...Hangos csattanással dobtam le a motort a város végében. Se sisak, se semmi, száguldoztam az országúton, mint valami hibbant. Az egyik kanyarban majdnem össze is törtem magam, de Josh-ra való tekintettel - kivételesen - fékeztem. Erdőre vágytam, fákra, távolságra a várostól. Idegen volt még itt minden, hiába illeszkedtem be elég gyorsan. Idegnek a házak, az utcák, még a sarki boltos néni is egy rémálom olykor. Szóval a mai utam a város széléhez vezetett, a hegyekhez. Tudomásom szerint a régi, helyi falka fészke ez, de oda se neki. Ne mondja senki, hogy nem vagyok hű önmagamhoz: keresem a bajt. Ha én nem teszem, az úgyis megtalál. Rosszabb vagyok, mint egy kölyök kutya, akinek az első lépése sétáltatáskor az autóút... A hegy mentén haladtam, kopott bakancsom finoman vert nyomot utánam. Nem érdekelt. Lehet felelőtlen vagyok és meggondolatlan, de ez egyszer marhára nem tudott foglalkoztatni. Úgyhogy csak mentem, mint a világtalan, előre... azt se tudtam merre. Idővel azért erősödtek a szagok, erősödtek az érzések is. A vészjelzőm vörösben izzott, majdnem ketté is durrant. Farkasok... nem messze tőlem. Kedvem lett volna velük "játszadozni" egy kicsit, de tényleg nem ártott végre egy darabban maradnom. Így is tervben volt, hogy felhívom Josh-t egy kis ereszd el a sörös üveget-re. Inkább balra vettem az irányt, ívesen felfelé. Foszlányosan valami kilátó félét véltem felismerni a köd alól. Ez lett a cél.
Jó pár percet nyeltek el a súlyos léptek, amik egyre csak erőteljesebbé, ütemesebbé váltak alattam. Mindazonáltal nem voltam rest féltávon rágyújtani egy cigarettára, amit jótékonyan szívogatni is kezdtem. Nem mintha éreztem volna belőle bármit is, de megtette. A gyűrött, foszlott dobozt visszaékeltem a mellemnél nyugvó zsebbe, majd kifújtam egy jó adag füstöt a torkomból. - Legközelebb füvet hozok. Azzal mókásabb lenne felfelé... - jegyeztem meg csak úgy beszippantva az utolsó slukkot is, majd könnyedén elpöccintettem a csikket. A kezeim a zsebembe landoltak, a kilátó pedig már csak egy karnyújtásnyira volt. Sőt... már a felsorakozó lépcsők előtt álltam, mikor valami furcsa, érdekes érzés kezdett rajtam úrrá lenni. Illat szűrődött az orromon át, ismerős... testközeli illat. Még a fejemet is megráztam, hogy a felcsapó gondolatokat elhessegessem, és elmém zárt függönye mögé kergessem; hiába. Minduntalan, minden lépcsőfokkal később is ugyanaz a hang csendült a fülembe. Ugyanaz a név... Talán ezért, talán csak az alap kíváncsiság, és önmagam megnyugtatása érdekében nem fordultam vissza. Még két lépcső... Az illat már töményen ült meg az orromban... még egy... Aztán a levegőm is bennrekedt. A tekintetem üvegessé, a testem merevvé vált, ahogy belecövekeltem a betonozott alapzatba. Hát nem tévedtem... - Mi a sza... Hu deh... szarul nézel ki. - ennyit bírtam kinyögni. Nem, kétlem, hogy ez volt a legjobb indító, pláne ennyi, sok év elteltével. Mondhattam volna mondjuk azt, hogy: hé, szia! Vagy, hogy: jé, te itt? De egy egyszerű hello is jobb lett volna ennél. Nyeltem egyet. Egyszerre annyi minden bombázta meg az agyamat, hogy majdnem kifordult már a retinám is a helyéről. - Ki vitte el a szemed? - léptem egyet felé, bizonytalanul, a szokásos, idétlen modoromat véve elő. Az a baj, hogy ismert. Tudta, legalábbis tudnia kellett, hogy kurvára nem tudtam mit kezdeni a helyzettel. Úgy kotortam a lábammal, mint egy barom. Billegtem, csosszantam, ahogy egyet előre, kettőt meg hátra araszoltam. - Fú, basszus... - rántottam le végül róla a tekintetemet, a talaj felé. Tenyereim végig söpörtek az arcomon, át a nyakamon, egészen a tarkómig. - Mi... mit csinálsz te itt? - apró, védtelen gesztusokat ejtettem, noha be kell valljam, olyan önkénytelenül mozgott mindenem, hogy fogalmam nem volt róla, mi lesz a következő lépés... mozdulat...
Joana Lynn Palmer
Tark
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 308
◯ HSZ : 304
◯ IC REAG : 246
◯ Lakhely : Fairbanks, Farkaslak
◯ Feltűnést kelthet : A két karját és mellkasát borító tetoválások
Kívülről talán mókásnak tűnhetett, ahogyan szinte egymás tükörképeként álltunk egymással szemben. Mindketten totál lefagyva, csodálkozva, mintha el sem hinnénk, kivel is nézünk farkasszemet. Ha nem Alec-ről lett volna szó, már minden bizonnyal magam is nevetnék a helyzeten, de túl keserű emléket idézett a jelenléte, hogy képes legyek kacagni a szituáción. - Kösz. Mindig is értettél a bókoláshoz - forgattam meg a szemem, majd nemes egyszerűséggel, kiszakadva a szobor pozíciójából, visszafordultam a korlát felé és folytattam a vésést. Egyáltalán nem zavartattam magam, egyelőre teljes mértékben kényelmes volt az „inkább tudomást sem veszek rólad” álláspont, bár a hímet ismerve ez nem lesz így túl sokáig. - A naaagy, csúnya, gonosz farkas - más szóval: semmi közöd hozzá. Zárkózott voltam és egy cseppet sem kívántam most az ő társaságát, de azt hiszem mindkettőnk részéről érthető volt a dolog. Ha pedig ez zavarta.. akkor tegyen is ellene, baromira nem érdekel a kicsinyke kis lelke. Amúgy is kétlem, hogy a történtek után bármi is érdekelné velem kapcsolatban, akkor meg már tök mindegy, hogy szar-e a kedvem, vagy sem. Látnom sem kellett, tudtam, hogy totál nem tud mit kezdeni a helyzettel, csak akkor mi a fenének jött ide? Nyilván érezte, hogy itt vagyok, elhúzhatott volna a fenébe anélkül, hogy kiszimatoltam volna. A kérdését hallva mosolyodtam el, majd sóhajtásomat követően fordultam hátra, hogy néhány határozott lépéssel redukáljam egészen kicsire a kettőnk közötti távolságot; nagyjából karnyújtásnyira álltam meg tőle. - Oké… - kezdtem bele, miközben a fülem mögé söpörtem egy elkószált tincset - Nem kell senkinek ez a színjáték, légy olyan kedves kímélj meg attól, mintha érdekelne, hogy mi van velem, vagy éppen mit csinálok itt. Te is tudod, hogy mindkettőnknek egyszerűbb lenne, ha fognád magad, megfordulnál és eltűnnél. Akkor legalább tehetnénk úgy, mintha nem is találkoztunk volna - fűztem össze karjaimat a mellkasom előtt, miközben álltam a tekintetét - már persze, ha rám nézett. Igenis szar volt vele újra találkozni, mert tényleg sikerült megkedvelnem azt az idióta fejét, a lüke mosolyával és modorával egyetemben. Aztán átvert, kihasznált és nem csak amiatt dühített a dolog, mert azt hittem, kölcsönös a szimpátia. Azért is, mert voltam olyan ostoba, hogy képtelen voltam felismerni a csalafintaságot és egy szép pofitól már eldobva az agyam nem is gondolkodtam. Ő pedig minderre emlékeztet, én pedig gyűlölöm a hibáimat, pláne, ha azok egyszer csak felbukkannak a semmiből.
Kár lenne azt állítanom, hogy nem volt rohadtul nyomasztó ez a helyzet, mert az volt. Egy ideig magam sem tudtam eldönteni, hogy ez a valóság, vagy csak valami fantasy-komédiába keveredtem. Persze, a hangja hamar ráébresztett, hogy sajnos, nem csak a képzeletem űz velem valami hülye játékot. Egyszerre volt jó, és szörnyen borzasztó az egész. Ő meg hátat fordít... igen, tipikus. Beletúrtam a hajamba, ahogy kissé összeráncoltam a homlokomat. Igazából a legnagyobb baj az volt, hogy semmi érdemlegeset nem tudtam neki mondani. Semmit... Hebegni meg habogni... ugyan, nem az én formám. Ellenben, ahogy megfordult, és néhány arasszal lecsent a köztünk lévő távolságból, már tudtam, hogy nem sok jóra számíthatok. Fújtam is egyet, némileg oldalra billentett fejjel figyelve az útját; felém. Aztán hihetetlen, de kommunikálni is képes volt velem, noha érthető okokból: nem volt túl hízelgő. Sem a szavai, sem a hanglejtése. Kijjebb húztam magam, ám nem váltam merevvé, vagy távolságtartóvá. Értelmetlen lett volna. - Nézd, tisztában vagyok vele, hogy rohadt mocsok dolog volt amit csináltam veled. Oké? - léptem egyet én is felé, ha már így játszunk, én benne vagyok. - De fogalmad sincs... figyelsz? Fogalmad sincs, hogy miken mentem akkor keresztül. Haragudhatsz, ez tök jogos; még mondjuk, hogy el is várom, - na még egy lépés - de ne akard helyettem eldönteni, hogy én jelenleg mit gondolok, vagy érzek! - kicsit kiakadtam, ez nyilvánvalóan a heves természetemnek is köszönhető. Közben megráztam a fejem, és igyekeztem türtőztetni magam. Kár lenne elhagyva félúton az agyam hülyeségeket pofázni; plusz: Jo' nem is érdemli ezt. - Tudod mit?! Teszek neked egy bazi nagy szívességet és már húzok is el innen. Fölösleges - tártam szét a karom - ez az egész. Kurvára igazad van. - még biccentettem is, habár némi irónia belebújt a mozdulataimba. Aztán sarkon fordultam, öblös léptekkel - alig párral - érkezve meg a lépcső felső fokára. Csak onnan pillantottam rá vissza, oldalasan fordítva testemet felé. mintha kicsit meg is könyököltem volna a korlátot. - De azért annyit elmondok, még ha szarod is le; engem meg mit is érdekel... hogy kerestelek. Gondolom az ok is hidegen hagy, úgyhogy meghagyom neked a sakkozást. - és már léptem is tovább; egy majd még egy fokot hagyva magam mögött... Joanával együtt...
Joana Lynn Palmer
Tark
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 308
◯ HSZ : 304
◯ IC REAG : 246
◯ Lakhely : Fairbanks, Farkaslak
◯ Feltűnést kelthet : A két karját és mellkasát borító tetoválások
Fogalmam sincsen, hogy mit ment akkor keresztül. Oké, ez teljesen világos, de ez fordítva is igaz! Baromira hiányzott akkor még egy szép kis átverés is, de mindegy, hagyjuk. Ez nem jogosít fel senkit arra, hogy kihasználjon valakit és megtegye azt, amit Alec velem művelt. Szóval nekem baromira ne akadjon most itt ki, mert véleményem szerint, akinek joga lenne ilyen helyzetben kiakadni, az én vagyok! - Hm, lássuk csak… Akkor érdekes módon nem érdekelt, mi lesz velem, vagy csak piszok jól leplezted. Én kérek elnézést, hogy most is hasonlót feltételeztem - gúnyos volt minden szavam, persze, hogy az volt. Az meg baromira nem zavart, hogy közelebb lépett, már egészen kicsit volt a távolság kettőnk között, de ezzel legfeljebb azt kockáztatta, hogy behúzok neki egyet, ha olyat mond, vagy csinál. - Örülök, hogy ebben egyetértünk - bólintottam határozottan és a kedves, megértő, mindig telivigyoros Joana messze földön nyaralgatott. Morcos voltam és abszolúte nem éreztem úgy, hogy ennek itt most így kellene megtörténnie. Nyilván nem szeretném, ha földön kúszna előttem, de basszus.. ahelyett, hogy egy rohadt bocsit kinyögne, inkább még felkapja a vizet és itt kiabál velem. Hát menten eldobom a hajamat… Egy cseppet sem hat meg, hogy sarkon fordul és elindul, ahogyan az sem túlzottan, hogy van még némi szava hozzám. Az már viszont annál inkább meglep, hogy azt mondja keresett. Nem is igazán reagálok rá semmit, csak állok továbbra is ugyanott, ahol az előbb, mellkasom előtt összefont karokkal és füstölgő fejjel. Csak akkor eszmélek, amikor már jó néhány lépcsőfokot megtett, őt magát már nem is látom, csupán energiáit érzem, még nem jutott le a kilátóról, úgyhogy gyors léptekkel megyek a lépcső tetejénél lévő korláthoz, hogy azon át kihajolva igyekezzek úgy megállni, hogy rálássak, vagy ha felnéz, akkor még megnézhessem magamnak. - Menj a picsába, Alec! - kiáltottam még után, belesűrítve ebbe a néhány szóba minden dühömet. Még hogy nem érdekelne a miértje? Persze, hogy érdekel, basszus már! De könyörgöm, ugye nem várta, hogy mindazok után, amit velem tett, majd én fogok könyörögni neki, hogy avasson be a részletekbe! Még mit nem… Inkább akkor menjen el a fenébe és hagyjon itt, tiszta dühösen és ezernyi kérdéstől hemzsegő gondolatokkal.
100. hsz-em csak neked, csak most
// Hacsak nem írsz valami olyat, akkor.. köszöntem a játékot :"D //
Ugyan, nem számítottam arra, hogy majd a karomba omlik, hogy mennyire kurva jó, hogy újra lát! Dehogy... Én voltam a szarfej, én csesztem át őt, és én voltam az is, aki ott hagyta a szarban. Hibáztam, tény. Akkorát hibáztam, hogy a lelkiismeretemmel azóta se bírok. Valami nagyon mély kráter maradt a történtek után, és csak idővel jöttem rá, hogy ez addig nem is telítődik meg, ameddig nem beszélek vele újra. Hát, nem így kellett volna nyitni. Aláírom. Viszont, a hevességemnek parancsolni nem tudok, és nyomokban; nem is akarok. Ezért is fordultam inkább vissza, ezért is döntöttem úgy, hogy ha már neki így kényelmes, akkor elhordom magam. Most már úgyis tudom hol van... Ellenben, ahogy már a második lépcsőfordulóban jártam a hangja visszhangként még többször belecsendült a dobhártyámba. Először azt hittem csupán képzelem, és a saját agyszüleményem, hogy még a picsába is elküldenek, de hamar nyilvánvalóvá vált, hogy: lófaszt. Sietve, indulatosan kaptam fel a fejemet, retinám az övébe égve kapaszkodott meg. Ugyan csak egybe, de az is elég volt jelenleg. Energiáim kiáramoltak, szinte vágni lehetett a láthatatlan vörös ködöt. - Te most tényleg szórakozol velem? - kiáltottam fel, de lépteim már a hangom előtt jártak. Szemvillanás alatt értem fel, ugyanoda, ahonnan az előbb elindultam lefelé. - Mi a szarnak kell utánam üvölteni? Pontosan tudod, - tettem felé két komolyabb lépést - hogy ezzel csak felcsapod az agyam; és úgyse megyek el. Hozzátenném, basszus; tök normálisan kezdtem el veled beszélni, nem? Nem?! De ide nézzél rám... - ezúttal már előtte álltam, és az sem hatott meg, hogy rohadtul nem kéne hozzáérnem. Az állánál kaptam el, az arcát az enyém felé fordítva. Nyilván: nem díjazta. - Na jó. Én vágom, hogy utálsz; amire minden jogod meg van. Azt is értem, hogy a hátad közepére se kívánsz, és a világ legelcseszettebb napja a mai, hogy faszom tudja miért, de mindkettőnket ide vezényelt... valami. - kicsit visszább vettem a hangomból, noha a hevességem még mindig tüzet okádott a mellkasomban. - De azt elvárom - hát kész röhej, amit művelek! Elvárom, de vicces... -, hogy ha már így alakult, annyit engedj meg nekem, vagy még inkább magadnak, hogy magyarázatot adjak. Legalábbis így kellett volna, mert most már baszhatod, hogy elmondjam! - meg én is, mert ha ezt ilyen szinten folytatom biztos, hogy nem enyhítek azon a túlbuzgó kráteren... Előszedtem egy cigit, amúgy is szeretem, de most más intézte úgy, hogy görcsösen pattintsam fel a dobozt, és gyújtsak rá egy szálra. Olyan érdekes érzés volt, ahogy az adrenalin cikázott bennem, mégse tudtam volna még egy hajszálát ki tépni. Egyébként eléggé lehangoló is volt ilyen állapotban látni, noha ennek egy cseppnyi jelét nem mutattam. Nem is tudtam volna, valahol teljesen máshol jártam agyban. - Most pedig - fújtam ki egy adag füstöt - elmegyek. És megköszönném, ha nem tennél felesleges megjegyzéseket. Nyugodt lehetsz, nem jövök ide vissza. - csettintettem egyet a nyelvemmel mellé, ahogy még felé fordulva, de hátráló léptekbe kezdtem. Látni akartam az arcát, igazából még nem akartam elmenni... Fene se tudja, tökéletesen nem tudtam mit kezdeni a helyzettel...
Joana Lynn Palmer
Tark
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 308
◯ HSZ : 304
◯ IC REAG : 246
◯ Lakhely : Fairbanks, Farkaslak
◯ Feltűnést kelthet : A két karját és mellkasát borító tetoválások
Sejthető volt, hogy vissza fog jönni a beszólásom után, valahol tudat alatt talán pont ez (is) lett volna a cél. Kíváncsi vagyok arra a magyarázatra, a fenébe is! Ráadásul nehogy már még ő játssza a sértődöttet és hagyjon faképnél, amikor nekem lenne jogom ezt tenni. Visszajött, kiabált velem és egyre közelebb lépdelt ezúttal is a személyes szférámhoz, ám egy cseppet sem zavart. A visszakérdezésére csak a szemem forgatva fordítom el a fejemet és éppen tiltakoznék, hogy rohadtul ne engem akarjon hibáztatni, amikor tök meglepő módon kap el az államnál és fordítja az arcom a sajátja felé. Egy szempillantás alatt jelenik meg a vörös örvény az ép szememben, karom pedig teljes erővel fog rá a csuklójára, az sem különösebben érdekelne, ha a hirtelen hév miatt csontját roppantanám. Egyrészt ne fogdosson és utasítgasson, másrészről meg… túlságosan ismerős volt a helyzet. Habár nem emlékeztem a Vörös Hold alatt történtekre, minden bizonnyal hasonló pozícióból indult az állkapcsom elvesztése is, ez pedig már önmagában kellőképpen felbosszantott ahhoz, hogy ne számítson, milyen erősen is szorítok a csuklójára. - Most azonnal eleresztesz, vagy esküszöm, hogy tövestül tépem ki a karodat - semmi túlzás nem volt a hangomban, abszolúte komolyan gondoltam. Véleményem szerint pedig kellőképpen ismert ahhoz, hogy ne csak azzal legyen tisztában, hogy Muszkli vagyok, hanem az is világos legyen a számára, hogy kellőképpen harcias is emellé, hogy minden gondolkodás nélkül valósítsam meg a szavaimat. Csak akkor engedtem el a csuklóját, ha eleresztette az államat, ekkor viszont a vörösség is eloszlott az íriszeimből. - Elvárod? - kérdeztem vissza homlokomat ráncolva, mintha nem akarnék hinni annak, amit hallok. - Azok után, ami történt, még képes vagy azt mondani, hogy elvárod? - figyelmen kívül hagytam minden egyéb elhangzó szót, mert kellőképpen pofon vágott az az egyetlen elhangzó. Akkor sem léptem hátrébb, amikor bagóra gyújtott, nem voltam ellene, hiába nem szívleltem túlzottan, olykor nekem is becsúszott, bár inkább a tekert és megspékelt fajtából, de most nem ezért vagyunk itt. A következő szavait hallva legszívesebben hisztizni kezdtem volna, mint egy kisgyerek, helyette tehetetlenül toppantottam egyet. Na most álljon meg a menet! - Így sokkal egyszerűbb, mi? Elmenni, itt hagyni, mert az könnyebb, nem? Könnyebb, mint szembenézni a valósággal. Annyi legyen már benned, hogy ezúttal nem lépsz le minden magyarázat nélkül! Annyira nagy kérés volna, hogy kibökj egy szaros bocsit?! - a mondandóm végét már majdhogynem kiabáltam és tényleg nem álltam messze attól, hogy nekiessek, ilyen módon vezetve le.. mindent. A felgyülemlett feszültséget, az iránta érzett dühömet, elkeseredésemet. Ehelyett azonban ugyanott álltam, még csak meg sem mozdultam. Sértett voltam, le sem próbáltam volna tagadni, de sajnos nem voltam könnyű eset, ahogyan ő sem, bár minden bizonnyal ezzel a kirohanásommal is kellő motivációt adtam neki ahhoz, hogy valamit ismét a fejemhez vágjon.
Elcseszett helyzet volt. Ott álltam a rohadt nagy ismeretlen közepén, egy olyan emberrel, nővel, aki régen fontos volt; akit mindennek ellenére megaláztam, átvertem, és még én vagyok dühös?! Egyébként: lehetek, még ha nem is túl jogos. A csuklómra szoruló ujjak nem zavartak, már csak azért sem, mert elég hamar el is engedtem az állát. Nem, nem azért, mert ő ellenezte, hanem mert nem akartam bántani. Okoztam én elég fájdalmat, ami talán kínzóbb is, mint egy rohadt nagy pofán verés. A cigaretta sisteregve égette az ujjamat, a számat; habár meglehet: csak én képzeltem túl a dolgot. Menni akartam. Meg nem is... Egyszerre fojtogatott az önvád, karöltve a kétellyel, a bánattal, a szánalommal, meg minden oda_nem_illővel. Jóformán már azt sem tudtam mit akarok, és hátrálásom során is csak a hangja tudott megtorpanásra ítélni. Aztán meg elpattantam; hú de stílusos... - Egyszerűbb?! EGYSZERŰBB?? - rinyáltam, mint egy szűz_kurva, totál gáz volt. Tudtam, hogy az, tudtam, hogy rohadtul be kéne fognom a pofámat. Még se ment... - Joana, te tényleg nem érted? Tényleg ennyire nehéz a felfogásod?! Szerinted, mi a francért kerestelek?! Szerinted, mi az istenért mentem utánad országról országra, olyan helyeken, amit még a halál is kétszer kikerül!? - fú de pipa voltam - Legyen, hát... Jó? Csessze meg, legyen, na! Ez kell, hát ez lesz! - felé trappoltam, elég vaskos léptekkel úgy, hogy egy szempillantás alatt redukáltam le a köztünk lévő távot, egyetlen arasznyira. Felé magasodtam, a szemeimben farkasom íriszei kezdtek el fodrozódni. - Akkor most nagyon hegyezd azt a csepp kis füled, mert kétszer nem mondom el... - hajoltam le, felé, ezúttal már kínzó suttogásba kezdve, mint akit csikar valami gyomor baj. - Szarrá rágtam magam, nem volt nyugtom, nem volt olyan este, hogy ne jutottál volna az eszembe. Az, amit tettem! Tudod, hányszor elképzeltem ezt a jelenetet? - emelkedett a hangszínem - Hát, nagyon nem ilyen volt... De tudod, nem is ez a lényeg. Volt, hogy még el is próbáltam a tükör előtt, halál ciki; vagy csak a fejemben szövögettem - mutattam az említett testrészre -, hogy hogyan is hangzana ez jól, hogyan is érthetnél meg, vagy csak éreznéd azt, hogy őszintén mondom! Bassza meg, sajnálom, jó? Bocsánat! Mindenért. Azért, mert átvertelek téged, ahogyan tettem..., hogy magam helyett vittelek/küldtelek a szarba, mert úgy könnyebb volt! Bocsánat, hogy érdek voltam, legalábbis, hogy azt mutattam! Bocsájtsd meg, hogy elhagytalak... magadra. Minden nélkül... - elcsukott a hangom. Már nem kiabáltam, már nem voltam sem durva, se arrogáns. Kiszállt belőlem, minden egyes szóval, amit adrenalintól fűtve hadartam el neki. Aztán lassan hajolni kezdtem, el... pár lépéssel teret engedve közénk a levegőnek. Mellesleg: a cigim már azt se tudom mikor esett ki a kezemből. Újabbat gyújtottam. - Hülye voltam, rendben? - tártam szét a két karom, majd újra és újra hátra léptem egyet. - Én... Nem így akartam. Nem így akartam elmondani, hogy mennyire bánt. Hogy mennyire sajnálom... De mindegy, mert ez van; Nem? Azt' ennyi. - vontam vállat, szavaim keserűséget hordoztak. Félre értésbe ne essünk. Egy percig sem vártam, hogy megsajnáljon, vagy minden törlődjön belőle csak azért, mert én fú de fasza gyerek módjára elnézést kértem. Édes kevés; valljuk be.
Joana Lynn Palmer
Tark
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 308
◯ HSZ : 304
◯ IC REAG : 246
◯ Lakhely : Fairbanks, Farkaslak
◯ Feltűnést kelthet : A két karját és mellkasát borító tetoválások
- Azok után, ami akkor történt, mégis képes lettél volna hátat fordítani és sértett kislány módjára távozni, csak azért, mert olyat mondtam, ami nem tetszett? - rinyáljon csak nyugodtan, rinyálok én is és egyáltalán nem zavar, hogy belemászik a képembe. Még azzal sem foglalkozom, hogy felém magasodik, állom a tekintetét, farkasom pedig kaparja a falat odabent, de ezúttal még azt sem engedem, hogy a tekintetemben megmutatkozzon a jelenléte. - Ez kell? - hökkentem meg, szavai pedig erősen vágtam gyomorba - Alec, hallod te, hogy mit beszélsz? Ráadásul ha így gondolod, akkor ne viselkedj úgy, mint egy kisgyerek! - szűrtem a fogaim között, mert basszus már, honnan a francból kellett volna tudnom az első pillanatban, hogy keresett? Hogy meg akart találni? Minden szó nélkül hallgatom a kifakadását, a szavait, a bocsánatkérést. Ennyit szerettem volna. Hogy lássam, hogy sajnálja, hogy ne tegyünk úgy, mintha semmi sem történt volna és minden rendben van közöttünk. Nem kell a színjáték, az illem szülte szavak. Ennyit szerettem volna. Az igazságot. Bíztam benne, hogy megoldhatjuk kiabálás és veszekedés nélkül, hiszen felnőtt emberek vagyunk, de úgy tűnik, mindketten kellőképpen szarul indítottuk. Elcsuklik a hangja és valahol hálás voltam mindazért, hogy elhajolt és ellépett tőlem, mert valami egészen fura, megmagyarázhatatlan érzés kapirgálta tudatom leghátsó szegmensét; szerettem volna átölelni. Megköszönni, hogy elmondta mindezt és közölni vele, hogy nem haragszom, már nem, elfogadom a bocsánatkérését és az sem érdekel, hogy ennyire szarul indítottunk. A józan eszem azonban megállásra késztetett, mert ez sajnos közel sem ilyen egyszerű… Csak néztem, ahogyan újabb cigire gyújt, ahogyan elismeri, hogy hülye volt és nem így akarta. Hosszú pillanatokig megszólalni is képtelen vagyok, miután megvonja a vállát, érzem a szavaiból áradó keserűséget. Nem mozdulok, nem szólok, csupán őt szemlélem, a vonásait, az arcát. Végül kezem emelkedik, hogy a halántékom dörzsöljem meg, majd a hajamba túrjak, hátrasimítva így az elkószált tincseket. - Köszönöm, hogy elmondtad mindezt - szólaltam meg végül csendesen. Eljött az a pillanat, hogy ezúttal én ne tudjam, mit is akarok pontosan mondani. Soha nem voltam igazán a szavak embere és a lelki szarságok helyett is inkább piát ragadtam, minthogy picsogni kezdjek. - Túlléptem rajta és rajtad is, miután magamra hagytál, miután sikerült összekaparnom saját magamat. Tulajdonképpen már nem is haragszom igazán, csak az bánt, hogy így indítottál. Így indítottunk. Nem tudom olyan könnyen eltörölni mindazt, ami történt, amit tettél és cseppet sem segít a helyzeten, hogy kiabáltál és kiakadtál - szusszantam egyet, megvakarva a tarkómat. - Elfogadom a bocsánatkérésedet és megpróbálom elfelejteni a múltat, csak nehéz úgy, hogy mindig kísért, amikor rád nézek, amikor a szemeidbe pillantok - ó, ha lehetne egy vonással letörölném a mocskot a lapjainkról, hogy tisztán indíthassuk őket újra. Csakhogy ez tényleg nem ilyen egyszerű, túl mélyen húzódik a seb bennem és a farkasomban is. A kilátó széle felé fordulok, téve pár lépést abba az irányba, hogy a korlátra tudjak támaszkodni. - Hosszabb távra tervezed a maradást? - fordítom enyhén oldalra a fejemet, hátha elcsípem az alakját a szemem sarkából. Nem tolakodó a kérdésem, mindössze szeretnék tisztába kerülni azzal, mire is számítsak tőle.
Az elején nem érdekelt, hogy mit beszél, vagy mikkel dobál meg. Lepergett. Egyszerűen elöntötte a fos az agyamat, és bár nem voltam rá büszke, Joanának tudnia kellett, hogy ilyen vagyok. Heves, hirtelen... minden, ami éppen nem jó. Ez jutott. Tulajdonképpen az egész kirohanásom, nem is neki szólt; hanem az egész elcseszett helyzetnek; annak, hogy isten tudja mióta keresem, hogy mióta nem láttam, hogy mióta nem alszom nyugodtan... Most meg itt van, és nekem marhára kezdenem kéne ezzel valami, mondjuk úgy, hogy: nem így; ahogy épp teszem... De egyelőre nem volt megállás. Dübörgött bennem az adrenalin, a vér a fülemben dobolt, ahogy csak mondtam és mondtam, mint egy kényszerzubbonyba zárt idióta, és még az sem hatott volna meg, ha félúton akkorát lekever, hogy átfordulok a korláton. De nem tette - ezért mondjuk hálás is voltam -, helyette éreztem, ahogy elcsendesedik, belül. Meg ide kinn is elég fullasztóvá vált a némaság, amit pár percre megörököltem, tőle. Csak nyeltem, hol a levegőt, hol a füstöt, vagy épp a számba képződő nyálat, hogy az ádámcsutkám is körtáncot kezdett járni. Jó, ez utóbbi már a kétség, és a tudatlanság marka volt, amibe belekényszerültem arra a pár pillanatra... Szavai végül szomjat oltó vízként csorogtak le a fülemen, még ha nem is voltak túl szívélyesek. Már azért "boldog" voltam, hogy egyáltalán beszél... velem... hozzám. Mondjon bármit is. Figyelemmel követtem őt, hallgattam, csendben, mintha csak attól félnék valami mellett elsiklok, és elveszítek egy darabot a puzzle-ból. - Legalább hordanál el minden szarnak... - dünnyögtem, és bár nem hasonlított egy óvodás nyekergésére, attól még elég elesetten sikerült kinyögnöm a szavakat. Újabbat szívtam a bagóból, mélyre; majd magasra pöfögtem is fel a füstöt. Tekintetem egy röpke percre még az eget fürkészte, hogy végül, néhány szívdobbanást követően megpihenjen Joanán. - Nézd, Jo' - sóhajtottam - én nem is várom el tőled, hogy eltöröld, hogy elfelejtsd. Nem is várhatom el basszus! Elvégre, ezt nekem kéne helyre tennem... benned. Ha egyáltalán engeded. Ha egyáltalán: lehet. - az utolsó szavaknál belekapaszkodtam abba az egy szem szemébe, ami még most is képes volt úgy csillogni, mint annak idején. Na, nyilván nem miattam... csak úgy, alapból. Ezt mindig szerettem benne... a szemét. Azt nagyon. - Nem tudom. Szeretnék. Ideje, leülnöm a seggemre. - támaszkodtam meg könyökömmel a korlát szélén, elnyomva azon a holtra szívott cigarettát. Már nem voltunk hevesek, már nem volt indulat. Vagy kikiabáltuk magunkból, vagy egyszerűen csak ráült valami más. Valami... valami. - Bár, gondolom, te annak örülnél, ha elhúznék innen a picsába. - felkacagtam(?), bár elég ergyán, és fenemód szánalmasan. - Sajnálom, én is ezt... az indítást. - tettem még hozzá, ahogy ezúttal már elfordulva tőle pördültem meg félig a talajon, hogy végül két könyökkel támogassam magam azon a bizonyos korláton. Az ujjaimat összekulcsoltam, az egyik térdemet pedig kissé megrogyasztva álltam csak ott, mint egy rakás, marha nagy szerencsétlenség. Nem tudom ő minek látott, de talán jobb is így, mint sem hogy bárminemű érzékenység rágja meg a kráteres szívemet. - Tudod, ha tehetném visszacsinálnám. Ha a mai eszemmel lettem volna, ez... tudnod kell, hogy nem így alakult volna. Persze, már úgyis mindegy, mert megtörtént. - kicsit olyan volt mintha csak magam elé beszélnék, magamnak; de szavaim még így is neki szóltak. Az, hogy nem tudtam ránézni, vagy csak szimplán magamat éreztem kellőképpen szarnak, azt én se tudtam. Egyelőre jobb volt így... - Igazából nem tudom mivel lehet ezt helyre hozni. - és ugyebár, az sem utolsó tényező, hogy egyáltalán ő akarja-e. Lássuk be: felbukkanok, kiabálok, mint akinek letépték a farkát, aztán meg nyekergek - jó, hogy nem sírok! - áh, totál gáz. Az egész. - Mi van a szemeddel? - hosszú percek óta először pillantottam rá; homlokomon finom redők sorakoztak fel, szám szélén pedig komolyság pihent. Nem, rohadtul nem voltam benne biztos, hogy meg akarja e velem osztani, de azt tökéletesen tudtam, hogy: semmi közöm hozzá. Mégis, érdekelt. Jobban érdekelt, mint az az egyszerű tény, hogy amúgy falka területen vagyok.
Joana Lynn Palmer
Tark
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 308
◯ HSZ : 304
◯ IC REAG : 246
◯ Lakhely : Fairbanks, Farkaslak
◯ Feltűnést kelthet : A két karját és mellkasát borító tetoválások
- Megtettem. Nem is egyszer. Azután, miután leléptél. Most már semmi értelmét nem látom, azt leszámítva, hogy esetleg jobban éreznéd magad tőle - próbáltam teljes mértékben érzelemmentes hangot megütni, de, hogy mennyire sikerült, azt már nem tudtam volna megmondani. Haragudtam rá, de ahogyan állítottam is, tényleg megbocsátottam neki és a kettő valahogyan összefüggött. Nem hordtam el minden szarnak, mert már nem haragudtam rá, ugyanakkora ha tényleg jobban érezné magát emiatt, no akkor amiatt. Bűnhődjön csak kicsit. Micsoda csodálatos paradoxon! - Nem tudom, hogy lehet-e és azt sem tudom, hogy szeretném-e - sóhajtottam, majd a tekintetét kerestem. - Kijátszottad a bizalmamat, elég csúnyán és attól még, mert bocsánatot kérsz és elmondod, hogy kerestél, nem fogok ismét bízni benned. Ott marad a kétely, beköltözik a tudatalattimba, bármennyire is szeretném esetleg kiűzni onnan, hogy vajon mikor fogsz ismét átverni? Hogy ezúttal nem-e valami színjátékot látok? - soroltam az érveimet és valamilyen szinten az érzéseimet is, hiszen nem tudtam, mit kezdjek ezzel az egész helyzettel, mi lenne a helyes lépés. Sőt, egyáltalán létezik-e helyes lépés, mert abszolúte igazat mondtam, a múltat és az ezzel kapcsolatos érzéseimet nem lehet csak úgy eltörölni. A kérdésemre adott válaszára csak bólintok, de egyelőre nem reagálok rá. Szeretne maradni és letelepedni végre, ha jól vettem ki a szavaiból. Rendben, tudomásul vettem. Amikor azonban továbbfűzi a dolgot, keserű mosoly terpeszkedik szét az arcomon. - Egy szóval sem mondtam ilyesmit, Alec - fordultam ismét felé, hogy a tekintetemből is kivehesse a határozottságomat - Nem szokásom elmenekülni, vagy éppen elküldeni a problémáimat és a nehézségek sem fognak megrémíteni - így véltem, hiszen nehézségként gondoltam rá, mert előbukott a múlt, a csalódás, a fájdalmas érzések minduntalan, amikor ránéztem. Ugyanakkor nem az én tisztem eldönteni, mit csináljon, arról nem is beszélve, hogy anno nekem is jelentett valamit. - Talán lesz lehetőségünk csiszolni az indítási szokásainkon - mosolyodtam el újfent, ezúttal némiképp erősebben. Soha nem voltam kifejezetten haragtartó típus, ráadásul igyekeztem mindig a szebbik oldaláról szemlélni a dolgokat, belecsempészni a jókedvet az igazán szar helyzetekbe is. Nem voltam naiv, csupán optimista, a kettő pedig nem ugyanaz. Fáj, ha ránézek, de ez nem jelenti azt, hogy legalább ne próbálhatnánk meg újrakezdeni. - Erre nem tudok mit mondani - sóhajtottam, hiszen tudja, hogy egyetértek vele, a múlt az múlt marad, nem lehet megmásítani. A jelen és a jövő viszont már más tészta, ugyebár.. - De bízom benne, hogy igaz rád a mondás, miszerint a hibáiból tanul leginkább az ember - jegyeztem meg egy halovány mosoly kíséretében, Alec mellé támaszkodva a korlátra. - Kezdetnek talán megfogadhatnánk az őszinteséget egymással szemben - vontam meg a vállam, mégsem olyan nemtörődöm módon, hiszen nagyon is érdekelt a dolog. Csak azt nem tudtam, miként is kezdjünk bele, egyáltalán lehetséges-e. - Nem tudom, mi fog ebből kisülni, de a kellemes pillanatainkra való tekintettel azt hiszem megérdemelsz egy újabb esélyt - továbbfűzhetném, hogyha ezúttal is kijátssza a bizalmamat, akkor nem leszek ilyen kedves, mint most, de szerintem ezzel ő is tökéletesen tisztában van, így nem kell ragoznom a dolgot. - Mindig is harcias típus voltam - pillantottam rá én is, egy újabb halvány mosolyra húzva ajkaimat. Nem akartam ebbe - még? - bővebben beavatni, hiszen kóbor volt, ráadásul elég komoly dologról is volt szó és akkor még nem is beszéltem a bizalom kijátszásáról. Mégsem tudtam volna elmenni a kérdés mellett annyival, hogy semmi köze hozzá. Az új esély az új esély, nézzük bármilyen oldalról is.
Nem érezném jobban magam, de mindegy; egyszerűen csak bólogattam elfogadón a szavakat. Sokat éltünk meg együtt, ami azt illeti: túl sokat. Aztán meg fantasztikusan elcsesztem. Nem csak, hogy bocsánat, de esély se járna ebben a helyzetben! Most mégis úgy éreztem, hogy ad. Mondanom sem kell, hogy ettől pedig még inkább úgy éreztem magam, mint akinek tőrt forgatnak a szívében. Borzasztó volt! - Érthető. És jogos is, Jo. - hörögtem, de rá nézni még nem tudtam. - Ha jobban bele gondolok, bennem alapból kár bízni. Mindent elcseszek, ha akarom, ha nem. - ingattam meg a fejem, ahogy az elnyúló tájat fürkésztem. Annyi minden járt a fejemben, de sem szabadkozni, sem csöpögni nem akartam. De azt talán érezte a szavaimból, hogy őt nem akartam átcseszni. Bár tény, ettől még így történt, szóval egy csók a halottnak, ide. A továbbiakban csak hallgattam őt, majd idővel már a tekintetem is megkereste az övét. Olyan kavargó érzések törtek fel bennem, amiket még én se tudtam helyre pakolni. Bánat, harag, sajnálat, hiány, és szeretet... Meg még isten tudja mik. Csak zsongtak, döngették elmém fátyolos függönyét. Sóhajtottam, egy pillanatra a tenyereimbe temetve az arcomat. - Talán nehéz elhinned, de részemről ez egyértelmű. Bármit akarsz tudni... őszinte leszek. Csak az lehetek. - azt már nem tettem hozzá, hogy azért, mert vissza akarom kapni, ami volt. Velünk. Pedig akartam. Hiányzott, és olyan elcseszettül keserű érzés volt, hogy még csak meg se ölelhetem. Váh, isten bizony, rohadtul nem vagyok ilyen, és nem is igénylem többnyire a testi kontaktust. Most mégis hiányzott. Nem is értem mit nyavajgok, komolyan. Persze, csak magamban. - Sajnálom, hogy nem kaptunk ebből többet. - talán érti, vagy csak elgondolkoztatják a szavaim. Mert, hogy nem csak tőle, de tőlem is elvették. Képletes, talán; de így volt. - Nézd, én tényleg nem akarok szabadkozni. - fordultam ezúttal már felé, csípőből, oldalasan. - Csak azt mondom el, amit te akarsz tudni. Ha valamit nem akarsz hallani, azt nem is fogom a szádba rágni, csak azért is! - nem tudom, hogy a korom, vagy mi az isten okán tanultam meg emberibb is lenni, mint sem idétlen, és őrült. Na meg agresszív és heves... De az voltam. És őszinte, teljesen. Kicsit azért ijesztő volt... - Harcias? - mosolyodtam el finoman. - Az biztos. - bólintottam párszor, elismerőn, ujjaimmal átsöpörve a hajamon. - Bármi is történt, remélem a másik fél csúnyábban néz ki! Mert ez ne haragudj, de borzalmas! - ezúttal már kacagtam; és igen, talán kicsit bizalmaskodóbb, és barátságosabb voltam a kelleténél. Ezt tudtam. De önmagamat nehezen tudnám megtagadni. És inkább ez, mint sem a sírjunk egymás vállán! - Hé, vigyáznak itt rád? - érdeklődtem. Eleinte komolyan, aztán megint csak előhúztam a jó öreg Alec-et. - Csak mert szívesen elbeszélgetek az illetékessel, hogy nem végzett jó munkát! - viszonylagos a szórakozottságom. Semmiképp se teljes, és határtalan, ezt be kell látnom. De valahogy jól éreztem magam. Mindattól függetlenül, ami történt. Akár az előbb, akár X évvel ezelőtt. Jó volt újra Jo' közelében, ez van. Miért hazudjak?
Joana Lynn Palmer
Tark
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 308
◯ HSZ : 304
◯ IC REAG : 246
◯ Lakhely : Fairbanks, Farkaslak
◯ Feltűnést kelthet : A két karját és mellkasát borító tetoválások
- Hm, kifejezetten pozitív hozzáállás, a biztatóságáról nem is beszélve - forgattam meg a szemem, hiába nem nézett rám, szerintem a szavaimból is ki lehetett érezni a mozdulatot. Ha ilyet állít, akkor hogy a viharba próbáljak megbízni benne? Ha már most beismeri, hogy mindent elcsesz, akár akarja, akár nem? Ne csodálkozzon, ha eztán én is így fogok viszonyulni a helyzethez, bakker… - Rendben, ez megteszi első lépésnek - és egy biztató kezdetnek, persze ezt már csak magamban teszem hozzá az előbbi megjegyzése miatt. - Egyébként nem tudom, akarok-e egyáltalán tudni bármit is. Lehet egyszerűbb, ha nem kérdezek semmit a múltról, egész egyszerűen csak megpróbálom elfelejteni - pillantottam rá egy halvány mosollyal a képemen. Szerettem volna, ha rendbe hozzuk ezt, mert anno jelentett valamit, mert most, hogy ismét megjelent előttem, jöttem rá, hogy igenis hiányzott. De, hogy mi lesz kettőnk között, sikerül-e helyreállítani mindazt, ami volt, vagy legalább restaurálni rajta kicsit, arról fogalmam sem volt. Ez már javarészt csak rajta múlik, én megadtam neki a lehetőséget, innentől neki kell eldöntenie, él-e vele és ha igen, akkor miképpen. - Nem vagy vele egyedül - fordítottam oldalra kissé a fejemet, hogy rá tudjak nézni. Értem én ám, akkor is, ha kissé káoszossá válik ez az egész, ha nem értem a miérteket, ha nem tudom, mi is történt ott akkor pontosan. Nem is akarom. Talán egyszerűbb lenne a biztos tudással a kezemben, de nem tudom, szeretném-e eloszlatni a múltra és az okokra boruló homályt. - Nem is kell - nincs szükségem a szabadkozására. Amit tudni akartam, azt már elmondta, a többit tartsa meg magának. Talán idővel majd előkerül ismét a múlt, nem is érdekel túlzottan. Az meg pláne nem kell, hogy szabadkozni kezdjen. Ami történt, megtörtént, szépíteni nem sokat lehetne rajta, így felesleges egyáltalán belekezdeni is, szerencse, hogy nincsenek ilyen irányú tervei. - Na látod - görbült az én szám sarka is feljebb, ahogyan rápillantottam. Ezek szerint nagyon jól emlékezett rá, milyen természettel áldott meg a sors, de Muszkli legyen a talpán, aki képes hosszabb ideig megülni a fenekén és faaprításra fordítani az Erejét. - Nem tudom, hogy nézett ki a másik személy utána, mert.. nem emlékszem rá - vontam meg a vállam, próbálva azt sugallni a hím felé, hogy ez egyáltalán nem fontos, nem is kell törődni vele. Talán betudja annyinak, hogy csúnyán bevágtam a fejem és kiesett néhány képkocka, mert ha kíváncsiskodni fog, nem tudom, képes leszek-e visszatartani magam attól, hogy beavassam a részletekbe. Jól esett, hogy érdeklődött irántam, én pedig minden szarságot elfelejtve szerettem volna vissza azt az időszakot, ami csúnya véget ért évekkel ezelőtt. - Egyébként meg volt ez sokkal rosszabb is, szóval ha erre azt mondod, hogy borzalmas, örülj, hogy nem láttál két hónappal ezelőtt - görbült feljebb szám széle, ahogyan a hímre pillantottam. Akkor tényleg sokkal ramatyabbul néztem ki. - Úgy ismersz, mint akinek szüksége van védelemre? - próbáltam elütni a komoly kérdést, mégis valamennyire komolyan gondoltam. Mindig is szerettem megállni a saját lábaimon. - Amúgy meg ne aggódj, nagyon jó helyem van itt - kúszott őszinte mosoly az ajkaimra, tényleg így volt, egy percig sem tagadtam volna, mert nekem itt volt az otthonom, én ide tartoztam és annak ellenére, hogy Tark voltam, a fiúk vigyáztak rám, pont úgy, ahogyan én is őrájuk. - Csak nyugodtan, ha páros lábbal szeretnéd kirúgatni magad innen - kuncogtam én is röviden, mert elég volt elképzelni, ahogyan Alec Darren elé áll pattogni és akkor még mindig a kellemesebb esetet vettem elő. Mert ha egyenesen Castor elé ment volna, akkor nem is kellett volna rúgni, sőt, se repülni, se járni nem lett volna képes többé. Valamiért jól esett volna a kezembe egy üveg sör, egy pillanatra képes voltam előhúzni a múlt kellemes érzését, amikor minden hülyeségen röhögtünk és minden olyan könnyű volt. Kár, hogy ezúttal a valóság, az igazság elég nagy erővel csap pofon, hogy ne akarjam sem a sört, sem az érzést. Egyelőre. - Azt hiszem lassan mennem kéne - sóhajtottam végül, valamiért mégsem akaródzott elindulni. Tudtam, hogyha még sokáig maradok itt, akkor abból nem biztos, hogy túl jó dolog fog kisülni, ám kénytelen voltam beismerni magamnak, hogy ugyanúgy érzek, ahogyan ő; jó ismét látni, jó újra a közelében lenni.
Tökéletesen megértettem, hogy esetlegesen nem akar semmit sem hallani a miértekből, meg a hülye magyarázkodásomból. Igazából részemről csak örülnék neki, mert akárhogy is... Kellemetlen lenne, több ízben is. Szóval igen, jobb lenne hagyni, és elfelejteni, viszont másfelől meg... ennyi járna. Ezt nem lehet csak úgy elfelejteni, átlépni... vagy igen? Olyan zavarosnak tűnt az egész, egyszerre volt idegen, és jeges az egész érzés bennem és forró, közeli, ismert: mint a tenyerem minden ága és vonala.
Külön örültem mikor már a harciasságát kezdtük el boncolgatni, ezzel együtt pedig őt. Jó volt hallani ahogy beszélt, olyan rég nem élvezhettem... ezt. Mert igen, szerettem; még ha neki nem is vallanám be soha. - Nem. De ettől még jogomban áll, hogy féltselek! - hirtelenek a szavak, épp ilyen hirtelen hallgattam is el. Eddig őt néztem, ezúttal pedig már a mélységet, alattunk. Nyeltem egyet, és még egyet a pillanat tört része alatt. - Vagyis, csak volt. Felejtsd el. - löktem fel magam a korláttól, kissé idegesen. Na, nem Jo' miatt, hanem magam miatt. Igazából mindent magamnak köszönhetek. Hiába volt rá okom így alakítani a dolgainkat, hiába nem. Ez van. Ez. - Örülök, hogy jó helyed van itt. Az fontos. - bólintottam is, megerősítésként, ahogy kicsit toporogtam egy helyben. Kicsit. Mert aztán újra vissza hasaltam a korlátra. - Nem olyan könnyű engem elmozdítani a két lábamról, ez te is tudod. - pillantottam át rá, halovány mosollyal ajkaimon. Nem... vagyis de... szóval volt egóm, volt persze. Háromszáz_Xezer_évesen még jó. Viszont tisztában voltam a saját erőmmel, a képességemmel, meg a hátam mögött hagyott múlttal. Áh, nem is egóm van, csak simán csökönyös vagyok, és egy mesterien elbaszott kőszikla. Vagy mittudomén... Mindegy. Mindegy, mert jelenleg annyira gyengének és sebezhetőnek éreztem magam, hogy kár volna egyetlen percet is azzal töltenem, hogy: de igen én erős vagyok! Ők többen vannak, ha akarnak kitesznek, legyek én akármilyen tank, meg idióta; persze. Hangjára csak lassan fordítottam felé az arcomat, finoman bólintva egyet. - Rendben. - suttogtam - Én is megyek. És Jo... - felemelkedtem, majd óvatosan elé léptem, ha ő is magára hagyta a korlátot. - Örülök, hogy láttalak. Talán... lesz még szerencsém. - el-elpillantottam róla, mert nem bírtam rá nézni rendesen. Ja, nem... nem azért mert szegényke egy szeme volt, hanem mert érthető módon még mindig szégyelltem magam. Sokat jelentett ő nekem, és így, hogy újra itt vagyok vele... csak rossz. Elindultam, halkan trappoltak át talpaim a fokokra. Már nem néztem hátra, nem köszöntem el... Nem bírtam. Eddig minden olyan egyértelmű volt, kézenfekvő. Most pedig, mintha nem is a saját elcseszett életemet élném... Azt hiszem, inkább iszok.
// Köszönöm a játékot! *-* Nagyon élveztem! Írok egy péjemet, az esetleges következő(?) játékról :$ //
Joana Lynn Palmer
Tark
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 308
◯ HSZ : 304
◯ IC REAG : 246
◯ Lakhely : Fairbanks, Farkaslak
◯ Feltűnést kelthet : A két karját és mellkasát borító tetoválások
Mindössze kérdőn szalad fel szemöldököm a homlokomra, amikor közli, hogy jogában, hogy féltsen. Alapesetben ez egészen biztosan jól esne, csakhogy a múltban történtek után… Akkor érdekes módon nem állt jogában, hogy féltsen, nem igaz? Vagy csak nagyon érdekes módon mutatta ki. Amikor pontosít, egyetértően bólintok, mert így azért már pontosabb a kijelentés, egy keserű mosollyal ajkaimon fordulok el tőle. Felejtsem el.. mintha az olyan könnyen menne! - Igen, szerintem is fontos - szólaltam meg halkan, ismét csak igazat adva mindannak, amit mond. Tudja jól, hogy akkoriban elég hazátlan voltam és az otthonomat, a helyemet kerestem ebben a hatalmas világban, így tényleg fontos és jó is, hogy végre megtaláltam. Itt, egy Isten háta mögötti kis faluban. - Persze, hogy tudom. Csak ebben az esetben nem biztos, hogy mindez elég volna - nem akartam az ördögöt a falra festeni, de ez így volt. Ha a falka számára nem kívánatossá válik, akkor ugyan akarhat bármit és legyen bármilyen nehéz is elmozdítani őt a két lábáról, félő, hogy lába sem lesz, amiről mozdíthatnánk. Ezt pedig egyáltalán nem szeretném, mert adtam neki egy esélyt, szeretném, ha élne vele. Ha megpróbálnánk helyrehozni azt, ami a múltban elromlott. - Ez nem csak rajtam múlik, Alec - az én hangom sem volt már ezúttal több suttogásnál. Ott álltam előtte, egy karnyújtásnyira tőle, próbálva legalább még egy pillanatnyi időre a szemeibe nézni, de folyton elkapta rólam. Valamilyen szinte megértettem, valahol pedig mégsem. Furcsa kettősség uralkodott bennem, hiszen ismertem a gyengeséget, értettem, hogy szégyelli magát, ugyanakkor el is vártam volna, hogy erős maradjon, hogy emelt fővel álljon elém és állja a pillantásomat. Sokáig néztem még azt a pontot, ahol eltűnt a szemem elől, nem köszöntem, nem mondta, hogy bízom benne, hogy találkozunk még, hogy keressen… Mert ez tényleg nem csak rajtam múlik. Megtettem az első lépést, hogy megadtam neki az újabb esélyt, innentől neki kell eldöntenie, szeretne-e élni vele. Nem tudom, meddig álltam még a kilátó tetején, amikor végül elindultam lefelé, leérve pedig mit sem törődve azzal a precizitással, amivel idefelé hoztam a ruháimat, egyszerűen hagytam, hogy kirobbanjon belőlem a farkasom, hogy cafatokra szakadjanak a ruháim. Csak rohantam, ahogyan a lábam vitt, kissé háttérbe húzódva, teret engedve a fekete bundásnak bennem, menjen, amerre csak szeretne, vadásszon, amit csak szeretne. Mindenki máshogyan vezeti le a felgyülemlett feszültséget…
// Én is köszönöm, iszonyatosan élveztem! *___* //
Semmi kedvem nem volt jelen pillanatban egy vidámparkozáshoz. Nem voltam vidám, elég illúzióromboló lett volna a sok kacarászva rohangáló gyerek között sétálgatni, tettetni a jókedved meg nem akartam és nem is tudtam volna. Úgyhogy feleslegesnek véltem, hogy elmenjünk, mindkettőnknek könnyebb, ha nem kényszerből kell ilyesmit csinálni. Helyette inkább kijöttem a kilátóhoz, mostanában úgyis annyit lógok itt. Sokkal jobb, mint a Lak, ott jelen pillanatban túl sok a sajnálkozó energia, hiszen szinte mindenkit kikészített Darren eltűnése, ami nem is csoda. Tudom, hogy örökké nem bujkálhatok itt és Darrennek is megígértem, hogy nem fogok összezuhanni. Nem is fogok, csak most még egy kis időre van szükségem. Nem sokra, tényleg nem sokra, de akkor is kell egy kis magány. Ott a falka, tudom jól, rájuk támaszkodhatok, de ezzel a fájdalommal most nem vagyok egyedül. Szeretném azt hinni, hogy idővel jobb és könnyebb is lesz, hiszen annak kell lennie! Amint mindenki túljut a kezdeti sokkon, majd ott leszünk egymásnak, egymás kezét szorongatva fogunk túllépni ezen is. Mert túl kell lépjünk, bármennyire is fáj, bármennyire is hiányzik. Ő sem akarná másként, ebben biztos vagyok. Nagy sóhajjal nyúltam a telefonomért, ám hívás helyett inkább csak üzenetet küldtem. Féltem, ha telefonálok, előbb elárul a hangom, mint kellene, vagy éppenséggel elbőgöm magam. Eddig még nem beszéltem róla senkinek, magamban már bőgtem eleget, de ha kimondom, akkor tényleg valósággá válik, akkor már nem ringathatom magam abba a hitbe, hogy talán nem így van. Hogy talán megváltozik minden, mire kettőt pislogok.
Szia! A vidámpark helyett találkozhatnánk inkább a kilátónál? Itt várok rád, ha tudsz rám némi időt szakítani, gyere kérlek. P
Nem vittem túlzásba és nem is akartam mindent belesűríteni ebbe az egy sms-be, nem is lehetett volna. Majd itt elmondom neki. Már ha éppen van rám ideje. Mert azt sem szeretném, ha miattam hagyna ott csapot, papot, mert ez az én nyűgöm, az ő szempontjából nem fontos. Vagy fene tudja, hányadán állunk egymással és mennyire számít már neki az, hogy szarul vagyok. Hamarosan úgyis kiderül, jön-e, vagy sem, vagy éppen mikor.
Kényelmesen ücsörögtem a fakorlát tövében, mellettem a táskám és amikor megérzem, hogy közeledik, előpakolok belőle egy termosz teát. Két-három szendvics is lapul benne, de azokkal nyilván nem fogom megkínálni. Nem is miatta készültem teával, hiszen elég sok időt töltök itt, ráadásul most már eléggé hideg van, egy kis meleg tea sosem árt. - Szia! - köszöntöttem, amint felért, próbálva valamiféle mosolyt kipasszírozni magamból. Elég volt az arcomra nézni, egyből tudhatta, hogy nem vagyok teljes rendben, mellé jöttek még farkasom energiái, melyek hűvösen lengtek körbe; nem csak engem viselt meg Darren távozása. - Ne haragudj, hogy így ide rángattalak és tényleg bocsánat, hogy lemondtam a vidámparkot, de valahogy képtelen lennék betenni most a lábam egy olyan helyre - nem akartam egyből a közepébe vágni, csak szerettem volna valamiképpen megmagyarázni, miért is döntöttem így. - Hoztam teát, ha esetleg kérsz. Még meleg - toltam felé kicsit a termoszt és remélem, hogy leült, mert jelen pillanatban nem szerettem volna felállni, ha viszont állt, elég kellemetlen nyakkitörő mutatvány lesz a szemébe nézni. - Darren elment - böktem ki, elsöpörve azt az elgondolást, hogy nem fogok egyből a közepébe csapni. Egyelőre még tartottam magam és a tekintetem is inkább az egyik repedést szemlélte a padlón. Féltem, ha ránézek, ha látom a reakcióját, nem bírom tovább és egyből eltörik a mécses, pedig nem akartam sírni előtte. Erős akartam maradni.
Tipvigut
Szellem
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 842
◯ HSZ : 383
◯ IC REAG : 327
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : farkasom teljes szemgolyója ébenfekete
Jó ideje nem alszom már a kúriában. Az oka igen egyszerű, nem volt okom arra, hogy találkozzak az új lakótárssal és tulajdonképpen kíváncsi sem vagyok rá. Tudom, hogy hónapokkal ezelőtt szólt Annakpok arról, hogy beköltözik esetleg valaki és még csinos is, de azóta rengeteg minden történt és nem vágytam arra, hogy a kontrollálásom nélkül lepleződjek le még egy farkas előtt, akihez az ég világon semmi közöm sincs. Nem tudom, hogy Annakpok felfedte-e magát neki, de a dolog nem is rám tartozik. Önmagamat helyezem előre ebben a kérdésben és azt én akarom eldönteni, hogy ki az, aki érdemes arra, hogy ismerje a Jégvihart. A cuccaim jó része még ott van, jártam az épület környékén, de tekintve, hogy azokban az időpontokban a ház sosem volt üres - mondjuk azzal is megelégedtem volna, ha csak Annakpok van otthon -, így minden maradt a szobámban. Nem mintha nagyon hiányozna bármi is, nem szokásom tárgyakhoz kötődni. Majd beszélek Anakpokkal, de tekintve, hogy egyikünk sem az a kávézóban ücsörgős fajta, eszemben nem volt elhívni csak ezért. Alkalomadtán közlöm, hogy kiköltözöm, nem fogok ebből ügyet csinálni, mert nincs miből. Évszázadokon át külön utakon jártunk, nem nagy kaland, ha néhány kilométerrel arrébb megyek a városon belül. Még a szerviz emeletét sem takarítottam ki, ami a lakásom lesz, lent a műhelyben, az irodában van egy kanapé, aludni rajta tökéletes, zuhanyzó is van, ennél több, meg minek, semmi sem olyasmi, ami nélkül ne tudnék élni. Épp egy motor mellett ülök, olajfoltoktól mocskosan, amikor jelez a telefonom, hogy sms-t kaptam. A kezemet beletörlöm egy rongyba és megnézem ki és mégis mit akar tőlem. Enyhén felvont szemöldökkel olvasom Payne üzenetét. Az egyből leesik, hogy gáz van, nem kell hozzá agytrösztnek lenni. Felállok, hátramegyek az irodába, hogy lecserélje a pólómat, és kezet mossak. Majd a hűtőből kiveszek egy üveg whiskyt és a motoromra ülök, hogy felhajtsak a kilátóhoz. A motort leteszem, gyalog közelítem meg a megbeszélt helyet. Energiáim megelőznek, csakúgy, mint őt az övék. A sejtésem igazolást nyert, valami tényleg rohadtul nem stimmel. Kifejezetten életvidámnak ismertem meg a lányomat, szóval gyanítom, hogy nem valami apróság lehet a baj oka. - Szia! - viszonozom a köszöntését, aztán leülök mellé a padra. - Nem probléma. - miatta mentünk volna a vidámparkba, így ha nincs kedve, akkor nincs kedve, hát nem megyünk. - Úgy látom a teánál valami erősebb kell most neked. - pillantok a termoszra, majd Paynere. Elég ránézni, hogy tudjam, a tea kevés lesz ide, mint mókus húgy az erdőtűzre. Kinyitom a magammal hozott alkoholt és a kezébe nyomom úgy, hogy egyértelművé tegyem, ha nem is akarja a teljes tartalmát meginni - vagy nem szereti -, az első kortyot akkor is jobb, ha leküldi. Nyilván nem azért, mert különben erőszakkal nyomnám le a torkán - ilyet amúgy se tennék -, hanem, mert tudom, látom rajta, hogy jól fog az jönni. Kicsit előredőlök, hogy a térdeimen támaszkodjak meg a könyökeimmel, de még így is kényelmesen tudom Payne arcát tanulmányozni. Nem kérdezem, hogy mi baja van, mert ha nem akarná nekem elmondani, akkor biztosan nem hívott volna ide. Egyszerűen csak elég időt hagyok neki arra, hogy kibökje, ami a szívét nyomja. Szusszanok egyet a szavaira és elszakítom a tekintetem a lányomról. Helyette a tájat fürkészem és arra gondolok, hogy a pampogó és nagypofájú teremtőjének legutóbb mégiscsak le kellett volna tépjem a karját, úgy tőből. Nem pusztán azért, mert megsértett, vagy mert kivágta nekem a hisztit Payne kapcsán, hanem, mert megbíztam benne annyira, hogy felfedtem magam előtte és elküldtem Castorhoz, hogy mesélje csak el neki, tud rólam. És mindezt nem azért, mert olyan nagyon traccsparti témája akartam volna lenni közöttük, hanem, hogy biztosítsak valakit mellé, akivel beszélhet rólunk, aki a falkájából való, aki elég idős és feltehetően megélt már ezt-azt, és nem mellesleg hím, feltételezhetően olyan, aki nem bömböl a sarokban hosszú pilláit rebesgetve, mert szar van a palacsintában vagy mert valahol épp fáj neki. Aki remélhetőleg nem hullik szét a tudástól. És most lelépett. - Mondta miért? - fordulok megint Payne felé, mert ez még nem derült ki számomra, bár ahogy a nőstény energiáit észlelem, azaz érzésem, nemhogy ezt nem közölte, hanem nagyon mást se. - Nem szólt arról, hogy lelép, igaz?! - inkább kijelentem, semmint kérdezem a dolgot. Nos remélem, hogy a városhatárokon jócskán kívül jár, mert jelen pillanatban, ha összefutnék vele, már két karját is elvenném, hogy aztán azokkal képeljem fel. Harag nincs bennem, pusztán dühít, mint a cipőtalpra ragadt rágókutyagumi.
- Erősebb? - fordultam felé értetlenül, mert nem igazán értettem, mire is gondol, ám elég volt megpillantanom a kezében a whisky-s üveget. Nem vagyok híve annak, hogyha valami baj van, akkor piáljak, mert nem fog megváltozni semmi, legfeljebb egy kis időre lesz esetleg jobb tőle. most viszont.. pontosan erre volt szükségem, hogy egy kicsit elterelje a gondolataim, hogy kicsit könnyebbé tegye az elviselést, akkor is, ha nem fog sokáig tartani. - Köszi - érte nyúlnom sem kellett, egyből a kezembe nyomta és most nem azért nem akartam ellenkezni, mert idősebb nálam és ráadásul az apám is. Egyszerűen... nem akartam és kész. Számhoz emeltem hát az üveget, hogy az első kortyot némi grimaszolás árán, de leküldjem a torkomon. Nem vagyok egy nagy alkoholrajongó és nem is vagyok hozzászokva, de a második korttyal már könnyebben boldogultam, a harmadik pedig egész gyorsan lement. Nem akartam részeg lenni, de a pia jótékony melegséggel áradt szét bennem, én pedig a korlátnak döntöttem a fejem, úgy tartva az üveget, ha kér belőle, el tudja venni. Egyelőre ennyinél megálltam, bíztam benne, hogy segíteni fog, legalább egy picikét könnyítve a helyzetemen. - Nem - ráztam meg a fejem, felé fordítva az arcomat. Figyelmeztetett, hogy eljöhet ez a pillanat, a pontos indokot azonban most sem tudtam, legalábbis olyan szinten nem, hogy képes legyen megmagyarázni a hímnek. Hiszen hogyan írjak körül egy olyan érzés, ami ennyire erősen dübörög bennem? Képtelenség volna. - Egyetlen aprócska üzenetet kaptam tőle - rándult meg szám széle. Értékeltem, hogy legalább ennyi jutott, de nem tudtam vele mit kezdeni, nem tudtam ennyivel beérni. - Tudod, az első Teremtőm szó nélkül ment el nagyjából fél évre, róla semmit sem tudtam, nagyon megviselt a dolog. Darren felkészített, hogy egyszer eljöhet az is, hogy ő is magamra hagy, így valamilyen szinten jobban viselem, csak.. - akadtam meg egy picit a mondandómban, elfordítottam róla a tekintetemet is. - Csak egyszerűen nehéz. És muszáj volt valaki olyannak elmondanom, akit nem visel meg az, hogy Darren elment. A Lakban aligha találnék ilyen személyt - fejtettem ki kicsit bővebben, hogy miért is őt hívtam. - És ne haragudj, hogy iderángattalak, biztosan volna jobb dolgod is, mint a picsogásom hallgatni - sóhajtottam újfent és teljesen elbizonytalanodtam, hogy egyáltalán jó ötlet volt-e idehívni őt. Nem tudom, hányadán állunk egymással, tartunk-e már ott, hogy meg merjek osztani vele ilyeneket, vagy egyáltalán ő hogyan áll ehhez az egészhez. Én bíztam benne, hogy igen, hogy hiába veszítettem el az egyik apámat, attól a másik még itt van és igenis számíthatok rá, bármekkora pácban csücsüljek.
Tipvigut
Szellem
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 842
◯ HSZ : 383
◯ IC REAG : 327
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : farkasom teljes szemgolyója ébenfekete
A visszakérdezésre csak bólintok egyet és nem váratom azzal, hogy megtudja, mire is értettem az erősebb szót. Csak odaadom a kezébe a kibontott üveget. Örülök, hogy elfogadja és beleiszik, többször is. Az alkohol meg nem old semmit, viszont van amikor egyszerűen csak jól esik, kell. És azt hiszem nem nyúltam mellé, ez pontosan egy ilyen pillanat volt Payne számára. Nincs mit megköszönnie, főleg ezt nem. Hagyom, hadd igyon és oldja meg a nyelvét vagy a teher, ami a lelkét nyomja, vagy a whisky, ez tulajdonképpen teljesen mindegy. Sosem szerettem túlságosan belemenni a lelki dolgokba, mert az érzések tőlem egyszerűen mindig távol álltak. Már a farkasom előtt sem jellemzett, hogy bármi nagyon megrengette volna csökött lelkem bástyáit, az érzéseim kimerültek a harag, a düh, a büszkeség, a csalódás és hasonszőrű társaik forgatagában. Azonban ez most nem is rólam szólt, hanem a lányomról, akit láthatóan érzékenyen érintett valami. - Akkor túlságosan nem erőltette meg magát. - mert egy apró üzenetet nem nagyon lehet másnak betudni. Hogy miért lépett le, az továbbra is homály marad, de talán mindegy is. - Az a helyzet, attól még, hogy tudod előre, mekkora szarkupaccal kell szembenézned egy nap, nem lesz könnyebb. Maximum kevésbé váratlan, de nem egyszerűbb vagy fájdalom mentesebb. - nem akarok neki frázisokat puffogtatni, meg nagy igazságokat felvázolni, nem is ezért mondom neki, amit. Hanem, mert valahol én is így voltam egy egészen más helyzet kapcsán. Az Idegen felbukkanása és követelése nem tett jobban elfogadhatóbbá semmit sem. - Gondolom lépten-nyomon sajnálkozó pillantásokba vagy szavakba botlasz, igaz? - nem vagyok egy lélekbúvár, de ha valóban megviseli a többieket annak az egynek a lelépése, akkor azt hiszem a nagy bánatukat valamilyen szinten Payne-en élik ki azáltal, hogy együttérzésüket fejezik ki - kimondott vagy ki nem mondott szavakkal és érzésekkel - és ezzel szépen körbe fojtogatják a nőstényt. Én legalábbis így gondolom, nehéz volna elhinni, hogy szívesen kérne a lányom a többiek kiakadásából - legyen az csendes vagy hangos -, amikor jelen pillanatban megvan a sajátja is. - Nem haragszom Payne. - rázom meg a fejem röviden, aztán elhallgatok egy rövid időre. A beálló csend jótékonyan telepszik meg közöttünk addig, míg nem szusszanok egyet halkan. - Az én Teremtőm becsapott. Elárult. Engem és a Testvéreimet is. Csalódni abban - mindegy milyen okból kifolyólag -, akit atyánkként szeretünk és tisztelünk, akitől a bundás társunkat kaptuk, sosem könnyű... de túlélhető. - nem kívánom őt részletekbe menően beavatni, nem ez a célom. De így talán könnyebb megfogalmaznom neki, hogy mit is akarok mondani. Tupilek engem is elhagyott - én így érzem -, igaz nem akkor, amikor még kölyök voltam. Akkor hagyott el - engem és minden gyermekét -, amikor azzal a förtelmes üzenettel és ajánlattal elénk állította azt, ki sosem volt a Testvérünk és soha nem is lesz az. És akkor árult el, amikor beleegyezett a véráldozatba, amit Alignak követel tőlünk. Egyetlen halálért huszonhatot ajánl, köztük a saját Gyermekeiét is... - Ha haragszol Rá, mert Ő _is_ elhagyott, akkor azért, ha megérted a meg nem magyarázott okát és mégis fáj, akkor pedig azért. Légy büszke magadra, a farkasodra és mutasd meg mindenki másnak, hogy téged nem lehet összezúzni, vagy nem így... - nem ismerem annyira, hogy tudjam mi lehet az ő mentsvára vagy mi nyugtatná meg igazán, de azt szeretném, ha tudná, a dolgok ellenére rendben lesz, ha ő is akarja. Azt viszont neki kell akarnia, más nem teheti meg helyette. - Mert annál jóval keményebb fából faragtak. - a vállára teszem a kezem. Elvégre a lányom, az én vérem csordogál az ereiben és bár nagyon különbözők vagyunk, ebben a dologban remélem azért, hogy rám ütött.
- Nem - nevettem fel röviden, mégis teljes keserűséggel - De hidd el, ez is több, mint a semmi - éltem már át olyat, amikor valaki szó nélkül tűnt el az életemből és az sokkal, de sokkal rosszabb volt ennél. Ő legalább… valahogyan mégis elbúcsúzott. Még akkor is, ha én nem tehettem meg ezt vele. - Egy szóval sem mondtam, hogy egyszerűbb, vagy éppen kevésbé fájdalmasabb lenne ez az egész. De sokkal nehezebb lenne, ha.. ha nem rágtuk volna már át magunkat egyszer ezen - révedt el egy pillanatra a tekintetem, gondolatban már a múltban jártam. Telihold volt, együtt indultunk neki a vadászatnak, akkor mutatta meg, milyen egyszerűen itt tudja valaki hagyni az otthonát, milyen egyszerű átlépni a határt és nem jönni többé vissza. Elfogadtam. Megértettem. De álmomban sem gondoltam volna, hogy ilyen hamar valósággá válik mindaz. - Nagyjából. Meg az egész légkör.. mindenhol megül a hiány, mindenkinek nehéz és mindenkinek váratlan volt. Nehéz megmaradni egy olyan közegben, ahol maga a levegő nehezedik rám olyan súllyal, hogy megfulladok tőle - éppen ezért menekültem ide ki. Vagyis ezért is. A farkasom Darrené, ha nem is teljes mértékben, de hasonlít rá, a többieknek sem lehet kellemes engem érezni, bármennyire is ne mondják ki, tudom, hogy így van. Hogy fordított esetben én is ugyanígy tennék. Mert fáj. Mert mar a hiány. Csak bólintok a válaszára, miszerint nem haragszik. Legalább ennyi legyen nekem. Megkönnyebbülés, mert bármennyire is bizonytalan még a kettőnk ügye, nekem fontos, nekem szükségem van rá, most, hogy a Teremtőm elment, nagyobb erővel, mint valaha is gondoltam volna. Nehéz lett volna elviselnem, ha esetleg megharagszik rám emiatt. - Én nem csalódtam benne, egész egyszerűen csak fáj a hiánya. Tudtam, hogy egyszer el fog menni, tudtam, hogy nem lehet örökké mellettem. Ha becsapott volna, ha átvert volna, könnyebb lenne, mert haragudhatnék rá. És a harag talán gyorsabban kikopik a szívből, mint a hiány. Mint a szeretet - csendesek voltak a szavaim, egyetlen könnycsepp gördült csak le az arcomon. Értem, hogy mit mond és értékelem is a szavait, nyilván nem lehet könnyű, ha csalódnia kell valakinek a Teremtőjében, abban, akit tisztel és szeret, de.. de ez most valamilyen módon más volt. Túlélhető, tudom jól. Túl fogom élni. Mert itt van a falka, itt van a családom, mert itt van ő is. Túl kell élnem, nem fogom magam elhagyni. Csak tényleg időre van szükségem. Nem sokra, mindössze néhány nap. Megígértem. - Büszke vagyok magamra és arra, amit tőle kaptam. A hófehér bundásra idebent - mosolyodtam el haloványan, a farkasom pedig megmoccant odabent. - Meg fogom mutatni, hogy képes vagyok ezen túllépni. Mert igen, jóval keményebb fából faragtak - néztem rá egy halovány, mégis hálás mosollyal az ajkaimon. Ezúttal már több könnycsepp is fényes csíkot húzott az arcomra, de nem számított. Soha nem szabad elfelejteni sírni, erre is te tanítottál, Darren. És az apámnak is hálás voltam, hogy kimondhattam neki mindezt. Hogy megmutatta, tényleg képes vagyok rá. Könnyű elméletben megfogalmazni, de ahogyan szavakat öltenek a gondolatok, akkor válik igazán valóssá. Utána már nem lehet visszaszívni, kimondtam őket és be is fogom bizonyítani, hogy így van. - Köszönöm - ismét feljebb rándultak ajkam szélei és valamilyen megmagyarázhatatlan indíttatástól vezérelve egész egyszerűen hozzá bújtam. Éreztem a kezét a vállamon, csak nem lehet annyira idegen számára egy ilyen cselekedet, arról nem is beszélve, hogy szükségem volt rá. Rá és a pillanatnyi biztonságra is. Mert számomra ezt is jelentette.
Tipvigut
Szellem
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 842
◯ HSZ : 383
◯ IC REAG : 327
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : farkasom teljes szemgolyója ébenfekete
- Értem. - hagyom rá a dolgot. Tudom, hogy nem állította az ellenkezőjét annak, amit mondtam, nem is ezért említettem. Hanem, mert úgy gondolom, ahogy megosztottam vele is, attól még, hogy tudjuk mi vár ránk, fájhat. Vagy lehet rossz, ki, hogy éli meg. - Ha akarod, együtt tölthetünk pár napot, itt kint vagy ahol tetszik. - azt gondolom az mindkettőnknek meredek lenne, ha ott alvós "bulira" invitálom, de azt hiszem, ha úgy van vele, hogy szívesebben tölti a nap nagyobb részét a szabadban - vagy a távol a Laktól -, akkor abban támogathatom ilyen módon. Azt már nagyjából tudja milyen a társaságom. Ha lelkizni annyira nem is vagyok alkalmas, de a szabadban például nagyon szeretek kint lenni a farkasomban, amiről a legutóbbi alkalommal meséltem is neki. És mivel elvileg abban egyeztünk meg, hogy kíváncsiak vagyunk egymásra és úgy döntöttem, hogy én is, hogy nem fordítok neki hátat, akkor azt hiszem ez a legkevesebb, amit tehetek érte. Nem vonom kétségbe a szavait, ő tudja, hogy miként is érez Northlake iránt. Számomra a harag maradandóbb érzés, mint a szeretet, de azt hiszem ezen kár volna összevesznünk - vagy egyet nem értenünk -, mert szerintem ez mindenki számára más. Inkább csak csendesen hallgatom őt és neki adom a figyelmem. Talán ez most a legjobb, amit tehetek. - Helyes. - büszkén ejtem ki ezt az egyetlen szót. Legyen büszke magára, a farkasára. Legyen keményebb, mint mások, mert mi ilyenek vagyunk. Látom, hogy könnycseppjei megállíthatatlanul gördülnek alá lélektükreiből. Sosem voltam valami jó ilyen helyzetekben, mert fogalmam sincs, hogy mit kezdjek egy síró nővel, amit nyilván nem fogok az orrára kötni. Jobb híján a vállára teszem a kezem, ő pedig hozzám bújik. Sután karolom át és tarom őt határozottan a karomban, fagyos energiáim pedig őt is körülfonják. - Nincs mit. - nem hiszem, hogy bármit lenne megköszönnie. Addig maradok így vele, míg ő maga nem bontakozik ki ebből az idegen, de mégis intim állapotból. - Akarsz motorozni? - ha van kedve, akkor akár a nap hátralevő részében száguldozhatunk elhagyatott utakon a város körül. Azt is hajlandó vagyok neki megengedni, hogy egyedül vezesse a motorom.. De természetesen nem muszáj. Ahogy ő szeretné, úgy lesz.
//részemről ez volna a záróm, ha nincs szükség tovább rám és remélem kicsit tudtam segíteni és, ha bármi van keress bátran <3333//
- Az nagyon jó lenne! - válaszolok a helyzethez mérten egészen lelkesen. Kifejezetten örülnék, ha nem kellene annyit a Lakban lennem, nincsenek nagy igényeim, itt a kilátóban is tökéletesen elvagyok, de talán jobb, ha nem egyedül bóklászok. Tudom, hogy szeret kint lenni farkas alakban, én már akkor is boldog lennék - majdnem -, csatlakozhatnék hozzá egy darabon, vagy egy kis időre. Mindegy, mit csinálunk, csak terelje el valamilyen szinten a figyelmemet, úgy sokkal könnyebb lesz. Úgy sokkal hamarabb sikerült túllépni ezen az egészen. Szerintem volt mit megköszönnöm neki, hiszen itt volt. Eljött. Piát hozott. Nem rázott meg, hogy térjek észhez, ne sirassam, amikor magamra hagyott. Meghallgatott. Tanácsot adott. Lehet, hogy nem mentünk el olyan lelki mélységekig, mint mondjuk Darrennel tettem anno a Vörös Hold után, de nekem ez is bőven elég volt. Sőt, talán jobb is volt, sokkal többet jelentett ez számomra, mint bármilyen lelkizős beszélgetés. Itt volt mellettem. Rengeteg mindent kaptam tőle ez alatt a röpke tíz perc alatt. Erőt. Biztonságot. Támaszt. Egy apát. Az nem számított, hogy az ölelés mennyire sikeredett sutára, mert számomra akkor is ölelés volt. Akkor is biztonságot nyújtott, nekem pedig jelen pillanatban ennél többre nem is volt szükségem. Nem tudom, meddig maradtam így, valószínűleg több perc is eltelt, mire sikerült annyira megnyugodnom, hogy kibontakozzam az öleléséből. Két kezemmel töröltem le a könnyeimet, a termoszomat visszavágtam a táskámba a kérdését hallva pedig rápillantottam. - Nem bánnád, ha ma inkább vadászni mennénk? Vagy nem is kell vadászni, csak rohanjunk, had engedjem kicsit szabadjára a bundásomat - amúgy sem látta még teljes valójában ezen részemet. A motorozás is tetszik, de ha az elkövetkezendő napokban is találkozunk, akkor szívesebben tennék ilyesmit inkább akkor. Most csak arra volt szükségünk, nekem és a farkasomnak is, hogy rohanhassunk. Hogy ne számítson semmi és senki, csak a szabadság.
Reggel 7 óra és épp váltás, lepacsizom a másik testőrrel és Atyám irányába veszem az utam. Az alfa mostanában elfoglalt, szóval az ilyen ügyekkel inkább őt szoktuk felkeresni. Egy órás beszélgetés után utamra engedett, beszéltem a Testőrséggel is, hogy engedéllyel egy napos kimenőn vagyok. Egy olyan dolog miatt, mely nem a feladataim közé tartozik, de mégis akarom! Miért. Mert annyira rá hasonlít. Na meg a Dögöt is ki kell ereszteni. Nem csak Őt, hanem az övét is, akár akarja akár nem. Utam a hálókörletek felé vezet, de aztán megyek is tovább, hiszen a kölyök szaga a konyha, étkező felől érkezik. A kölyöknek... kölyök szaga van. Csak az ajtóban állok meg és figyelem, pajzsom fejem búbjáig felhúzva és figyelem a szendvicskészítő mozzanatait. A végén nem számolom a módokat és a technikákat, melyekkel összpasszintja a "részeket" a nyugalmi állapota konstans, csak én vagyok egyre frusztráltabb. Tehát nem szólalok meg, lapos pislogásokkal követem csak a mozgását, mindezt arcomra kiülő érzelmek, mimika nélkül. - Black kölyök! Van 2 perced hogy kabátot ragadj! Ó nem, garantáltan nem fogok magyarázkodni. Ha elindul akkor a folyosó végén várakozok rá, hiszen jómagam is tudom a szabályokat, emberek közé egyedül egy kölyök sehova! Tehát várok rá, mikor megjelenik a tarkóját ragadom meg afféle irányításképp és a főbejárat felé battyogok felé, energiáim a kölyköt körbelengik, kényszerítik arra, hogy meg se moccanjon. Kushadjon lent a földön. A parkolóba kiérve el is engedem, illetve magam elé lököm, hogy masírozzon szépen előttem, végül meg is torpanok atyám járgányánál és intek, szálljon be. - Ne parázz! Idáig érzem a félelmed! - morranok, hiszen ez nem csak engem hergel fel, hanem a Dögöt is, aki persze neki ugrik az ilyeneknek. Ezen akarok változtatni, ha menne. A motor felbúg, majd kihajtok a parkolóból és a város felé indulok, azon túlra, ott vár minket a cél. Dolgunk van! - Eddig mit tanultál jó anyádtól? - tettem fel a kérdést az egyik piros lámpánál, hiszen ne keljen magyaráznom neki fölöslegesen. De nem is ez a lényeg, bár tudni akarom meddig jutottak. Vagy csak ő önerőből. Rohadt piros lámpa... Néhány perc múlva túljutottunk a forgalmon is, a városon is és az utunk a Hegyiek felé vezetett, illetve lefoglaltuk az erdőt. A kocsit leparkolva már ki is szálltam és kinyújtóztam. Körül lestem, majd beljebb indultam, nyomomban a kölyökkel az ösvényen. - Ma edzeni fogunk...durván. - közlöm, hogy tisztában legyen mire is számítson, bár a múltkori után már sejthette.
De rohadtul utált korán kelni. Álmosan, kómás fejjel ballagott a konyha felé, hogy készítsen valami harapnivalót, ez persze önmagában nem lenne olyan tragédia, de sajnos nem önszántából tette, amit tett, hanem Allison nevelésügyi programjának a része. A fenének kell hatkor felkelni. Használhatatlanul csoszogott előre, és nagyjából félhétre be is vágódott, - igazából majdnem esett - a konyha ajtaján. Előszedett kenyeret, felvágottat, margarint, meg kerített egy kést… aztán leborult az asztalra és csendben elaludt. Léptek zajára ébredt, meg arra, hogy valaki oldalba lökte nem túl finoman. Riadtan felnyitotta a szemeit és a jövevényre tekintett, de szerencsére csak az egyik kölyök volt. Néhány szót váltottak, aztán tovább is állt. Nyilván diétázik, mert csak egy almát vett ki, és jóízűen falatozva magára hagyta Jonnyt. Fáradt sóhajt megeresztve belekezdett a szendvics elkészítésébe. A testőr által „javasolt” edzéseket mindennap megtartotta, és fejlődött is, bár ez nem igazán látszott rajta, de már sokkal több bordásfalas hasizomgyakorlatot tudott megtenni, ráadásul még élvezte is, és mellé még tett némi pluszt is. Mi tagadás, a fenevadja és élvezte a mozgást, de a reggeli felkelést ő sem díjazta. Lustán ásítozva szemlélődött odabentről, hátha van valami harapnivaló számára is, de ezeket az emberi kajákat nem csipázta. Vadhúsra vágyott, valamire, amit lehet hajkurászni, mielőtt felfalná. Túlságosan szétszórt volt, hogy a pajzsával törődjön felkelés után, és még nem olyan gyakorlott a használatában, hogy koncentráció nélkül magára tudja ölteni, így energiai a szokásos módon lengték körbe. Nem hallotta, hogy van valaki a háta mögött, és a szagát sem érezte, vagy csak nem figyelt rá, ezért összerezzent, és sikeresen pofára ejtette a szendvicsét, amikor meghallotta a testőr, ellenkezést nem tűrő megszólalását. „Na, hogy rohadna meg.” Szerencsére nem mondta ki hangosan, csak gondolatai között manifesztálódott a káromkodás, és remélte, hogy nem most tanulta meg sikeresen átküldeni másoknak a gondolatait, mert akkor hamarosan az arca be lesz építve az asztalba, pedig még csak nem is a testőrt szidta, hanem pofára eső szendvicset. Szinte azon nyomban fel is pattant, és már indult volna is a kabátjáért, bármiféle kérdésfeltevés nélkül, de nem hagyhatott rumlit maga után. – Máris, elpakolok, aztán hozom a kabátot – nem időhúzás volt, de mintha a házirendben benne lenne, hogy ne hagyjanak mocskot maguk után. Sebtében mosogatta el a kést, dobálta vissza a cuccokat a hűtőbe, majd rohanás közben a szobája felé, befalta szegényes reggelijét. Szíve hevesen vert, fogalma sem volt, hogy mit szeretne már megint Roderick, de biztosan semmi jót, ezért idegesség, és félelem lengte körbe, amint elindult vissza a testőrhöz. Előzőleg csak azért nem, mert túlságosan sok dolog foglalkoztatta, hogy ráérjen olyan luxusra, mint a pánik. De már tökéletesen sikerült berezelnie. Önkéntelenül bemerevedett a nyaka és a háta, amikor a fickó tarón ragadta, és próbált nem arra gondolni, hogy milyen könnyedén kitéphetné a gerincét egy Mortal Kombatos fatalityt végrehajtva. És még csak el sem ítélnék miatta. Szar dolog vérfarkasként egy falkában élni ebből a szempontból. Bárki végezhet vele, és még csak nagyon magyarázkodni sem kell utána. Ráadásul még az energiái is nyomorgatták. Sebaj, nem olyan rossz, mint a múltkori. Végül elengedte, és maga elé lökve egy kocsi felé irányította. Baljós előérzete támadt, egész testében megfeszült, ahogy az ajtót kitárva beszállt a kocsiba. Na itt a vég, nem voltak vele megelégedve és kiviszik az erdőbe kinyírni. Feszülten nézett maga elé, és nem túlságosan győzte meg Roderick, talán megnyugtatónak szánt kijelentése. – Értem, sajnálom… igyekszem nem félni – mintha az ilyet lehetne kontrolálni. Nem nézett a testőrre, hanem csak bámult ki merev tekintettel az ablakon. - Megtanította, hogy húzzam fel a pajzsom, de a telepatikus beszéd még nem megy. De, ő… nem az anyám – ezért nyilván pofon jár, vagy egy öklös, de ami tény, az tény. Allison nem volt az anyja, maximum a farkasának. Nem is olyan soká elérték a céljukat. Hát, persze, hogy egy erdő. Marhára nem akaródzott neki kiszállni, de úgyis mindegy. Ha Roderick azt akarja, hogy kiszálljon, el fogja érni. Jonny reménytelennek tűnő jövővel követte a testőrt, majd kikerekedett szemekkel a fickó tarkóját bámulta, aki előtte ment néhány lépéssel. – E… edzeni? – derű és vidámság hallatszódott a hangjában, bár félelme nem párolgott el, de érezhetően megkönnyebbült. – Az jó… már azt hittem, hogy… hogy… eh… izé – inkább nem mondta ki, amit szeretett volna. Esze ágában sem volt ötleteket adni neki, hogy edzés helyett mit is csinálhatna egy gyenge kölyökkel. Elvégre itt vannak a vadon közepén, repkednek a mínuszok, és az egyetlen emberi dolog az ösvény, amin mennek. Senki sem látná, ha mégis megölné pusztán kedvtelésből. – És, mit fogunk csinálni pontosan? - Érdeklődött tovább szinte azonna
Kezdőlap
100. hsz-em csak neked, csak most 
//
Írok egy péjemet, az esetleges következő(?) játékról :$ 
