Fogom csak a fejemet Egon értetlenkedésén. Egyben zavar, egyben pedig teljesen megértem. Elvégre lehetetlenségeket állítok, újabbnál újabbakat. Azt, hogy valakit megfosztanak a farkasától, azt, hogy valaki visszatért az élők közé, méghozzá más arcban. Nos, igen, ennyi állítás mellett nem csodálom, ha őrültnek tart. Talán legjobb lenne annyiban hagyni ezt az egészet, hisz úgy sem fog hinni nekem. Ha meg igen, akkor enyhén meg leszek lepve. Mert jelen állás szerint legszívesebben bebaszna a sárgaházba. - Nem, Egon, kurvára nem így van. Felcipelték a helyre, meggyújtották alatta a kibaszott farakást, aztán végignéztem, ahogy szépen lassan elég. Mit ne mondjak, elég kontrollálatlan voltam akkoriban, hogy ilyet tettem. Én is ugyanúgy állok ehhez az egészhez, mint te. Nem értem, hogy miként lehetséges, hogy él. Nem tudom, hogy miként lehetséges, hogy máshogy nézzen ki teljesen. De az érzékeimet nem tudta volna becsapni sehogy sem. Az Ő energiáit éreztem, az Ő farkasát láttam, mikor átváltozott. Nincs több magyaráznivalóm. Ha nem hiszel nekem, őszintén mondom, vigyél abba az elcseszett sárgaházba, őszintén leszarom. Nem vagyok őrült, ahogy te azt valószínűleg gondolod. De mindenki azt hisz, amit akar. – A végén Egon miatt fogok megőrülni, hogy ennyire értetlen. Elvették a farkasom, de a józan eszemet nem. Ennyi maradt meg belőlem, legalábbis csak ennyiről tudok egyelőre… Ha még azt is elveszteném, valószínűleg helyben fejbelőttem volna magamat. Ha az őrület apró jeleit is észleltem volna, megteszem. De, egyelőre még nem jelentkeztek ezek a tünetek. Talán erősek a mentális képességeim… Talán. - Ha van rá másik magyarázatod, akkor ne habozz megosztani velem. Enyhén érdekfeszítő, hogy mégis hogy a faszban lehet életben ő. - Majd pedig újfent felálltam, hogy megnyújtóztassam a végtagjaimat. Majd pedig egy újabb furcsaság jutott eszembe. Az sem mindennapi jelenség volt, az biztos. Egon reakciójára meg rendkívül kíváncsi vagyok ezzel kapcsolatban. Ilyen rövid idő alatt két ekkora dolog az ő figyelmét, se a falkáét nem kerülhette el. Az pedig biztos, hogy akkor nem voltam részeg. Másnaposságomból pedig ki voltam már jőve. Bár őszintén nem tudom, hogy pontosan mit is láttam. Megpróbálom megfogalmazni. - Jut eszembe, Egon. A vörösre festett holdról nem tudsz semmit, ezt elfogadom. Arra sincs magyarázatod, ami a Nappal történt néhány napja? Értem én arra, hogy konkrétan egy fekete gyűrű képződött körülötte. - Fordítottam kicsit oldalra a fejemet, a hím arcát fürkészve. Kíváncsi voltam a válaszára, bár leginkább arra számítottam, hogy mint az előzőt, ezt is eltussolja.
Kicsit meglepte, hogy ennyire kifakadt kérdései miatt. Talán, ha egyértelműen közölne dolgokat, nem kellene így összeszedegetnie a történetet, mint egy kirakóst. Persze örült, mert Edward őrült, így nem kell komolyan vennie, de azért így is elég nyugtalanító volt. Hope nem az, akinek mondta magát, és nyilván hazudott Egonnak Bermollal kapcsolatban, legalábbis Edward története ütötte az övét. Hope egy szóval sem közölte, hogy Johannes az ő kölyke lenne, csak annyit, hogy ismerte régről. Csak tudná az őrület miért ilyen kibaszott ragadós. - Jó, hát, ha nem rébuszokban beszélnél, akkor egyértelműbb lenne sokkal, és mondjuk az is jó lenne, ha nem féligazságokat közölnél velem – keményítette meg a hangját kicsit. – Ha igaz, amit állítasz, akkor nyilván reinkarnálódott ugye? - nevetett fel könnyedén. – Biztosan buddhista volt, nem igaz? – csillogó szemekkel vigyorgott, ahogy elképzelte Hope-ot kopaszra nyírt fejjel, vörös-sárga tógában lótuszülésben meditálni. Egont kezdte zavarni, hogy folyamat igazat mond látszólag, mégis van valami a háttérben, amit nem mond el. Kezdeti döbbenetét a történet utáni kíváncsiság váltotta fel, és jobban képes volt Edward érzelmeire koncentrálni. Valamit elhallgat, bár lehet csak azt, hogy tényleg megőrült, mivel nem szeretné leszármazottja előtt ezt nyíltan kimondani, de az is lehet, hogy a farkaselvesztéssel kapcsolatos infót tart vissza. Ez pedig akárhogy is nézte falkaérdek. Minél többet ki kell derítenie róla, ha nem akar egy eszeveszett seggberúgást kiérdemelni. – Oké, szóval – fordította magát teljesen komolyra és szavait is halkan ejtette ki. – Tehát a teremtőd Hope Belford, vagy Belfort, fene tudja, nem értettem tisztán a vezetéknevét, egy ötszáz éves vérfarkas volna? – itt szünetet tartott, hogy Edward megerősítse az állítást és mivel mást nem kérdezett, így érezni fogja, ha nem mond igazat. Persze Egon ezen a részen nem nagyon várt hazugságot, hanem csak a következőkben. Tekintetét a férfi arcán nyugtatta, szemeiben az őrület lángjait kereste, valamint minden érzékével a ferdítéseket akarta kiszűrni Edward szavaiban. – Láttad Hope-ot elégni, aki más testben újra felbukkant évszázadokkal később? – Egon leginkább ezen a részen várt hazugságot, legalábbis nagyon bízott benne, hogy képes lesz felfigyelni rá. Megint szünetet tartott, és ha választ kapott folytatta. – És ezek után ő elvette a farkasod, amikor összefutottak? – fejezte be Egon a kihallgatást. Igazából ezt már mind tudta, de zavarta a tudat, hogy valamit elhallgat, ezért részeire kellett bontania a feleletét, hogy kiszűrhesse, mi nem stimmel. Nem érdekelte, ha Edward nem hajlandó készségesen újra válaszolni arra, amit már elmondott, de beláthatta, hogy mindkettejük érdeke, hogy ne tartsa Egont homályban és kibökje, hogy mi az, amit nem mond el. - Ez igencsak nyugtalanító és felettébb szokatlan – bár az egy héttel ezelőtti eset után talán nem is annyira, de ott legalább voltak holtestek, ahová visszatérhetett a lélek. Hope esetében viszont valójában reinkarnálódásról lett volna szó, ami bár Edward szavai őszinték voltak, felettébb zavaró, nyugtalanító és marhára hihetetlen volt. De Egon mégis úgy tett, mintha elhinné. Majd legföljebb engedélyt kér Hope meglátogatására, ha a falka tudja, merre van, és tisztázza vele ezt a különös dolgot. – De lövésem sincsen, hogy fordulhatott ilyen elő – nézett zavartan, mint aki valóban kezdi elhinni, hogy ez tényleg lehetséges. És miért is ne? Tömeges feltámadás, váratlanul előbukkanó sebekkel egybekötött különös halálesetek, valamint végleges farkasvesztés. Egy reinkarnálódós történet még pont belefért így a hét végére. Egon felhúzta szemöldökét és megrázta a fejét, fogalma sem volt, hogy miről beszélt Edward és ezt teljesen őszintén mondhatta is neki. – Én nem láttam semmi feketeséget körülötte – vonta meg még a vállát is.
És még én beszélek hülyeségeket…. Amennyire számára hülyeségnek hat, hogy egy 400 évvel korábban megölt vérfarkas újra él, úgy számomra ez az egész reinkarnálódás dolog teljes balfaszság. A türelmem véges, még egy ideig bírom ezt az egészet, de ha már közel kerülök a Naphoz, akkor lelépek. Jó lenne, ha legalább találkozhatnék Hope-pal, mert jó néhány kérdésem van hozzá. Nem hiszem, hogy sokat meg fog válaszolni, de reménykedni még lehet. Sőt, a legokosabb az lenne, ha nem mondana el semmit. Ki tudja, hogy mik járhatnak a fejében rólam. Elvette a farkasomat, és biztos bosszút akarok állni. Ez pedig felőlem lenne hülyeség, egyszer már így is megfizettem a bosszú árát. Egon kérdésén elgondolkozom. Mondhatnám, hogy tudtommal annyi idős, viszont azzal hazudnék. Azt pedig egyszerűen kiszagolja. Ah, szar embernek lenni. Ha eltussolom, akkor meg biztos gyanakodni fog. Ha elmondom neki, hogy nem annyi idős, akkor meg végképp. - Nem. - Nyögtem ki végül. Ha ezzel kapcsolatban kérdezett még valamit, akkor pedig csak csendbe burkolóztam. Így is sokat mondtam már neki ezzel kapcsolatban. - Igen. - A következő kérdésre a válaszomat megkapta. Karba tett kézzel hallgattam a folytatást, majd pedig bólintottam. - Igen. - Nem igazán érdekel most már, hogy elhisz-e abból, amit mondok valamit is. Legegyszerűbb lenne, ha nem hinne el semmit, őrültnek eltitulálna, aztán meg hagyna, hadd menjek az utamra. Már csak arra vagyok kíváncsi, hogy a dolgokat, amiket nem mondtam el, azokat mivel akarják kihúzni belőlem. Oké, hogy ember vagyok, és más így az élet, mint farkasként, de a haláltól attól még nem félek. Ha kell, hát eljön. Így vagy úgy, de úgy is el fog. Amúgy sincs túlságosan olyan személy, aki igazán hiányolna. Maximum a kutyám. Egy sóhajtással és bólintással nyugtázom, amit Egon mond. Talán a beszélgetésünk óta, most az egyszer értünk egyet. Próbálok én is rájönni, hogy miként fordulhatott elő ehhez hasonló dolog, de akárhogy is próbálkozom, nem megy. Egyszerűen nem találok rá racionális magyarázatot. Következő megszólalására csak hümmögök egy sort, aztán annyiban is hagyom az egészet, és vállat vonok. - Na és Egon, most mi lesz? - Értheti a következő percekre, de arra is, amire akarja. Nem szűkítettem le a kört túlságosan.
Szóval nem ötszáz éves. Kíváncsi lett volna, akkor végül is mennyi, de egyelőre nem faggatta, hanem folytatta a kérdéseivel, mert nem akarta megadni a lehetőséget, hogy a számára leginkább fontos kérdésben valamiképp hazudhasson neki. És mégis, ha nem volt őrült, akkor minden bizonnyal Hope sokkal veszélyesebb, mint egy normál farkas. Nyilvánvalóan az alfát értesíteni kell erről a dologról, még, ha a nőstény valóban szólt is Castornak, ahogy Edward ezt feltételezte. Végig hallgatva a válaszokat elgondolkodva hümmögött. Szóval semmivel sem lett okosabb, de legalább lett egy zavaró tényező a dologban, ami Hope kora körül tekergett. - Szóval akkor hány éves? – kérdezte bár igazából, nem sok jelentőséget tulajdonított a korának. Ötszáz, vagy hatszáz, édes mindegy, arcról jó, ha a négyszázat kinézett volna belőle. Plusz még néhány évtized ugyan mit számít? Főleg úgy, hogy amúgy is halottnak kellene lennie, már ha Edward tényleg nem őrületében mond ilyeneket. Szavai azonban másnapossága ellenére is tiszták és nem összecsapottak. Következetes, és tekintete sem árulkodik őrületről. Ezek szerint nyilván Egon hibbant meg, vagy tényleg egy illuzionista szívatja. – De tudod mit? Nem is akarom tudni. Teljesen belefájdult a sztoriba az agyam– rázta meg fejét, miközben ujjaival megdörzsölte a szemeit. Ami probléma számukra, azt már egyébként is tudta. Van egy farkas, aki el tudja venni a bestiát. Történetesen egy igen kedves és megfontolt vérfarkas, de nyilván ilyen helyzetben nem lehet tekintettel személyes érzelmeire. Nem szívesen mártotta be a nőstényt az alfájánál, és remélte, hogy helyesen mérte fel Edward szavainak valóságtartalmát, mivel igazán a szívére vette volna, ha miatta ártanának Hopenak. - Hogy mi lesz? – grimaszolt egy sort, amíg fejfájásával küszködve igyekezett valamit kitalálni. – Szerintem megegyezhetünk, hogy nem nagyon kellene ezt a történetet hangoztatnod, még azok előtt sem, akik a városban ismernek, hogy vérfarkas voltál, már ha van rajtam kívül ilyen – szavai halkan csengtek, de azért elég hangosan, hogy hallhassa őket. – Mindamellett ezt el kell mondanom az alfának, és nem hagyhatlak ki belőle téged sem, gondolom megérted – ha nem is érti meg, az sem fogja nagyon Egont zavarni. Igaz neki köszönheti, hogy életben van még, de ettől függetlenül azt is, hogy Bermoll megölte az apját, valamint, hogy az események láncolata folytán Egon lemészárolta a testvéreit öntudatlan tombolásában, alig néhány napos vérfarkasként. Ha Johannes jobban végezte volna a dolgát talán Bermoll nem lett volna olyan felelőtlen, hogy megölje párbaj közben az apját farkasként, és akkor Egon sem változott volna vérfarkassá. – Én a helyedben elmennék innen, olyan vidékre, ahol még sohasem jártam. Minél előbb szerintem annál jobb. De persze ez rajtad áll. Én a magam részéről fogom a betont látott sült kacsának valómat, beülök a kocsiba és elfurikázok a hotelig – dörgölte meg kissé a halántékát fejfájását enyhítendő. – Hacsak nem szeretnél még esetleg valamit – tárta szét kezeit. Ugyan miért ne közölhetne még valami hihetetlen dolgot? Ez a hét már a Vörös Holddal el lett cseszve és, ha holnap nem kell semmi szarságot hallania, talán a jövő hét fejfájásmentes lehet.
Egon kérdésére csak karba tett kézzel nézek rá. Eleget mondtam már így is. Azt sem értem, hogy miért. Hope/Eira/Eeyeekalduk nagylány már, elég tapasztalt és idős is. Nem hiszem, hogy túlságosan fogást tudna rajta találni a falka. Bár, ki tudja. Én találtam anno. Viszont, ha akart volna, simán ellenkezhetett volna, másodpercek alatt kiszabadulhatott volna a város lakóinak mancsai közül, vagy az állványról is akár. De úgy gondolom, sokkal nagyobb volt a fájdalma, amit én okoztam neki. Így, újra emberi fejjel, ennyi évszázaddal a hátam mögött, valamint mínusz egy farkassal, már kezdem érteni. Beletelt egy kis időbe, de ami késik, nem múlik. Bólintok mindarra, amit Egon mond. Végül én is megszólalok. - Rajtad kívül csak egyvalaki tudott rólam, viszont ő nem vérfarkas. Valamint ugyebár Hope. Utóbbi tud rólam, előbbivel meg ki tudja, hogy egyáltalán találkozok-e még. - Ha már a Teremtőmet belekevertem, legalább Alice-t nem kellene. Noha nem tudom, hogy a falka, meg az Őrzők milyen kapcsolatban állnak egymással pontosan. De nem is akarom kideríteni. Már nem. Nincs szükségem hasonló információkra. Valamint, ha távol tartom magam mindettől, akkor talán békén is hagynak. - Köszönöm a tanácsot, Egon, valóban értékelem, de nem. Nem fogok megfutamodni. Nem vagyok olyan régóta a városban, és nem azért tettem meg több száz kilométert gyalog, hogy kevesebb, mint két hónap után lelépjek innen. Az nagyon nem vallana rám. - Vonok végül vállat. A siránkozási időnek is vége mostantól. Ideje lenni végre összeszedni magamat, úgy isten igazából. Nem ihatom el az egész életemet. Egon újabb megszólalására csendben elkezdtem gondolkozni. Mit is mondhatnék még neki? Az itt töltött időm nem igazán volt eseménydús, azon a néhány dolgon kívül, ami történt velem. Jobbára ittam és másnapos voltam. De ezen kívül nem sok semmi. - Semmi különös. - Vonok vállat, majd pedig egyáltalán nem erősen megütögetem Egon arcát. - Még úgy is találkozunk. - Azzal a lendülettel pedig elindulok vissza a motelba, ahol már jó ideje megszállok. Olcsó, alvásra tökéletes, mi kell még?
//Ha nincs semmi más, akkor köszöntem a játékot, egy élmény volt! (Kösz az új nevet!) //
- Aha, értem – bólintott. Szerencsére nem sokakkal futott össze. A jelentését róla ugyan láthatta néhány falkatag, de energiáit és szagát nem ismerik, szóval meg fognak maradni abban a hitben, hogy egy hasonlóan kinéző emberrel van dolguk. Leszámítva azokat, persze, akik esetlegesen Edwardért jönnek elbeszélgetésre. Mondjuk Egon nem hitte, hogy Castor foglalkozna nagyon az üggyel, viszont veszélyes lehet, ha sokaknak fecseg. És talán önszántából Egonon kívül nem is mondaná el senkinek, de amilyen másnapos, lehet az egész életét kitálalta egy erre járónak, vagy, ha kocsmában volt, akkor a pultosnak. Ez persze nem Egon problémája volt. A falka majd rendezi, ha veszélyesnek ítéli a dolgot. - Ha maradsz, akkor sok sikert – vigyorodott el némi keserűséggel. – Azt hiszem szükséged lesz rá – tette hozzá valamivel halkabban és jóval lehangoltabban. Jobb lett volna, ha lelép, akkor nyilván elkerülné a rá váró nehéz napokat, már ha lesz ilyen, amit még előre Egon nem tudott és remélte, hogy talán nem is fogja megtudni, ha esetleg bekövetkezik. A jelentést viszont muszáj leadnia, túlságosan fontos információ ez ahhoz, hogy senkinek ne szóljon róla. Persze elég hihetetlen, és remélte, hogy Castor nem fogja egyből kihajítani, miután a legdurvább részeket ecsetelte, viszont a farkasűzést nem lehet félvállról venni. Még akkor sem, ha elméletileg Castor már értesítve lett róla, amit egyébként még mindig rettentő furcsának talált. Szóval már semmi sincs, amivel meglephetné Egont, illetve akadt még valami, de azt a kezével akarta véghezvinni. Egon viszont nagyon nem szerette volna, ha arcon csapkodja, mint valami idiótát, így laza mozdulattal védte ki az arca felé mozduló kezet. Biztosan nem fájt neki, hiszen nem vitt bele szinte semmi erőt, ahogy Edward sem, és nem is érzett felőle fenyegetést, így tudta, hogy nem komoly ütést akar bevinni. Ettől eltekintve nem fogja hagyni, hogy egy ember arcon veregesse. - Gondolom – válaszolta kimérten. Egon egyáltalán nem gondolta, hogy valaha még összefutnak, és tulajdonképpen nem is akarta, hogy találkozzanak. Nem volt elég a Vörös Hold, nem volt elég a feltámadás, most még emiatt az abszurd történet miatt is fájhat a feje. Csodás! Felvette a földről a szatyrot, majd visszaindult a kocsija felé. A többi kaját majd megveszi, ha leadta a jelentését. Már, ha Castor nem zsigereli ki ott helyben, amiért idiótaságokat fecseg neki. Ez sajnos benne van a pakliban, de remélte jókedvében találja, vagy legalábbis nem túlságosan szarban. Egonnak már ez is elég lett volna.
Hosszú órákat ültem a volán mögött, amíg Anchorageból Fairbanksbe értem. Van egy kis dolgom a városban és ami azt illeti Vic-et is szeretném megkeresni, mivel jó ideje nem hallottam felőle. Próbálok nem a legrosszabbra gondolni és nincs is igazából tervem, hogy a fenébe kellene megtalálnom - a telefonra egy ideje nem válaszol -, és, hogy őszinte legyek, nem nagyon repesek a gondolattól, hogy besétáljak a helyi falka székhelyére csakúgy informálódni felőle. Van egy olyan igen erős sanda gyanúm, hogy nem fogadnának tárt karokkal. És ha valami nem hiányzik most, akkor az egy balhé. Bár, ha jobban belegondolok, csakúgy bekóborolni egy falka területére nem a legokosabb húzásaim egyike. No mindegy, ez most jelen esetben kicsit kényszer helyzet, hát ez van. Alapvetően egy szívműtét miatt vagyok a városban, így számításaim szerint két-három napnál többet nem fogok itt maradni, és húzok vissza Anchorageba. Egy kávézó parkolójában állítom le az autóm motorját. Van még néhány órám az előtt, hogy a kórházba menjek és most kifejezetten vágyom egy adag koffeinre. És hát... az is igaz, hogy az idióta GPS-em is bemondta az unalmast, így pedig egy tök idegen városban megtalálni a kórházat nem megy azonnal. Jó azért nem vagyok kétségbeesve, mert vannak nyilvánvalóan táblák a városban, amik eligazítanak és farkasként elég ciki is lenne, ha nem találnék meg egy akkora épületet, mint egy kórház. Végső soron meg akár kérdezősködhetek is. Pajzsom szinte teljesen zár, épp csak nagyon kis rést hagyok rajta, hogy ne maradjak teljesen vak és süket a környezetemre. De ezzel együtt felhívni sem akarom a figyelmet magamra. Vagy nem jobban, mint azt muszáj. Kezemben egy papírpohárnyi kávéval fordulok ki kávézóból. A kocsiból láttam, hogy nem messze ide van a főtér, szóval elindulok abba az irányba, leginkább azért, hogy kinyújtóztassam magam az órákig tartó vezetés után mielőtt megint visszaülnék az autóba. Előveszem a telefonomat és a mintegy megvilágosodva, nemes egyszerűséggel rábökök az egyik GPS applikációra - hogy ez miért nem jutott eddig eszembe?! - és igyekszem valami útvonalat kisajtolni belőle, hogy miként is jutok majd el a célomhoz. Csakhogy, sikerül annyira belemerülnöm a telefon-térkép nézegetésbe, hogy majdnem kilépek egy biciklivel száguldozó - biciklivel?! - őrült elé. Baj nem történik, a reflexeim tökéletesen működnek, így baleset nem lesz a dologból, de egy elegáns - vagy annak épp annyira nem mondható mozdulattal - majdnem telibe öntöm magamat a kávéval. - Merde! - szalad ki a számon visszafojtottan és követi még néhány kevésbé ismert káromkodás francia nyelven - nem szándékosan, ez úgy magától jön - és amint elpakolom a telefonomat és átteszem egyik kezemből a másikba a poharat, lerázom a kézfejemet. Az egészet végül is megúszom nagyobb koffein foltok nélkül - a kezemre került egy kicsi, de annyi baj legyen -, egy nagyobb adagot viszont sikerült a betonra löttyintenem. Nos, tragédia nem történt, de tény, hogy most már csak fél pohárnyi kávém maradt, pedig vitathatatlan tény, hogy az egészre szükségem lett volna. Hát így jártam.
Otthon felejtettem a headsetemet, így kénytelen vagyok a kezemben tartani a telefont, miközben haladok A-ból B-be. Még mindig egyedül vagyok a stúdióban, ugyanis Emma lábadozik – szeretném meglátogatni, de egyelőre nem vettem a bátorságot ahhoz, hogy ezt kérjem, ugyanis szinte biztos vagyok benne, hogy senki nem hinné el, hogy valóban a főnökömet akarom látni, pedig így igaz. Nem érdekel, hogy farkas, nincsenek előítéleteim és mondjon akárki akármit, Emma igenis jó fej. Velem az, szóval kedvelem, s tényleg szeretném, ha meggyógyulna hamar. Nem mellesleg pedig nem zaklathatom állandóan a hogyléte felől érdeklődendő magasabb szintű őrzőtársaim. - Hát hallod, ma volt bent egy olyan kövér fickó, mint annak a rendje. Én nem tudom, hogy honnan álmodta, hogy aktfotóra való a mázsás segge, de ő mindenképpen ragaszkodik hozzá. Egyelőre nem mertem elküldeni a fenébe, annyit tudtam mondani neki, hogy a főnökasszony csinálja a legjobb képeket és most ő beteg, szóval jöjjön vissza június közepén. Állítólag ráér neki, így nem ágált, én pedig megszabadultam attól, hogy sokkoljak bárkit az ötlettel. Félelmetes, hogy milyen emberek vannak. Hé! – méltatlankodom a telefonba Nonóhoz intézett monológom után, ugyanis amennyire nem figyel a GPS-t nyomkodó, úgy nem figyel a biciklis sem, s nem figyelek én sem az orrom elé. Így eshet meg, hogy a modern technika vívmányaiban mélyen elmerült egyed nemcsak magára önti majdnem a kávét, hanem istenesen le is tapossa a lábamat. - Tán vak vagy, vagy mi van? – tartom el fülemtől a telefont, hogy ne barátnőm hallójáratába üvöltsek az éteren keresztül, s a megjegyzésemmel egy időben felpillantok arra, akit sikerült legorombítanom. Az ütő is megáll bennem. Elkerekedett szemekkel meredek az ismerős vonásokra, majd mintegy lassított felvételből szabadult idióta, úgy húzom megint fülemhez a készüléket. - Visszahívlak, oké? Én.. nekem most.. szóval le kell tennem. Puszi! – hebegek, mint akinek muszáj, majd bontom a vonalat. Cseppet sem érdekel se a kávé se az, hogy bunkó voltam, mint a föld. Egyszerűen mondanék valamit, de nem jön ki semmi értelmes a számon. Zsebembe süllyesztem inkább a telefont, addig is lefoglalom magam, s csak akkor nyúlik ki megint a szám, amikor mindkét kezemet a telefon után pakoltam, szintén zsebeimbe. Nem érdekel, hogy nem illik így beszélni senkihez. - Te meg mi a sündisznószart keresel itt és miért nem a betegszobán lábadozol? El nem tudom képzelni, hogy átvágott volna, de vak sem vagyok. Hacsak nincsen egy ikertestvére, akkor megint nagyon mellényúltam, már ami a férfiakat és a szavahihetőségüket illeti.
Rhydian Winter
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 316
◯ HSZ : 120
◯ IC REAG : 110
◯ Lakhely : Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : a képem bal felén van egy heg
Oké, harmadik fellépő szereplő nem volt a képben, pláne úgy nem, hogy le is tapossam szegényt. Mert ez aztán végleg nem volt ma tervben, meg egyébként se vagyok az a fickó, aki csakúgy passzióból megtaposna vagy elgázolna random nőket az utcán. - Pardon mademoiselle! - és ekkor kapcsolok, hogy talán nem franciául kellene dumálnom. Ha nem figyelek, megesik az ilyesmi. Hiába, hogy annyi éven át távol éltem a hazámtól, sosem tagadnám le a gyökereimet és azt, hogy honnan is származom. De ez most végképp nem tartozik ide. - Ne haragudj, igazán nem akartam. Véletlen volt és valóban, nem figyeltem eléggé... - toldom meg az iméntieket, de ahogy látom a lány arcvonásain, hogy mennyire meglepődik, én is elhallgatok. Ezt most így mire véljem?! Leteszi a telefont, nekem meg még mindig az egyik kezemben van a kávé a másikat meg már ugyan nem rázom, de a mozdulatban megálltam és most várakozásteljesen figyelek, hogy mi is lesz ebből. Azért egy ufora csak nem hasonlítok és hát gondolom hallott már életében francia nyelven beszélni valakit - ha más nem, hát a TVből vagy a netről - kivéve, ha mégsem. Szóval konkrétan nem értem, hogy miért kövül szinte meg - mármint nekem annak tűnik a reakciója - ha nem nézem azt, hogy elpakolja a telefont és zsebre teszi a kezeit. És ekkor megszólal. És most rajtam a meglepetés sora, mert nem igazán tudom hová tenni a szavait. Mi több, első reakciómban még magam mögé is sandítok - biztos, ami biztos, jobbról is meg balról is -, hátha nem nekem szólt ezt a sünszar dolog. De lévén, hogy mögöttem egy lélek, annyi sem ácsingózik, így kénytelen vagyok arra a következtetésre jutni, hogy mégiscsak nekem szánta a szavait. Most már csak azt kell kitaláljam, hogy miért. - Hát... igazából a kórházat keresem, ha már itt tartunk, de... miért is kéne lábadoznom? - emelkednek feljebb a szemöldökeim a homlokomon, kifejezve vagy éppen tovább fokozva értetlenségemet. Próbálok mélyen az elmémbe túrni, hátha rájövök, hogy ki ez a nő és honnan ismerem - mert feltételezem abból amit és ahogyan mondott, hogy ismernem kellene -, de arra jutok, hogy tuti sehonnan sem. Mi több, szerintem még sose láttam. Bár az is igaz, hogy nem biztosan emlékszem minden egykori páciensemre. Ő viszont nem farkas és fiatal, ezért ha mégis a betegem lett volna, akkor azért csak rémlene. - Amúgy... tudom, kissé kellemetlen ez a kérdés, de... ismerjük egymást? - mert nekem sajna halvány gőzöm sincs arról, hogy honnan kéne tudnom ki ő és azt meg végképp nem tudom mire vélni, hogy milyen betegszobán kéne lennem. Mert arra egészen biztosan nem szorulok.
Franciául beszél. Franciául. Nem tudok egy kanyi kukkot sem ezen a nyelvem és a pardonról mindig a „párdonemuá máserí” jut eszembe a Reszkessetek betörők második részéből, miután a kissrác belecsíp az utcán a vadidegen nő fenekébe. Most is majdnem elnevetem magam, de a látvány megakaszt annyira, hogy ne tegyem. Bezzeg mondok mást, ami még a saját nyomdafestékemet sem tűri, ám a megdöbbenés annyira erős, hogy észre sem veszem magam. Csak akkor kattan le, hogy valami nem éppen illendőt mondhattam, amikor meglátom a vonásain a meglepettségem tükrét. Mindegy, legalább nem gorombít le, akkor azért annyira csak nem lőhettem mellé. Meg egyébként is, miért kellene legorombítania, hogyha ő volt a hazug szemétláda, aki hagyta, hogy hetekig aggódjak érte, elhitette velem, hogy az Innben van és a világon semmi baja? - Egy szóval nem említettem kórházat. – közlöm keserűen. Valami nem tetszik itt nekem, sőt, nem csak egy valami nem tetszik, hanem sok valami nem. Az elnézéskérésére csak legyintek egyik kezemet kivéve a zsebemből, nem haragszom ám, legalábbis nem a kávé miatt. A kérdésére se köpni, se nyelni nem tudok. Megremeg a szám szegélye, az elmúlt hetek feszültsége túlérzékennyé tett, mert érzem, hogy rögtön elönti az égő érzés szemeimet is. Csak nem.. ha nem hazudott és tényleg megsérült, akkor lehet, hogy azért nem emlékszik rám? De emlékezett, felhívott, beszéltünk.. Nem tudom összerakni a képet. - Mondd, hogy csak direkt szórakozol velem.. – kérem ahelyett, hogy normális választ adnék a kérdésére. Az „igen” nem kúszik elő belőlem, mint válasz, hiszen annyira egyértelmű számomra, hogy nem tartom szükségesnek elismételni. Elvégre ismerjük. De még mennyire, hogy ismerjük! Bár most ezekben a percekben semmiben sem vagyok biztos. Elegem van ebből az időszakból. Az ér, ha jövőre április-májusra hibernáltatom magam? - Úgy látom, hogy jól vagy. – jegyzem meg keserű éllel. A káromkodást oda lehet gondolni a végére. Claude, az isten verje meg, akiben nem hiszek! Hát milyen ember vagy te? Ne játssz velem, ne játssz!
Rhydian Winter
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 316
◯ HSZ : 120
◯ IC REAG : 110
◯ Lakhely : Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : a képem bal felén van egy heg
- Nem, valóban nem, azt én említettem. - bólintok egyet röviden. Eddig még nem nagyon tudom hová is tart ez az egész szituáció, mert hát egyelőre továbbra is nagy bennem az értetlenség, de talán hamarosan megvilágosodást nyer a dolog, vagy legalább én és végre le fog esni a tantusz. Most azonban úgy tűnik, hogy jelen pillanatban nagyon felragadt valahová, mert ahogy folytatódik a beszélgetés fonala, továbbra sem találok benne számomra elfogadható értelmet. Mintha hiányozna néhány igen fontos részlet, miszerint honnan ismer engem ez a lány, nekem ismernem kellene-e őt és ha igen, akkor mégis honnan és mióta?! Oké, a kérdésem úgy tűnik, hogy eléggé kiveri a biztosítékot, az ajak remegésből és a sűrű pislogásból(?) legalábbis erre következtetek. Jaj, hát nem akartam én megbántani szegényt. A kezem azonnal lendül és a vállát érintem meg, ezzel együtt meg közelebb is lépek hozzá, remélve, hogy ez talán megnyugtatja. Résnyire húzott pajzsomon átszivárognak energiáim, amelyek békés, kellemes nyugalommal ölelik körbe. Melegséghez hasonlatos érzés árad belőle - legalábbis ezt érzékelem és itt most nem a test hőjére gondolok -, tehát nem egyszerű, átlagos ember. - Én nem szórakozom. - csendesen és komoly hangsúllyal válaszolok neki, és még mindig lázasan próbálok rájönni, hogy ki ez a lány és miért nem ugrik be róla semmi. Pedig, ha ilyen hatással vagyok rá, akkor csak tudnom kellene, hogy kicsoda. - A világért sem tennék ilyet veled. - elengedem a vállát és az arcélét simítom meg, még mindig azzal a szándékkal, hogy megnyugodjon, na meg azért is, hogy elérjem a szemkontaktust és kéklő íriszembe nézzen. Remélem, hogy ez segíteni fog az emlékezésben. Mármint nekem. - És sajnálom az előbbit. - hogy azt mondtam, nem ismerem, még ha azt egy kérdés formájában tudattam is vele. Nyilván megbántottam és most ettől rém kellemetlenül érzem magam, mert tudom, hogy tudnom kellene ki ez a lány. Vagyis... hát úgy tűnik, hogy tudnom kellene, de minimum illene. - Igen, nagyon jól vagyok, köszönöm. De te... te jól vagy? - kihallom a keserű élt a hangjából és nem is tudom miért, de még jogosnak is érzem. Bizonyára nagy hatással lehettem rá és így még rosszabb, hogy nekem meg semmilyen emlékem nincs róla. Pedig tényleg igyekszem, hogy bármi eszembe jusson. - Figyelj, meghívlak egy kávéra. Vagy egy sütire. - csak ne nézzen így rám. Csalódottan, dühösen, szomorúan? Tulajdonképpen el sem tudom dönteni. Az viszont biztos, hogy nagyon sajnálom ezt az egész kialakult helyzetet, vagyis pontosabban azt, hogy nem tudom ki ez a lány. Vörös és csinos is. Kedvelem a csinos vöröseket, de akkor meg, hogy lehet, hogy róla megfeledkeztem?!
Ha lenne arról fogalmam, hogy az életnek milyen mocskos tréfái vannak, akkor most valakit nagyon felpofoznék. Mivel viszont nem tudok semmit, így csak a hangjára s a vonásainak ismerősségére hagyatkozhatom. Nem ugyanaz, mint amit megszoktam, de ráfogható arra, hogy elég csendesen beszél most, no meg én is meg vagyok zavarodva annyira, hogy ne vegyem észre azt sem, ami kiveri a szememet. Meg a fülemet jelen esetben. Annyira furcsa. Így szokott vigasztalni, máskor is ezt tette velem, mindig éreztem felőle a törődést és most is érzem. Viszont nem tudom kiverni a fejemből a kérdést, amit az előbb hallottam, zsigereimbe kúszott és nagyon nem örömteli visszagondolni rá. Nem lépek el tőle, de nem is mozdulok meg, hogy a keze után nyúljak. A fesztivál óta nem sétálgattunk együtt, nem volt közöttünk az ég világon semmi, így kicsit olyan, mintha az a pár nap lett volna az álom, s amiben most vagyunk, az a valóság. Mégis, hiányzik, hogy megölelhessem, hogy megcsókoljon. Hiszen azt mondta, hogy szeret! Akkor meg mi ez az egész? Nagyon remélem, hogy nem én rontottam el mindent. Bár képes vagyok rá, tudom. Ez a specialitásom. Tönkretenni másokat. - Ne haragudj, nem úgy gondoltam.. – sütöm le a szememet a vallomására. Nem tenne ilyet.. velem. Akkor emlékszik, nem igaz? Nagyon nem akartam megbántani, ezért is a bocsánatkérés. Mosolyra is fakadnék ezután, de nem tudom kitörölni fejemből az elmúlt heteket. Hiszen megsérült! Rendben van, hogy a farkasok gyorsan regenerálódnak, de azért ez fura. Legutóbb nem volt túl bíztató még a hangja sem. - Tudom, hogy nem tennél. – teszem hozzá. Fürkészőn emelem rá pillantásomat, mintha csak a sérüléseinek nyomát kutatnám. Látom rajta, hogy jól van, ez legalább annyira nem magától értetődő, mint a visszakérdezése. Dacosan szegem fel államat. - Csodásan, persze. Épp csak lerágtam a körmömet, hogy vajon mi lehet veled, miért nem vetted fel a telefont. Van fogalmad róla, hogy hányan haltak meg? Életek mehettek volna tönkre, s én nem tudtam rólad semmit, csak azt, hogy élsz, lábadozol. Az lett volna a minimum, hogy szólsz, ha már felépültél. Azt gondoltam, hogy a történtek után majd felkeresel és nem csak így.. így beléd botlom az utcán. – pörölök vele, mert ilyen vagyok, tudhatja. Eleget veszekedtünk már egymással, nem egyszerű velem. A felajánlására úgy nézek rá, mint aki szellemet lát. Tényleg ilyen súlyos lett volna a fejsérülése? - Öm.. okkké. – hagyom rá, eldöntve, hogy inkább nyugodt körülmények között puhatolom ki, hogy mi ez a játék. Nem szeretnék csalódni benne, de egyszerűen nem tudom hová tenni. Az egyik pillanatban megölelném, a másikban felképelném. Nem újdonság, régen is így voltunk mi egymással, épp csak azóta azt hittem, hogy tisztáztuk, hogy nálam ez a szó nélkül eltűnősdi nem pálya. - Akkor legyen forró csoki. Egyébként új holmi? – nézek végig a viselt ruhatárán. Egyik darabot sem ismerem. Szép, mondhatom! Hozzám nem jön el, holott együtt lakunk, de bevásárolni van esze.. és még a nőknek élete a shoppingolás. Pofám leszakad!
Rhydian Winter
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 316
◯ HSZ : 120
◯ IC REAG : 110
◯ Lakhely : Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : a képem bal felén van egy heg
Nem haragszom én, csak oltári nagy zavarban vagyok, mert továbbra sem tudom mire vélni... nos egyelőre semmit sem. Ki ez a lány? Miért nem emlékszem rá, amikor ő nyilvánvalóan emlékszik rám? Jártam már úgy életemben, hogy összekevertek mással, de egyre kevésbé él bennem a remény, hogy erről lehet szó, hiszen akkor csak adta volna már valami jelét, hogy nem kerek ami itt és most történik épp. Megkérdeztem, hogy ismerjük-e egymást és nem olyan választ kaptam, amiből elindulhattam volna azon a szálon, miszerint egészen biztosan másról beszél, másra gondol. Így viszont úgy tűnik én eshettem át valami érdekes amnézián vagy neki vannak olyan extra emlékei, amelyek rejtély, hogy honnan is származhatnak... - Nem történt semmi. - adom jelét, hogy ugyan nincs miért rosszul éreznie magát. Lesüti a szemeit, én pedig végigsimítok az arcán, jelezve, hogy nincs miért szégyenkeznie. - Ennek örülök. - mármint, hogy tudja, nem tennék ilyet. Mégis honnan a francból tudja? Mert amúgy tényleg nem szokásom nőket megbántani minden különösebb ok nélkül. Bár, ha egészen őszinte vagyok, ennek ellenére azért sikerült párszor, de nem idegeneket. Mondjuk az is igaz, hogy perpillanat nem tudom eldönteni, ez a nő mennyire is idegen. Nekem az, én neki nem. Ennél zavarosabb nem is lehetne ez az egész. Sármosan csibészes kis fél mosolyt eresztek meg felé, amikor ismét rám emeli a tekintetét. De az örömgörbe azon nyomban az arcomra fagy, amikor megint leteremt. Igyekszem én követni a szavait, de egyik döbbenetből a másikba esek. Először is, miért aggódott volna értem? Tökéletesen jól voltam, otthon, Anchorageban. Aztán a telefonon való megkeresés. Jó, oké, sokan ismerik a számomat, mert orvos vagyok és így következésképpen 0-24 órában folyamatosan elérhető. Meghaltak? Kik haltak meg? Vic vajon él? Sűrű, hideg massza csavarodik rá szorító erővel a gyomromra. Nyelek egyet. - Várj-várj! - próbálom csitítani és közben a kezemmel is egyértelműen jelzem, hogy lassítsunk kicsit, mert olyan ciklonként vonul el mellettem ezzel az információ viharral, hogy tényleg nem tudom utolérni. Bár gyanítom, ha a villámok vérvonalát gyarapítanám, akkor se tudnék a nyomába szegődni és érteni, amit most itt összehordott nekem. - De én nem sérültem meg! Láthatod, hogy jól vagyok, nincs miért aggódni. - ő viszont láthatóan nem és komolyan megfordul a fejemben, hogy rosszul lesz vagy valami, azt meg igazán nem szeretném. Nincs okom arra, hogy bármi rosszat kívánjak neki. Próbálok előrukkolni valamivel, ami közben leülhetünk és vehet egy mély levegőt - vagy akár többet is - és ebben a képtelen helyzetben nekem is szükségem lenne arra, hogy nyugodtan átgondolhassuk a dolgokat. - Akkor gyere. - elállok az útból és egy széles karmozdulattal engedem előre a kávézó felé. - Amit csak szeretnél. - nekem aztán mindegy mit kér, kétlem, hogy olyasmivel tudna előállni a rendelést tekintve, ami képes lenne megfejelni ezt az egész helyzetet. - Hogy? - kérdezek vissza reflex-szerűen és hirtelen nem is értem, hogy mire is érti a kérdést. Azonban, ahogy követem a pillantását, rájövök, hogy a ruháimra érti. Végignézek magamon, a farmeren, a fekete pólón és a kék zakón is. Őszintén szólva halvány gőzöm sincs, hogy mikor vettem melyiket, reggel a szekrényből ezeket szedtem elő, ez az összes gondolatom a ruháimat tekintve. - Öhm... nem. Már fogalmam sincs, hogy mikor szereztem be őket. Miért? - ráncolom össze a szemöldökeimet értetlenségemből fakadóan. Hogy jön ez most ide. Ahogy a kávézó elé érünk, kinyitom az ajtót előtte és magam elé engedem. Ez a ma délután egyre furcsább lesz, az egyszer biztos.
A szituáció több, mint érdekes és lehet, hogy elégnék, ha tudnám, hogy mennyire rossz felé kapizsgálok is. Így viszont nekem az arc és a kedvesség – na meg a szemüveg, amin keresztül szemlélem Claudeot az utóbbi időben – elég arra, hogy ne gyanakodjak a kelleténél jobban. Mindenre van magyarázata, ezt szoktam meg tőle, nem akadok fenn. Ha sose lenne dinka és sose lepne meg, akkor már rég tudnám, hogy ez így nem kerek, ám mivel az előismereteim olyanok, amilyenek.. maradunk ennyiben. Különben is, milyen idegen lenne az, amelyik simogat? Elhúzódnék, ha nem hinném, hogy ismerem. Csak ontom rá a szitkaimat, feddem, hogy érezze azért, hogy nem így megy ez. Nem így szoktunk bánni azzal, akit állítólag szeretünk. Persze tudom én, hogy a Hold hatása volt és amúgy se tehetett róla, de egy kóbor sms-en kívül mással is megdobhatott volna. Sms. Milliószor olvastam már el, s eddig azt hittem, hogy olvadoznom kellene tőle, most viszont egyre kellemetlenebbül érint, lévén ha nem akart beszélni, talán nem is volt semmi baja, talán megint elutazott ki tudja hova, én meg itt maradtam magnak és körmöt rágni. Épp erről beszéltem Nonónak a múltkor. Hogy félek elköteleződni érzelmileg. Hát tessék! Lassan kezdem azt hinni, hogy nem véletlenül. Nem kérdezek vissza sértődötten, hogy mégis mire várok, mert a végén még közli velem megint, hogy a dühös vöröse vagyok, s akkor megint egyszerre olvadhatok el és kaphatok instant idegbajt. Inkább tényleg várok, hadd jusson szóhoz ő is. Elkerekednek a szemeim. - Hogyne látnám? Nem vagyok se vak, se hülye. – húzom el a szám. - Viszont ha nem sérültél meg, akkor miért nem tudtam rólad két hétig, s mi volt az a világodról nem tudó sms? Miért mondták, hogy te is a sérültek között vagy? Megfordul a fejemben, hogy elmormogjak egy varázslatot, de egyrészt nincs is saját mágiám, másrészt pedig a hazugságot nem tudom kiszagolni, legfeljebb a farkasságot. Azzal meg sokra nem mennék, azt úgyis tudom Clauderól. Elindulok előre, de nem bírom megállni, hogy a ruházatát meg ne nézzem jobban magamnak. A válasza megint csak nem visz közelebb a gyanakvási szinthez. - Nem láttam még rajtad. – megvonom a vállamat. Nem csodálnám, ha lennének máshol is ruhái, nem rakta tele apám szekrényét annyira. Aki elmúlt négyszáz, az álljon sok lábon, nincsen nekem ezzel semmi bajom, épp csak nem szeretném, ha alólam rántaná ki a lábakat. - Egyébként jóláll. – teszem hozzá, hogy valami módon kedves is legyek. Nem tudom hogy kéne feltérképezzem, hogy miért nem emlékszik a sérülésére. Eszembe jut, hogy talán úgy járt, mint én tavaly vagy idén, hogy báb volt.. ennek így még lenne is értelme. Hjaj, én bunkó meg hogy lehordtam. Legszívesebben elsüllyednék, de komolyan. - Köszi! – lépek be a kávézóba, s mosolygok hátra a vállam felett. Az egyik ablakközeli asztalhoz lépek, ott szándékozom letelepedni. - Van kedved eljönni velem Emmát meglátogatni? El kell neki vinnem valamit, szóval itt nem maradhatok soká, de rég volt alkalmunk beszélgetni.. – dobom fel a témát, ha már így kezdem érteni, hogy én vagyok az őstulok. Mentem, ami menthető.
Rhydian Winter
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 316
◯ HSZ : 120
◯ IC REAG : 110
◯ Lakhely : Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : a képem bal felén van egy heg
Ohóóó! Na jó. Most se lett világosabb ez az egész. Két hete elvileg még akkor találkoztunk és még sms-t is írtam neki. De hát nem! Tuti, hogy nem. Az nem lehet. Egyelőre nem reagálok erre semmit, de lázasan forognak a fogaskerekek az agyamban, mert ez így eléggé képtelennek tűnik. Kivéve, ha kiderül mindjárt, hogy van egy másik személyiségem, amiről momentán semmit sem tudok. Az valahogy egészen elképzelhetetlen lehetőségnek tűnik. Aztán meg a ruhám kerül terítékre, amit még nem látott. De hát könyörgöm, a többit sem. Vagy igen? Teljesen összezavarodtam. - Köszi. - azt hiszem erre más nem nagyon lehet mondani. - Te is nagyon csinos vagy. - dobom vissza a bókot és előre engedem a kávézóba, de valójában még mindig azon agyalok, amit korábban mondott. Nagyon nem kerek nekem ez az egész és lassan - akármennyire is nem akarom szegényt újfent megbántani - meg kell kérdezzem tőle, hogy mégis miféle smsről és sérültekről beszélt. És akkor még nincs vége a fejtörőnek, mert szóba kerül valami Emma is. Végképp kezdek elveszni ebben a beszélgetésben. - Azaz igazság, hogy két órán belül a kórházban kellene lennem egy műtét miatt, de kicsit elkavarodtam a városban. - adom meg az őszinte választ, ám azonban ezt kezdenénk el fejtegetni, most már muszáj lenne tiszta vizet öntenünk abba a bizonyos pohárba. - Figyelj csak... megmutatnád, hogy milyen smst is küldtem neked? - hát most, hogy kellene előadnom, hogy halvány gőzöm sincs arról kicsoda és miért viselkedik úgy, mintha jól ismerne?! Bár az a verzió sem kellemesebb, hogy tudom kicsoda csak most perpill nem emlékszem rá. De miért nem?! - Tudom, hogy emlékeznem kellene, de igazság szerint nem tudok. Szóval hálás lennék érte és akkor talán kicsit jobban képben is lennék. - téged és ezt az egész feje tetejére állított szituációt is illetően. Kézenfekvő magyarázat lehetne erre a dologra, ha mondjuk lenne egy ikertestvérem és őt ismerné, de azzal egészen biztosan tudom, hogy nem rendelkezem. Voltak testvérem, egy bátyám és egy nővérem, utóbbi vérfarkas lett szintén, de fogalmam sincs, hogy él-e még egyáltalán. Abban viszont egészen biztos vagyok, hogy nem vele kavar össze. Így pedig tényleg nagyon kényelmetlen ez az egész szituáció, mert akárhogy is igyekszem gondolkodni, még mindig ötletem sincs arról, ki lehet ez a lány és mi a frászt hordott eddig össze nekem.
Felvonom a szemöldökömet, majd végül úgy döntök, hogy nem fogom vissza magam. - Eszerint a hozzám illő szín a kék? Nem akarok én direkt nyomozót játszani, de a helyzet az fura és sokat számít, hogy mit mond erre főképp azután, hogy legutóbb effektíve kifejezte, hogy ez speciel semmiképpen sem az én színem. - Mi az hogy egy műtét miatt? Téged nem műthetnek meg ott. Ennyi idős vagy és ennyit sem tudnál? Mi van veled? Biztos vagy benne, hogy jók érzed magad? Olyan szinten nem számolok azzal a lehetőséggel, hogy élhet még egy belőle, hogy egyszerűen csak összezavarodom és az elmeállapota épségéért kezdek aggódni, amikor az előbbi megjegyzését teszi. Valahogy nem tűnt eddig orvosnak, szóval ez az eshetőség meg sem fordul a fejemben. Nem azért, mert műveletlennek tartanám – gondoljon bármit magáról, s gondoljon bármi bármit a pacuha megfogalmazásmódjai és mondatszerkesztései mögé – hanem egyszerűen úgy vélem, hogy azt azért közölte volna velem, ha sebész. Elvégre miért tagadjuk a munkánkat? Nem szégyen, pláne nem az, ha valaki életeket ment. Mint ahogy az sem, hogy lakkművességgel foglalkozik teszem azt. - Öh.. ~Meg egy büdös francokat!~ teszem hozzá gondolatban, de mivel úgy hiszem, hogy valami oka lehet a fejsérülésének és a bábságának ahhoz, hogy így reagál a dolgokra, inkább döntök és kikeresem az smst, amit „Dear December” néven írt nekem. Mi sem bizonyítja ezt jobban a kis képnél, ami az üzenet mellett megjelenik, mint a feladó profilképe. Egyszer rávettem, hogy ökörködjünk a selfie-divatnak megfelelően, s bár a nevét a főtéri találka óta nem változtattam meg, a képet azért betettem Claude számához – ami persze nem jelenik meg az smsfelületen, csak a név, amin én mentettem el – így Rhyd kétséget kizáróan a saját fizimiskájával találhatja szembe magát, miközben a szöveget olvassa. Szia, beszélni később tudunk. Hiányzol. És kívánom, hogy jól legyél. Aggódtam érted. C. Szeretlek. Miközben pedig visszaveszem tőle a telefont, s újra a táskámba süllyesztem, szavakkal is reagálok neki, s ezúttal nem az ő – vélt ő – szavaival, hanem a sajátjaimmal. - Lehet, hogy természetes, idén más volt, mint tavaly. De.. tudnod kell, hogy nem tehetsz semmiről, én is átéltem, én sem emlékszem semmire. Már nem annyira az smsről, mintsem arról hadoválok neki, amit a Vörös Holdról gondolok, illetve annak lefolyásáról tudok. Könnyebb arra fogni, hogy emlékezetkiesése van, mert azt hiszem, hogy bátran jelenthetem ki: elképesztően megzuhannék attól, ha kiderülne, hogy csak hazudj, ha tudszot játszott velem. A csókokkal, a vallomással.. mindennel, ami köztünk kialakult. - Mi az utolsó emléked, hm? – próbálkozom némiképp kétségbeesetten megtalálni vele együtt a kiutat ebből a ködös történetből. Az, hogy Emmához nem akar eljönni velem meg se akaszt. A kórházon jobban kikerekedtek a szemeim.
Rhydian Winter
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 316
◯ HSZ : 120
◯ IC REAG : 110
◯ Lakhely : Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : a képem bal felén van egy heg
- Csinos. - hagyom rá a kék színt illető kérdését némi fej oldalra billentés kíséretében, ahogy megnézem magamnak. - A zöld a te színed szerintem. Tudod... a hajad miatt. Ha már így rákérdeztél. - szó sincs arról, hogy felcsaptam volna divatgurunak, csupán arról van szó, hogy még mindig könnyebb és sokkal ésszerűbb a színekről fecsegni, mint megérteni ezt az egész szituációt, amiben én még mindig totálisan értetlen vagyok és nem tudom hová is tenni az egészet. Ki ez a lány és miért hiszi azt, hogy ismer és ha már itt tartunk, ha ő ismer, akkor én miért nem ismerem őt?! Egyik ámulatból - vagy döbbenetből, részletkérdés - esem a másikba, amikor közli, hogy vajon mennyit is tudok az engem érintő műtétekről. Szemöldökeim a homlokomon magasra szaladnak, ráncokba rendezve azt, mert ha van valami, amihez értek, az pont a gyógyítás és mások gyógyulása. - Nem én leszek műtve, nem így értettem. Én fogok műteni. - javítom ki, mert hát ez az igazság. Orvos vagyok, már emberként is az voltam. Na jó, hát ez a találkozás csak egyre furcsább lesz, főleg, amikor szóba kerül egy bizonyos sms, amiről halvány fogalmam sincs. Ezért megkérem, hogy mutassa meg. A szöveges üzenet mellé rendelt képen olyanképpen jelenek meg, aminek a készültére - mily meglepő - szintén nem emlékszem. Azonban azt kiszúrom, hogy ott a képen a fejemen a bal oldalon az a bizonyos heg, amit valljuk meg őszintén, még ikertesók sem viselnek, így tényleg felmerül bennem a gyanú, hogy talán van egy rejtett énem, amiről baromira nem tudok semmit sem. De mégis, hogyan ismerhet ez a lány, amikor nem is ebben a városban élek. Ha tényleg van egy skizofrén énem, akkor az minden alkalommal elvezet idáig?! De az csak feltűnt volna a bankszámlámon! Meg kell néznem a tartalékaimat, hogy azokkal mi van, mert kész őrület, ami itt kialakulóban vagy kiderülőben van. És a név, amihez a kép rendelve van... Hát nem mondom, Decemberben volt olyan alkalom, amikor kicsit kirúgtam a hámból és hát összeszedhettem akárkit, de csak tudnék róla májusra! Plusz maga az üzenet is májusi... kész agybaj. És aztán jön a szöveg. A legjobban a szeretlek az, ami - ha ez még egyáltalán lehetséges - még jobban kiakaszt. Végignézek a lányon, csinos és vörös, ami meg kell valljam, hogy nagy gyengém, szóval akár ki is kezdhettem volna vele, de hogyan írhattam neki olyat, hogy szeretem, amikor nem is ismerem?! Kezdek begolyózni... tuti ez lehet a dolog mögött... Csendesen, tátott szájjal, nagyra nyílt tekintettel pislogok rá, amikor közli, hogy nem tehetek semmiről sem. És ő sem emlékszik. De kétségtelenül többre, mint én... - Az, hogy elindultam otthonról. A kórházba akartam menni, de eltévedtem és vettem egy kávét. - darálom le, mint aki maga is szeretne rájönni a dolgokra és azok végére jutni, ami így is van. - És neked? - automatikusan kérdezek vissza, egyre bizonytalanabbul, mert végképp nem értem, hogy mi is folyik itt.
- Zöld? – felvonom szemöldökömet, de ennél bővebben nem kommentálom. Szerintem nincs egyetlen zöld ruhadarabom sem, de ha ez tetszik neki, akkor lehet hogy be fogok szerezni párat. Akármilyen röhejesen hangozzon ez, szeretek tetszeni és ennek nem sok köze van ahhoz, hogy mit érzek Claude iránt. Egyébként vicces, hogy ketten szólítanak Scarletnek – ha már színek – és mindkettejükbe szerelmes vagyok. No, de ezt nem fogom elővenni mint témát, most semmiképpen. Elég kusza lehet a feje így is, nem fogom még jobban megabajgatni benne a ködöt. Bármennyire is idegesítsen, hogy nem tudom mire emlékszik vagy mire nem. - Nem asztalos vagy egészen véletlenül? – vonom fel a szemöldököm kissé értetlenül. Ennyire nem zavarodhat meg valaki, hogy még a szakmáját is elfelejtse, vagy igen? Lassan kezdem azt érezni, hogy nem is Claude fejében van zűrzavar, hanem az enyémben. Mintha álmodtam volna az elmúlt éveimet. Szinte ingerem támad valami varázslatot használni vagy azt kérni tőle, hogy csípjen meg, de nem akarom kiröhögtetni magam. - Nem akarlak elkeseríteni, de már hetek óta nem voltál otthon, hacsak nincs egy olyan otthonod, amit én nem ismerek. – kis sértődés üli meg hangomat, ezt nem tudom elrejteni. A visszakérdezésére igyekszem nagyon precízen válaszolni. Hátha segítek ezzel neki. - Fürödni akartam, meg is eresztettem a vizemet, de nem jutottam el odáig, hogy a zuhany alá álljak. Aztán felhívott Phil, de nem vettem fel a telefont. Téged hívogattalak meg Nonót. Azóta semmi sem homályos, de nyilván téged az a mocsok jobban megszívatott. - gondolok itt Alignakra. Mondjon Dimitris akármit, szerintem az ilyen már életében is rohadt nagy szemét volt. - Sokáig tartott, mire hírt kaptam felőled. Azt mondták, hogy bevittek az Innbe, hogy nem vagy magadnál és egy ideig nem is leszel. Persze lehet, hogy hazudtak, nem tudhatom. Veletek ellentétben én nem érzem meg, ha valaki igaztalant állít nekem.. – állok elő ezzel, hadd legyen még zavarosabb a dolog azt illetőn is, hogy tudok a vérfarkasokról. Bár mivel nem ismer – amit én nem tudhatok – erre nem biztos, hogy ilyen félmondatból rájön.
Rhydian Winter
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 316
◯ HSZ : 120
◯ IC REAG : 110
◯ Lakhely : Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : a képem bal felén van egy heg
- Aha, zöld. - bólintok is egyet röviden. Félre értés ne essék, nem mentem át divatguruba vagy ilyesmi, de hát a vörös hajhoz nem lenne rossz. Én legalábbis mindig szerettem, amikor Angelique ezt a színt viselte. Ez azonban most abszolút nem ide tartozik. A következő kérdésére elkerekednek a szemeim. Hát ez meg mégis honnan jött?! Mondjuk oké, nem mondom, hogy nem tudok összeeszkábálni egy polcot vagy ilyesmit, de ez azért elég messze áll az asztalos szakmától. - Nem mondanám... - lassan rázom meg a fejem egyszer. Az előbb említettem, hogy műteni fogok, azt hiszem ebből már elég jól ki lehetett találni, hogy nagyjából mivel is foglalkozom. Ééés érkezik a következő meglepő dolog - bár van bármi ebben a beszélgetésben, ami nem lenne az?! - miszerint hetek óta nem voltam otthon. De hát onnan jövök az istenért!! - Te tudod, hogy hol lakom?! - bár nyílván, ha az iméntieket állította, de akkor is rá kell kérdezzek. Ennyire nem felejthettem el valakit, akit ezek szerint még haza is vittem... valamikor. Ráadásul nem is ebben a városban élek. Eddig sem értettem sokat a köztünk zajló társalgásból, de most aztán végképp nem tudom, hogy mi a fene történik?! - Hát az nem kifejezés... - szalad ki a számon egy sóhaj mellett, mert bár fogalmam sincs arról, hogy ki mikor és kit szívatott meg, de az egyszer tuti, hogy valaki engem most nagyon. Mert olyan nincs, hogy kompletten ne emlékezzek valakire, akivel nem csak összefutottam, de a ruhatáramat is ismerni véli, elvileg tudja hol lakom és még ki gondolná, hogy miket nem tud, szóval egészen biztosan nem egy futó találkozás a múltban. De ha így van, akkor miért nem tudom, hogy kicsoda?! - Az Innbe? - tudom, hogy melyik hotelről beszél, de abban még sosem jártam, pontosabban ebben a városban nem. - Én nem voltam ott. - szóval nem tudom, hogy ki és miért mondta ezt neki, így egyértelmű, hogy nem mondott igazat. Bár jelen pillanatban egyre kevésbé tudom, hogy ki mikor és milyen igazságot mondott, mert nem tudom követni a dolgokat. Feltűnik az elejtett félmondata és mivel érzem, hogy nem átlagos ember, hanem olyasvalaki, aki érzékeny a mágiára, így nem olyan meglepő, amire utal. Szusszanok egyet. - Nézd... - és itt rájövök, hogy a nevét sem tudom. Mondjuk talán érthető, lévén, hogy mást se nagyon tudok róla. - Nem igazán értem ezt az egészet. Mert azt látom, hogy te úgy hiszed, ismersz engem, de én még mindig nem tudom, hogy ki vagy. És borzasztóan sajnálom a dolgot, de így van. Nem asztalos vagyok, hanem orvos. Pontosabban szívsebész. És nem tudom ki és miért mondta, hogy az Innben vagyok, mert nem voltam. És abban meg egész biztos vagyok, hogy otthonról jövök. - foglalok össze hirtelen mindent, ami eszembe jut. Kész őrület ez az egész és nem is tudom ennél világosabban, hogyan is fogalmazhatnék. Nem akarom megbántani szegény lányt, de ez kész komédia ami közöttünk zajlik...
Hányszor hittem már? S te még mindig becsaptál. ... Tépett szárnyakat, törött álmokat Mért mentenénk át s vinnénk tovább?
Oké, akkor zöld. Ezen nem fogunk összeveszni, pláne azután, hogy a férfiakról mindig azt gondoltam, hogy semmi színlátásuk sincsen. Kék vagy zöld, olyan nagyon mindegy, ettől nem fogom azt gondolni, hogy akivel beszélgetek, az nem az a férfi, akit én.. - Egyrészről tudom, másrészről meg nem tudom. Nyilván vannak titkaid előttem, elvégre valahonnan a Főtérre kellett keveredj. Megvonom a vállamat. Nem fogok nekiállni magyarázni neki mindazt, amitől úgy tudom, hogy pontosan tisztában van vele, mert átélte. A szakmája meg? Még ez a legkevésbé frusztráló ebben az egész társalgásban. - Erre magam is rájöttem. Elhúzom a számat, amikor az Innt emlegetjük. Nem is kéne mondania, magamnak is sikerült már realizálni, hogy nem volt ott, hogy minden hazugság, amit a Hold óta tudok róla. El is megy hirtelen minden vágyam arra, hogy igyak vele bármit. - Nyilvánvalóan nem az az igazi neved, amit tudok, szóval megkíméllek arról, hogy azon szólítsalak. Beszívom alsó ajkamat, enyhén beharapom. Nem akarok sírni, de a szavait hallva nehezemre esik nem remegő hangon beszélni hozzá. Mert éppen ezt mondtam Nonónak. Hogy nem akarok sérülni. Aztán tessék.. Mire volt ez jó, Claude? - Ne mondd, hogy sajnálod, mert nem hiszem, hogy így van. – lassan állok fel, igyekszem nem kilökni magam alól a széket. Nem hiszem, hogy tudna olyat mondani, amivel maradásra bírhat, de itt az alkalom arra, hogy a nyakába zúdítsak mindent, ami a csőrömet böki. Végül levegőt veszek, de nem mondok semmit a múltról. Csak arra reagálok, amit hallottam tőle. - Szívsebész? Értem. És vajon összevarrod a szívemet, amit most zúztál darabokra, doktor úr? – ejtem a foglalkozásának megnevezését némi gúnnyal. Mi a fenéért vagyok még itt? Kikerülöm az asztalt és ívesen a férfit is. Egészen az utcafrontig tudok normális ütemben haladni, anélkül, hogy elbőgném magam. Utána futásnak kell erednem. Nos, ez szép nap, mit ne mondjak. Kíváncsi leszek, hogy eztán hazahúzza-e valaha a belét, vagy utoljára láttam itt. Pedig meg akartam mondani neki, hogy én is szeretem. Úgy terveztem, hogy mindent elmondok majd, ha újra látom a Hold után. Nem éppen erre számítottam, ami azt illeti.
//Amennyiben nincs más, úgy részemről ez záró. Nagyon imádtam, köszönöm a felfordulást! //
Rhydian Winter
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 316
◯ HSZ : 120
◯ IC REAG : 110
◯ Lakhely : Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : a képem bal felén van egy heg
Nem tehetek mást, minthogy csendesen hallgatom és továbbra sem értem, hogy mibe is csöppentem bele. Most a Főtér jön szóba, én pedig végleg elvesztem ebben a beszélgetésben és már meg sem kísérlem, hogy bármiféle világosságra leljek benne. Főleg, amikor kifakad. Valóban nem az eredeti nevemet használom, de ezzel nem csak én vagyok így. Látom, hogy beszívja az alsó ajkát és azt is, hogy próbálja visszatartani a könnyeit. Majd feláll és lehet, hogy most kellene leállítanom vagy elejét vennem a folytatásnak, de nem vagyok elég gyors, mert belekezd és a szavak csakúgy jönnek belőle. Én pedig továbbra is meglepetten nézek rá és fogalmam sincs, hogy miről is beszél tulajdonképpen. - De én... - nyögöm ostobán, mikor elhalad mellettem, de aztán elhallgatok. Mégis mit tudnék mondani neki? Nem is ismerem, ő pedig nyilvánvalóan azt hiszi, hogy ő engem igen. Aminek így valljuk be nem sok értelme van. Nem tudok mit mondani neki, hiszen nem értem az egész helyzetet, így hagyom, hadd menjen. Remélem, hogy elfelejti ezt a találkozást vagy nem is tudom. Mindenesetre én még maradok és megiszom a kávémat, közben pedig az egész iménti találkozáson kattog az agyam. Kétlem, hogy valaha is találni fogok magyarázatot az iméntiekre. Ez a város roppant furcsa tele van nem várt meglepetésekkel...
//Bocsi, hogy ilyen kis minyuri lett a záró és sokat is kellett várni rá én is köszönöm, egy élmény volt //
Az első hét, hogy nincs rajtam gipsz. Még szokni kell az új helyzetet, és hamar is fáradok, annyira már nem, mint korábban. És úgy érzem, hogy nem is attól, hogy balesetem volt, valami mástól és kitartóan zavar, hogy nem tudom, mitől vagyok úgy, mint akit fejbe vágtak. A dékántól kapott halasztási kérelmet tartogatom a kezemben, de inkább azt nem tettem zsebre, amit mondott közben. Kevés diákot ismer személyesen, azoknak pedig egészen apró hányada olyan problémás mint én. Pedig kitűnő tanuló vagyok. Inkább azért „tüntet” ki figyelmével, hogy ne okozzak bajt és már majdnem meglett volna a bizalom, mire jött ez a ziccer. Nem hitte el, hogy valóban baleset volt és nem tehettem róla. Már dolgoztam is a héten, a héten még csak három napot, négy órában, mert nem bírják az esküvői sütemények és torták megrendeléseit. És nagyon jól esett a fogadásuk, hogy vártak, Marlene néni derűs mosolyát és csontropogtató ölelését. Shinynak is írtam, hogy vagyok. A motor totálkáros lett, de a biztosító kifizette a költségeket. Nem akarok újat venni, ragaszkodok bizonyos dolgokhoz. A karikák a szemem alatt és a még mogorvább természetem ellen azonban nincs védelem. Pár napja azonban inkább csak üresnek érzem magam. Az elme tud felejteni, a lélek kevésbé. Főként, hogy nem is tudom, miért vagyok ilyen. Volt már balesetem, de ennyire kifacsart nem voltam sosem és ennyire letargiás sem. Kapucsínót hoztam el fedett papírpohárban és egy dobozban tortaszeleteket, süteményt, úgy terveztem, hogy otthon eszem meg, de a baleset óta nem szeretek otthon lenni és nem tudom, miért, pedig a két szőrmók ennyire még sosem ragaszkodott hozzám, éjjel az ágyamba másznak és vagy rajtam, vagy a fejemél alszanak. Elhanyagoltnak tűnök, még szerencse, hogy a hajam nem festetem, de a vasalatlan sötétkék póló, a koszos cipő, és a gyűrött nadrág árulkodó. Egy szelet süteményt vennék ki, de a kezem megrándul, még nem szokta meg, hogy dolgozni kell, ma már kiborítottam egy csokimasszás tálat, és most kiborítom a kapucsínóval együtt majdnem az egész dobozt. - ..va életbe. – legszívesebben ököllel ütném a dobozt, a süteményt és a poharat, de értelme úgysincs, így csak megpróbálok lehajolni, megtámaszkodni az addig is ép kezemen, közben belehajolok a dobozba, amitől porcukor és kakaópor ragad a hajamra. - Rohadj meg… - sóhajtok egyet, majd felveszem, de nem megy még egyszer lehajolni, a bal lábam erősen tiltakozott a mozdulat ellen.
Kezdőlap
(Kösz az új nevet!) //
Nagyon imádtam, köszönöm a felfordulást! 
//
én is köszönöm, egy élmény volt 
