First topic message reminder :

Csak a kaszinó illusztris vendégeinek.

Hogy megint túl lőttem a célon, azt sejtem ugyan, de a mértékéről csak Castor reakciója ad támpontot. Nem sétál, nem közelít, konkrétan a semmiből terem előttem, és nekem még időm sincs felfogni, hogy mennyire furakodott be a privát szférámba, vagy azt, hogy ez engem miként érin t, máris a falhoz lapít, és közli velem az álláspontját.
A farkasom megérti, az ember megérti, csak éppen egyikőnk se tud mit kezdeni ezzel a kettősséggel, ami ural minket. Az egyik a felem azt mondja, hogy hódoljak már be, a fene a fajtámat. Mert valójában ő az amit mindennél jobban akarok. De ott a másik is, a most újraéledező anya, akinek esze ágában nincs lemondani ezért a gyerekről. A kettő összeegyeztetésére már nem is ragadtatom magam...
Állom Castor tekintetét, nem csapom el a fejem. A szavai azok fájnak, perzselek odabent, de inkább azért ahogy mondja, és nem azért AMIT mond. Tudom, hogy ha még most, ebben a pillanatban még komolyan is gondolná, a következőben már a legszívesebben vissza akarna szívni mindent, vagy csak higgad annyira, hogy már ne gondolja olyan véresen komolyan. Tudom, mert néhány hónappal ez előttig még én is ugyanilyen voltam. Tehát nem, nem kapálózok, nem mocorgok, csak állok ott a falhoz lapulva, nézem a szemeit, az orrát, az ajkait, az állát, és várok. Várok arra, hogy belássa már végre. Nem azt, hogy nem akar bántani, és ehhez most a az én igazam bizonyításának sincs semmi köze. Az akarom, hogy... tökmindegy mit akarok. Castor arcán valami olyasmi suhan át, amit korábban talán még nem is láttam rajta. Nem tudom, hogy mi az, nem tudom még beazonosítani sem, már el is tűnik, ő pedig lehunyja a szemeit. Az orrcimpái kitágulnak... aztán elenged. Észbe kapni sincs időm, máris elfordul tőlem, mire engem egy fojtogató érzés kerít hatalmába, ami utoljára a Chena partján fogott el azon az éjszakán... Nem akarom, hogy megint megtörténjen. Most nem engedem meg.
Elrugózok a faltól, mert oda akarok menni hozzá.
- Most elmegyek. - ez úttal az én hangom csuklik el éppoly érthetetlenül, mint korábban az övé is. Ha nem taszított odébb magától akkor a szék háta mögé lépek, és innen nyúlok előre, hogy átöleljem. - Ne mondj semmit... Csak maradj így egy kicsit. Kérlek...

Szeretném, ha az ölelése teljesen hidegen hagyna. Ha úgy tudnám értékelni, mintha mondjuk Emily tenné meg ugyan ezt, vagy például tette meg akkor, amikor megittuk az első alaszkai italunkat. Jól eső melegséget és nyugalmat, bizalmat akarok belőle érezni, csak őt magát és azt, hogy valahol azért összetartozunk.
De ez nincs így. Lecsukom megint a szemeimet, szorítom őket, mintha ez valamiféle védelem lenne. Pedig csak hazugság. A lehúzott redőny semmit sem ér, ha odabent ezer wattos izzók égnek. Azonban néhány kósza pillanatra elhiszem, hogy most minden rendben van, hiszen itt van, érzem a testét, az egész lényét és a kisugárzását. Elernyedek, a fejemet pedig önkéntelenül hajtom hátra a vállához. A bőrét nem érzem a kabátja miatt. De talán jobb is. A jó ég tudja, mi lenne belőle.
Szeretnék most olyat tenni, amit soha többet nem fogok társaságban. Olyan veszettül felemelő érzés lenne például elbőgni magam. De a gondolat és az érzés hamar ráébresztenek, hogy ez nem az én dolgom, hanem az emberé. És rajta kívül minden másodlagos. Még kétszáz rohadt év is...
Én nem vagyok abban az állapotban, hogy megszakítsam az ölelést. Szinte elfekszem és próbálok egy kicsit nem létezni. Sodródom. Hogy hova, hát... azt hiszem a vízesés felé, de egyelőre még csak pancsolok.
Ha kimegy, ha marad, én élettelenül tartom tovább a pozíciómat. Semmi erőm sincs megmozdulni. Minden teljesen és tökéletesen mindegy.

Állam a bal vállán nyugszik, az arcom oldalt dől az övéhez. Borosta és néhány, már hegesedő seb súrolja a bőrömet az egy mozdulat során amivel arcom az övéhez simul. Ritkán lélegzek, aprókat, mert nem akarom elfelejteni, hogy miért vagyok itt. Nem azért, hogy megint elvesszek abban az őrületben, amit ő jelent. Pedig szeretnék... Ó, nagyon is! Csakhogy a problémák, amik szétválasztottak minket, még mindig ott vannak. Tulajdonképpen semmi sem változott. Se ő, se én, se az ami közöttünk van (jóval-rosszal együtt).
- Miért csináljuk ezt megint? - A hangom inkább csak suttogás, és egy nagy sóhaj előzi meg valahol a füle magasságában, így nem is érheti váratlanul, hogy megszólaltam.
- Legyen... ahogy akarod... - hogy "jó, akkor most még nem harapom be a gyereket" azt így nem mondom ki, de lényegében erre gondolok. Nem fogok megválni tőle, mert arra úgyis képtelen vagyok már, de minden áron farkassá se tehetem. Igen, ez a jó szó erre. Nem tehetek meg mindent amit akarok.
Kiegyenesedek, a mozdulattal pedig mellkasán pihenő tenyereim, széles vállaira csúsznak fel. Ott motoszkál bennem, hogy folytassam a mozdulatot a válla mentén, a nyakára, majd az arcára, és ha még mindig hátra hajtott fejjel ül, akkor odahajolva, puha csókot leheljek az ajkaira. Félek az már túl sok volna. Neki is, nekem is...
- Mit akarsz, mit tegyek? - nincs semmi szemrehányás jellege a kérdésnek, mint általában, ha felteszem valakinek. Sokkal inkább halk, csendes beletörődés érzik ki belőle, mert most őszintén nem értem, hogy mit vár el tőlem, hogy ki legyek én neki. Vagy, hogy akar-e még egyáltalán az életében tudni, mert már ebben se vagyok biztos. Félszavakból már nem értem meg őt.

Ahogy átkarol és érzem az arcbőrét, a nyakamon pedig a finom lélegzetét, egy sokkal szebb korban járok az emlékeim között. Valahol messze, ahol még ő zenélt és én megtapsoltam Utána pedig hasonló módon pattant mögém, mert örült annak, hogy értékelem a játékát. Igazság szerint ott akarok maradni, abban a megfakult emlékképben, messze a jelentől - de nem tehetem, mert a hangja nem ijeszt meg ugyan, de úgy ránt vissza a valóságba, hogy még a gyomrom is bucskázott egyet.
A kérdésére nem tudok válaszolni. Már nem ez az első alkalom, hogy felmerül, de eddig még nem sikerült egyikünknek sem megvilágosodni. Finoman emelem meg a vállaimat, jelezve, hogy a kérdést inkább lepasszolnám valaki másnak. Nem tudom, hogy a vállvonás, vagy egyén elhatározás volt az oka, de felegyenesedett. Valahol a tudatom legutolsó legtitkosabb ajtajának legeldugottabb zugában valami tüntetni kezd a folyamat ellen, erőtlenül kiabál, hogy ne eresszen el, de befogom a száját.
Ahogy teljesen felegyenesedik, én úgy nyitom fel a szemem és emelem a fejem vissza, ahová való és csak bámulok lefelé, mint ahogy ő tette, miután megérkezett.
Legyen, ahogy akarom. Nos, értem én, hogy ebben most így beleegyezik. De az előbb még menni akart, most mégis csevegünk. Az elején rám sem bírt nézni, most pedig éppen hogy lemászott a nyakamról. Tele vagyunk ellentmondásokkal és indokolatlan hangulatingadozásokkal. Csak nekem gyanús a dolog?
- Hát, úgy biztosan nem lesz.
Nem teszek szemrehányást, egyszerűen csak közlöm. Ugyanis nem fogja azt mondani, hogy beismeri, hogy hülyeség ez az egész és hogy nem is kell neki az a kölyök.
- Hm. Nem is tudom, mi lenne akkor, ha most arra kellett volna visszajönnöd a városba, hogy nekem annyi. Közel voltam hozzá. De nem bánom. Értem én, hogy te most anya akarsz lenni, de nem tudom, hogy kezelted volna a kölyökkel a hónod alatt, hogy beadtam a kulcsot. Nem hiszem, hogy bármelyikünk fel van készülve arra a pillanatra, amikor már nem lesz több alkalom egy nagy balhé után felkeresni a másikat és ilyen... Szerencsétlen gesztusokkal jelezni, hogy "héj, azért fontos vagy". Úgyhogy elkezdheted szoktatni magad a gondolathoz, tekintettel arra, hogy most nagyobb veszélyben vagyok, mint eddig valaha.
A végét már keserűen el is nevetem, mert annyira groteszk az egész. Tálcán kínálkozik a lehetőség arra, hogy most felkeljek, megragadjam azt a dús, fekete haját és magamhoz rántsam megint. Hogy újra felszínre eresszem azt a vágyat, ami ki akar robbanni. De én mégsem élek vele. Nem akarom magam megint becsapni azzal, hogy az majd mindent helyrehoz.
A következő kérdésére megvonom a vállam. És e mellé pimasz mosoly kúszik fel a képemre. Ha ő azt tudná...
- Kezdetnek megtenné valami öltönyszaggatós "igen, én is ennyire vágytam rád Castor" jelenet. Hjaaaj... - na jó, már nem vigyorgok inkább és befejezem a sóvárgással fűszerezett szarkazmust, annak ellenére, hogy talán tényleg akarnám, hogy ezt tegye. - De talán elég lenne annyi is, hogy átgondold: egy három hónapos "kötődésért" tényleg megéri ez a cirkusz? Ha igen, akkor áldásom rá, csak nem Fairbanksben. Vettem egy házat Velencében, akár oda is költözhettek. Ott béke van és nyugalom, farkasviszonylatban is. Mert a falkámban nem fogom engedni, hogy bárki védelmébe vegye a kölyködet. A hegyiek pontosan tudják, ki vagy és milyen a kapcsolatunk. Még az is lehet, hogy tálcán kínálod nekik mindkettőnk-hármunk életét azzal, hogy a gyerek mellett kardoskodsz. Mert én meg melletted teszem ugyan azt, eszedbe juthatna, hogy én is "apa" vagyok.
Egyáltalán nem vagyok bántó, csak felsorolom a tényeket. Ennek örömére pedig iszom még egy kortyot, mert azt hiszem, hogy megérdemlem. Sokkal jobban reagálok most, mint a beszélgetésünk elején. De szinte pontosan tudom, hogy a falnak beszélek, szóval nem kergetem magam abba az illúzióba, hogy Tara majd jól átgondolja a szavaimat, esetleg még igazat is ad nekem. Fel vagyok készülve a sebbel-lobbal távozásra épp úgy, mint a kiabálásra, a szidalmakra vagy a közönyre. De ne tegyen szemrehányást, amiért feltett nekem egy kérdést, én pedig válaszoltam neki.

Ellentmondások azóta vannak közöttünk, és körülöttünk, amióta csak ismerjük egymást, szóval ez az apróság nekem már fel se tűnik. Inkább az, hogy nem akarjuk bántani egymást, mégis megtesszük újra meg újra, mindketten valahol máshol akar lenni, és mégis itt vagyunk. És egyikünk se akar így érezni, mégis megőrülünk egymásért. Ha ezt nézzük, mit számít már az, hogy kijelentettem "elmegyek", de mégis itt maradtam? Hmmm? Mert szerintem semmit.
Már akkor elengedem, mikor egy nagy lélegzetvételt vesz a beszédhez, és megkerülve őt, vele szemben állok meg, illetve támaszkodok a páholy "korlát"-jakén funkcionáló falhoz. Hacsak nem vált idő közben "nézőpontot", én most valahol közte és a pont között helyezkedek el, ahová ő révedt.
A gondolattal még elméleti síkon sem vagyok hajlandó eljátszani, miszerint "ha ő már nem lesz többé". Egyrészről (és legfőképpen azért), mert nem fogadom el még a lehetőségét sem, hogy ő meghalhat. Másfelől meg: ha ebbe belemerülök, akkor elkerülhetetlen lesz felvetni azt a sérelmemet is, hogy őt vajon miként érintette volna az, hogy ha azt a hírt kapja Chicago-ból egy évvel ez előtt, hogy a teremtményét, akit ott hagyott, apró darabokra tépte az ő exfalkája. Nem, ebbe nem megyek bele. Nem fogok veszekedni vele.
Így hát jobbára csak nézem az arcát amíg beszél, hallgatom amit mond, és visszatartom a saját komentjeimet. Még az öltönyszaggatós megjegyzése után is, pedig a legszívesebben hisztérikus, eszelős röhögésben törnék ki. mert éppen ez volt a másik ok, ami a nyilvános hely mellett szól. Ugyanis ha mi összekerülünk egy ilyen kicsi helyen, mint amilyen ez is, akkor vagy összeveszünk, vagy más értelemben esünk egymásnak. Itt és most nagyon nehéz elképzelni, hogy egykor még létezett egy arany középút is. Akkor kellett volna jól pofán b*szni mindkettőnket egy szívlapáttal, mikor letértünk róla. Hát ez az én véleményem.
Én ezt nem így terveztem. Csak le akartam tisztázni, hogy a falka tagja vagyok-e még, és ügyvédeket megszégyenítő tárgyilagossággal beszámolni a Cicago-i utamról, a gyerekről, hogy miért hoztam magammal, és hogy miért akarom beharapni. Most meg egyik percről a másikra azon kapom magamat, hogy már nem elfogadni akarom a tényt, hogy többé, nincs semmi közünk egymáshoz, hanem meg akarok menteni valamit, amit tulajdonképpen sosem lehetett megvádolni azzal, hogy kapcsolat volt.
- Nem akartam cirkuszolni veled. - se dühös, se izgatott nem vagyok, inkább mocskosul fáradt, ami ki is érződik a hangomból. - És nem is fogok. Belefáradtam már ebbe... Abba, hogy valahányszor kinyitom a számat, az hisztinek lesz minősítve. Ha meghozok egy döntést, a miértje még el se hangzott, de már elkönyveled szeszélynek, és jobb esetben csak ordítasz velem...
meg úgy általában abba, hogy a koromhoz képest, csak egy taknyos kölyök vagyok neked, és ha már neked is eleged van, akkor végszó gyanánt letakarod az egészet egy előjog fogalmával, amit már legalább 150 éve nem gyakorolsz felettem, mert nem is volt szükségszerű azt tenned. - Tanácstalanul megdörzsölöm az arcomat, mert hiába tettem meg az előbbi összegzéssel azt az elengedhetetlen első lépést a helyzet tisztázása felé, nagyon valószínű hogy így is borzalmas irányt fog venni a beszélgetés. Megint.
- Te nem bízol bennem. És ebből hagyd ki a gyereket, meg a többit ami bánt, ami sért velem kapcsolatban, mert... mert ha jobban a dolgok mögé nézel, minden erre fog visszamutatni. - ha jelét látom annak, hogy nem ért meg, és van rá lehetőségem is, akkor a bizonyításokkal folytatom.
- Chicagoba akkor hívtál vissza, mikor már semmi más választásod nem maradt. A legfontosabb, a falkát érintő ügyeket meg sem osztottad velem, holott a bétád voltam. Nem beszéltél az átokról, ami miatt megőrültél Chicagobam, és amit később Gabriel vállalt át magára rólad. Összevesztél velem egy idegen szuka miatt, aztán egy idegen hím miatt, mert az én álláspontom nem érhetett fel máséhoz. Végül pedig egy -gyakorlatilag még- ember miatt, mert annyira sem bíztál meg bennem, hogy tudd: ÉN soha senkit nem volnék képes ÚGY közel engedni magamhoz , ahogyan téged... - ha indulatból beszélnék, akkor ez utóbbit valahogy úgy mondtam volna, hogy "szakítás ide, vagy oda, én nem baszattam meg magam senkivel, és még csak a gondolat se merült fel, hogy megtegyem sem most, sem korábban, mikor még egy "párt" alkottunk. Nem így ő... ", de nem, most fáradt lassúsággal beszélek, így némileg megválogattam a szavaimat is. - És most, hogy hoztam egy merészebb döntést, ami egyáltalán nem bölcs, és semmi magasztos célja nincs, Te máris elkönyvelted, hogy mind meghalunk, mert nem hiszel bennem.
Ha végighallgatott, akkor most rugaszkodok el a támasztékul szolgáló "korláttól", és készülődök az induláshoz. Nem kapkodok, nincs miért.
- Tisztázd le magadban, hogy mi ennek az oka, és ha úgy érzed, hogy tudsz ezen változtatni, akkor keress meg. Addig hiába beszélünk bármiről is, ugyanide fogunk kilyukadni.
Ha mindez megtörténhetett, és ő nem kívánja folytatni, akkor most távozom. Afféle búcsúzásképpen még vállára teszem a kezem, míg elhaladok mellette, de a mozdulatsorozat végére már le is csúszik róla tenyerem.
Nincs semmi drámaiság abban ahogy távozom. Egyszerűen csak kisétálok.

Persze, hogy előhozakodok az előjogaimmal. Mondjuk az egészet akár ezzel is kezdhetném, de azért tartogatom a végére, mert mégis csak sokkal etikusabb (lenne) valamit megbeszélni, mintsem esélyt sem adni a kompromisszumra, hanem mindent lezárni azzal, hogy én vagyok a Teremtőd és az Alfád, innentől legyen kuss.
Egyébként pedig fogalmam sincs, hogy mégis mit és minek kellett volna gyakorolnom rajta, amikor talán fogalma sincs, hogy milyen szerencsés körülmények között lett kiemelve a prédából. Jó, Toddot most tegyük félre, annak is elejét lehetett volna venni, ha kinyitja a száját.
- Nem bízom, mert nem is kellett bízzak benned. - vonok vállat hanyagul - Szerintem eddig te csak az előnyeit élvezted annak, hogy a Teremtőd vagyok. Soha nem kértem tőled semmit, csak adtam. A figyelmem, a szeretetem, a tudásom, a pénzem...
Ezt kivételesen nem azért sorolom fel, mert bármit is bánok az egészből, vagy mert számon kérem rajta mindazt, amit szívből adtam neki. Hülye lennék, tényleg nem sajnálok és soha nem is sajnáltam tőle semmit.
- Másfél éve bíztam rád Chicagót. Mert nem volt más, akiről nem hittem, hogy elárul. Valahol ez is a bizalom jele, nem gondolod? Azt meg hagyjuk, hogy ki kinek mit nem mondott el, mert ugyebár neked is van bőven a számládon. Meg Jerry-nek is, de ez már lefutott kör, ugyebár, ez túl személyes, ezzel nem illik előhozakodni.
Nem is értem, hogy miért nem vele akarta összeszűrni a levet helyettem. Ő egy pillanatig sem volt romlott, olyan volt, mint egy kibaszott lovag. Hatalmas, erős, voltak elvei, satöbbi... Mindegy, ez is csak egy olyan mellékvágány, ami azért jut eszembe, mert el vagyok keseredve. Pont.
- Az pedig, hogy kivel kefélek, rohadtul nem tartozik rád. Fordítva sem. Szóval teljesen felesleges a lelkiismeret furdalás keltés, amikor kellett és amikor elvárható volt, egyikünk sem lépett félre és neked egyedül ezt az időszakot lenne jogod számon kérni.
Ezt már csak zárójelben teszem hozzá. Sajnos nincs kapacitásom még azzal is foglalkozni, hogy ez mennyire zaklatja fel. Már nem is kellene zavarnia ugyebár, hiszen amikor utoljára beszéltünk én az ő kezébe adtam az utolsó döntés jogát - ő pedig úgy döntött, hogy legyen vége köztünk.
- Én a kölyökben nem hiszek. Rajtad lassan már meg se lepődöm.
Kacagok fel keserűen. Lassan már őszintén azt mondom, hogy jobb nekünk jó messze egymástól, ahol nem hányjuk egymás szemére sem a múltat, sem a jelent. Ahol Tara egy kiteljesedett, felnőtt nőstény lehet, akinek nem kell a Teremtője árnyékában élnie. De az is az ő döntése volt, hogy itt akar lenni a közelemben. Fogalmam sincs, hogy miért teszi ezt, de ha már nincs megtiltva neki az eltáv, és nem akar élni vele, akkor egy minimális alkalmazkodást igazán elvárhatok.
Igazán bölcs és magasröptű gondolattal fejezi be a beszélgetést. Aztán felém lép, szinte már lemondóan megsimítja a vállamat és elindul az ajtó felé. Csodás.
- Én nem foglak keresni.
Eresztek el egy megjegyzést, mielőtt a távozás mezejére lépne. Ebből is elegem van, az ide-oda passzolgatásból. Te keress meg, én nem kereslek, most tegyél még valamit, ha nem akarsz elveszíteni... A régi sablon megint. Nem szívesen emlékszem vissza azokra a pillanatokra, amikor saját magamból kikelve fürödtem előtte könnyben és takonyban. Egy Alfától már ez több, mint megengedhető és én soha többet nem akarom, hogy Tara gyengének lásson. Inkább kétszer meghalok, minthogy még egyszer bőgjek előtte.
~Szeretlek.~
Nem, a világért sem mondtam volna a szemébe. Tudom, hogy fel van húzva a pajzsa, és semmi esetre sem tuszkolnám át ezt az egyetlen, lejárt szavatosságú és hatezerszer meggyalázott szót rajta. Ennek ellenére valamelyest könnyebbség a lelkemnek az, hogy "kimondtam", bár kevés esély van arra, hogy ezt ő is hallani fogja.

- Azt egy percig se tagadom, hogy elbasztam néhány dolgot, de úgy isten igazából. - még mindig nem indulatból beszélek. - De én legalább megpróbáltam nyitni feléd, mert azt hittem, hogy te is azt teszed. - hogy mekkorát csalódtam benne, azt hagyom ott lógni a mondat végén. Így is meg lesz a perverz öröme, hogy megint végiggyalogolt rajtam. Most jobban uralom magamat, így "már csak azért se!" alapon nem kezdek kiabálni vele. Még akkor sem mikor a kefélést említi, meghogy mennyire nincs már jogom ezt a szemére hányni. Ahogy neki sincs többé.
- Ezt... ezt én észben fogom tartani... de Te se felejtsd el. - Azt kívánom, bár rohadnék meg amiért nem tudom ezt már olyan haláli nyugalommal mondani, ahogyan a többit is... Felhúzott, tessék. Remélem most rohadtul örül magának.
Egyébként talán nem ártott volna akkor kijelentenie ilyen határozottsággal, hogy "egyikünk se kefélt félre", amikor Westmoreland miatt balhézott velem. Akkor ez számára még nem volt olyan rohadtul egyértelmű, és magától értendő, mint most. Mert a hangjából ezt veszem le. Egyrészt örülök, hogy ezt végre belátta, másfelől meg: ez már nem jelent semmi, mert már bőven elkésett vele. Dehát megint hova gondolok! Nem az volt a célja ezzel, hogy a tudomásomra hozza, ez csak a sértés része volt. Semmi több. Nem akar ő már semmit megmenteni... És most hogy ez megfogalmazódott bennem, iszonyat dühös lettem saját magamra, mert egy pillanatig is elhittem, hogy talán majd ezek után, vagy idővel ha átgondolta és majd... akkora idióta vagyok! Ez az ember többször is a földbe döngölt az utóbbi egy évben, mialatt mást sem érzékeltetett velem, minthogy nem vagyok elég jó se számára, se a falkának, legutóbb megerőszakolt, amiért most szemen kellene köpnöm, és most is csak sérteget, miközben én azon agyalok, hogy mennyire szeretem?! Itt valami nagyon elbaszva... Én tényleg nem vagyok normális...
- Akkor ne keress! - vágom rá hirtelen, ezt már indulatból, gondolkodás nélkül.- Akkor ettől a pillanattól csak az alfám vagy, vagy még az sem, ha te úgy döntesz... Most én leszek az aki továbblép, Castor; és te az, aki nem elég jó. - ezt már csak úgy a hátának mondom, mielőtt kilépek a páholyból.
A "szeretlek" ide már nem elég.

+16

- Végre egy őszinte reakció!
Kiabálok utána, ahogy az eddig véka alá rejtett dühével kiront a páholyból. Hogy mit érzek a szavaira? Kurvára semmit. Már percekkel ezelőtt átléptem már azon a bizonyos határon, hogy ennél elcseszettebbül tudjam érezni magam. Menjen, mit bánom én... Az sem érdekel, ha soha többet nem látom. Majd teremtek magamnak én is valami csodaszép ál-boldogságot, ahogyan ő teszi azzal a redvás kölyökkel és élem a világomat, mintha az egész világon semmi gondom nem lenne.
Ezen felül nem tudom, hogy mennyi hitelt adjak a szavainak. Mert megint marhára kiragadta belőle azt a gondolatot, ami neki a legjobban fáj: azt, hogy másokkal is lefeküdtem. Ígértem neki olyat, hogy nem nyúlok máshoz? Nem. Innentől kezdve - és egyébként is - azt csinál, amit akar. Egészen addig a pontig, amíg nem arra megy ki a játék, hogy direkt előttem bájolog valakivel, mert akkor nem garantálom, hogy nem tépem ketté a kedves pótlékhímet.
Egyébként meg mondhat, amit akar. Nem tekint többet a Teremtőjének? Tessék csak. Ezzel kapcsolatban azt mondhat az emberi fele, amit akar. Azt úgyse fogja tudni semmissé tenni, ami az ereiben folyik és ami teliholdkor visszaköszön rá a víztükörből. Azt az érzést sem fogja tudni kontrollálni, amit a jelenlétemben érez, mert hát valljuk be férfiasan, az még nekem sem megy.
Most, hogy egyedül hagyott, és a páholyban rajtam és a sötétségen kívül nem maradt más, egész egyszerűen hátradőlök, belesüppedek az ülés gyengéd puhaságába, és mint valami perverz kéjelgő állat, úgy szívom magamba a nőstény illatát. Rendkívüli mód megnyugtat valahol, egy olyan űrt elégít ki, ami minden körülménytől és kimondott szótól függetlenül ott van a lelkem legmélyén. Mondanám, hogy szebb és jobb körülményeket is el tudok képzelni ehhez a fajta kielégüléshez, de csak ez jutott. A testi öröm akkor is öröm marad, ha a lelked tropa. Még ha csak időlegességről is van szó.

~Nézd meg, hova jutottál. Hónapok óta ülsz a falkának nevezett szemétdomb tetején. És miért? Ja, hát végső soron azért, mert neked muszáj volt rájönnöd ara, hogy teljességgel és megmásíthatatlanul bele vagy esve a Gyermekedbe. Hány emberen is gázoltál át emiatt...? Ó, nem, inkább el se kezdj számolni. Most pedig itt ülsz, mint egy kiégett és elvált alkoholista férj, álló fasszal és a világ összes emberi nyomorával. Összetörték a kicsi szívedet? Ne aggódj, neked olyan nem is volt, úgyhogy akár el is felejthetnéd az egészet. Megcsömörlöttél amióta belekeveredtél az egy éjszakánál tovább tartó nőügyekbe és már Alfának is elég csapnivaló vagy. Úgyhogy azt javaslom, hogy inkább még azelőtt mondj le, hogy valaki véletlenül rád nyitna, ahogy Tara után szűkölve ereszted magadra a forróvizet a kádban. Vagy felejtsd el, lépj túl és kezdj megint mindent úgy, mint ahogy Chicagóban volt. Vincent már egészen jó kezdetnek tűnt, talán elkezdhetnéd keresni azt, hogy ki lesz a következő. A testvéreddel együtt és a falka erősebb tagjaival bárkit levadásztok, hiszen elvileg Vincent volt az, akit mindenki olyan sokra tartott, neked mégis sikerült elintézned. Minden esetre minden, amit most és az elmúlt fél órában csináltál nem több, mint szánalmas. Úgyhogy menj szépen haza, és mindenki nevében köpd szembe a tükörképedet - ha már magadat nem tudod - és legyél végre Alfa.~

Szépen lassan kiiszom az üvegem tartalmát és egész egyszerűen ledobom a páholyból. Alig van itt valaki, a takarítók meg majd megoldják. Ha meg Duncan emiatt akar velem balhézni, nagyon szívesen fogadom. Szerintem már épp elég idő eltelt ahhoz, hogy Tarának már ne legyen nyoma a parkolóban - de ha nem, az sem érdekel túlzottan. Új szabályok szerint fogjuk már játszani ezt az egész játékot, bár még én sem vagyok bennük száz százalékig biztos. De erre meg még ráérek, úgysem hiszem, hogy olyan hamar újra találkoznánk.

//csöpögős karakterhez illő kötelezően lyricsonscreen nyál//

A válasza végén elmosolyodom, ezzel mélységesen egyet tudok érteni, pedig alig vagyok itt pár napja. Fairbanks azonban az egyértelműen kellemes fotótémákon kívül eddig nem nagyon mutatott számomra túl sok izgalmat, igaz, néhány benne élő azért segít áthidalni eme problémámat.
- Mitől múlt el? Úgy értem… biztos elmúlt? Mert tudomásom szerint azok nem tűnnek el csak úgy, hacsak le nem szedik rólad. Lehet, hogy csak lappang.
Találgattam, mert bár tapasztalnom még nem sikerült semmi ilyesmit, de Detroitban volt pár olyan falkatársam, akiknek kijutott egy-egy őrszellem óvó tekintete, érdekes beszélgetéseket lehet velük folytatni. Azonban, ha Castor nem óhajt több szót ejteni a témáról, én nem fogom forszírozni a dolgot, elvégre, nem célom kellemetlen irányba terelni az este folyamát.
Számomra a tánc egész mást jelent, mint a mai leányzóknak, nekem is volt szerencsém olyan évtizedekhez, amikor még közel sem azt jelentette nőnek lenni, mint most. A vonaglás nem volt az én világom, nem is tartottam kifejezetten vonzónak, bár, a nőket ugyancsak nem, ilyen tekintetben sem ért utol a modern felfogás.
- Ezt örömmel hallom, bár, azt nem mondom, hogy bizonyos mértékig nem vonz a veszély, de azért teljesen őrültnek sem tartom magam.
Annyira… valahogy a téma ellenére megmosolyogtat a szó, elvégre, tudom, hogy nincs oka még a bizonyos réseket keresni a pajzsomon, nem ártottam neki, vagy a falkájának, s célom sem volt semmi ilyesmi. Túlzottan is szerettem élni ahhoz, hogy bármivel is kockáztassam csodaszép bundámat. Meg aztán, azon kívül, hogy a magam, néha nem túl finom módján némileg bosszantsam, nem leltem volna szemernyi örömöt sem abban, ha tényleg felidegesítem. Nem, még mindig érdekelt, hogy mit tudhatok meg tőle, s egyúttal róla is, mindamellett pedig kétségkívül élveztem a társaságát.
Nem tudnám megmondani, mikor volt szerencsém utoljára olyanhoz, aki nem csak tessék-lássék cibál a táncparketten, hanem tényleg van fogalma arról, amit csinál. Igazi felüdülés volt, jól éreztem magam, nem akartam elengedni ezt az érzést. Könnyen belefeledkeztem a kellemes pillanatokba, és hagytam magam sodródni, a tánc igazából már egészen ösztönös volt, adták magukat a mozdulatok.
- Talán van esély arra, hogy addig itt maradjak, de akkor kénytelen leszel kideríteni azokat az álneveket.
Jegyeztem meg sanda mosollyal, igazság szerint, én már eldöntöttem, hogy némileg tovább maradok, bár függő kérdések még mindig voltak, de most nem feltétlenül akartam komoly dolgokkal foglalkozni. Az már nem a szórakozásról szólna.
- Fél pont? Na jól van, legyen, de csak ha hozzávesszük a feneked is.
Jó na, van, hogy józanul se igazán vagyok képes féket kötni a nyelvemre, oké, általában ez igaz rám, de azt hiszem, ezen már most se nagyon csodálkozhat. A mozdulatomon talán, de az be sem következne, ha ő nem merészkedik olyan közel a döntést követően, nekem meg nem szokásom viszonzatlanul hagyni a némileg pikáns mozzanatokat. Egyébként is, annyira illúzióromboló, ha egy ilyen bedöntésnél a lábaim sután préselődnek össze, mintha fogalmam sem lenne róla, miként kell még tovább fűszerezni a mozdulatsort.
- Nem, nekem nincs szükségem gyermeteg badarságokra.
Nem jövök zavarba attól, hogy leüti a magas labdát, én is megtenném gondolkodás nélkül, bár ez azért közel sem az a szemérmes fajta lábbillentés, amire én gondoltam. Na olyat sosem látna tőlem, közel sem vagyok egy széplelkű, romantikus fehércseléd, engem nem olyan anyagból gyúrtak. Az életem tett róla, hogy kihasználjam, amim van, és ne akarjam a bennem valahol jól elrejtett angyalkára hallgatni. Ennek ellenére, mikor ellép tőlem, már-már tündérien bájos mozdulattal pukedlizek egyet, mintegy ezzel köszönve meg a táncot, s talán, mondom talán, most még az sem zavar, hogy láthatólag nem volt hatással rá a dolog.
- Ugye, azt azért nem kell végignéznem?
Kérdezem, épp hogy visszafojtva egy kacajt, mert hát, azért, ez a kép nem olyasmi, amit szívesen fogadnék, ennyire azért nem vagyok szabad felfogású. Két pasi persze jöhetne, de akkor ne egymással foglalkozzanak, hanem velem… Ennek ellenére természetesen megyek utána, magassarkaim koppanása ütemesen cseng, mégsem rohanok, mint egy idióta pincsikutya, mosolyt villantok az ajtónállóra, majd lépek be a VIP Páholyba Castor után.

[VIP Páholy]

- Polgármester Úr!
Hajtok kecsesen fejet felé, s ha netán valakinek kedve támadna a kacsómat csókolgatni, akkor természetesen odanyújtom, egyébiránt nem kívánok többnek látszani annál, mint ami vagyok. Én csak akkor forgolódom ilyen körökben, ha valaki vagy valami megköveteli, de akkor nem mint Emma Ridley vagyok jelen…
Jó duma. Úgy tűnik, mégis megvan a módja annak, hogy eltűnjön innen a vélhetőleg azért annyira nem mélyen tisztelt férfi, bár messzemenő következtetéseket azért inkább nem vonok le. Az számomra rejtély, hogy miként is lehet bármi érdekeset lelni a helyi áramellátás korszerűsítésében, de hála az égnek nem vagyok polgármester, hogy ilyesmivel kelljen foglalkoznom.
Van valami bájos abban, ahogy kifejezi a sikerélményét a kezem megszorításával, abban a pillanatban mintha tényleg azt látnám, hogy valamiért lelkesedik, még ha az csupán annak a győzelemnek is szól, hogy elhappolta a VIP Páholyt a polgármestertől.
- Hm, úgy látom, ez az üveg whisky kezd állandóvá válni a társaságunkban.
Nem mintha bánnám, bár, nekem most eszemben sincs fogyasztani belőle, azaz, talán oldódna tőle az a kis gombóc a torkomban, de szeretnék megmaradni a józanabbik felemnél. Nem kérek még egy olyan estéből, mint a múltkor, noha tökéletesen szórakoztató volt, de igazán remekül példázta azt is, hogy egyikünk sem hajlandó engedni a huszonegyből, ebben a tekintetben pedig holt biztos, hogy semmi sem változott azóta.
- De, igazán figyelemreméltó.
Furcsa, de most valahogy mintha elpárologna az a fenenagy biztonságérzetem, talán pont azért, mert amikor legutóbb kettesben voltunk, tulajdonképpen visszautasított, már persze az én értelmezésem szerint. Még jó, hogy páholyról beszélünk, van hová „menekülni”. Így rögvest oda is lépek, ahonnan belátni a táncteret, és a színpadot, hogy pillantásom körbevándoroljon, mintha csak kapaszkodót keresne.
- Milyen műsor is lesz?
Nyilván valami 50-es évekhez kötődő, de egyébként nem volt infóm erről, tényleg érdekelt, nos, annál nem, hogy kinek a társaságában tartózkodtam itt, de ez talán ezúttal nem volt ennyire nyilvánvaló, vagy csak én reméltem azt, hogy nem az. Igazából, felettébb érdekelt volna, hogy miért is döntött úgy, hogy mégis megpróbálja valamiként kitenni innen a polgármestert, hogy bejussunk, de inkább nem kérdeztem rá. Ujjaim a korlátra futottak, egészen megnyugtató volt annak hűvöse, ha nem nézett volna ki roppant bénán, tán még a homlokom is nekinyomom. Bokáimnál összekulcsolt lábakkal álltam, és figyeltem, mintha semmi egyéb nem lenne a páholyban, ami pillantásomra érdemes.
- Egyébként, kérnél majd nekem valami alkoholmenteset?
Kérdeztem, röpke pillantást vetve rá, arcomra varázsolva egy mosolyt, majd visszafordultam, mert már kezdték is beharangozni a nyitótáncot. Tulajdonképpen, még ezt a hirtelen támadt zavaromat is az előnyömre fordíthatom, vagy legalábbis megtudhatom, hogy ez mit hoz ki belőle. Ez persze nem jelentette azt, hogy nem szeretném elkergetni, és épp olyan könnyedén állni ehhez az egész estéhez, mint eddig.

- Néha már én is így érzem.
Vontam meg a vállam, nem pillantva hátra, mindenkinek kell egy pótcselekvés, nekem több is akad, de elég előkelő pozíciót foglal el a sorsban a szesz. Nem mintha bármi jobb lenne tőle, de azokban a mámoros pillanatokban igenis tökéletesen jól érzem magam, feledve azt, hogy mikor, miként kellene viselkednem, vagy akár megpróbálnom megfelelni a nagykutyáknak. Én az ilyenben pocsék vagyok.
Nem tudom, miért érzem magam hirtelen ennyire furán, az idegesség szinte vibrál a bőrömön, tipikusan az az érzés, amikor biztos benne az ember lánya, hogy valami rossz fog következni, mégsem hajlandó tudomást venni róla.
- Hm, annyira nem…
Jegyzem meg, mégsem fordulok felé, hiába könnyű elképzelni, ahogy a tekintete lyukat éget a hátamra, mi tagadás, az azért jól esik, hogy némileg zavarja, ha nem rá figyelek. Végül is, érthető, én sem csípem, ha a társaságomnál többre értékelik a környezetemet, legyen az bármilyen szórakoztató is. Most fordul meg először a fejemben, hogy talán mégiscsak jobb lett volna kihagyni ezt az estét, nem tudom, mi a frászért gondolom hirtelen így…
- Egy jeges limonádét kérnék, köszönöm.
Közlöm a pincérrel, és remélem, kellőképp gyorsan megérkezik majd vele, tekintettel arra, hogy kezd egyre csábítóbb lenni az a whiskey. Ráadásul még sóhajtozik is itt utána, és pontosan tudom, mit érez. Akaratlan, ösztönös mozdulattal nyalom meg ajkaim, még mindig a színpadra függesztett tekintettel, legalább nem látja, ez is valami. Fura, legutóbb az ilyesmi abszolút nem zavart. Nem, most sem zavarna, csak nem hagy nyugodni az a kellemetlen érzés, ami uralmába kerített. S lám, pillanatokon belül ki is derül, hogy nem lesz épp lányregénybe illő a mai téma, mire azért már felé fordulok, határozottan érdeklődő tekintettel, noha kétségtelenül ott lappang benne egy kis félsz, mintha tudnám, hogy szegről-végről lehet közöm a dologhoz.
- A francba a tetves női megérzésekkel.
Mordulok fel, hisz amikor azt javasolja, hogy üljek le, már biztos vagyok a témát illetően. A hideg futkos a hátamon, még ha tudni is akarok mindent róla… Ennyire nem egyszerű, szeretni és gyűlölni valakit ennyi időn keresztül, hogy aztán megtudjuk, valószínűleg csak egy ballépés eredménye vagyunk, nem épp könnyen emészthető téma. Ám mégiscsak a Teremtőm volt, még ha azóta nem is láttam sosem. Elindulok hát felé, pillanatnyi kétségbeesésem ellenére a lépteim könnyedek és kecsesek, mintha meg sem érintene a dolog, de tudom, hogy számára van sokkal beszédesebb, mint a testem. Ez nem olyan megnyugtató, de most nem érdekel. Leülök a mutatott ülésre, rögvest keresztbe vetve lábaimat, már-már kislányos zavarban birizgálva szoknyám szélét. Nem szeretem, mikor ennyire esetlennek érzem magam, olyan, mintha sebezhető lennék, pedig sosem tartottam magam annak, hisz senkit nem engedek olyan közel, hogy bántani tudjon.
- Ohh.
Formálják ajkaim szép kereken, szinte némán az o betűt, ahogy hallgatom, pár másodpercig még megszólalni sincs sok kedvem, illetve, ez nem a jó szó, inkább nem tudok. Ha Todd itt van, már szellemként, akkor az azt jelenti, hogy nem hagy nyugtot azoknak, akiknek eddig megkeserítette az életét, márpedig olyanokból sok volt az eddigi tapasztalataim alapján. Látszólag nem zavar, hogy azóta, mióta felbukkantam, nem mutatta meg magát, de gondolatban elküldöm a picsába. Nem, nem esik jól a lelkemnek, hogy semennyire sem érdeklem, még ha talán jobban is járnék, ha ott maradna, ahol van. Mondjuk, a pokol elég jó hely erre a célra. Az a szemét talán még csak fel sem ismert akkor a bárban, különben Castor már tudta volna, ki vagyok.
- Gondolom, eszedben sincs magadhoz köttetni.
Nem kérdezem, mert őszintén, még őt is elég nagy baromnak gondolnám, ha ezt megtenné, elvégre, nagyon sokáig keserítette meg az ő és az övéi életét. Az már más kérdés, hogy mennyit tud ártani egy szellem egy élőnek, ez a téma ismeretlen terep volt a számomra, de őszintén, nem hittem volna, hogy túl sokat. Már azon kívül, hogy a szimpla jelenlétével az őrületbe kergeti a célszemélyt.
- Hát, remélem, az nem elég hozzá, hogy beszélünk róla, bár akkor már a múltkor is meg kellett volna jelennie.
Mondjuk, el tudom képzelni a szellemekről, hogy elég szeszélyesek ilyen téren. Amikor ismét összetalálkozik a tekintetünk, maximum tanácstalanságot láthat benne, ezzel a helyzettel nem biztos, hogy tudok mit kezdeni. Abban viszont az utolsó porcikámig biztos voltam, hogy nem akartam a felvázolt lehetőséget. Todd csak maradjon meg a hamvainál, ne akarja más testét uralni bármily csekély szinten is. Megvolt a maga lehetősége, amit istenesen elbaszott, senkinek sem jár kettő, főleg azoknak, akikben szikrányi jó szándék sincs
- Semmi baj. Úgy értem, biztosan neked is sokkal könnyebb, ha nem zaklat, nem akarok én ilyesminek senkit kitenni.
Csóválom meg a fejem, talán beijedtem némileg, mert az holt biztos, hogy marhára nem szokott érdekelni, kin gázolok át, ha megtudom, amit akarok. Akartam vajon Toddtól is hallani, hogy sosem állt szándékában megkeresni? Nos, ebben határozottan nem voltam biztos. Elhúzom a szám, és végül csak a kezemben köt ki a whiskeys üveg, hogy kortyoljak belőle, a téma szinte megköveteli a dolgot.
- Tudod mit? Majd ha alkalom adódik rá, akkor beszélek vele rajtad keresztül, de nem kell erőltetni. Jobb mindeninek nélküle…
Sóhajtottam fel, azt tényleg senkitől sem várhattam, hogy miattam kerüljön kapcsolatba a Teremtőmmel, holott nyilvánvalóan rengeteg problémát okozott neki.

- Ezek szerint komoly fegyverténye van veled szemben.
Nem tudom, miért zavart ez a normálisnál jobban… Mégis, mit számított? Nem volt közöm sem Castorhoz, sem a Betolakodókhoz. Talán csak a tudat volt a bosszantó, hogy egy halott még a síron túlról és képes ártani, és meg is teszi. Nem kérdeztem, mi is az, amivel Todd még most is képes sakkban tartani, én tuti nem mondanám el magamnak a helyében, ő pedig azért jóval tapasztaltabb nálam. Nincs oka arra, hogy bízzon bennem, és olyasvalamit is az orromra kössön, aminek súlya van. Látom ugyan a fintort, de nem kardoskodom az igazságért, ha egyszer meg kell tudnom, meg fogom. Ha olyan súlyos a dolog, és a városban maradok, tovább óhajtván élvezni egyesek társaságát, Todd úgyis gondoskodni fog arról, hogy ne tehessem meg. Legalábbis, kinézem belőle.
- Akkor... csinálj olyan dolgokat, amik zavarnák. Mármint, ha éppen elő akarod csalni. Biztosan van jó pár ilyen.
Elvégre, egy arrogáns faszkalapot sok minden zavarhat. Azt sajnos nincs értelme felajánlanom, hogy segítek benne, mert az már kiderült, hogy annyira sem érdeklem a drágalátós teremtőmet, mint egy marék hangya. Őszintén, ma sem Todd miatt voltam itt, hanem mert az a múltkori alkalom rohadtul baszta a csőrömet. Nem vagyok én ehhez hozzászokva.
Ahogy a whisky végigcirógatja az érzékeimet, máris sokkal jobban. Sajnos nem állíthatná senki, hogy a józanság mintaképe volnék. Miért is tenném, ha részegen minden jobb és könnyebb? Tudom, hogy nem kéne innom, csak hogy nem érdekel. Mi a francért érdekelje? Nincs rá okom, hogy megpróbáljak normális lenni, nincs az életemben olyan lélek, akiért hajlandó lennék változni, és soha nem is akartam ilyet. Nekem jó így. Tehát iszom. Nesze nekem logika.
Megfogta a kezem. Mondom! Nem vicc. Tényleg megfogta. Egészen lesokkol a dolog, pedig az első gondolatom az, hogy ezt kösz, de nekem nem. A kézfogás az olyan… izé… túlságosan is intim az én érzelemmentes kis világomnak. Némi túlzással azt is jobban viselném, ha a mellemre fogna rá épp. Khm. Na jó, nem lenne túlzás. Aztán még meg is szólal, én meg úgy nézhetek ki, mint akit pofán csaptak egy péklapáttal, és leesett az álla. Felváltva nézem a kezét, és az arcát.
~Szedd össze magad…~
Mondani kéne valamit. Jah, de mit? Most tényleg, erre mit lehet mondani? Őszintén szólva, annyira ledöbbentett a dolog, hogy képtelen vagyok megszólalni. Kell, hogy maradjak… Ezt mondta. Tök mindegy, hogy miért, de holt biztos, hogy tisztességesen hízik tőle a májam. Azt nem látom értelmét közölni, hogy jó eséllyel így lesz.
Nem sokszor van, hogy én nem jutok szóhoz, de most így van, odáig húzom-halasztom, míg ismét megszólal, tovább sokkolva a tudatomat. Ez lassan már kandi kamerába illő jelenet, egészen addig, míg nem ad egy apró kapaszkodót, amitől pillanatok alatt magamhoz térek, és elvigyorodom. Nem tudom, hogy ez egy tisztességes elszólás volt, vagy valami rendkívül átgondolt, kitervelt dolog, de mindenképpen szórakoztató.
- Befejezetlenül hagyni téged? Nekem elég… befejezettnek tűnsz.
Húzom vissza az üveget a kezétől, de csak annyi időre, hogy egy újabb kortyot csenjek belőle, de aztán visszakapja, elvégre az övé.
- Testközelből?
Nesze neked egysíkúság, mármint elég egyértelmű, hogy mi az, ami megragadja a figyelmem. Nem arról van szó, hogy a többit nem hallanám meg, egyszerűen arról, hogy a többivel nem tudok mit kezdeni, ezzel viszont igen. A mélyebb témák nem mennek, nem tudok mit kezdeni velük, mint ahogy egy kézfogással sem, bármennyire is jól esik a forró tenyerének érintése.
- Jól van.
Adom meg magam, fura… ha a közelébe, közelükbe akartam volna kerülni, nem is mehetett volna jobban, mint ezzel a csinos kis meghívóval az Alfa szájából. Mégis… most először nincsenek hátsó szándékaim, és ennyire egyszerű a dolgom. Ez kicsit fura. Jó, nagyon fura. Nem mintha baj lenne, hogy az életben először valamiért nem kell kiköhögnöm a tüdőmet, de nem vagyok hozzászokva. Ha kicsit is paranoiásabb lennék, akkor azt hinném, csapda.
- És hogy is képzeled ezt a testközelből ismerem meg a „családot” dolgot?
Vonom fel a szemöldököm érdeklődve, elvégre, nem vagyok benne biztos, hogy tökéletesen értem, miként is gondolja ezt. Most sem vagyok a falkájának a tagja, de a szállodában élek. Ennél többet sejtéseim szerint jelen helyzetben sem tudnék tenni, de talán ő valahogy másként képzeli.
- Azt meg ne vidd olyan messze, ha már rám tukmáltad.
Bökök az üveg felé vigyorogva, miközben mintegy mellesleg még pofátlanul nyelvet is öltök Castorra, annak tökéletes tudatában, hogy nem kicsit túlzó az előbbi kijelentésem.

Ha nem beszélünk róla többet, hát nem, nem célom rángatni az oroszlán bajszát, azt hiszem, jobban járok így. Az sem biztos, hogy tudni akarom. Na jó, de, biztos, ám van egy sanda gyanúm, hogy az ugye már nem Toddra lenne terhelő, így nyilván nem óhajt róla beszélni. Én sem tenném. Nem, sok mindenről nem beszélnék magammal kapcsolatban, mert nem vagyok rá büszke, bár, eddig sem játszottam a jó kislány szerepét, hisz nem vagyok az. Bár, minden csak értelmezés kérdése, van, akihez mérten egy valóságos szent vagyok.
Ajkaimon szolid mosollyal nyugtázom, hogy a jelek szerint nyomon van. Igaz, abban közel sem biztos vagyok benne, hogy ezzel fel lehetne idegesíteni Todd-ot, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy ne akarnám megkísérteni a sorsot. Basszus, és még csak nem is azért, mert a Teremtőm reakciója érdekelne. Szar dolog, ha a saját fegyverét kóstoltatják meg valakivel, szeretem húzni a férfiak idegeit, holott gyakorta már az első pillanatban tudom, hogy hajlok-e a dologra, vagy sem. Most meg az enyémen táncolnak…
- Nem, ő sem úriember.
Csóválom meg a fejem, s bár némi poént próbálok belevinni a dologba visszautalva a korábbiakra, a dolog ettől még komoly, nyilván én is tisztában vagyok vele, hogy ha Todd kijelenti, hogy megkeseríti valaki életét, akkor meg fogja. Ennyit már sikerült leszűrnöm rendkívül vitatható személyiségéről.
A széles vigyor láttán kénytelen vagyok kidugni a nyelvemet ajkaim fogságából, mert bizony, elmehet a sunyiba. Az sem zavar, ha félreérti, előbb-utóbb úgyis megtudja, hogy nem csak a pofám nagy, de tényleg bírom azt a bizonyos kiképzést. Hjaj, mindig is tudtam, hogy szórakoztató személyiség vagyok, de azért jó tudni, hogy ez másokban is így csapódik le. Igazság szerint, eleinte nem fogadtam volna rá, hogy Castor képes jóízűen nevetni. Visszaigazolásnak tökéletes.
- Naaa de… mindenkit?
Kerekednek el a szemeim, de nyilván nem komolyan kérdezem, nem óhajtok egy egész falka játékbabája lenni, az még nekem sem pálya. Azzal meg vélhetőleg tisztában van, hogy konkrétan őt nem okozna gondot testközelből megismernem. Pár pillanatig csak felvont szemöldökkel pillantok rá, mintha nehezemre esne értelmezni, mit is óhajt, de végül engedek a szelíd erőszaknak, és könnyed mozdulattal siklok át az ölébe. Nos, a testközel már egyértelműen megvan, a kis éjszín nőstényem lelkesen csóválja odabenn a farkát, mintha rendkívül elégedett lenne. Hát… hogy a frászba ne lenne az?
- Azt hiszem, ez még nem haladja meg a képességeimet.
Mosolyodom el, és furcsa mód sokkal kevésbé tűnök meghökkentnek a jelenlegi helyzettől, mint mikor a kezem fogta meg. Az üveget el is veszem, hogy kortyoljak belőle, és nem a keze vándorlását figyelem, hanem a vonásait, az előbbit úgyis érzem, nincs szükségem a látványra is ahhoz, hogy elindítson bennem bizonyos dolgokat.
- Ne? Pedig lenne ötletem, hová lehetne önteni… és még kárba sem veszne.
Kacsintok, véleményem szerint ismét sikerült belőnöm azt a némileg sikamlós talajt, mint legutóbb, pedig most még részeg se vagyok, de hát istenem, ha már a lábamon a mancsa, szerintem még több jogalapom is van rá.
Közelebb… némileg gyorsuló szívdobbanással simulok hozzá féloldalasan, felszabaduló kacsóm a vállára siklik, tekintetemben játékos fény villan, ahogy érzem egyre feljebb kúszni a kezét. Hümm, vajon megáll azon pont előtt, mi okot adna számára is némi megdöbbenésre, vagy megint csak a határokat feszegeti, és hamarosan a földre pottyanok? Vajon mikor kezd el megint túlgondolni mindent?
A fekete, smaragdzöld szemű nőstényem folyamatosan fordul a hím után, szereti, hogy ugyanolyan színű a bundája, mint az övé. S bár nem szívesen várakozik türelmesen, de nem akar átlépni egy határt, tudja, hogy itt most nem az számít, hogy ő mit akar, hanem hogy a hím meddig megy el. Bár domináns, de nem okoz gondot neki elismerni egy egyértelműen erősebb hímet. Egy Alfát.
Ám én már sokkalta kevésbé vagyok türelmes, szeretem azt az elvet követni, hogy amit másnak szabad, azt bizony Emmának is, úgyhogy elindulok az inge felé, hogy lazítsak a mélybordó nyakkendőn, majd elkezdjem kigombolni, mert hát, én is szeretnék bőrt érezni finom kis kacsóm alatt. Is.
- Nos mi? Esetleg elég testközeli-e?
Kérdezem már-már vérlázítóan ártatlan pillantással, csupán ajkaim szegletébe kúszik a rám jellemző játékos huncutság, és persze, nem vagyok rest megválaszolni a saját kérdésemet, de azt már egészen közelről suttogom a fülébe, meglátjuk, most kiugrik-e a nyúl a bokorból. Vagy épp, hogy be.
- Határozottan nem.
Némi forró lehelet kíséri a két szót, majd fogaim finom fogságába kerül a hím fülcimpája, mert vele ellentétben én nem szeretem a túl sok gondolkodást, és ha valamit akarok, akkor azért bizony hajlandó vagyok átlépni bizonyos határokat.
A bőröm forró, és nem tagadom, némi izgatottság is fűt, hogy vajon eljut-e addig, hogy kiderüljön a folyton keresztbetett lábaim rejtélye, ami bár egy nőnél szokványos, de ma nálam határozottan nem az.

[+16]

Nem, azért akkora nagybetűs szajha én sem vagyok, hogy végigmenjek az egész falkáján. Különösképpen úgy, hogyha már megkóstoltam a főfogást, tök fölösleges lecsekkolni a többit. Onnantól kezdve már úgysem érdekel a többi, hogy közhelyesen szóljak, van még elég hal a tengerben, a házinyúlra nem lövünk témához pedig szándékomban állt tartani magam. Erre megvolt a megfelelő okom, de az egy egészen másik lapra tartozott, és nem is szerettem gondolni rá. Meg egyébként is, miért rontanám el a ma estét borús gondolatokkal?
A kis fekete farkas, már legalábbis a hímhez képest kis példány, félrebiccentett fejjel figyeli, miként fitogtatja erejét a másik. Tény és való, le van nyűgözve, pedig volt már alkalma alfával összeszűrni a levet, és azt gyűlölte. Mert… nem akarta. Ez most más, most nem zavarja semmi, olyan könnyű simulékonynak lenni, és belemerülni a pillanatokba.
Érzem, ahogy az ujjai egyre bátrabban térképezik fel a szoknyám alatti területet, és csak egy pillanatra fordul meg a fejemben a kérdés, hogy ha a múltkor nem, most miért igen? Talán még Castor sem képes kétszer ellenállni a kísértésnek? Meglehet, de megfejteni úgysem fogom tudni, mi mozgatja, meglehet, nem is akarom, csak az itt és most számít, és az, hogy jól érezzük magunkat, illetve egymást.
- Erről van szó.
Somolygok, bár, nekem egy fokkal pikánsabb megoldás jutott eszembe, de ez is megfelel. Végül is, volt már fagyi, most jön egy kis whiskey, amit megkóstoltatok vele, noha kötve hiszem, hogy engedne rendszert csinálni ebből.
Az ujjaim könnyedén szabadítják meg a gombokat fogságukból, így hamarosan már a forró mellkasán táncolhatnak. Elégedett vigyorral konstatálom a szorítást a combomon, láthatólag bejött neki a fülharapás, s igen, egészen belendült tőle. A pillanatnyi zavaromat gyorsan leküzdöm, lévén nem áll szándékomban megfutamodni, miután kellőképpen felhergeltem a hímet, egyébként sem szokásom… Általában én is megkapom, amit akarok, bármeddig is tartson, vagy legyen nagy falat. Azt hiszem, ezzel sikerült kellőképpen meglepnem, s ebben a helyzetben talán nevezhetjük kellemesnek is a tényt, hogy bizony, nincs rajtam alsónemű.
- Ohh, eszemben sincs tagadni. – Nyelek egy aprót, mert hát, az ujjai már bőven olyan terepen járnak, ami képes néha belém fojtani a szavakat. - De… nincs bajom a ronda jelzőkkel.
Somolygok, elvégre, miért is lenne? Nem voltam jó kislány, és ennek tökéletesen tudatában is voltam. Vannak elegen a szemérmes leánykák, én szerettem játszani, s igen, sokszor nem voltam fair, mint ahogy a hím sem, akinek az ölében csücsültem.
- Azt hiszem, azt már megbeszéltük legutóbb...
Suttogtam immár némileg fátyolos hangon, engem történetesen nem érdekelt, hogy odalentről esetleg kiszúrhatnak minket, sőt, némileg még tovább is fokozta az izgatottságomat.
- De… azért, meg… öhm… mutathatom,… mit használhatnál… hozzá...
Nyögöm némileg szakaszosan, és nagyon is jól tudom, hogy direkt csinálja, de hé... miért is zavarna? Smaragdzöld íriszeim összekapcsolódnak a tekintetével, miközben én is támadásba lendülök, hogy ne csak én érezzem magam édes csapdában. Igaz, én még csupán most érek el az öltönynadrág öv részéhez, de nem furakszom egyelőre alá, csupán kicsit lejjebb az anyagon keresztül tapintom ki a lényeget, hogy rámarkolhassak, remélve, hogy kicsit szorultabb helyzetben fogja érezni magát tőle. Ezzel párhuzamosan igyekszem a nyakához közelíteni, hogy forró leheletemet kísérő csókokkal, majd fogaim szelíd karcolásával fokozzam a dolgot. Közben pedig élvezem a felettébb intim simogatást, aminek természetesen hangot is adok, kezd egyértelmű lenni, hogy bajban leszünk, mert bizony én nem szerettem benntartani azt, ami kikívánkozott.
A fekete bundásom türelmetlenül ül a hátsóján, az ösztönei valósággal mágnesként vonzzák az erős hím felé, aminek jelenleg semmi oka sincs ellenállni, így hát nem is próbálkozik.

[+18]