Én ellenben nagyon is beszédes típus voltam, de azért tudtam, mikor van az a pont, amikor már nincs szükség szavakra, és már elég közel jártunk hozzá. Mi tagadás, nem hittem volna, hogy ez a VIP szoba… hümm… ennyire VIP. - Igyekszem. Hogy akár meg is sértődhetnék? Ugyan miért? Gyakorlatilag bőven rászolgáltam egy hasonló elnevezésre, és őszintén, nem zavar, tény és való, hogy meglehetősen könnyen adom magam, de basszus, vannak igényeim, Castor pedig a múltkor felpiszkálta a bennem lakozó kis dögöt. Hozzá hasonlóan én is szerettem megszerezni azt, amit akarok, pláne akkor, ha egy alfahímről volt szó. Nem mondom, hogy állandó jelleggel gyűjtöm a trófeákat, de nem szoktam megtagadni magamtól semmit, ami megfordul a kis buksimban. Azt hiszem, most már nem fogja javasolni, hogy ha akarok valamit, kopogtassak be a lakosztályába a negyediken. Némi elégtételt azért érzek, furcsán fordítottnak tűnik a felállás, hisz általában én vagyok az, aki kicsit kéreti magát, nem pedig az, aki almával a szájában fekszik fel a tálcára. A végeredmény szempontjából azonban mindegy. - Ohh, de még mennyire, hogy meg… Nyögök fel kicsit hangosabban, amikor belém nyomul két ujjával, a mozdulattól hátrabicsaklik a fejem, valahogy most már örülök neki, hogy a bugyimat otthon felejtettem, mit nekem némi kis szégyenteljes kínlódás. Kétségtelenül elégedettnek tűnök, legalábbis elég nehezen vagyok képes egy helyben maradni, és a falat is szívesen lekaparnám, ahogy érzem közeledni azt a bizonyos pontot. Azért, Detroit már kezdett ijesztően régen lenni, én pedig nem szeretek koplalni ilyen téren. Sem… Telhetetlen kis szuka vagyok, az egyszer biztos. Így panaszosan sóhajtok fel, amikor abbamarad a ténykedése, kis híján le is bucskázom az öléből, de végül rámarok a nyakkendőjére, hogy visszahúzzam magam, a következő mozdulattal meg levarázsoljam a nyakából, és a rohadt életbe, én közel sem vagyok ennyire türelmes, érzem a farkasom panaszos, türelmetlen szűkölését is, na ő nem érti, mire kell itt ennyit várni. Következésképp, hacsak el nem hessenti a kis kacsóimat, hát segítek a nadrág kioldásában. Utána valósággal eltarol a mentális valóság, a kis fekete szukám mindenféle ellenállás nélkül fogadja a rá vetődő hímet, mintha el sem tudna képzelni nagyobb kegyet ennél. Igazán nem haragudhatok rá, hisz olyan, mintha a tükörképem lenne, sosem volt nehéz dolgom vele, mert könnyen tudtunk azonosulni, nem akartunk mást, nem voltunk egymás szöges ellentétei. Szinte belecsomagolom magam Castor masszív energiájába, szinte érezni vélem, ahogy lecsorog a torkomon, mivel mintha olyan helyeket is képes lenne megérinteni, aminek a létezéséről nem is tudok. Nem félek attól, hogy leejt, mégis összekulcsolom a nyakán a karjaim, míg földet érek, de aztán kénytelen vagyok elengedni a mozdulata révén, a szaglászásra végigfut a hideg a bőrömön, a harapást viszont furcsán könnyedén vehetem, kéjesen feszül tőle ívbe a testem, és szemernyit sem bánom, hogy egy kis ideig ott lesz a nyoma. A fájdalom édesen ismerős pajkossággal szalad végig rajtam, még csak meg sem rándulok. Érzem, hogy valami átszakadt benne, mintha lefoszlott volna róla minden sallang, és enged a pillanat hevének, nem gondolva semmi olyasmire, amivel megfosztana minket eme roppant élvezetes tevékenységtől. Nem tudom, minek köszönhető, de roppant mód hálás vagyok érte. Kezeim türelmetlenül segítik tovább a mozdulatát, szinte tépve azt a francos inget, hogy utána ujjaim megnyugvást leljenek a mellkasán, finoman karcolva a bőrét, és pár pillanatra bele is feledkezem a látványba, amolyan basszus, de jó, hogy eljöttem jelleggel. Rendkívüli módon kár lenne most a szobámban tobzódnom arra gondolva, hogy mi lenne, ha… Jó kislányokat pironkodásra késztető mozdulattal markolok a hátsójára, amikor végre magamban érzem, mi eléggé érzékletesen fejezi ki, hogy marhára nincs szükségem arra, hogy úgy bánjanak velem, mint egy törékeny porcelánbabával. Érzem, hogy a tekintetemben ott tombol a farkas is, bár a látványban egész egyszerűen nincsen semmi különbség. Mégis, ott van, s mondhatni, egyszerre taroltak le minket, egészen szó szerint. Nem próbálom visszafogni magam, pedig lehet, hogy kellene, de néhány erőtlen ajakharapással benntartani kívánt vágytól terhes sikoltás lesz csak, mi nem ingerli senki fülét, a többi esetében csak remélni tudom, hogy nem hallja meg senki olyan, akinek nem kellene. A csípőm könnyedén idomul az övéhez, hogy felvegye eme ősi tánc ritmusát, épp úgy hajszolva önmagamat, mint őt a végkifejlet felé, s abszolút nem számít, hogy az mikor jön el, mi a farkasommal már megkaptuk, amit akartunk, az elégedettség lusta macskaként dorombol az érzékeink között. Ez persze nem jelentette azt, hogy hamarosan nem kerülök ismét vészesen közel ahhoz a bizonyos parthoz, a kérdés csupán az volt, hogy el is merülhetek-e benne, vagy sem.
Egyszerre lelem benne örömömet, s riaszt meg Emma vehemens követelőzése. Persze mindez csak addig számít bármit is, amíg lehetősége van az emberi felem elveszett, szétszaggatott és kétségek közt vergődő foszlányainak arra, hogy minimális ellenérzést váltson ki bennem. De ez nem tart sokáig, a fekete Bestia egyáltalán nem kíván holmi érzelmekkel, emlékekkel és etikával foglalkozni. Kivételesen nem arra kell felhasználnom a pillanatnyi józanságomat, hogy visszaszorítsam az elemi ösztönöket: pont azt akarom, hogy inkább lepjenek el, töltsék ki minden sejtemet és vegyék át a totális kontrollt. Ez szerencsére igen hamar bekövetkezik. Míg a nadrággal való bajlódás kérdések sorozata, addig a nőstény vérének megízlelése és az ingem közös letépése türelmetlen és követelőző. Amint lekerül az ing, és Emma körmei végigszánták a mellkasomat, automatikusan dőlök bele a mozdulatába erőteljesen, hiszen úgy, ahogyan neki sem, nekem sincs szükségem a finomkodó cirógatásra. Ha már ilyen kivételezett helyzetben lehet egy nőstény, akkor tegyen ki magáért és mutassa meg, hogy nem érdemtelenül kapja meg Alfát. Az első néhány erőteljes mozdulat, amit immáron testközelből töltök a nőstényben, szinte észveszejtő. A látvány és az érzések, az érintése a fenekemen egy, az ágyékomtól induló őrülethullám, amely erőteljes morgásokban manifesztálódik, betöltve a páholyt. A fejem lebucskázik a nőstény nyakához, a bőrére lehelve azt a több hónapos cölibátussal járó élvezetet, amit a helyzet teremtett. Észre sem veszem, hogy az erőteljes, szaggatott, de impulzív lökéseim mikor változnak afrikai dobokat megszégyenítően gyors üteműre. A kezeim ökölbe szorulva feszülnek meg a nő fejének két oldalán. Kettőnk energiái, az élvezet és a vágy ott cikáznak a testünk örül, minden meztelen bőrfelületet végigkaristolva, majd lágyan melengetve. A torkomban góc gyűlik a fojtott feszültségtől, s meg mernék esküdni, hogy az erek kidagadnak a halántékomon és a nyakamon. Szabályos, heves lihegésem továbbra is a nőstény nyakát párásítja, ennek hála egészen közelről hallhatom a nyögéseit és a sóhajait. Olaj a tűzre ugyebár, de egyébként sem kell már sok ahhoz, hogy beadjam a kulcsot. Egy gyönyörű és éhes szuka lábai közt elveszve a férfiember nem igazán van abban a helyzetben, hogy türtőztesse magát. Újra harapok, és lehunyom, összeszorítom a szemeimet. Követelőző, bestiális morgással vegyítve ízlelem meg újra a vérét, immár jó ismerősként üdvözölve és befogadva. Az enyém. Nem abban az értelemben de most az enyém, és az ember most nincs itt, hogy azon tűnődjön, mit hoz a holnap. A Bestia is hasonlóképpen mar bele a fekete szuka nyakába. Nyelem a levegőt, mégis úgy érzem, hogy megfulladok, ahogy közelítek a végéhez, mígnem egy túlvilági remegés szalad át a gerincemen, úgy lökve a testemet, akár a sziklának csapódó hullám. Odabent a hím diadalittasan felüvölt, én pedig minden izmomban megfeszülve, a fejemet hirtelen hátracsapva végzem be, még néhány utolsó lökéssel. Az ágyékom lüktet, az orgazmus utáni sóhajjal pedig mintha a lelkem szakadt volna ki belőlem. Az egész nem tarthatott tovább három-négy percnél és én mégis ezeréves vénségnek érzem magam. Az emberi tudat pedig olyan aljasan kúszik vissza, ahogyan a vörös fátyol fakul ki az íriszeimből.
Nem vagyok az az összebújós típus. Nem akarok az a típus lenni, pedig voltam, de nem érzem rá felhatalmazva sem magamat, sem pedig Emmát és különben is, legyen az épp elég, hogy odabent a Bestia kéjenc kurvaként hempereg, mint aki jól végezte dolgát. Végignézek Emmán és azon, hogy "mit tettem" vele. Még mindig zihálva ugyan, de feltolom magam rendesen és a legnagyobb természetességgel kászálódom ki az öléből. Az egyetlen dolog, ami a helyzetet némileg megzavarhatja, az az, hogy úgy csapom vissza a pajzsom ajtaját, hogy szinte kihallatszik a zárak kattanása. - Rágyújtok. Közlöm vele a dolgokat, aztán megpróbálom rendbe szedni magam, ami kissé nehezebb feladat lesz, mint amilyennek első gondolatra tűnt, hiszen kellene legalább egy törülköző, és egy olyan ing, ami nincs rongyosra tépkedve. Arra jutok, hogy abból dolgozom, amim van, és mivel megtehetem, így a személyzet folyosóit, lépcsőit és bejáratát használva kerülöm el a tömeget. Nem akarok felesleges mondókákba és kérdésekbe belemenni. Hogy milyen volt, hogy elélvezett-e, sőt, ami azt illeti, pontozótáblám sincs, amivel értékelhetné a teljesítményemet. Biztos vagyok benne, hogy Ő nem fogja túlgondolni a történteket, csak én vagyok ennyire óvatosan szerencsétlen. Szeretném, ha úgy tűnne Emmának, hogy egy Alfa módjára viselkedem, aki megkapta, amit akart, egy szukát, néhány kellemes percet és ennyi volt. Az igazság azonban az, hogy masszívan be vagyok szarva, és mint általában, a közöny leplével terelném el a figyelmet a dologról. Rengeteg kérdésem van, olyanok, amiket még magamnak sem merek és szeretnék feltenni, úgyhogy egyelőre a legjobb dolog amit tehetek, hogy nem veszek róluk tudomást. Nagyon jó volt. Élveztem, élveztem a nőt is, és a helyzetet is. De mégsem vagyok képes arra, hogy pusztán ebbe kapaszkodjak, korántsem vagyok már annyira laza, mint egy évvel ezelőtt. És nem akarom, hogy Emma azt gondolja, hogy nem tudok felnőtt hím módjára könnyedén kezelni egy dugást, mert tudok, csak... Kinyitom az ajtót és kérdő tekintettel nézek Emmára, hogy velem tart-e. Ha igen, akkor kitárom az ajtót számára, ha pedig nem, akkor egyedül indulok lefelé és meg sem állok addig a hátsó kis sikátorig, ahol a délutáni órákban az árut pakolják ki. És rágyújtok. Mert abban még jó vagyok.
//Bocsánat a sok lelki kutyulásért, csak most úgy... Kijött //
Érzem, hogy valami nincs teljesen rendben a férfiban, nem a hímben, benne egy percig sem láttam a kétely magvát megcsillanni, talán már a múltkor az irodájában is az volt a baj, hogy a férfi volt előtérben, nem hagyta kibontakozni a farkast, ezáltal esélyünk sem volt. Hogy érdekel-e? Jó eséllyel nem tudnék mit kezdeni azzal, ami ezt váltja ki belőlem, mint ahogy ő sem azzal, ami bennem kavargott minduntalan. Most azonban semmiféle önmarcangolás, gyötrelem és józan gondolat nem férhetett meg a fejemben, egyszerűen csak átadtam magam az élet legélvezetesebb időtöltésnek. Mindkettőnknek sokkal jobb, ha nem foglalkozunk sem a saját, sem pedig egymás szarjaival, mert abból semmi jó nem sülhetne ki. Vörös csíkok szántják a másik mellkasát, tekintetem mohón issza be a látványt, ékkőként ragyogó, apró vércseppeket fakasztva, mi ugyan nem volt célom, de ha már rátett egy lapáttal a mozdulatra, úgy határozottan nem bánom. Annyi időre megemelem a fejem, hogy ne hagyjam kárba veszni a vérét, s könnyed, magától értetődő mozdulattal itatom fel a cseppeket a nyelvemmel. Kedvem támadna kéjenc módon hümmenteni tőle, de meglehetősen nehéz lenne kivitelezni az egyéb hanghatások közepette. Hallom, érzem, tudom, hogy hozzám hasonlóan neki is jól esik feloldódni ezekben a pillanatokban, még ha talán később bánni is fogja, hogy hagyta felülkerekedni eme vágyakat. Nem számít csak az itt és a most, a többi lényegtelen. A holnappal majd akkor kell foglalkozni, ha eljön. A kiéhezettsége szinte végigmarja a bőröm, úgy éget. Miért? Mi késztet rá egy ilyen hímet, hogy megtagadja magától azt, ami ennyire jó? Hogy akarom-e tudni? Talán valami beteges kíváncsiság okán igen, de semmiképpen sem most. Jelenleg csak az érdekel, hogy bebizonyítsam, nincs ezen mit bánni, hozzátartozik az élethez, és nem is kell többnek lennie, mint ami. A forró lehelete a nyakamon őrületbe kerget, hogy aztán még tovább lökjön felé minden egyes mozdulattal. Talán telhetetlen vagyok, minden apró morzsát elfogadok és ki is élvezem, nem, én nem hazudtam, mikor azt mondtam, hogy erőszeretettel áldozok a hedonizmus oltárán. Az újabb harapásban valósággal elveszek, fel sem tűni, hogy most a hátán hagyok nyomot, bár én nem harapok, de így is ott vöröslik a körmeim nyoma. Nem hiszem azonban, hogy a pillanatnyi fájdalom zavarná, mint ahogy bennem sem fordul meg ilyesmi. Élvezem, és bár akkor és ott nem érdekel, hogy bizonyára neki is egyértelművé válik hamar, számomra a fájdalom nem azt jelenti, mint a legtöbbeknek. Nem, eszembe sem jut, hogy megjelölne, és hála az égieknek, hogy nem is ebből az indíttatásból harapdál. Talán csak a bennem lakozó kis feketeséget varázsolja el a mozdulat, mintha ő szeretné, ha több lenne, elvégre… melyik nőstény ne örülne ennek? Ám azt még ő is tudja, hogy ilyen figyelemben vélhetőleg nem részesülhet, hiszen a hímhez képest még szinte kölyök. Gyenge pont, amit vállalni nem érdemes, hisz több baj származna belőle, mint bármi egyéb. A harapások és az egyre intenzívebb lökések megteszik a hatásukat, és talán annak is köszönhető a dolog, hogy magamhoz képest én is elég régen élvezhettem ilyen körülményeket. Pár pillanatra szinte görcsösen feszül neki a testem, ahogy meg-megrándulok alatta, az eufórikus érzetben fürödve pedig aligha az jut eszembe, hogy meddig is tartott. Ez engem nem érdekel, csupán az, hogy most kielégülten nyúlhatok el, ajkaimon elégedett, huncut, játékos mosollyal, ám lehunyt pilláimon keresztül is érzem, ahogy valami eltűnik. Csak odabenn a farkasomnak jut kicsit több, ő pedig csatlakozik a hím hempergőzéséhez, kicsit tovább nyújtva az önfeledt, kellemes pillanatokat. Bezárkózik, de nem bánom, mert tudom, hogy ismét az a fele van előtérben, aki mindent hajlamos túlgondolni. Nem ismerem annyira, de egyértelmű számomra, hogy ez húzódik a háttérben. Én nem hagyom magam kirángatni az orgazmus után maradt bőrömet bizsergető érzetből. Csak bólintok, nem számít most számomra egyszerűen semmi, csak kiélvezem azt, ami most jutott, résnyire nyitott pilláim alól méregetve a hím alakját, teljes természetességgel élvezve a látványt. Már az első pillanatban megfogott a maga férfiasságával, és amíg megtehetem, addig igenis gusztálni fogom. Nem féltem, ha kellemetlenné válna számára a dolog, úgyis tudatni fogja. A közönyössége nem zavar, hiszen másra nem is igazán számítottam. Nem mondom, hogy bánnám, ha többször szűrhetném össze vele a levet, de az eddigiek alapján nem vennék rá mérget, hogy képes ennyire felengedni. Lehet, hogy tévedek, de most inkább nem is foglalkozom ezzel a kérdéskörrel. Lassan felülök, hogy megkeressem a táskám, és előkeressem belőle a kis csomag nedves törlőkendőmet. Arra jó lesz, hogy legalább biztonsággal eljussak egy mosdóig, és letöröljem az esetlegesen elmaszatolódott véremet. Egy újabb bólintás, majd igyekszem feltápászkodni a földről, viszont az első mosdónál, ami szembejön, leszakadok, hogy ne kiskacsaként csoszogjak a nap további részében, nem épp kellemes élmény. S amikor ezzel végzek, az illatát követve én magam is kitalálok a sikátorba, addigra pedig valószínűleg már azt a bűzrudat „szopogatja”. S itt érzem úgy, hogy eljött a pillanat, amikor nekem le kell lépnem, nem feltétlenül a belőle áradó közöny miatt, inkább magam miatt. Nem, eszemben sincs ama gondolatcsírát elültetni a fejében, hogy nekem ez többet jelentett annál, ami volt, valahogy úgy érzem, hogy egyébként is világgá menekülne az ilyesmitől. - Én viszont most egy zuhanyért ölnék… Még találkozunk. Kacsintottam rá vidáman, még mindig az elégedettség leplébe burkolózva, majd könnyed léptekkel siklottam ki a sikátorból. Nem, eszemben sem volt hazavitetni magam, mint egy randi után, jól éreztük magunkat, és egymást, de külön jöttünk, számomra magától értetődő, hogy külön is megyünk. Abban pedig biztos voltam, hogy nem most láttuk egymást utoljára, ha más nem, Todd miatt még fogunk, bár őszintén sajnálnám, ha csak abban a csöppet sem kellemesnek ígérkező helyzetben élvezhetném szórakoztató társaságát, mert ha tetszik, ha nem, én igencsak jól éreztem magam a közelében.
//Semmi gond, csak nyugodtan. ^^A játékot pedig nagyon köszi. <3 //
Talán hálásnak kellene lennem, amiért Emma ennyire könnyen idomul hozzám. Persze, mondhatnám azt, hogy el is várhatom, hiszen én egy Alfa vagyok, köszönje meg, hogy egyáltalán megtörtént az iménti, ne kezdjen még el nekem picsogni, mint egy fürdős kurva, de... Erre semmi szükség. Pontosan azt teszi, talán akaratán kívül, amire nekem most szükségem van. A saját dolgával foglalkozik. És még véletlenül sem merül el olyan kérdésekben, hogy most mi van, és hogy valami baj van-e, esetleg kétségbe vonja, hogy élveztem-e egyáltalán, amit csináltunk. Talán (megint ez a sok talán...) furcsa lehet, sőt, egészen biztosan, hiszen tudom, hogy tisztában van azzal, hogy valami nem patent nálam. Én pedig azt tudom, hogy az utolsó két farkasnőstény, akivel ilyesmikre vetemedtem, mind az utolsó cafatot is leszopogatták a lelkem csontjairól, ezért sejtek némi átverést a dologban. Szinte várom, hogy kipattanjon valaki egy üveg pezsgővel és közölje, hogy ezt benézted, mindjárt jönnek a felesleges és kellemetlen kérdések, na meg persze a szemrehányások garmadája. Én nem vagyok annyira igényes, mint Emma. De lehet, hogy az is rájátszik a dolgokra, hogy némileg üveges tekintettel baktatok lefelé, illetve kifelé, hiszen agyban egyáltalán nem az Orfeumban vagyok, hanem valahol messze, egy olyan helyen, ahova mindig megfogadom, hogy sosem térek vissza. Meggyújtom a cigarettát, a hátamat pedig a falnak vetem. Az első slukkot fáradt sóhajjal eresztem szélnek, a bal talpamat pedig a falnak támasztom. A szabad kezem pedig a zsebemben landol. Igazán festői beállás... A Bestia kellőképpen kihemperegte már magát, és észbe kapott, hogy velem valami nem teljesen patent. Szinte érzem, ahogyan belülről vakarja a mellkasomat, és arra biztat, hogy engedjem már el magamat egy kicsit, és örüljek neki, hogy még vagyok olyan valamire való hím, aki azt kaphat meg magának, akit csak akar. Persze emlékeztetnem kell arra, hogy rohadt szar memóriája van, mert ez így oké, de utoljára a saját vérét, akit 200 évig dédelgetett a keblén, azt kellett eltaszítania magától. Persze, az ágyban remek volt, meg úgy egyébként sok dologban remek volt, egyszerűen... Megőrült és összeomlott. És gyereket akart, aztán szerzett egyet. Aztán az arcunkba vágta, hogy mi sose voltunk és nem is leszünk számára Alfahímek. És a saját démonai elől menekülve lemészárolt tizenöt embert. A terheit nem cipelhettük ketten. Nem működött együtt, és az összes közös emlékünket, kétszáz évnyi együtt töltött időt eldobott magától azzal, hogy az Őrzőkhöz fordulva memóriatörlést kért. Vajon Emma mikor lépi ezt meg? Mikor közli velem, hogy nem bír azzal a tudattal élni, hogy megöltem a Teremtőjét és a szerelmét? És vajon a Teremtője meddig tolerálja, hogy nem csak a falkáját és a posztját vettem el, hanem immár a kölykét is? Észer se veszem, hogy a cigi a feléig leégett anélkül, hogy még egyet beleszívtam volna. Automatikusan hajítom el, hogy másikra gyújtsak. Lépteket hallok, és természetesen Emma lép ki az ajtón, nem sokkal mellettem. A fejemet természetesen felé fordítom, és csak ekkor esik le, hogy fent hagytam a kalapom. Ki a faszt érdekel most egy kalap?! - Reméltem. Szalad ki a számon, ámbár mosoly vagy éppen valódi vágyakozás nélkül. A Bestia azért még emlékeztető jelleggel morran Emma farkasa felé, mintha csak utána fütyülne, én pedig megcsóválom a fejem, és elindulok az ellenkező irányba. Bár, a kocsim nem arra parkol, legalább járok egyet. És ezalatt az idő alatt mindent megpróbálok megtenni azért, hogy képes legyek végre kapaszkodót keresni. Vagy egy baromi nagy lakatot, amivel talán végleg lezárhatom a közelmúlt eseményeit. Tudom, hogy úgy soha semmiben nem fogom meglátni a jót és a kellemeset, ha nem lépek tovább. De ha valaki átlagéletkorát százévekben mérik, akkor sem a felejtés, sem pedig a továbblépés nem olyan gyors, mint emberi léptekkel. Vagy... Vagy csak nekem nem, mert nem szoktam hozzá ahhoz, hogy a személyes igényeim maradéktalanul ki lehetnek elégedve bűntudat vagy szemrehányás nélkül.
//Én is nagyon-nagyon köszönöm, Anchorage-ben találkozunk :*//
Az Eve-vel való találkozó után eldöntöttem, azaz már közben, hogy ha Duncan eddig nem volt még kiherélve, hát én megmutatom neki, az milyen érzés, és az sem igazán hat meg, hogy jóval öregebb nálam. 300-as nőstény után már olyan mindegy, nem igaz? Balhét nem akarok, ha már apuci ennyire örül a családjának, de az biztos, hogy nem rejtem véka alá a véleményemet, sőt, még kérdésem is akad. Az, hogy Corvin képtelen volt gondolkodni, amikor kellett volna, na az azért erős volt, bár neki mi érdeke fűződne hozzá, igaz, csak ahogy cukorfalat fogalmazott, ezt a falkát lebuktathatta volna kapásból. Mindegy, nekem most meló kell, és miután Dee gondolom kirúgott, ha már sikerült eltévednem úgy 5 hónapra, akkor gondolom szabad vagyok, mint a madár. Felügyeletem amúgy is van, hol apuci, hol más, és lehet, lerendezhettük volna ezt a kis közjátékot a hotelben is, mégis illik megadni a módját, ha már állásinterjúról van szó. VIP páholy, röhögnöm kell, nem ám iroda, nem, egyből egy páholy, mert ez jól belátható, amúgy is félreesőbb, tehát menekülési útvonal jóval kevesebb. Mégis mit várnak tőlem? Átmegyek Zorroba és a függönyön ereszkedem le? Még kardom sincs, nem hozhattam magammal, nem illett volna az uniformishoz. Sima mezei öltözékben feszítek, azaz csizma, fekete farmer, hozzá illő ing. Már csak egy sarkantyú hiányzik a sarkamról, és csöröghetek is lazán, ha úgy támad kedvem. Egyelőre viszont szemügyre veszek mindent, a részleteket, a pultost, a biztonságiakat, az asztalok és a székek elhelyezkedését, az ajtók számát, azaz mindent, amit a melóm megkíván. Hátra nem látok, de sejtem, hogy a színpad mögött akad még öltöző és az emelet a szerencsejátéké, vagyis a pénzmosodáé. Apuci ha most hallaná a gondolataimat marha büszke lenne rám, még semmit nem alkottam, csak várok Corvinra, ahogyan megbeszéltük.
Ó, én irgalmas szamaritánus, ki munkát adok drága kölykeinknek! Mondjuk tény és való, hogy a falkából a legtöbbeket, akik nem tudtak, vagy akartak saját üzletet berúgni, azokat én látom el munkával. Szerintem teljesen jó, családban marad szinte minden. Most is állásinterjúra vártam visszatért kis de Lucánk kölykét, míg rá vártam, az irodában intéztem a rendeléseket, meg a simlis dolgokat, Sebastiannek pedig meghagytam, hogy sikítson, ha Leonard megérkezett. Örültem, hogy nem vette szó szerint a sikonyálást.
Az egyik VIP páholyt adtam meg találkozási pontnak, jó hely, kényelmes székek, behűtött pia, viszonylagos csend és tökéletes rálátás a színpadi műsorra. Mikor Seb szólt, gondosan elpakoltam a könyvelést és mentem. Nem akartam sokáig váratni a kölyköt, már csak azért sem, mert véletlen se szerettem volna egy késéses szemrehányásba szaladni, és cseppet sem azért, mert hű de összeszégyelltem volna magam, hanem mert Raffaellóval azért nem akartam tengelyt akasztani. Sem kipróbálni, hogy egy esetleges tengelyakasztáskor vajon Castor állást foglalna-e valaki mellett. Azt se akartam letesztelni, hogy egy halott kölyökért vajon mennyire lenne zabos a kicsi de Luca, úgyhogy jobb, ha senki nem provokál senkit. Imádkoztam szinte, hogy ő nem legyen olyan ezen a téren, mint Evelyn. - Hali! - köszöntem, ahogy a páholyba léptem, majd elküldtem az előtte őrködő farkast, nem szerettem, ha hallgatóznak. - Táncos, pincér, biztonságis, beszerző, pultos, melyik érdekel? Bele a lecsóba. Nem szerettem tökölni, az időm véges a türelmem még inkább, szerettem volna ezt gyorsan lezongorázni, minden fölösleges körítés és kerülő nélkül.
Meglepő, a főnök pontosan érkezik, még ilyet... nem vagyok én ehhez hozzászokva, mégis úgy fogadom, mintha ez magától értetődő lenne, és olyan fejet vágok, hogy inkább nem akarom látni magam sem. -Üdv! Zsír, bele a közepébe, nem kell mosolyogni, nem kell gitározni, egyből rákérdez, mit akarok. Táncos én? Amikor botlábam van? Pultos, mi? Pincér, na pláne, annyi törött üveget életükben nem láttak, mint akkor, ha én szolgálok fel. Beszerző... az attól függ, mit kell? Áru... az sem mindegy, miről van szó. Ilyen táncos kellékek, piák, na azt nem. -Táncos, pincér, pultos, halott ügy, kivéve ha veszteségre hajtasz, akkor nyerő emberre leltél. Biztonságis, az megfelelő lenne, a többi nem az én asztalom. Beszerző... azt nem csodálom, hogy keresel, valakinek gondolkodnia is illik, azt hiszem. Na ennyit arról, hogy én befogom a pofámat, és nagyon érdekel az, hogy ez a hím itt rám ver egy 100-ast. -Áruld el nekem Corvin, hogy sikerült azt mondanod Elinek, hogy 4 hónapja voltál nála? Tudtad, hogy fel fog hívni, ha rád hivatkozom. Mégis hogy a tökömben magyaráztam volna ki, mit keresnek nála a cuccaim premier plánban, ha én akkor érkeztem vissza a városba? Oké, Bognárnak ne legyen esze, rendben, nem probléma, elfogadom. De neked? Most komolyan? Kinek volt az az ötlete, hogy egy penge által okozott sérülésre azt mondja majd, műtéti heg? Ki volt az a jó képességű, aki azt találta ki, hogy Eli elaludt a volánnál, amikor eleve álmatlanságban szenved? Mi történt a gyerekkel? Ja, több kérdésem egyelőre nincs, de ha azt várjátok tőlem, hogy részt vegyek a hazugságaitok fedezésében, és támaszt nyújtsak neki, akkor azt hiszem, az a minimum, hogy elmondjátok, mi az ábra. Nem kertelek, nincs rizsa, ezt apuci is tudja, az nem kenyerem, na de ha valamit muszáj tisztáznom, akkor ezek azok a kérdések. Légvárat építettek, Eve ismeri az összes pengét, rá fog jönni, harcolt. Ahogy minden egyébre is, mert ez, ez abszurd mese, amivel beetették. Ja, hogy Corvin kissé bepipul azon, hogy kölyök vagy mi tököm létemre kész tények elé állítom? Hát istenem, én nem vagyok csapatjátékos, sosem voltam, tíot elismerem, apucit igen, de nekem nem falka a falkájuk. -Tudtad, hogy Eli ismeri a pengék sebzését, így azt is, hogy melyik milyen vágást, sebszélet hagy? Hozzányúlnak műtétileg, attól még beazonosítható. Alig tud aludni, úgy kell leütni, kávét fogyaszt lassan intravénásan bekötve... és akkor elaludt. Aha, tökéletes mese. Idő kérdése, és össze fogja rakni a mozaikdarabkákat, bukta lesz, most szólok. Igen, ismerem a kislányt, míg ahogy elnézem, ez Bognárnak nem sikerült, pedig az ő gyerekét várta. Okos lány, rá fog jönni, hogy valami nem stimmel, már most is gyanakszik, ami azt jelenti, ezt valaki elkúrta.
Leültem és ezzel átadtam a terepet, valamint a szó jogát Leonadnak, amit nem volt rest kihasználni, főleg miután elmondta, hogy mire érzi magát alkalmasnak. Szusszantam egyet, mikor belevágott a nagy monológba, és lepillantottam a színpadra, hogy épp mit műveltek ott. Fél füllel persze hallgatta, de különösebb érdeklődést nem mutattam. Mikor szünetet tartott, ráérősen felálltam, elé léptem és lekevertem neki egy akkorát, hogy borult, esélyesen csont is repedt. Ezt követően visszaültem, mint aki jól végezte dolgát és kortyoltam egyet az előre kikészített narancsléből. - Ha azt mondom, hogy pár napja, akkor se vagyunk előrébb egyébként. A mese pedig Bognár munkáját dicséri. - Hangom, arcom kifejezéstelen volt, farkasom is csak azért volt morcos, mert egy kölyök pattogott itt nekünk, amit nem szerettünk. Már a kölyköket se csíptük, és ilyenkor meg pláne igazolva éreztem az ellenérzésem. Kicsit előrébb dőltem, de nem emeltem fel a hangom, fenyegető él se volt benne, ahogy a tekintetem is semmitmondó maradt. - Rá fog jönni. Meg fog tudni mindent, előbb vagy utóbb, tök mindegy, ki mennyire teper, mert még mindig ugyanabban a közegben mozog, mint az emléktörlés előtt. Így pedig lehetetlen normálisan felejteni! - Szomorú mi? Ez van. - A plusz hab a tortán pedig: nem hinném, hogy az apja emlékeivel bárki is törődött volna, szóval ha őt nem pucolták ki, akkor az én négy hónapos bemondásom hamarosan hangyaszarnyi problémává fog törpülni. Azért sem tudtam magam izgatni ezen az egészen, mert Evelyn nem hülye, és most komolyan... titkolózni úgy, hogy egy ekkora városban bármikor összefuthat nem csak Bognárral, de az összes többi farkassal is, akihez köze volt, arról nem is beszélve, hogy ugyanúgy a Goldenben dolgozik, ahogy előtte. Itt meg a dolgozók kétharmada farkas, méghozzá falkabeli. Komolyan nem értem, hogy ha már ennyire kellett a törlés, és Bognár nem tudta megölni, minek hagyta itt? Nincs az őrzőknek ilyen "tanúvédelmi programszerűsége"? Kéne! - Annyi lyuk van ezen az egészen, mint a szétkefélt lepedőn, a sérüléseit a balesetének kéne betudnia, a gyerekről meg nem tud, így nem is fájhat neki - ingattam a fejem és ittam. - Az egész történetben egyedül a baba az én saram. - A kis hím szemébe néztem. - Én vágtam ki belőle. Hűűű, vajon most nekem ugrik? Imádnám, ha megpróbálná...
Elmondom én a véleményemet, akár tetszik, akár nem, mert ha már belevágtak valami projektbe, akkor az lett volna a minimum, hogy megszervezik. Nem tetszik neki, biztos vagyok benne, de be is bizonyítja, mert feláll és bemos egyet úgy, hogy viszem a széket is, az állkapcsom meg helló. Vigyorogva állok fel, teszem vissza a széket, és igazítom meg az asztalterítőt, mintha mi sem történt volna, de nehogy már rám fogja, hogy azt is összegyűrtem. Ja, hogy kölyök vagyok vagy mi a frász, és nem tetszik a nagy farkasnak, hogy elmondtam, mi hibádzik? Szokja meg. -Ha azt mondod, aznap, amikor az üzenetet átadtad, akkor máris más a leányzó fekvése. Bognár... ne, ne küldjétek el terepre, hogy szedjen le valakit könyörgöm... őt sem az eszéért szeretitek, ugye? Az állkapcsom sajog, Corvin azért tud ütni, na de ez hol van apuciéhoz képest, ugyan, mint egy szúnyogcsípés, kezdem értékelni, hogy napi szinten szedett darabokra. Nekem meg a melómmal jár, hogy a legapróbb részletekig megtervezek mindent, különben már halott lennék, még szép, hogy az ilyen bődületes hibákat megjegyzem. Viszont Duncan meglep, jéééé, kiderül, hogy mégis tud gondolkodni, hát mindjárt elnevezem Yodának, ez zsír. Bólintok, fején találta a szöget. -Rá. Nem hülye, és annyi kiskaput hagytatok, hogy öröm nézni. Az apja, akivel napi szinten tartja a kapcsolatot? Szerinted nem tud arról, hogy Eli terhes volt? Vagy nincs róla valami bizonyítéka? Dehogynem, a többit inkább hagyjuk, egy olyan embernek, aki pontosan tudja, melyik penge mit okoz, hogyan, annak műtétet bemesélni egyenlő a halálos ítélettel. Ha rájön, akkor mi van? Megint töröltetitek az emlékeit? Tényleg csodálkozom azon, hogy eddig emberek előtt nem buktak le, bár nekem is volt gyanúm, mielőtt leléptem Velencébe. A beépített fémdetektoros kiscsaj, aki tudta, milyen penge van a ruhám alatt, vagy Dee terminátoros kézfogása... ebből akkora bukta lesz, hogy öröm lesz nézni. Eve biztos, hogy elkezdi a sebeit is nézegetni, és ha visszatalál a kórházba... na az lesz még szép baleset. -Nem tud? Még nem tud. Szerinted meddig hiszi el, hogy a hasán az a kurva nagy vágás az azért volt, mert volt benne valami, amit ki kellett szedni? Igen, volt benne valami, tény, de legalább akkor azt mondtátok volna neki, hogy elhalt a magzat, vagy valami. Itt van egy szervezettnek mondott csapat, legalábbis apuci valami ilyesmit említett, és akkor mire nem figyelnek oda, na mire? Amire kell. Inkább nem akarom tudni, miben szervezettek, mindenkinek jobb így. Aztán elhangzik egy mondat, amire felkapom a fejem. -Mi vagy te? Szülész vagy gyereket akartál? Frankón kivágtad belőle? Ezért van ez az egész hercehurca? Te állat. Alapjáraton ugranom kellene egyenesen rá, elvágni a torkát egy laza mozdulattal, kivágni a gégét, hogy itt murdeljen meg... de csak kellene, és talán 3 hónappal ezelőtt ezt meg is tettem volna, ma már nem. Egyrészt meló kell, ami az alibit szolgáltatja, másrészt ha most nekiugrok, akkor maximálisan a színpadon kötök ki, mert kiütöm a korlátot is, harmadrészt ha bárminemű kiakadást mutatok, akkor azt mondják, ő a gyenge pontom. Nem tehetem meg, a melómmal megtanultam, hogy a legrázósabb helyzetekben is meg kell őrizem a hidegvéremet, és lehet, életformát váltottam, de azért apuci azt is megtanította, hogy létezik így is az önuralom nevezetű képződmény. Tehát ennek köszönhetően nem kelek ki magamból, napokat röhögtem azon, hogy Eve anya lesz, de már csak egy kérdésem van. -Fiú lett volna?
- Hogy a többiek miért szeretik, arról ne engem kérdezz. - Mert én a magam részéről több mint nem csípem, de ez egyéni szoc. probléma. Jó hát én is tudom, hogy ezen az egészen annyi a lyuk, mint a sajton, igazából pont ezért tartom az egészet tök értelmetlennek, bár még így is jobb, mintha halott lenne. Akkor rám maradna minden papírmunka, amit megcsinálok, ha kell, de ha nem muszáj, akkor inkább lepasszolom olyan szorgos hangyáknak, mint Eve. A további fejtegetését kifejezéstelen arccal hallgatom, igazából nem érdekel, mikor és hogyan jön rá Eve, hogy mi történt vele valójában, mert ez a félmegoldás nem érdemli meg, hogy külön órákat pazarolva rá agyaljak rajta. Ha emlékezni kezd, remek, legalább biztosra fogja tudni, hogy nem a levegőbe beszélek és hogy a farkasokkal tényleg vigyázni kell. Aztán valószínűleg megölöm. Ha nem rakja össze a dolgokat, úgy is jó, legalább nem kell megölni. Felkapta a fejét arra, hogy én tettem, még jó, hogy meg nem húzódott, nem mintha együtt éreztem volna. - Nem, ez a hercehurca azért van, mert Bognár nem volt képes végezni vele, mert gyenge és hagyja, hogy az érzelmei elragadják. De nem fogok utána takarítani. És pont a mondat végére, hogy csak úgy döng. Aztán figyelem, hogy erre milyen reakciót kapok, mert hát amennyit foglalkozik Elivel, neki se közömbös, feszültebb, de nem fakad vagy akad ki. Jó fiú, azért hangosan meg egyébként se dicsérem meg. Hogy fiú lett volna-e? Trónörökös? Elhúztam a szám. Szívesen elütöttem volna a kérdést, de őt minek szívassam még pluszba? - Nem.
Nézem ezt a fickót, és közben az jut eszembe róla, hogy olyan tejfölös szájú zöldfülű kölyöknek néz ki, hogy csak na, és ahogy hallom, minden létező balhét megcsinál, mint egy örök lázadó kamasz. Széles vigyorra húzódik a szám, de nem azért, mert annyira vicces amit mond, pedig de. Innen már rég tudom, kb. annyira kedveli Bognárt, mint macska a sarat, tehát akkor egy véleményen vagyunk, csak kussolok arról, hogy nekem személy szerint mi bajom van a kopasszal. -Annyira azért nem érdekel, hidd el. A szervezése ékes bizonyítéka annak, hogy jó az úgy, ha nincs közünk egymáshoz. Akárhonnan nézem, márpedig ez így van, vagyis szerintem, mert oké, hogy apuci itt magyarázott mindenféle falkás baromságról, és az is rendben van, hogy a bátyja a Capo, de részemről ez az egész itt véget is ért. Rendben, Corvin ad melót, oké, de ez is csak az alibimhez kell, mert nem igazán lenne jó dolog, ha a legutolsó pincsikutya is azt akarná tudni, miből élek. Magánügy. Az pedig, hogy a jó képességűek olyan „hihető” mesét találtak ki, hogy már csak annyi hiányzik mindenki nyakából, hogy Hülyének vagy nézve, Eli!, nem, nem ragozom, maximum rágózok, ez már az ő gondjuk. Arra viszont felkapom a fejem, hogy ő volt az, aki bántotta Eve-t, és minden erőmre szükség van ahhoz, hogy ne töröljem pofán, és ne is kíséreljem meg. Nehéz dolog, de a muszáj nagy úr. -Gondolhattam volna. Ki más lenne az a szerencsétlen, aki mindent átgondolva szervezésbe kezd, ha nem Bognár? Egyfelől örülök neki, hiszen Eve nekem rohadt fontos, és nem szívesen látnám holtan, sőt, viszont ha szemtanú marad... á, Eve-t akkor sem tudnám bántani. Elcseszték, elcseszték, majd megoldják. -Akkor jó. Na nem mintha jobb lenne az, hogy a kislányt is megölte, de legalább nem fiú. Mindegy, jobb, ha nem szólalok meg, mert a végén úgy jön le, hogy csak a fiú a megfelelő. Eve-nek mindenképp, de Bognáron most röhögni tudnék, ez van.
Édes az egyetértés, épp csak nem csal könnyeket a szemembe. Szépet nem tudtam mondani Bognárról - igaz, azt olykor hajlandó voltam elismerni, hogy nem véletlenül kapta a rangját, de ilyen alkalmakkor egyből visszaszívom. - Na szóval: biztonságis leszel, este nyolcra jössz, hajnali háromkor mehetsz, ha minden oké, és nem volt valami gáz. Ha nyűgöd-gondod-bajod van, old meg, hiányzás maximum indokolt esetben és legalább egy nappal előbb jelezd. Ha valami közbejön, az gáz. A teliholdas esték automatikusan szabadok. Ennyit a melóról. Eve-ről meg nem akartam többet beszélni, se a gyerekelvételről, Bognárról meg pláne. Valahol azért szarul éreztem magam miattuk, de távolról sem annyira, hogy főbe lőjem magam. Szétromboltam egy kialakulófélben lévő családot - ami később még hatalmas bajok gyökere lett volna, ebben szinte teljesen biztos voltam. Egyébként meg akár bánom, akár nem, visszacsinálni nem lehet, úgyhogy ennyit erről is. Felálltam. - Holnap kezdesz, ne késs - mondtam mintegy búcsúzóul, s ha nem volt más, nem állított meg, akkor magára hagytam a páholyban.
Most kellene keblemre ölelnem Corvint, hiszen kb. annyira szívleli a kopaszt, mint én magam, még ha más okok is vezérelnek minket. Ugyan nekem aztán semmi közöm Bognárhoz, de valahol sajnálom ezt a szerencsétlent, hogy neki meg a felettese, vagy mije. Felettese... már a jelző is nonszensz, mert ha ennyi ésszel van megáldva, nem akarom tudni, hogy mit tud a többi. Apuci ott lőtt mellé, amikor felsorolta, kikre kell odafigyelnem. Nos, a névmemóriám szar abban az esetben, ha nem melóról van szó, és számomra jelentéktelen a dolog, Bognárt is csak azért tudom, mert Eve emlegette már régebben is. -Jól van Yoda, én csak akkor tűnök el, ha a megbízó igénye ezt kívánja, de arról tudni fogsz. Bognárról nem akarok többet beszélni, a gyerekről sem, Eve-ről sem, nem az én gondom, de ha valaki hozzáér egy újjal is a kislányhoz... azt hagyjuk. Azzal sem foglalkozom, hogy Corvin tulajdonképpen mit értett meg a válaszomból, de nem árt tisztázni, hogy tudja, ez a meló nekem nem létszükséglet, hanem alibi. Cukorfalat ezt vágja, hiszen így találkoztunk és fűztük szorosabbra az ismeretségünket, még ha őt nem is kalkuláltam bele a velencei kiruccanásba. -Oké. Értettem, nem fogom elfelejteni, hogy holnap is jönnöm kell, utána meg úgy is Eve fog rám csörögni, elindultam-e már. Kezet nem nyújtok, csak biccentek felé, és ha magamra hagy, akkor azért még feltérképezem a maradékot is, hogy tudjam, mi merre hány méter, aztán lelépek, vissza a hotelbe.
Egyszerűen visszafogott, mégis éppen ebből kifolyóan elegáns, deréknál bővülő ruhát - egy kis feketét - választottam az estére, épp csak magasított sarkú cipővel. "Ki tudja, mikor kell futnom..." - alapon. Rég hozott már erre léptem, tüntetőlegesen kerültem az Orfeumot Duncan lelépte után. Rohadtul megérte az is! Duhh... - Máris indulatosabb mozdulattal ejtem táskámat a privát box egyik székébe, pedig korai még az este. Igaza volt Corvinnak, aligha bízhatta volna jobb személyre a hely vezetését, mint Santoro. Az a csipetnyi "koszosság" ami észrevétlen szűrte magát a vidámkodó közeg minden egyes tagja köré, a régmúltat idézte szinte már, mikor tiltották a szeszt és nőszemély kísérő nélkül be sem tehette lábát egy efféle helyre. - Azt hiszem, már kezdem érteni, miért mondogatta mindig az a rohadék, hogy a falka fénykorában születtem bundásként újra meg erre a világra.
Apropó kísérő! - Kissé sikerül elmerengenem a páholyból kitekintve körbe, de szerencsére nem annyira, hogy szem elől veszítsem meghívottamat. Alig ér a páholy elé, nyúlok máris ki, ragadva meg karját és beljebb penderítve, nekilökve az egyik széknek és ott is tartsa, testemet használva satunak, csak hogy érezze a törődést. - Mivel fogod kárpótolni a tényt, hogy késtél két percet? - Tekintettem fel rá, hangom a könnyed poén ellenére se válik komolytalanná. (És akkor csodálkozik bárki is, ha nem érti a viccem...) Elengedem közben, helyemre huppanva le elegáns könnyedséggel, onnét tekintve felé, finoman felvont szemöldökkel várva ki, mivel is áll elő.
A náci bébi farkas, a Vörös Hold, Leah halála, meg a kurva fecnije, grátisznak Daniel minden pofátlanságot felülmúló megpattanása körül kavarogtak mindennapi gondolataim. Szóltam Mishának utóbbi ügyében, miközben szívből reméltem, hogy nem fog itthon hagyni, amikor a nyomára bukkan az öcsémnek. Ebben az ügyben hajlandó lettem volna feladni a maradék méltóságom és poggyászként is vele tartani, ha olyan van. Nem akartam, hogy más tegye meg, így se biztos, hogy a nőstény meghagyná nekem, de amíg van egy halvány remény erre, addig kullancsot játszok. Ami pedig az Omega lét elhagyását illeti... előbbivel is épp afelé szeretnék törni! Még nővérkébe is átmentem basszameg! Én nem tudom - és nem is érdekel -, hogy Natan hogyan bírt ilyen birkamód ezen a poszton lenni, de egy biztos: kurvára más világ vagyunk mi ketten. Manech műhelyében "szórakoztam", amikor megkaptam Ems üzenetét, miszerint értekezhetnénk egyet a régi szép idők emlékére. Oké, nem pont így fogalmazott, de félig motorba bújva minden más, mint azon kívül. Kitörölköztem és egyből indultam is volna, csakhogy eszembe jutott, hogy már nem enyém a hely. Következésképp, ha beállítok félig gépolajban, farmerban és dzsekiben, valószínűleg kihajítanak, mint macskát szarni. Hogy baszná a flancos formáját a kóceráj! Mintha nem én álmodtam volna meg...
Flancba vágtam magam - öltöny, ing meg mifaszom -, és úgy állítottam be, közölve, hogy igen, várandós vagyok... mármint várnak engem. A megadott páholy felé haladva deja vu-m lett. Utoljára akkor beszéltünk itt, amikor leléptem Anchorage-be. Nagyon remélem, hogy ez nem válik búcsúhelyünkké, és nem azért hívott ide, hogy közölje, most ő lép le. Őszintén? Fogalmam sincs, mit reagálnék egy ilyen hírre, szóval hagyjuk is. Már közel járok, megállok, ami hiba, mert mint egy türelmetlen domina, kinyúlt, megragadott és "bevágott" a páholyba. Még fel se ocsúdtam, pedig kettőnk közül én vagyok a villám, mikor máris jött a számonkérés. Azt hiszem, próbált humoros lenni, de ez a mi arcberendezésünkkel és jellemünkkel a legártatlanabb formában is közelebb áll az akasztófahumorhoz, mint a ténylegesen vicceshez. - Megpróbálok kevésbé depresszív és savanyú lenni? - kérdeztem felvonva szemöldököm, félig még komolyan is gondolva, hasonló hangszínnel ejtve a szavakat, mint ő. Leült, én meg kibújtam a zakóból és felhajtottam ingem ujját könyékig, így mégis kényelmesebb volt, majd hozzá hasonlóan én is letettem magam. Hajamba túrtam, enyhén megborzoltam tarkómat, a mozdulat közben pedig megéreztem, hogy még mindig olajszagom van, de suvickolásra már tényleg nem volt időm, ha nem akartam két percnél is többet késni. - Reményeim szerint megint elhúzok majd egy kicsit - húztam el a szám, ami nálam mosolynak volt tekinthető. - Szegény Danny, egyedül van a nagyvilágban... - folytattam, megrázva a fejem, egyfelől, nehogy azt higgye, megint itt hagyok csapot-papot, másfelől kinek mondjam el, ha nem neki? - Jót fog tenni neki egy hosszú pihenés. - Tárgyilagosan színtelen a hangom, de azért vettem egy nagy levegőt, amit lassan kifújtam. - Bár ezzel se leszek kinn ebből a szarból - tettem hozzá mogorván.
Megragadom, a szék háttámlájának kényszerítem, s nem azért, mert megtehetem a falkában betöltött rangja jogán, ó dehogy. Sokkal mélyebb, őszintébb a gesztus, szinte már tőlem - tőlünk - idegenül gyermeki, de igazán nem mi tehetünk róla, hogy egyikünknek sem faragtak díszes farkas-bölcsőt frissen harapott korunkban... Fintor szalad képemre az olajszagot elcsípvén, válasza az, mire ellököm magam tőle röpketeg, szórakozott kacajt hallatva, melyet menten el is nyel a vastag szövetbe burkolt fala a páholynak. - Olyat ne ígérj, amire genetikailag képtelen vagy! - Fejcsóválva söpröm hátra szőke tincseimet, majd a székbe ereszkedem, finoman téve keresztbe egyik lábamat a másikon. A szoknya hossza térdeimet takarja még így is, akar a franc kéretlenül szoknyám rövidsége végett a nyakamba lihegő hímeket ma este magam körött tudni! Felé tekintettem, ahogy a szék támlájára került a zakó, s érdeklődő, réveteg tekintettel fürkésztem mozdulatait, mivel az ingujj gombját rutinosan oldotta meg, majd hajtotta fel a finom anyagot. Hajába túrt, én pedig önkéntelenül is elejtettem felé egyet szebb ívű, őszintébb mosolyaimból. Sokkal jobban állt neki ez az elegáns lezserség mindig is, mint az élre vasalt, tökéletes elegancia. Sokkal inkább ő volt, nem egy kényszer szülte puccparádé, s jobban bejött - már ha fogalmazhatok így - ez a szerelés a puszta farmer-póló párosításnál számomra, nem csak esetében, de bármely (na jó, ez azért tényleg erős túlzás, tekintve "válogatósságomat") hím kapcsán. Szavai hallatán épp csak feljebb emelkednek szemöldökeim az időközben komollyá váló arckifejezésemen, kivárok, mégis mi sül ki ebből, bár Danny nevének elhangzásakor már egy kisebb adag ciánra mernék fogadni a végkimenetelt illetően. Aprót sóhajtok, akár lemondónak is tűnhet a gesztus, pedig igazán nem annak szánom. - Hát nem. Gondolom, míg távol vagy, keressek mást a... helyére. Vagy? - Firtatom csendesen, azt meg fel se hozom, mennyire szívébe lopja majd eme tettével magát Duncan a kis Siennának. A gyerekekkel csak a baj van, ne mondja senki, hogy nincs igazam! Milyen kár, hogy Castor kölyke is egyben újdonsült mentoráltam. Pedig... - Ha ez megnyugtat, én sem kapok előléptetést. Idén se. - Habár látszólag teljesen eltér a két felvetett téma, az én fejemben tökéletesen összekötöttek az által, hogy szívem szerint kérném ezért, vigyen magával. Hátha a hiányom majd szemet szúr végre, bár erősen kétlem, nem vagyok naiv. - Mindenki olyan teljesen természetesnek veszi, hogy évek óta kidolgozom a belemet is ezért a híg lévé vált falkáért...
Nevetése ritka kincs, akkor sem mindig ígér jót, ha épp felcsendül, úgyhogy mondhatni megbecsülöm magam, amiért nem épp a halálhörgésem fölött ejtett el egy ilyet. Habár... akkor nem nevetne sehogy sem. - Ezért nem is ígértem, csak kérdeztem - emeltem fel kezem mint aki épp védekezik, kissé feljebb húzott vállal. Nincsenek téveszméim, ha valaki, hát akkor én - meg ő - nem a kicsattanó jókedvemért kaptam a jó pontokat, vagy a fergeteges humoromért. Ez pedig így volt jó. Ha már én is bohóc lennék, egysíkú lenne minden. Nem zavartatom magam sem a fintortól, sem attól, hogy nyomon követi, miképp válok ficsúrból önmagammá. Évekkel ezelőtt a BlackWolfban, Chicagóban ez volt a mindennapi munkaviselet, Castor nem fogadott volna el mást, ami érthető a hely nívósságát tekintve. Közben fejtegettem a helyzetet és a remélhető közeljövőt, nem sejtve, hogy mindezzel mit csalok elő belőle. - Jó lenne - biccentettem szavaira. - Mindenki szentet, jó kisfiút/kislányt meg hős szerelmes játszik, bűzlik a város tőle - engedtem el egy futó fintort. - És az egyetlen, aki most már ezek után átvehetné a helyem, az is túllőtt a célon. Habár lehet, hogy ha élve visszahurcolnám, még mindig egy ejnye-bejnye lenne hozzám képest. A könnyű út picsáknak való. Egyeztünk ki a nácival, de az meg a másik nagy igazság, hogy a türelem kurva ritkán erényem. - Vagy hozzam vissza élve, hátha csoda történik? - billentettem oldalra a fejem. Őszintén? Lehetne itt csoda, de őt ismerve vagy megint megszökne, vagy saját kezűleg vetne véget az életének inkább. - Nem nyugtat meg - rándult meg szám sarka, egyszerre bosszankodva és megértőn. Kurvára látszik, hogy Cas figyelme nem tud rendesen idehatni, ezt megerősítik Ems szavai is. Híg lé, jah... Mégsem tudná itt hagyni egyikünk sem, míg él, egyetlen esetet kivéve, amire inkább ne kerüljön sor. - Ne aggódj, a művész sors még előtted áll, halálod után híres lehetsz - mondtam számat gonosz vigyorra rántva. - Akkor majd iszok az előléptetésedre - emeltem felé egy képzeletbeli poharat -, Omegaként. Aztán sírunk mind egymás vállán, majd szétbulizzuk az agyunkat és felcsípjük az épp mellettünk lévőt. Szinte megfájdult a fejem, gúnyos hangomból pedig kikopott az igazán ízessé tevő lendület és fanyar humor. Ebben semmi vicces nincs - sajnos.
Nem, valóban nem nevetnék, nem szokásom kárörvendeni az elmúláson, (még ha a halottról jót vagy semmit elvet nem is tartom meg,) pusztán régi jó partnerként üdvözlöm kedvesemet, a Halált. - Oké. - Nyugtázom szavait ennél többre nem méltatva, hisz ő is tudja, én is tudom a magam dolgát, részletekbe menni innentől kár. A város tökéletes leírására prüszkölős, szinte már lesajnáló kacaj hallatszik felőlem - na ez most kifejezetten gonosz élű! - s megkeseredik az egész egy fél gondolat erejéig, ahogy eszembe jut éjjeli, nem várt "randevúm" sötét tekintetű személyének képe. Merda! - A csodák kívül esnek rajtunk, elcseszett földi halandókon. Igazad van, valami rohadtul nem okés ebben a városban, de a tavalyi feltámadós mizéria végett bátorkodom feltételezni, túlmutat ez már rajtunk. Ami pedig Danielt illeti... okkal lépett le. Ha visszahoznád, az egyenlő lenne számára a földi pokollal. Azzá tehetnénk... - Kanyarítom vissza magasba röppenő gondolataimat az általunk is kezelhető, érthető és megfogható dolgok felé, utóbbi kósza megjegyzésemet szinte már majdhogynem édes évődésként téve hozzá. S kibukik belőlem önző nyomoraim egyike, előtte - ki sírni is látott hosszú idő után újra - nem gáz, tudom, sosem élne vissza vele, s hallanám máshonnét vissza. Még a tulajdon Átharapójának se adná könnyedén az infót, ez pedig egyszerre vonzó és riasztó tulajdonsága is valahol. - Hát hogyne! - Kaccantam fel, kissé hátra dőlve egyenes hátammal a kényelmes szék támlájának, s szórakozottan söpörtem szőke tincseimet a fülem mögé. - Nekem nem kell a poszthumusz díj, Leahnál se tudom kinek az ötlete volt. Mármint szép gesztus, meg minden, de... minek? Ha életében nem találták rá érdemesnek, halálakor már egy kissé "Nesze, örülj!" érzete van az egésznek. Szerintem. Szóval kösz, de inkább még éltemben koccintanék veled hasonlóra. - Szusszantam nevetősen, s ha már így feljött, hát finom, úrinős jelzéssel intettem az egyik lent járó pincérnek: tessék kérem felfáradni, rendelnénk. - Sírnál értem? Meghatsz, Corvin! - Húztam némi éllel hangomban. Tudom, hogy sírna. Bőgne, mint egy hülye, és ez valami elcseszett mosolyt csalt képemre. - Mondjuk igaz is, legalább te sirass meg, ha már Santoro meg erre képtelen genetikailag. Vagy Caleb. Képzeld, életben van az a rohadék... - Szusszanva adom meg magam mégiscsak a gravitációnak és helyezkedem el kényelmesen a szék támlájánál, sutba vágva a dámás egyenes hátat. - ... És itt van a városban.
Emlékeztem az előző évre. Nehéz lett volna elfelejteni, kiváltképp, mert nem sokkal azután, hogy megtudtam, a holtak feltámadtak, én is majdnem egy hasonló mutatvány produkáltam - hogy aztán itt kössek ki. Az öcsémre vonatkozó részre megsimogattam az állam, kezem alatt sercegett pár napos borostám. Pokollá, ja... - De azt nem akarom - mondtam nem teljesen átgondoltan, s hogy ez csak úgy kicsúszott, az is jelezte, hogy megrebben a szemem. Baszki. - Azt hiszem, sokkal inkább akarok ennek a végére pontot tenni - végleg -, semmint tovább húzni. Kapott esélyt, elbaszta. Nem azért akarok feljebb jutni, mert jó vagyok mások megnyomorításában, ilyen téren nincs tovább mit bizonyítanom. Végtelen volt a sor tulajdonképpen, az öcsém megölését pedig tekinthetjük kegynek, büntetésnek és kötelességteljesítésnek egyaránt. Nekem amúgy sem a Végrehajtó poszt kell, bármennyire is passzolna jobban alkalom adtán, mert gond nélkül mocskolom be a kezem. Eleget romboltam már, az nem kerül kifejezett erőfeszítésembe, az építés annál inkább - ennek első mozzanata a hegyomlásnyi Kölyök. Talán ő lesz az első, amit nem baszok el istenesen. Talán. Igaza van, tényleg nem adnám ki a méltatlankodását, már csak azért sem, mert ő is elég mindenről tudna kitálalni velem kapcsolatban, mégsem ez a hallgatásom fő oka. Ahogy neki sem. Ez még mindig furcsa, ha belegondolok, de nincs tőle rossz érzésem. - Ötven év, jó esetben száz, mire Castor kiöregszik - mondtam halkabban, mert mint anno a királyoknál, úgy itt és most, ezzel kapcsolatban is úgy érzem magam, mintha már azzal árulást követnék el, hogy egyáltalán ilyesmiről beszélek. Pedig nem, ez csak előrelátás és tény. - Itt addig van időnk feljebb jutni. - Nincsenek illúzióim, ha őt leváltják, nekünk onnantól itt nem sok lapot osztottak, egyfelől a hozzá való lojalitásunk, másfelől a magunk finnyássága miatt. Aligha lennénk képesek elfogadni a következő Alfát. - Szóval annyit nem értana megérni, mert idejét se tudom, mikor ittunk egymás társaságában felszabadultan. Kurva régen! Még Anne előtt... És az a kislány nekem külön korszak volt, így minden, ami előtte történt, mintha egy másik élet lett volna. - Talán - horkantam, mert a kép nonszensz. Nem vagyok épp sírnál bőgő fajta. Előbb küldeném el a picsába, amiért képes volt meghalni. Viszont ettől még odébb voltunk, nagyon remélem! Más témától azonban nem, amit meghallva torz, kenetteljes mosolyra húzódott a szám. - Ó, akkor a ti cukormázatok szagát éreztem! - Köcsög voltam? Abszolút. - Édes. Remélem nem szédít meg a viszontlátás, nem vagyok világelső emberismerő, de ez azért komolyan fájna, ha így lenne - lett egy árnyalattal őszintébb a mosolyom. Nem néztem ki belőle, hogy elpuhulna. Igazából ő volt az egyetlen nőnemű lény, akiről így gondoltam, jó néhány hímet is megelőzve. - Mit akar?
Hazudnék, ha azt mondanám, meglep a válasza, mert nem. Aligha vártam volna tőle mást, mint effélét, éppen ezért egy értő és egyúttal elfogadó bólintással zártam a témát. Ezen nincs mit boncolgatni mélyebben, eldöntötte, megy, nem az ő élete forog veszélyben, én pedig várni fogom, hogy hazaérjen. Szinte már majdnem nosztalgikus az egész szituáció. - Legyen száz. - Fűzöm hozzá hasonló tónust ütve meg nyugodt hangommal, mint az előttem szóló, s szavaimmal nem célom a szépítés, bármennyire illik be a röpke mondat annak. Puszta taktikusság vezérel ebben is, hisz nem csak az alfa, de mi is idősödünk, erősödünk, kiforrunk az idő múlásával. Szám szeglete megrándul az előre lépés gondolatára, meg az időkorlátra. Szar dolog belegondolni így ezekbe, ami azt illeti. De lehet, csak túlságosan hozzászoktam már a jelen helyzethez, az állandóságba meg csak a nyomorék hegyiek visznek színt olykor dilettánsságukkal. - Ha emlékem nem csal, még csak pelyhedzett képeden a borosta... - Sandítok felé a közös italozás említésére szép ívű, játékos mosollyal, melybe futólag kacér él is vegyül pár pillanat erejéig, ahogy hozzáteszem: - De az biztos, hogy amennyire kerested az én társaságomat, annyira kerülted Matteo-ét! - Fejemet ingattam meg, s ahogy a "haláli" témákra lovagoltunk át, úgy fülem mögé söpörtem pár kósza tincset, kettősünk közé pedig odavetettem a Caleb-dolgot. Talán mert titkon sejtettem, ez számára könnyedebb. Én meg majd' lekaparom az arcomat is a gondolatra, egyszerre éget és tép szét belülről az egész ténye annak, hogy itt van és... - Menj a picsába! - Borítom meg székét dacos felcsattanással a cukormázra, erőmnél fogva nem teher, de vissza is rántom a karfájánál alapállásba, mielőtt felborulna Duncanestől. - Ha szédítene az sokkal jobb lenne, hidd el, azt tudnám kezelni. Megkérnélek, hogy fojts meg. De ez... fogalmam sincs, hogyan viszonyuljak az egészhez. - Ereszkedtek meg kissé vállaim, elégedetten konstatálva a folyosón közeledő léptek tompa neszét. A kiszolgáló személyzet lesz az, remélem. - Engem. - Sandítottam Duncanre komolyan kék pillantással. - És őszintén nem tudom, hogy ez bók vagy fenyegetés a részéről. - Nem féltem tőle, na meg, szerintem egy kicsit mind a két opció játszik, de egyszerűen a bizonytalanság, ami a hímmel járt, az őrjített mindennél jobban meg.
- Te pedig még Kölyökcipőben jártál - varázsoltam képemre az övéhez hasonló mosolyt, ami fancsalivá válik kiegészítésére. - Érzékem van az életben maradáshoz - vontam vállat -, akkor meg pláne nagy hitelkeretem lehetett mázli terén. Még szép, hogy óvatos voltam Matteo körül. Szívszerelme Kölykét méregettem, de annyit még egy nő se ért, hogy csillogó páncélba bújva érte akarjak lovagias "megszerezlek, biza de most" párbajt vívjak érte. Ennél hősiesebb - és több értelemmel bíró - halált is el tudok képzelni, legyen bármilyen gyér a fantáziám. Különben is: az egész téma rém idegenné vált tőlem, mint valami ufó. Ezért is tudok olyan rosszmájúan az egészhez hozzáállni. Elkapja a székem, mire egyből mozdulnék, de csak beijeszt, mire vigyorra húztam a szám. Visszaeresztett. - Kérned se kéne - mondtam félig "viccelve", félig halálosan komolyan. - Öld meg, le van a gond - vontam vállat. A halott farkassal nincs probléma, ez a tanács meg aligha lehet meglepő tőlem, főleg, hogy képtelen vagyok átérezni az ilyesmit. Őt akarja. A mennyezetre emeltem a tekintetem: a szerelem tényleg sok nekem. Még mesélés téren is. Őt akarja, hát jófej, akkor vagy csatlakozik, vagy elrabolja? Utóbbi vicces lenne, Danny után újabb vadászatra indulhatnék... Kényesebb ügy lenne, mint az öcsém, az biztos és nehezebb is. - A "téged akarlak" meg az "enyém vagy" szarságokkal én spec nem tudok mit kezdeni - tártam szét karjaim, ezzel pedig nem mondtam újat. - De szerintem van annyi esze, hogy ne akarjon egy egész falkát a nyakába kapni csak azért, mert épp feltámadt benne a kanos birtoklási vágy. - Ennél azért többet feltételeztem a hímről. - Ha mégis úgy érzed bármikor, hogy hülyeségre készül és nem állna le a kedvedért, szólj és elintézzük - pakoltam meg a térdét, majd felálltam, nem ragozva túl, mire is gondoltam pontosan. Nem kellett hozzá zseninek lenni, annyira meg szintén ismert, hogy tudja, vannak helyzetek, amik közben nem válogatok az eszközökben. Nem a kedves-bájos mivoltomért kaptam néhanapján a jó pontokat kapni, ez van. - Ha előbb nem is, Daniel után felkereslek - mondtam felkapva zakómat. Szükségem lesz rá, bármennyire is lenne jó abban a hitben ringatni magam, hogy nem.
Némileg megcsappant a állományunk egy ideje itt-ott, ennél fogva, s mert nem kívánom vezetőinket terhelni, magamra vállaltam némi szerződésen kívüli feladatot. No meg mert mióta álmom mentesített a végtelen nyugalom tengerétől, az eddigi béke érzete masszív unalomba hajlott. Kívántam némi szórakozást, a magam módján, a magam szájíze szerint, hát meginvitáltam drága McCarty barátunkat egy könnyed italra az Orfeumba, szigorúan szolgálata letelte után. Rég volt alkalmunk ilyesmihez, ám nem mondhatnám, hogy hiányzott. A vidék sara-pora, én a város csillogása, s remélem tisztában van vele, mekkora kegy, hogy ingyen, bérmentve teheti be feltételezhetően lyukas-elrongyolódott csizmáját a hely egy olyan részére, amiért mások éves fizetésüket is itt hagyják. S akkor még nem is fogyasztottak. A valóság másik oldala, hogy bár én hívattam, további előrelépést érdekében nem voltam hajlandó tenni. Járuljon színem elé. Olykor úgy érzem, talán túl sok időt töltöttem korábbi éveim során amico mio társaságában. Majd emlékeztetem magam, hogy világ életemben a magam kényelme volt a prioritás, s az, hogy a falka képes volt ez elé hágni, nos, az olyan jellemfejlődésnek írható fel életem falán, amelyről nem vagyok köteles tudomást venni. Minőségi olasz bort kortyoltam, miközben az alant zajló műsort figyeltem léha pillantással. Látszólagos érdektelenségbe burkoltam szigorom, amire néhányan már rájöttek, ugyanis a legkisebb hiba esetén elbocsájtottam a vétkezőt. A minőség a lényeg, minden körülmények közt. Lehet obszcén a műsor, erkölcstelenül szemérmetlen, ám ha közönséges... tisztuljon, aki azzá tette. A hajnal köde leplezte minden fel-felbukkanó érzésem, így átkom is, miszerint az ominózus eset óta képtelen voltam korábbiak szerint használni képességem. Minden alkalommal felrémlett a gyönyörű arc, a magával ragadó lüktetés, aminek alantas módon engedtem a fürdőszoba magányában. Minderről azonban senki sem kellett tudnia, s akinek mégis, egyelőre köreinken kívül tartózkodott. Aki azonban közeledett önnön köröm felé, meglehetősen szívélyes fogadtatásban részesült. - Henry, örülök, hogy látlak és időt tudtál szakítani rám - mosolyogtam az érkezőre könnyedén, azonban nem keltem fel üdvözlésére, csupán hanyagul intettem: foglaljon helyet. Ahogy hangulatomat, érzéseimet, úgy anyanyelvemet is elzártam előle. - Egy pohárral? - vittem tovább iménti intő mozdulatomat, hogy nagyvonalúan a megkezdett nedűre mutassak. - Hogy telnek napjaid az őrsön? Sajnálatos módon nem sok időm jutott mostanában a társaim boldogulását alaposabban figyelemmel kísérni a civil életben - hazudtam, de Eska ajándéka elkísért a valótlanság ösvényét taposva. - S mi tagadás, rég beszélgettünk. - Mert a legkisebb mértékben sem éreztem hiányát társaságának.
Kezdőlap
//
//
