- Értem. - hagyom rá a dolgot. Tudom, hogy nem állította az ellenkezőjét annak, amit mondtam, nem is ezért említettem. Hanem, mert úgy gondolom, ahogy megosztottam vele is, attól még, hogy tudjuk mi vár ránk, fájhat. Vagy lehet rossz, ki, hogy éli meg. - Ha akarod, együtt tölthetünk pár napot, itt kint vagy ahol tetszik. - azt gondolom az mindkettőnknek meredek lenne, ha ott alvós "bulira" invitálom, de azt hiszem, ha úgy van vele, hogy szívesebben tölti a nap nagyobb részét a szabadban - vagy a távol a Laktól -, akkor abban támogathatom ilyen módon. Azt már nagyjából tudja milyen a társaságom. Ha lelkizni annyira nem is vagyok alkalmas, de a szabadban például nagyon szeretek kint lenni a farkasomban, amiről a legutóbbi alkalommal meséltem is neki. És mivel elvileg abban egyeztünk meg, hogy kíváncsiak vagyunk egymásra és úgy döntöttem, hogy én is, hogy nem fordítok neki hátat, akkor azt hiszem ez a legkevesebb, amit tehetek érte. Nem vonom kétségbe a szavait, ő tudja, hogy miként is érez Northlake iránt. Számomra a harag maradandóbb érzés, mint a szeretet, de azt hiszem ezen kár volna összevesznünk - vagy egyet nem értenünk -, mert szerintem ez mindenki számára más. Inkább csak csendesen hallgatom őt és neki adom a figyelmem. Talán ez most a legjobb, amit tehetek. - Helyes. - büszkén ejtem ki ezt az egyetlen szót. Legyen büszke magára, a farkasára. Legyen keményebb, mint mások, mert mi ilyenek vagyunk. Látom, hogy könnycseppjei megállíthatatlanul gördülnek alá lélektükreiből. Sosem voltam valami jó ilyen helyzetekben, mert fogalmam sincs, hogy mit kezdjek egy síró nővel, amit nyilván nem fogok az orrára kötni. Jobb híján a vállára teszem a kezem, ő pedig hozzám bújik. Sután karolom át és tarom őt határozottan a karomban, fagyos energiáim pedig őt is körülfonják. - Nincs mit. - nem hiszem, hogy bármit lenne megköszönnie. Addig maradok így vele, míg ő maga nem bontakozik ki ebből az idegen, de mégis intim állapotból. - Akarsz motorozni? - ha van kedve, akkor akár a nap hátralevő részében száguldozhatunk elhagyatott utakon a város körül. Azt is hajlandó vagyok neki megengedni, hogy egyedül vezesse a motorom.. De természetesen nem muszáj. Ahogy ő szeretné, úgy lesz.
//részemről ez volna a záróm, ha nincs szükség tovább rám és remélem kicsit tudtam segíteni és, ha bármi van keress bátran <3333//
- Az nagyon jó lenne! - válaszolok a helyzethez mérten egészen lelkesen. Kifejezetten örülnék, ha nem kellene annyit a Lakban lennem, nincsenek nagy igényeim, itt a kilátóban is tökéletesen elvagyok, de talán jobb, ha nem egyedül bóklászok. Tudom, hogy szeret kint lenni farkas alakban, én már akkor is boldog lennék - majdnem -, csatlakozhatnék hozzá egy darabon, vagy egy kis időre. Mindegy, mit csinálunk, csak terelje el valamilyen szinten a figyelmemet, úgy sokkal könnyebb lesz. Úgy sokkal hamarabb sikerült túllépni ezen az egészen. Szerintem volt mit megköszönnöm neki, hiszen itt volt. Eljött. Piát hozott. Nem rázott meg, hogy térjek észhez, ne sirassam, amikor magamra hagyott. Meghallgatott. Tanácsot adott. Lehet, hogy nem mentünk el olyan lelki mélységekig, mint mondjuk Darrennel tettem anno a Vörös Hold után, de nekem ez is bőven elég volt. Sőt, talán jobb is volt, sokkal többet jelentett ez számomra, mint bármilyen lelkizős beszélgetés. Itt volt mellettem. Rengeteg mindent kaptam tőle ez alatt a röpke tíz perc alatt. Erőt. Biztonságot. Támaszt. Egy apát. Az nem számított, hogy az ölelés mennyire sikeredett sutára, mert számomra akkor is ölelés volt. Akkor is biztonságot nyújtott, nekem pedig jelen pillanatban ennél többre nem is volt szükségem. Nem tudom, meddig maradtam így, valószínűleg több perc is eltelt, mire sikerült annyira megnyugodnom, hogy kibontakozzam az öleléséből. Két kezemmel töröltem le a könnyeimet, a termoszomat visszavágtam a táskámba a kérdését hallva pedig rápillantottam. - Nem bánnád, ha ma inkább vadászni mennénk? Vagy nem is kell vadászni, csak rohanjunk, had engedjem kicsit szabadjára a bundásomat - amúgy sem látta még teljes valójában ezen részemet. A motorozás is tetszik, de ha az elkövetkezendő napokban is találkozunk, akkor szívesebben tennék ilyesmit inkább akkor. Most csak arra volt szükségünk, nekem és a farkasomnak is, hogy rohanhassunk. Hogy ne számítson semmi és senki, csak a szabadság.
Reggel 7 óra és épp váltás, lepacsizom a másik testőrrel és Atyám irányába veszem az utam. Az alfa mostanában elfoglalt, szóval az ilyen ügyekkel inkább őt szoktuk felkeresni. Egy órás beszélgetés után utamra engedett, beszéltem a Testőrséggel is, hogy engedéllyel egy napos kimenőn vagyok. Egy olyan dolog miatt, mely nem a feladataim közé tartozik, de mégis akarom! Miért. Mert annyira rá hasonlít. Na meg a Dögöt is ki kell ereszteni. Nem csak Őt, hanem az övét is, akár akarja akár nem. Utam a hálókörletek felé vezet, de aztán megyek is tovább, hiszen a kölyök szaga a konyha, étkező felől érkezik. A kölyöknek... kölyök szaga van. Csak az ajtóban állok meg és figyelem, pajzsom fejem búbjáig felhúzva és figyelem a szendvicskészítő mozzanatait. A végén nem számolom a módokat és a technikákat, melyekkel összpasszintja a "részeket" a nyugalmi állapota konstans, csak én vagyok egyre frusztráltabb. Tehát nem szólalok meg, lapos pislogásokkal követem csak a mozgását, mindezt arcomra kiülő érzelmek, mimika nélkül. - Black kölyök! Van 2 perced hogy kabátot ragadj! Ó nem, garantáltan nem fogok magyarázkodni. Ha elindul akkor a folyosó végén várakozok rá, hiszen jómagam is tudom a szabályokat, emberek közé egyedül egy kölyök sehova! Tehát várok rá, mikor megjelenik a tarkóját ragadom meg afféle irányításképp és a főbejárat felé battyogok felé, energiáim a kölyköt körbelengik, kényszerítik arra, hogy meg se moccanjon. Kushadjon lent a földön. A parkolóba kiérve el is engedem, illetve magam elé lököm, hogy masírozzon szépen előttem, végül meg is torpanok atyám járgányánál és intek, szálljon be. - Ne parázz! Idáig érzem a félelmed! - morranok, hiszen ez nem csak engem hergel fel, hanem a Dögöt is, aki persze neki ugrik az ilyeneknek. Ezen akarok változtatni, ha menne. A motor felbúg, majd kihajtok a parkolóból és a város felé indulok, azon túlra, ott vár minket a cél. Dolgunk van! - Eddig mit tanultál jó anyádtól? - tettem fel a kérdést az egyik piros lámpánál, hiszen ne keljen magyaráznom neki fölöslegesen. De nem is ez a lényeg, bár tudni akarom meddig jutottak. Vagy csak ő önerőből. Rohadt piros lámpa... Néhány perc múlva túljutottunk a forgalmon is, a városon is és az utunk a Hegyiek felé vezetett, illetve lefoglaltuk az erdőt. A kocsit leparkolva már ki is szálltam és kinyújtóztam. Körül lestem, majd beljebb indultam, nyomomban a kölyökkel az ösvényen. - Ma edzeni fogunk...durván. - közlöm, hogy tisztában legyen mire is számítson, bár a múltkori után már sejthette.
De rohadtul utált korán kelni. Álmosan, kómás fejjel ballagott a konyha felé, hogy készítsen valami harapnivalót, ez persze önmagában nem lenne olyan tragédia, de sajnos nem önszántából tette, amit tett, hanem Allison nevelésügyi programjának a része. A fenének kell hatkor felkelni. Használhatatlanul csoszogott előre, és nagyjából félhétre be is vágódott, - igazából majdnem esett - a konyha ajtaján. Előszedett kenyeret, felvágottat, margarint, meg kerített egy kést… aztán leborult az asztalra és csendben elaludt. Léptek zajára ébredt, meg arra, hogy valaki oldalba lökte nem túl finoman. Riadtan felnyitotta a szemeit és a jövevényre tekintett, de szerencsére csak az egyik kölyök volt. Néhány szót váltottak, aztán tovább is állt. Nyilván diétázik, mert csak egy almát vett ki, és jóízűen falatozva magára hagyta Jonnyt. Fáradt sóhajt megeresztve belekezdett a szendvics elkészítésébe. A testőr által „javasolt” edzéseket mindennap megtartotta, és fejlődött is, bár ez nem igazán látszott rajta, de már sokkal több bordásfalas hasizomgyakorlatot tudott megtenni, ráadásul még élvezte is, és mellé még tett némi pluszt is. Mi tagadás, a fenevadja és élvezte a mozgást, de a reggeli felkelést ő sem díjazta. Lustán ásítozva szemlélődött odabentről, hátha van valami harapnivaló számára is, de ezeket az emberi kajákat nem csipázta. Vadhúsra vágyott, valamire, amit lehet hajkurászni, mielőtt felfalná. Túlságosan szétszórt volt, hogy a pajzsával törődjön felkelés után, és még nem olyan gyakorlott a használatában, hogy koncentráció nélkül magára tudja ölteni, így energiai a szokásos módon lengték körbe. Nem hallotta, hogy van valaki a háta mögött, és a szagát sem érezte, vagy csak nem figyelt rá, ezért összerezzent, és sikeresen pofára ejtette a szendvicsét, amikor meghallotta a testőr, ellenkezést nem tűrő megszólalását. „Na, hogy rohadna meg.” Szerencsére nem mondta ki hangosan, csak gondolatai között manifesztálódott a káromkodás, és remélte, hogy nem most tanulta meg sikeresen átküldeni másoknak a gondolatait, mert akkor hamarosan az arca be lesz építve az asztalba, pedig még csak nem is a testőrt szidta, hanem pofára eső szendvicset. Szinte azon nyomban fel is pattant, és már indult volna is a kabátjáért, bármiféle kérdésfeltevés nélkül, de nem hagyhatott rumlit maga után. – Máris, elpakolok, aztán hozom a kabátot – nem időhúzás volt, de mintha a házirendben benne lenne, hogy ne hagyjanak mocskot maguk után. Sebtében mosogatta el a kést, dobálta vissza a cuccokat a hűtőbe, majd rohanás közben a szobája felé, befalta szegényes reggelijét. Szíve hevesen vert, fogalma sem volt, hogy mit szeretne már megint Roderick, de biztosan semmi jót, ezért idegesség, és félelem lengte körbe, amint elindult vissza a testőrhöz. Előzőleg csak azért nem, mert túlságosan sok dolog foglalkoztatta, hogy ráérjen olyan luxusra, mint a pánik. De már tökéletesen sikerült berezelnie. Önkéntelenül bemerevedett a nyaka és a háta, amikor a fickó tarón ragadta, és próbált nem arra gondolni, hogy milyen könnyedén kitéphetné a gerincét egy Mortal Kombatos fatalityt végrehajtva. És még csak el sem ítélnék miatta. Szar dolog vérfarkasként egy falkában élni ebből a szempontból. Bárki végezhet vele, és még csak nagyon magyarázkodni sem kell utána. Ráadásul még az energiái is nyomorgatták. Sebaj, nem olyan rossz, mint a múltkori. Végül elengedte, és maga elé lökve egy kocsi felé irányította. Baljós előérzete támadt, egész testében megfeszült, ahogy az ajtót kitárva beszállt a kocsiba. Na itt a vég, nem voltak vele megelégedve és kiviszik az erdőbe kinyírni. Feszülten nézett maga elé, és nem túlságosan győzte meg Roderick, talán megnyugtatónak szánt kijelentése. – Értem, sajnálom… igyekszem nem félni – mintha az ilyet lehetne kontrolálni. Nem nézett a testőrre, hanem csak bámult ki merev tekintettel az ablakon. - Megtanította, hogy húzzam fel a pajzsom, de a telepatikus beszéd még nem megy. De, ő… nem az anyám – ezért nyilván pofon jár, vagy egy öklös, de ami tény, az tény. Allison nem volt az anyja, maximum a farkasának. Nem is olyan soká elérték a céljukat. Hát, persze, hogy egy erdő. Marhára nem akaródzott neki kiszállni, de úgyis mindegy. Ha Roderick azt akarja, hogy kiszálljon, el fogja érni. Jonny reménytelennek tűnő jövővel követte a testőrt, majd kikerekedett szemekkel a fickó tarkóját bámulta, aki előtte ment néhány lépéssel. – E… edzeni? – derű és vidámság hallatszódott a hangjában, bár félelme nem párolgott el, de érezhetően megkönnyebbült. – Az jó… már azt hittem, hogy… hogy… eh… izé – inkább nem mondta ki, amit szeretett volna. Esze ágában sem volt ötleteket adni neki, hogy edzés helyett mit is csinálhatna egy gyenge kölyökkel. Elvégre itt vannak a vadon közepén, repkednek a mínuszok, és az egyetlen emberi dolog az ösvény, amin mennek. Senki sem látná, ha mégis megölné pusztán kedvtelésből. – És, mit fogunk csinálni pontosan? - Érdeklődött tovább szinte azonna
Ő nem az anyám. Erre a kijelentésére a vállam felett hátra pillantottam rá, kicsit lenézően, majd vissza magam elé. - Sokat kell még tanulnod! - mert igaz. Nem csak a farkasának az anyja, a teremtője, de idővel ő saját maga is jobban fog kötődni a nőstényhez, mint vér szerinti rokonaihoz. Mert ez természetes, még ha neki kicsit még nonszensz ez az egész farkasosdi. A kölök fellelkesedik az edzés szóra, érzem az energiáiban és a hanghordozására, amire el is mosolyodom egy pillanatra. - Csak mindent szépen sorjában - mosolyodtam el az általam annyira tenyérbemászónak tartott stílusban - legalábbis sokan ezt gondolják. - Kicsit rávezetlek a farkaslét szépségeire. Szokod az illatokat, a környezetet, és felteszed a kérdéseidet. Meg feltérképezzük a képességeidet. Hamar el fog ám telni ezzel a nap. - mondom hátra pillantva. - Szóval ne is lazsáljunk. Próbálj követni, tedd fel a kérdéseidet nyugodtan. Elvégre a szád és a lábad külön is funkcionál. - végül magam elé meredtem és mielőtt megszólalhatott volna megelőztem ebben. - Kíváncsi vagyok, hogy milyen lehetőségek vannak még benned.Tanulj sokat, tartsd be a szabályokat. Ha ez megvan, akkor arany életed lesz köztünk. Aztán ki tudja, hogy még mire viszed. Tényleg jó alapanyag. Érdeklődik, nem csak a nagyvilágba beszél, és kíváncsi. Nem is baj, hiszen így tanulhat a legkönnyebben. Meg majd nem sokára gyakorlatban is. - Rengeteg időnk van, amíg személyesen a markomban tarthatlak, szóval használjuk ki. - előszedek egy koporsószeget és rágyújtok, a szokásos ceremónia mely nem maradhat el. - Váltottál már egyedül? - értem ezt az alakváltásra, hogy nem kirántották belőle a dögöt, hanem saját akaratából változott szőrösebb formájába. Ha nem, akkor arra is sort keríthetünk, de ma tényleg sok dolgom lesz. Bár a dögöt akartam megfuttatni, de ebből dupla meló lesz. Leeresztem annyira a pajzsom, hogy a területet átfésüljem, az áldozatok számát és az illetéktelenekét lefüleljem. Végül a bőrkabátomat levettem és a földre dobtam, megroppantottam a nyakam, végül a kölyköt szuggeráltam. - Mivel kezdjünk? Edzés vagy vadászat? - érdeklődtem, bár ha a kommunikáció nem megy neki annyira, akkor gebasz lesz...bár ki tudja. - De előtte...- mutatok a bal kezem mutatóujjával a halántékomhoz. - Hallani akarlak! - és ez egy parancs volt. Szóval várok és figyelek. Tudnom kell...Mert ha ez meg van és megy is neki, akkor rendben vagyunk. Ezek után meg akár táncolhat is örömében...
Valószínűleg igaza van. Nyilván sokat kell még tanulnia, de attól nem fogja az anyjának érezni Allisont. A véleményét azonban inkább a továbbiakban megtartotta magának. Most megúszta egy enyhe, vagy inkább eléggé lenéző kijelentéssel, de lehet több ilyet nem néz el neki, és nem szerette volna amúgy is nyilvánvalóan reménytelen helyzetét tovább rontani. - Jó… oké – egyezett bele hálásan. Örült, hogy nem firtatta a hebegését, hogy mit is akart azzal kifejezni, és inkább látszott türelmetlennek, mint olyannak, aki épp most tudta meg, hogy nem fog meghalni a mai nap. A fickó mosolya nem volt épp behízelgő, és Jonny frászt kapna tőle, ha nem ismerné már valamennyire, így viszont csak kellemetlen érzéseket váltott ki nála. Sajnálatos, hogy a pajzsa nem volt fenn, így valószínű ezt Roderick is érezte. Nem igazán hagyta szóhoz jutni, de valahogy nem is igen akaródzott neki beszélni, a végén azonban kénytelen volt elmosolyodni. – Nekem már az is elég lenne, ha nem halnék meg túl fiatalon – még, hogy mire fogja vinni köztük? Nevetséges. Valószínűleg egész életében az omega előtt marad két lépéssel… vagy netán fel is váltja az omegát… a hogyishívják Duncant. Valamiért mindig MacLeod ugrik be neki elsőre, pedig nem is hasonlítanak. Persze a vérfarkasok nem halhatatlanok, de azért jó sokáig képesek élni. Meg egyébként is azok a lúzer halhatatlanok is meghalnak, ha levágják a fejüket és még csak farkassá sem tudnak változni. Egy null a vérfarkasok csapatának. – De persze, igyekezni fogok, hogy mindent elsajátítsak, amit csak lehet – a vérvonalakkal már tisztában volt. Neki épp nem a legjobb adatott meg, legalábbis nem igazán a legtúlélősebb, de hát ez van, ezt kell szeretni. Mondjuk még mindig jobb így, mintha egy morf harapta volna be. Na, nem mintha a mostani vérvonalával bármire is menne, igazából nem is értette, hogy mit is lehet vele csinálni tulajdonképpen. – Szóval egész nap itt leszünk ezek szerint? – ha már azt mondta nyugodtan kérdezhet, akkor naná, hogy idegesen tette fel a kérdést. Valamiért nem szeretett volna kitérni arra a pontra, hogy személyesen a markában tartja. Ez nem jelenthet sok jót számára. Mint, ahogy mindig, most sem szólt a cigi miatt. Talán neki is rá kellene szoknia, akkor legalább veszélyeztethetnék együtt az erdőt egy rendes kis tűzzel. Bár ebben a hidegben nem valószínű, hogy sikerrel járnának.
- Tessék? – rázta zavartan a fejét, majd néhány pillanat leforgása alatt rájött, hogy nem autóvezetés lehet a téma, hanem valami vérfarkasos dolog, mint mondjuk… az alakváltás? – Nem… nem igazán. Először majdnem, amikor Allisonnál voltam. Valószínűleg félt a bestia amikor megszületett és azért, aztán meg a teremtőm rángatta elő belőlem. Szerintem amúgy elég félénk – vonta meg a vállait. – Ritkán akar előmászni – valahogy ebben hasonlítottak, és ha Jonathan megtehette volna, ő is inkább elbújt volna valamiben, hogy ne kelljen a vérfarkas lét nyűgjeivel foglalkoznia. A kérdésére már majdnem rá is vágta, hogy edzés, de Roderick megelőzte, és olyan dolgot kért tőle, ami eddig még nem sikerült. – Hát, jó. Megpróbálhatom – elvégre Allison is azt mondta, hogy gyakoroljon falkatagokon, és a testőr az, szóval miért ne? – Lila elefánt, lila elefánt, lila elefánt, lila elefánt, lila elefánt – ráhangolódva a másik energiára próbálta közvetíteni felé, azt, amit Allison is kért, hogy küldjön a fejébe. Ez a lila elefánt biztos ilyen univerzális kölyök telepátia gyakorlat, vagy mi fene. Sokszor ismételgette, hátha úgy sikerrel jár, és miután abbahagyta kérdő tekintettel figyelte a testőrt, hogy vajon átment-e bármi is.
//1 - tökéletesen átment az üzenet 2-4 - töredékek mentek át 5-6 - semmi sem ment át
Kíváncsian várom a reakcióját, és nem kell sokáig várnom rá. Nagyjából erre a reakcióra számítottam. - Egész nap! - ismétlem meg szavait megerősítésként és figyelek rá. - Amilyen a te jellemed, olyan a dög jelleme is. De ez változni fog..idővel. - vonok vállat, hiszen ez ellen nem tehet, a jellem az törékeny és lassan formálható. - Az enyém sem egy ölelni való plüsskutya. - vigyorodom el, hiszen ez a való igazság. A mentális kommunikációt adom ki neki első feladatként. Li-el-la- fánt... felhúzott szemöldökkel vettem tudomásul, hogy igen érdekes szavak jutottak át hozzám. Miért pont a lila elefántot tanítják meg minden kölyökkel? - Szép munka. - bólintok egyet, megerősítésként, hogy átjött valami. - Nyilván te is tapasztaltad már, vagy ha nem, hát hamarosan fogod, hogy vannak olyan jellemvonások, amik farkasként felerősödnek. Mindenki változik, csak a változás néha éppen más, mert szemmel nem látható. Azt hiszed, más lettél most, hogy farkas vagy? Nem lettél más. - fordulok szembe vele, majd a csikket elnyomom a bakancsom talpán. - Figyelni kell, mert néha ezen múlik a győzelem vagy a vereség. A mindennapokban is ismerd ki a veled szemben állót. Lásd meg a gyengeségeit, de urald a tiédet. Így egykönnyen tiéd lehet a győzelem, vagy akár az irányítás - válaszolom halkan, de határozottan. - Magányosnak érzed magad. Riadt és félénk vagy, közben fel sem méred, milyen bátor vagy. Mert a félelmeid mélyén olyan erő lakozik, hogy ha kitör, elmos akár hegyeket is. Tettre kész vagy, okos és ravasz, de még le kell győznöd a démonjaidat ahhoz, hogy erre magad is rájöjj. - magyarázok a tekintetébe nézve, lassan végig nézek rajta oda és vissza. A nőstény nem tudom mit eszik rajta, hogy beharapta, de tehetséges annyi szent. A bestiája energiája kissé labilis, félelem szaga van. Az enyémet ez hergeli. - És csak hogy tiszta vizet öntsünk a pohárba, sosem vágytam tanítványra, (se saját kölyökre) mások mentorállása nem tartozik a kedvenc cselekedeteim közé. Ugyanakkor tudom, mi munkál benned. Bizonytalanság, határozatlanság, félelem. Nem találod a helyed az új világodban, és ez érthető. - lassan leveszem a felsőimet is, mind a földre kerül a bőrdzseki mellé. A hajamba túrok, majd éles tekintetet kap és kissé megvető hangnemet, bár ez csak "én magam" vagyok. - A félelem normális, és természetes tényező. Ahogy a pusztitás is, és noha most úgy érzed, beleragadsz saját érzelmeid zűrzavarába, a helyzet sokkal könnyebb, mint ahogy gondolnád. Minden megtanulható, minden kontrollálható. Olyan életet és hatalmat kaptál a kezedbe, amit még fel sem tudsz fogni. A második lecke: élj ezzel a hatalommal és erővel, de ne élj vissza vele. Ha megtalálod ezt az egyensúlyt, sokkal könnyebb lesz minden. - sóhajtok, majd intek neki. - Még egyszer. - értem itt a mentális kommunikációt, hallani akarom újra a kis tortúrám után kapott e instrukciót és "vágyat" minderre, amit nyújtani tud számára ez a lét. Most mindegy hogy miképpen érkeznek a szavak hozzám, már megy neki és ez a lényeg. Csak gyakorolja és menni fog az. Most egész más valami hajt. Nem csak engem, de a bestiát is. - Verekedtél már valaha? Volt olyan az életedben, amiért harcolnod kellett? - pillantok fel futólag a szemébe nézve, majd háttal nekidőlök az egyik fának és kifűzöm a bakancsomat. Mindkettőt és azokat is lerúgom. - Mentálisan, és fizikailag is ... - ellököm magam a fától és közelebb lépek hozzá, ha hátrál hát követem, ha a helyén marad, akkor oké. - ...megteremtjük azt az egyensúlyt. Megmutatom neked, hogy a világod nem is lett olyan más, de hogy ennek a különbözőségnek szépségei is vannak. Amint minden rendben lesz idebenn, és itt is - érintem meg mutatóujjammal először a homlokát, majd a jelképesen a szívét. - Ha verekedtél már valaha, mindazt felejtsd el - fordulok el tőle végül és visszamegyek az előző fához. - Emberként az a harcmodor megfelelt, de már nem vagy ember. Ez pedig másfajta harcmodort kíván. Ne feledd, mindig légy az erősebb, a gyorsabb, és a kíméletlenebb, mert ha te nem vagy az, akkor az ellenséged az lesz. Ne hagyj időd nekik arra, hogy föléd kerekedjenek. Lepd meg őket, akkor nem veszíthetsz. Eltökéltség, és kreativitás, ez a jó harcos két legfőbb jellemzője - ismétlem el neki szinte ugyanazokat a mondatokat, amiket kétszáz évvel ezelőtt Dante tanított nekem, mikor életem első farkas leckéjét kaptam. - Tudsz egymagad alakot váltani? Most! - ha tud, akkor kivárom, ha nem, hát előrántom a bestiát. A kérdés az, mennyire tudja uralni őt. Nem vagyok mentor, szóval a saját fejem után megyek.
- Mármint mindkettőnkké? – nem is tudta, hogy szeretne-e jellemügyileg megváltozni. Szerette azt, amilyen még, ha ez nem is olyan túlságosan jó vérfarkas körökben. Viszont a fenevadja lehetne egy kicsit bátrabb, hogy kihúzza a szarból, ha beüt a gebasz. – Azt valahogy sejtettem – nézett a fickóra enyhén zavartan, mivel nem tudta, hogy ezzel esetleg megsérti-e, de hát talán nem. Elvégre egy testőr bestiájának nem szabad, hogy szeretni való mentalitása legyen, mert akkor harc helyett majd inkább hemperegne a csatatér kellős közepén. Na, valahogy saját magukat így tudta elképzelni éles helyzetben. Jonny átváltozik, a fenevad pedig a hátán fekszik és játékosan kaparja a levegőt, míg a többiek tépik egymást. Igen, ez elég életszerű lenne, kár, hogy jelenleg semmi befolyása nincs a farkasa felett, és ha átváltozik az olyan, mintha sötétségbe itta volna magát. Persze Jonnyval ez még nem fordult elő, de az osztálytársai közül egy-kettő már átesett ilyenen állításuk szerint. Nem sok reményt fűzött hozzá, hogy menni fog neki a telepatikus beszéd, de ahogy Roderick felhúzta a szemöldökét, aztán megdicsérte fülig belepirult. Talán ez volt az első alkalom, hogy valaki ilyet tett vele Allisonon kívül, és nem is tudta, hogyan kezelje. Köszönje meg, vagy ne is foglalkozzon vele? Elvégre annyira nem volt nagy produkció és mégsem akarta válasz nélkül hagyni, így maradt az előbbi megoldásnál. – Köszönöm – azért jó gyorsan mondta, és alig hallhatóan, közben még félre is nézett, nehogy a végén még meghallja a másik. Jó, hát persze mindig elfelejti, hogy az idősebbek hallása jóval fejlettebb, mint neki, de hát a szokás nagyúr, és ha zavarban volt egy dicséret miatt, akkor általában így reagálta le. Persze az üzenet átküldése miatt izgatottság is elfogta. Az első alkalom, hogy valaki meghallotta, amit gondolt. Talán nem a lila elefántot kellett volna küldenie, de mindegy, hiszen úgy érezte jó nyomon halad. Ha egyszer sikerült, többször is fog. - Hát jellemben tényleg nem – aprót grimaszolt, mert a jelleme pont olyan, mint eddig volt. Kerülte a verekedést, viszont kevesebbet szájal, mióta az éltébe kerülhet egy ilyen cselekedet. Jóformán még senkinek sem szólt vissza, ha verbálisan inzultálták, persze szeretett volna, csak nem mert. – Aha, értem – bólintott határozottan, persze könnyebb mondani, mint csinálni, és egy idősebb vérfarkas ellen nem sokat fog érni a megfigyelés, ha aztán szemtől szembeni harcra kerül a sor. - Ehhmm.. bár hízelgő, amit mond… szerintem egy kicsit mintha többet látna bennem, mint amennyi valójában van – húzta el idegesen a száját. Még, hogy bátor? Na, ne röhögtesse már, és valamiért a hegyek elmozgatását sem tartotta reálisnak, persze ezt csak képletesen kell érteni, de enyhén túlzásnak tartotta akkor is. – De a riadt és félénk rész az stimmel – bólogatott gyorsan és határozottan. - Tényleg? – nézett csodálkozva. Elég jó hír, hogy a félelem normális, mert sokszor menekülne el a világból, annyira meg van rémülve. Főleg, amikor feljebbvalók grasszálnak körülötte, mint például most is. A bizonytalanság is jelen van, főleg most, hogy fogalma sincs, hogy Roderick miért törődik vele, mivel úgy tűnik, hogy valamiért tanítani akarja, bár a szavai ellentmondanak ennek, de Jonny semmi esetre sem fogja visszautasítani a felajánlott segítő mancsot, hiszen szüksége van rá, hogy tanuljon. Lehetőleg minél gyorsabban és minél többet. - Értem oké, nem élek vissza vele, ha egyszer megtaláltam – mondjuk ahhoz előbb meg kellene találni, és az elég messze van, de mindenesetre, ha majd megtalálja, igyekszik nem mások kárára használni azt. – Még egyszer mi…. jaaa, a telepátia. Oké – megint bólintott és úgy tett, mint az előbb. Ráhangolódott Roderick energiáira, de már annyi előnye volt, hogy miként küldje, hiszen érezte melyik állapot a megfelelő, így ugyanúgy tett. – Nem tudom, hogy mit mondjak, de talán ez is elég lesz akkor – közölte telepatikusan, és érezte, hogy a dolog működött. Visszagondolva, mintha az előbb is érezte volna azt az apró nyomást elméjében, amit most is, csak akkor nem tudta hova tenni, de már tudta, hogy mit jelent. - Hát, még óvodában fellöktem egy lányt, mert nála volt a kedvenc plüssmacim… ha ez számít – nézett tanácstalanul a hímre, miközben ajkait összeszorította. Nem, valószínűleg ez nem számít verekedésnek, és egyéb fizikai összetűzést nem is vitt véghez, hacsak nem játékból, de az meg megint nem verekedés. – Egyik formában sem – rázta a fejét, miközben tett egy lépést hátra, ahogy Roderick közelebb jött, de aztán megtorpant és nem hátrált tovább. Úgysem lenne értelme. - Agy és szív, oké vettem – közölte egyre idegsebben. Szóval teremtse meg az egyensúlyt mindkét területen. Menni fog ez, semmi gond, majd hoz egy mérleget és magába építi valahogy... gyerekjáték. - Oké – grimaszolt. A valaha volt verekedések elfelejtése menni fog. A semmit nem nehéz elfelejteni. - Szóval előbb csapjak le oda, ahol a leginkább fáj nekik, mert különben én fogok úgy járni. Oké, ez logikus – tényleg az volt, de a legyen erősebb és gyorsabb résszel azért vitatkozna, még ha mindent meg is tenne sem lenne képes mindenkin felül kerekedni. Persze próbálkozni azért lehet. - Nem volt még rá alkalmam, hogy egyedül, de hát… megpróbálhatom – és Jonny úgy is tett. Mivel a sikerben nem igazán reménykedett nem bajlódott a ruhanemű levételével, amúgy is elég bizarr lenne, ha vetkőzni kezdene, aztán meg semmi nem történne. „Na, fenevad most gyere elő… az ég áldjon meg, gyere már elő, azt akarod, hogy a testőr kitépje a gerincem, mert erre sem vagyok képes?” Mintha a falnak beszélne, a fenevad csak sunyított odabenn, és meg sem moccant, egészen addig, amíg a kényszerítő erő rájuk nem nehezedett. Tudták mindketten, hogy kitől származik. Jonny megremegett, majd térdre rogyott. Fájdalom járta át minden porcikáját, és összeszorított fogakkal, görcsösen rángatózó ujjakkal a hideg földbe markolt, míg végül képtelen volt elviselni a fájdalmat ordítás nélkül. A tudata kezdett beszűkülni, míg végül már csak a fenevad volt jelen. Az ordítás, vonyítássá változott, ahogy a fiú testét egyre sűrűbb szőrzet kezdte beborítani. A változás vagy öt percen keresztül tartott, míg elérte a teljes vérfarkas alakját. A földön fetrengve nyíltak fel a bestia szemhéjai. Sötétkék szempár figyelte a másik hímet, és félrefordított fejjel szaglászásba kezdett. A rajta maradt szétroncsolódott ruhákat kíváncsian megböködte orrával, aztán karmos mancsaival sepergette le magáról. A „másik” szagával volt átitatva, és ő most nincs itt. Jonny minden ruhája tönkre ment, ahogy a cipője is, persze a bestiát ez nem zavarta.
- Idővel igen. Csak szoknotok kell egymást és a külső hatásokat. - az, hogy neki áll verekedni vagy sem, nos...kerülje amíg el nem éri azt a kort...kölyökként lepaktálni egy idősebb, erősebb fenevaddal...nos a biztos halállal egyenlő. Élje túl a kölyökkort, aztán utána vandálkodhat. Bár ezt már a teremtője említhette neki, ha nem hát nem. - Több van benned, mint gondolnád. - fűzöm hozzá mellékesen, az hogy ő nem bízik magában...nos. A tartása legyen már meg! Mint farkasként. Ha már kapott egy kis pluszt. Igenis képes rá és kész! Nehogy bedobja a törölközőt még az elején. A mentális kommunikációra is újra sort kerítettünk, végig hallgattam, gúnyosan elmosolyodtam, miközben a kölyökre pillantottam. - Ha ez megy, akkor már jó úton haladsz! Amikor mesélni kezd, hogy csak óvodában történtek lapos dolgok...nos azt hiszem nem lepődtem meg. Nagyon. - Elég unalmas életed lehetett akkor. - morrantam fel, két másodpercnél azért többre van szükségem most, hogy ezt megemésszem. Fiú létére ennyire lapos "kislány" szerűen élt, nincs kicsit begyöpösödve? - Meglátjuk, hogy mi is lesz belőled…. Elláttam tanácsokkal, vagy megfogadja vagy sem. Már rajta múlik, túléli, vagy felfaljuk! A másodpercek pörögtek, de semmi változás, a várakozás unalmas ebből a szempontból, szóval kierőszakoltam belőle a fenevadat. Figyelmen kívül hagyom az ellenkezését, a fájdalmával együtt. Ez most egy igazán tiszta és gyors munka volt. Nem lesz (sok) vér, nem lesz küzdelem. A ruha pedig szakadt....van váltás gönc? Valószínűleg van a kocsi csomagtartójában. Bár feltételezem "kicsit" nagyok lesznek a srácra. De lesz rajta valami! Amikor a kölyök előbukkant gúnyosan elmosolyodtam. - Helló, mi! - a farkasom toporzékolt, türelmetlenebb lett mint eddig bármikor. Nem pajti, nem ő lesz a vacsorád, akármennyire is szeretnéd felzabálni. Minden új, minden más neki, a világ sokkal több mint aminek elsőnek gondolta. Erre pedig perceken belül rá fog jönni, mert más hallani róla és teljesen más megtapasztalni azt. Lassan leveszem a gönceimet, az emberi test átcserélődött állatira. Fekete bunda, borostyán tekintet, méltóságteljes méretek. Nekünk ez már gyorsan megy. Összesen csak pár másodpercet vett igénybe a művelet. Összeszokott páros vagyunk mi már. Megy egy bunda rázás is. Végül a kölyökhöz ugrok és a hátába marok, el sem eresztem, azzal az erővel emelem fel a földtől. Nem finomkodok, ha akarnék se tudnék vele. A vérvonalam ajándéka. Végül egy morgás kíséretével eleresztem és fölé magasodok. Hát most megtanulja hogy hol is van a falkában. Mintha eddig nem tudta volna, de jobb megerősíteni mindent. De aztán leülök mellé, és megböködöm az orrommal, álljon fel. Menet van. Nem sziesztázni hoztam ki. Ha feláll, akkor a mancsommal a fejét a föld felé nyomom, keressen valami szagot. Noh, ne minket és ne gyökereket bogyókat. Ha nem akar felállni, akkor bajban lesz elég hamar, mert akkor a szó szoros értelmében a fejét kapom el és úgy húzom fel a földről és csak utána nyomom a képét, bocsánat, az orrát a földbe. Úgy négyszáz méterre van tőlünk egy fiatal nyúl. Elsőre jó is lesz. Lassú léptekkel körül járom a fiatalabbat, kicsit bekavarva a szagokat ezzel neki. De rajta áll vagy bukik az egész hadművelet. Eszik, vagy megesznek!
- Oké, világos – bólintott rá lassan. Logikusnak hatott, hogy megszokják idővel egymást, meg a környezet ingereit is és akkor talán nem fog a változás fájdalma miatt a padlón nyöszörögni, amíg, vagy le nem nyugszik odabent a bestia, vagy elő nem tör. Mondjuk akármelyik megoldás segít neki a kínokat túlélni, mivel ha a fenevad jön, Jonathan megy, és semmire nem fog emlékezni abból, ami vele történt. Tiszta szerencse. A fiú nem akarta ismét elmondani, hogy ő nem így látja, hanem inkább összepréselt ajkakkal tekintete a tájra tévedt, miközben határozottan próbálta elkerülni Roderick vizslatását. Nyilván kiolvasná belőle, hogy ellenkezni szándékozik a testőr szavával, de mondjuk, lehet így is rájött. Fene egye meg a vérfarkasok évszázados tapasztalatait. - Köszönöm – közölte sután elharapva szavának végét, mivel fogalma sem volt, hogy ez most vajon tényleg dicséret, vagy lenéző megjegyzés. A mimikájából inkább az utóbbira tippelt volna, de képtelen volt eldönteni a testőrnél, hogy arcjátéka mögött vajon mit gondolhat valójában. - Nem, nem – rázta határozottan a fejét. Azért mert nem verekedett még nem unatkozott. – Jó, mondjuk egy vérfarkas életéhez képest nyilván unalmas, hogy nem verettem szarrá magam és mást sem bántottam, de ezt hívják emberi civilizált viselkedésnek – remélte ezért sem fog kapni. Persze igyekezett nem túlságosan szarkasztikusan előadni magát, és az alázat is ott bujkált valahol a szavai mögött… alatt… átellenben keresztül… mindegy, a lényeg, hogy nem úgy mondta, mint ahogy a tanáraival szokott szájalni, amikor éppen olyan a hangulata. – Amiről nyilván le kell, hogy mondjak egy jó időre – hangjának keserű tónusa volt, nem véletlen. Bár nem volt éppen rossz vérfarkasnak lenni, de ez a sok szabály, meg a halál állandóan körülötte leselkedő aurája nem tette a mindennapjait éppenséggel kellemessé. De legalább Allison nem marcangolta soha meg. Pedig hallott olyan kölykökről, akit a teremtője folyamat üt, vág, hogy keményedjen. Ebből azért nagyon örült, hogy kimaradt. - Hát meg – nem igazán tudta másként elképzelni hosszútávon, mint egy elföldelt kölyökként, vagy a Chenában oszladozó vízi hullaként. Azért talán nem ilyen vészes a helyzet, elvégre, ha elég alázatos, és nem teljesen debil talán életben hagyják. A változás fájdalmas és hosszadalmas volt, az őrületig kergette volna a kín, ha a bestiája el nem foglalja elméjét, Jonathant ezzel a fekete semmibe taszítva. Utolsó gondolatával fohászt küldött Istenhez, hogy a fenevadja ne tegyen semmi olyat, amiért halál járna. Nem tudta a bestia nemi identitását, de ha elkezdené prütykölni Roderick lábszárát az biztosan rossz fényt vetne rá. Bár legalább nem kellene átélnie, ahogy meghal. Végső soron nem is lenne olyan rossz, csupán a semmi, ami körülveszi jelenleg, örökké tartana. A fenevad nézte a két lábon álldogáló jószágot, szagolgatta a levegőt és ismerősként üdvözölte, bár a szagának emléke nem a sajátja volt, mégis érezte, hogy megbízhat benne. Nem támadott, csak tovább szaglászott. Körbe tekintgetett, majd észrevette lompos farkát, ahogy hátra nézett és úgy érezte az tökéletes lenne célpontnak, azért kifordulva próbálta elérni, de mindhiába, mert az átkozott valami gyorsan mozgott. Néhány egyhelyben megtett pörgés után abbahagyta és csalódottan morrant egyet. Közben változás állt be a másikban is, és már nem két lábon állt, és nem is úgy nézett ki, mint eddig. Fejét félrefordította, és furcsállva nézte fekete állatot, majd saját mellső lábaira tekintett, és észrevette a hasonlóságot. Mindketten ugyanolyan színűek voltak. Sajnos ezen a furcsaságon nem tudott sokáig töprengeni, mert a másik villámgyorsan ott termett mellette. Fájdalom mart a hátába és rúgkapálni kezdett, de nem tudott úgy kalimpálni, hogy a másik húsába marjon. Félelem és kétségbeesés áramlott belőle, aztán egyszer csak enyhült a fájdalom, és ő ismét a talajon lehetett. Hallotta a morgást, és próbált hátrálni a másiktól, leszegett fejjel, behúzott farokkal, sunyítva. A felé tornyosuló fenevad erőt és hatalmat sugárzott magából, és a kölyök tudta, hol a helye. Csak épp jobb szerette volna, ha ez nem így van. Félelemmel a tekintetében figyelte, ahogy a másik leül, aztán megbökdösi az orrával. Talán így kér bocsánatot? Fellelkesült és felbátorodott az engesztelő mozzanatra, kushadásból újból feltolta magát a talpaira, hogy aztán a másik meg elkezdje leszorítani a fejét a földre. Nem értette, hogy miért. De úgy maradt a feje, még akkor is, ha a másik időközben levette a mancsát a koponyájáról. Nyilván ez a szokás a fajtájuknál. A tapasztaltabb fenn hordja az orrát, a fiatal pedig lent. Tisztára logikus. Aztán elkezd körülötte járni. Talán játék? Biztosan. Felkelt és ő is hasonlóképpen kezdett el körözni a másik mellett, már persze, ha nem kapott érte negatív reakciót. Orrát sokféle szag töltötte be, de nem ismert egyet sem. Igazából félt is tőlük, mi van, ha veszélyesek? Nem volt jelenleg éhes, és amúgy is elnyomta volna izgalma. Nem sokszor lehetett idekint, mindig csak odabent van bezárva, persze szeretett ott is, hiszen az biztonságos hely, de igazán örült a szabadságának, még úgy, is, hogy a másik fekete ok nélkül bántotta.
Miután a Lakban végigvágtattam a híreimmel, továbbra sem bírtam megmaradni egy helyen, ráadásul volt még valaki a sorban, akinek mindenképp személyesen, első kézből akartam elmondani a jó hírt. Ráadásul mást is meg kellett beszélnünk, nem feltétlen ilyen jó és vidám dolgokat, de legalább ilyen fontosakat. Kettőnket nézve még sokkal fontosabbak is. Körbekérdeztem, ki látta Payne-t és merre utoljára, majd ennek alapján indultam meg a felkutatására. Kisebb lendülettel mentem, mint amekkorával végignyargaltam korábban a Síparadicsomon és a lakon, egy egészen kicsit talán el is fáradtam benne. Ennek ellenére egész jó tempót diktáltam, pajzsom egy kicsit sem volt fent, mint rendesen, így pásztáztam a környéket a Kölyök után. Nem voltam haragos, energiáim hidegsége sem sugallt elmarási vágyat, kisugárzásom a megszokott volt, lépteim könnyedek, az enyhe kacsázás ellenére is. Még bíbelődtem ezzel, a kar hiány nem volt tréfadolog, az egyensúlyt is eléggé átrendezte, bár már elég jól elvoltam vele. A kilátó felé közeledve megéreztem Payne energiáit. Egy pillanatra megálltam, mélyet lélegeztem a friss hegyi levegőből, mintegy időt adva neki is, lélekben felkészülni a találkozóra. Ha fent volt, hát felmentem hozzá, ha csak lent ücsörgött a lécsőn, akkor ott telepedtem mellé, akkor is, ha éppen semmi kedve nem volt hozzám. Energiáim körüljárták övéit, farkasom a hangulatát fürkészte, a kis nőstény dominálásának fokát, mértékét, többet azonban nem tett egyelőre. Üdvözlését letudta annyival, hogy nem szentelt neki különösebb figyelmet, hanem kényelmesen elheveredett. - Hogy bírod? - kérdeztem első körben, és azt hiszem, a konkrét kifejtés nélkül is egyértelmű volt, hogy mire céloztam. Először erre voltam kíváncsi, minden más csak eztán.
A kilátónál lebzseltem, elég sokat voltam errefelé az elmúlt időszakban, amikor senkire és semmire nem voltam kíváncsi. Amikor szerettem volna kicsit egyedül lenni. Mondjuk az egyedül levés nem éppen a legjobb megfogalmazás a fennálló helyzetre való tekintettel, de olykor sokkal jobb volt itt, mint az energiáktól nyüzsgő Lakban. Amennyire régen rajongtam érte, most éppen annyira.. nem is tudtam volna megmondani, miként is viszonyulok hozzájuk. Szükségem volt rájuk, ez tény, de néha kicsit már sok volt, fullasztó. A kilátó pedig… tökéletes helynek tűnt „elbújni” kicsit, már csak azért is, mert rettentő sok érzés kötött ide még régebbről - nem is olyan régebbről. Odafent álltam, a korláton megtámaszkodva és akkor sem változott a pozícióm, amikor megéreztem a Darren energiáit. Mindössze az izmaim feszültek meg egy pillanatra, összeszorítottam az állkapcsomat, mert fogalmam sem volt, mégis mire számítsak a találkozótól, mert nyilván nem véletlen kószált erre. Aztán mély levegőt vettem és próbáltam megnyugodni, amennyire a helyzet egyáltalán lehetővé tette. Nem segített sokat, hogy olyan sok lépcső vezetett felfelé, mert minden egyes dobbanásra mintha bennem is feljebb szaladt volna a nyugtalanság. Tartottam attól, mi lesz ennek a beszélgetésnek a vége, mert igenis féltem, hogy megint át kell éljem azt, amit a konyha közepén állva. Nem attól rettegtem, hogy a farkasom teljesen a háttérbe nyom, hanem attól, hogy velünk mi lesz. Köztünk. Vele és velem. A kapcsolatunkkal. Farkasom megrázta magát, amint megérezte Teremtőjének energiáit maga körül, nem lerázni szerette volna magáról, mert bármennyire is jól titkolta, neki is szüksége volt a Teremtőjére, éppen úgy, mint nekem Darrenre. Ebből kifelé persze nem szeretett volna semmit se mutatni, de mit volnánk képes elrejteni a tulajdon Teremtőnk elől? Ő bőven megelégedett jelen pillanatban annyival, hogy Darren jött hozzánk és nem fordítva, letelepedett hát ő is, pontosan szembe az Apjával, végig rajta nyugtatva borostyános íriszeit. A kérdését hallva sem fordítottam felé a fejemet, mindössze apró sóhaj szökött csak belőlem. Néhány pillanatot vártam, mintha csak össze akartam volna szedni a gondolataimat, mégsem voltam képes egyetlen szónál többet kibökni. - Szerinted? - kissé hitetlenkedő kérdés volt, mégis halkan csendült a hangom, ekkor fordítottam felé a fejem, hogy rá tudjak nézni. - Nem túl jól - pontosítottam végül ennyit rajta, farkasom persze elégedetlenül mordult, mintha csak nem akarná ezt beismerni, de már nem volt mit tenni. Szerettem volna visszakérdezni, hogy mi történt vele, de a gerincem mentén felkúszó hideg elfojtotta a gondolatot, még azelőtt, hogy képes lettem volna megszólalni.
Éreztem mindent felőle, hogyne éreztem volna? Az ő... feszültségégével ellentétben viszont én teljesen nyugodt voltam, mert valami változott. Nem pont az és úgy, ami és ahogy reméltem, vagy vártam, de változott és könnyebb lett, volt kapaszkodóm, a bennem dúló vihar elcsitult. Az összhang a farkassal nem volt teljes - az még mindig csak Yetta mellett megy -, de a jelen állapot sokkal több volt annál, mint amit valaha, nyugalmas körülmények között remélni mertem volna. Külön tudat, mégis egy hullámhosszon, ami elképzelhetetlenül megkönnyítette az elmúlt napjaimat. Nem könyököltem Payne-hez hasonlóan a korlátra, az eléggé bénán és csálén nézett volna most ki, ezért csak jobbomat tettem a fára és úgy álltam mellette, egyenes háttal, a tájat szemlélve. Kérdésem eléggé felesleges, hiszen minden mozdulata, minden energiamorzsa árulkodik, mégis, ahogy korábban már annyiszor, azt akarom, hogy kimondja. - Akkor azt hiszem, nem fogod bánni, ha figyelemelterelésül mesélek pár dolgot - mondtam némileg eltűnődve, a fejemet ingatva, ám továbbra sem pillantottam rá. - Nagyon-nagyon sokat küzdöttem a farkasommal, ez nem újdonság. Több mint kétszázhetven évembe került megismerni őt úgy, hogy meg is értsem a fő mozgatórugóit, azt az egyet, amin majdhogynem minden áll vagy bukik. És a bal karom elvesztésével is... nem ráébredten, inkább csak megsejtettem valamit. Ezt nem tudom elmagyarázni, mert lehetetlen. - Valójában részben összefügg a feltámadás kapcsán szerzett tapasztalattal, a kicsinyes és jelentéktelen dolgokra való ráébredéssel, csak itt most én lettem... kevés. A farkasommal együtt. - De nem akarom, hogy neked is ennyi időd, energiád és hullámvasutad menjen rá csak erre az amúgy esszenciális dologra. Mert igazából... sokkal egyszerűbb, mint gondolnád. Csak meg kell kapnia, amire vágyik, amit igazán akar a felszín alatt, mert mindegy mi az ára, ha megkapja, boldog lesz ő is. Volt egy remek tippem, amire szinte mérget mertem volna venni, már csak abból kiindulva, hogy bennem is ez munkált. Mindenki magából indul ki és ez eléggé egoista megközelítés lehetett, ám tekintve, hogy a farkasa az enyémtől van, aligha lehetne jobb alapunk. Mindent viszont nem akartam egyből lelőni és jó lenne, ha saját maga talál rá a szükséges útra. - Karácsonykor kaptam két ezüstgyűrűt, egy kisebbet és egy nagyobbat. Az előbbit elküldtem Yettának egy kérdéssel-kéréssel - szám finom mosolyra húzódott. - Március végén megnősülök - a mosoly szélesebb lett -, és szeretném, ha te is ott lennél.
Aprót bólintottam, mintegy jelezve, hogy rendben, meséljen, egyáltalán nem fogom bánni. Sőt, kifejezetten szeretném, mert ha figyelemelterelésként vezette fel, akkor valószínűleg nem arról fogunk beszélni, ami a visszatérése napján történt. És igazándiból.. bármiről beszélhettünk volna, csak az számított igazán, hogy végre megtesszük. Mert bármennyire is keményen tartottam, tartottuk magunkat, hiányzott. Ismét csak bólintani tudtam, hiszen fogalmam sem volt, mit mondhatnék, minden bizonnyal nem is várta, hogy megszólaljak. Mindössze csak a tudtára hoztam, hogy nagyon is figyelek, azt pedig sejtettem, hogy elmagyarázni nem lehet, az ilyen dolgokat nyilván mindenkinek át kell élnie. Az arcát szemléltem, mintha minden rezdülését szerettem volna elcsípni és jelen helyzetben az sem zavart, hogy ő nem néz rám. Így talán még kényelmesebb is volt, mert nem biztos, hogy képes lettem volna a szemébe nézni… - És ez valóban egyszerűbb? - kérdeztem vissza halkan, aprót sóhajtva a szavaim után. Egyszerűnek tűnik, persze, de míg elsőre rávágnám, hogy az én bundásom több teret akar magának, több figyelmet, elismerést, nem egészen volna igaz. Mert persze, hogy azt akar magának, de ez csak a felszín, minden bizonnyal többet és mást szeretne majd ezután. Nyilván nem hipp-hopp fogok rájönni, hogy mi is az, ami a felszín alatt húzódik, de talán éppen ez az, ami bosszantó. Egyszerűnek tűnik, miközben mégsem az, mintha az orrom előtt lenne a megoldása ennek az egésznek, de mégsem érem el, mégsem látom tisztán. Akkor fordítottam csupán vissza rá a tekintetem, amikor ismét megszólalt, amikor megemlítette a két gyűrűt és azt, hogy az egyiket elküldte Yettának. Nyilván nem kell sokat töprengenem azon, vajon miféle kérdés-kérés lehetett az a bizonyos, ezt hallva pedig akaratlanul is halovány mosoly szökött ajkaimra. A görbület pedig csak egyre szélesedett, ahogyan az időpont is kiderült, ahogyan kimondta, megnősül, hogy aztán valami leírhatatlan érzés szabaduljon fel bennem az utolsó szavak hallatán. Nem csak én, de a farkasom is felkapta a fejét, mert az, hogy szeretné, ha ott lennék, minden várakozásomat felülmúlta. Néhány aprócska, egyszerű szó, mégis hatalmas tartalommal és jelentéssel, nekem legalábbis biztosan. - Ó, te jó ég.. - kerekedett el a szemem, a meglepettség valami kellemes érzettel karöltve robbant ki belőlem. - Ez.. csodálatos, Darren! - leplezni sem tudtam volna az örömömet, mintha valami hideg, kemény repedt volna meg odabent, hogyha nem is omlik le teljesen, de legalább résnyire megnyíljon. - Nem is kívánhatnék mást, minthogy ott lehessek - lágyultak el némiképp a vonásaim - Ha tényleg szeretnéd - csúszik ki végül belőlem, a mosolyom is halványabbá válik, mert tisztában vagyok vele, hogy mit mondtam neki, hogy hogyan viselkedtem vele az elmúlt pár hónap alatt. Szeretném azt mondani, hogy sajnálom, hogy elpuskáztam, hogy igenis szükségem van rá, mégis képtelen vagyok beismerni. Mert feljebb kúszik, mert visszatart, mert egyszerűen túl makacs ahhoz, hogy hátrafelé is megtegyen egy nyamvadt lépést.
- Ösztönlények, Payne. Bármennyire is tegyenek tudatosak, az alap náluk mindig az ösztön. És igen, egyszerű, csak nehéz, mert nagyon oda kell figyelni a jelzéseikre, ha elszalasztod, ki tudja, mikor szól legközelebb. Az enyém - és azt hiszem a tiéd is - képes sértésnek venni, ha nem hallod meg. A javadat akarja, csak nincs más eszköze, mert ennyit, ezt kapta, örökölte - húztam halvány mosolyra a szám. - Őket nem kontrollálni kell, hanem megérteni. Ami egyáltalán nem könnyebb, mint a megfékezés, de nem is lehetetlen. Mindkettő büszke, akaratos és önző, mert talán jobban tudják, mi a jó nekünk, mint mi magunk. Az enyém tudja, azt hiszem, már hallom. És ő is hallani fogja, addig nem hagyom magára. Éreztem magamon a tekintetét, de nem bántam, akkor sem, ha nem viszonoztam még. Helyette csendesen elmerültem a folytatásban, az örömhírben, felszítva ugyanolyan elevenre és erősre az üzenet megkapásakor érzett boldogságot, mint amilyen akkor volt. Még odébb van a tényleges esemény, tudom, mégis úgy érzem magam, mint aki végre hazaért, révbe és hiába vár még valószínűleg több harc, lett a lelkemben egy szeglet, amit nem érhet el észak maró ridegsége. Ott nyár van, kellemes, melengető. Reakcióira mosolyom lassan vigyorrá terebélyesedik, őszintére, örömtelire, s ekkor már a szemébe néztem, ha nem fordította el a tekintetét. Csupán pillanatnyi az a fancsali fintor, amit a megerősítést igénylő szavak váltanak ki. - Nem, hazudtam, hogy jól pofára ess - mormoltam orrom alatt, valódi dühtől mentes zsémbeléssel, majd ez és a korábbi mosoly is eltűnt arcomról, utóbbinak halvány árnyéka maradt, s ahogy az ő vonásai ellágyultak, én is hasonlóképp voltam. - És te? Mit szeretnél, most, úgy igazán? Tudom, hogy egyedül vagy. Teljesen mindegy most még, ki mennyire áll közel hozzád, vagy tartod jó barátnak, egyik sem képes engem pótolni vagy a helyembe lépve feltölteni az űrt. Ez nem nagyzolás, puszta tény és kemény lecke, fájdalmas tapasztalat. Túl korán, túl fiatalon, ami semmi jóhoz nem vezetett, ellenkezőleg. - Szeretnél hazajönni? - kérdeztem halkan, farkasom csendes-nyugodt energiáitól övezve. Nincs benne sértettség, vagy harag, fektében felemeli fejét és vár - haza a Kölykét, mert túl akar mutatni a saját Teremtőjén, nem kér a kudarc terhéből.
Apró sóhajtással fordítottam vissza fejem a város felé. Egyszerű volna, meglehet, de most még csak a nehézséget látom benne. Fogalmam sincs, hány jelzést szalasztottam el az elmúlt hónapokban, jelzett-e egyáltalán bármit is, hogyan fogom észrevenni, felismerni, mennyire lesz egyértelmű és egyszerű… Megannyi kérdés cikázott a fejemben, azzal már tisztába kerültem nagyjából akkor, amikor Lucasszal tanultam, hogy a javamat akarja, de tényleg elég érdekes eszközt választ hozzá. Mert ennyit kapott, ezt örökölte. Mintha kissé más megvilágításba kerülnének a dolgok, mert habár most még rettentő nehéznek tűnik mindez, kicsit olyan érzés most ez, mintha megtenném az első lépést a megértése felé. És ez nem csak engem, de őt is megnyugtatja valamilyen szinten, az pedig, hogy végre valamiben egyetértünk, egészen újszerű érzés. Visszafordítottam rá a tekintetemet, amikor megosztotta velem az örömhírt és tényleg vele együtt örültem, máshogyan ki sem tudtam volna fejezni mindazt, amit a hír kiváltott belőlem. Mégis szükségem van a megerősítésre, mintha nem volnék biztos abban, hogy komolyan gondolta, hogy megérdemlem-e azt, hogy osztozzon velem ebben. A mormogását hallva mégis valami halovány mosoly kúszott a képemre, abból az esetlen fajtából, ami akkor jelenik meg a képemen, ha palástolni próbálnám a beismerését annak, hogy ostobaságot beszéltem az előbb. A következő kérdése viszont bőven elég volt ahhoz, hogy lehervadjon a görbület, még a fejem is lehajtottam. Rövid ideig bámultam csak a kilátó padlójának kopott deszkáit, hiszen mégsem mondhatom annak a válaszom, nem mormoghatom el az orrom alatt. Felemeltem hát a fejem, megfogadtam, hogy emelt fővel tűröm majd a döntésem következményeit, kár volna megszegni a szavamat. - Helyrehozni - válaszoltam csendesen, mégis őszintén, felvéve vele a szemkontaktust. Minden benne volt ebben az egy szóban, szerettem volna őt visszakapni, de nem vártam el, hogy az ölembe hulljon minden, én akartam helyrehozni. Egyedül vagyok, nagyon is jól tudja, szükségem van rá, az elmúlt időszak a tökéletes bizonyíték arra, hogy semmi és senki mással nem vagyok képes pótolni őt, a hiányával keletkezett űrt csak ő képes kitölteni. Az újabb kérdését hallva enyhén nyíltak szét ajkaim, elkerekedtek kissé szemeim, mintha csak nem volnék képes elhinni, hogy jól hallottam-e azt, amit. Farkasom egyből mozdult, amint látta, hogy a Teremtője felemeli a fejét, feltápászkodott, közelebb araszolt, mint a tékozló gyermek, ki hazatér. Mellé heveredett, pofáját igyekezvén a fehér bundához dörgölni. Én pedig teljes mértékben biztos voltam a válaszomban, egyet akartunk mindketten, azt viszont mindennél jobban. - Igen, szeretnék hazamenni.
Halványan vibrál a változás, a sejtés, ami bennem éled, és amitől kimondatlanul is azt várom, hogy az erejévé váljon. Nekem nem tudták megtanítani, hogyan éljek ezzel a fenevaddal, mert akik körülöttem voltak, még kevésbé ismerték, mint én. Payne-nek viszont nem kell végigjárnia ezt az utat, legalábbis nem ilyen vesződségesen és hosszan. Jobb kicsit ugye? Se könnyű, se gyors nem lesz, de minden előre mutató lépéssel jobb, csak győzd türelemmel. A döntéseink és a következményeik... Hiba lenne azt állítanom, hogy csak ő tehet erről, mert nem. Mindkettőnknek része volt, benne, az én felelősségem annyival nagyobb, ahány évvel idősebb vagyok nála. Mégsem veszek le minden terhet a válláról, ami az ő reszortja, meghagyom neki, ettől fejlődik, ebből tanul. Az, hogy visszakérdez, hogy bizonytalan a nálam betöltött szerepében, megerősít a kérdéseimben, a feltételezéseimet igazolja. Nem fordítom el róla a tekintetemet, nem is sürgetem, csak várok, hogy újból rám nézzen és a szemembe mondja - emelt fővel, ahogy tette két hónapja a lakásomban. Halk, kurta szusszantást hallatok válaszára, örömtől és elégedettségtől mentesen. Egyszerűen elfogadom, hogy beismerte ilyen módon: a döntés, amit meghozott hiba volt. Az övé, az enyém. Ideje helyrehozni. Erre utal a kérdésem is, várakozó, visszaváró energiáim. Jött a Kölyök, a kis nőstény, farkasom elégedetten tűrte a közeledést, pofájával való törleszkedést, hogy miután leheveredett mellé, fejét marjára hajtsa. Képtelen pátyolgatni, az a viselkedés nem a sajátja lenne, de ami tőle telt, megtette, hogy éreztesse: most van jó helyen. Mert ide tartozik, hozzánk, mert túl korai lenne az elválást, a szakadás és nem akarunk megbánást érezni. Büszkeséget, nyugalmat, bizonyosságot annál inkább. Kezem automatikusan mozdul, hogy a fejére tegyem és kissé megborzoljam haját. Mosolyom halvány, de őszinte, egész kisugárzásomban ott az otthon ígérete, nem csak neki, de magamnak is. - Örülök, hogy ezt mondtad - húzódott szélesebbre szám. - Sajnálom, hogy nem jöttem előbb, de nem tudtam - szólt az ember, mondta a farkas. - Akkor cuccolsz, amikor akarsz, a szobádhoz nem nyúltam. Az az övé, ahogy Ashleyé is megvan, ugyanúgy, ahogy hagyta. Egyszerűen nincs szívem megbolygatni, átalakítani, más célra használni. Akarom, hogyha egyszer még hazajön, legyen hely, ami csak az övé és őt várja.
Jobb kicsit, igen. Nem számottevő a dolog, de az elmúlt időszakot tekintve mégis reményt ébreszt bennem. Mintha csak megpillantanám az alagút végén a most még csak gyengén pislákoló fényt. Hosszú és nehéz lesz az út odáig, tudom jól és legyen akármilyen halovány az a fénypont, attól még ott van. És el fogok jutni odáig. Mert most már nem vagyok teljesen egyedül. Ha minden terhet levenne a vállamról, valószínűleg azon nyomban kérném vissza a saját részemet. Együtt hoztuk össze, együtt is küzdünk meg vele és hozzuk majd helyre. Az én hibám is volt, eszem ágába sem jutna mindent rátestálni, érezni akarom a döntésem következményének súlyát, ahogy nyomja a vállam. És ezzel együtt azt is érezni akarom, ahogyan majd szépen lassan lekerül onnan, ahogyan könnyebb és jobb lesz majd minden. Tanulni akarok, fejlődni és nem hiába mondják, hogy a saját hibáinkból tehetjük meg ezt a legjobban. Őszinték a szavaim, a mozdulatom, amivel felemelem a fejem, hogy a saját módomon fejezzem ki, rosszul döntöttem. Nem kell hangoztatni, nem kell többször beismerni, vagy ennél egyértelműbben megfogalmazni, mert mindketten tudjuk. Csak helyre kell hozni. Együtt romboltuk szét, együtt is építjük újra. Farkasomnak nem kellett több, nem is igényelt pátyolgatást, bőven megelégedett annyival, amennyit a Teremtőjétől kapott. Nem mozdult, amikor Apja a fejét a marjára hajtotta, mindössze csak kicsit közelebb, mintha csak ezzel fejezné ki, nem megy innen már sehova. Ugyanolyan halvány, mégis őszinte mosoly görbül ajkaimra, amikor megérzem a fején a kezét és összeborzolja a hajamat. Hiányzott már. Ő is, a mozdulat is. Mert nem csak a kisugárzásomban, de ebben a kósza mozdulatban is ott volt az otthon, mindaz, amit két hónapja ellöktem magamtól, mindaz, amiért ezúttal akár megküzdeni is képes lettem volna. Automatikusan léptem hozzá közelebb, hogyha nem lök el magától, akkor hozzábújjak, a mellkasára simítva arcomat. Szavait hallva az én mosolyom is szélesebbé vált, de mindössze csak a fejemet voltam képes megrázni. Sajnálom, hogy én sem jöttem előbb, túl makacs voltam hozzá. - Segítesz majd? - emeltem fel a fejem most először, ha eddig nem lépett hátrébb tőlem, hogy a szemeibe nézhessek majd. - Szeretném már ma elkezdeni - nem volt túl sok holmim, de odafelé is több fordulóval sikerült csak mindent áthordani, pedig akkor Willow segített. - Mi történt veled? - ráncolom enyhén a homlokomat, célozva ezzel a karjára, kíváncsisággal és némi aggodalommal a hangomban.
Nem löktem el, hogy is tehettem volna? Több mint eleget romboltam az utóbbi időben és nem fogom eltékozolni a meglelt békémet, inkább felhasználom, hogy némileg rendet tegyek a körülöttem zsibongó káoszban. Neki sem egy gyenge Teremtőre van szüksége. - Segítek - biccentettem mosolyogva. - Akkor úgy lesz - szélesedik ki mosolyom, mert ha akarnám se tudnám leplezni, mennyire örültem a döntésének. Volt egy döccenőnk és bár nem vagyok jós, biztosra veszem, hogy lesz még ilyen. Durvább, erősebb, ahogy egyre nagyobb lesz és egyre inkább öntudatára ébred, önérzetesebbé válik, kikaparja a maga helyét a világban, ami tőlem független. De nem baj, ezek a kis harcok kellenek, hogy ő is erőssé váljon és meglelje a saját útját. Egyszer el fog szakadni, amikor eljön az ideje, ő fog engem ellökni, de akkor nem lesz harag vagy sértettség, csak elégedettség. És ha jól csinálom, ha jól csináljuk, kölcsönös tisztelet. Felül akarom múlni a Teremtőmet, messze túlmutatni rajta, legalább az egyik Kölykömnél. Megmutatni, hogy ez a fenevad mire képes - igazából. Kérdésére csak egy futó pillanat erejéig dermedek mozdulatlanná. Úgyis meg fogja tudni, ki tette, az ilyesmi sose marad sokáig titokban, pláne, ha Lucas is kiadja a parancsot. Egyértelmű lesz, nyilvánvaló, így felesleges ködösítés, hazugság lenne. - Ez volt az ára annak, hogy most képes vagyok itt állni. - Meg hogy egyáltalán élek, de ezt már nem teszem hozzá, nem akarom a kelleténél jobban megijeszteni. - Összefutottam az erdőben Manech-kel - mondtam és ebből már tudhatta, hogy nagyjából mi történt. - Falka szemszögből: hiba volt, amit tett. Személyes szinten: segített. Nem fogom a nemzője ellen hergelni, kicsinyes dolog lenne, ráadásul messzemenőkig hálátlan. Ráadásul lelkem nem is olyan mély zugában azt kívántam, hogy egyszer majd ő is megtapasztalja azt, amit én. Nem a haragját, az elsöprő dühét, hanem azt a fenséges mivoltot, ami az övé. Ami az Övék. Hogy beleremegjen, darabjaira hulljon és valami többként szülessen újjá végtelennek tűnő pillanatok leforgása alatt úgy, hogy felfogni sem képes. Erről viszont nem beszélhetek, mert nem tudok és nem is akarok - nem az én tisztem. Az ő dolga eldönteni, ki előtt és miért fedi fel magát - kivéve, amikor nagyjából elkerülhetetlen a dolog, mint esetemben -, nem fogok a levesébe köpni. Baromi rossz biznisz lenne, ezért hallgattam el Lucas elől is ezt az aprócska, ám el nem hanyagolható tényt. Inkább legyen a falka pár tagja bosszantóan repdeső légy előtte, semmint ekkora titkot fedjek fel. - Lejárok az egyetemre, ott segítik az Őrzők a gyógyulást, úgyhogy kevesebb ideig fog tartani a visszanövesztése, mint önerőből - tettem még hozzá. - Aztán mehetek tetováltatni... - Szép procedúra lesz az is, meg több órás, vagy inkább napod munka, de nem bántam.
- Köszönöm - halk, mégis őszinte és sokkal több, mint egyetlen szó. És szerintem nincsen szüksége arra, hogy szájbarágósan felsoroljak mindent, amit köszönhetek. Megtettem már párszor, ez itt most mégis más. Mert hiába nem fogom tudni soha teljes egészében megköszönni neki a második lehetőséget, most nem arról van szó. Talán kissé elcsépelt azt mondani, hogy mindent köszönök, de.. most tényleg így volt. Ha ő nem lenne, én sem lennék. Valahol máshol, valahogy máshogy talán igen, de engem nem érdekelnek a "ha" kezdetű mondatok. A jelen számít. És az, hogy ezt helyrehozzuk. Helyre fogjuk hozni. Nem vagyok naiv, hogy azt higgyem, ezzel letudtunk legalább néhány évre előre mindent. Én is biztos vagyok abban, hogy lesz még ilyen, lesz rosszabb is, fájdalmasabb, keményebb. Másfél éves sincsen a farkasom, de már ezt képes volt megtenni, akkor mi lesz, ha nagyobb és erősebb lesz? Meg fogom érteni, meg akarom érteni. És figyelni fogok rá. Mert nem rosszat akar, hanem a javamat. A javunkat. És ehhez a Teremtőnkre is szükségünk van. Mert egyelőre nélküle üresek vagyunk, gyengék, elveszettek. Idővel majd ez is biztosan változni fog, de.. az a jövő, én pedig a jelenben élek. Ellépek tőle, hogy a szemébe nézhessek, hogy minden egyesreakciót képes legyek elcsípni. Résnyire nyílnak el ajkaim a választ hallva, mert egyszerűen.. nem tudok erre mit mondani. Ez volt az ára? És én csak szenvedtem a saját nyomoromban... - Ó, egek... Szóval Manech - emelem az egyik kezem a szám elé, ennél értelmesebben képtelen volnék reagálni az elhangzottakra. Kétlem, hogy mindössze apai hevületükben ugrottak ennyire egymásnak, nyilván nyomósabb ok is meghúzódik a háttérben, ezt pedig tuti nem fogom firtatni, nyilván már elmondta volna, ha lehetne. Egy pillanatra azért némi hálát érzek a nemzőapám felé, hiszen ha egy karját elvette, lehet többet is képes lett volna, mégsem tette, hiszen Darren itt van, itt áll előttem. Visszakaptam... - Erre aligha tudnék érdemben reagálni, szóval.. - vakartam meg a tarkómat. - Annak örülök, hogy segített - mert bár arról fogalmam sincsen, miként tette, de most csak az számít, hogy segített. - Így mennyi idő lesz? - kérdezem, mert azért ezzel még nem túlzottan vagyok tisztában, bár egy kar azért nyilván nem egyik napról a másikra nő vissza. - És majd szólj, ha mész tetováltatni, szívesen veled tartanék - kúszik sokat sejtető mosoly a képemre. Már egy ideje tervezem a tetoválást, csak a minta nem volt biztos és habár még most sem tisztázódott ez bennem teljesen, már azért alakul a dolog. - Tervezgettétek már az esküvőt, vagy még nem jutottatok el odáig? - teszem fel a kérdésemet, mert elég kíváncsi vagyok, milyenre szeretnék, milyenre tervezik, van-e már elképzelésük. És ami azt illeti, izgatott is, mert te jó ég, egy esküvő azért nem olyan hétköznapi dolog! Én pedig örülök neki, nekik és persze annak, hogy a lelkesedés és az izgatottság szépen lassan kúszik egyre inkább felszínre bennem.
Köszönetét hallva elmosolyodok, hüvelykujjam az esetlen ölelés közben vállát simogatja apró gesztusként. Tudom, hogy nem ostoba, hogy ő is tisztában van vele, lesznek még nehézségeink, de amíg képes bízni bennem és amíg segíteni tudom, nem lehet nagy baj. Ezek miatt is beszélek viszonylag nyíltan arról, hogy mi történt a karommal, Payne pedig okosan ráérez arra, mit lenne rossz ötlet feszegetni és ezzel megkímél attól, hogy hazudnom kelljen, vagy látványosan terelnem a témát. A döbbenetet és az ijedtséget látva azért igyekeztem mutatni, hogy lényegében ezen túl - most már - tényleg semmi bajom, ennél sokkal rosszabbul is járhattam volna, amihez elég közel álltam egy ponton. - Tudom, fura, nekem is az valahol - nevettem röviden, kicsit zavartan, a tarkómat vakargatva. Azt hiszem, az utolsók között voltam, aki valaha számított volna arra, hogy a Jégvihar kihúzza egy ilyen lelki katyvaszból és besokallásból, mégis megtette. - Így két hónap a teljes felépülés, ami március eleje-közepe. Miután teljesen visszanő, pár napig még nem lesz tökéletes, mert idegek, finom mozgatás, terhelés és társai és úgy leszek teljesen gyógyult, ha addig nem rágatom vissza valami elvetemült okból kifolyólag. - Nem akartam, de ezen a vidéken tényleg nem lehet tudni. Ezen azonban nem tűnődtem sokáig, hála a kérésnek és a sejtető mosolynak, amire felcsillant a szemem. - Csináltatsz te is? Milyen minta lesz? Azt hiszem, ez kellőképp elmondta, mennyire nincs apai szigor ilyen téren részemről. Oké, ha egy gigantikus - vagy icipici, mindegy a méret ilyen esetben - péniszt varratna magára, arról azért lebeszélném. De maga az ötlet bejött, hogyne tetszett volna? Ennél jobban már csak akkor zsongtam, amikor az esküvőről kérdezett. A műhelyben rám ragadt vigyor ikertestvére kezdett megjelenni a képemen. Most, hogy tudom, visszacuccol és még ma nekilát, tényleg nincs semmi, ami rá tudna venni, hogy eltüntessem vagy teljesen és tökéletesen lehervadjak. - Pici lesz szerintem, március végi és Jerseyben. - Arcomra ábrándos kifejezés ült ki, ahogy eszembe jutott az ottani homokos tengerpart, a röpke, ám annál tartalmasabb nap, amit abban a városban töltöttem, Nála. Nagyot sóhajtottam, mint valami elvarázsolt királylány. - Mindenképp látnod kell, klassz hely és a falka is jófej, legalábbis akikkel én találkoztam. Ja és annyit tudok még, hogy Jamest szeretném tanúnak. - Tökéletesen összefüggéstelenül beszéltem. - És igazából szerintem nem lesz valami nagy, őrületes szervezés. - Elnevettem magam. - Azzal eddig mindig befuccsoltunk. Az összes szervezésem lehet annyi lesz, hogy igyekszek jó pontokat szerezni, hogy elengedjen pár napra Lucas. - Ennél boldogabb már csak akkor lehettem volna, ha Yetta a közelemben lenne, egyszerűen nincs már hova fokozni az eufóriám. - Tényleg, ti Phillel, hogy vagytok? - Ez hirtelen olyan volt, főleg az előbbiek után, mintha arra céloznék, nekik mikor esedékes az esküvő. Végülis... menő lenne egy feketeözvegyet felnevelni! - És miket csináltál mostanában? Szégyen és gyalázat, de hiába laktunk egy épületben, hallunk ezt-azt a másikról és látjuk is, mégsem ugyanaz. Főleg, ha kifejezetten kerülitek egymást... Közben indítványoztam egy visszaindulást ha neki sem volt kedve tovább idefönt maradni.
- Ne is csinálj ilyesmit, oké? Hogy néznél ki félkarúan az esküvőn? - grimaszoltam egyet, mert elég bizarr látvány lenne, mit ne mondjak. Úgyhogy reméltem, hogy vigyáz magára legalább ezen két hónap alatt és nem csinál semmi ostobaságot. Az esküvő után már lehet, csak addig bírja ki. - Terveztem, igen - szélesedett a mosolyom, mert jól esett látni a felcsillanó szemeit. - Azt hiszem, hogy egy összefonódó női és farkas fejet szeretnék majd. Rajzolgattam egy keveset az elmúlt időben és nagyon megtetszett a minta - arról nem is beszélve, hogy kifejezetten találónak vélem, még akkor is, ha elcsépelt motívumnak tűnhet. Úgysem az fog érdekelni, másoknak hogy tetszik, az a fontos, számomra mit jelent. Annak pedig kifejezetten örülök, hogy nincs apai szigor a részéről, bár anno, amikor a piercinget felvetettem, akkor sem volt, mellette meg szerintem nem meglepő, hogy rákapnék én is a dologra. Ha meg nem tetszik, egy idő után úgyis ki fog kopni a bőrömből, úgyhogy nem aggódom ilyesmi miatt. A pezsgése és a lelkesedése engem is magával ragadott, főleg így, hogy már nem volt, ami visszahúzott volna. Örültem neki, tényleg, elmondhatatlanul, mert ha valaki, hát ő tényleg megérdemli, hogy végre boldog legyen. Az meg már más kérdés, hogy az esküvő gondolata már alapból lázba hoz, hiszen lány vagyok, még jó hogy! Egyelőre nem kopott ki belőlem az ilyenekért való lelkesedés és remélem nem is fog. - Az nem baj szerintem, ha pici, a kevesebb néha több - fotóztam már Emma mellett esküvőkön, kisebbeken és nagyobbakon is, szóval láttam már mindkettőre néhány példát. - Jersey, de jó! Még úgysem jártam arrafelé - sőt, semerre felé sem úgy igazándiból, de erről már úgyis beszéltünk, szóval nem lesz meglepő. - James, ez szuper! Úgyis szerettem volna már megismerni - amúgy sem hallotta róla túl sokat, ismerni sem igazán ismerem, de talán jó lehetőség lesz erre is. - Kiket szeretnétek meghívni? - ha nem szeretnének túl nagyot, akkor nyilván nem jön az egész falka, mert akkor már nem lenne pici esküvő. Legalábbis én így vélem, majd mindjárt kiderül, ők miként viszonyulnak ehhez, egyáltalán gondolkodtak-e már a vendéglistán. - Ó, én nagyon szívesen segítek szervezni, ha kell valamit! - ajánlottam fel egyből nagy lelkesen, hiszen tényleg szívesen tettem, tökre lázba hozott a dolog, szóval talán nem meglepő. - Egy esküvő miatt azért csak el fog engedni! Amúgy sem tűnik olyan harapós és morci fajtának, hiába nem mosolyog túl sokat - az elmúlt időben is edzettem vele néhány alkalommal, hiszen rendszeresítettük a találkáinkat, szóval ki mertem ilyesmit is jelenteni, annak ellenére, hogy egy csomószor megszadizott már. - Hogy mi hogy vagyunk? - kaptam rá a tekintetem, a mosolyom pedig szépen lassan olvadt le a képemről. - Hát, mi még nem igazán járunk az esküvő közelében - kezdtem el zavartan harapdálni az alsó ajkam, ez pedig már több, mint elég volt, hogy ennyiből is rájöjjön, nem egészen kerek mifelénk minden. - Nincs baj, nehogy félreértsd! Csak inkább igyekeztem elkerülni az utóbbi időben, mert túlságosan féltem attól, hogy.. hogy esetleg képes leszek elmarni magam mellől - ismertem be végül, mert a farkasaink közti dolog még egyelőre ismeretlen terep volt, nem szerettem volna tönkrevágni a dolgokat. De azt hiszem esedékes már nagyon, hogy felkeressem. Szükségem is volna rá, ami azt illeti… - Hogy miket csináltam? - kérdezek vissza ismét, pedig ezúttal is tökéletesen értettem elsőre is, nem is erről van szó. - Hát.. - vakartam meg a tarkómat - Dolgoztam. Elég sokat. Meg az erdőt jártam. Tanultam, edzettem, Lucasszal meg Horatioval is. És minden nap végén fel kell keresnem Victort. Akkor még összefutottam egy kóborral. És találkoztam Madisonnal. Tudtad, hogy unokatestvérek vagyunk? - kissé felsorolásszagú volt a dolog, de nem voltam túl büszke arra, hogy mindössze ennyit csináltam az elmúlt időszakban. A munkába temetkeztem, ez van, muszáj volt lefoglalnom magam valamivel. A visszafelé indulásra bólintottam, úgyhogy az én részemről elindulhattunk visszafelé.
Kezdőlap
<3333//
