Az ilyen csöndes éjszakákon mindig késztetést éreztem, hogy valamivel darabjaira zúzzam ezt a tökéletesnek tetsző idillt. Egyszerű pohártöréssel, hosszan elnyújtott vonyítással, hangosan dübörgő motorral... félelemtől éles sikollyal, ami természetesen nem az én torkomból szakad fel, hanem az áldozatoméból. Mint mindent, az ölést is művészetté lehet emelni, tökélyre fejleszteni, hogy pontosan olyan végeredményt kapj, mint amilyet elképzeltél. A múltkori zsebóralopásos incidens a pszichiátrián rövid időn belül megoldódott, visszaszereztem, benne a listámmal rajta a likvidálandó személyek nevével. Ez már ég tudja, hányadik listám volt, mindig újat kellett írnom, mert vagy elfogytak az áldozatok, vagy túlságosan is megszaporodtak. A mostani épp a lábam előtt hevert. Semmi más nem utalt arra, hogy nem természetese halált halt, mint a nyakán a szúrt seb. Egy embernőre nem pazarlom a bestiám erejét, bőségesen elég volt némi káliumot belé fecskendeznem. Önmagában a kleptomániás hajlamáért nem öltem volna meg, ám azért már igen, mert egy ellenséges farkas kölyökjelöltje volt. Az a hím még mindig nem tanulta meg, hogy rossz fát próbál kivágni, amíg még Chicagóban voltam, lett volna rá némi esélye, de így, hogy már csak a pribékjeit küldözgette utánam... Ő végette nyugodtan alhattam. Megfogtam a holttestet kivittem a csónakkikötő végébe, s halkan a folyóba engedtem. Ne hagyjunk szemetet magunk után. Miután ezzel végeztem, módszeresen átfésültem a terepet, nem maradt-e vércsepp, vagy bármi más, a fecskendőt pedig eltettem. Csendes szemlélődésem, nyomeltakarításom egészen addig zavartalanul folyt, amíg meg nem éreztem egy ismerős, kellemes illatot. Felpillantottam, szám pedig finom mosolyra húzódott a közeledő nőstény láttán. - Bella donna! - ejtettem lágyan az olasz szavakat, miközben tetőtől talpig végigmértem, ügyelve rá, hogy pillantásom ne váljon tolakodóvá. - Öröm ilyen csodálatos, holdfényes éjszakán beléd botlani. - Pontosabban: ő botlott belém, de ez már részlet kérdés. - Hogy érzed magad, ebben a zord, s hozzád hasonlóan hűvös városban?
Míg más darabjai zúzza, én igyekszem kiélvezni az idillt. A csend jó barátom - megértő társ, minden élethelyzetben. Olykor árulkodó, olykor remek segítőtárs, ha tud bánni vele az ember. Most is, ahogy békésen sétálok a kikötőknél - erre még nem jártam a városban, így muszáj volt felfedeznem kicsit a környéket - a csend hangjait figyelem. Minden apró, árulkodó neszt. Valahol a városban parti van, az erdő felől madárriadalom zaját hozza felém a szél. Talán valaki épp most indul éjszakai portyára. A közvetlen közelről ekkor csobbanás hangja hallatszik én pedig ösztönösen indulok meg annak irányába. Egyszerű farmert viselek, magasított sarkú fekete cipővel és elegánsabb, nőies felsővel, mely szintén az éj rejtőszínében leledzik. Csendes lépteim zaját nem is próbálom leplezni, így is tompán, ütemesen vernek szelíd zajt ahogy a mólón haladok. Kop-kop-kop... Először nem tudom tisztán kivenni az alakot, de a víz felől érkező fuvallat felém hordja illatát. Akaratlanul is megborzongok, de nem tudom eldönteni, hogy ez a viszontlátás örömének, vagy épp nem-örömének szól. - Signore Santoro. - apró, kényszeredett kis penge-mosolyt villantok felé. Mi sosem voltunk igazán barátok, vagy legalábbis nem kimondva. Állandóan kóstolgattuk egymást, ott "martuk" a másikat, ahol tudtuk. Ha nem lennénk olyanok, amilyenek jellemben, talán még igen közeli is lehetne a kapcsolatunk. Na nem úgy, ahogy azt ő szeretné... Bár, fene tudja. - Már megint az orvosi szoba készleteit fosztogattad, vagy feltöltötted a saját készleted még Chicago-ban abból, amit hátra hagytam? - utalok itt a fecskendőre, amit épp eltesz. Szavaim húzó éle ellenére nem hat meg különösebben, ha kérne, még adnék is neki a készletből. Sose kér, vagy ha igen, akkor az mögött mindig van valami saját érdek. Szavaimmal pusztán a bókját igyekszem megkerülni, ignorálni, ahogy felé lépdelek ráérősen. - Még nem sikerült igazán megszoknom, de a kórház ugyan olyan unalmas hely, mint Chicago-ban. De látom, te már szinte uralod a helyet. - tekintetemben valami állati fény csillan - a farkasom. Mióta Calebet kissé megcincáltam, szinte követeli, hogy engedjek egykori énemnek és halálra kínozzak valakit. - Mi volt a mai fogás? Tyúk vagy liba? - firtatom szemtelenül, körbetekintve, noha a nyomokat piszokjól eltüntette. Nem is ő lenne, ha nem így tett volna. Pillantásom felé irányul, ahogy tisztes két lépésnyi távolságra megtorpanok mellette. - Kár, hogy nem jöttél előbb. Nem volt kivel lejtenem a falkás partin nemrég. - Ez persze nem igaz, de én hülye itt adom a lovat alá. Talán a hűvös tengeri levegő ment az agyamra...
Örül is, meg nem is, ahogy elnézem, s ez így van rendjén. ha valaki egyértelműen el tudja rólam dönteni, hogy a felbukkanásom öröm-e, vagy bánat, akkor borzalmasan adtam elő eddig magam. Igaz, az azért nem hátrány, hogy Castor egyértelműen örült. - Egyelőre saját készletből boldogulok, dolcezza, de amint az megcsappan, ígérem, egyenesen hozzád fog vezetni az utam - hajtottam fejet felé finoman. Azt már nem tettem hozzá, hogy kérni fogok-e, avagy elcsenek, s legfeljebb egy fecnit hagyok magam után, jelzésképp, hogy igen, újfent én voltam az a megátalkodott, aki kérés-kérdés nélkül megfosztotta ettől-attól. Nem zavart, hogy kiszúrta a fecskendőt, szeretem, ha valaki szemfüles, és amíg olyasvalakiről van szó, akivel egy táborba tartozom, cseppet se bánt. Viszont, ha tömegével buktatnának le, az már szíven ütne. Szerényen elmosolyodtam arra, hogy én már uralom a helyet. - Könnyen alkalmazkodok. - Ami igaz is, ellenben jelenleg még az ismerkedés fázisban járok a várossal, azt azonban remekül el tudom adni, hogy otthonosan mozgok. Nagyon fontos az ilyen látszat, életet is menthet. - Liba - feleltem már-már sopánkodva. - Gágogni akart, de nem nekem, igazán sajnáltam, mert megnyerő példány volt. Láttam, hogy megtartotta köztünk a tisztes távolságot. A szememben ez felért egy felhívásra, ha láttam, hogy valaki inkább távolságot akart tartani, egyből elkezdtem a határokat feszegetni. Egyesek provokatívnak tartottak ezért, holott én csupán szerettem felmérni, meddig mehettem el különösebb megtorlás nélkül. Persze Emilyt ismertem már annyira, hogy tudjam a korlátok elhelyezkedését, ennek ellenére időről időre jól esett megcirógatni a kordont. Ám ahogy látom, ezúttal még rá is tesz erre egy lapáttal. - Miért nem hívtál bella? Úgyis rég táncoltunk, és ha ezt tudom, az első géppel jövök, hogy a magányod elűzzem - mondtam finom, kellemes mosollyal az arcomon, s egy fél lépést közelítettem hozzá. - És még el is árvultál - sóhajtottam együtt érzőn. - Szegény bella... Enyhítsek a gyászodon és a magányodon? Ez csak félig volt komoly kérdés, midig kosarat kaptam tőle, s ez ugyan frusztrált, de szinte már bevett rutinná nőtte ki magát köztünk, hogy majdhogynem minden egyes találkozásunkkor megpróbálkozok valami ilyesmivel. Nem én lettem volna, ha hagyok elszalasztani akár egyetlen lehetőséget is.
- Irigylésre méltóan könnyen. - szusszanok, de ez már csak így van rendjén. Ha valami elcseszett sorozatban lennénk, amikkel az egyszerű emberek múlatják az időt, ő lenne a mindenki kedvence pasas, én meg legfeljebb valami különc. Talán ez lehet mindennek a nyitja: hogy ég és föld vagyunk. Engem sem kell félteni színészi teljesítményben, de Dominic úgy vált szerepet akár pillanatok alatt, ahogy senki más. Éppen ezért könnyen meg tudja kedveltetni magát bárkivel, ha úgy akarja. - Jajj, ne csináld! - kacagtam fel olyan halkan, hogy nevetésem fagyosan halt el az éjszakában pár másodperc alatt. - Úgy mondod, mintha bármibe is tellene fognod másikat magadnak. - A két szép szeméért megvesznek már a nők, tudom róla nagyon jól. Ahogy azt is, hogy nem rest ezt kihasználni. Nem hibáztatom érte... én magam is hasonlóképp voltam. Hisz amit isten nekünk adott, azzal miért ne élnénk, nem igaz? Szavaira kedvem lenne újra elmosolyodni, ha nem fűzné tovább a dolgot. Ahogy megbújik a mosoly fel-felbukkanva ajkam szegletében, éppen olyan gyorsan tűnik is tova onnét. Tekintetemben valami vészterhes fény csillan, mely arra figyelmezteti a másikat, jobb, ha vigyáz a szájára a felhozott témával kapcsolatban. - Őt ne keverd bele. - Mocsok dolog Matteo-t felhoznia a flörtölgetős játékához. Hasonlóan mocskos módon tervezem felhúzni az agyát - csak hogy ne maradjak adósa. Éppen ezért azt a két lépésnyi távolságot is megszüntettem kettőnk között s bal tenyerem vállára siklott, jobbal pedig az ő keze után nyúltam. - Itt a lehetőség, hogy bepótold azt a táncot! - pillantottam rá sűrű szempillákkal keretezett, áthatóan kék szemeimmel az övéit keresve. Mintha csak tükörbe néznék. Akár rokonok is lehetnénk: Sugárzóan kék szemek, piszkosszőke haj... Apropó, rokonok! - És közben elregélhetnéd, hogy is terveznéd enyhíteni a nemlétező magányomat. - gyászolni nem gyászolok már egy ideje, legalábbis nyilvánosan nem. - Örökbe fogadsz? - villan szinte szemtelen mosolyom felé.
Elbűvölő, kedves mosolyra húzom a szám, ügyelve, hogy véletlenül se lépjen át az idétlen vigyor kategóriába. Igen, az átváltozás nálam nem csak farkasból ide-oda ment, több arcom is volt, és ezt remekül kamatoztattam. Szerényen megvontam a vállam arra, hogy könnyen jutok nőhöz úgymond. - Hidd el, sok mindenbe telik, főleg, ha olyan határozott a tartása, mint neked, bella donna. - Más szavakkal: akad még hozzá hasonló nehéz eset, igaz a számuk szerencsémre alacsony, de akkor is vannak. Történt egy kis botlás, ezt a fagyos pillantása megerősítette. Úgy villant rám a tekintete, mintha jégcsapot akarna vele döfni a mellkasomba. - Scusami! - húzódtam el egy leheletnyit. - Tapintatlan voltam, mélységesen sajnálom. - Tényleg nem volt szép tőlem ezt felhozni, így kicsit meg is lepett, hogy utána odalépett hozzám, és tulajdonképpen felkért. - Volentieri! Közönségünk lesz az éjszaka, zenénk a csend - húztam magamhoz átkarolva a derekát, s vezetni kezdtem. Törékenyen volt, karcsú, hozzám képest szinte apró, de nagy hiba lett volna ezek alapján gyengének is elkönyvelni, mert az egyáltalán nem volt. Elég a szemébe nézni, hogy ez nyilvánvaló legyen. A tekintete kemény, hideg, már-már felolvaszthatatlan. Nos, ha nem lenne mögöttem majd kétszáztíz éve, és legalább ennyi nő, akkor azt mondanám, a fal, amit maga köré emelt, ledönthetetlen. De mögöttem van már ennyi év és annyi nő, azt pedig már elég korán megtanultam, hogy nincs érzéketlen nő. Legfeljebb másak az igényeik, mástól omlanak a karodba, de omlanak, és vannak igényeik. Kezem finom simult a derekára, de annál lejjebb véletlenül sem engedtem. Tolakodó lenne és közönséges. A kérdésére, halk, mély, kellemes hangon kuncogtam. - Nem vágyom a mostoha szerepre - sóhajtottam direkt túljátszva, majd rámosolyogtam. - Túl... prűd, megkötné a kezem, mindamellett csapnivaló apa lennék. - Megpörgettem. Kecses volt, könnyed, kívánatos. - A teremtő adakozó kedvében volt nálad - jegyeztem meg mintegy mellékesen. Több utalást nem tettem arra, hogy gyönyörűnek tartom, tudta azt ő magától is, azt viszont sose rejtettem véka alá, ha valami kellemes a szemnek.
Szavaira elmosolyodom, miközben tenyerem a vállán simít végig könnyed mozdulattal. - Mi izgalmas lenne az egészben, ha már az első szép szóra hanyatt dobná magát az ember lánya... - Mondjuk, ha az élete a tét, sok mindenre képes az ember. De az más helyzet, mint ez! Caleb... más. Egy megoldhatatlan rejtvény, egy egyre gubancosabb gombolyag, melybe idővel annyira belegabalyodok, hogy attól tartok, megfojt. De van bennem annyi büszkeség és tartás, hogy ne Dominic-kal csomóztassam ki az összekavarodott szálakat. Ahogy magához húz, testem finoman simul az övéhez, persze csak annyira, amennyire ez tánc közben ez lenni szokott. Ajkaim szegletéből a hamiskás, szelíd mosoly nem távozik, miközben arcát, tekintetét fürkészem. Nem tagadom, nagyon is ért ahhoz, hogyan cirógassa szavaival az ember lelkét, szívét. Kellemes hangja van, igaz nem az a fajta, amelyiknek duruzsolására én álomra hajtanám a fejem. Az övé inkább egy estébe hajló beszélgetés ígéretét hordozza magában, távoli, mediterrán tájak fűszeres ízével kecsegtetve. Törékenynek pedig a legkevésbé sem nevezném magam, hisz nem vagyok egy csontkollekció. Sőt! A legtöbb átlagos nőhöz képest kifejezetten erős csontozattal rendelkeztem - farkasság ide, vagy oda. Hajlamos lennék a hízásra is talán, ha nem tennék ellene a rendszeres mozgással. Persze, egy férfinak ezt magyarázhatom... - Megkötné? Engem nem zavarnának a nőcskéid. - perdülök kiszélesedő, szemtelenül ártatlan mosollyal. Egyszerűen imádom azt a másikból áradó határozottságot, amivel vezeti mozdulatainkat tánc közben. Nem vicceltem azzal, hogy ha itt lett volna, biztos lejtettünk volna egyet a partin. Vagy kettőt... Ahogy visszaperdülök felé, hátammal a mellkasának koccanva érkezek. Lehelete cirógatja arcomat mikor lágyan fordítom felé arcom - már amennyire a helyzet engedi - szinte már szemérmetlenül közelről pillantva fel rá. - Grazie. - súgom - Ámbár neked sincs okod panaszt tenni nála. - nem maradok adósa a bókkal miközben tenyereim finoman fognak rá az ő kézfejeire, hogy átvezessem őket oldalamra, derekamra. - Mi se mancato, Dominic. - vallok színt a beálló csöndben, szinte súgva a szavakat, miközben tenyereit lassú mozdulattal vezetem lejjebb, csípőmre, majd fordulok szemközt vele, ezzel mintegy kiszabadulva karjainak "fogságából". - Olyannyira, hogy nem bírom kihagyni ezt! - Terül el csalfa vigyor képemen s határozottan lökök egyet rajta. Így a móló szélén az eredményt nem nehéz kitalálni - megy a libája után, legalábbis gondolom, hogy víznek eresztette. Már csak az a kérdés, mennyire vannak helyén a reflexei. Még az is lehet, hogy zúgok én is vele...
- Engem azonban igen, hogy a tulajdon lányom körül legyeskedem - mondtam komoly arccal. - Az én erkölcstelenségemnek is vannak határai, bella. Azt viszont nem tudtam még egészen pontosan, hogy azok hol húzódtak. Természetesen voltak dolgok, amiket nem tettem volna meg - önszántamból semmiképp -, de ha találtam magamnak kiskaput, amin keresztül megtehettem, amit az "erkölcseim" nem engedtek, akkor kihasználtam. Vitathatatlanul élveztem, ahogy finoman hozzám simult, hogy játszadozott, kicsit a határaimat feszegette, kicsit magát tesztelte. Bókra bókkal felelt, amit finom mosollyal jutalmaztam, és ugyanakkor az övében is gyönyörködhettem. Egy nő két helyzetben tud vérpezsdítően szép lenni: dühösen és boldogan, vagy legalábbis mosolyogva. Arca bűnre csábítóan közel került az enyémhez, kezemet kihívóan vezette lejjebb, s fából legyen az a férfi, aki ezt egy mélyebb lélegzetvétel nélkül megállja. Tenyerem követte csípője finom ívét, arcom egy pillanatra az övéhez simult, belélegeztem az illatát, de szinte tudtam, hogy vallomása túl nagy ajándék volt ahhoz, hogy valamivel ki ne egyenlítse a mérleg másik felét. Arra se hagyott időt, hogy esetlég én is mondjak valami hasonlóan szépet. Megfordult, kék szeme villant a gyér fényben, és a következő pillanatban már lökött is le a mólóról. Ha nem lettem volna résen, egyedül mártózom meg a hideg vízben, de nem arról vagyok híres, hogy hagyom lanyhulni a figyelmem. Megragadtam Emily karját, mert ha már nem tudok ellenállni a gravitációnak, a kicsi bella donna legalább essen velem. Vagy belém... Még nem tudom, melyik lenne a jobb. - Ej-ej, mio signora, ez igazán galád volt - mondtam, miután ismét mindketten a felszínen voltunk, én továbbra sem engedtem el a karját. - Engedd meg, hogy viszonozzam a pimaszságot! Mielőtt válaszolhatott volna, odahajoltam hozzá, és futó csókot leheltem ajkaira. - Hm, delicato! - húztam szemtelen mosolyra a szám, majd elengedtem, pár karcsapással ismét a mólónál voltam és felhúzódzkodtam rá. - Mio belladonna - direkt mondtam így -, ne feledd, ezt a játékot ketten játsszák - kacsintottam rá a móló szélén üldögélve. - Remélem nem kell rá emlékeztetnem, hogy mennyire mozgok otthon ezen a téren - hunyorogtam egy csepp gúnnyal a hangomban, de a mosolyom továbbra is kellemesnek volt mondható. Nem bánta akartam őt, ugyan! Távol álljon tőlem! De tény és való, hogy játszani remekül tudok, szó szerinti és átvitt értelemben is.
Ahogy lökném be, érzem a karomra kulcsolódó ujjakat, s ezzel együtt kibillen az egyensúlyom. Felcsap a víz köröttünk, egy pillanatra alámerülök, hogy csurom vizesen, levegőért kapva bukkanjak fel a felszínen. Hajamat kisimítom arcomból, szőke tincseim ázottan tapadnak fejemre, miként a ruhám is testemre. Tekintetem előbb morcosan keresi Dominicot, de aztán valami játékos fény keretében enyhül meg. Fejcsóválok felkuncogva - és ő ezt egyetlen megmozdulással belém fojtja. Kérdő pillantással fogadom a viszonzás ötletét ugyanis, erre közelebb hajol és ajkai perzselő, finom kis varázst hagynak maguk után a számon. Nem vallanám be, de pofátlanul jól űzi eme "mesterségét". Kár, hogy ismerem annyira, hogy ne dőljek be egykönnyen neki. Azért a meglepettség kiül képemre. Ajkam megremeg némám, majd mikor már tovaúszik, morgok válogatott olasz káromkodásokat a sötétbe magam elé. Hangjára felé fordultam, de nem feleltem, hanem előbb közelebb evickéltem. A vízből tekintettem fel rá. Kedvem lett volna a képébe fröcskölni még egy adag vizet, amiért ilyen mocsok és még van pofája élvezni is... - Csak tudod, amíg hárman játszották, nem volt ekkora a szád. - vonom fel a szemöldököm megerősítőn, játékosan. Nem tudom, az tartotta e féken, hogy Matt nagykutya volt a falkában, esetleg tettlegesen is hozzájárult ahhoz, hogy Dom elkerüljön kissé... nem is érdekel. Egyszerűen rávilágítok eme tényre, szurkálódón. Sőt! Tovább is fűzöm. - Le merem fogadni, ha megint így lenne, akkor te se lennél ekkora legény. - Ha nyújtja kezét, akkor azért elfogadom - nem félek tőle, hisz bántani nem akart eddig még sose - ha nem, magamtól mászok ki mellé csurom vizesen a stégre.
Meglepődött. Milyen tüneményes! Nem vártam viszonzást, ezért is kapott csupán egy röpke csókot, s hagytam ott, amint a pillanat elszállt. - Ez így van, bella donna - bólintottam immár a víz fölött ücsörögve, s mikor közelebb jött, kisegítettem a vízből. - Kedveltem Mattet, és mivel egyébként is nehéz dolga volt veled, úgy gondoltam, fölösleges még nekem is megkeserítenem az életét. - Dominic a gavallér. - Szóval szerinted szende szentimentális szüzet színlelve szívesebben szívná szörcsögve szerény személyem szemölcsét? Illetve szívta volna, ha azt látja, hogy körülötted repkedek. A szemölcsszívás fájdalmas lehet, szerintem nem bírtam volna sokáig a kínzást. Komoly arccal adtam elő mindezt, mert elég mulattságosnak találtam, hogy Emily azt hitte, egy nagyobb, erősebb farkastól zavartatnám magam. Cseppet sem. Csupán azokra vagyok tekintettel, akik valamilyen szinten tényleg belopták magukat szögesdróttal határolt szívem egyik rejtett zugába. - Hm, harmadik... curioso. Újfent akad ilyen - pillantottam rá, finom vonású arcát fürkészve, szám sarka pedig huncut mosolyra görbült. - Hacsak nem Cas az, akkor che diavolo ti porti! Engem nem fog érdekelni. Arra viszont készítsd fel, hogy kemény ellenfél vagyok, és ez nem véletlen. A félkarú rabló elvette a szüzességem. Hazardírozás az életem, nekem nem számít, mégha sokkal erősebb is nálam. Nekem minden játék volt, még az életveszély is, egyedül azzal nem szórakoztam, aki kivívott nálam annyi tiszteletet, hogy mindezt sértésnek tartsam az illetővel szemben. Emilyvel szórakoztam, mert tetszett, hogy visszavágott, nem hagyta magát, és egyfajta sajátos macska-egér harc alakult ki, amiben nem feltétlen mindig én voltam a kandúr. - Egyébiránt én is elbukhatok - vontam vállat könnyedén, mert bizony ez is benne volt abban a bizonyos pakliban (csakhogy én cinkelt lapokkal játszom!). - Bármikor járhatok úgy, mint Az oroszlánkirályban Simba apja. Szegény Mufasa, mekkorát zakózott az antilopok közé! Azt hiszem, a folyóban való fürdés nem tett jót az agysejtjeimnek...
A hablatyolását nem igazán tudom mire vélni, de lehet csak azért, mert megakad a mondatának egy bizonyos részén a figyelmem. Aprón vonom fel szemöldököm, amikor végre hajlandó befejezni ezt a szűzies sületlenkedést. - Nehéz dolga? Velem? Ezt meg honnét szeded?! - Jó lenne tisztázni, mielőtt feleslegesen cseszem fel magam és esek a torkának, hogy esetleg olyasmi bukkant napvilágra, amiről nem tudtam és talán nem is akarták, hogy tudjak. Bár valahol mélyen van egy olyan érzésem, Dom csak felét is szeretné elhinni annak, amiket itt összehord és Matt-nek az égvilágon semmi baja nem volt velem. - Feltételes módban említettem. Szó se volt arról, hogy lenne és hogy Castor... - felnevetek erre, még mindig páncélom védelmében élvezve a hűs vízből való kikászálódást. A levegő valamivel melegebb, mint a folyó, így kifejezetten jól esik elnyújtott lábakkal ülni a mólón. Hajamba túrok egyik kezemmel, miközben helyezkedem ültömben Dominic mellett. - Hiányozna még ő is a nyakamba! - fejcsóválok Castort illetően, - nem irigylem azt a fekete kis farkast, aki szédíti - majd lopva sandítok a falkatársamra és egyben barátomra. Igen, azt hiszem, mi barátok vagyunk a magunk elcseszett módján. - De egy ilyen vallomás után szinte megérné keresni valakit, csak hogy kicsináld. - húzódik negédes mosoly pengevékony ajkaimra, tekintetemben játékos, vadóc tűz csillog kék izzással. - Mondjuk valami helyit. - Farkasra célzok, naná. Castor kerek perec közölte, hogy "szabad préda" mind, miért ne használnám akkor ki? Ezt veheti Dom egyfajta felkérésnek keringőre - még ha nem is arra, amelyikre ő szeretné. Az egész jókislányos-kórházasdi úgyis kezd unalmassá válni. A fenevadam éhezik odabenn.
Hú de kíváncsiak lettünk! Láttam rajta, hogyha most előrukkolnék valami mondvacsinált hülyeséggel, letépné a tököm. Az pedig valljuk be, nem lett volna nyerő dolog... - Bella donna, veled minden férfinak nehéz dolga van - mondtam némiképp csitítóan. Nem kell egyből rosszra gondolni. - Ez csupán egy általános megállapítás, ebből következtettem arra, hogy Matteonak sem lehetett egyszerű az élet úgy, hogy te voltál a kölyke. - Ránéztem és finom mosolyra húztam a szám. - Ez nem feltétlen rossz, szóval kérlek, ne nézz rám úgy, mint aki a következő pillanatban a torkomnak akar ugrani. Rosszul érintene, ha rajtad kéne erőt demonstrálni. Eszem ágában se volt őt fenyegetni, tényleg sajnáltam volna, ha bármilyen téren is tennem kéne ellene valamit, s csupán ennek adtam hangot. Fenyegetőzni, figyelmeztetni másképp szoktam, ezt neki is tudnia kell. - Szóval nincs harmadik? - biggyesztettem le a szám, majd nagyot sóhajtottam. - Olyan illúzióromboló tudsz lenni... Lám-lám, a kicsi Emily nem fér a bőrébe. Illetve azt hiszem, inkább a farkasa találja szűkösnek azt. Mindig is megkapó látványnak tartottam a vadászösztöntől feltüzelt nőstényeket. Bár, én zömében minden nőstényt minden helyzetben annak láttam - kivéve a sírókat. Azoknál legtöbbször csődöt mondott a tudományom. - Kiváló ötlet, belladonna, egyébként is van egy kis dolgom a helyi nőstényekkel. - Olyan édesen mosolyogtam, mintha egy közelgő ünnepről, vagy randevúról beszéltem volna. - Szívesen osztozom veled a mókában.
- Nem nézek úgy! - fortyanok fel nevetősen, megcsóválva fejem. A szőke, vizes tincsek alig győzik követni, vizet szórva magam köré. Talán Domnak is kijut pár kósza csepp. Elpillantok róla, majd mintha levetkezném az előbbi tekintetet, valami barátságosabbal emelem arcom újra felé. A barátságosabbal annyit tesz, kevésbé van befagyva annak a két lélek-tónak a tükre, amit magaménak tudhatok. - Egyébként is, szerintem találnál módot az erődemonstrálásra, amit még élveznél is. - vonom meg a vállam könnyedén, szinte már kacér, mégis aprócska mosollyal megtűzdelve képemen. Nem lehet komolyan venni, de mikor vettük mi egymást bármikor is komolyan? Különben is mi inkább taktikus játékosok vagyunk a "terepasztal lovagjai" közül. A nyers erőt úgy hiszem, ő is végső megoldásnak, esetleg némi rásegítésnek használja. - Nincs harmadik. - szusszanok lemondóan, majd fejcsóválok arra, hogy unalmas lennék. - Mondj akármit, de minden farkas hű valamihez. A falkájához, az alfájához, a teremtőjéhez, vagy épp önmagához. Nekem a consigliere volt ez a személy és még nem találtam olyant, aki... méltó lenne a helyére. - A megnevezése a teremtőmnek nem véletlen. Nem akarok átmenni csöpögős személyeskedésbe, pláne nem Dommal, aki képes az így megszerzett infókból előnyt kovácsolni magának, ha úgy alakulna. Jól megválogatom szavaimat, pajzsom pedig jeges falként védi elmém és érzelmeimet. Szavai valami furcsa elégedettséggel és ezzel együtt émelygősen kislányos örömmel töltöttek el. Dominic Santoro az én emberem, tudhattam volna! Caleb kerek perec közölte, hogy kihagy a Marcus-os banzájból, Castor pedig, mintha csak elfelejtette volna, ki is voltam egykor. Lényem mély, igaz valóját... Itt csak orvos vagyok; gyógyító. A Cosa Nostra a múlté, s vele együtt minden betegen véres dicsőség is. Dicsőség, hisz egyes farkasok, emberek miatt szinte megtisztelve érezhette magát az ember lánya, hogy a kezei által halt meg, válogatott kínok között persze. - Mondtam már, hogy csípem a hülye fejed? - villantok "farkasvigyort" felé. - Bár őszintén megmondom, én inkább valami pasasra gondoltam harmadiknak. Nem szokásom osztozni tudod... - Jegyzem meg negédesen, szinte hízelegve, holott Dominicot sose sajátítanám ki magamnak és nyilván, ő se viselné el a képzeletbeli láncokat. Ég és föld vagyunk különben is. - És... milyen szerepet szánsz nekem? A gonosz barátnő, aki összetöri pici Dominic szívét, hogy a helyi szukák vigasztalhassák? Esetleg valami másban gondolkodsz? - pillantok felé szinte már gyermeki kíváncsisággal, egyszersmind ébredező farkasom fagyos tüzével tekintetemben.
- Most már valóban nem - helyeseltem, miközben pár vízcseppel megajándékozott. Mintha nem lehetne még így is több litert facsarni a ruháimból... Nem baj, legalább adakozik, igaz olyasmit, amiből most bőségesen kijutott nekem is. Egyáltalán nem szerepelt az éjszakai fürdőzés a terveim között, annyi jó volt benne csupán, hogy nem egyedül áztam el. - Sokféle erődemonstrációt élvezek - húztam sokat sejtető mosolyra a szám, ami egyszerre mondott el mindent, és szinte semmit. Utálatos arckifejezéseim vannak, főleg azok számára, akik ebből akarnak következtetni, kiismerni, olvasni. Viszont ezt a legkevésbé se bántam. - Szívem szakad érted - mondtam kellemes hangon, habár szavaim jelentése egyáltalán nem volt őszinte. - Kell egyáltalán bárki vagy bármi a helyére? - kérdeztem a folyó túlpartját kémlelve réveteg tekintettel. - Magadra festesz csak céltáblát vele, meg arra, aki iránt a hűséged táplálod. Akkor én hogy is vagyok ezzel testőr létemre, hm? Pazar kérdés, sose vizsgálgattam a hűségem bárki vagy bármi iránt. Inkább azok felé húzok, akikkel jól tudok együttműködni, vagy hasznot, izgalmakat tartogathatnak nekem. De hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem kedvelem a falkám. - Igen, többféleképpen is kifejezted már - bólintottam elégedett mosoly árnyékával a szám sarkában. - Azonban mindig nagy örömmel tölt el, ha újra meg újra elismétled. - Pasasra gondolt... nem lepett meg. - Bella, bella... talán még nem tűnt fel, de gyalázatos módon nemem képviselői nem tartogatnak túl sok izgalmat zömében. Egyszerű lelkek vagyunk, könnyű minket befolyásolni, pláne, ha egy elragadó nő mesterkedik ezen. Tulkok vagyunk, akik csak a nemük jelképe után mennek. - Semmi kedvem férfiakra vadászni. Nem "pasizni" jöttem északra, a kan felhozatal cseppet sem érdekel ilyen tekintetben. - Viszont a signorák... Mindegyik külön talány. Hidd el, te is jobban szórakoznál, ráadásul a sikolyuk is édesebb. Levettem a felsőm, kicsavartam, mintha egy felmosórongy lenne csupán, majd megráztam és visszavettem. Mindezt módszeresen, precíz mozdulatokkal. - El tudom játszani a kóbort, a maschio alfa kifejezetten utasított erre, hogy így férkőzzek néhány helyi szépség ágyá... bizalmába. - Rápillantottam a szemem sarkából. - Ám ha szeretnéd, neked is kijuthat a jóból. Én a csábítást élvezem, te szeretsz mélyebben vájkálni másokban - szó szerint is -, már csak egy közös szerelmi fészek kéne. A pillantásom sötét, akár a minket kifülelő éjszaka, a tekintetem a bennem ólálkodó kíméletlen gyilkosról árulkodik, egész lényemet jeges aura lengi körül. Ez a farkas, aki nem ismer irgalmat. Hasznos barát ő is, az öreglányhoz hasonlóan viszont ritkán engedem érvényesülni.
Csak elmosolyodom fejcsóválva. Nem is ő lenne, ha ne élvezne bármiféle erőfitogtatást. Ahogy hallgatom, tekintetem elmereng a semmibe kémlelő arcának vonásain, ám még mielőtt bárki meggyanúsítana, hogy tinilányokat megszégyenítő rajongással adózók titkon a pasasnak, azt ki kell ábrándítanom. Egyszerűen csak... szép. Helyes, vagy hogy szokták ezt férfiaknál mondani. Márpedig ha az, miért ne nézhetném, mindenféle hátsó gondolattól mentesen? Szeretem hallgatni a hangját. Benne van a kimondatlan szabadság ígérete. Ő azzá válik, akivé csak akar és azt tesz, mondd, amit csak szeretne. Nem köti semmi és senki. Sokszor még csak komolyan venni sem lehet! - Nem tudom, Dominic. Megszoktam, hogy mindig van valaki. - Igaz, Matt előbb állította magát célkeresztbe velem, mint fordítva. De sosem gondoltam így egy kapcsolatra. Talán, mert nem volt szükség rá - meg tudtuk mindketten védeni magunkat azon kevesekkel szemben, akik be mertek próbálkozni a consigliere ellen. - De talán igazad lehet. - vonok vállat aprón, s tekintetem elhagyja arcát, követve az ő pillantását bele az éjfekete semmibe. Nemhogy talán, de biztosan igaza van! Nem véletlenül tartom meg magamnak az érzéseimet, véleményeimet, hogy még csak kiolvasni sem engedem azokat magamból, nemhogy hangoztassam őket. - Ezekkel nem vitatkozom. - tárom szét karom egy elfojtott, elmorzsolt mosolyféle keretében. Ő mondta, nem én! Ám mégis... szerintem van valami perverz élvezet a megszégyenült férfi reszketeg jajjveszékelésében. Bizonyítéka annak, hogy ők is csak emberek, semmivel sem különben a nőknél, sőt... szánalmasabbak egynémely esetben. Ami azt illeti, az esetek túlnyomó többségében azok. Pillantásom felé szaladt, ahogy mozdult és már megint kissé ottragadt. Hát heló kockák! Rég volt szerencsénk egymáshoz. Ami azt illeti, közelebbről soha és nem is most szándékozok ezen változtatni. De vannak dolgok az életben melyek mellett nem lehet elsétálni csak úgy. - Ennek most sok értelme volt! - kuncogok fel, mikor a másik visszaveszi felsőjét. Legfeljebb könnyebb lett, szárazabb semmiképpen. Szavaira kellemes borzongás fut végig testemen - a farkasom, magával rántva egykori kíméletlen énem megfakult emlékét - s szinte már negédes penge-mosoly szalad ajkaimra. Tekintetem a gyér fényben vészesen csillan meg. - Te mindig tudod, hogyan udvarolj, mio tesoro. - szinte csak súgom a szavakat, valami vészjósló, veszélyes éllel. Kétségtelenül betalált azzal, mire is vágyik a nem létező lelkem jelenleg. - Sajnos nem ismerem túl jól még a várost, leszámítva a hotel és a kórház közti szakaszt, meg a sétányokat, így azt hiszem, ezt rád bízom. - tápászkodtam fel ültemből könnyed, szemrevalóan kecses mozdulatsor keretében és úgy tekintettem le rá.
Elmosolyodtam a bella szavain. Az én életemben, ágyamban és célkeresztemben is akadt mindig nőstény, habár különböző okokból egyik sem maradt hosszú időre, nekem pedig ez így tökéletesen megfelelt. Mit megfelel? Perfetto! - Nem kell kézben vinnem, emellett megfoszthatlak tökéletes felsőtestem látványától - mondtam pimasz vigyorral. - Meglátásom szerint igenis sok értelme volt! Élvezettel merültem el arcának, tekintetének tanulmányozásában. A változás, amit a jövő ígérete okozott az én ordasomat is elégedettséggel töltötte el. Feltüzelni egy érdekes, izgalmas nőt - akár szexuálisan, akár vérszomj ügyileg - mindig egósimogató, ezúttal azonban többről volt szó. Örvendetes volt látni, hogy a drága belladonna mit sem változott, csupán megpróbál visszafogottabb lenni, másfelől pedig továbbra is lázba tudtam hozni - vagy legalábbis a zsákmány ígérete. Majdhogynem előre sajnáltam azt az őslakos nőstényt, aki a mi mancsaink között végzi. Emily hűvös jégkirálynő volt, gyönyörű, távolról csodálandó, közelről életveszélyes, ám nálam annyival mindenképp jobb, hogy egy idő után lehetett sejteni, mire számíthat tőle a bolond. Én lángoltam, mindig magas hőfokon, azonban folyton más színben, s habár a hőfok nem, a láng nagysága könnyedén változott a felvett maszkhoz mérten. Ránézésre egyértelműen a signora tűnt nagyobb fenyegetésnek, s valóban magára vessen, aki vele húz ujjat. Sose vitatnám el az érdemeit, én satnya bohóc, ki csak ahhoz értek, hogy megtévesszek, s valódi erőm abban áll, hogy mindenkit bizonytalanságban tartsak, magam köré zavaros képeket húzzak fel. Sok téren különböztünk, legbelül mégis egyformák voltunk - érzésem szerint. - Nos, úgy vélem akkor épp itt az ideje, hogy jobban megismert ezt a fagyba csomagolt szürke várost - mondtam, s tekintetemmel követtem, ahogy felállt. Én még ülve maradtam, nekem nem okozott gondot, ha fel kellett néznem egy nőre. - A napokban tervezem az első cinegeticát, önzés érezném, ha minden tennivalót magamnak tartanék meg. - Ha csapatban játszunk, akkor legyen valódi a csapatmunka, máskülönben nem közösködöm. Roppant igazságtalannak tartanám, ha az előkészületeket önzőn eloroznám, és csupán az élvezeti részt hagynám neki. Ily nemes lovag vagyok én... Felálltam - hosszútávon a felfelé nézéstől elgémberedik a nyakam -, majd kisimítottam egy nedves tincset a homlokából. - Úgy érzem, mégis csak több izgalmat fog tartogatni nekünk ez a havas sivatag, mint gondoltam.
Fanyarkás, kétkedő mosoly szalad arcomra és hangom is némi játékos, cukkoló iróniával vegyül a szavait hallva. - Micsoda veszteség ez nekem! - oké, nem mondom, hogy sose fordult meg a fejemben, milyen lehet kispárnának használni azokat a kockákat, mert igen, volt ilyen pillanat. Nem is egy! De valahogy mindig sikerült uralkodnom a futó ábrándokon. Talán mert nem vagyok az a közönséges fajta nő, aki egy kósza gondolatra már szétdobja a lábait. Sőt, sokak szerint még csak átlagos se... de ezt nem az én tisztem megítélni. Tekintetem fürkészőn merül el az ő kiismerhetetlen, örökkön játékos és mégis hideg vérszomjjal átitatott pillantásában. Ha van ember, aki meg tud folyton lepni és a kétkedés ingoványos mocsarába sodorni, akkor az Dominic. Nem egyszer bizonytalanított már el újra és újra akár csak egy-egy apró megjegyzésével is. Persze én mindig megfogadtam, hogy nem hagyom magam, de valahogy újra sikerült elérnie ezt a hatást. Talán mert sose ugyan azt a módszert használta velem szemben, nem tudom... és kétlem, hogy ő elárulná. Ez is olyan szakmai titok lehet, mint a bűvészek varázslatai. - Nos, a hotelben megtalálsz, bár gondolom, egy darabig még nem tervezel arrafelé sétálni... - Csak egy tipp. A helyében én így - is - álcáznám magam. - Szóval telefonálj, kérj engem és megbeszéljük, merre találkozzunk ez ügyben. - Mintha apró mosoly futna át képemen, ám azt Mona Lisa is irigykedve nézné, olyannyira sejtelmes a jelenléte. Talán csak képzelte a másik és ott se volt! Elgondolkozom kicsit, pillantásom is lefelé vándorol a másik vizes pólójára és a rajta kirajzolódó vonalakra - Dominic felsőtestére. Vajon van még valami, ami fontos lehet ez ügyben? Hmm... - Ja igen! És... Castornak ne reklámozd, hogy én is benne vagyok. - Nem hiszem, hogy haragudna érte, de minél kevesebben tudják, annál jobb. Na meg, mégiscsak ő az alfa, én meg az, aki belepofátlankodik az ő és Dom dolgába. Bár úgy vélem, Dominic elég nagyfiú már, hogy megítélje, kivel és hogyan akar együtt dolgozni. De jobb biztosra menni. Tekintetemmel követem a mozdulatát, ahogy feláll és mikor felém nyúl, kissé talán összerezzenek, nem számítva az érintésre. Ha közönséges ember lenne, ki se szúrná ezt az állatias, ösztönös gesztust, de így, hogy ő is fajtabeli... esélytelen, hogy megússzam észrevétel nélkül. Minden esetre immáron kivehető szelíd, szinte már negédes mosoly szökik képemre, ahogy felhagyva arca fürkészésével közelebb hajolok és lágyan csókolok nyakába. Apró gesztus; egyfajta tiszteletadás is lehetne vagy épp búcsúzás... a mellé suttogott olaszul csendülő szavak kellemes éjt kívánnak ugyanis a férfinak, ám ezzel együtt hűvös leheletem érzékien szalad végig a fagyos víztől nyirkos bőrén. Ahogy elhajolok, még egy utolsó pillantást megengedek felé, majd egy könnyed intés és egy néma "Ciao!" keretében, kezeimben a cipőimet lóbálva ballagok el a tőlem megszokott kimért, hűvös méltósággal és mégis, valami gyermeki elégedettséggel kisugárzásomban.
Mielőtt eljuthatnék addig, hogy laposra verjem a pasit, Elionore a vállamra fekteti a kezét, és megkér arra, hogy inkább menjünk innen. Nem rossz ötlet, legalább a hűvös levegő majd kitisztítja a fejem. Ahogy keze lecsúszik az enyémre, majd megfogja azt, hogy ezzel is ösztökéljen a távozásra, a pad támlájáról felkapom a magas gallérú szövetkabátomat, és anélkül indulok el a lány után, hogy a férfire visszanéznék. Pedig megtenném. Nagyon szívesen megtenném, s könyörtelenül belevigyorognék a képébe. - Ha nagy leszel? - értetlenkedek szinte suttogva, kérdésére viszont csak megvonom a vállamat, amolyan "mit tudom én?" stílusban. Menet közben egy kis malőrnek "hála" Elionore hátraugrik, majd megszorítva a kezem, valamiféle láncreakciót indít el bennem. Mi a fene történik ma? A pasi széles vigyorral a ocsmány pofáján fordul felénk, s le nem véve Elionoreről a tekintetét, valami földöntúli nyelven kezd el makogni, amit normális ember fel nem fog. - Jól van haver, elég lesz - emelem fel a kezem, s immáron én gyorsítok a tempón, hogy eltűnjünk. A szórakozó hely előtt magamra kapom a kabátomat, mit nem gombolok be, de azért szorosra fogok magamon. Ez az alatt a bő hét hónap alatt sikerült hozzászoknom a hideghez, de tekintettel arra, hogy bent meg lehetett fulladni, kénytelen vagyok védekezni a hirtelen hideg ellen. - Menjünk le a kikötőhöz, gyanítom, hogy ott nem kell a részeges szájhősöktől tartani - mondjuk itt leginkább az a baj, hogy nem tartok tőle, csupán képes lennék egyetlen mozdulattal kitekerni a nyakukat. Amint a folyó felé menet meglátok egy kisebb boltot, rögtön beletúrok a kabát zsebembe, hogy egy kis pénzhez juthassak. - Bemegyek veszek egy üveg itókát, ha már az előbbi adagunkról kénytelenek voltunk lemondani - pillantok a lányra, s ezzel be is lépek a boltba, hogy a sör helyett egy üveg vodkát ragadok meg. Attól tartok, mára erősebb italra lesz szükségem. Kifizetve az italt, már távozok is, s ha Elionore követ, tovább haladásunkkal már láthatjuk is a kikötőt. Elérve azt, egy, a központtól távol eső Jachton akad meg a pillantásom. - Gyere, az pont jó lesz nekünk - biccentek a fehér robosztus méretű hajó felé.
- Igen, ha nagy leszek… * Mosolyodtam el, de most inkább nem kezdtem el magyarázni, hogy miért is majd később. Kilépve azonnal visszavettem a kabátom, hogy ne fagyjak meg, de még így is fázósan dörzsölgettem a karjaim. * - Gyűlölöm a hideget. *Jegyeztem meg fogvacogva és szavaira összevontam a szemöldököm.* - Remélem azért van ott valami, ami meleg. * Reménykedtem, naná. Semmi kedvem nem volt megfagyni és belső radiátorom sincs, szóval azt hiszem, hogy jégszobor leszek. Ebben az időjárásban semmi kedvem nem volt útközben beszélgetni, csak szedtem a topánkáimat amilyen gyorsan csak tudtam.* - Kérek egy csokit és egy csomag gumicukrot, aztán majd letudjuk… * Szóltam utána, hogy az édesség most nem árt. Nem mentem be vele, csak rosszabb lett volna kijönni. Kint toporogva vártam meg, és ha kaptam csokit gyermetegen csillogó szemekkel csaptam le rá és tettem a zsebembe.* - Köszönöm. * Még egy vigyort is kapott Tőlem nagy örömömben. Ha nem, most bár elszomorodni nem szomorodtam, de tudomásul vettem, hogy nincs egy bólintással. Mikor a hajóra mutatott felvontam a szemöldököm.* - Remélem, tudod mit csinálsz… ugyan is kétlem, hogy a Tiéd lenne. * Ingattam meg a fejem lemondóan, de hát semmi jónak nem vagyok az elrontója így követtem. Kisebb nagyobb segítséggel átmásztam a hajóra, és ha még fel kellett törni a zárat is, csak halványan mosolyogtam Elliotra. Ha melegebbe értünk ledobtam magam ahova tudtam csak kényelmes legyen. Valószínűleg ez egy kanapéként szolgáló ülőféleség lesz, és a lábam csak feldobtam rá, persze úgy, hogy a cipőm ne legyen fent és még Elliot is elférjen.* - Szóval, hol is tartottunk még mielőtt megzavartak? Mellesleg kösz, hogy ma nem csináltál balhét… semmi kedvem nem volt hozzá. * Vettem elő a csokim és kezdtem le bontogatni.* - Ez az első nyugodt estém itt anélkül, hogy valakit magamra haragítottam volna vagy épp tettem volna olyat amit nem kéne. * Folytattam, hogy miért is ágáltam annyira és igyekeztem lehűteni. Közben a kibontot csokim felé nyújtottam.* - Hmm? *Vontam fel a szemöldököm.*
Inkább nem kezdem el kiszedni belőle, hogy mégis, hogy érti, helyette csak megvonom a vállam, ezzel letudva a témát. - Akkor mégis miért jöttél Alaszkába? - zsebre dugott kézzel, kíváncsian pislogva fordulok felé. Mind emellett már akkor szemet szúrt, hogy semmi köze Alaszkához, mikor leült velem szemben a szórakozóhelyen. - Keresünk, ígérem - ezzel már kapom is elő a pénzt a zsebemből. A rendelést még meghallgatom, mielőtt belépnék a boltba, s tudomásul véve csak biccentek. Alig két perc múlva egy vodkával teli üveggel, csokival és gumicukorral térek vissza, amit át is adok Elionorenak. A gyermeteg vigyor és szemében a csillogás előcsal belőlem egy vigyort. Nekem a pia épp elég lesz ahhoz, hogy gyerekhez méltó szórakozással tudjam letudni a napból hátra maradt pár órát. - Nem, tényleg nem az enyém. Ez annál jóval nagyobb, és kényelmesebben elférünk benne ketten. Na meg aztán? Majd hagyok egy kis borravalót - a móló végén, magát oly lelkesen illegető hajóra elég nehéz átjutni tekintettel arra, hogy egy vaskos lánccal van kikötve, minek hála nagyjából egy méterre elevickélt a monstrum a stégtől. Míg én könnyűszerrel áttudok lépni a hajóra, addig Elionore egy kis segítségre kényszerül, ami nem csoda. Ilyen szerelésben én se tudnék normális ember módjára közlekedni. A zárral nem vacakolok túl sokáig, mindig van nálam egy drót, amivel szorult esetekben boldogulnom kell. Beledugva a résbe a fémet, csavarok rajta egyet kettőt, megmozgatom és tessék! Kitárva a lány előtt az ajtót engedem előre, s amint belép, még utoljára körülnézek, hogy minden rendben van-e, senki nem vett észre minket. - Azt hiszem valahol ott, hogy rá kellene cáfolnom valamire... - vázolom fel gyorsan, majd ledobom magam a lány mellé a kanapéra, minek háttámlájára könyökölve támasztom meg a fejem úgy, hogy jól láthassam Elionoret. - Mellesleg nem mentem volna vele semmire... az nem dicsőség, ha egy segg részeg alakot verek szét - vonok vállat, ahogy kibújok a kabátomból,, amit egy közeli székre hajítok. - És ezért most kinek jár dicséret? Nekem, amiért elvontam a figyelmedet másokról, vagy neked, amiért megtaláltál? - felvont szemöldökkel várok a kérdésemre választ, a felém nyújtott csoki láttán viszont megborzongok. - Nem kérek kösz, attól félek ma egy falat se menne le a torkomon - félreértés ne essék, imádom az édességet. De jelen pillanatban olyan közel érzem magamhoz a farkast, hogy nem tudok behódolni még egy finomságnak se. - Csinos kis tutaj ez - pillantok körbe, miközben egy picit rugózni kezdek a kanapén - és még kényelmes is. Vajon mennyiért lopnak egy ilyet?
- Hát erről a nem létező szerencsém tehet. Elakartam jönni Floridából, csukott szemmel ráböktem a térképre és voilá… mért ne pont Alaszkára sikerült mutatnom. De mivel nem szokásom meghátrálni így itt vagyok. * Mondtam el az egyszerű kis történetet, hogy mit is keresek itt. Persze nem részleteztem, azonban nem is hazudtam a srácnak. Ahogy helyet foglalt akaratlanul is odébb húztam a lábam, hogy véletlen se érjen hozzám a másik.* - Ó igen… a gond az, hogy már csak Én maradtam prédának. Nekem meg semmi kedvem betölteni a kiszemelt szerepét… No meg belém, belém is törne a bicskád és ekkora kihívás elé az ellenségeimet sem állítanám, szóval majd legközelebb. * Mosolyogtam rá barátságosan. Még nem vetkőztem neki, előbb nem ártana átmelegednem, hogy ne vacokjak, mint egy hörcsög a fagyasztóban.* - Attól függetlenül még rád volt írva, hogy megtetted volna… Jó szemem van, kár volna tagadnod. Amúgy sem hiszem, hogy a dicsőségért tetted volna. * Mérem végig miközben leveszi a kabátját és a fejem a támlának támasztom.* - Talán neked… el is mehettél volna. Én meg nem loholok egy idegen nyakába és maradásra sem bírtalak volna. * Vontam meg a vállaim, bár én dicséretnek nem vettem volna a szavaim de valljuk be, ha el megy akkor aligha lennék itt. a csoki visszautasítására csak megvonom a vállaim és beleharapok én, hogy kiélvezzem a tömény csokoládé ízét. Ez mindenre orvosság.* - Nem értek a lovakhoz…. Táncos vagyok és nem kereskedő. Te mivel foglalkozol? * Néztem körbe, de valóban nem voltam otthon az ilyesmiben, még a kocsikban sem. Mondjuk azt kéne egyet szereznem… de mindig csak halogatom. S persze közben lelkesen majszoltam a csokim, s mikor végeztem már Én is levettem a kabátom, amit csak a karfára tettem le a táskám mellé.*
- Az úgy jó úti cél. Szerintem nyugodtan átgondolhattad volna, hogy melyik égtáj lenne a legjobb a te testhőmérsékletednek. Nem mellesleg valahova Spanyolország környékére tudlak elképzelni, nem pedig ide - magyarázom, miközben kinyújtott lábban magam elé húgok egy széket, s annak ülésére pakolom mindkettőt. Jobb kéglit nem is találhattam volna hirtelenjében. Összeszűkült tekintettel kezdem el vizslatni az arcát, s egy halk szusszanás szakad fel belőlem, amit vehet akár elfojtott nevetésnek is. - Miből gondolod, hogy keményebb fából faragtak téged, mint engem? Szerintem nincs rám írva, hogy "törékeny virágszál" - de még mennyire, hogy nem. Egyszerre téptem szét két embert, puszta állatias dühből, hogy lennék törékeny? Félek, hogy a végén a lány túlságosan is elbízza magát, én pedig nem tudok sokáig uralkodni a farkason. Ha jönnie akar, kénytelen leszek engedni, viszont akkor nem lehetek Elionore közelében. A végén akaratomon kívül is kárt tennék benne. - Igen. Ha nem lettél volna ott, talán szétkaptam volna az arcát minden hezitálás nélkül - kezdek el játszadozni fekete pulcsim alsó peremével, hol egy kósza cérnaszál áll ellen a gravitációnak. Micsoda aljas darabok. - Ha jobban belegondolok, olyan vagy, mint egy kiskutya. Hitelesebben alakítod, mint én, pedig bennem kifejezetten sok állatias ösztön bujkál - s amint kimondom, elkerekedett szemekkel bámulok magam elé, mintha legalábbis most mondtam volna el valakinek a féltve őrzött titkomat, hogy mi is vagyok valójában, pedig ez igen csak messze áll még a valóságtól. Állatias ösztöne bárkinek lehet, szóval nem mondtam nagy hülyeséget, valódi énemre pedig nem is céloztam. Ahogy a lány a csokit, én a vodkát kezdem el extra lelkesedéssel bontogatni, s az üveg kupakját minden erőfeszítés nélkül csavarom le, mintha már nyitva lenne. Behunyt szemekkel kortyolok a sűrű italból nagyokat, majd ahogy forrónak ható lé végigfolyik a torkomon, elfintorodok. - Pff.... mondtam már, hogy ez nagyon rossz? - fintorgok, miközben az üveget tartó kezemet lecsúsztatom a kanapéra. - Sejtettem, hogy valami táncos féle lehetsz... igazából, nem nagyon van mivel foglalkoznom. Tanulok, emellett motorokat és kocsikat bütykölök. De ha a fater meg a kedves anyám nem lettek volna pénzesek, akkor most valahol a szemétdombon csipegetnék - húzom el a szám egy újabb korty kíséretében. Ha nem hoztam volna el úgy két sporttáskára való bankjegyet, és apám kártyáját, akkor tényleg nem itt ücsörögnék, szóval kénytelen vagyok belátni, hogy irtó nagy mázlim van, hogy leleményes kölyöknek születtem. Ahogy szabad kezem lecsúszik a karfáról, és a plafont kezdem fürkészni, szinte automatikusan markolok rá a kanapé hátuljára ácsolt szerkezetre, és csak akkor jövök rá, hogy ez nagyon nem jó, mikor égő, maró érzés kerít hatalmába. Sziszegve, fújtatva kapom el a kezem, s veszem alaposabban szemügyre bizsergő ujjaimat. Mi a franc, ez a hajó ennyi ezüstöt tartalmazna? - Kérsz? - terelem el a figyelmet, miközben Elionore felé nyújtom az üveget - nem köptem bele nyugi.
- Nézd… előtte célirányosan választottam ki, hogy hol éljek. De mind kudarcba fulladt, hát most ideje volt a szerencsémre bízni. Az pedig ezt dobta, ha nem megy akkor majd megint rábökök a térképre és egyszer csak megtalálom a helyem. * Vontam meg a vállaim kelletlenül, de hallhatta, hogy nem épp a legjobb hobbym a költözködés. A kérdésére elnevettem magam.* - Ahogy rám sem. De nem ezt gondolom… Érzem, hogy jóval több vagy nálam. Hidd el, a zsigereim nem hazudtak még nekem. De ettől függetlenül, ha okot adsz rá neked mennék még akkor is ha tudom, hogy alul maradok. De szimplán csak azt gondolom, hogy nem erőszakoskodnál velem. Oké, ha neked megyek, szó nélkül letepernél, és nem hagynád magad… de azt valahogy nem hiszem, hogy erőszakkal vennéd el azt, amit önmagam nem akarnék oda. S hidd el… ha itt fetrengenék a vágytól, sem hagynám, hogy hozzám érj. A makacsságom példa nélküli. * Mosolyodtam el. Tudtam, hogy milyen pokoli érzés mikor a testem kiállt valami után, amit nem vagyok hajlandó megadni neki. A szerencsém annyi, hogy már évek óta nem éreztem ezt a vágyat és milyen jól el voltam nélküle. * - Kiskutya? Hát bekaphatod… * Nevettem el magam vidáman s mikor ez csillapodott azért válaszoltam is.* - Egyáltalán nem alakítottam semmit Elliot. Hidd el képes vagyok megvédeni magam. Nem mindenkivel szemben ugyan, de akiknek rám fáj a foguk, azokkal szemben elég vagyok. Akikkel meg nem bírnék azok nem kerülnek az utamba olyan szinten, hogy ezt megtapasztaljam. Mért annyira hihetetlen, hogy csak azért állítottalak meg, mert nem akartam feszkót mára? De meglepett, hogy hallgattál rám ahelyett, hogy megettél volna vacsira, hoyg ne szóljak bele.* Néztem rá őszinte kíváncsisággal, hogy mégis miért. Ha annyira balhézni akart volna lazán odébb tol és kész. Jó, ezt Én támadásnak vettem volna de akkor is megtehette volna.* - Valami baj van? * Billentettem oldalra a fejem, ahogy megláttam a szemeit. Kissé előre is dőltem s kezem a karjára tettem, hisz nagyon maga elé bámult mintha már máshol járna. De mikor az üveggel babrál már vissza is helyezkedek és elengedem. Ezek szerint jól van.* - Most már igen, mit tanulsz? * Érdeklődtem továbbra is felőle, hisz jelenleg nem ott volt ahol lehetne, szóval azzal minek foglalkozzak. De mikor felszisszen, már dőlök is vissza előre, hogy ugyan már megint mi baja van.* - Mi történt már megint? Rosszabb, vagy mint egy kígyó… na mutasd… * Nyújtom felé a tenyerem, hogy hadd nézzem meg mégis mit csinált a mancsával ami ilyen reakciót váltott ki belőle. * - Csak nem le akarsz itatni? * Cukkoltam a másikat.* - Ugyan… egy kis nyál csere nem árt néha. * Kacsintottam rá, miközben elvettem az üveget és meghúztam. A hideg futkosott végig a hátamon már megint. Erős volt és Én tequilás voltam, így a gyomrom erősen tiltakozott ellene se nem dobta vissza.* - Ez borzalmas a tequilához képest * S már nyújtottam vissza neki. Viszont kellett valami ami elveszi az ízét így ráraboltam a gumicukorra.*
- Én is ingázok. Mármint... Angliából jöttem ide, mindig leragadtam valahol, amit ott is hagytam, mivel nem tetszett. Válogatósak vagyunk mi emberek - ez tény, hisz már nem egy embert hallottam, aki úgy járt, mint én. Letelepedett Kanadában, Floridában, minél több éghajlatot kitalált, és szerintem még ma is bolyong, mivel nem hallottam felőle azóta se. A környéken legalábbis biztos nincs, pedig határozottan bizonygatta, hogy oda vagy Alaszkáért. Mikor megemlíti, hogy tudja, több vagyok mint gondoltam, elkerekedett, már-már ijedt tekintettel fordulok felé, s mintha szellemet láttam volna, szinte érzem, ahogy kifut a vér az arcomból. Tudja, hogy több vagyok? Ennyire nyilvánvaló lenne? Mi van, ha... ha úgy sétálgatok az utcán, hogy nagy agyaraim, hegyes füleim és megnyúlt pofám van, de én erről nem tudok? Vagy csak szimplán nem veszem észre? Mondjuk ezt aligha tudom elképzelni, de mint mindenkiben, aki farkas és emberek között flangál, benne van némi félelem, tartózkodás, hogy mi van, ha mégis? Vagy szimplán annyiról van szó, hogy mint néhány ember, ő is megérez dolgokat, amiket mondjuk nem tud mire vélni, de akkor is ott van? Egy különös érzés? - Most mi van? A kiskutya aranyos teremtés - amíg nem változik nagy, medve méretű, nyáladzó döggé, aki embereket tép szét. Undorító. Annak ellenére, hogy ez a gondolat teljesen beágyazta magát az agyam egy féltekébe, képes vagyok rá, hogy határozott tekintettel bizonygassam igazamat. - Én is meglepődtem, hidd el. De lehet, hogy csak az a tudat élt bennem, hogy ha nekimegyek az ipsének, akkor milyen véleménnyel leszel rólam? És bár tisztában vagyok vele, hogy nem egy szerény anyuci kisfiának tartasz, nekem se szabad mindig túlzásokba esnem. Nem mellesleg, hogy vette volna ki magát, hogy egy segg részeg embert verek szét, aztán még engem vágnak ki onnan? - cinkos mosollyal a képemen, kezdem leszaggatni az üvegről a papírcetlit. Soha nem tudom az italfogyasztás ezen részét megállni. Mint egy rossz gyerek komolyan. - Nem, nincs - vágom rá gyorsan, s immáron következő kérdésére kezdek koncentrálni. - Gyógyászat... mármint, orvosnak tanultam, de most már fogalmam sincs, hogy mennyire vagyok alkalmas rá - húzom el a számat. Nem venném jó néven, hogy egy bűzös kórházban kelljen úgy robotolnom, hogy gyakorlatilag semmihez és senkihez nincs türelmem, és a farkas mindig itt liheg, arra várva, hogy felszínre törhessen. - Mmm... még reggel - nyújtom felé a kezem - megégettem, de semmi gond, csak hozzáért valamihez - motyogom, s én magam is érzem, hogy nem tűnök túl őszintének. Ám mielőtt elkezdene gyógyulni a seb, gyorsan vissza is húzom a kezemet, ezzel felkínálva az italt neki. - Én? Neem, nem szokásom - rázom hevesen a fejemet. - Borzalmas, ennek ellenére üt, ha azt akarom. És most igen csak rám férne - Veszem le a csülkeimet a székről, hogy a földre térdelve elterüljek azon a nem túl nagy, de épp elegendő teren, ami itt most a nappaliként szolgál. Még a szőnyeg is puha, illatos. Tényleg olyan új jármű, mint amilyennek tűnik. Kinyújtva magam elé a kezemet, az ujjaimat kezdem el tanulmányozni, melyeken még mindig ott van az égésfolt, de már valamivel halványabban, mint az előbb. - Tudod, hihetetlen, hogy el tudsz viselni. Legalábbis nem menekülsz el - pillantok fel a lányra, ki nagy lelkesen majszolja a gumicukrát.
Kezdőlap
//
