- Persze, a szabályok néha szétesnek... de, nos én igyekszem egyben tartani őket, úgy valahogy biztonságosabb az élet. - mondtam szomorkás mosollyal. És hálás voltam érte, hogy nem tart gyávának, én ugyanis annak tartottam magamat. Nagyon, de nagyon gyávának. Féltem igazán élni, igazán érezni, hogy élek... felhagyni minden szabályos és hátköznapi dologgal és csak úgy élni bele a nagyvilágba. Aztán hallgattam amit a háborúkról mond, és igaza volt, de én akkor sem szerettem a harcokat. Persze tudtam, hogy az emberek között rengeteg a konfliktus és vannak helyzetek, amikor a háború elkerülhetetlen. Én szívem szerint mégis akkor lettem volna boldog, ha nincsenek háborúk. Persze tudom az egy színtelen unalmas és puhány világ lett volna, de mégis... gyűlöltem látni a veszteséget az emberek szemében. Nem tudtam elnézni az asszonyok fájdalmát, a gyermekek kínját, akik elveszették az apjuk... vagy a lányokat, akikhez soha nem tért vissza a szerelmük. De végül csak bólintottam arra, amit mondott. Elnéztem a messzeségbe, mintha ott látnám a fegyverek fel-felvillanó torkolattüzét... - Igen, a háborúkból túl sok az értelmetlen.... - mondtam szomorúan, de végül rá néztem, az arcomon még mindig az az elrévedő mosoly ült, de hamar összeszedtem magam. A figyelmem inkább a még kissé romosnak tetsző kocsmára fordítottam és alaposan szemügyre vettem. - Hmm egy hónap.... Nos lesz rajta mit csinálni, de szívesen segítek, hogy betarthasd a saját határidőd. Az embernek a saját szabályait nem szabad elvégre megszegnie... - mosolyodtam el, immár szívből. Aztán vetettem még egy pillantást az ajtóra. Nem kételkedtem vagy ilyesmi, csak még egyszer szemügyre vettem a helyet. Aztán beléptem, elsőként, remélve, hogy nem súlyt halálra egy tégla. ~ Mondjuk nem tudom miért aggódok, bármikor az ember fejére eshet egy zongora... az élet nem habostorta.. ~ Belépek tehát az ajtón. Kissé körbenézek bent, ahol valóban jobb a helyzet, mint amit a külső alapján várna el az ember. Azonban végül a lakásra is kíváncsi vagyok, nem tehetek róla, de mindig is kíváncsi természetű voltam. Tehát fölcaplatunk az emeletre.
Legszívesebben zászlót lengetve pattognék, és közben üvölteném, hogy "még élek, még élek!" Ez csak azért nem tettem meg, mert az tuti, hogy a kurta mondat felénél már nyisszantanák is le a fejem. Ilyen a formám, nincs mit szépíteni rajta. Szép idő volt, korántsem olyan meleg, mint az év ezen szakában New Orleansban, vagy Washingtonban lenni szokott, ám ettől függetlenül nem húztam fel a bőrdzsekim cipzárját. Jól esett az a kis szél is, ami az arcomba fújta a sétálóutca üzleteiből, kávézóiból, pékségeiből és egyéb boltjaimból a különböző illatokat. Nem volt bestiám, de az érzékszerveim attól még jól működtek, és ebben a vérvonalam is sokat segített. Legalább arra a kevéskére hadd támaszkodjak, amim még volt. Elgondolkodtam azon, hogy vajon nem kéne-e beszereznem pár fegyvert arra az időre, amíg még ilyen harmatosan állok erőnlétügyileg. Az egy dolog, hogy eddig elvoltam nélkülük, ám itt Fairbanksben szerintem jobban jár a farkas lánya, ha bestia nélkül is tud boldogulni. Nem szeretném, ha egy reggel a nap kitépett torokkal találna rám egy árok partján. Igaz, hogy unalmas, semmitmondó hírek voltak az újságban, de nem a saját hullámmal akarta feldobni a lapot. Nem hittem volna, az utolsó napok lesznek ilyen húzósak, ezen már csak az elsők tettek túl, amikor mindenáron bosszút akartam, de még az őrzők bázisát sem tudtam megközelíteni. Szállás sem ártana, sőt! Az lenne a legjobb, ha estére már valamelyik falka körein belül húzhatnám a lóbőrt. Az se kifejezetten egy életbiztosítás, de talán nagyobb eséllyel élném meg a fenevad visszatértét.
Nos, nekem nincs különösebben zászlólobogtatós kedvem. A tény, hogy élek, jelen pillanatban nem annyira örvendetes, mint egyébként lenni szokott. Fáradt vagyok, és sajognak az izmaim. Ez a gyilkossági ügy a lehető legrosszabbkor jött, de hát mikor jön jókor egy gyilkosság? Azt viszont kifejezetten élvezem, hogy a szörnyű fagy eltűnt, és végre ide is elérkezett a a tavasz, vagy annak legalább valami utánzata. Már nem fagyok bele a duplán bélelt kabátomba, sőt, szimpla kabátban is elvagyok. Nem sokat kell kerülgetnem az embereket az utcán, mert az egyenruhámnak köszönhetően a legtöbben egyszerűen odébb húzódnak a sietős lépteim elől, hogy zavartalanul andaloghassanak tovább. Egyáltalán nem bánom, elvégre szép nap ez a gondtalan kószálásra. Lehet, hogy alkalomadtán – mondjuk jövőre – még én is kiveszek egy kis szabadságot, és meglátogatom a családomat. Egész kellemes a gondolatmenet, végre nem mindenféle véres, vagy életveszélyes dolog jár a fejemben, de ez az idill csak addig tart, míg a tekintetem át nem siklik egy terepmintás nadrágba bújtatott nőn. Egy pillantás elég hozzá, hogy érezzem, farkas, de valami nem egészen stimmel vele. Bevillan pár kép is, de csupán pillanatok töredékére, így nem tudom megmondani, mit is kellett volna látnom. Hogy pontosan miért, azt még magam sem tudom, de még jobban megszaporázom a lépteimet, és elindulok utána. Csak akkor próbálom felhívni magamra a figyelmét, mikor elég közel vagyok. Megérinteni nem próbálom, ilyet soha nem tennék váratlanul olyannal, akiről feltételezhetem, hogy katona, illetve tudom, hogy farkas. - Hölgyem, legyen szíves! Megállna?
"Hölgyem", na az se én vagyok. Csak nagy jóindulattal lehetne engem hölgynek titulálni, és azt is egy nagy adag apai szeretet mellett. Igen, Leo hívna így, ha valami olyasmire akarna megkérni, amiről tudja, hogy rühellni fogom. Plusz talán az idegenek. Hm... A hang már közvetlenül mögöttem hallatszott, s kénytelen voltam elkönyvelni, hogy igen, ezt nekem címezték. Görcsbe rándult a gyomrom - igen, picit megijedtem -, mert vajon mi a búbánatot akarhatnak tőlem? Jó kislány voltam, esküszöm! Lassítottam, megálltam, megfordultam, és azt hiszem, kicsit el is sápadtam, amikor megláttam a fakabátot. Nincsenek jó tapasztalataim a rendőrökkel, eddig is csak azért úsztam meg a sittet, mert Leopoldnak és Jamesnek - hogy rohadna ott, ahol van! - felsőbb körökben is akadnak kapcsolataik. Magyarán: mindig ki lettem húzva a szarból. De itt senkit sem ismertem, és ha ez a tag esetleg emlékezett rám egy balhéból, vagy úgy gondolta, megtorolni valója van, akkor én most nagyon nagy szarban vagyok! Próbáltam kedvesen mosolyogni, ami nekem elég ritkán szokott összejönni, s akkor sem volt meggyőző. - Valami gond van, biztosúr? - Legyünk udvariasak, kedvesek, segítőkészek, amíg lehet! Magamban gyorsan végigzongoráztam, hogy nem parkoltam tilosban, nincs nálam fegyver, és arról sem tudtam, hogy Alaszkában valamiért köröznének... Nehéz is lenne, tekintve, hogy most jártam itt először.
Sejthettem volna, hogy lassabban fog reagálni erre a megszólításra, mint a nők szoktak. A ruháiból gondoltam, hogy ritkán szokták így szólítani. Mikor így öltözik, akkor legalábbis tuti. Mikor végül megfordul, egyértelműen látom az arcán, hogy nem örül nekem. Mikor megáll, és is lefékezek. Sejtem, hogy a mosolyt kedvesnek szánta, de engem inkább emlékeztet a farkasok jellegzetes, fenyegető „mosolyára”. Nem tehet róla, valószínűleg csak megragadt bennem végül egy kis előítélet. - Nem, nincsen semmi gond. Mondja… Fort Wainwright-ban állomásozik? Megtenné, hogy igazolja magát? Ha igen, akkor fura, hogy még nem láttam, és talán lenne értelme megkérdeznem Frankről is. Ha nem, akkor sem hagy nyugodni a furcsa kisugárzása.
A frász kerülgetett. Igazoltatás? Fort Wainwright? Végignéztem a szerelésemen, és imádkoztam, hogy ez legyen az egyetlen oka annak, hogy megállított. Bár ahogy a formám ismerem, biztosan nem... - Ööö... nem, nem vagyok katona. Militarista se vagyok, csak kényelmesek ezek a cuccok. Reméltem, hogy ennyivel megúszom. Igyekeztem olyan ártatlan arcot vágni, amilyet talán még soha életemben, próbáltam tök ártalmatlannak és törékenynek tűnni - haha, mintha az lehetséges volna -, hátha így előbb szabadulhatok. Ugyanakkor nyugtalanított a bizsergés, amit felőle éreztem. Ilyesmi csak farkasoknál és mágiahasználóknál lehet, és mivel a fickónak határozottan nem volt farkasszaga... Az ütő is megállt bennem. - Őrző - suttogtam leheletnél alig hangosabban. - Ki küldte? - faggattam félelemmel vegyes haraggal. Nem hiszem el, hogy nem bírnak rólam leszállni! Ugye nem a farkasom eltávját akarják meghosszabbítani!
Egyáltalán nem akartam megijeszteni. (Eszembe sem jutott, hogy egy rendőr rá tud ijeszteni egy vérfarkasra, azt meg mindig elfelejtem, hogy nemcsak őrző vagyok, de kezd erősödni a mágiaérzékenységem észlelhetősége is, ahogy kezdünk összedolgozni, és nem egymás ellen vagyunk) A kissé zavart válaszra kötelességtudóan érkezik részemről a bocsánatkérés. - Elnézést, valamiért azt hittem a katonák közé tartozik. A suttogására biccentek egyet válaszképp, hogy megerősítsem a kijelentését, ha szüksége van rá egyáltalán. - Igen, de ma nem küldött senki. Üldözi valaki? Ezt a rendőr kérdeztette velem. Nem tudok nyugodni, ha valamit el akarnak hallgatni előlem. Ez a nő pedig biztosan azt teszi, ez a napnál is világosabb, és különben is valami furát érzek vele kapcsolatban. - Szabad az iratait? Emlékeztetem a korábbi kérdésemre, és csak akkor folytatom, ha megkaptam a papírokat. - Csak azért állítottam meg, mert maga felől nem azt a fajta energiát érzem, mint a többieknél. Az övék nagyjából hasonlít, csak színesítik az egyedi vonások, de a magáé más… Dirket nem kérdés, hogy kikerülhesse a válazt, elvégre nem tartozik nekem számadással...
Udvariasnak tűnt, de tanultam a magam kárán, a látszat ugyanis édes kevés. A kérdésére kényszeredetten felnevettem. - Ma még senki nem hajkurászott. - Egyelőre úgy tűnt, a paranoia játszott velem. Kérdez, beszél felváltva, egyiket nagyobb fenntartásokkal kezelem, mint a másikat, az irataimat viszont átadtam. Nem azért, mert akkora kedvem volt elárulni az álnevem, és nem is azért, mert hű de nagyon komálom az őrzőket. Azért, mert rendőr. És ha már fakabáttal találkozik a farkas, legalább egy minimális jólneveltséget mutasson. Vagy együttműködést. - Remélem nincs velük semmi probléma. - Eredeti igazolványok voltak, az már más kérdés, hogy a születési év és a nevem picit más volt, mint eredetileg. A papírjaim alapján Rachel Crimson, egy 28 éves, New Orleans-i nő állt előtte. - Kilógok a sorból - vontam vállat, mintha ez nem jelentene semmit sem. Pedig nagyon is sok múlott rajta. - Gondolom a rendőrök között ön is kakukktojás. - Mert ha minden zsaru őrző ebben a városban, akkor nagyon nagyot fogok szívni még. - Mit érez egyébként az én energiámból? Erre komolyan kíváncsi voltam. A saját bőrömbe zárva csupán azt tudtam, hogy nincs farkasom, de hogy ezt mások miképp észlelhették, arról fogalmam se volt. Az alatt a bő három évszázad alatt sajnos egy olyan vérfarkasba se botlottam, mint amilyen jelenleg én voltam. Ez annyiból jó, hogy legalább nem sűrűn fordul elő az ilyesmi, nem bevett gyakorlat. Viszont sok nehézséget okozott, hogy senkitől sem tudtam tanácsot kérni, hogyan kezeljem a helyzetet, ezért jobb híján magamba fordultam és mindenkitől elzárkóztam.
Udvarias vagyok, és egyáltalán nem áll szándékomban konfliktust gerjeszteni, vagy bármilyen módon ártani neki. Igazából fel sem tételezem, hogy ebből a távolságból túl sok esélyem lenne vele szemben. - Máskor gyakran hajkurásszák? Szinte észre sem veszem, hogy már rutinból kérdezek vissza az elejtett információmorzsára. Rutinból, de távolról sem érdektelenül a válasz iránt. Az iratait átnézem, de különösebben tüzetes vizsgálatnak nem vetem alá. Mivel farkas, szinte biztos, hogy nem a valódi neve, és fix, hogy nem az igazi adatai szerepelnek rajta, de attól még lehet eredeti. Amúgy sem akarok különösebben belekötni. Magam sem tudom miben reménykedtem, talán csak abban, hogyha közelebb jövök hozzá, megoldódik a furcsa rejtély magától, vagy ő elmondja a megfejtést. - Semmi probléma, köszönöm, Ms. Crimson. Visszaadom a papírjait, és a vállvonásból, valamint a válaszból megállapítom, hogy tőle nem jutok megoldáshoz. A feltételezése helyes, úgyhogy bólintok. - Igen, mondhatjuk, hogy az vagyok. A kérdésére rajtam a vállvonás sora. - Kilóg a sorból… Ez még önmagában semmit nem jelent. Vagy legalábbis nem feltétlenül. Sokan kilógunk. Egyrészt pontosan nem tudom meghatározni, mi a furcsa benne, másrészt ha ő nem válaszol, én miért tenném? - Elárulja mi miatt aggódik? Az üldözési mánia egy dolog, de általában van valami alapja.
A pasas kíváncsi... túlságosan is, én pedig nem vagyok kifejezetten mély-interjú alanynak való. - Fogalmazzunk úgy, hogy nem szoktam unatkozni - feleltem kitérően, aztán vártam, hogy átnyálazza az irataim - szerencsére csak átvitt értelemben -, aztán visszakaptam őket, és egyből farzsebre is vágtam. Kellemes hangja van, megnyugtat kissé, ellentétben a bőrömet szurkálgató mágiával, ami belőle szivárog. A Dámával megmártóznék benne, magam köré csavarnám, nélküle inkább futnék. Az viszont elég hülyén venné most ki magát, de menekülőre akkor is lehet fogni. - Nem - ráztam meg a fejem, s most először csendült igazi határozottság a hangomban. Lehet, hogy a helyi őrzők már így is tudnak rólam dolgokat, ha mégis akad körülöttem kérdőjel, biztos, hogy nem én fogom azokat eltüntetni. Önszántamból, józanul semmiképp. - Legyen elég annyi, hogy nem attól cidrizek, hogy elkések a műkörmöstől. - Engedtem meg egy halvány poént, majd az órámra sandítottam. - Vérpezsdítő volt összefutni egy őrzővel, de most mennem kell. Gyáva kisnyúl voltam jelenleg, így nem kockáztattam meg a bunkó szó-nélkül-faképnél hagyom dolgot. Még egy harmatos mosolyt is sikerült bedobnom. - Remélem egy szebb napomon is összefutunk. Higgye el, jobb móka lesz! - Ezúttal már nem kellett erőltetnem a mosolyt. Búcsút intettem és ha nem volt kifogása, tovább álltam.
Már bő egy órája azon vagyok, hogy sikerüljön leszerelnem egy gyanútlan sétálgatót, de eddig minden próbálkozásom hiábavalónak bizonyult. Ha így haladok tovább, egy fél lábbal a sírban lévő mamit sem fogok találni, akit még leszerelni is lényegesebben könnyebb lenne, mint egy ereje teljében lévő kétajtós szekrényt. Csalódottan állok felborult szemeteskuka mellett, ahol csak egy patkány bukkant fel az imént, hogy túrni kezdhessen a kiürült sörös dobozok, és lejárt, kidobott kaják közt. Hogy egy kicsit elszórakoztassam magam –ha már nagyobb „falatra” nem sikerült akadnom-, megállok a disznóként túró patkány mellett, bakancsom orrával rátaposok farka végére, hogy esélye se legyen a menekvésre, majd hagyom, hogy torkom mélyéről jövő, állatszerű morgás töltse meg a jeges, halott levegő csendjét. Élvezet nézni, ahogy ez a bolhás dög küzd a fanyarú sorsú kis életéért. Elégedett, semmi jót nem sejtető fél vigyorba rándul számszéle, mikor fülemet megcsapja egy, a távolból jövő, mégis közeledő fáradt csoszogás. Utoljára ezt a hangot akkor hallottam, amikor a reumás nagyanyám elhatározta, hogy már csak azért is végig járja az egész virágkarnevál útvonalát, hogy benne lehessen a tv-ben. No, de régi, kedves családi emlékekkel most félre az útból, úgy ahogy ezzel a sza*os kis rágcsálóval is, amit játszi könnyedséggel rúgok ki az út közepére, és indulok meg célirányosan a hang után, farkas érzékeimre hagyatkozva, amik által pillanatok alatt rátalálok az egyedül cipekedő nagyira. -Tudok segíteni valamit? – Sietek oda hozzá, nagy nehezen előcsalogatva magamból valami kis rokonszenvességet. -Nagyon meghálálnám, ha segítenél ezeket elcipelni a következő buszmegállóig! – Bámit néni, bármit! De kezd azzal, hogy felhagysz ezzel a pacsuli szagú kölni használatával, mert mindjárt megduzzadnak tőle a nyirokcsomóim, ahogy allergiás embernek a pollentől szoktak. -Ha olyan unokáim lennének, mint amilyen te is vagy! – Sóhajtja ábrándozva, aztán átengedi a nehezebb szatyrot, én pedig az egyik pillanatban még mosolygok, a másikban pedig már akcióba is lendülök, és meglendítve a –ha jól érzem-, marhahússal telirakott szatyrot, rásózok vele egyet a nénike tarkójára, aki ezáltal, mint egy rongybaba a földre esik, én pedig már hozzá is kezdhetek zsebeinek kipakolásához.
Szolgálatban vagyok, és bár az én beosztásomban nem szokás az utcai meló, én szeretem, úgyhogy nem foglalkozom a szokásokkal. Ha a rangomnak megfelelő feladatokat látnám csak el, akkor egész nap poshadhatnék az asztalom mögött, vagy egy mágnestábla, számítógép, és hasonlóan unalmas kacatok előtt, esetleg megpróbálhatnék némi segítséget kisajtolni a politikusokból. Én pedig nem ezért lettem rendőr, szóval maradok a tényleges munkánál. Rowen megint el van tűnve, úgyhogy egyedül sétálok a sötétebb sikátorokban. Nem is akkora baj, az ő szövegétől többnyire megfájdul a fejem, bár felidegesítenie egyre ritkábban sikerül. Éppen egy sötétebb utcába készülök befordulni a kivilágított főútról, mikor a nyakszirtembe belenyilall a figyelmeztető, éles fájdalom, és a halántékomra is rátelepszik két oldalról a megszokott nyomás. Szerencsére már elég röviden megmasszírozni, hogy eltüntessem a figyelmeztetés kellemetlen mellékhatásait. ~ És megint egy vérfarkas... Így tökéletes az este. Végül is, a héten még egyszer sem harapták le a fél karomat...~ Megszaporázom a lépteimet, ahogy meghallom a tompa puffanást, aztán a tehetetlen test elvágódásának semmivel össze nem téveszthető zaját. Mikor a helyszín közelébe érek, még én is meglepődöm a látványtól, pedig láttam már pár cifra dolgot, de hogy vérfarkasok hetven és a halál közötti szinte mozgásképtelen idős néniket zsebeljenek ki? Azt hiszem ez vércikinek számíthat náluk... Azért egész gyorsan eszmélek, és a következő rutinmozdulattal már fegyvert és elemlámpát fogok a farkasra. - Rendőrség! Felemelt kézzel lépjen el a hölgytől, térdeljen le, és tegye a tarkójára a kezét, vagy lövök! Ez a figyelmeztetés már álmomból felkeltve is megy, ahogy azt is tudom, hogy az eseteknek mindössze tíz százalékában engedelmeskednek a felszólításnak az elkövetők. A többiben vagy üldözni kell, vagy bunyóba, netán tűzharcba keveredünk, a különleges esetekről nem is beszélve...
Mikor hallottam a jégfesztiválról azonnal elhatároztam magamban, hogy minden egyes szobrot szemügyre fogok venni. Még sosem láttam jégből készült alkotásokat. Vagyis a tévében, képeken igen, de élőben nem és úgy gondolom mégis csak az a nagyobb élmény. Az ünnepek miatti készülődés és a boltom nyitása miatt viszont sajnos kevés időm volt meglátogatni a remek alkotásokat, így párat az újévre hagytam. A mai nap tökéletesnek bizonyult ahhoz, hogy hiányosságaimat bepótoljam. Ahogy a kiválasztott szoborhoz érek keresek egy büfést, ahol szerezhetek magamnak egy forrócsokit, és csak azzal együtt veszem szemügyre jó alaposan a gyönyörű alkotást. Hihetetlen, hogy egy ember mikre nem képes. Egy tömb jégből ilyen szépet kifaragni! Mindig is csodálattal néztem a szobrászokra. Egy festő ha elrontja a művét még picit tud javítani rajta...De egy szobrász már kevésbé tud javítani, főleg ha jégről van szó. Miután hamar megiszom a forrócsokimat visszamegyek a büféhez és egy pálcikás, karamellás, csokis almát veszek magamnak. Az eladó csak nevet rajtam, de nem lepődöm meg. A legtöbb embernek ez már túl sok édesség lenne, de nekem nem. Nekem ez még csak az előétel. Ez után még egy nagy tábla csokit, vagy egy csokitortát is meg tudnék enni. Mikor legelőször beleharapok ebbe a édességbombába becsukom a szemem és úgy élvezem ki ezeket a remek ízeket. Ilyenkor bevallom őszintén, hogy igen kislánynak érzem magam, de néha kell is.
A délelőtti műszak egyszerűen borzasztó volt. Rá kellett jönnöm, hogy a pácienseim beosztása idegőrlő. Egy délelőttre egy személyiségzavaros, egy poszttraumás és egy szuicid tini több, mint ép ésszel vállalható. Egyik sírógörcsből a másikba zuhantam, de legalább annak örülhetek, hogy van másfél óra ebédszünetem a következő lelki beteg előtt. Nem, nem arról van szó, imádom a munkámat és a benne rejlő kihívásokat, de így karácsony után minden kicsit durva. Mindenki most lesz extra szeretethiányos és mindenki most akar meghalni. Épp egy jó helyet keresek, ahol ehetek valamit, ami eltér a szokásos napi rántott hústól és zöldborsós rizstől. Lehet, leiszom magam inkább. Nagyot sóhajtok, és begyűröm a hónom alá a betegek kartonjait és a határidőnaplómat - a táska luxus, különben is, ebéd közben majd ezeket fogom átnyálazni. Jé, egy szobor! Hirtelen kapom fel a fejemet, közben pedig elmerülök a büfékből áradó illatokban. Kiszúrok egy ázsiai lányt, aki egy elég... érdekes édességet készül épp magáévá tenni. Úgy döntök, hogy közelebb sasszézom hozzá, hogy kiderítsem, honnan szerezte. Talán még egy kóstolót is ki tudok csikarni belőle, ha elég aranyos vagyok. - Meseszép és csodálatos délutánt kívánok a gyönyörű hölgynek! - libbenek oda elé a semmiből, de ez nem meglepő, hiszen az lenne a munkám, hogy a semmiben ugráljak, elvegyüljek és feltűnésmentesen közlekedjek. Ahogy azonban ott termek a nővel szemben, összeráncolom a homlokom, és kissé oldalra billentem a fejem. Szó, mi szó, gyanúsan méregetem... Farkas szaga van. - Pusztán érdeklődni szerettem volna, hogy honnan szerezte ezt a felettébb érdekes... Valamit, amit fogyaszt. De azt hiszem, hogy más érdekel hirtelen. Forralt bort? Teszem fel a kérdést úgy, mintha már ezer éve ismerném az előttem állót. Nagyon remélem, hogy leesik neki, hogy épp mire célozgatok... Minden esetre a szabad kezemmel félresöpröm a bőrdzsekimet, majd a farzsebemben levő tárcáért nyúlok, hogy fizetéshez készítsem elő.
Ahogy ez a csodát eszegetem minden egyes falatját kiélvezem. Szerintem a legjobb dolog, amit az ember kitalált, felfedezett az az édesség volt. Nélküle nem is lenne ilyen vidám az élet! Miközben a napi édesség bombámat majszolgatom egy idegen férfi bukkan elő a semmiből. Meglepődöm a kedves köszöntésén, de egy kis mosollyal arcomon és miután lenyeltem az éppen aktuális falatot viszonozom ezt a kedves gesztust. -Nagyon szépen köszönöm, magának is ugyan ilyen szépet kívánok!-Szélesedik ki mosolyom,. Látom rajta, hogy kissé méreget engem, de nem foglalkozom vele, végül inkább az említett ételre pillantok. -Először is köszönöm, de nem kérek forralt bort, az előbb ittam egy forrócsokit az elég egy kis időre nekem. Ez meg a pontos nevét nem tudom, de alma kar lenni karamellbe, meg csokiba mártva. Nekem nagyon ízlik, de én eleve imádom az ennyire édes ízeket. Van akinek ez túl sok, de én még hármat képes lennék most megenni belőle, de nem fogok! Ha nagyon szeretné megkóstolhatja.- Igaz nem szokásom idegenekkel megosztani az ételeimet, főleg nem akkor, ha édességről van szó, de valahogy most ezzel a fickóval mégis szívesen megteszem. Igaz Fura egy alaknak tűnik, de én csak örülök a társaságnak. Legalább nem egyedül vagyok és még talán jót is fogok szórakozni. Minél több ismerősöm van a városban, szerintem annál jobb.
A mosolyom némileg lelohad, amikor rájövök, hogy nem igazán veszi a lapot. Akkor meglehet, hogy nem is beavatott, csak... De nem. Ennyire intenzív farkas-szaga nem lehet csak úgy. Természetesen eszem ágában sincs nyíltan rákérdezni, kérem. Én profi vagyok. - Lekötelez! A tárcámat a kis- és gyűrűsujjammal a tenyeremhez szorítom, hogy a maradék hárommal a számhoz irányíthassam ezt a pálcikára tűzött valaha-gyümölcsöt. Fáj a szívem, hogy minden tápértéke és vitamintartalma mehet a szemétbe a karamellizált vacak miatt, amiben tocsog, de ugyebár nekem úgyis mindegy. Lassan, finoman és óvatosan harapok bele, de csak egy apró falatot. Közben pedig végig a lány szemébe nézek, és próbálom nem elhányni magam ettől a megfogalmazhatatlanul édes dologtól. - Hmm, mennyei! - ízlelem meg az "ételt", és teljességgel elhitetem a lánnyal, hogy valóban ízlik - Ha már elutasította a forralt bort, legalább egy ilyen almára engedje meg, hogy meghívjam. Kötöm az ebet a karóhoz, közben pedig a nadrágomba törlöm az ujjaimat. Már indulnék is valamelyik árus felé, amikor hirtelen visszalépek. - Ó, milyen udvariatlan vagyok... Dr James Lee Howard, nagyon örvendek. Mielőtt kezet nyújtok, a kabátom zsebébe süllyesztem a tárcámat. Aztán ha felém nyújtja a karját, finoman ragadom meg, majd a törzsemet megdöntve, a szemkontaktust végig tartva finom csókot lehelek a kézfeje fölé néhány milliméterrel. - Na jöjjön, meghívom magát. Aztán megnézhetnénk közelebbről azt a szobrot. Szeretem a farkasokat, ez pedig elég élethűre sikeredett. Valójában sosem mernék a közelükbe menni. Még egy rövid borzongást is tettetek a kijelentéssel párhuzamosan, majd ha nem nagyon ellenkezik, abban az esetben megvásárolom neki az édességet. Én kérek egy nagy pohár forralt bort, meg egy hamburgert. Csak hogy valami férfias ételnél maradjak. Nincs az az Isten, amiért én még egy falatot ennék ebből az almából.
Ha el akarja venni átadom neki a pálcát, ha meg inkább az én kezemben hagyja közelebb tartom hozzá és úgy figyelem ahogy megkóstolja. Kevesen szeretik az ennyire édes holmikat, főleg a pasik közül. Leginkább az édességet a nők szokták enni, élvezni ezt tapasztalatból is bátran állíthatom. Több olyan férfival találkoztam az életem során aki utálta a csokit, mint nővel. -Ezt most komolyan mondja? Ízlik Önnek? Ez meglep!-Nem sértődnék meg azon sem, ha azt mondaná, hogy nem finom. Nem én csináltam és főleg nem neki, így mi okom lenne megsértődni? Minden ember mást lehet. Ő lehet, hogy megeszik olyat, amit viszont én nem szeretek...Mondjuk a brokkolit. Nah azt még akkor sem enném meg, ha karamellbe, vagy csokiba mártogatnák. -Ez nagyon kedves Öntől és tudom nem illik visszautasítani, de most mégis megteszem. Nekem most elég ez az egy alma is....De tényleg nagyon kedves Öntől és remélem ezzel nem bántottam meg!-Mert ha igen akkor viszont muszáj lesz elfogadnom a meghívást. Maximum akkor elrakom a későbbi időkre ezt a finomságot. Mikor bemutatkozik automatikusan felé nyújtom a kezem és én is elárulom a nevem. Mikor megfogja a kézfejemet azonnal képek villannak be nekem a múltjából. Rövid, de iszonyatos képek. Először csak egy hóhérról, aki éppen lefejezz valakit és valami hablatyol, majd látom ahogy James a halott felett emelkedve éppen azt belezi ki nagy élvezettel, végül egy farkas ugrik elém, amiből azonnal rájövök, hogy bizony ez a férfi nem egy sima ember. Benne is ott van az a szörny, ami Jamieben is. A kézcsók után még egy kis pillanatig némán, szinte lefagyva állok és figyelem őt. Ennyi és ilyen sokkoló képeket még nem láttam. Kell egy kis idő mire feldolgozom a látottakat. Lassan fordítom a tekintetem az édességre, majd szép lassan el is teszem egy kis zacskóba. Elment az étvágyam és nem szeretném, ha mindent "visszaköpnék" a gyomromból. -Öhm elnézést, csak...Csak elmerengtem!-A szavai hallatán összeráncolom a homlokom, majd reagálok is. -Nem merne a közelükbe menni? Akkor bizony elég nehéz lehet az élete, ha folyton próbálja őket kerülgetni!-Ezzel talán egyértelműen jeleztem felé, hogy tudom mi is ő. Viszont mikor nekem is kérne az almából azonnal lebeszélem őt azzal az indokkal, hogy úgy sem fogom tudni megenni.
Valami nincs rendben ezzel a kézcsókkal. Fogalmam sincs, hogy tudja-e, hogy tökéletesen elsápadt, az energiái is megváltoztak és valamiért iszonyatosan zavarttá vált ez egész ember. Minden esetre nem forszírozom a dolgot: pontosan úgy teszek, mintha semmi sem történt volna, és úgy indulok a büfék felé. A mondatra azonban felkapom kissé a fejem: körbenézek, aztán lassan, kissé szigorúan fordítom a nőre a tekintetem. Remek. Legalább képes arra, hogy rejtjelezve kommunikáljon. Érdekes, érdekes... De vajon tudja azt bárki is, hogy ez itt egy beavatott? Mármint... Ha Őrző lenne, akkor egészen biztosan ismerném, mert több időt töltöttem az egyetemen az elmúlt három évben, mint a saját hálómban. - Maga borzasztóan kéreti magát, Masako. Csóválom meg a fejem és felnevetek kissé. De aztán akkor csakis magamnak vásárlom meg a hamburgert és a forralt bort, aztán pedig lassú és nyugodt léptekkel elindulok a szobor felé. - Megtenné, hogy... Csak amíg megiszom. Fordulok felé, és odatartom a bal karomat, amivel az oldalamhoz szorítom a nálam lévő kartonokat és a határidőnaplómat. Jelzem neki, hogy lekötelezne, ha megfogná nekem néhány percre. Az általa felhozott témára egészen addig nem reagálok, amíg egészen közelről meg nem csodálhatjuk a jégszobrot. Akkor belekortyolok a forralt borba. Jó nagyot hörpintek, majd játékos hangon szólítom meg a lányt. - Ami azt illeti, nem kerülgetem őket. Miért, maga talán jól kijön az efféle vadállatokkal? És nem fél, hogy egyszer valamelyik megkóstolja? És ezután jelzés értékűen harapok bele a jól teletömött, szaftos hamburgerbe. Gonosz vagyok? Meglehet. De nem szándékozom bántani ezt a lányt. Ennek ellenére piszkosul érdekel, hogy mennyi mindent tud. És főleg az, hogy kitől. Az pedig egyenesen lázba hoz, hogy mégis miből jött rá arra, hogy én is közéjük tartozom. - Volt valami különös magában, amikor üdvözöltem. Nem sok úriemberrel találkozhatott, ha ennyire ledöbben egy egyszerű és hivatalos kézcsóktól. Sajnos most mindenképpen rébuszokban kell beszélnünk, de ezzel semmi baj nincs, mert én piszkosul élvezem. Jobb ez így, mintha nyíltan kiteregetnénk a lapjainkat.
-Elnézést én nem akartam...Csak amint látja nem tudtam megenni az enyémet sem. Elment az étvágyam! De tényleg sajnálom! Én nem akartam illetlen lenni, csak azt sem szeretném, hogy feleslegesen vegyen nekem bármit is....De nagyon kedves Öntől!-Meg is lepődtem, hisz semmit sem tudunk egymásról, a neveken kívül és mégis meg akar hívni. A kérésére először csak bólintok, majd el is veszem az iratokat. Nem nézek bele, az esetleges feliratokat sem olvasom el, hisz semmi közöm hozzá. Csak megfogom az egyik kezemmel és már nem is foglalkozom vele többet. A szobrot én is ismét szemügyre veszem, majd felé pillantok ahogy folytatja az előbb elkezdett témánkat. -De igen félek, de a farkasok is szelídíthetőek és vannak, akik mellett az ember inkább biztonságban érzi magát. Ha úgy vesszük néhány kutya őse farkasok voltak és most nézze meg a világot....Szinte minden családban van legalább egy kutyus...De persze nem árt az óvatosság.-Sajnos én nem vagyok képes arra, hogy azonnal rájöjjek, hogy az előttem álló farkas kedves e vagy veszett. Bízhatok e benne, vagy jobb ha menekülök? Én mindig optimista vagyok, mikor új emberekkel találkozom és bízom abban, hogy az új ismerősöm nem egy erőszakos jellem. Sajnos ezért a tulajdonságomért szoktam én annyi bajba kerülni. Talán, ha óvatosabb lennék sok mindent nem éltem volna át. -Bevallom őszintén a kézcsók a mai világban sajnos már nem megszokott. Ne értsen félre, szerintem egy nagyon szép gesztus és jó lenne, ha több férfi lenne ilyen, mint Ön....De nem ezzel volt a bajom. Viszont nem mondhatom el. Nem ismerem önt! Remélem megérti!-Jamie szólt nekem, hogy jobb ha nem híresztelem ezt a "képességem", mert lehet, hogy van aki rosszul venné a dolgot és örömmel látna holtan, így nem is merem neki elmondani mind azt amit láttam. Majd talán, ha jobban megismerjük egymást, bár nem tudom mennyire jó ezzel eldicsekedni.
Éppen beleharapok a hamburgerbe, amikor a farkasok szelídítéséről kezd el beszélgetni. Különös. Ha már eddig is rébuszokban beszéltünk, és én továbbra is erre a tényre alapozok, akkor ez a nős azt akarja velem közölni, hogy... - Cak nem aft monnnya, hogy önnek if van kutája? Teszem fel a kérdést a hússal, zsömlével és zöldségekkel teli számmal. Hiába illetlenség teli szájjal beszélni, valahogy sokkal... Természetesebb és közvetlenebb irányba válthatunk akkor, ha megengedek magamnak ennyi udvariatlanságot. Egyébként pedig elég érdekes fordulatot venne a történet, ha adott esetben lenne otthon egy láncra vert farkasa, bár fene se tudja. A mai világban az embereknek elég sajátos perverzióik vannak. Lenyelem a falatot és jóízűen felnevetek a kézcsókos megjegyzésén. Most mondjam azt, hogy az én időmben pedig igen is mindennapos dolog volt? Nem, azért ennyire nem nyílok meg előtte. Remélem, hogy azt nem tudja megsaccolni, hogy mennyi idős vagyok, így akár azt is hiheti, hogy friss hús vagyok. - Brit vagyok. Talán ez megmagyarázza a gesztust. Meg egy fenéket. Semmit az ég világon nem hordozom magamban valójában, ami az angolságomat lenne hivatott jelképezni. A teát is cukorral iszom, habzó szájjal fetrengek, ha szóba kerül az időjárás, ráadásul még csak ronda sem vagyok. Kimért és távolságtartó meg pláne nem. A mondandója második felének lereagálása előtt iszom egy kortyot és megrágok egy újabb falatot. Már nagyjából a felét sikerült bekebeleznem. - Ha velem volt gondja, akkor azt gondolom, hogy valamelyest rám is tartozik. De mondja csak, mitől fél? Korábban is voltak hasonló kapcsolatteremtési problémái? - azt hirtelen megrázom a fejem, mintha vissza szerettem volna vonni az utolsó kérdésemet - Elnézést kérek. Pszichológus vagyok, talán néha túlzásba viszem az analizálást. Sajnálom. Nézek rá bűnbánó kék szemekkel, pislogok is néhányat. Az egész elég őszintének tűnik annak ellenére, hogy puszta játék az egész. - Eszem ágában sincs feltartani. Épp ebédszünetet tartok, és gondoltam, hogy jobb társaságban, mint egyedül. Annak örülnék, ha megvárná, amíg befejezem, - hogy tartsa a papírjaimat - de utána készséggel távozom.
Elmosolyodom, ahogy teli szájjal kezd el beszélni hozzám. Tényleg nem illő, de megbocsátok neki főleg azért is, mert néha én is így szoktam beszélni. -Nincs kutyám otthon. Én azok egyike vagyok, aki nem tart otthon semmilyen állatot, bár ezzel nem mondom azt, hogy nem fordult már meg nálam egy-két öhm kutya.-Tudom nem a legjobb dolog lekutyázni őket, de most hirtelen ez jutott az eszembe. Talán nem is sértődik meg, mivel most úgy is próbálunk kicsit kódolva beszélni. A kijelentésére, csak mosolygok egyet. Sejtem, hogy nem csak a származása miatt ilyen lovagias, bár a képek alapján igazából nem tudom összerakni a két személyt. Az egyikben azt látom, hogy kibelez egy embert, a másikban meg mint egy igazi lovag kézcsókkal üdvözöl. Azt mondják, hogy a nők bonyolult lelkek, de azt hiszem a férfiak is. -Ebben teljesen igaza van, de nem az ön személyével volt gond. és nem kell bocsánatot kérnie. Engem csöppet sem zavar a kérdésével. Szívesen válaszolok. Amire meg nem azt úgy is megmondom.-Talán ennyit azért még elárulhatok magamról, bár néha úgy érzem, hogy legjobb lenne egy üvegburokba bújnom és senkivel sem leállni beszélgetni, mert bármelyik pillanatban olyat mondhatok, vagy tehetek, amivel csak magam alatt vágom a fát. -Hogy mitől félek? Nos nem ismerem Önt Uram! Nem tudom, hogy mi mindent mondhatok el magamról. Már sajnos nem egyszer estem bele abba a hibába, hogy túlságosan is megnyíltam "idegeneknek", amit ki is használtak. Próbálok most már erre ügyelni.-Főleg a kis képességem miatt is. Nem mehetek oda mindenkihez és árulhatom el azt, hogy fel tudom idézni a múltját. -Nem tart fel! Nincs most semmi dolgom. Csak kijöttem megnézni a szobrokat, mert még nem volt időm mindegyiket alaposan szemügyre venni.-A papírokat meg szívesen fogdosom még. Nem zavarnak és most nem is kell másra használnom a kezem.
- Ahhoz képest, hogy tart az idegenektől, eléggé ellentmondásosan viselkedik. Közöltem vele az álláspontomat egyszerűen és egyáltalán nem bántó szándékkal. De lássuk be. Simán elhajthatott volna engem az elején ahelyett, hogy beszélgetésbe elegyedik velem, kóstolásra kínálja az édességét, majd türelmesen várakozva tartja a cuccaimat, amíg én kegyeskedem megebédelni. - Csak nem frusztrálja valami? Érdekes ez a kettősség, amivel felém nyit. Lássuk be, maga tud rólam valamit, amit én nem közöltem önnel, és ahelyett, hogy egy sietős megbeszélésre hivatkozva felvenné a nyúlcipőt, itt maradt velem annak ellenére, hogy kijelentése szerint tartózkodik az idegenektől. Felnézek a jégszoborra és egy rövid, de elégedett mosoly után megeszem a hamburger maradékát. A kapott szalvétával megtörlöm a számat, majd a csomagolással együtt a tenyerembe gyűröm és elsüllyesztem a bőrkabát zsebében. Kiiszom a maradék forralt bort, majd a lányhoz fordulok. - Köszönöm a segítséget. Mosolygok rá és a nála levő iratokért nyúlok és igyekszem úgy átvenni őket, hogy lehetőleg semmi se landoljon a hóban. - És egyébként nincs kedve elárulni, hogy milyen fajta kutyákat szokott az otthonában fogadni? Ha esetleg egy mellettünk elhaladó kéretlen fül hallaná a beszélgetést, minden bizonnyal olyasmire gondolhat, hogy a lány valamiféle kutya-csősz, hogy ponyvanyelven fogalmazzak. Szóval még mindig úgy gondolom, hogy egészen ügyesen képes részt venni ebben a kis játékban, ezért nyugodtan folytatom. - Ki tudja, lehet, hogy némelyikhez nekem is volt már szerencsém. Bár őszintén szólva eléggé meglepne, ha valaki a falkánkból emberekkel töltené azt a kevés szabadidejét, ami ezekben az időkben, Vincent halála óta engedélyezve van. Az a szag, amit érzek rajta, számomra teljesen idegen, de mivel többesszámban beszélt, feltételezem, hogy nem ő az egyetlen vérfarkas ismerőse. Minden esetre úgy érzem, hogy az itt kapott információkat jelenteni fogom valakinek. Az Őrzők biztosan kiakadnának azon, hogy csak így szabadlábon rohangál valaki, aki beavatott.
Kezdőlap
//
