még valami elintézni valója van annak a személynek, aki eldöntheti a kérdésedet, hogy csatlakozhatsz-e vagy nem. – mosolyodom el barátságosan és a hangom is úgy csendül, majd lehuppanok a hóba mellette. - Szóval szeretsz a hóban elveszni? – utalok vissza a találkozásunk mozzanatára, majd reménykedek abban, hogy esetleg ő is helyet foglal. – Esetleg szeretnéd előtte kiengedni a bestiádat? – egyszerű kérdés, de sose lehet tudni, hogy egy-egy ilyen beszélgetés kiből mit hoz ki és ha szeretné, akkor szívesen elkísérem, majd visszaváltozunk, ruhába bújunk és felkeressük Dominicot, hiszen közben már küldtem neki egy üzenetet és amíg a válasz nem érkezik, addig ráérünk.
- Igen, én is így érzem. Bólintok rá, mert tény és való, hogy nem érzem magam oly nagyon fényesen ebben a rabságban, bármennyire is legyen olykor kifejezetten édes és kedvemre való, de ha Ethan elmegy, onnantól én majd megzakkanok, és nem csilingelhetem fel állandóan Norát, hogy pesztráljon, neki is vannak kötelességei, meg munkája, szóval nem túl fényes a helyzet. Azért remélem, lesz lehetőségem ebből mihamarabb kilépni, mert 10-20 évet én így biztosan nem fogok kibírni. Ahhoz sem vagyok szokva, hogy valakinek mindenképpen figyelnie kelljen minden lépésemet, mert egyszerűen túlságosan is szabad szellem vagyok hozzá. - Ohh, a barátkozás nekem nem megy olyan könnyen, valahogy nehéz velem megtalálni a hangot. Akkor legalábbis mindenképpen, amikor én magam nem akarom, hogy valaki megtalálja, de ezt azért ennyire részletesen nem fogom fejtegetni. Most a jobbik arcom mutatom, mert nyilvánvalóan erre van szükségem. Mindenesetre a kölykök pont nem hoznak lázba, az idősebbek, akiktől tanulhatok is valamit, sokkal inkább. - Bizonyára. Bólintottam, mert ez tény, bár annyira nem vígasztal, hisz minden azonnal akarok jellemmel vert meg az ég, a türelem sosem volt erősségem, de nyilvánvalóan kénytelen vagyok lassan építkezni, és mire értelme lesz a létezésemnek, eltelhet majd több száz év is. Szép kilátások, mondhatom. - Köszi a felajánlást! Azt ugyan nem tudom, hogy élni fogok-e vele valaha, de kedves tőle, én meg most nem akarok bunkó lenni, egyébként meg, talán még jó is kisülhetne belőle, zongorázni tényleg szeretek, szóval nem lehetne rossz… Csak lehet, hogy túl sokáig kellene a jó kislányt adnom. A hobbi kérdéskörén már azért agyalnom kell egy kicsit, mert nyilvánvalóan nem sorolható ide a szexuális tevékenység űzése, az alkohol vagy épp drogfogyasztás, vagy másik átverése és vagyonából kiforgatása. Van egyáltalán normálisnak mondható hobbim? Ó te jó ég, eszméletlen, mennyire nem vagyok átlagos ilyen téren… nesze nekem szar gyerekkor. - Azt hiszem, nincs is igazából semmilyen értelmes hobbim. Maradok ennél, hisz ez legalább nem hazugság, de tényleg túlságosan vad vagyok ilyen téren, és ezt most nem reklámoznám. - Talán, de biztosan nem eléggé. Vonok vállat, mert úgy tűnik, valamiféle fura maximalizmus belém itta magát a kis girhesből, és szeretnénk általa minél jobbak lenni. - Ohh, értem. Nos, ha már ennyit vártam, akkor gondolom, kibírom még egy kicsit. Meg aztán, fix, hogy senki fog ugrani egy kölyök igényeit illetően, elvégre annyira vagyok hasznos, mint egy marék hamu, szóval nem is kardoskodom az azonnalért, ennyit kibírok. - Igazság szerint, mindenhol szeretek elveszni, én ilyen elveszős típus vagyok. Nem testileg, inkább fizikailag, de nyomatékot ennek nem adok, értse úgy, ahogyan akarja, lelkizni egyébként sincs kedvem. - Hümm, igazság szerint, az jól esne, igen... Ez azt akarja jelenteni, hogy vigyázol, hogy ne csináljak bajt? Bár, ha magamtól változom át, akkor nem szokott elgurulni a gyógyszerem. Fura, de valami hálafélét valahogy érzek az irányába, hogy tett egy ilyen nagyvonalú felajánlást, pedig senkije sem vagyok a világon, lehet nem is leszek. Mindenesetre, csak igenlő válasz esetén fogok belekezdeni az átváltozásba.
Symara Dotty Thibodeau
Renegát
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 390
◯ HSZ : 295
◯ IC REAG : 253
◯ Lakhely : Fairbanks >> Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : Törékeny és pici alkata, fekete bundása
Szerintem mindegyik farkas szeret a maga ura lenni, s élvezni kicsit a szabadságot. Elég szerintem a szabályokat betartanunk és nem kell még ezen kívül is még több börtön, mint amilyen egy ház lehet. Természetesen a kölyköknek még inkább óvatosabbnak kell lenni, még jobban oda kell figyelni rájuk, de akkor se kellene négy fal közé bezárni. Lakon belül legalább jobban mozoghatnak, kicsit szabadabb a terület, de ő se tűnt kezdőnek, így olyan nagygond nem lehet. - Talán idővel változni fog. Nem mindenki barátkozik könnyedén, emiatt nem kell csüggedni. Idővel hidd el, hogy még te is változhatsz ilyen téren. – pillantottam rá barátságosan, bár ezt ő nem láthatta, viszont a hangomból kihallatszódott az, hogy nem bántó, hanem sokkal inkább barátságosan mondtam. Én is változtam, kár lenne tagadni. Biztos vagyok abban, hogy ha a múltamból előbukkanó árny több lehetőséget kapott volna arra, hogy megismerjen a jelenben, akkor ő is megerősítette volna, hogy változtam. - Nincs mit köszönni! – tényleg nem gondoltam azt, hogy ezt meg kellene köszönnie, hiszen ez nem volt nagydolog, legalábbis részemről nem. A házam ajtaja tényleg nyitva állt a legtöbb farkas előtt, illetve róla se szerettem volna hirtelen következtetéseket levonni, hiszen tudtam jól, hogy a látszat néha csal. Bár a szavai mögött jelenleg nem észleltem hazugságot, hiszen azt azért megéreztem volna, de nem is kerestem. - Akkor miket szeretsz csinálni? – s reménykedtem, hogy nem füllentene, hiszen azt eléggé könnyedén kiszimatolnám, mert én se ma kezdtem ezt a farkasosdi dolgot, így könnyedén rájövök arra, ha valaki hazudik, legalábbis legtöbb esetben. Mert nekem se mindig könnyű. - Hmm, eléggé sok mentor van a falkán belül, esetleg enged meg valamelyiknek, hogy tanítson téged? Akkor biztosan még ügyesebbe lennél, amúgy meg Rómát se egy nap alatt építették, így ehhez is idő kell. – nem baj az, ha valaki maximalista, de nem szabad semmit se sürgetni. Mindennek eljön az ideje és ő is ügyesebb lesz. Van kitartása és nem is tűnik olyannak, akit könnyedén elfújna egy erősebb szellő, így nincs miért aggódnia szerintem. Szavaira normális esetben csak bólintok, de most inkább az energiámmal fejezem ki azt, hogy rendben van. Kár lenne erre több szót vesztegetni, hiszen nem tudnám meggyorsítani a dolgokat, már azért is hálásak lehetünk, hogy fogadnak minket. - Ebben hasonlítunk kicsit. – mosolyodtam el újra, hiszen én is szerettem néha kicsit elveszni, az már más kérdés, hogy én milyen értelemben és ő milyenben. Talán idővel bennem is jobban fog bízni és akkor lehet majd erről is szó esik megint. - Igen, vigyázok rád, s nem hiszem, hogy bármi butaságot csinálnál. – szólaltam meg biztatóan, majd hagytam neki, hogy átváltozzon. Én elég gyorsan át tudok változni és talán hagyni szerettem volna neki azt, hogy lássa azt, hogy kivel beszélgetett, hiszen farkasként valószínűleg látni fog. Ha átváltozott, akkor idővel összeszedtem az ő ruháit is, majd az enyémekkel együtt elrejtettem az egyik fatövében, majd amikor újra előbukkantam, akkor már farkas alakban voltam. Ahhoz képest, hogy emberként mennyire törékenynek látszom, a farkasom egyáltalán nem volt törékenynek tűnő. Eléggé hatalmas volt és sűrű, fekete bundája volt és régebben nem ok nélkül hitték azt, hogy a pokol kutyája, de azóta sok minden megváltozott. ~Merre lenne kedved menni? ~ kérdeztem tőle mentálisan, vagy ha minden szó nélkül elindult, akkor követtem őt. Nem akartam a nyakán lógni, de figyeltem rá, hogy tényleg ne legyen baj. S ha lehetőségem volt rá, akkor kicsit a Laktól is távolabb tereltem őt, hogy tényleg nehogy valakibe belebotoljunk, mert nem szeretnék bajt és senkinek se akarok bajt.
Kezdőlap
<3) Köszönöm a játékot! 
// 
