*Sam megjegyzésére csak szélesen vigyorogtam, de nem reagáltam. Nem pikk-nikk partyn vagyunk, hogy beszélgessünk, de értékelem. Az újabb megjegyzésére csak összevontam a szemöldököm, de még mielőtt megszólalhattam volna, Raven már meg is adta a választ helyettem.* - Pontosan… Köszönöm Raven. – mosolyogtam a férfire. – Körforgás… a kívülálló figyel, abból is lehet tanulni. Bár Ravennek nem épp ez a célja, de így neki is vissza kell fognia a farkasát. Mellesleg felmérheti, hogy mi az amit már tudok a hét további részére. * Vontam meg a vállaim könnyedén. Azt azért még sem várhatom, hogy a másik csak álljon/üljön és nézzen minket egy órán keresztül. Legalább felkészül a holnapi napomra. A sóhaj sem kerüli el a figyelmem, de nem vagyok lélekápoló és nem érdekel a másik nyűgje. Így az sem, hogy miért is ekkora gond a pajzsát leengednie. Viszont amint megéreztem Sam farkasának közeledését, akaratlanul is felkaptam a fejem Ravenre. Tudtam, hogy itt gond lesz. A farkasom nem az a fajta, aki könnyen megbékél. Így nem is foglalkozott Samével továbbra sem. Túl mély volt az a seb amit ejtett rajta korábban a fiú ahhoz, hogy párnap elegendő legyen a megbékélésre. Ámbár öröm az ürümben, hogy jelenleg még játszani sem akart. Szimplán figyelmen kívül hagyta Samét, míg az nem fajul tettlegességhez. Viszont Ravent továbbra sem hagyva békén cirógatta a hullámaival. A tettlegesség mezejére lépve éreztem Sam elhatározottságát és ez valamennyire pozitív képet fest a folytatásra. Nem álltam be, nem csináltam én aztán semmit csak vártam. A jobb öklét, ahogy lendítette még az arcom előtt elkaptam a csuklójánál, és közben magasba szaladt a szemöldököm, de elengedtem kissé kilökve azt, aztán ahogy perdült ugyan azt a kezem, amivel a másikat megfogtam rántottam ki oldalra így az alkarommal elütve a kezét az alkarjánál. Viszont felkészülésre nem volt ideje, hisz amint hárítottam a kezét már azzal a lendülettel a gyomrát vettem célba a lábammal egy rúgással, mielőtt hátrálni kezdett volna. Ez viszont megadhatta a lendületet a hátrálásra, még ha nem is volt erős ahhoz, hogy a fenekére üljön. Ez csak attól függőt, hogy mennyire állt a lábain és tudja kezelni a váratlant.* - Nincs idő hátrálni és felkészülni. Sorozatosan jön a két támadás és egy védés… nincs pihenő, amint ütsz, azonnal számíts arra, hogy már jön is a támadás. Különben meg… még mindig nem vagyok porcelánból… éreztem hárításnál, hogy nem erőből tetted. Engedd el a farkasod Sam, ne nekem kelljen megint felpiszkálnom. Arra nincs időnk és Te előtudod hívni.* Szólaltam meg tárgyilagosan. Nem szerettem bántani Samet, pláne nem a farkasával játszadozni így. De ha nem teszi, megint nekem kell.* - Forgásnál sincs idő felkészülni… amint meg van a harmadik, már helyet is cserél. Folyamatos forgás… Azért mondtam, hogy a beszédet mentálisan old meg, mert nincs máshogy alkalmad. Míg előhívod, figyelj… Rav… - Húzódott egy széles mosolyra az ajkaim, ahogy a férfit hívtam. – Gyere törd össze a kis porcelánt… - ugrattam… nem az első mára, jobb lesz ha megszokja. – Folyamatosan szeretném… amint le ment a második támadásom, neked van két támadásod. * Ahogy a férfi velem szembe került, már éreztem is, ahogy a farkasom felkapja a fejét és figyel. Némán ingattam meg a fejem a kislány reakciójára. * - És nem ér énekelni… * Vigyorodtam el, s már azon nyomban lendültem is, egy körrúgással becélozva Raven fejét. Ha a lábam ellökte, akkor, ahogy az földet ért a másikat lendítve fejeztem be a mozdulatot. Ha megfogta, akkor csak a tartó kezére támaszkodva lendítettem a másik lábam utána egy félkört leírva vele.*
Amikor a körforgásról beszél, próbálok nem meglepődni. Ez így még kevésbé nyerő. Ha a fickó szemlél, vagy támad nem számít, mégis könnyebb lenne úgy visszafogni a farkasom, ha tudom, hogy Ash miatt teszem. De ha szembekerülök ezzel a fickóval, akkor nem tudom, mi fog történni. Még csak tippelni sem merek, ami azért nálam már veszélyes dolog. Pedig általában ennyit legalább meg tudok jósolni előre. Viszont nem szólok semmit, hiszen nem lenne értelme küzdeni ellene. És ki tudja, lehet pont ez vezetne egy olyan veszekedéshez, amit próbálok elkerülni. Ilyen érzés lehetett a Hidegháború… A farkasom odakúszik a másikhoz, és amikor a nőstény elhúzódik tőle, fájdalmasan felvonyít. Még soha életemben nem láttam ennyire elkeseredettnek, mint ebben a pillanatban. Viszont ő is megérzi, amikor a lány farkasa gyengédebben fordul a másikhoz. Fölkel a levegőbe szagol, és meglehetősen szúrósan figyel az idősebbre. Nem jó, nagyon nem jó… Fogd vissza magad, öcskös, nem szükséges provokálnunk senkit sem. És egyébként is, nem pisilhetsz körbe minden egyes nőstényt, akivel találkozol életed során. Ráadásul megérthetnéd már, hogy a másik nem jelent rád semmiféle fenyegetést. Legalábbis egyelőre. Próbáltam jegyezni a mozdulatait, ahogy védekezett, de még csak feldolgozni sincs időm az eseményeket, már támad is, és én kis híján hátsómra ülök a hóban. A gyomrost majdnem telibe kaptam, csak az utolsó pillanatban sikerült fordulnom egy picit, így a reggelim nem landolt a kilátó padlóján. De mondjuk érhetett volna rosszabb véget is. Zihálok egy picikét, és a lányra nézek. – Értem – bólintok. Ha nem próbálok hátrálni és felkészülni, akkor talán tudtam volna védeni a támadását, de ezt már buktam. Viszont amikor azt mondja, engedjem el a farkasom, egy pillanatig habozok. Amikor a legutóbb elengedtem, kis híján eltörte a lány csontjait. Igen, de akkor vak düh vezetett mindkettőnket. Mégsem tudom, képes lennék-e most féken tartani, ha szükséges lenne. Félek megpróbálni, ez a helyzet. De tudom, hogy ha nem teszem, akkor csak rosszabb lesz minden. Ash nem a levegőbe beszél, ki fogja szedni belőlem a dögöt, és jobban járok, ha engedek neki. Így hát leengedem azt a mentális gátat magamban, amit felépítettem a dög ellen. És máris tudom, hogy hogyan kell támadnom, ha fájdalmat akarok okozni. Csakhogy nem akarok, és remélem, nem is akarok majd. Ashnek legalábbis nem akar nekitámadni, a másik az, akit idegesen méreget. – Tessék. Reméljük, nem hibáztam nagyot. Ha mégis, ott van Raven. Idősebb, mint mi ketten, sokkal, szóval bármikor képes lenne megállítani, ha valami baj történne. De remélni merem, hogy nem lesz rá szükség. Ez az edzés arról is szól, hogy megszelídítsem a vad farkast magamban, és ezért még tanulnom kell. De tudom, hogy képes leszek rá. Arrébb állok hát, a mellé a hely mellé, ahol eddig Raven állt, és figyelem a harcukat. Közben figyelem, hogy azonnal ugorhassak, ha szükségessé válik.
Kár... pedig azt hittem, leülve a padra, pihizhetek. Rá akartam gyújtani, de nem, most még óra van. Majd este a kandalló mellett. Óh, kandalló... Nem azért mondom, nem vagyok fáradt, és nem éreztem semmilyen kimerültséget, csak... naaaa érted! Öreg vagyok én már. Mondom, mikor nálam biztosan akad öregebb vénség is a tájon. Farkasom figyelte a másik kettőt még mindig, s elég érdekes volt szemlélni az egymáshoz való viszonyukat. Mikor Ash farkasa nem figyelve Samére, az enyémhez fordult, s a másik már fel is figyelt arra, hogy ott vagyunk. Nem épp kedves tekintettel figyel, de amíg nem támad, addig jó. Remek, egy ilyen "bimbózó" kapcsolat harmadik szereplőjeként vagyunk jelen? Pompás! Nem csoda, hogy Ash azt akarta, hogy eljöjjek. Azért ez a kis fruska is ki tudja használni a másikat... Még ha csak átvitt értelemben is. Ekkor megérzem, hogy rám emeli tekintetét a lány. Fene essen ezekbe a kölykökbe! Mosolyogva viszonzom tekintetét, megvonom a vállam, a farkasok viselkedésére. Nem fogok közbe avatkozni, ez nem az én problémám, hogy kangörcse van a másiknak. De ha kimereszti a fogait, ne számítson rá, hogy kedves dicséretben lesz része. Farkasom hagyja, hogy Ashley-é tovább lengje körül, de nem feledkezik meg a másikról sem. Figyel. És bármi történjék, ha kell, ugrani fog. A támadást figyelve nézem, ahogy Ashley szépen kiüti Samet. Nem nevetek, mikor a hóba ér, nem is segítek. Ők már össze vannak szokva, már ahogy, és amúgy is, ez nem szégyen, ami itt történik. Ahogy a fiú a hóban landol, kiveszem a kezemet a zsebemből, s a lány felé fordulok. Igen, tudom, hogy én kellek... Mintha magától értetődő volna. Nem készülök, felé sétálok, ahogy ő mosolyogva felém fordul. Támad, támad, véd - Támad, támad, véd - Támad, támad, - véd. Körforgás, egy tánc. Kérésére a támadással kapcsolatban bólintok. Nem foglak alá becsülni kis lány. Farkasom erejét kiengedve, hagytam, hogy szabadon átjárjon. De azért csak óvatosan. Mégiscsak kölykök. A vicces hozzászóláshoz csak elvigyorodtam. - Nyugi, te nem fogod hallani. - mondtam rögtön, s első támadásából máris éreztem a ritmust. ( https://www.youtube.com/watch?v=fQ8B-Wl_trQ ) Nem, ez most komoly dolog, de élvezhetem, s a mosoly nem hervadt le a képemről. A körrúgás kivédését egyszerű hátralépéssel, és felsőtest hátra húzásával védtem. A következő másik lábának támadását alkari kézzel ütöttem félre. Leguggolva, jobb lábbal egy félkört leírva próbálom kigáncsolni, ha felugrik a második támadás máris kész, mellkas felé rúgok. Ha sikerül kigáncsolnom, s földre kerül, testsúly rá nehezedéses könyökkel megpróbálom hasba vágni, de ezt könnyen kikerülheti, ha arrébb gurul.
*Egy újabb alkalom amikor áldom az istent, hogy nem tudok gondolatot olvasni. Most Raven lett volna az a szerencsés, aki nem csak a lelkembe gázolt volna, hanem egyenesen a gyűlöletem vívta volna ki, amit nehéz elérni. Nem támaszkodom senkire, csak az átváltozásaim alatt. A mentoraimat is apám ötletei alapján, de magamnak szedem össze. Mert nem akarom, hogy bárki is felsőbb utasításnak vélje. De ez most nem tartozik ide. Raven mosolyát csak halványan viszonoztam és nekem ennyi elég volt ahhoz, hogy tudjam minden rendben lesz. Ó nem, nem azt, hogy közbe fog lépni. Nem ez az első meccsem Sammel és nem is az utolsó, ha úgy alakulna. Szimplán a jelenléte megnyugtatott. Sam szavai eljutottak a tudatomig, bár nem egészen értettem. Mégis a farkasom már készült, ahogy leengedte a falakat mely mögé rejtette, sokkal erősebben éreztem az energiáját, ami így nyugodtabb állapotomban sokkal jobban érzékelhető volt mintsem, mikor fortyogtam a dühtől és közben történt meg. De csak azt tudtam mondani, amit nekem is mindig mondogattak.* - Csak bízz magadban, Sam… Te irányítasz.* Pillantottam rá. Az, hogy bízzon magában, nem az erejére irányult. De nem is ez volt a problémája. Ő nem abban szenvedett, hogy kevés. Ő nagyra értékelte a farkasát. Nagyobbra, mint ami valójában volt. Csak bíznia kell önmagában. Mondjuk ez vicces, egy olyan szájából aki szintén nem tudja irányítani, kordában tartani a farkasát. De Én, Én tudtam, hogy ez változni fog. Én tudtam, hogy képes leszek rá, csak még kicsi vagyok. De Sem már nem. Neki már tudnia kéne, ennyi év alatt meg kellett volna tanulnia. De nem bízott magában, nála ez a probléma. Amit Ő maga nem lát. De ezt már a teremben és a lakásában is kifejtettem. Egyszer kidobott, aztán meg már megint végig gázolt rajtam. De ennyi. Idő sincs rá. Inkább Ravennel foglalkoztam és mosolyogva vettem tudomásul, hogy nem dőlt be annak, hogy kicsi vagyok. Talán elért a tudatáig, hogy nem ma kezdtem? Örvendetes dolog. Az utolsó kivédett rúgásommal szinte még le sem ért a lábam mikor egy lábsöpréssel próbálkozott. De nem csak felugrottam, hanem azzal a lendülettel hátráltam is az ugrással, hogy a talpa ne érje el a felsőtestem. Fájdalmas találkozás lett volna és valószínűleg csonttörő. Viszont ha csak nem teleszkópos a lába, akkor bizony állva maradtam. Viszont ha Sam az ugrásom végeztével nem lendült támadásba Raven ellen, vagy még ha csak a szándékát sem láttam annak, hogy indult volna. Már rá is kaptam a tekintetem.* - Sam! *Hangom nyugodt volt, azonban felszólító, hogy tegye a dolgát. Én csak lépegetve követtem a mozgásukat biztos távolságból, hogy lássam Sam és Raven táncát. Néztem, hogy Raven miként véd és indítja meg az utolsó támadását. De a figyelmem fő központjában Sam volt. Neki kellett tanulnia, az Ő mozgását kellett látnom, hogy hol hibázik, mi az ami az előnye, min kell kovácsolni és mi az, ami egyáltalán nem fekszik neki. Miben gyenge, miben erős. Tény, semmit nem tudtam Samről ilyen téren. Így muszáj volt figyelnem, azonban ez nem változtat semmin. Nem lettem kedvesebb, a farkasom sem fordított több figyelmet rá. Azonban ez egy feladat. Egy önként vállalt ugyan, de attól még az marad. Egy feladat, amit végre kell hajtanom, aminek az útjába nem állhat semmi. Sem a farkasaink, sem az emberi ellenszenvünk. Cél, módszer és kitartás. Semmi más nem kell hozzá. Hát ez remek… éhes vagyok. Na ez is egy olyan fizikai szükséglet, ami fontos, azonban nincs itt az ideje. *
A farkasom nem tesz semmi ellenségeset, csak ücsörög, és figyeli Raven farkasát. Vár. De hogy mire, az az én képességeimet meghaladja. Viszont még így is érzem rajta, hogy féltékeny, mintha valaki begázolt volna a területére, és elvette volna a kedvenc játékát. Megforgatom a szemem, és inkább a két harcolót figyelem, hogy tanuljak a mozdulataikból. Én nem vagyok annyira akrobatikus, mint Ashley, sem olyan erős, mint Raven, de hát nem is harcművészetet tanulok itt. Az iskolai folyosón amúgy sincs abból sok. Önvédelem, és némi minimális támadási érzék, ez az, amit meg akartam tanulni. Egyetlen pillanatra azért elkalandozok, miközben Asht figyelem. Most, hogy teret engedtem a farkasomnak magamban, azért elgondolkodok azon, hogy a lány iránti érzéseim mennyire a sajátjaim, és mennyire származnak a nőstény iránti vonzódásából. Na, nem mintha értelme lenne ezen filozofálgatni, úgysincs halovány esélyem sem a lánynál. Már csak azt remélhetem, hogy a barátságunk nem fog tönkremenni. Pontosítok, egyáltalán kiépülhet, mert eddig azért elég katasztrofálisan sikerült közelednünk. Lehet ez a titok. nem közelednem kell, hanem megmaradnom egy helyben. nem szükséges rohanni, jobb esetben még évszázadaink vannak. – Köszönöm – biccentek a lány felé, amikor azt mondja, bízzak magamban, és én irányítok. Még haloványan el is mosolyodom. Ez attól az embertől, akinek egyedüliként adok a véleményére, tényleg jól esett. De ekkorra már végeznek is, én pedig alig-alig jegyeztem meg valamit abból, ami történt. átkozom magam gondolatban, miközben előrelépek, hogy átvegyem Ash helyét. A szavai mozdulat közben érnek, és válaszolok is. – Megyek már! Egy pillanatra megállok Raven előtt, próbálom felmérni, mit is tehetnék. Abból, amit láttam, leginkább a lábmunkájában bízott, de nem tudom, merjek-e egyetlen, kéttámadásos sorozatra hagyatkozni. nem számít, már mozdulok is, mert különben Ash fogja szétrúgni a hátsómat. Elsőként a jobb lábát veszem célba egy rúgással, majd a bal kezem halad fölfelé. Azonban ha ezeket kivédi, akkor máris hátrálok, hogy kikerüljek a hatósugarából, mert láttam, milyen rúgást küldött az előbb a lány ellen. Nem szívesen találkoznék a talpával így a legelején. Később, ha már fáradtabb, akkor talán. Akkor suliban sem szokott annyira fájni a dolog, ha tíz perc után is rugdosnak. Bár lehet azért, mert addigra már elzsibbadt mindenem. Ezen mondjuk érdemes elgondolkodni… De nem most. Most itt kell lennem agyban, különben a lány megesz reggelire.
Ashley ügyesen kitér a rúgásom elől. Kiegyenesedve Sam felé fordul. Kiegyenesedek, várom, hogy támadjon. Farkasának hullámai nem épp biztatóak, de hát most mit tegyek? Nem jöhetünk be mindenkinek. Farkasom szabadon áramoltatta energiáit, én pedig hagytam, hogy körbe lengjen. Nem kell vér komolyan venni ezt, óvatosabbnak kell lennem. Nem vihetem bele minden erőmet. De valahogy nyugtalansággal tölt el az ifjú farkas viselkedése, bár ezt nem mutatom feléjük. Itt most nem ez a lényeg. Óra van! Vedd komolyan, eddig tök élvezted! Igen, lehet, hogy élveztem, de rossz érzésem van. Vagy csak az öregséggel járó paranoia? Mikor elém áll, észreveszem a szemén, hogy próbál felmérni. Nem jó, fiú, ez nem jó. Gyors támadás, meglepetés, az ellenfél nem fog arra várni, hogy listát írj a gyengéiről. Tudom, hogy tanul, de ez is a tanulás része. Támadjon, s hagyatkozzon egy kicsit farkasára, de uralja annak minden mozdulatát. Nem szabad tökölni. Csettintek az ujjammal, hogy ne várjon. Nem türelmetlenségből teszem, de nem szabad elméláznia. - Figyelj, határozott támadást várok, kb. olyan szintűt, mint Ashleynél. - mondom felé, s a támadás már meg is indul. Örülök, végre megmozdult. A következőkben, ha megáll előttem, én fogom elindítani a támadást. Készülniük kell a mocskos meccsekre is, nem csak a becsületes maszlagokra. Lábra támad. Jobb karral elkapom a lábát, és tartva felemelem, így némi elhajlás segítségével sikerül kitérítenem az ütés vonalát is, és elkerülöm. - Szép, de kicsit több erőt! Még mindig lehet érezni, hogy visszafogod! Harapj, elvégre farkas vagy! - mondom neki mentálisan, s közben a lábát még mindig tartva nem engedem, hogy eltávolodjon, s első támadásom az állára mérem bal kézzel. Ha kikerüli, megrántom a lábát magam felé, majd egy térd rúgással becélzom a gyomortájékát.
*Sam válaszára rákaptam a tekintetem és csak néztem, ahogy kényelmesen lépked. Nem lettem ideges, nem lettem semmilyen. Ugyan azzal a rideg tekintettel néztem a fiúra, mint ahogy eddig.* - Már rég ott kéne lenned és támadnod. * Adtam a tudtára, hogy nincs sétálgatás, hanem amint vége az utolsónak, Ő már támad is. Egész végig ugrásra készen kéne állnia. De nem egyedül voltam ezzel a gondolattal, hisz Raven is megtette a magáét és figyelmeztetően morrantam rá. Nem hülyeséget mondott, félreértés ne essék és nem is az önérzetem bántotta, hogy Samet tanácsokkal látja el. Egy dologgal nem értettem csak egyet.* - Ne hasonlítsd hozzám… Ő soha nem akarna olyan lenni, mint Én. * Közben persze Samet néztem. Igen drága, még mindig fájt, holott nem is az volt a célom, amivel vádolt. De nem számít, hisz Sam valóban nem lesz olyan, mint Én, sem most és sem máskor. De ez így van jól, bőven elég a falkának belőle egy is. De hogy lényegében jobb vagy rosszabb vagyok Tőle… nos csak én tudom, hisz Én tudom, hogy mi van bennem. S kicsit sem vagyok jobb Tőle. Sőőt… de ez most lényegtelen. Miután Sam támadott, néztem, hogy miként teszi. Túl lassú, kiszámítható… ám az utóbbival csak később lesz baj, egyelőre még nem számít. Nem volna lassú, ha nem fogná vissza a farkasát. Gyorsabban reagálna, hisz az ügyesség a vérvonala, gyorsabb reflexek, helyzet felmérés és végrehajtás. De erről aztán egy kukkot sem tudok, szóval a hülye ne okoskodjon. Így erre majd inkább rá kérdezek. De azt amit kellett ennyiből is feltudtam mérni. Na én viszont már nem voltam rest… Raven amint bevitte a támadását és Sam védett, amiből a földön kötött ki, már azon nyomban léptem is, hogy támadjak. Nos, földön fekvő emberre nem illik támadni, azonban a harc sosem kegyes és pláne nem etikus. Sam akár hason, akár háton feküdt, már léptem is felé, hogy a lábam a nyakára tegyem. Ugyanis nem rúgtam, mivel nem életre ment a dolog és nem is egy nagy törésre vagy gigára. Ha nem védte ki, akkor csak ott tartva a lábam, de egyáltalán nem leszorítva néztem rá fentről. * - És ezzel már meghaltál volna… * Adtam a tudtára, amit valószínűleg Ő maga is tudott. De félre léptem és egyelőre itt a vége a dolognak csak vártam, hogy felálljon. Más körülmények között még a kezem is nyújtottam volna felé. De nem barátként voltam itt. Ha védte… nos az majd kiderül akkor.
Raven szavaira bólintok, Asht azonban nem reagálom le, mert nem tudom, bosszantani próbál-e, vagy segíteni. Sosem szerettem az olyan tanárokat, akik lehordják a gyereket, csak azért, mert nem tesz meg valami két másodperc alatt… Frusztrálttá tesz, és a lánynak pontosan ezt sikerül elérnie most nálam, hiába tudom, hogy nem akart ártani. Valószínűleg. A farkasom is idegesen mocorog, ő még nálam is kevésbé bírja, ha valaki rászól. Ej, az önérzetes mindenét neki…. Raven támadását nem tudom blokkolni, a földön kötök ki. Egy pillanatra csak elterülök ott, és próbálom bent tartani a reggelimet, ami nagyon föl akar jönni onnan. Itt hallgatom végig Rav üzenetét, de agyban még össze kell szednem magam, ezért csak egy szomorkás pillantással jelzem, hogy ez nem ennyire egyszerű. Ashley elvileg nem láthatta, de pár másodperccel később már ott is van fölöttem, és a nyakamra teszi a lábát. Pont ebben a pillanatban próbáltam föltápászkodni, így aztán elég váratlanul ért a dolog. Vissza is kerülök a hóba, és csak magamban káromkodok csöndesen. A farkasom meg vicsorog magában, mindenféle cél nélkül. Egyre kevésbé tetszik neki a szitu… – De nem ám – mondom még Raven korábbi megjegyzésére, amit harc közben nem volt időm lereagálni. Hiszen miért akarnék olyan lenni, mint ő? Nem akarom véresen komolyan venni az életet, vagy elagyabugyálni magamat, és haragot tartani sem valamiért, amit a másik már láthatóan megbánt, és jóvá akar tenni. De több eszem van annál, minthogy kimondjam a pillanatnyi dühből fakadó szavakat, ezért inkább befogom a nagy lepcses pofámat. Okozott már az éppen elég gondot. A „meg is haltál” szövegen csak elvigyorodok egy sajátos, szomorkás módon, aztán a talpát próbálom lefeszegetni a torkomról. Nincs sok erő a mozdulataimban, de talán kegyes lesz, és megemeli a lábát. Ha nem… Hát az ő baja. Mikor szabadulok, hirtelen mozdulattal felülök. Ez lesz a vesztem, mert Pocak nem éppen barátja a hirtelen mozdulatoknak. Egy pillanatnyi időm van csak realizálni, hogy mi történik, aztán oldalra hajolok, és a hóra küldöm a szegényes reggelim. Elkáromkodom magam, amiért ennyire gyenge voltam, hogy még ezt sem tudtam bent tartani. – Nem vagyok én harcosnak való – nyögöm, miközben próbálok föltápászkodni. Sikerül is, de nem állok valami biztos lábakon. Az a rúgás rosszabb találat lehetett, mint amire eredetileg számítottam. Ráadásul azt hiszem, hogy az esélyeim Ashley-nél most dőltek le a zéró alá. Már nem is számít annyira, mint eddig. Most már csak az számít, hogy szégyent vallottam, ismét, oly sokadjára. A farkasom dühösen morran, amikor ezt beismerem magamnak, nincs ínyére a dolog. De most az sem számít, ő mit gondol. Hacsak valamelyikük nem állít meg, odamegyek az egyik korláthoz, rá támaszkodom, és elnézek a város irányába. – Csak egy pillanat, amíg összeszedem magam – mondom csöndesen. Valójában már nem akarom folytatni, ez a bukás éppen elég volt nekem, de nem akarom föladni sem. Ennyire könnyedén, ennyire látványosan semmiképpen sem.
Ingatom a fejem, ahogy a támadás véget ér. - Nem azt akartam, hogy Ashley légy. Belőle egy is elég. - halvány mosolyt engedek meg magamnak - Szilárd támadást kértem csupán. - mondom lassan. Sam tekintetére felé léptem, de a mozdulat abba maradt, ahogy láttam, hogy Ash a torkára lép. Még nincs vége semminek. Végül az oktatás után hagyta, hogy felálljon. Szerencsétlen srác. Tanulnia kell. A kudarcokból lehet építeni a legnagyobb, s legerősebb várat. Vagy épp a legmélyebb vermet, attól függ, ki merre akar haladni. A reggeli kiokádása viszont, nem épp a legbiztatóbb alapkő letétel egy várhoz. Higgadtan figyeltem, ahogy Sam a korlátnak dőlt. Lassú, és a várakozása, amit az ellenfél felé mutat, túl egyszerűvé teszi a dolgokat. És nem bízik önmagában. Már pedig ez egy verekedéshez nem mellékes szempont. Oké, hogy talán azért nem verekszik, mert Ash lány, vagy mert fél, vagy mert... De kit érdekelnek a kifogások? - Attól, mert nem vagy harcosnak való, képes lehetsz verekedni. - mondom, mikor a korlátnak dől. Lazítok a testtartásomon, közben lerázom a csuklómat. - Tudom, hogy csak feleslegesen beszélek, és mondani mindig könnyebb, mint megtenni. De légy határozott, és vágj be nekünk. - És ne félj attól, amire tudod, hogy képes vagy. - teszem hozzá még mentálisan.
*Ó nem, nem bosszantani próbáltam, de még csak nem is utasítani. Pláne nem lehordani. Mindössze csak ismertettem, hogy miért szóltam rá. Ezek száraz tények, megmondtam, hogy nálam az órák ilyenek. Egy mentor kedvesebb, elnézőbb. Én nem, de lássuk be, nem vagyok sem mentor, sem más farkas. Csak egy kölyök, aki segíteni akar. A maga eszközeivel, úgy, ahogy az elvárt egy olyantól, akinek olyan céljai vannak, mint nekem. Vagy meg kellett volna simogatnom a buksiját, hogy; „Ó ugyan, haladj lassabban semmi gáz… nem baj az, ha addig hatszor a földre küldenek. Semmi probléma nincs. Majd felállsz.” Na nem, nem vagyok olyan típus. Persze a farkasa mocorgását érzem, de nem tulajdonítok neki jelentőséget, sem én, sem a farkasom. Mocorogjon… az a dolga. Majd abba hagyja ha elfárad. A támadásom azonban sikerrel jár, ám a szomorkás mosolyára csak bennem mozdul valami, arcomon továbbra sem látni semmit. Viszont nem kell lemaszirozni a lábam a nyakáról, elveszem én magam is. Miután rájövök, hogy ez egy elismerés volt és még csak meg sem próbálja fordítani a helyzetet. Miután vissza helyeztem a másik lábam mellé, csak nézem és továbbra is rezzenéstelen arccal szólalok meg.* - Az állásom instabil volt, nem véletlen. Egy rántással sikerült volna a földre küldened. De ha stabil lett volna, akkor is fordíthattál volna a helyzeten, ha megfogod a lábam és megcsavarod. A boka a leggyengébb és a legtörékenyebb pont. Ha elérhető, akkor érdemes nyomást gyakorolni rá. Törött bokával állni nem lehet, hogy az épp lábbal támadhasson a másik. Támadni sem igazán mert érzékeny és… * Osztottam meg vele, hogy milyen lehetőségei voltak. De a mondandóm megakasztja az, hogy ahogy felül hányni kezd. Bár Ő nem látja, de szomorkás zöld tekintetem Ravent találja meg, amelyben némi lelkiismeret-furdalás is fellelhető. De csak egy pillanat az egész, és mire Megszólal Sam, már ismét a korábbi semmilyen tekintettel nézhet szembe. Sam szavaira azonban pislogok párat, de Rave már kiis nyitja a száját, amit egy sóhajjal jutalmazok. Ugyanis a férfinek gőze sincs, hogy Sam miért vesz órákat, hisz nem mondtam neki. Így nem is a megfelelően reagál.* - Nem Sam, valóban nem vagy annak való. Azonban nem is azért vagyunk itt, hogy mellettem legyél a Tarkok között. Hanem azért, hogy megtudd védeni magad. Ehhez nem kell harcosnak lenned vagy verekednek. – Villantak a szemeim Ravenre, hogy ne beszéljen baromságot, ha nem tud semmiről. Sam nem verne meg senkit, de ez nem jelenti azt, hogy nem védhetné meg magát. Védeni pedig verekedés nélkül is lehet. Nem nem állítottam meg, ahogy Raven sem. Lázasan gondolkoztam azon, hogy mit is kéne mondanom most. Érzem a kételyét, a veresége elfogadását… de ez nem helyes. A szégyene szinte tapintható annyira átjárja a srácot… és… voilá… az én rideg és kemény lelkem is eléri. Nem szánalom, nem sajnálat.. hanem… nem tudnám semmihez sem hasonlítani azt a facsaró érzést, ami belém mar. Mintha… mintha csak a saját szégyenem volna, a saját kudarcom. Ezaz érzés azonban kicsit sem tetszik. Míg én ezt összerakom magamban, hogy mi ez… Raven már Samhez is sétál és beszélni kezd. Természetesen nem baromságot, csakhogy Samnek nem erre van szüksége. Soha a büdös életben nem fog határozottan támadni és ezzel Sam is tisztában van. ~ Hallgass! ~ Küldtem a férfinek mentálisan, amibe már belesajdult a fejem, a mai óráim után és finom maszirozással a halántékomon próbáltam tompítani egy pillanatig. De aztán Sam mellé sétáltam és megtámaszkodva a kilátón néztem el a távolba.* - Talán hihetetlen, de Én bízom benned Sam. * Motyogtam halkan, ámbár még mindig minden érzést mellőzve a hangomból és magamból is. Mint már mondtam én nem fogom a lelkét ápolni edzés alatt, utána felőlem beülhetünk a konyhába egy vödör fagyival, de már tapasztaltuk, hogy nekünk nem szabad beszélgetnünk, mert abból valaki mindig sérül. Pár pillanatig még magam elé meredtem, aztán ott hagytam visszasétálva a padhoz, ahol a vizem is volt. Ittam belőle egy kortyot, s közben kiűztem minden derengő érzésem, ami ebbe a pillanatnyi pihenőbe elkezdet éledezni.* - Van vizem, ha kérsz… de utána folytassuk. * Szóltam oda Samnek, ha még eddig nem jött volna ide. Azért elébe nem fogom vinni, de ha jött hát oda nyújtottam neki az üvegem. Nem, nem gondoltam azt, hogy letesz az edzésekről. Persze nem a korábbiként akartam folytatni, de ezzel még ráérek. Hadd szedje össze magát, de ettől még hangom határozottan csengett. *
Hallgatom, amit a lány mond, és közben próbálom értelmezni is. Várjunk, most azért dühös rám, mert nem törtem el a bokáját? Anyám borogass, hát ezért nem vagyok én szerencsés a nőkkel. Fene gondolta, hogy szadizni kell őket. Ez mindenre megoldás. Akkor majd beszerzek magamnak egy jó kis szado-mazo szettet, meg szopóállarcot, hátha azzal elérhetek majd valamit. Jó, viccet félretéve, csak azért nem vágok a lány szavába egy „Hát neked teljesen elmentek otthonról?” kezdetű felkiáltással, mert tényleg hasznosnak találtam, amit mondott. Ezzel még lehetne valamit kezdeni suliban is. És igen, végre tanultam valamit a lánytól, azon felül, hogy cérnavékony idegszálakkal is el lehet éldegélni egész jól. Ekkorra már ott állok a korlátnál, és a szavaikon rágódok. Először Raven szavaira reagálok, amiket gondolatban küldött nekem. nem nézek rá, de tudom, hogy el fogja érni. Legalább ennyi sikerülni szokott, már úgy az esetek többségében. Szerencsére, mióta a farkasom kevesebbet lázadozik, egyszerűbb az életem ebből a szempontból. ~ Az a baj, hogy én nem is akartam ezt tanulni, Raven. De máshogy nem fog a közelébe engedni, szóval inkább elviselem. Az már más kérdés, hogy tényleg tudnom kell megvédeni magam, de szerinted nem lenne egyszerűbb egy mentor, vagy legalább egy tapasztaltabb farkastól? ~ küldöm hát az üzenetet, aztán picit elszégyellem magam. Nem most beszéltem először valakinek a problémáimról, Sue is milliószor meghallgatott már, de soha nem beszéltem róla egy annyira idős és tapasztalt farkasnak, mint amilyen Raven is. Gyorsan még utána küldök egy kiegészítést. Még egy apró mosolyt is sikerül kipréselnem magamból hozzá. ~ Kérlek, ne mondd el neki. Tuti tarkón vágna érte… – Igazad van, nem kell – mondom csöndesen. Visszafojtok egy újabb, kitörni akaró, indulatosabb, de valóságtartalmat nélkülöző megszólalást. Néha undorodok magamtól, amiért ennyire ostobán viselkedem. Ő segíteni próbál, az idejét nem kímélve. – És köszönöm, hogy próbálkozol. Tudom, hogy nem én vagyok az álomtanítvány… Nem élvezhetem sokáig, hogy ott van mellettem, mert már el is indul visszafelé. De az utolsó szavai még mindig ott visszhangoznak a fejemben, és bármennyire szeretném, vagy egyszerűbb lenne tőle, nem hajlandóak eltűnni. Utána lépkedek, és még azelőtt utolérem, hogy elérné a padokat. Akkor fölveszem a tempóját, és egy hálás pillantást vetek rá. Mondani is akarok valamit, de sejtem, miért suttogott, ezért inkább nem teszem. Azt pedig ki kell vernem a fejemből, hogy meg tudnám csókolni, mert sajnos képes lennék rá, de nem lenne neki jó vége. – Elfogadom, köszönöm – mondom, és átveszem a kulacsot. Távolabbról, magasról folyatom a számba a vizet, hogy ne érezze az utószagot, és pár kortytól már enyhül is az utóíz. Egy fél percig még csendben ácsorgok, aztán biccentek. – Oké, rendben leszek, Pocak marad ott, ahol lennie kell. Folytassuk. Te támadsz, igaz? És már fel is készülök arra, ha támadni akarna. Ki tudja, lehet, hogy ez alkalommal még védeni is képes leszek.
Sam-et figyelve felülök a korlátra. Rágyújtok, aztán mélyet sóhajtva, Sam gondolatai után megértően megveregetem a vállát. Elmosolyodok. Istenek, kölykök! Ezekre mit mondjak? A legbölcsebb a hallgatás. Ash mentális gondolatára csak még szélesebb lesz a mosolyom. Eeeh, nehéz esetek tömkelege! Raven, hogy te mikbe bele vágod a fejszédet. - Nyuga vér kicsi lány. - mondom hangosan rá nézve, az utasító agyüzenet után. De utána Sam felé fordulok. - Nyugi, tudom, milyen. Amit fejben beszélünk, az köztünk marad. - mondom neki mentálisan, majd előre nézve kifújom a füstöt. Hallgatom ahogy beszélgetnek. Kicsit sajnáltam Samet. De ezzel nem ér el semmit. Nyugodtan vártam, hogy kicsit kifújja magát. Csendben figyeltem Ash szavait. Nincs ez a lány kőből. Csak túlzottan elhívatott. De bizonyára ennek is meg van az oka. És talán később erről is lesz tudomásom. Miközben a padnál ittak, a vállam felett a táj felé pillantottam. Milyen gyönyörű. Fairbanks elterülő látványa felpezsdítette az érzékeim. Majd egy hét múlva. Akkor elmegyek mulatni kicsit. Ha bevettek azért, ha nem... akkor meg azért. Aztán nem ártana apámról is megtudni valamit. Újabb slukkot szívtam a cigiből, s közben feléjük pillantottam. Néztem, ahogy isznak, s Sam némi erőre kap. Közben Ash tekintetét is fürkésztem. Lassan kinyújtóztattam a tagjaimat, ahogy készülődtek. Szívom tovább a cigimet, ha látom, hogy támadhatok, nos, akkor indulok. De még csak élvezem a kis szünetet.
*Azt hiszem ez a szerencse napja. Szerencse, hogy nem tudok gondolatot olvasni, látni avagy ki nem mondott dolgokat meghallani. Ha tudnék, szörnyű gondban lennék... nem tudnám eldönteni, hogy melyik hím fejét vegyem le legelőször. De talán Samét, hisz Rav már öreg, Ő nem fut olyan gyorsan. De nem hallottam, azonban Sam feszültségét megéreztem a szavaim miatt. Most mi rosszat mondtam már megint?* - Nem tudom mit mondtam megint, de ne fogd vissza magad. * Vontam meg a vállaim érdektelenül. Véleményem szerint nem mondtam semmi rosszat, durvát vagy bármi olyasmit ami miatt így kéne reagálni. De aztán a mondat második felére összevontam a szemöldököm. Fejem oldalra billentve tekintettem rá, mit sem foglalkozva azzal, hogy épp milyen képet vág, vagyhogyépp a nyakam teljesen szabadon van. De aztán csak megingattam a fejem.* - Én sem így születtem... hidd el, volt amikor még babákat öltöztettem és nem pedig harcoltam vagy... ~gimnasztikáztam~ * Fejeztem be a mondatot mentálisan Samnek címezve, erről biza rajta kívül csak az apáim tudnak, meg Olen, mert elszóltam magam. Megesik a legjobbakkal is. Bár mily hihetetlen én is voltam gyerek és szülinapomra nem épp egy gyakorló tőr szettett kértem, hanem egy Barbie babát. De ez már a múlt és lehet, hogy ha most kapnék egy babát pislognék bambán, hogy ezzel mégis mit kezdjek. Na de a nagy eszme futtatásomnak Raven vet véget, ahogy mentális szavamra hangosan válaszol. Egyrészt, nem azért mondtam mentálisan, mert épp égető szükségét éreztem tovább erőltetni már a buksim. Másrészt, mi az, hogy nyugalom? Mikor elcsesz mindent? Kezeim ökölbe szorultak a testem mellett, ahogy Ravenre pillantottam.* - Oké, nekem ebből elég. Ápolgasd csak a lelkét, majd abból biztosan megtanulja, amit kéne. * Közben persze oda adtam az üveget Samnek, és csak egy hajszálnyival volt agresszívabb a mozdulatom, mint eddig. De nem mondtam, hogy miért is kezdtük el... majd Sam, ha akarja.* - De nekem erre nincs időm, türelmem meg végképp nem. Tudod hol találsz ha van valami... * Intéztem utolsó mondatom Samnek és azzal már sarkon is fordultam. És ez a valami, mindenre vonatkozott. Tényleg mindenre, köztük arra is, hogy ha kész lesz folytatni az edzéseket. Normálisan. Lábaim csak gyorsan szelték át a kilátót, miközben a pulcsim a derekamra kötöttem. Nem érdekel, hogy érzik mennyire dühös vagyok, tettem rá magasról. De a farkasom meg rám, rendszerint. Nyüszítve vette tudomásul, hogy elszakítottam Raventől. Nos mit tagadás, egész nap vele volt. Nekem sem tetszett, hogy így ér végett a nap, de akkor inkább pihenek. Pontosabban ép az edzőterembe tartottam, kihajtani a dühöm. Ami már nem volt sehol. Inkább mély sajnálat, gyász volt az, amelyet utoljára érzékelhettek belőlem... De hogy mi is váltotta ki... szerencsére már csak az Én titkom és az is marad, ha csak nincs akkora balszerencsém, hogy valakibe épp belefutok. Annyira elegem volt ebből az egészből... Fájt minden pillanat, de valahogy muszáj... kézfejemmel töröltem le egy könnycseppet az arcomról, miközben lassítottam, ahogy biztos távolságba kerültem a két hímtől. Az egyik barom, a másik még nagyobb. De én vagyok a legnagyobb, hogy foglalkozom ilyenekkel. Hogy még mindig segíteni akarok és már most utáltam minden alkalmat. Tudtam, hogy mindegyik így végződik majd... De nem baj, higgyék csak nyugodtan, hogy egy érzéketlen dög vagyok és a farkasom az egyetlen emberi ami bennem van. Pedig fordítva kéne lennie... de ezt nem kell látniuk, hogy így is van. Sem nekik, sem másoknak.
//Részemről vége srácok. Köszönöm szépen. és bocsánat //
Ashre néztem. Már megint? Azt hittem tanult némi türelmet. Nem szóltam közbe, miközben azt figyeltem, ahogy saját magát hergeli. Összeráncolt homlokkal néztem rá, de nem szakítottam félbe. Bármilyen furcsa, van, aki nem utasítja el, ha segíteni akarok. Nem mindenki olyan vas lady, mint te, Ash. Bár csak gondoltam, s gondolatban sem gondoltam komolyan, akkor is. Most ez a viselkedése teljesen, teljesen felesleges. Talán ha elmondaná, miért ne tegyem, akkor nem tenném. Nem szóltam felé, nem mondtam semmit sem. Azt is szótlanul figyeltem, ahogy elviharzott. Farkasom csalódottan figyelt, ő sem örült, hogy a kölyök elment. Na persze, majd azt várja, hogy utána rohanjak, térden állva könyörögjek, hogy jajj, bocsáss meg! Nem, ezt azért nem. Pláne azért nem, mert nincs miért. Persze, hogy rászólok, ha egyszer nem tetszik a hangneme, és oké, hogy most ő uralkodik felettem a héten, de attól nem leszek táncos kedvű kis majom a keze alatt. Persze, még mit nem. Mélyet sóhajtottam. Azért sajnáltam, mikor megéreztem, milyen hangulat hullámokkal ment el. Igen, sajnáltam, és lelkiismeret furdalásom volt. Franc a nőkbe! Samre pillantottam. Ő sem repesett a boldogságtól. - Hát, akkor ennyi volt. Én azért köszönöm az edzést. Majd eltaposva a cigaretta csikkemet, újabb szálat elővéve elindultam lefelé a kilátóról. Nem voltam dühös, a kezdeti hullámok elpárologtak. A fa ház felé vettem az irányt. Ideje egy kicsit pihenni.
*Nem tudom mi van velem… valami megváltozott, érzem és hallom. Vagyis, pont hogy nem hallom. Már tudok beszélni, még ha észre is lehet venni a hangomon, hogy még nem az igazi. Nem csilingel vidáman, nem sugárzik belőle a lelkesedés. Hanem kissé mély, morgós, mint amikor a fiúk mutálnak vagy mi. Azonban… nem beszélek. Vagyis, nem annyit, amennyit előtte. Nem lettem megfontoltabb, higgadtabb… csak csendesebb. Vihar előtti csend volna tán? Nem tudom, de azt igen, hogy nem sokára indulunk Reed után, csak még pár nap, hogy Apa is elintézze a dolgait és Én magam is teljesen rendbe legyek. Azonban csendesség ide vagy oda, még mindig tudtam, hogy mit akarok. Egy Tarkot. S nem mást, mint Alexandert. Ha José elvállalt – pedig Ő aztán egy fura fazon – akkor ez sem lesz másképp. Igaz nem? Nem voltam már biztos magamban, de hát… akárhogy is, egy próbát megér. S ami azt illeti, többet is. Mint mondtam nem változtam, csak valami változott meg bennem. Kutattam, naná… mi mást tehettem volna? Alex annyira csendes, hogy sokszor észre sem veszik. Így aztán baromi nehéz bárkiből is kiszedni valamit, hogy merre lehet. Feltúrtam a Farkaslakot, még a lakásán is voltam, de, semmi. Elmásztam a műhelyig, de már nem volt bent. Oké, a föld nem nyelhette el. Remélem, hogy el sem ásták. Lemondtam arról, hogy megtalálom. Darren a dolgait intézte, Stev meg… nos azt nem tudom. Samhez meg nem akartam menni. Az a baj vele, hogy mindig csak az első öt percben tudok örülni a társaságának, utána valamiért minden elcsesződik és marjuk egymást. Erre nem volt szükségem. Bár kitudja… egy jó ideje nem láttam már, mintha szándékosan kerülne. Fekete, hosszúszárú tornacipőmben sétáltam a kilátó felé, ahol elég sokat voltam, voltunk… ez most lényegtelen. Lila, cső szárú nadrágom kitűnt a zöldülő környezetéből, ahogy a fehér kabátom is, melynek cipzárja le volt húzva. Nyakam köré egy narancssárgából vörösbe hajló díszsál volt tekerve, eleje kissé buggyosan hagyva. Citromsárga hosszított pólóm, a fenekem takarta, ami felett egy királykék pulcsi volt. Tiszta káosz nem? Dehogynem! De a káosz jó és én meg szerettem a színeket keverni, még akkor is ha egy divat diktátor a fejét verte volna a falba ha engem meglát. Szőke hajam kibontva omlott a hátamra, amibe olykor-olykor beletépet a tavasz szele. Ajkaim mosolyra húzódtak, ahogy az erdő friss illatát hozta magával. Szerencsémre állatét nem. Azonban egy farkasét igen. Kissé visszább fogtam a lépteim és szürkészöld tekintetem érdeklődve leste, hogy ki van itt. Nem igazán volt ismerős, vagyis nem tudtam volna azonosítani, hogy kié. Mikor megláttam megtorpantam. Vazz… muszáj pont most? Feladom, erre egyenesen hozzá megyek. Na de, ha már így vagyunk… Könnyed léptekkel sétáltam a korláthoz és huppantam fel rá. Persze a kellő távolságot meghagyva Alextől, már ha nem ment el onnan. Nem óhajtottam az arcába mászni. Lábaim a korlát hézagai közé fűztem, hogy ne essek le. Kezeim magam mellett támasztottam meg, így viszont a jobb csuklómon feltűnt az ezüstlánc. Ami a mami lánca volt, s a rajta lévő szívmedál a kézfejemen állapodott meg. * - Szia. – mosolyodtam el halványan. – Téged aztán nehéz megtalálni és azt is, csak akkor ha az ember lánya már lemond arról, hogy valaha rád talál. * Ingattam meg a fejem lemondóan. Komolyan, hogy lehet láthatatlannak lenni? Jamesnek ott a vérvonala… de egy mezei farkasnak mégis miként? Ilyet én is akarok, eltűnni… mintha nem is léteznék, de közben mégis. * - Mi jót csinálsz itt egyedül? *Kérdeztem, megpróbálva egy könnyed beszélgetést kovácsolni, hogy legalább azt megtudjam, hogy miként áll velem. Márminthogy… ahw… mindegy. Nesze neked önbizalom. Kissé megtépázták, pedig aztán… hajm, majd helyreáll ez is. A farkasom kételkedve vette szemügyre a másikat. Bizalmatlan volt. Raven után… lássuk be, nem csoda. *
Fel kell jönnöm, és miközben rohanok, úgy érzem magam, mint Rocky, az Eye of the tiger-t dúdolom hozzá ezerrel, és akkora csatakiáltással állok meg a kilátó tetején, hogy ha a Himaláján állnék, abban az esetben hatalmas lavina zúdulna alá. Velem együtt, és feltalálnám a snowboard nélküli snowboardozást, az tuti. Rohanok, én... hát ja, néha szoktam, de csak akkor, ha kurvára egyedül vagyok, mert még meglepem a falkát, hogy ilyet is tudok, aztán hova lenne az imidzsem, hogy ülök és nézem a terepet meredten? Na azt már nem. Vigyorogva ülök le a tetőn, Stallone öcsém megirigyelhetne, hozzám képest csiga, háromszor is lekőröztem volna, ráadásul én nem lihegek, míg ő belehalt és úgy leizzadt, hogy elpocsékolta a Föld ivóvízkészletének a negyedét. Megnyugtató érzés, hogy nem tunyultam el, tartom a kondim, persze titokban, mielőtt valakinek eszébe jutna, hogy jééé, ez a gyerek ilyet is tud. Hát még mit nem, hogy aztán lehetetlen baromságokba rángassanak bele. Még mindig nem vágom, mit nézzek egy könyvkiadón? Nehogy ellopják a betűket, míg nyomtatnak, vagy mit? Őrület baszki, őrület. Ja, hogy Milagros most szervez? Akkor ráérünk, mert mire abból lesz valami, már rég nyugdíjba vonulok, és kényelmes, gurulós rodeóbőrszékből lesem az eseményeket. Önkéntelenül is vigyorogni kezdek, azaz inkább vicsorogni, már csak a morgás hiányzik mellé, és úgy festenék mint egy idióta őrült... így is, de kit érdekel? Ha tudnám, hogy valaki kutat utánam, akkor eltűnnék, nem vagyok én régészeti lelet, hogy kész expedíciót küldjenek utánam, csak nem kedvelem a társaságot... azaz nem mindenkiét. Az őrült vigyort nem tüntetem el a képemről még akkor sem, amikor valami beúszik a térlátásomba, azaz nem úszik, hanem éppen azon van, hogy kifolyassa az én két gyönyörűséges szememet. Mi a tököm ez? Darren kölyke... sejthettem volna... a papagáj hozzá képest segédmunkás, be is adhatja a lemondását, kitépkedheti a tollait, és átadhatja neki a helyét a rúdon. Tökéletes csere lenne. Én még valami rózsaszínt is tekertem volna magamra, meg rikító neon zöldet, hogy verhetetlen legyen az összhatás. Szerencsétlen kiscsaj ha most rám néz, biztos elgondolkodik azon, hogy nem vagyok épelméjű, de eszem ágában sincs az ellenkezőjét sugallni, mégis miért tenném? Kurvára nem érdekel, hogyan lát... na jó, azért adoniszi testemet nem fedném fel előtte, bár az sem érdekelne, ha most éppen a pélómat nézegetné mosolyogva. Csak semmi hirtelen mozdulat, mert még meghúzom magam. Bólintok felé, köszöntem, nem vagyok én paraszt, kérem szépen, na de az, hogy engem nem lehet megtalálni? Mit nem mond, rohadjak meg, egy Einstein reinkarnációval ülök szemben. A kérdése meg... na vajon mit csinálok? Vajon mit? Activityzek baszki, és a feladvány az, hogy a szikla koptatása a város megfigyelése közben. Pedig mennyivel könnyebben mutogatnám el a menetjegyet. És most akkora jó fej gyerek vagyok, hogy felemelem a kezem, és az egyik ujjamat mutatom felé, de nem a középsőt, a többit behajlítva, hanem a mutatót. Egy szó. Ő jön. Kurva jól nézek ki vicsorral a pofázmányomon, miközben megpróbálom rávezetni ama fontos teendőre, amit éppen teszek.
*Nem különösebben vettem szemügyre a vicsor szerű vigyorát, mosolyát vagy akármi is legyen az ami ott virít az arcán. Így aztán hozzá is szóltam. Hisz, miért is ne tettem volna. De a bőség zavarában, hirtelen nem tudtam eldönteni, hogy most mégis melyik opció a lehetséges. Bezzeg… ilyenkor nincs szó menése, legalább annyi nem ártana, mint amennyi irónia volt az előző mondatomban. De vártam csendesen, hogy felel valamit. Ám hiába, csak az ujját mutatta. Ühhüm… halványan vontam fel a jobb szemöldököm kissé kérdőn. Most ez meg mi? Némasági fogadalom? Tudnom kéne, hogy ez most mit is jelent? Hát… akár így, akár úgy a lényegen nem változtat; nem tudtam.* - Ahham… minden világos. * Közel sem, de ezt a hangomon lehetett is hallani, hogy csak úgy mondtam valamit. Vártam… de nem tudom, mire. Talán csak arra, hogy rájöjjek, baromság volt még a gondolat is. De ezt most tudtam, még ha két hete még ezzel a céllal is ébredtem és feküdtem. Csak nem volt időm rá eddig. Mélyen szívtam be a levegőt, hogy aztán pár pillanatig bent tartva adjam vissza a természetnek. Kissé oldalra fordultam, hogy így lássam az arcát és ismét szóra nyitottam a szám. Ühhüm… csak hang nem jött ki rajta. Na fussunk neki még egyszer.* - Szóval, csak azért kerestelek, mert szeretném, ha elvállalnád az edzéseim. Vagyis azokat a Harci edzéseket, amikhez egy Tarkra volna szükségem. Tudom, hogy nem vagy mentor de hát… nem is pátyolgatni kéne. * Vontam vállat. Annyiszor hallottam már, ezt a kifogást, hogy; nem vagyok mentor, hogy már az a következő mondatom, hogy tudom de… De most komolyan, ezeket én is tudom. Miért hiszik azt a legtöbben, hogy mentort akarok faragni mindenkiből. Nem, pont az ellenkezőjére volt szükségem, így igazából a mentorokat nagyívben kerültem. Na jó, ez nem igaz, hisz Darren az. De az más. Közel sem olyan mint a többi, velem nem. Szürkészöld tekintetem kíváncsian fürkészte a másikat. Hangom határozottabb volt, mint én magam… Ejnye… valami nagyon nem jó. De ez most nem számított, csakis Alex és neki is a válasza. *
Várok, mert időm mint a tenger, mert én olyan rohadt türelmes vagyok, hogy csak na, és imádom az activityt, tehát ha kell, elmutogatom neki, mire gondolok, csak adjon támpontot, hol jár gondolatban. Egy szó, egyetlen pici szó, és pont azt teszem, amit kérdezett, direkt nem mozdulok, nehogy ezzel összezavarjam véletlenül, mert még a végén azt hiszi, bibis az ujjam, és el kell látni, gyógypuszit kérek rá. Már éppen reménykedek, hiszen megszólal, de le is konyul a fülem, mert a kiscsaj azt sem tudja, mit akartam az előbb "mondani". Na nehogy már nem ismeri a kedvenc játékomat? Még ilyet? Ezt pótolni kell, na majd beszélek Darrennel, hogy világosítsa fel a kölykét, hogy ha ujjat lendítenek felé, akkor az nem azt jelenti, várjon egy kicsit, nem is azt, hogy egyedül vagyok, hogy fejlesszem matematikai képességeit, hanem azt, hogy tippeljen. Nagy sóhajjal kell tudomásul vennem, ebből nem lesz játék, kár. Ettől jobban aztán tényleg nem tudom elmutogatni, mi a megfejtés, pedig még a térdemre is könyökölök, megtámasztom azt a marha nehéz búrámat, mint Rodin Gondolkodója, és komolyan, ezerszer profibban csinálom, mint a művész modellje, és tessék. Ennyit ér a művészi vénám, vagy ennyire nem ért meg a társadalom? Ezért gyakoroltam ennyit, hát ezért? Hálátlan népség. Minden kibaszott nagy alkotót csak a halála után értékelnek, de azért nem fogom levetni magam a mélybe, hogy Ashley a homlokára csapjon, mondván rájött a megoldásra. Felsóhajtok, feladom, ere mit csinál? Tátogni kezd... neeeem, nem vagyok a vízben, nem vagyok hal könyörgöm, de lehet, most gondolt valamire? -Ponty. Vágom rá automatikusan, mert kitaláltam, nem volt nehéz, tuti, hogy ezt akarta a tudomásomra hozni, király vagyok öcsém, kurva nagy király, az activity hőse, élő legendája. Aztán megszólal, és egyszerre annyit beszél, hogy fel kell pörögnöm mint a búgó csiga, hogy követni tudjam. Hogy mi van? -Én? Engem keres, hogy edzem őőőőt? Éééén? Na ácsi. Oké, hogy kibaszott tunyának tűnök, kibaszott puhának, na de ennyire? Nem mintha érdekelne, elég, ha páran tudják, mire vagyok képes, de könyörgöm, én nem vagyok edző bácsi, azt se tudom, hogy kell egy ilyen szőrpamacshoz nyúlni, még apa sem vagyok baszki. Nyalogassam körbe, rágcsáljam meg a fülét, vagy mi? Olyan csoffadtak meg törékenyek, mint egy plüssfarkas, megbököd őket és eldőltek, ennyi. Körbenézek, de senkit nem érzek most mellette, pedig kurva élet hogy megkésett április elsejei tréfáról van szó. Ashley-re nézek fejfordítás nélkül, nehogy megterheljem a nyakizmaimat, ez most így kissé meredeken hangzott. Tényleg, ha minden áldott nap csonttörésekkel vinném haza, akkor Darren megdicsérne érte? Tark vagyok bammeg, nem nyugdíjas és konyhalány, hogy kötögessek, meg simogassak egy nyamvadt tányért. Aztán bevillan, hogy ez Darren műve lesz a hello kittys cuccokért, szívatni akar, na de nem vagyok én öreg járgány, hogy így induljak baszod. Jóvan főnök, jóvan, mekkora geci vagy te, még egy kölyköt is belerángatsz a kettőnk kis játékába... visszakapod még ezt, ne félj attól, hogy nem, Alex bácsi nem felejt, és csúnyán megfizet majd, sok-sok kamatot rápakolva. Vigyorogva várom a választ, mert mit csinál a kacsa? Lebukik, és ők is lefognak pillanatokon belül, bár még nem mondok all in-t, halljuk a következő blöfött.
*Néma tátogásomnak egyetlen oka van, mégpedig az, hogy nem tudom, hogy miként is kezhetnék bele a mondandómba. De a halra csak össze vontam a szemöldökeim. Most ez mi akart lenni? Igen, a ponty egy hal. De azthiszem, hogy ez minden volt, csak nem az amit akartam mondani. De ez mellékes, azt nem értem, hogy…* - … Ez most honnan jött? * Kérdeztem meg kissé oldalra biccentett fejjel. Nem tudom, hogy miért jutott erre a következtetésre. Oké, hogy tátogtam mint hal a vízben, de akkor is. Nem hiszem, hogy hallá változtam volna. De akárhogy is, végül belekezdek abba, amiért itt vagyok. Vagyis amiért kerestem. A reakciójára csak lemondóan sóhajtok egyet és megingatva a fejem, túrok a hajamba. Kiestem én már ebből, hogy oktatót keressek, meg győzködjek. Pár hónapja még… nos, volt pár dolog ami megváltozott és már magam sem tudtam, hogy valóban ezt akarom-e. Mármint, hogy a célom a Tark rang-e. De hát akkor nyissuk fel a másik szemét egy picit… Vagy a sajátomat.* - Nézd tudom, hogy hihetetlen de a mentorokkal nem mentem semmire. Pátyolgatnak, nyugtatnak… de egy jó harcos nem szavakkal edződik. José tartja a Harci edzéseket. Vagyis azon részét, amelyikhez egy Trollra van szükségem. Őt sem kergettem még a Pokolba. Olen sem dobta be a törölközőt, a fegyverhasználatnál. Szóval nem lehetek olyan vészes, pláne, hogy… Szóval Steven is kibírta, pedig emberként Ő tanított, idén lett volna hét éve. Szóval nem vagyok totálisan kezdő, csak egy Tark mégis csak jobban tudja, hogy mi a feladatuk, mik kellenek ahhoz, hogy valaki ott legyen. Én annak készülök és tudom, van még 150 évem… de jobb már az elsőktől elkezdeni, mint később pótolgatni mikor már kialakul a farkasom saját akarata. És igen, tudom, hogy sok Tark van… de… voltam az egyik edzéseteken. És… láttalak. Nekem Te kellesz. Elvállalod? Ja és mielőtt Darrenhez küldenél… nem szól bele az edzéseimbe. Magam keresem fel az oktatóimat. Pont azért, hogy ne miatta vállalják el. * Nem akartam én semmit, csak azt, hogy magamért akarjanak. De csak-csak sikerül majd találnom olyanokat, akik képesek Darrentől elvonatkoztatni és mégis elvállalni. De Tarkok közül nekem Alex kell. Ha nem sikerül… Nos, előbb, vagy utóbb de fog. Miközben beszéltem is őt néztem, ahogy most is tettem. Persze nehéz így beszélni a sráccal, de hát nem is beszélni-e kell tudni. Mást meg tud… legalábbis abban az értelemben, ahogy nekem jó. Nem értem, hogy miért vigyorog… de csak kibújik majd a szög a zsákból. S bizony senkit nem érezhet rajtam kívül, maximum a farkasom, aki igyekszik ismerkedni a másikkal, de mégis óvatosan, még ha csóválja is a farkát, mint egy hülye. Bennem pedig érezhette a kételyt, a bizonytalanságot azonban mégis egyfajta határozottság lappangott ott. Mert bár elbizonytalanít a fejecském, de a lelkem mélyén tudtam, hogy mit akarok magamtól, másoktól és ettől az egész farkas léttől. Elvégre Harcosnak készültem… még ha másik csapatba is.*
Értetlen arc, tényleg nem ismeri a kedvenc játékomat, felháborító. Pedig kitaláltam, mit mutogatott el, és akkor tessék, még meg sem tapsol, nem is bólogat, csak megkérdezi, ez honnan jött? -Szerbiából. Mégis honnan jött volna? Kipattant a pici kis búrámból, mint egy hirtelen felvillanó kibaszott villanykörte. Lehet, ezt még gyakorolnom kellene, hogy végre tudjam hajtani, és akkor mindenki érteni fogja, hogy megfejtettem a feladványt. Kivéve a kiscsajt, egyelőre. Na de ha Darren nem tanította meg játszani, akkor majd én. -Activity. Muszáj felvilágosítanom, hogy lássa a fényt az alagút végén, de már most mutogatok neki, nem, nem jön a vonat, még légpárnákon sem, nem kell aggódni. Aztán elkezd belőle ömleni a szó, és esküszöm, a felét nem jegyzem meg annak amit mond, mert annyit beszél hirtelenjében. Lesokkol, na, mit szépítsem? Egy tőmondat után kinyitották a vízcsapot... tuti, tönkrement a szelep, vagy csőtörés van, ez már nem is kérdés, csak az, hogy hogyan fogom elállítani? Ha most a szájára tapasztom a kezem, akkor azt hiszi, legújabb hóbortomnak hódolok, és kölyköket rabolok, de ha meg nem tömöm be a pici száját, akkor még egyszer ennyi információt zúdít rám egyszerre, és akkor leesik az állam. A zsebembe nyúlok, talán van még ott nyalóka, és ha meglelem, villámgyorsan bontom ki, és nyomom bele a szájába mellette teremve, mintha most az életét menteném meg vele. Nem, nem, a sajátomat mentem, addig is csend van. Hogy mi van Olennel, Joséval, Stevennel, és a Tarkokkal? Már ott elakadtam, hogy a mentorokkal baj van. Csoda, hogy nem Milit mondta. És engem akar. Pedig esküszöm, nem vagyok pedofil, nem hajtok kiskorúakra, vagy valaki szórakozik velem, és a hátamra ragasztott egy reklámot? -Tessék? Rosszul hallok, azt hiszem, de mielőtt megszólalna, nagyon remélem, lefoglalja magát a nyalókájával, és nem kapja ki a szájából, mert még egy hasonló terjedelmű dumát nem élek túl. Nem vagyok mentor... ezt eddig is tudtam, na de miért pont én? Mit tettem, hogy engem választott? Mi vagyok én? Hős, azt tudom, meg kiválasztott, na de ilyesformán képzeltem el. Baszki, megtépem a jósnőt, ez már biztos, csak kerüljön a kezeim közé még egyszer... a vén kuruzsló. Ugyan nem tátogok, de a szemöldök egyből felszalad a homlokom közepére. -Ez vicc? Darren, elkaplak, téged is megcincállak, most szívattok, mi? Nem hiszem el, hogy ebben a kedves főnökömnek nincs benne a keze, az kizárt dolog. Tuti, hogy a műhelyért kapom, vagy azért, mert haza kellett cipelnie az O'Connorsból, mivel mindenáron meg akartam tartani a karját, mint biztos kapaszkodót? Még mindig a lányt bámulom, és várom, hogy elröhögje magát, de ahogy elnézem, erre várhatok még egy kicsit. Jó, akkor játsszunk.
*A ponty Szerbiából? Ööö… azt hiszem rossz voltam föciből meg bioszból is, de mit keresnének pontyok Szerbiában? Tekintetemen látszik a kérdés, ahogy a felvont szemöldökömön is. Viszont a játék nevére már csak sóhajtva hunytam le a szemeim. Igen-igen, leesett… de kissé későn azt hiszem, sőt ami azt illeti nagyon későn. Fáradtan dörgöltem meg a szemeim, ámbár meg kell hagyni, hogy közel sem voltam fáradt. Vagyis, nem éreztem magam annak.* - A puzzle sokkal jobb… * Osztottam meg vele Ryan egyik nagy kedvencét, amit újabban én is nagyon megszerettem. De hát jó társasággal sok mindent meglehet szeretni, olyanokat is, amiket korábban nem műveltünk, hisz…* - … Nem igazán szoktam játszani és régen sem tettem. * Bizony, elég hamar elkezdődött a kiképzésem és sokkal fontosabb volt az, mint holmi játékok. Persze olykor-olykor játszottunk Stevevel, de azok is inkább koncentrációs játékok voltak vagy olyanok, amik fejlesztettek. A nyalókát azonban döbbenten fogadom… de ujjaim a pálcika köré fonódnak és konstatálva fogadom, hogy meggyes. Ez jó… így a kérdésére csak megvonom a vállaim. Érthető voltam azt hiszem, ezen nincs mit túlragozni, a másik meg nem hülye. Pontosan felfogta, hogy mit mondtam. Remélem. A következő kérdése azonban választ érdemel, így kiveszem a számból a nyalókát és megnyalva az ajkaim tekintek rá, kissé döbbenten mégis kérdőn.* - Úgy nézek én ki, mint aki viccel? Az edzéstervem nálam sosem képezi poén tárgyát. Oké, tudom, hogy nem mindenki veszi komolyan és azok is csak inkább nyűgnek érzik, meg muszájnak. De ha már nem lehettem Őrző, akkor legalább ragadjam meg az itteni lehetőségeket és hozzam ki a legjobban a jelenből. Harcosok itt is vannak… a cél nem változott, csak a csapat. * Vontam meg a vállaim, és ha figyelembe vette azokat a dolgokat amiket a farkasának köszönhetően érezhetett, akkor pontosan tudta, hogy nem vicc. Komolyan mondtam, amit most és azt is, amit korábban. A nyalókát ismét megszopogatom egy kicsit, de aztán újra kiveszem és pár perc csend után folytatom.* - Nézd Alex… A reakcióidból egyből kiderül, hogy még nem talált be senki ilyesmivel. De… ne engem nézz hülyének, mert másokat elrettent a csendességed. Különben is… higgadt vagy, türelmes… A technikákon kívül talán ebből is ragad rám valami. De ezt nem ígérhetem. – Vigyorodtam el és egy kis szünetet tartva, hogy legyen ideje felfogni és értelmezni, amit mondok folytattam. - Viszont azt igen, hogy minden tőlem telhetőt megteszek, hogy ne okozzak hmm… kudarcot, csalódást… hívd ahogy akarod. A lényeg, hogy minden tőlem telhetőt megteszek, hogy tökéletes legyek. Maximalista vagyok. * Vontam meg a vállaim de nyalókával foglalkoztam továbbiakban kissé kifelé fordulva, hogy a várost szemügyre vegyem. Túlságosan még egyszer sem merültem el benne, de most se igazán. Mivel… Alexre vártam, hogy felfogja a nyilvánvalót. Nekem Ő kell, és ha kell és pont. Nincs helye viccnek, poénnak… ez komoly dolog. *
És nem érti, látom rajta, hogy nem érti, hát ilyen nincs, bassza meg, pedig kitaláltam. Aztán látom, hogy leesik neki, várom az üdvrivalgást, a tapsot, és erre semmi. Most csalódott vagyok, pedig profi activitys, és akkor annyit sem kapok, hogy fapapucs. Hát túráztassa az agyát az, akinek ráérő szabadideje van... az én vagyok, elméletben, de most elment a kedvem. A puzzle jobb? -Ja. Főleg ha valaki mást kell összerakni 3D-ben, na az már valami, ezt elismerem, viszont az, hogy görnyedjek kis darabkákkal a kezemben, meg meresztgessem a szemem mint valami elbaszott kobold és sas keveréke, na azt nem. Még beáll a derekam, vagy elzsibbad a lábam. Nem beszélve a karjaimról... aztán úgy fogok járni mint a nyugdíjasaink, akiknek már csak a bőrfotel enyhíti reumatikus panaszaikat. Tudom ám, hogy miattuk gurulós, mert már a folyamatos felállás-leülés kombináció is elég necces, hiába tagadják. Megvonom a vállam, hát tehetek én arról, hogy ennek a kölyöknek nem volt gyerekkora? Nem én. De akkor mi lenne, ha bepótolná, és nem akarna miniatűr felnőttnek látszani? Na ez a fogós kérdés, mert értem én azt, ha valaki elszánt, céltudatos, határozott, de azt nem, ha azt sem tudja, mi az élet. Márpedig Ashley-nél ez erőteljesen dominál, de Darren erre majdcsak rájön. Ideje, hogy lerángassa a földre a lányt, és bemutassa neki a Föld nevű bolygót. Lehet, nekem kéne? Áááá. A nyalóka legalább talált, addig is csend van, na meg döbbenet, mert erre nem számított. Az ízlésem viszont jó, mert azt hiszem ízlik neki, nyertem... hiszem én, aztán kikapja a szájából és folytatja ott, ahol abbahagyta. Ha ezt tudom, előbb bepillanatragasztózom, el se tudja engedni. Felsóhajtok... hallgatom a szóáradatot, amit konkrétan megjegyzek belőle, az a harcos, az őrző, nem hülye, tökéletes, maximalista. Ennyi így elég is. -Aha. Engem nem csak ilyesmivel nem találtak be, de még Cupido is mellélőtt a kurva nyilával, mert az a csaj akit kinéztem, a mellettem lévő fickóval lépett meg. Nincs igazság. Emésztem, amit Ashley mondott, nem arról van szó, hogy nem tudom, miről beszélt, csak nem adom jelét, hogy érdekelne a dolog. Arról nem szólt a fáma, hogy mit kapok cserébe, márpedig az üzlet az üzlet. Tudja, hogy álca a csendességem, naná, hogy az, és ez így van jól. Elég, ha akkor lepek meg valakit, amikor szükséges, addig nem fogom kiadni az energiáimat játszadozásokra. Mit vár tőlem? Vigyorogva bólintsak rá, hogy elvállalom? Ééééén? Még mit nem, ez nem így működik. Ideállt nekem elmondta az Ő követeléseit, céljait, és így ennyi, ez történt. Hosszú percekig csak rágok egy fűszálat, átmegyek tehénbe és kérődzök rajta, mire végre kinyitom a számat. -Ebből nekem mi a hasznom? Először is tisztázzuk ezt, aztán majd visszatérünk a többire... Darren kölyke, a főnökömet kedvelem, Ashley érdekes, kész papagáj, és be nem áll a szája. Akarja, ja, ez nem kérdés, de én nem tudok bánni kölyökkel, eltöröm, és akkor én leszek a hibás. Többet lesz bekötve, mint anélkül... nem tudok finomkodni, ezt nem nekem találták ki. Nem vagyok én bébiszitter.
*Alexander bő szavúsága egyszerűen lenyűgöző. Ha így kéne beszélgetnem valószínűleg jobb volna ha inkább hallgatnék. De hát ennek is meg van a jó oldala, csak baromira nem látom. Mármint oké, hogy észre sem venni a srácot, de attól még ha beszélgetni kezd valakivel már „látja” szóval igazán beszélhetne is. Normálisan. Nem csak szavakkal. Így honnan is tudjam, hogy mi a véleménye? Valószínűleg sehonnan és nem is fogom tudni. De hátha sikerül egy épp kéz láb mondatot kiszednem belőle, szóval én azért csak ahogy szoktam kifejtem magam. Vagyis… jól van na, attól azért kevesebb beszéddel. Ne mondja itt nekem senki, hogy nem próbálok alkalmazkodni. Bár tény, hogy az igazi oka nem ez volt a magamhoz mért csendességemnek. Azonban mégis elhagyja egy kérdés a száját és a város csodálásából egyből rá kapom a tekintetem. Több oknál fogva is. Egyrészt ez a kérdés már most hosszabb, mint amit eddig összesen hallottam tőle. Persze leszámítva a „Kritizáljuk az Antennát és döntsük romba az Ikkuma tekintélyét” című kifakadását. Azért mert nem szóltam még megvolt a magam véleménye, de láss ismét csodát; Tudom mikor kell hallgatnom (pláne, hogy nem is tudtam beszélni még). Grr… én nem szerettem volna Shane-t a nyakamba. Ám a kakaója annál jobban vonzotta a tekintetem. No mindegy. Azonban a másik ami miatt ezt teszem az az, hogy erre a kérdésre nem számítottam. Mármint oké… eltudtam volna mondani ezer meg egy okot, hogy miért is tehetné és válassza ki a neki megfelelőt, ami miatt esetleg elvállalja. De ezt… hogy mi haszna? Hát vazz… * - Mindenben meg van a hasznunk, csak meg kell látni. Azt nem nekem kell tudni, hogy neked miből milyen hasznod származhat. De belőlem nem sok… Sőt… egy kölyökből azt hiszem semmi, míg fel nem nő. Viszont minden probléma nélkül élheted ki azt amire képeztek… * Jó, ezt igazából viccnek szántam. Ha rajtam éli ki azt amit tud, hát… jó, az nem zavar ha sok a kötés rajtam. Alapjáraton is mindig sok van a Fakírkodásom miatt és a törött csontok sem érdekelnek, másnap ott kezdem ahol abba hagytam. De na… a fejem jól van a helyén, már pedig egy Tark a harccal együtt ölni tanul. * - De ha megmondod, hogy milyen hasznot tudnék hozni neked… * Vontam meg a vállaim, hát képes vagyok én elég sok mindenre csak vállaljon el. Csak nem tenyerel bele abba a két dologba, amire nem vagyok képes. De ez majd kiderül. Valamit, valamiért… de most komolyan. Három hónapos farkas vagyok. Mégis mit tudnék nyújtani? Kitartást, a nagy szám és rengeteg türelmetlenséget illetve önkritikát. De ezen kívül… Tekintetem azonban továbbra is kutakodva nézte a másikat, hogy hátha végre valahára észre veszek valamit. Ami közelebb jutatt hozzá. Mármint nem a hasznához, hanem a célomhoz; Alexhez.*
Esküszöm én is nyalókát fogok szopogatni, mert ezt most meg kell emésztenem, és a nyáltermelés ezt elősegíti. Ismét a zsebeimet tapogatom, és úgy örülök az újabb szerzeményemnek, mint egy kisgyerek. Egy pillanat alatt a pofámba tolom, hogy lefoglaljam magam. A kérdés az, mit veszek én ezzel a nyakamba? Minden bajt, ami létezik, illetve magammal rántom Ashley-t is, ez tuti. Nem vagyok mentor, sem edző, sem tanácsadó, csak egy barom Tark, aki megy mint a tank, ha szükséges. Na persze ésszel, nem úgy, mint egyesek, és néha kinyitom a pofázmányomat, hogy halljam a saját hangomat, mennyit változott az elmúlt időszakban. A gyűlésen megtettem, öblösebb lett, sokkal érettebb, még a végén férfi leszek baszki, nem egy elbaszott kamasz mutáló, tenor hanggal. Többször kell hallatnom, még akkor is, ha ezt Milagros nem értékeli. Tehetek én róla, hogy ő békebeli harcos, nem háborús hős? Hát na. Ettől még Che Guevara is keményebben tolta, ja, volt motorja. Shane meg... komolyan, még az is jobb lenne, ha kinevezné magát Atanerknek, mert járókerettel is több vezetői képesség szorult belé, mint Milibe, és még nincs protkója sem. Ami külön előny, mert hülyén nézne ki, ha ott hagyná a vigyorgó fogsorát az ellenfélben, szó szerint. Akkor azért veszítenénk, mert a falka tagjai belehalnának a röhögésbe. Nem kukorica az baszod, hogy megcsócsáld, majd szájzárat kapva elhúzd a búrád és behorpadjon a pofád. Vigyorgok, mert ezen a gondolaton csak azt lehet, vizuális típus vagyok rohadjak meg, látom magam előtt az egész jelenetet, amikor az egész falka Shane protkóját üldözi a bolhás dögön. Azért figyelek a lányra is, hallom amit mond, fel is fogom, és idült vigyorral a képemen nézek rá. -Remek. Mi vagyok én? Szerzetes vagy áldott jótét lélek, aki mindenkinek segít? Ebből az egészből egyedül a kiscsaj az, aki jól jár, én maximum az energiámat csapolom, és itt kifújt. Egyoldalú üzlet, viszont egyre inkább úgy tűnik, ez nem tréfa, nem szívatás, illetve az, csak nem éppen úgy, ahogyan elképzeltem. Darrennek ehhez nem lesz köze, pedig szentül hittem, vagyis a héten nem fogok szerencsejátékozni, csak vesztenék. Kiélhetem amire kiképeztek... megfogom szegényt komolyabban, és kezemben marad valami alkatrésze, aztán adhatom át darabokban a főnöknek, hogy tegye már össze, nekem nem sikerült. És ha véletlenül szétszakítom? Akkor meg múmiát kötözök belőle a baromi nagy elsősegély tudásommal, aztán valaki elnézi, és kiállítja múmiának. Hát persze. Már csak Darren hiányzik a nyakamba, nem elég nekem a nyugdíjas tábor, a nők meg az Atanerk, dehogy, még az ikkumát is haragítsam magamra, mi? Fújtatok mint egy gőzmozdony, mert ez még poén szintjén is sok, aztán ismét megrebegetetem hangszálaimat, hogy valami kijöjjön a torkomon. -Bólintanom kellene? Tudom mire vár, szegény azzal a reménnyel jött ide, hogy azonnal igent mondok, sőt, örömtáncot járok ha nem siklik ki a dolog és lesz belőle eső, csak azért, mert kiválasztott lettem. Ááá, ez nem így megy, ez túl nagy felelősség, meg ilyesmi, elég nekem magamra figyelnem, és a többiekre. Ashley egy kölyök, és ha én azt mutatom meg neki amit tudok, akkor marha sokáig fog tartani az egész. Felemelem, eltörik, aztán napokig nem lehet hozzányúlni, mert kötve van. Aztán megint hozzáérek, megint sérül... hát mit tudom én, hogyan kell megfogni egy ekkora szőrpamacsot? Nem vagyok apa. Meg kell kérdeznem Darrent, ő tudja. Ha meg felcsapok alkalmi mentornak, akkor meg többet fognak elvárni tőlem, mint azt, hogy profi módon üljek egy helyben, és hallgassam a gazok énekét. Még mit nem, több munkám lesz. Ezt titokban kell tartanom, még rájönnek arra, hogy nem vagyok egy tunya dög. Milyen hasznot tudna hozni... hm... ha én azt most elmondanám, akkor az egész alvilág a nyakamban loholna minimum, és számolhatnám a söréteket a bőrömben, aztán én lennék a terminátor, aki mindent túlél, és ráérő szabadidejében a fémeket bányássza magából... vagy nem. Ezen nekem gondolkodnom kell... haha, mert azt is tudok, csak ezt is roppant jól titkolom az okosak előtt, mert nekik nem kell tudni. Egy kisebb kör tisztában van vele, és ez nekem bőven elég. Nem véletlen, hogy kiugattam magam a gyűlésen, mert jelenleg mindent tesznek, csak nem gondolkodnak. Majdnem megkérdeztem tőlük, hogy okosabbak vagytok, mint egy ötödikes? Na ezzel aztán tutira kibasztam volna a biztosítékot mindenkinél, még jó, hogy a főnököm elrángatott, na meg befogta a pofázmányomat a kávéval.
Kezdőlap
és bocsánat 
//
//
