Talán nem is tudnánk jobban különbözni egymástól. Az ő akcentusa sima, mint a selyem, az enyém recseg, neki minden mozdulata hanyag eleganciát sugároz, az enyémek enyhén darabosak a fáradtságtól. Ha kipihent lennék, akkor sem tudnám utánacsinálni például ezt a biccentést. Ritkán fordul elő velem, hogy egy egyszerű beszélgetés, vagy valakinek a kisugárzása elég hozzá, hogy kilazuljon belőlem a napi rutin feszültsége, most mégis megtörténik. Igazából jól esik. Ráérek, türelmesen kivárom, míg eldönti, hogy mennyit árul el nekem a mellette felbukkant szellemről. Közben kihasználom a lehetőséget, és kortyolok a whiskymből. - Hölgyem, örvendek… Üdvözlésképpen biccentek a szellemnek is, úgysem tűnik fel senkinek, vagy ha igen, akkor úgyis úgy vélik, hogy a beszélgetőpartneremnek szólt. Az incselkedést nem hallom ki a hangjából, nem vagyok fogékony a flört apró jeleire. - Nem is vagyok rá képes… De azért igyekszem. Azt nem kell tudnia, hogy varázsolni például egyáltalán nem tudok. A kérdésére megcsóválom a fejem. - Nem csak velük. Elsősorban még mindig zsaru vagyok, és a rendőrség mintha mindenhol túlterhelt lenne. Ami meg a farkasokat illeti… Két falka, közel tucatnyi kóbor, izzanak az indulatok. Az lenne csoda, ha nem lenne velük munka… Megvonom a vállam. A nagyra kerekített kék szemek úgy tűnik, nincsenek rám különösebb hatással.
Kissé bánt, hogy ilyen fáradt a fiú. Nos igazából nem tudom mennyire lenne közlékenyebb kissé kipihentebben, de még mindig úgy érzem a kimerültsége falat von közénk, kemény és áthatolhatatlan falat, amelyen nem tudok áttörni. Nos igazából az is lehet ok, hogy nem vonzódik a férfiakhoz. Általában az átlagos embereknek ez jutna eszükbe elsősorban, de nem nekem. Csak az hiszi, hogy nem találják vonzónak, aki kétkedik magában... Nekem ilyen problémáim soha nem voltak. ~ Kell nekem és kész! ~ Nos igen, Armand mindig azzal ugratott, hogy túlságosan keményfejű és akaratos vagyok néha, hogy amit a fejembe veszek, azt soha nem tudom kiverni onnan. Talán igaza volt az én aranyhajú angyalomnak. Vetek egy oldalpillantást a szellememre, de miután más zavarót nem csinál, csak figyel, teljes figyelemmel hallgatom végig Jake-et. A legtöbb ember nem szereti, ha máshová figyelnek, amíg ő beszél, így én rá koncentrálok, megjegyzem minden szavát, habár közben a magam tervecskéjét is próbálom kiötleni. - Nos igen, sok farkas kis helyen nem fér el... Bevallom jómagam is most érkeztem, alig pár napja. Nem igazán ismerem egyik falkát sem és nem tudom hová lenne érdemes csatlakozni, vagy hol lenne kevesebb bonyodalom a dologgal. Iszom egy kortyot, amíg gondolkozom. Beszéltethetem, de valamivel fel kéne hívnom a figyelmét, hogy emberszámba vegyen végre, mert kezd idegesíteni a dolog. - Tudja még új nekem ez a hely. Jelenleg nincs lakásom, se ötletem, hol kezdjem a kapcsolatfelvételt a falkákkal... vagy esetleg beszéljek a vezető őrzővel? - érdeklődve néztem rá, mintha ő minden problémámra megoldást tudna adni... Igazából az lenne a nagy megoldás, ha vele aludhatnék.. illetve nem ragaszkodom az alváshoz... ~ Sokat akar a szarka... majd meglátjuk bírja-e a farka... ~ duruzsolta a fülembe Nigaq, akit legszívesebben leütöttem volna, de inkább Jaket néztem.
Munka után mindig fáradt vagyok, de valószínűleg vannak témák, amikkel közlékenyebb oldalamat is meg lehet találni. Bár nagy valószínűséggel nem azért nem veszem észre a flörtölési kísérleteit, mert fáradt vagyok, hanem azért, mert az ilyesmire nagyjából annyira vagyok érzékeny, mint egy darab kavics. Még a nőknek is elég agresszívnak kell lenniük, hogy feltűnjön, akarnak tőlem valamit. Legalábbis a legtöbb esetben. Ha nem figyelne rám, legfeljebb befejezném a beszélgetést. Végülis whiskyzni jöttem. Mivel azonban enyém a figyelme, kötelességemnek érzem a választ. Azért érdekesnek találom, hogy ő is maradni akar. Nem tűnik annak a fajtának, mint az eddigi kóborok nagyobb része, akiket a háború és a vérontás lehetősége vonzott. - Mindkét falka tele van feszültséggel, a helyzet is elég éles közöttük. Ajánlani nem tudok, legfeljebb, hogy beszéljen mindkét alfával, és döntsön az alapján. Az egyik falkával fent a Síparadicsomban, a másikkal a Holidy Inn-ben tudja felvenni a kapcsolatot. Lehúzom a maradék whiskyt, az üres pohár mellett koppantok az asztalon, kérek még egy kört, utána a figyelmem újra az övé. És a kérdés most jó, legalábbis sokkal élénkebben érdeklődöm, mint eddig, mert most váltok át abba a verzióba, mikor tényleg nem csak válaszolgatok, de próbálom megoldania problémát. - A falkákat már említettem. A szállás attól függ, milyen magasak az elvárásai. A szálloda a betolakodó falkához tartozik, de elég elegáns. A külső kerületekben egész nagy házakat is lehet bérelni, beljebb főleg lakások vannak a sötét lyukaktól egészen az igényes loft-ig… Gondolom őt inkább a drágább kecók érdeklik. Az őrzőkkel kapcsolatos tanácsom előtt alaposabban végigmérem. - Hacsak nincs olyan kérdése, vagy kérése, amiért hajlandó megfizetni az árat, akkor a protektorral ne beszéljen. Mortimer semmit nem ad ingyen, és keményen alkuszik. Annyira azért nem tűnik elveszettnek, hogy a saját lakásomat ajánljam fel neki… gazdag, és elég felnőtt hozzá, hogy találjon egy kiadó lakást…
Erre egyszerűen nem lehet felkészülni. Már akkor szoktattam magam a találkozás gondolatához, mikor eldöntöttem, hogy még vissza fogok jönni ide, és egészen tegnap estig sikerült abban az illúzióban ringatni magam, hogy már felkészültem erre. Csak aztán eljött a reggel, amikor az idegességtől remegő gyomrom elárulta, hogy nem... ez nem lesz ennyire egyszerű, és ezen kivételesen a gyerek jelenléte sem segített. Persze, hogy nem, mert ez nem ez fajta idegesség. Ez a hónapok-után-először-találkozok-az-exxel-féle para, amit gőzöm sincs hogyan kell kezelni. Ez a felismerés csak akkor vág pofán úgy isten igazából is, mikor leparkolok a fekete Audi mellé. Másodszor pedig amikor kiszállva a kocsiból, megérzem, az övéből felsejlő illatot. Eztán már nem csak a gyomrom remeg, hanem kicsit még a kezeim is. Mitsem ért az a pár szem nyugtató, amit úgy egy órája vettem be. Francba vele! Ha ezt tudom, akkor inkább lenyeltem volna az egész dobozzal! Mindegy is, már nem fordulok vissza, amúgy is késtem már lassan tíz percet, ezt meg majd idővel megtanulom kezelni. Más választásom úgyse lesz. Belépve az orfeumba - azt hiszem, most először vagyok itt - első dolgom letapogatni, hogy hol találom az alfát. A második, hogy felhúzom a falakat magam köré szilárdan, miután megtaláltam. Az egyik kezemben a telefonomat szorongatom, a másikban a kocsi slusszkulcsát, (így nem tűnik fel nekem annyira a kezem remegése) és a vip páholy felé veszem az irányt. Most először járok itt, tehát akkor jövök rá, hogy milyen mulató-részen vagyok, mikor egy biztonsági utánam lép, és megkérdezi a nevemet. Tovább enged. Ha szórakozott lennék, most lehet hogy kicsúszna a számon egy meglepett : LOL!. Mikor kiszúrom az alfát - nem nehéz, mert egy zsúfolt tömeg közepén is felismerném a nemzőmet - vennem kell egy iszonyat mély lélegzetet, de akkorát, hogy bele is szédüljek. Hogy magába a lélegzetvételbe, vagy az illatába, az lényegében nem számít. Azaz már nem szabadna számítania. Francba már... - Helló. - köszönök illedelmesen, mikor belépek a páholyba, és leülök mellé, úgy negyven- ötven centi távolságban. Messzebbre már nincs is nagyon lehetőségem, úgy feltűnés nélkül.
Mondják, hogy a történelem ismétli önmagát. Azt viszont egyetlen lábjegyzetben sem teszik hozzá, hogy ilyen kurva hamar. Azt is mondják, hogy a történelem az élet tanítómestere: ez egy faszság. Nem tanulunk mi semmit, sőt. Újra és újra ugyan azt a játékot pörgetjük végig, és hogy ne legyen annyira unalmas, még nehezítünk is a dolgokon. Most pontosan ez történik. Megvolt már a mi századik ég veledünk, most mégis a százegyedik Istenhozzád van terítéken. Már fél háromkor megérkeztem ide. Egyrészt azért, hogy legyen időm idegbeteg módjára lehúzni két pohár whiskyt, másrészt mert azon gondolkoztam, hogy hol ejtsük meg a nagy találkozást. Senki előtt nem volt, és nem is kellett, hogy titok legyen, mennyire el vagyok ázva és hogy mennyire ketyeg bennem egy időzített bomba. Minden dühömet, csalódottságomat, keserűségemet és fájdalmamat kész voltam Előtte is prezentálni, nem vagyok gyáva. Többé már nem. Éppen ezért a pajzsomat sem húzom fel, érezzen, tapogasson csak, mit bánom én. Úgyis tudja, mi a helyzet, mégis mi az Istent titkoljak még el? Úgyhogy, számolva az esetleges következményekkel, jobbnak láttam privát helyre vonulni, ahol nem foghatjuk rá a minket körülvevő civilekre azt, hogy sárdobálás helyett inkább szolidan kell bájcsevegjünk. Jöjjön, aminek jönnie kell. Ezzel a daccal, két pohárral és egy megkezdett üveg piával vonultam fel a páholyba. Valami Frank nevű pasasnak mondtam, hogy nem engedhet be senkit egy bizonyos hölgy kivételével. És ha esetleg megérkezne, akkor nyugodtan elmehet - a páholyba vezető lépcső ajtaját azonban zárja kulcsra. Ahogy Tara belépett, már jelzett is a radarom - hála a páholy adta kilátásnak, az első pillanattól végignézhettem, ahogy engem keres, átvág a nézőtéren és elindul felfelé. Valahogy minden létező belső szervem egy pillanat alatt zsugorodott ökölnyire, a szívem szúrt és kalapálni kezdett. Idegesen ropogtattam meg az ujjaimat és szorítottam össze az állkapcsomat. Némi közjáték hallatszott az ajtó felől, aztán kinyílt és belépett. Nem láttam, mert háttal voltam neki, de majd ideér. És el is jött a pillanat, elhelyezkedett a mellettem levő széken és szolidan üdvözölt. Tegnap óta sokszor elképzeltem ezt a beszélgetést és szinte teljességgel biztos voltam abban, hogy majd arra megy ki a játék, hogy ő ahogy tudja, támogatja a falkát, de nem akar velünk élni. Azonban ezt a forgatókönyvet alaposan felrúgta a tény, hogy olyan erős idegen illatok áradtak a bőréről, már szinte a bőre alól, hogy örülök, hogy tudtam uralkodni a Bestián. - Szia. Felé fordítottam a tekintetemet, ami, nos... volt rajta néhány Vincent okozta heg, alapvetően borostás volt és iszonyatosan megfáradt. A szemeimben pedig némi harag is égett: úgy érzem, hogy a visszatérése okozta hegek feltépése helyett inkább ez a szag tett iszonyatosan.... féltékennyé. De a vicces még mindig az, hogy ennek ellenére a Vér ott van. Felsejlik mindaz a rejtett vágy, amit úgy szabadon eresztettünk. Az ördög nem alszik. Én pedig továbbra is kitartóan csak őt nézem. - Nem tudom, hogy miért vagyunk most itt. De ha azért, hogy az engedélyemet kérd arra, hogy a városban élj, nem érdekel. Én nem foglak bántani. Vagy... ? Hagyom nyitva a kérdést arra utalva, hogy esetleg nem is ezért hívott ide és kijavít. Ennek ellenére igyekszem a lehető legérzelemmentesebb és higgadtabb maradni, bár egy ekkora böhöm döggel a bőröm alatt ez kissé komplikált. Nem akarok veszekedést és bunkó sem szándékozom lenni. Az pont elég, ha csak egy kósza szelete is bejut a pajzsán abból, ami belőlem sugárzik és már hónapok óta fel-felemészt. -Italt? Hajolok le hirtelen, ugyanis jobb híján a lábam mellé tettem az üveget és az üres poharat.
Látni őt újra, ennyi idő elteltével... Most mondhatnám azt, hogy felszakítja a sebeket, de nem tudom. Nem lehet feltépni egy sebet, ha abból még mindig ömlik a vér. Bennem már nincsen harag, azt már kitomboltam magamból. Ez most sokkal rosszabb: elemi erővel tör rám a szomorúság, amint belenézek abba a hideg, jégkék szempárba. El kell csapnom a fejem, mert képtelen vagyok ránézni. A páholy még szűkebbnek tűnik most, mint mikor beléptem. Nyilvános helyen akartam találkozni vele, de ez egyáltalán nem az. Így már nem. Ez a kicsi helység pedig megint felébreszti bennem a vágyat, ami máris sürget az indulásra. Nem is veszem le a kabátomat. Amikor megszólal, abból kiérzem, hogy erővel fogja vissza magát. Azt a mondatot pedig annyira nyitottan hagyja, hogy előbb valami mást szögeznék le, nem a céljaimat. - Nem veszekedni jöttem. Ezért akartam nyilvános helyem találkozni veled, hátha az majd visszatart.Nem kérek italt, vezetek.- Nem nézek rá miközben beszélek. A figyelmemet egy roppant érdekes pontocska köti le a bejárat előtt, de ha valaki megkérdezné, hogy mit látok, nem tudnám megmondani neki. Olyasmi lehet ez, amit Duncan is csinált tegnap amikor agyalt. Céltalanul nézek ki a fejemből. Átélni egyébként sokkal szarabb, mint nézni ahogy más csinálja ezt. - Tulajdonképpen azt akartam kérdezni, hogy a falkához tartozok-e még, mert akkor beszámolóval tartozom. - míg az ő hangjából az elfojtott indulat érződik ki, addig az enyém teljesen üres, monoton beszéd. Nincs benne semmi rám jellemző hangsúlyozás, vagy hadaró dinamika, mint amikor izgatott vagyok. Most nem vagyok az, inkább elképesztően fáradt, de ezt betudhatom már a nyugtatóknak is, amiket valamivel az indulás előtt kaptam be. - Kezdve azzal, hogy egy emberrel érkeztem, akit Januárban beharapok. Most Duncannél lakunk. - nem az engedélyét kérem, hanem tényszerűen közlöm. De ha vitatkozni akar, vagy felháborodni, tombolni, megrendszabályozni, vagy bármi olyasmit, aminek semmi köze normális beszédhez, akkor azon essünk túl most, mert felfoghatja ezt provokációnak is. Ez esetben a többit elhalasszuk egy másik alkalomra, ahogyan szoktuk. Már ha közéjük tartozom még.
- Mert vezetsz? Pff... Csóváltam meg hitetlenkedve a fejem. Jó, tudom, hogy most itt van ez az egész szarság, és hogy kényelmetlen a helyzet, de ez most komoly? - Inkább mondd azt, hogy már nem kérsz semmiből, ami az enyém... Füstölgő dac, mi más. De ez akkor is szánalmas kifogás volt. Úgyhogy, tekintettel arra, hogy én is vezetek, nagyot kortyolok a poharamból. Nem néz rám, annyira pedig én sem vagyok mazochista, hogy hobbiból meredjek a hajára, vagy a nyakának ívére, amitől adott esetben csak még kellemetlenebb helyzetbe kerülnék. Amikor a falkabeli hovatartozásáról érdeklődik, akkor teljességgel elégedettnek érzem magam, bár ezen sincs sok időm töprengeni, mert a korábban már említett érzelemkavalkád egyáltalán nem csitult el. Megvonom a vállam. - Ahogy akarod. Megmondtam, hogy... - na jó, a hangom elcsuklik, mint egy kamasznak az első randin - Megmondtam, hogy... - és megint, de már a kezeimet is segítségül hívom, hátha a hadonászás javít a helyzeten - Szóval, ha akarsz, akkor maradhatsz. Maradjunk ennyiben. Nem vagyok képes ebben az állapotban elmagyarázni, vagy egyáltalán szótagolva kimondani, hogy megmondtam neki, hogy bármi történjék is, ő mindig a vérem marad és soha nem leszek képes nem szeretni őt. Hajjaj... Kezd ez az egész rohadt rossz irányba elmenni. Mondjuk az azért elég érdekes, hogy konkrét beleegyezést ugyan nem kapott, ő már eleve úgy jött ide, hogy el fogja mondani, amit akar. Ahogy a hallottakra felszalad a szemöldököm, úgy esik le, hogy óóóó, nem. Dehogyis kéri ő bármibe is a beleegyezésemet. Ő már mindentől függetlenül eldöntötte, hogy közli velem... ezt. Mi-az-Isten-van? Lassan felé fordulok az egész testemmel. Halkan, szinte suttogva kérdezek vissza. - Hogy mi....? A pofám leszakad. Hirtelen azt veszem észre, hogy a tenyerem a homlokomon csattan, az ujjaim satuként feszülnek a húsomba, majd végigszántok az egész arcberedezésemen. Ahogy az államhoz érek, a kezem visszahullik az ölembe. - Te normális vagy? Teszem fel a kérdést hanyag félmosollyal és rácsodálkozó kacajjal. Aztán szép lassan minden másodperccel közelebb kerülök ahhoz az őrülethez, amiről szerintem már nem is sejtettem, hogy egyáltalán létezik. A végtagjaim alattomosan zsibbadni kezdenek. Realizálom, hogy ez a szag egy emberkölyöké, akit most ő... Most... Azt hiszem, hogy felállok és a széksorok mellé sétálok, mert bármennyire remegek aprón, még mindig sokkal hitelesebbnek érzem magam állva, mint ülve. - Tudod, én is lassan készülök belehalni ebbe az egészbe és módot találni arra, bármilyet, hogy ne kelljen nap, mint nap szembesülnöm a tényekkel. Mégsem akartam feleségül venni egyetlen kurvát sem, akitől megváltást vártam arra az egy órára... Az már megint csak más kérdés, hogy egyszer sem jött be, de ez van. A hangom teljes egészében lekicsinylő és csalódott. Egyrészt azért, amit hallottam, másrészt azért, hogy az imént említett estéknek meg kellett történniük. - Nem haraphatsz be egy gyereket azért, mert most éppen benne éled ki az anyai vágyaidat, és azért, mert ő feltétel nélkül szeret, elfogad, istenít, fontosnak érzed tőle magad és kurvára leszarja, ha olyanokkal beszélsz, akiket gyűlöl. Akinél erősebb vagy és aki nem kefél öntudatlanul a halál szélére. A végére már kissé elvesztettem a kontrollt, és felemeltem a hangom, amibe némi morgás is vegyült. Fogalmam sincs, mi bajom van pontosan: az, hogy "leváltott", vagy az, hogy a nyakunkba akar varrni egy gyereket, vagy hogy ezzel az egésszel csak magát sodorja veszélybe, én meg mehetek majd meghalni helyette. Tudom, hogy nem várja el, de bassza meg, megtenném. - Szó sem lehet róla. Ha beharapod, megölöm. Csúszott ki már teljességgel a Bestia hangján, de valahogy újra úrrá lettem rajta. Talán Vincent lefárasztotta annyira, hogy elég neki egy intés, és jóllakottan elvonul a vackába. - Megöltem Vincentet. Januárra lehet, hogy a fél falka elhullik. Ide te nem hozhatsz gyereket, csak azért, mert neked szükséged van rá. A falkának nincs. Nekem végképp nincs. És egyébként sem ez volt az "elképzelésünk". De ez persze már nem opció és nem is lehet az. De azért ott van. Nem akarok gyereket, de Tarának nélkülem se lehessen. Vagy velem, vagy sehogy. Ez már kőkeményen az uralkodó hím akarata, akit felébresztett akkor, amikor a Golf hátuljában megtettük, amit megtettünk. Egyébként sem tudom, hogy képzelte ezt, és dühít, hogy ennyire nincs tekintettel rám. Rám sem. Meg úgy tűnik, hogy senki másra azok közül, akik állítólag a barátai.
Azért arra a dacos megjegyzésre, -miszerint mondjam meg, ha nem kell semmi ami az övé- más körülmények között már felcsattantam volna. Nem úgy most. Esküszöm, hogy úgy elbújtam abban az apró pontban amit nézek odalent, hogy lassan már akkor se tudnék előjönni, ha akarnék. Mindenesetre tudom, hogy miért vagyok itt, és a magam módján, vagy képességeimhez mérten fel is vezetem azt. Elképzelésem sincs, hogy mi zajlik most le Castorban, mert a falakat felhúztam már korábban, és köszönöm, nem kérek a külvilágból. Így hát hallom, hogy elcsuklik a hangja, de nem érzem mitől, és nem is látom öt ebből a szögből még a perifériás látóteremben sem. Annyit fogok fel belőle, hogy még a falka részének tekint, hát folytatom is tovább. A csattanás után szakítom el - erővel - tekintetemet arról a távoli pontról, és nézek rá a teremtőmre. Még látom a mozdulatot, amivel ujjai végigszántják a saját arcát. Azt hiszem, most valami olyasmit remél, hogy felröhögök, és közlöm vele, hogy csak szivattam, és amikor rájön, hogy ez nem történik meg, inkább feláll. Lehet, hogy ilyesmiről szó sincs, csak az én elvont világomban... ez most nem számít. Esküszöm, még a levegő hőmérséklete is megváltozik, amint kezd leesni a tantusz neki, majd megszólal azon a csalódott hangszínen. Van még valami benne, de azt most nem fogom fel, nem értem. Miként azt sem, hogy mire akar kilyukadni mondandója első felével, azon kívül, hogy nyilván meg akar majd sérteni. Azt ugyan nem tudja meg tenni velem most, de a kurvák említése azért igen, visszaperdít a valóságba... Azért ezt nem biztos, hogy szerettem volna tudni. Mármint az, hogy amíg én majd meg döglöttem amiatt ami velünk történt, ő kurvázgatott. Nekem is ezt kellett volna tennem? Abba hagyni a válaszok keresését, és végigkúratni magam Alaszkán? Jah és persze aztán az orra alá dörgölni... Mert attól minden annyival könnyebb lesz. Most úgy szeretném a képébe vágni, hogy én legalább tettem valamit, és azt, amit e közben megtudtam róla is. De csessze meg, én ebben most nem leszek a partnere! A második felvonás az már igen, az már sértő, és számomra még rohadtul megalázó is, hogy ilyen könnyen dobálózik a hasonlatokkal, meg úgy általában a történtekkel. Sem bennem, sem a hangomban nincs igazi indulat, mikor megszólalok. Inkább hűvös és kimért vagyok, és az ő mennydörgésszerű hangjához képest nagyon halk is. - Ez, itt még paródiának is szar, a témához meg semmi köze nincs. Amikor előbb megtiltja, hogy beharapjam a gyereket, aztán közli velem, hogy megöli, ha mégis megteszem, arra azért már én is felállok. Egész testtel fordulok felé, mert most, ettől amit előbb hallottam, elég erős, elszánt, és határozott vagyok már nem csak ahhoz, hogy megtegyem ezt, de ahhoz is, hogy ki merjem jelenteni a következőt. - Te sosem fogsz a közelébe menni. Még annyira se, hogy megöld. - ha akarja, vegye csak fenyegetésnek, bár nem annak szánom. Ez is valami olyasmi, amit még az előtt megígértem magamnak, hogy visszaindultam volna. Hogy ki az a Vincent, azt nem tudom, így a halálhíre se rendít meg. És amúgy is! Mikor volt utoljára béke e falka körül? Mer mióta Ő beharapott engem, én ilyenre nem emlékszem. Szar idők voltak akkor is, most is. Álljon meg az élet ezért? - Igen, egyébként megint önigazolást keresek. - Jah, hogy neki nincs szüksége egy gyerekre? - Félreértettél... Nem az ágyasodként jövök vissza, hogy ezt téged zavarjon, vagy kellemetlenül érintsen. Ha most az ösztönöd nem akar engedni nekem, akkor kérdezd meg tőle, hogy hol volt akkor, amikor egy jött-ment szukára bízta a titkát, nem pedig a saját vérére. Hogy pontosan mire gondolok most, azt nem mondom ki. Hátha van még valami a felszín alatt, ami még pluszban kibukik.
Hát persze, hogy nincs köze a témához, hiszen miért is lenne? Végtére is nyilván nem keres ebben a kölyökben semmiféle megnyugvást. Ha nem történt volna meg az, ami, vígan ellene gyerek nélkül is még évtizedekig. - Ohh, hát persze, hogy semmi köze sincsen. Úgy nem is sok lehet, ha még arra se veszed a fáradtságot, hogy egyáltalán végiggondold, mekkora felesleges szarba fogsz belemászni. Ellököm magam a faltól, és fel-alá kezdek járkálni. Mit tegyek? Mit mondjak? Azt már nem kérdezem meg magamtól, hogy hogyan mondjam, mert azt úgysem tudom kontrollálni. Amikor a páholy szélére érek lenézek, és hálát adok valakinek, amiért délután három múlt és hogy nincs se tömeg, se előadás. Aztán visszamegyek oda, ahonnan elindultam. Minden lépésemet instabilnak érzem, a fejem pedig sokkal boldogabb lenne egy masnival átkötött kosárban. Megbátottam, mert közöltem vele, hogy kurváztam? Nem érdekel... Előtte is megtörtént már néhányszor, úgyis hozzá van szokva, nem? Vérig sértette, hogy én ki merem mondani a múltban történteket? Nagyon sajnálom, attól még megtörtént. Ne állítson már be úgy, mintha jókedvemből lettem volna mással. Idióta... Hány egyetemet kijárt már, és fogalma nincs arról, mi a különbség a férfi és a nő között... Szar befeketetés volt. A fenyegetőzésére már felkapom a fejem, de nyoma sincs a gurgulázó hörgésnek, vagy a vörös szemnek. Pedig aztán az a fene nagy Alfa farkas igazán magára vehetné az efféle megnyilatkozásokat, de most magamra hagyott: szembesüljön csak az emberi felem azzal, hogy Tara elárult egy vadidegenért. Ja, meg egyébként is tudom, hogy mennyire utálja ezt az "alfa-hülyeséget". Ennek ellenére alulról megkerülöm a széksort és egészen pofátlanul közel lépek hozzá. Mit lépek, szinte már kocogok, vagy suhanok - annyira ösztönösen és hirtelen döntök a mozdulat felől. Egészen egyszerűen jobb kézzel belemarkolok a kabátja nyakába és a legközelebbi falhoz lapítom. Nem érdekel, ha kapálózik, nem érdekel, ha megpróbál ellépni, mindent megteszek, hogy agyoncsapott szúnyognak érezze magát. - Te nem mondod meg nekem, hogy mit csinálok, és mit nem - közlöm vele olyan fagyosan, ahogy ő beszélt hozzám - Egyelőre még én vagyok a Teremtőd és nem fordítva. Egy pillanat alatt elpusztíthatnálak itt helyben, ahogy a gyereket is, ezt nagyon jól vésd az eszedbe... Ahogy ezt kimondom, az összes eddig felsorolt tonnányi érzelem mellé még besorakozik a szégyen is, mert ő már egy ideje nem kapott elég figyelmet, szóval tök megértem, hogy már elő akart jönni. Csak nézem Tara szemeit, vagy ha eltekint, akkor az arcát. Egy falatnyi kétségbeesést érzek az arcomon átsuhanni, de abba még a számat beletátom kissé. Dehogy pusztíthatnám el, én állat. A tekintetem most lassan úszik lefelé a szemétől egészen a saját, lassan elfehéredő öklömig, amivel tartom. Homlok-ráncolva hunyom le a szemeim és lélegzem be Tara illatát, amiben ott az a rohadt gyerek, de igyekszem szelektálni és csak Őt érezni. Lemondóan eresztem el és fordulok el tőle. Nem érdekel. Felnőtt, bár érettnek koránt sem mondható, azt csinál, amit akar. - Nem, nem fogom megölni. És téged sem. - széttárom a karjaimat és szó szerint lezuhanok egy ülésre - Ide jutottam. Egy taknyos gyerek lesz a vérem legfiatalabb hordozója, akit valaki veled együtt majd szépen felkoncol. Mert te nem leszel hajlandó lemondani róla. Liu se éri meg a tizedik évét, ez szinte biztos. Ennyi lesz az örökségem. - nevetek fel keserűen -Szóval nyugodtan pazarold el az örökségedet és add meg a kegyelemdöfést. Nekem már úgyis mindegy. Vonok vállat, és az a helyzet, hogy ezt most pontosan így is érzem. Elhúzom a számat és azt kívánom, bárcsak én mentem volna el Vincent helyett. - Egy hete a halállal volt randevúm - folytatom csevegve, és az üvegért nyúlok, hogy leöblítsem a szavaim keserűségét - Vincent a hegyiek alfája volt egyébként, csak... mit tudom én, lemondott. Itt élt kölyök kora óta. Az egész falka imádta. Mit gondolsz, nem fognak eljönni értem, hogy felkoncoljanak engem és mindent, ami kedves nekem? Lehet, hogy ma, lehet, hogy holnap, fogalmam sincs. Egyelőre bosszúhadjáratnak még semmi nyoma, de érzem, hogy valami nagyon lóg a levegőben. De ugye ez természetesen csak az én gondom, na meg azoké, akiknek fontos a falka és nem nevelnek gyereket. - Harapd be szépen, legyetek boldogok és éljetek úgy, mintha az egész világ egy mesekönyv lenne. De nem itt. Vidd el innen a francba. Ha már a fejem felett lebeg a másik falka, legalább ne úgy kelljen meghalnom, hogy premier plán nézhetem, hogy az életem legfontosabb része hogyan tesz még jobban tönkre, hogyan tapos belém sokadik alkalommal és hogyan játssza el előttem, hogy nélkülem is rohadt boldog, mert épp megtanított valami söpredéket biciklizni. Csomagolj össze és takarodj innen, Tara. És ezt nagyon komolyan mondom. Véglegesen. Ha egy hét múlva még itt vagy... Nem, nem megyek a gyerek közelébe. A piszkos és alantas munkákra tartogatom a Végrehajtóimat... Újra a szerelmem karjaiba - illetve nedveibe - vetem magam, és nem vagyok szűkmarkú, legalább négy-öt korty marja a torkomat. Besokalltam, azt hiszem, hogy az agyam meghúzott egy határt, amíg képes tűrni a vihart. Ezen pedig sikerült átszambázni és most tényleg nem érzem semmi mást, pusztán ürességet és közönyt. Védelmi reflex talán? Ki tudja. De mivel eluralkodott rajtam a közöny, így nem is érdekel. - Egyedül is kitalálsz.
A hozzászólást Castor összesen 2 alkalommal szerkesztette, legutóbb Csüt. Dec. 13, 2012 2:27 pm-kor.
Hogy megint túl lőttem a célon, azt sejtem ugyan, de a mértékéről csak Castor reakciója ad támpontot. Nem sétál, nem közelít, konkrétan a semmiből terem előttem, és nekem még időm sincs felfogni, hogy mennyire furakodott be a privát szférámba, vagy azt, hogy ez engem miként érin t, máris a falhoz lapít, és közli velem az álláspontját. A farkasom megérti, az ember megérti, csak éppen egyikőnk se tud mit kezdeni ezzel a kettősséggel, ami ural minket. Az egyik a felem azt mondja, hogy hódoljak már be, a fene a fajtámat. Mert valójában ő az amit mindennél jobban akarok. De ott a másik is, a most újraéledező anya, akinek esze ágában nincs lemondani ezért a gyerekről. A kettő összeegyeztetésére már nem is ragadtatom magam... Állom Castor tekintetét, nem csapom el a fejem. A szavai azok fájnak, perzselek odabent, de inkább azért ahogy mondja, és nem azért AMIT mond. Tudom, hogy ha még most, ebben a pillanatban még komolyan is gondolná, a következőben már a legszívesebben vissza akarna szívni mindent, vagy csak higgad annyira, hogy már ne gondolja olyan véresen komolyan. Tudom, mert néhány hónappal ez előttig még én is ugyanilyen voltam. Tehát nem, nem kapálózok, nem mocorgok, csak állok ott a falhoz lapulva, nézem a szemeit, az orrát, az ajkait, az állát, és várok. Várok arra, hogy belássa már végre. Nem azt, hogy nem akar bántani, és ehhez most a az én igazam bizonyításának sincs semmi köze. Az akarom, hogy... tökmindegy mit akarok. Castor arcán valami olyasmi suhan át, amit korábban talán még nem is láttam rajta. Nem tudom, hogy mi az, nem tudom még beazonosítani sem, már el is tűnik, ő pedig lehunyja a szemeit. Az orrcimpái kitágulnak... aztán elenged. Észbe kapni sincs időm, máris elfordul tőlem, mire engem egy fojtogató érzés kerít hatalmába, ami utoljára a Chena partján fogott el azon az éjszakán... Nem akarom, hogy megint megtörténjen. Most nem engedem meg. Elrugózok a faltól, mert oda akarok menni hozzá. - Most elmegyek. - ez úttal az én hangom csuklik el éppoly érthetetlenül, mint korábban az övé is. Ha nem taszított odébb magától akkor a szék háta mögé lépek, és innen nyúlok előre, hogy átöleljem. - Ne mondj semmit... Csak maradj így egy kicsit. Kérlek...
Szeretném, ha az ölelése teljesen hidegen hagyna. Ha úgy tudnám értékelni, mintha mondjuk Emily tenné meg ugyan ezt, vagy például tette meg akkor, amikor megittuk az első alaszkai italunkat. Jól eső melegséget és nyugalmat, bizalmat akarok belőle érezni, csak őt magát és azt, hogy valahol azért összetartozunk. De ez nincs így. Lecsukom megint a szemeimet, szorítom őket, mintha ez valamiféle védelem lenne. Pedig csak hazugság. A lehúzott redőny semmit sem ér, ha odabent ezer wattos izzók égnek. Azonban néhány kósza pillanatra elhiszem, hogy most minden rendben van, hiszen itt van, érzem a testét, az egész lényét és a kisugárzását. Elernyedek, a fejemet pedig önkéntelenül hajtom hátra a vállához. A bőrét nem érzem a kabátja miatt. De talán jobb is. A jó ég tudja, mi lenne belőle. Szeretnék most olyat tenni, amit soha többet nem fogok társaságban. Olyan veszettül felemelő érzés lenne például elbőgni magam. De a gondolat és az érzés hamar ráébresztenek, hogy ez nem az én dolgom, hanem az emberé. És rajta kívül minden másodlagos. Még kétszáz rohadt év is... Én nem vagyok abban az állapotban, hogy megszakítsam az ölelést. Szinte elfekszem és próbálok egy kicsit nem létezni. Sodródom. Hogy hova, hát... azt hiszem a vízesés felé, de egyelőre még csak pancsolok. Ha kimegy, ha marad, én élettelenül tartom tovább a pozíciómat. Semmi erőm sincs megmozdulni. Minden teljesen és tökéletesen mindegy.
Állam a bal vállán nyugszik, az arcom oldalt dől az övéhez. Borosta és néhány, már hegesedő seb súrolja a bőrömet az egy mozdulat során amivel arcom az övéhez simul. Ritkán lélegzek, aprókat, mert nem akarom elfelejteni, hogy miért vagyok itt. Nem azért, hogy megint elvesszek abban az őrületben, amit ő jelent. Pedig szeretnék... Ó, nagyon is! Csakhogy a problémák, amik szétválasztottak minket, még mindig ott vannak. Tulajdonképpen semmi sem változott. Se ő, se én, se az ami közöttünk van (jóval-rosszal együtt). - Miért csináljuk ezt megint? - A hangom inkább csak suttogás, és egy nagy sóhaj előzi meg valahol a füle magasságában, így nem is érheti váratlanul, hogy megszólaltam. - Legyen... ahogy akarod... - hogy "jó, akkor most még nem harapom be a gyereket" azt így nem mondom ki, de lényegében erre gondolok. Nem fogok megválni tőle, mert arra úgyis képtelen vagyok már, de minden áron farkassá se tehetem. Igen, ez a jó szó erre. Nem tehetek meg mindent amit akarok. Kiegyenesedek, a mozdulattal pedig mellkasán pihenő tenyereim, széles vállaira csúsznak fel. Ott motoszkál bennem, hogy folytassam a mozdulatot a válla mentén, a nyakára, majd az arcára, és ha még mindig hátra hajtott fejjel ül, akkor odahajolva, puha csókot leheljek az ajkaira. Félek az már túl sok volna. Neki is, nekem is... - Mit akarsz, mit tegyek? - nincs semmi szemrehányás jellege a kérdésnek, mint általában, ha felteszem valakinek. Sokkal inkább halk, csendes beletörődés érzik ki belőle, mert most őszintén nem értem, hogy mit vár el tőlem, hogy ki legyek én neki. Vagy, hogy akar-e még egyáltalán az életében tudni, mert már ebben se vagyok biztos. Félszavakból már nem értem meg őt.
Ahogy átkarol és érzem az arcbőrét, a nyakamon pedig a finom lélegzetét, egy sokkal szebb korban járok az emlékeim között. Valahol messze, ahol még ő zenélt és én megtapsoltam Utána pedig hasonló módon pattant mögém, mert örült annak, hogy értékelem a játékát. Igazság szerint ott akarok maradni, abban a megfakult emlékképben, messze a jelentől - de nem tehetem, mert a hangja nem ijeszt meg ugyan, de úgy ránt vissza a valóságba, hogy még a gyomrom is bucskázott egyet. A kérdésére nem tudok válaszolni. Már nem ez az első alkalom, hogy felmerül, de eddig még nem sikerült egyikünknek sem megvilágosodni. Finoman emelem meg a vállaimat, jelezve, hogy a kérdést inkább lepasszolnám valaki másnak. Nem tudom, hogy a vállvonás, vagy egyén elhatározás volt az oka, de felegyenesedett. Valahol a tudatom legutolsó legtitkosabb ajtajának legeldugottabb zugában valami tüntetni kezd a folyamat ellen, erőtlenül kiabál, hogy ne eresszen el, de befogom a száját. Ahogy teljesen felegyenesedik, én úgy nyitom fel a szemem és emelem a fejem vissza, ahová való és csak bámulok lefelé, mint ahogy ő tette, miután megérkezett. Legyen, ahogy akarom. Nos, értem én, hogy ebben most így beleegyezik. De az előbb még menni akart, most mégis csevegünk. Az elején rám sem bírt nézni, most pedig éppen hogy lemászott a nyakamról. Tele vagyunk ellentmondásokkal és indokolatlan hangulatingadozásokkal. Csak nekem gyanús a dolog? - Hát, úgy biztosan nem lesz. Nem teszek szemrehányást, egyszerűen csak közlöm. Ugyanis nem fogja azt mondani, hogy beismeri, hogy hülyeség ez az egész és hogy nem is kell neki az a kölyök. - Hm. Nem is tudom, mi lenne akkor, ha most arra kellett volna visszajönnöd a városba, hogy nekem annyi. Közel voltam hozzá. De nem bánom. Értem én, hogy te most anya akarsz lenni, de nem tudom, hogy kezelted volna a kölyökkel a hónod alatt, hogy beadtam a kulcsot. Nem hiszem, hogy bármelyikünk fel van készülve arra a pillanatra, amikor már nem lesz több alkalom egy nagy balhé után felkeresni a másikat és ilyen... Szerencsétlen gesztusokkal jelezni, hogy "héj, azért fontos vagy". Úgyhogy elkezdheted szoktatni magad a gondolathoz, tekintettel arra, hogy most nagyobb veszélyben vagyok, mint eddig valaha. A végét már keserűen el is nevetem, mert annyira groteszk az egész. Tálcán kínálkozik a lehetőség arra, hogy most felkeljek, megragadjam azt a dús, fekete haját és magamhoz rántsam megint. Hogy újra felszínre eresszem azt a vágyat, ami ki akar robbanni. De én mégsem élek vele. Nem akarom magam megint becsapni azzal, hogy az majd mindent helyrehoz. A következő kérdésére megvonom a vállam. És e mellé pimasz mosoly kúszik fel a képemre. Ha ő azt tudná... - Kezdetnek megtenné valami öltönyszaggatós "igen, én is ennyire vágytam rád Castor" jelenet. Hjaaaj... - na jó, már nem vigyorgok inkább és befejezem a sóvárgással fűszerezett szarkazmust, annak ellenére, hogy talán tényleg akarnám, hogy ezt tegye. - De talán elég lenne annyi is, hogy átgondold: egy három hónapos "kötődésért" tényleg megéri ez a cirkusz? Ha igen, akkor áldásom rá, csak nem Fairbanksben. Vettem egy házat Velencében, akár oda is költözhettek. Ott béke van és nyugalom, farkasviszonylatban is. Mert a falkámban nem fogom engedni, hogy bárki védelmébe vegye a kölyködet. A hegyiek pontosan tudják, ki vagy és milyen a kapcsolatunk. Még az is lehet, hogy tálcán kínálod nekik mindkettőnk-hármunk életét azzal, hogy a gyerek mellett kardoskodsz. Mert én meg melletted teszem ugyan azt, eszedbe juthatna, hogy én is "apa" vagyok. Egyáltalán nem vagyok bántó, csak felsorolom a tényeket. Ennek örömére pedig iszom még egy kortyot, mert azt hiszem, hogy megérdemlem. Sokkal jobban reagálok most, mint a beszélgetésünk elején. De szinte pontosan tudom, hogy a falnak beszélek, szóval nem kergetem magam abba az illúzióba, hogy Tara majd jól átgondolja a szavaimat, esetleg még igazat is ad nekem. Fel vagyok készülve a sebbel-lobbal távozásra épp úgy, mint a kiabálásra, a szidalmakra vagy a közönyre. De ne tegyen szemrehányást, amiért feltett nekem egy kérdést, én pedig válaszoltam neki.
Ellentmondások azóta vannak közöttünk, és körülöttünk, amióta csak ismerjük egymást, szóval ez az apróság nekem már fel se tűnik. Inkább az, hogy nem akarjuk bántani egymást, mégis megtesszük újra meg újra, mindketten valahol máshol akar lenni, és mégis itt vagyunk. És egyikünk se akar így érezni, mégis megőrülünk egymásért. Ha ezt nézzük, mit számít már az, hogy kijelentettem "elmegyek", de mégis itt maradtam? Hmmm? Mert szerintem semmit. Már akkor elengedem, mikor egy nagy lélegzetvételt vesz a beszédhez, és megkerülve őt, vele szemben állok meg, illetve támaszkodok a páholy "korlát"-jakén funkcionáló falhoz. Hacsak nem vált idő közben "nézőpontot", én most valahol közte és a pont között helyezkedek el, ahová ő révedt. A gondolattal még elméleti síkon sem vagyok hajlandó eljátszani, miszerint "ha ő már nem lesz többé". Egyrészről (és legfőképpen azért), mert nem fogadom el még a lehetőségét sem, hogy ő meghalhat. Másfelől meg: ha ebbe belemerülök, akkor elkerülhetetlen lesz felvetni azt a sérelmemet is, hogy őt vajon miként érintette volna az, hogy ha azt a hírt kapja Chicago-ból egy évvel ez előtt, hogy a teremtményét, akit ott hagyott, apró darabokra tépte az ő exfalkája. Nem, ebbe nem megyek bele. Nem fogok veszekedni vele. Így hát jobbára csak nézem az arcát amíg beszél, hallgatom amit mond, és visszatartom a saját komentjeimet. Még az öltönyszaggatós megjegyzése után is, pedig a legszívesebben hisztérikus, eszelős röhögésben törnék ki. mert éppen ez volt a másik ok, ami a nyilvános hely mellett szól. Ugyanis ha mi összekerülünk egy ilyen kicsi helyen, mint amilyen ez is, akkor vagy összeveszünk, vagy más értelemben esünk egymásnak. Itt és most nagyon nehéz elképzelni, hogy egykor még létezett egy arany középút is. Akkor kellett volna jól pofán b*szni mindkettőnket egy szívlapáttal, mikor letértünk róla. Hát ez az én véleményem. Én ezt nem így terveztem. Csak le akartam tisztázni, hogy a falka tagja vagyok-e még, és ügyvédeket megszégyenítő tárgyilagossággal beszámolni a Cicago-i utamról, a gyerekről, hogy miért hoztam magammal, és hogy miért akarom beharapni. Most meg egyik percről a másikra azon kapom magamat, hogy már nem elfogadni akarom a tényt, hogy többé, nincs semmi közünk egymáshoz, hanem meg akarok menteni valamit, amit tulajdonképpen sosem lehetett megvádolni azzal, hogy kapcsolat volt. - Nem akartam cirkuszolni veled. - se dühös, se izgatott nem vagyok, inkább mocskosul fáradt, ami ki is érződik a hangomból. - És nem is fogok. Belefáradtam már ebbe... Abba, hogy valahányszor kinyitom a számat, az hisztinek lesz minősítve. Ha meghozok egy döntést, a miértje még el se hangzott, de már elkönyveled szeszélynek, és jobb esetben csak ordítasz velem... meg úgy általában abba, hogy a koromhoz képest, csak egy taknyos kölyök vagyok neked, és ha már neked is eleged van, akkor végszó gyanánt letakarod az egészet egy előjog fogalmával, amit már legalább 150 éve nem gyakorolsz felettem, mert nem is volt szükségszerű azt tenned. - Tanácstalanul megdörzsölöm az arcomat, mert hiába tettem meg az előbbi összegzéssel azt az elengedhetetlen első lépést a helyzet tisztázása felé, nagyon valószínű hogy így is borzalmas irányt fog venni a beszélgetés. Megint. - Te nem bízol bennem. És ebből hagyd ki a gyereket, meg a többit ami bánt, ami sért velem kapcsolatban, mert... mert ha jobban a dolgok mögé nézel, minden erre fog visszamutatni. - ha jelét látom annak, hogy nem ért meg, és van rá lehetőségem is, akkor a bizonyításokkal folytatom. - Chicagoba akkor hívtál vissza, mikor már semmi más választásod nem maradt. A legfontosabb, a falkát érintő ügyeket meg sem osztottad velem, holott a bétád voltam. Nem beszéltél az átokról, ami miatt megőrültél Chicagobam, és amit később Gabriel vállalt át magára rólad. Összevesztél velem egy idegen szuka miatt, aztán egy idegen hím miatt, mert az én álláspontom nem érhetett fel máséhoz. Végül pedig egy -gyakorlatilag még- ember miatt, mert annyira sem bíztál meg bennem, hogy tudd: ÉN soha senkit nem volnék képes ÚGY közel engedni magamhoz , ahogyan téged... - ha indulatból beszélnék, akkor ez utóbbit valahogy úgy mondtam volna, hogy "szakítás ide, vagy oda, én nem baszattam meg magam senkivel, és még csak a gondolat se merült fel, hogy megtegyem sem most, sem korábban, mikor még egy "párt" alkottunk. Nem így ő... ", de nem, most fáradt lassúsággal beszélek, így némileg megválogattam a szavaimat is. - És most, hogy hoztam egy merészebb döntést, ami egyáltalán nem bölcs, és semmi magasztos célja nincs, Te máris elkönyvelted, hogy mind meghalunk, mert nem hiszel bennem. Ha végighallgatott, akkor most rugaszkodok el a támasztékul szolgáló "korláttól", és készülődök az induláshoz. Nem kapkodok, nincs miért. - Tisztázd le magadban, hogy mi ennek az oka, és ha úgy érzed, hogy tudsz ezen változtatni, akkor keress meg. Addig hiába beszélünk bármiről is, ugyanide fogunk kilyukadni. Ha mindez megtörténhetett, és ő nem kívánja folytatni, akkor most távozom. Afféle búcsúzásképpen még vállára teszem a kezem, míg elhaladok mellette, de a mozdulatsorozat végére már le is csúszik róla tenyerem. Nincs semmi drámaiság abban ahogy távozom. Egyszerűen csak kisétálok.
Persze, hogy előhozakodok az előjogaimmal. Mondjuk az egészet akár ezzel is kezdhetném, de azért tartogatom a végére, mert mégis csak sokkal etikusabb (lenne) valamit megbeszélni, mintsem esélyt sem adni a kompromisszumra, hanem mindent lezárni azzal, hogy én vagyok a Teremtőd és az Alfád, innentől legyen kuss. Egyébként pedig fogalmam sincs, hogy mégis mit és minek kellett volna gyakorolnom rajta, amikor talán fogalma sincs, hogy milyen szerencsés körülmények között lett kiemelve a prédából. Jó, Toddot most tegyük félre, annak is elejét lehetett volna venni, ha kinyitja a száját. - Nem bízom, mert nem is kellett bízzak benned. - vonok vállat hanyagul - Szerintem eddig te csak az előnyeit élvezted annak, hogy a Teremtőd vagyok. Soha nem kértem tőled semmit, csak adtam. A figyelmem, a szeretetem, a tudásom, a pénzem... Ezt kivételesen nem azért sorolom fel, mert bármit is bánok az egészből, vagy mert számon kérem rajta mindazt, amit szívből adtam neki. Hülye lennék, tényleg nem sajnálok és soha nem is sajnáltam tőle semmit. - Másfél éve bíztam rád Chicagót. Mert nem volt más, akiről nem hittem, hogy elárul. Valahol ez is a bizalom jele, nem gondolod? Azt meg hagyjuk, hogy ki kinek mit nem mondott el, mert ugyebár neked is van bőven a számládon. Meg Jerry-nek is, de ez már lefutott kör, ugyebár, ez túl személyes, ezzel nem illik előhozakodni. Nem is értem, hogy miért nem vele akarta összeszűrni a levet helyettem. Ő egy pillanatig sem volt romlott, olyan volt, mint egy kibaszott lovag. Hatalmas, erős, voltak elvei, satöbbi... Mindegy, ez is csak egy olyan mellékvágány, ami azért jut eszembe, mert el vagyok keseredve. Pont. - Az pedig, hogy kivel kefélek, rohadtul nem tartozik rád. Fordítva sem. Szóval teljesen felesleges a lelkiismeret furdalás keltés, amikor kellett és amikor elvárható volt, egyikünk sem lépett félre és neked egyedül ezt az időszakot lenne jogod számon kérni. Ezt már csak zárójelben teszem hozzá. Sajnos nincs kapacitásom még azzal is foglalkozni, hogy ez mennyire zaklatja fel. Már nem is kellene zavarnia ugyebár, hiszen amikor utoljára beszéltünk én az ő kezébe adtam az utolsó döntés jogát - ő pedig úgy döntött, hogy legyen vége köztünk. - Én a kölyökben nem hiszek. Rajtad lassan már meg se lepődöm. Kacagok fel keserűen. Lassan már őszintén azt mondom, hogy jobb nekünk jó messze egymástól, ahol nem hányjuk egymás szemére sem a múltat, sem a jelent. Ahol Tara egy kiteljesedett, felnőtt nőstény lehet, akinek nem kell a Teremtője árnyékában élnie. De az is az ő döntése volt, hogy itt akar lenni a közelemben. Fogalmam sincs, hogy miért teszi ezt, de ha már nincs megtiltva neki az eltáv, és nem akar élni vele, akkor egy minimális alkalmazkodást igazán elvárhatok. Igazán bölcs és magasröptű gondolattal fejezi be a beszélgetést. Aztán felém lép, szinte már lemondóan megsimítja a vállamat és elindul az ajtó felé. Csodás. - Én nem foglak keresni. Eresztek el egy megjegyzést, mielőtt a távozás mezejére lépne. Ebből is elegem van, az ide-oda passzolgatásból. Te keress meg, én nem kereslek, most tegyél még valamit, ha nem akarsz elveszíteni... A régi sablon megint. Nem szívesen emlékszem vissza azokra a pillanatokra, amikor saját magamból kikelve fürödtem előtte könnyben és takonyban. Egy Alfától már ez több, mint megengedhető és én soha többet nem akarom, hogy Tara gyengének lásson. Inkább kétszer meghalok, minthogy még egyszer bőgjek előtte. ~Szeretlek.~ Nem, a világért sem mondtam volna a szemébe. Tudom, hogy fel van húzva a pajzsa, és semmi esetre sem tuszkolnám át ezt az egyetlen, lejárt szavatosságú és hatezerszer meggyalázott szót rajta. Ennek ellenére valamelyest könnyebbség a lelkemnek az, hogy "kimondtam", bár kevés esély van arra, hogy ezt ő is hallani fogja.
- Azt egy percig se tagadom, hogy elbasztam néhány dolgot, de úgy isten igazából. - még mindig nem indulatból beszélek. - De én legalább megpróbáltam nyitni feléd, mert azt hittem, hogy te is azt teszed. - hogy mekkorát csalódtam benne, azt hagyom ott lógni a mondat végén. Így is meg lesz a perverz öröme, hogy megint végiggyalogolt rajtam. Most jobban uralom magamat, így "már csak azért se!" alapon nem kezdek kiabálni vele. Még akkor sem mikor a kefélést említi, meghogy mennyire nincs már jogom ezt a szemére hányni. Ahogy neki sincs többé. - Ezt... ezt én észben fogom tartani... de Te se felejtsd el. - Azt kívánom, bár rohadnék meg amiért nem tudom ezt már olyan haláli nyugalommal mondani, ahogyan a többit is... Felhúzott, tessék. Remélem most rohadtul örül magának. Egyébként talán nem ártott volna akkor kijelentenie ilyen határozottsággal, hogy "egyikünk se kefélt félre", amikor Westmoreland miatt balhézott velem. Akkor ez számára még nem volt olyan rohadtul egyértelmű, és magától értendő, mint most. Mert a hangjából ezt veszem le. Egyrészt örülök, hogy ezt végre belátta, másfelől meg: ez már nem jelent semmi, mert már bőven elkésett vele. Dehát megint hova gondolok! Nem az volt a célja ezzel, hogy a tudomásomra hozza, ez csak a sértés része volt. Semmi több. Nem akar ő már semmit megmenteni... És most hogy ez megfogalmazódott bennem, iszonyat dühös lettem saját magamra, mert egy pillanatig is elhittem, hogy talán majd ezek után, vagy idővel ha átgondolta és majd... akkora idióta vagyok! Ez az ember többször is a földbe döngölt az utóbbi egy évben, mialatt mást sem érzékeltetett velem, minthogy nem vagyok elég jó se számára, se a falkának, legutóbb megerőszakolt, amiért most szemen kellene köpnöm, és most is csak sérteget, miközben én azon agyalok, hogy mennyire szeretem?! Itt valami nagyon elbaszva... Én tényleg nem vagyok normális... - Akkor ne keress! - vágom rá hirtelen, ezt már indulatból, gondolkodás nélkül.- Akkor ettől a pillanattól csak az alfám vagy, vagy még az sem, ha te úgy döntesz... Most én leszek az aki továbblép, Castor; és te az, aki nem elég jó. - ezt már csak úgy a hátának mondom, mielőtt kilépek a páholyból. A "szeretlek" ide már nem elég.
- Végre egy őszinte reakció! Kiabálok utána, ahogy az eddig véka alá rejtett dühével kiront a páholyból. Hogy mit érzek a szavaira? Kurvára semmit. Már percekkel ezelőtt átléptem már azon a bizonyos határon, hogy ennél elcseszettebbül tudjam érezni magam. Menjen, mit bánom én... Az sem érdekel, ha soha többet nem látom. Majd teremtek magamnak én is valami csodaszép ál-boldogságot, ahogyan ő teszi azzal a redvás kölyökkel és élem a világomat, mintha az egész világon semmi gondom nem lenne. Ezen felül nem tudom, hogy mennyi hitelt adjak a szavainak. Mert megint marhára kiragadta belőle azt a gondolatot, ami neki a legjobban fáj: azt, hogy másokkal is lefeküdtem. Ígértem neki olyat, hogy nem nyúlok máshoz? Nem. Innentől kezdve - és egyébként is - azt csinál, amit akar. Egészen addig a pontig, amíg nem arra megy ki a játék, hogy direkt előttem bájolog valakivel, mert akkor nem garantálom, hogy nem tépem ketté a kedves pótlékhímet. Egyébként meg mondhat, amit akar. Nem tekint többet a Teremtőjének? Tessék csak. Ezzel kapcsolatban azt mondhat az emberi fele, amit akar. Azt úgyse fogja tudni semmissé tenni, ami az ereiben folyik és ami teliholdkor visszaköszön rá a víztükörből. Azt az érzést sem fogja tudni kontrollálni, amit a jelenlétemben érez, mert hát valljuk be férfiasan, az még nekem sem megy. Most, hogy egyedül hagyott, és a páholyban rajtam és a sötétségen kívül nem maradt más, egész egyszerűen hátradőlök, belesüppedek az ülés gyengéd puhaságába, és mint valami perverz kéjelgő állat, úgy szívom magamba a nőstény illatát. Rendkívüli mód megnyugtat valahol, egy olyan űrt elégít ki, ami minden körülménytől és kimondott szótól függetlenül ott van a lelkem legmélyén. Mondanám, hogy szebb és jobb körülményeket is el tudok képzelni ehhez a fajta kielégüléshez, de csak ez jutott. A testi öröm akkor is öröm marad, ha a lelked tropa. Még ha csak időlegességről is van szó.
~Nézd meg, hova jutottál. Hónapok óta ülsz a falkának nevezett szemétdomb tetején. És miért? Ja, hát végső soron azért, mert neked muszáj volt rájönnöd ara, hogy teljességgel és megmásíthatatlanul bele vagy esve a Gyermekedbe. Hány emberen is gázoltál át emiatt...? Ó, nem, inkább el se kezdj számolni. Most pedig itt ülsz, mint egy kiégett és elvált alkoholista férj, álló fasszal és a világ összes emberi nyomorával. Összetörték a kicsi szívedet? Ne aggódj, neked olyan nem is volt, úgyhogy akár el is felejthetnéd az egészet. Megcsömörlöttél amióta belekeveredtél az egy éjszakánál tovább tartó nőügyekbe és már Alfának is elég csapnivaló vagy. Úgyhogy azt javaslom, hogy inkább még azelőtt mondj le, hogy valaki véletlenül rád nyitna, ahogy Tara után szűkölve ereszted magadra a forróvizet a kádban. Vagy felejtsd el, lépj túl és kezdj megint mindent úgy, mint ahogy Chicagóban volt. Vincent már egészen jó kezdetnek tűnt, talán elkezdhetnéd keresni azt, hogy ki lesz a következő. A testvéreddel együtt és a falka erősebb tagjaival bárkit levadásztok, hiszen elvileg Vincent volt az, akit mindenki olyan sokra tartott, neked mégis sikerült elintézned. Minden esetre minden, amit most és az elmúlt fél órában csináltál nem több, mint szánalmas. Úgyhogy menj szépen haza, és mindenki nevében köpd szembe a tükörképedet - ha már magadat nem tudod - és legyél végre Alfa.~
Szépen lassan kiiszom az üvegem tartalmát és egész egyszerűen ledobom a páholyból. Alig van itt valaki, a takarítók meg majd megoldják. Ha meg Duncan emiatt akar velem balhézni, nagyon szívesen fogadom. Szerintem már épp elég idő eltelt ahhoz, hogy Tarának már ne legyen nyoma a parkolóban - de ha nem, az sem érdekel túlzottan. Új szabályok szerint fogjuk már játszani ezt az egész játékot, bár még én sem vagyok bennük száz százalékig biztos. De erre meg még ráérek, úgysem hiszem, hogy olyan hamar újra találkoznánk.
Még mindig elég morcos voltam amiatt, hogy a múltkor őfelsége, Dominic Santoro nem volt hajlandó megjelenni a megbeszélt időpontban, de azért megadtam az esélyt arra, hogy kiengeszteljen. Persze nagyon kellett igyekeznie, de azt már egy remek kezdésként könyveltem el magamban, hogy nemcsak meginvitált az Orfeumba, de még a VIP páholyt is megszerezte. Csakis ettől lágyult meg a szívem, annak pedig egészen biztosan nem volt ehhez semmi köze, hogy egyébként is az egyik legrégibb és legközelebbi barátomként tartottam őt számon a kicsi fejemben. Mivel elegáns helynek tartottam, ezért úgy gondoltam, hogy illik szépen kicsípnem magam. Na, azért nem olyan túlzásba vitt módon, de a többi vendéghez mérten. Hiába, szerettem, ha azért felfigyeltek rám, és nem csak úgy reakció nélkül elsétáltak mellettem. Igazán azt sem bántam, ha esetleg úgy megnézett magának valaki, amit én már nem tartottam illendőnek, mert akkor legalább volt okom, hogy problémázzak a dolog miatt és kiverjem a balhét. Ahhoz aztán nagyon értettem, már akkor is, mikor Chicagóban éltem éppen a virágkoromat. Az volt aztán a szép időszak! Talán ezért is örültem annyira Domnak, mert erre emlékeztetett. Egy kicsit visszakalauzolt a múltba, a mulatók és titkos összejövetelek időszakába. Szerettem! - Tudod… - kezdtem bele, miközben hosszú lábaimat kereszteztem. – Egészen érdekes dolgot tudtam meg a minap. Tudod akkor, amikor neked ott kellett volna lenned, aztán szarban hagytál! – böktem ujjammal felé egy kicsit dühösen. Formás combjaim kivillantak a hosszan felhasított szoknyának és a jelenlegi pozíciómnak hála, de a mellettem ülő hím miatt én igazán nem zavartattam magamat. Itt nem sokan láttak minket, és akkor sem valószínű, hogy zavarba jöttem volna. Sokkal inkább felhúztam volna magamat, ha bámulnak. Közben megérkezett a pincér a korábban megrendelt italokkal. A behűtött pezsgőt félretette, a koktélomat pedig a kezembe adta, mire csak biccentettem egyet felé, és én ezzel le is tudtam a hálálkodást. Ez a dolga, vagy nem? Én meg azért vagyok itt, hogy fizessek, bár nem bántam volna, ha Dom férfiasan magára vállalja a számla intézését. Talán majd megemlítem neki, ha egy kicsit felöntött a garatra, és már jóval felfokozottabb hangulatban fog itt üldögélni mellettem. Már ha nem lép le valami kis táncos lány miatt… Mertem remélni, hogy nem hagy itt már megint. - Már idejét sem tudom, hogy mikor voltunk oda legutoljára közösen szórakozni… - sajnálkozva elhúztam a számat, aztán az ajkamhoz emeltem a szívószálat, és megkóstoltam az italomat. Elégedett hümmögésem jelezte, hogy finomnak találom, mert másként képes lettem volna visszaküldeni a pincérrel, hogy csináljanak nekem újat, másféle arányokkal. Talán nem kellett volna kukacoskodnom, de hol érdekelt ez most engem? Amikor én dolgoztam, akkor precízen elláttam a feladataimat, elvártam hát az ilyen helyeken, hogy normális kiszolgálásban legyen részem. Oké, nehéz eset vagyok… - Egyébként még mindig nem bocsátottam meg! – jelentettem ki némi szünetet követően. Odalent még mindig javában folyt az előadás, de különösebben nem kötötte le a figyelmemet. Talán, ha meztelen férfiak vonaglanának ott, de lehet, hogy még az sem lenne elég hatásos a számomra. Valahogy ilyesmivel nem lehetett egykönnyen felkelteni az érdeklődésemet, ami már így is lanyhulni látszott. Már kínomban volt az is, hogy egyáltalán beszéltem hozzá, pedig mikor elindultam otthonról, még úgy terveztem, hogy némaságba fogok burkolózni, és nem leszek hajlandó egyetlen szót sem kiejteni a számon. Megérdemelte volna, annyi szent! Egy nemrég érkezett régi barátot nem lehet csak úgy elhanyagolni, de hát ez az én véleményem, és mint azt tudniillik, Dominic külön lapra tartozik, nagyjából minden szempontból.
Borzasztóan röstelltem eddigi mulasztásom, kiváltképp mert azzal a donnával szemben követtem el, kit leghosszabb ideje ismerek. Úgy vélem, Anita az egyetlen nő, aki elmondhatja magáról, hogy tartós kapcsolatot ápol velem. Hosszútávút, s mi több, működőt! Bár tény, hogy teste puhaságát, melegét, bőre ízét, csókja kábulatát sose ismerhettem, csakhogy pont ezért maradhatott oly' hosszan ismerőseim, mi több, barátaim körében. Hogy érezze törődésem, nagybecsű szeretetem és megbánásom, amit mulasztásom felett éreztem, külön kettőnk számára egész estére kisajátítottam egy VIP páholyt az Orfeumban. Mehettünk volna füstös kis kocsmába is, ám azokban jóval több modern kori ártalom ült, semmint hogy nyugodtan elmerenghessünk közös múltunkon, amiben annyi gyönyört leltünk. - Mio carino, fájnak szavaid, főleg, hogy ily' otrombák. - Kissé oldalra biccentettem a fejem, s az arcát fürkésztem. - A szépségedhez nem illik e beszéd - kortyoltam a magamnak rendelt finom borból, aminek minden cseppjét élvezettel nyeltem. - Tudom, hogy egy utolsó vermo vagyok most csodás szemedben, de kegyelmezz gyarló fejemnek és áruld el, milyen hír a birtokodban! Kérlelőn néztem rá, de nem meghunyászkodva, tekintetemben kíváncsi fény gyúlt, úgy kutattam arcát, mintha finoman ívelő ajkait mozgásra, beszédre tudnám bírni a puszta akaratommal. Bár képes lettem volna ilyesmire, nagy hasznát venném, ennek híján azonban maradt személyem varázsa. - Túl rég. - Lejjebb csúsztam ültömben, s elcsigázva pillantottam le a színpadon kecsesen mozgó hölgyekre. - S félek, hogy e koszfészek távolról sem oly' kielégítő, mint a mi drága Chicagónk volt. - Unottan lötyköltem körbe bordó italomat az öblös kristálypohárban, majd szemem réveteg pillantása visszatalált Anita kellemes tónusú arcára, csokoládészín szemére. Szám pajkos mosolyra rebbent, amint neheztelésének hangot adott. Eddig is tudtam, milyen haragos lehet mulasztásom végett, de így, hogy már-már számon kérő duzzogással mondta, nem állhattam meg e gesztus nélkül. - Óvatosan, mio carino, a végén még azt hiszem, magadhoz kívánsz igazítani. - Hangom játékos volt, tekintetem mélyén azonabn ott rejtőzött a szomorú igazság: egy nőt se hagyok közelemben, ki bármily formában sajátjának kíván.
- Talán valóban így van… - nemes egyszerűséggel megvontam a vállaimat, úgy fordítottam azután felé a fejemet. – De nem fogok olyan fennkölten beszélni, mint te, hiszen az sem illene hozzám – küldtem felé egy halovány mosolyt, kezeimet közben lazán az ölemben nyugtattam. – A szépség nem rejti magában a műveltséget, tudod jól – azt azért már nem tettem hozzá, hogy ettől függetlenül én még annak tartottam magamat. Akármilyen mocskos legyen is időnként a szám, vagy csattanjanak fájón szavaim, igencsak intelligens nőnek tartottam magam. A rabszolgasorból bizony eléggé sikerült felküzdenem magamat, ez tagadhatatlan tény volt. - Még nem tudom, hogy megérdemled-e – jelentettem ki őszintén. Vele valahogy mindig őszinte lehettem, vagy legalábbis többnyire. Azért életemnek minden apró mozzanatáról még ő sem tudott, többek között azt sem kötöttem az orrára, hogy mi hozott vissza Alaszkába. Sőt, azt sem óhajtottam igazán elárulni neki, hogy ismerem a másik falka régi tagjait is. Még a végén megpróbálnák kikényszeríteni belőlem azokat az információkat, amelyeket nem szívesen adnék ki a birtokomból. Nekem nem kellett a rizikó. Annyira nem is benne nem bíztam, hanem sokkal inkább a környezetünkben. Egy ilyen helyen még a falnak is füle volt. Mindegy, hogy a szobájában, a hotelnek melyik részén, vagy esetleg itt voltunk. Bárki illetéktelen hegyezhette éppen a fülét, ami nekem nem volt ínyemre különösebben. - Valóban nem – ingattam a fejemet rosszallóan, ahogyan végignéztem az Orfeumon. Meg kell hagyni, nem volt ám rossz hely, de régen sokkal másabb világot éltünk. Jobb volt, elegánsabb, stílusosabb. Szerettem a maga izgalmát és varázsát, ennek pedig a mai világban már nyoma sem volt, amit őszintén sajnáltam. Pedig életem egyik legszebb, legjobb időszaka volt, amit akkor ott töltöttem a Szeles városban. - Azt hittem, hogy jobban ismersz annál, minthogy azt feltételezd, ilyen botor lennék, hogy megpróbáljam… - egy kicsit mulattatott a gondolat, úgyhogy leheletfinoman meg is jelent egy mosoly az ajkaim szegletében, de ez volt minden. Helyette inkább kortyoltam egyet az italomból, amit még mindig nagyon finomnak találtam, de mégiscsak a pezsgő volt a kedvencem. Kifinomult nő vagyok, a kezembe ilyen helyeken a pezsgő dukál! - Egyébként csupán arról van szó, hogy találkoztam egy nővel. Felettébb érdekes párbeszédet folytattunk a hotelben, míg téged vártalak, mint utóbb kiderült, hiába – nem bírtam ki, hogy ne szurkálódjak egy egészen kicsit. Azt hiszem, hogy bátran megengedhettem magamnak azok után, ami történt. Nem lesz könnyű dolga, már ami az engesztelésemet illeti. Ez csak egy jó kezdés volt, de nem szoktam könnyedén megbocsájtani senkinek. Még azoknak sem, akiket közel engedtem magamhoz egyszer. Jelenleg egy kicsit betekintést nyerhetett azon oldalamba, amelyet a többség látott belőlem. Ő valahogy kezdettől fogva kivételezett helyzetnek örvendhetett, de néha muszáj volt kapnia egy kis ízelítőt is. Főleg, hogy jelen pillanatban meg is érdemelte, és szerintem ezzel még ő maga sem szívesen szállt volna vitába.
Kellemesen somolyogtam. - Megnyugtató, hogy nem törsz babérjaimra. - Ittam némi bort, majd érdeklődve oldalra biccentettem a fejem, s úgy fürkésztem tovább Anita rég látott vonásait. Mindig megnyugvással töltött el látni, hogy mi, vérfarkasok évtizedek múltával is ugyanúgy tündököltünk. Kár lett volna, ha szépsége oly korén megkopik. - Fájlalom is, mikor a csábító ajkak közül otromba böfögésként törnek elő a trágár szavak - sóhajtottam lemondóan. - Illúzióromboló! Nem sürgettem, abból túl nyilvánvalóvá vált volna, mennyire foglalkoztatott, amit titkolni akarta előlem. Pontosabban: úgy tett, mint aki bőszen titkolózna. Ha valóban nem kívánna velem megosztani valamit, utalás szintjén se tenne rá említést. Jelen helyzetben csupán az én türelmemet tette ki próbának, s bár farkas tekintetében nem voltam dominánsnak nevezhető, ettől még kínosan érintett volna a kihívás elöli meghátrálás. - Mio carino, a nők változékonyak, sose tudhatom, mikor fordul hízelgő érdeklődésük fojtogató ragaszkodássá. - Már a gondolattól is jeges ujjak futkostak gerincem mentén. Legapróbb sejtem se kívánta mindama traumának tetsző megpróbáltatást, amit egy komoly kapcsolat jelenthetett. Bár való igaz, én addig sose jutok el, amint megérzem eme szándék csíráját az aktuális donnában, érzékeny búcsút veszünk egymástól, s ez így egészséges. Sose értettem, mi tetszik annyira sok ostobának a szerelemben, az elköteleződésben. - Bocsáss meg Anita, mulasztásomra nincs mentségem - lötyköltem körbe a vörös nedűt öblös poharamban. - Ígérem, többé nem fordul elő. Bár meg kell valljam, alaposan megleptél, nem számítottam rá, hogy egy ilyen porcaióban találkozunk ismét. Ennél izgalmasabb városok illenek hozzád. Enyhén összehúztam a szemem, ahogy pillantását kutattam. Felettébb kíváncsivá tett, mi szél hozhatta Fairbanksbe. Erős kétségeim voltak afelől, hogy a régi falka hiányzott neki, ha így lett volna, már korábban visszajön, vagy egyáltalán el se megy. Ám hiába, a női elme még ennyi év tapasztalattal a hátam mögött is talány maradt.
- Megvannak a sajátjaim, Dominic… - már ami a babérokat illeti. Közben vetettem rá egy oldalpillantást, de többre nem méltattam. Egyelőre még szerettem volna játszani a sértettet, amihez az kellett, hogy tekintetemmel a színpadra koncentráljak, mert ha őt néztem volna hosszan, akkor egészen biztos, hogy végül elnevetem magamat. Az rontotta volna az alakításomat, csak kár, hogy nem voltam olyan nagy színész, mint a hím itt mellettem. Mellette eltörpültek az én kis szerepeim, de ez számomra jelenleg csupán részletkérdés volt, hiszen nálam soha nem lehetett biztos az ember abban, hogy mi zajlik bennem. - Tudod, hogy csak akkor rombolom le az illúziót, ha nagyon muszáj – ezúttal már elmosolyodtam, akaratlanul is. Szerettem az elegáns, előkelő nőt játszani, aki jó nevelést kapott, de időnként képtelen voltam uralkodni magamon, és olyankor kikívánkoztak a káromkodások, méghozzá cifrábbnál-cifrább formákban. Nem tehetek róla, egyszerűen ilyen vagyok, ő pedig ezt megszokhatta volna már annak idején is. Igaz, hogy az egy teljesen más korszak volt, és azóta én magam is sokat változtam, de bizonyos tulajdonságai az embernek sohasem lesznek mások. Mondandóját hallva csak legyintettem egyet könnyed nemtörődöm mozdulattal, egyik lábamat pedig lazán átvetettem a másikon. Ittam még egy kortyot a koktélomból, aztán precízen lehelyeztem az asztalkára, mielőtt a kezemtől teljesen felmelegedne az ital. Annak nem örültem volna túlzottan, ha már egy regiment jégkockát kértem bele a pincértől, csak úgy, mint a pezsgőhöz is. - Nem, tényleg nincs! – ráztam meg a fejemet, még mindig sértettséget imitálva. Már egyre inkább nehezemre esett, de nem akartam engedni. – Valóban… - ismertem el némi tétovázás után, immár ismét ráemelve tekintetemet. – De megvan az oka annak, hogy itt vagyok. Egyébként is szerettem itt élni annak idején, még ha nekem kissé hűvös is az éghajlat – itt most hiába nem fáztam, mégis megborzongtam már csak a kinti idő puszta említésétől is. – És mint ahogyan azt már említettem, úgy látszik, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki ebbe a városba érkezett valamiért. Az a nő… akiről az előbb beszéltem, tudod… - magyaráztam neki, közben a kezemmel is gesztikuláltam, ahogyan szoktam. Csupa hanyag eleganciát sugárzó mozdulat volt. - Szóval ő Todd kölyke – fejeztem be végül a nagy sztorit. Lehet, hogy csak nekem volt ilyen furcsa és meglepő ez a történet, lehet, hogy mások tudtak róla, de azt kizártnak tartottam, hogy Dom is közéjük tartozzon. Már csak azért is, mert később került a falkába, mint én, és maradjunk annyiban, hogy nem ápoltam rossz viszonyt a volt alfával, annyi idő alatt pedig ő szerintem nem kerülhetett hozzá olyan közel, hogy ilyesfajta információ birtokosává váljon. – Kíváncsi leszek, hogy Castor mit szól majd hozzá… - mulattatott a gondolat, ezért széles mosoly telepedett az arcomra, közben pedig a szívószálammal játszadoztam az egyik olvadásnak indult jégkockával. – De még ne szólj neki! Ez az ő ügyük! – szóltam rá, még az ujjammal is felé böktem. – Egyébként mi a fenét kerestek itt? – kérdeztem pusztán mellékesen, ha már itt tartottunk.
Kezdőlap
