Hetyke vállvonásra futja. Az min változtatott volna? Semmin. Talán minden csak rosszabb lett volna, mert ha Anyuci túl sokáig fogta volna a mancsom, esetleg alkalmanként a körmömre néz... Valljuk be őszintén, eléggé megalázó lett volna Alfaként a saját Anyád szidalmait megtűrni, végighallgatni... Úgy, hogy ne essen csorba a neveden. Talán még nekem sem ment volna. - Ezen nincs mit sajnálni. Így kellett lennie.
Hirtelen érzek fájdalmat a mellkasomban. Eleinte csak a jobb kezemmel dörgölöm meg a saját testem, valahol a szívem felett, érzem, hogy ég a fejem, mintha... Mintha sírást akarnék legyűrni, úgy szakad fel belőlem a reszketeg sóhaj, és még a hideg is kiráz, pedig olyan melegem van, fűt belül az érzelemkavalkád, és egyszeriben biztossá válik, hogy Todd hazudik. Hogy fáj neki. Hogy hiányzott neki ez a nő, akárki is legyen.
Emma fecsegését és neveletlen kaffogását amíg lehet, figyelmen kívül hagyom. Az ilyen nőkre csak így lehet hatni, engedd meg nekik, hogy fecsegjenek, tégy úgy, mintha süket lennél és mosolyogj bájosan. Anyám miatt vagyok itt - főként - ámbár keresve sem találhattam volna jobb alkalmat erre az egészre, mint ezt a családegyesítést. Azonban az utolsó kérdésében legalább feltűnik valamiféle értelem, ami felkelti az érdeklődésem. A mosolyom fogfehér vigyorrá szélesedik, ahogy a kölyköm felé fordulok, lassú, ráérős pislantásokkal mérve végig a meztelen testet - eddig is néztem néhányszor, de most élvezem, hogy felfogja, hogy gusztálom őt. - Különleges este volt. - ismerem el aprón bólintva - A régi Alfád, tudod még Detroitban... Mesés alkut kötöttem volna vele, de visszatáncolt. Az utolsó pillanatban. Nagyon büszke voltam, mert végre az otthonomon kívül is elértem valamit. Nem esett jól, hogy ilyen csúnyán megpróbált átvágni, gondoltam te segíthetsz enyhíteni az idegességemen. És sikerült is. - fejezem be halkan, félmosollyal - Úgy látszik, te már csak ilyen vagy. Segítesz levezetni az Alfákban felgyülemlett feszültséget. Plusz! - emelem fel az ég felé jobb mutatóujjamat - Anyám az Új Élet, milyen kölyke lennék, ha nem teremtek hát én is valami hasonlót? Felemeltek. kiemeltelek a pórnép közül, és tessék, ahelyett, hogy értékelnéd, duzzogsz. Semmit sem változtál Emma. Oh, és örülnék, ha nem hordanád a nevemet. Megtévesztő. Még azt hiszik, hogy tényleg közöm van hozzád.
Gyáva voltál Todd. Diego, akárhogy is nevezzenek. Haragos képpel nézek fel a szellemalakra, most szerepet cserélhetnénk. Én suttoghatnám a fülébe, hogy vallja csak be: nem tudott uralkodni magán. Elvesztette a fejét, karmolt és harapott, aztán otthagyta a kölykét, mintha meg sem történt volna. Hogy ne kelljen felelősséget vállaljon. Hogy otthon senki se vethesse a szemére, hogy elgyengült. Ha hazahozta volna a nőt, el kellett volna játszania, hogy tudatosan választott, az pedig túl kellemetlen lett volna, túlságosan... korlátozott.
Búgó, behízelgő hangon nevetek Anyám szavaira, és most vele szemben állok meg csak úgy, mint az imént Emma előtt. - Nem vagyok az a bosszúálló típus madrecita. Csak visszaveszem, ami az enyém. - pillantok oldalra a legkedvesebb felebarátom irányába, majd vissza Anyám szemébe - Minden, amit ő a magáénak mond... Az enyém. Én építettem fel. Egyedül. Ő csak basáskodik az én munkámon. Egy istenfélő csavargó volt, az ég szerelmére, egy analfabéta kereskedő fia! A vére is híg, nem úgy, mint az enyém. De felkaroltam. Hatalmat adtam neki, hogy aztán pont ő szúrjon hátba... Csak vele akarok lenni. És részt akarok venni az irányításban. Jogot formálok arra, amit eltulajdonított tőlem. - mintha düh színezné vörösessé az aurámat - Engedd közel a barátaidat, az ellenséged még közelebb... Mindig is tudtam, hogy ő lesz az. És reméltem, hogy majd egyszer, akkor, amikor eljön az idő, majd eszébe jut, hogy én etettem, én ruháztattam... De mit is várhatnék. Hiszen engem pont annyira érdekel az ilyesmi a "megmentőmmel" kapcsolatban, mint őt. Sajnálom... Jyotsana. - nyomom meg az új nevét - Nekem is látnom kellett volna Európát. Akkor talán nem tartanánk itt.
Eltűnik. Ha én nem látom, a többiek sem látják, és szívem szerint felüvöltenék, hogy ez mégis mi a retkes istencsapása volt, de örülök, hogy arra van energiám, hogy hanyatt feküdjek a sziklán. A két kezemmel a homlokomat támasztom, émelyítő, hányingerkeltő fejfájás kerít hatalmába, de legalább csend van. Csend és nyugalom, már nem suttog a fülembe, és azt hiszem, hogy egy darabig nem fogom látni, sem pedig hallani. Az érzelmei eltávoztával csak egy rakás kérdőjel bukfencezik a gyomromban. Én talán tudtam volna róla. Nekem talán elmondta volna, hiszen annyi mindent mesélt arról, hogy árva volt, az életéről, arról, hogyan fogta össze a kóbor farkasokat egységgé, annyit ittunk, annyit nevettünk, annyi asszonyt vittünk ágyba együtt és mégis... Nem, nem az lep meg, hogy átvert, azon már túl vagyok. Tisztában vagyok azzal, hogy sokszor jobban megnyílt előttem, mint azt valaha is akarta volna minden mocska ellenére. De ez... És a történet végén mindössze annyit tudok kipréselni a fogaim között, hogy... - Ki a jó büdös franc vagy te...?
A pillantása zavar, ne nézzen így, ne nézzen rám, hagyjon békén. Szemét. Istenem, hogy mennyi éven át vágytam a figyelmére, vártam, hogy az energiáim felbolyduljanak, rohanjanak az övé elé. És igen, még az ilyen pillantásokat is szomjaztam. Most viszont csak azt akarom, hogy hagyjon, és ne kelljen látnom soha többé. Mikor beszélni kezd, próbálok nem mutatni semmiféle reakciót, de ez már ott bukik, amikor Simon szóba kerül. Te szemét, aljas rohadék… mindvégig tudta vajon, hogy mekkora szerepe volt a farkassá válásomban? Beszélnem kell Markkal, neki tudnia kell, viszont, ha így van, ő is hazudott nekem mindvégig. Talán inkább ennyiben kellene hagynom. Megvillannak smaragdjaim. Ez övön aluli volt. Segítek levezetni az Alfákban felgyülemlett feszültséget. Miért érzem úgy, hogy ez az egész olyan ledegradáló? Erre jó vagyok, jah… köszi. Másra nem. Másra sosem voltam jó. Senkinek. Fáj a gondolat, és rohadtul nehéz elviselnem, hogy ennyi év után is ugyanott tartok, egyszerűen megfeneklettem, és nem tudom kiásni magam a gödörből. Pofán akarom vágni. Nagyon. Persze lehetetlen, épp ezért csak jobban idegesít, jobban, mint eddig bármikor. Nem akarom egy utolsó senkinek érezni magam csak azért, mert nem kellettem másra, mint levezetni azt a kurva feszültséget. Meg mert Castor is ezért kedvel… mert ebben jó vagyok. Mert könnyed vagyok, egyszerű, komplikációmentes. A felszínen. Ilyennek akarok látszani, és nem is szeretném túl komolyan venni az életem, vagy bonyolulttá tenni, mégis, a jelek szerint megy ez magától. Hurrá. - Pórnép? Hagyjál már… nem valami utolsó proli voltam, akin kegyet gyakoroltál ezzel. Értékeljem? Mégis mit? Hogy ott hagytál a picsába, hagy nevelgessen valaki más, és abban a tudatban éljem az életem, hogy nem kellettem? Kösz az építő jellegű javaslatot, de inkább duzzogok. Ez egy barom. Komolyan. Mégis mennyire kell egoista faroknak lenni ilyen megnyilvánulásokhoz. Az utolsó mondataival valószínűleg meg akar bántani, de én csak elmosolyodom. Lustán, számítón, akár egy macska, tovább megyek, pontosan úgy, ahogy ő is tenné. Fegyvert adott a kezembe, és élni is fogok vele, mert tudd meg, te faszkalap, egész hátralévő életemben azon leszek, hogy olyasmit tegyek, amivel felcseszlek idegileg. Ha ehhez halálomig viselnem kell a neved, azt fogom tenni, ha ehhez segítenem kell Castornak, hogy megőrizze elméje épségét a veled folytatott harcban, akkor segíteni fogok, bármennyire is szenvedjem meg én magam is. - Ahogy mondani szokták, a remény hal meg utoljára. De egyébként, nincs benne semmi megtévesztő. Van közöd hozzám, és ez az, amit soha nem fogsz tudni semmissé tenni. Vonok végül vállat. Nem érdekelsz Todd. Csalódás vagy. Egy eszményképet romboltál le, és örülök, hogy megtetted. - Köszönöm... Suttogom halkan, és csak azért mondom ki, mert tudom, hogy ilyesmire nem számít, hogy ezzel talán én is bevihetek neki egy mentális jobb egyenest. Több mint a semmi, tulajdonképpen, nagyon is sokkal. Utána már csak figyelek, csendben, érdeklődve, hisz fontos lehet minden információmorzsa, közben Jyotsana az, akin nyugszik a pillantásom. Kíváncsi vagyok, ő mégis mennyire érzi magát pocsékul most, mennyire viseli meg, talán semmi nyomát nem fogom rajta látni, de attól még jól esik rajta pihentetni a szemeim. Azért, egészen vicces, hogy Todd képes úgy beállítani az egész szituációt, hogy ő aztán semmiben sem volt hibás, hogy Castor áruló, ő pedig a szerencsétlen kis áldozat. A pofám leszakad. Eltűnik. Végre. A szikladarabok legördülnek a mellkasomról, sóhajtva figyelem, ahogy az Alfám az utóhatásokkal küzd, nem zavarom, lefoglalnak a saját gondolataim. Ez… nem olyan volt, min amilyennek elképzeltem, bár hozzátartozik az igazsághoz, hogy hajlamos voltam magam elé vizionálni egy könnyáztatta, nyálas viszontlátást, valahol mindig is reméltem, hogy nem így lesz, hogy azt fogja mondani, hogy a körülmények áldozata volt, hogy akart engem és visszajött volna, ha tud. Nem így történt. S talán pont ezért leszek végre képes mindezt magam mögött hagyni. Nem mondom, hogy nem fáj, mert a lelkem darabokra cincálták az éles, kíméletlen szavak, mert nem olyan, amilyennek hittem, és ezen a ponton pillantok ismét Jyotsanára, és csóválom meg a fejem. - Nem vagyok olyan, mint ő. Szögezem le magabiztosan, elég határozott, pontos képem van önmagamról, lehet, hogy nyomokban tartalmazok egy kis Todd Ridleyt, de megkímélt attól, hogy olyanná váljak, mint ő, amikor elhagyott. Castor kérdése nem túl meglepő, s bár nem az én tisztem ezt megválaszolni, egyféle feletet mégis meg merek kockáztatni. - Szerintem erre a kérdésedre úgysem hinnéd el a választ. Csóválom meg a fejem, majd pár pillanatra hagyom, hogy elvesszen a tekintetem abba az irányba, ahol Todd alakja sejlett át a valóság szövetén. Nem ilyennek emlékeztem rá. Nem csoda, álmokból építettem várat, amit most elfújt a szél, s ki tudja, vágyom-e újra meglelni a darabjait.
Úgy tűnik, Emmával kölcsönösen kíváncsiak vagyunk a másik Toddhoz fűződő kapcsolatára. Amíg a fiam hozzá intézi a szavait, én vagyok az, aki néhány méter távolságból hallgatom a beszélgetésüket, figyelemmel kísérve a lányban kavargó érzelemtenger folyamatos változását is. Diegót ismerve persze gyanítom, hogy nyugodt szívvel kozmetikázott a dolgon azért, hogy jobb színben tüntesse fel magát, és a kölykét hallva úgy tűnik, olyan nagyot nem is tévedtem. Végül aztán én is sorra kerülök és a fiam negédes meséjének minden szavát komoly, érdeklődő tekintettel követem, egész addig, amíg a mondandója végére nem ér, akkor egy lassú sóhaj hagyja el a számat. -Csak visszaveszed, ami a tiéd, mi hijo… -ismétlem meg a szavait- És szellemként mégis mire mész vele, hogy újra a magadénak tudhatod, hiszed egykori tulajdonodat? Ezzel csak magadat áltatod – nem hiába mondják, hogy nem viszünk magunkkal semmit a túlvilágra. Hiába kísérted de Lucát, a falka szemében már rég nem létezel. –magyarázom csendesen. Nem dorgálásként, nem szemrehányásként, csupán egyszerű tényként közlöm vele az aktuális helyzetet. Lehet, azt hiszi, a jelenlegi alfán keresztül újra hatalomra tehet szert, de nagyon is téved – ha más nem, én fogom megakadályozni. -Biztos vagyok benne. –mosolyodtam el halványan, de miután teljesen eltűnt, a mosolyomnak is vele együtt veszett nyoma. Egy pár pillanatig csak mozdulatlanul álltam, magam elé meredve, némán gyászolva – hisz ha úgy nézzük, elválásunk óta most találkoztam vele először, s bár tudtam, hogy rég elhunyt, csak most győződhettem meg róla saját szememmel, hogy valóban így van. Utálhatják bármennyien, lehet akármekkora zsarnok vagy szívtelen gazember, akkor is a fiam, és valahol az én újabb hibámat, tévedésemet bizonyítja, hogy ilyen ember lett belőle. Halott… Néhány pillanat, míg rendezem a gondolataimat és a bennem kavargó érzelem-kavalkádot, hogy aztán egy mély lélegzetvételt követően Emmáék felé induljak. A szavairól önkéntelenül is egy kisgyerek jut eszembe róla, akinek egy pajtása rossz fát tett a tűzre, s igyekszik megbizonyosodni róla, hogy ő nem fog hasonló sorsra jutni… -Remélem is. –húzódott őszinte mosolyra a szám, ahogy közelebb sétáltam hozzájuk, és lábaimat magam alá húzva helyet foglaltam mellettük, szemügyre vételezve a hímet, mennyire vágta földhöz a „kedves” védőszelleme. -Emma, egyébként ne vedd magadra Todd szavait. Ő sem volt éppen királyi származású. –feleltem, majd a fülem mellett elengedve a hím kérdését, közelebb hajoltam hozzá pár pillanat erejéig, hogy alaposabban szemügyre vegyem, mennyire okozott „maradandó” károkat a fiam felbukkanása nála. -Hogy érzi magát? –kérdeztem vissza, hisz mégiscsak gyógyító lennék, ám miután Emma is megszólalt, újra kiegyenesedtem ültömben. -Komolyan mondja, hogy nem tudja? Ez esetben azt hiszem, tanulhatna a fiatalabb generációtól, az sosem szégyen. Ha jól sejtem, Emma már tudja egy ideje.–feleltem komolyan, de üsse kavics, ha már így megviselte a találkozás, kivételesen megkímélem a gondolkodástól, ne fárassza tovább magát. -Mondhatnám, hogy csak egy unatkozó háziasszony, de az nem igazán fedné a valóságot. Én voltam az egykor itt élt falka gyógyítója és sámánja. Diego teremtője… A vérvonalunk feje, az Új Élet. Sura. Felelem méltóságteljesen, lepillantva a még mindig a földön fekvő „alfára”. Kivártam néhány pillanatot, hogy miként fogadja a bemutatkozásom nem csak ő, akinek eddig elképzelése sem volt a személyemről, de Emma is, aki már a kezdetektől fogva gyanakodott, hiába próbáltam megtéveszteni. -Elhiszi, vagy szeretné, hogy bizonyítsam? –ajánlottam fel nagylelkűen, ha túl hosszúra nyúlna a beálló csend, s ha van rá igény, akkor szép lassan kezdem el lentebb engedni a pajzsomat, először csak annyira, mint amennyit Emma már tapasztalhatott az erőmből első találkozásunk alkalmával. Azonban ez koránt a teljes valóság, inkább csak a jéghegy csúcsa – én pedig néhány másodpercnyi hatásszünet után teljesen leengedem, teret engedve a súlyosan fullasztó, lassan kavargó energiáimnak. Tudatában vagyok vele, hogy ilyen fiatal vérfarkasok számára mennyire nyomasztó tud lenni, így miután látom rajtuk, hogy valóban szembesültek vele, kivel is állnak ülnek szemben, ismét visszahúzom a pajzsom félig-meddig, hogy az kevésbé legyen zavaró számukra. -Gondolom tisztában vagy vele, de most jön az a rész, hogy megbeszélünk néhány dolgot. –fordultam de Luca felé, ám Emma felé is küldtem egy pillantást. Maradjon csak nyugodtan, elvégre ő is érintett a dolgokban, amik hamarosan elhangzanak terveim szerint.
Őszintén szólva tudom, hogy illene nekem is becsatlakozni abba a röpke beszélgetésbe, amit a nőstények folytatnak egymással. Egyszer, régen, egy átwhiskyzett estén én is azt hittem, hogy Emma olyan, mint Todd. Előítéletes voltam, és azóta már rengetegszer beláttam, hogy nem volt igazam. Nekem nem volt szükségem erre a közjátékra ahhoz, hogy tudjam, hogy cseppet sem hasonlítanak egymásra. Ami átfedés van a jellemük között, az pusztán véletlen egyezés, olyan, mintha két kékszemű emberről állítanák, hogy márpedig hasonlítanak egymásra. Hogy hogy érzem magamat? Cinikus éllel kacagok fel, röviden, mégis hogy érezném magam? Rendben van, hogy nem ismer ez a Jyotsana, de érezhette az erőmet, tapasztalhatta a vehemenciámat, és nem kell hozzá diploma, hogy a szakvéleményt bárki felállítsa: kurva szarul festek. És ha szarul festek, akkor szarul is érzem magam. - Mintha egy napig egyhuzamban loholtam volna... És rettenetesen fáj a fejem. Teszem hozzá mintegy mellékesen, és próbálok nem tudomást venni minderről a fizikai gyötrelemről, amihez hozzátársul az érzelmi megtépázottság. Nem is az én érzelmeim voltak, jó? Miért engem visel meg? Rohadék. A kérdésemre érkező első válasz fáradt és hitetlenkedő vigyort rajzol az arcomra, de olyan gyorsan illan is, ahogyan jött. - Túl gyakran jössz ezzel mostanában. Felelem Emmának anélkül, hogy ránéznék, mivel még mindig csukva van a szemem, és a tenyereim egyébként is vkitakarják a fél arcomat. Jyotsana "dorgálására" zsigerből morranok fel. - Ha már az idősebbtől nem volt mit... És különben is, én csak egy analfabéta kereskedő fia vagyok. Az irónia az megy még így is, holott az agyam hátsó szegletében pontosan tudom, mennyire kiszolgáltatott vagyok ebben a helyzetben, hogy mennyire könnyen feltéphetné a torkomat és én semmit nem tudnék tenni ellene. Nem mondom, hogy boldoggá tesz a helyzet, de még arra is fáradt vagyok, hogy komolyabb aggodalmaskodásba kezdjek. Oké, szóval sámán, ez magyarázatot ad nagyjából az összes fellengzős, bölcs és idióta megnyilvánulására. Én nem vagyok sámán és mégis, akárhányszor belekeveredtem valami túlvilági balhéba, már két perc után tökéletesen őrültnek éreztem magam. Az is rendben van, hogy Todd Teremtője - ez a Diego annyira szappanoperás -, azt hiszem, hogy ez nem volt kérdés eddig se. Na de az, hogy ő egy vérvonal feje, maga az Új Élet... Akaratlanul is Emma lázas felépülése jut eszembe, amikor azt mondta, hogy találkozott Annakpokkal. Akkor azért nem nevettem ki, mert borzasztó állapotban feküdt az ágyamban. De most él, jól van, nem is ő a célpont, szóval... Igen, úgy kacagok fel, mint aki tényleg a kimerültség és az őrület közti vékony kötélen egyensúlyozik, még a könnyeim is elerednek. - Ó, hát persze. Én pedig George Washington, teljes életnagyságban. Nagyon örülök a találkozásnak. - ülnék fel végre, hogy elhúzhassak innen a francba - Gyere Emma, megyünk haza. Te meg tartogasd a bemutatódat valaki másnak, nincs nálam apró, hogy a lábaid elé dobáljam. Ám a felkelni óhajtó mozdulatom valahol a közepénél abba marad, mert valami olyan történik, amire nem hogy nem számítok, de... Nem, erre nincsenek szavak. Hozzászoktam már a bitang energiákhoz, az életem hosszú volt, harcokkal, kihívókkal teli. Nem egy, nem két erős és idős farkas tagja a falkámnak, s volt az évek alatt. És most mégis úgy érzem magam, mint azokban az időkben, amikor kölyökként Jeremy tomboló haragjának céltáblájaként vergődtem a földön. Pedig ő szeretett. De ez... Ő... Jyotsana... Nos, tőle nem apellálok ilyen gyengéd érzelmekre. A torkomba kúszó fulladásos pánik mellett az első gondolatom Emma épsége. Hiszen ha engem ennyire fojtogat a hatalom, el sem akarom képzelni, hogy ő mit élhet át. Pillanatok múlva már a pajzsom létét is elfelejtem, és különben sem érne semmit, ha még arra is energiát fecsérelnék, hogy megpróbáljam fent tartani. A Bestia idegesen rohangál fel-alá, mint a bolond kutyák, amikor a saját farkukat kergetik. Visszahanyatlaok a sziklára, a gerincem ívbe feszül, érzem, hogy bármennyire szeretnék, képtelen vagyok uralkodni a testemen, a farkasomon... A szemeimben vörös fény villan, az ínyem fáj, a körmeim fájnak, szeretnék üvölteni, de nem tudok. Ide-oda csúszkálok emberi és állati alakom közt, féreggé alacsonyodva az idegen nő lábai előtt, és nem emlékszem, hogy mikor rettegtem úgy igazán utoljára az életben, de... Ez most az a pillanat. Megváltásként ér a pillanat, amikor a nőstény elzárja mindezt tőlem, tőlünk, és nem tudom, hogy mikor sikerült hasra fordulnom, de nyomja a homlokomat a szikla, és úgy érzem, alig kapok levegőt. Odabent pedig úgy vacog az a valami, amit eddig Alfának csúfolt a világ, hogy nem ismerek magamra. Teljes megsemmisülésemből újra a nő hangja ránt vissza, négykézlábra tolom magam lassan és esetlennek tetsző módon, hogy átbillenhessek és újra a seggemen ülve meredhessek a semmibe. Csak némán bólogatok. Sokáig. Jól van, beszélgessünk... Beszéljen ő, mert én nem tudok. Az egész élmény annyira sok és friss, hogy képtelen vagyok komolyabban végiggondolni bármit is. Vagy filozofálni bármin, a kilétén, összefüggéseket keresni... Most csak az élmény hatása van, semmi más, de hogy mit fogok kezdeni később, "kipihenten" mindezzel, hát... Azt hiszem, hogy azt még én sem akarom tudni. A picsába.
Reméled is. Nem, nem vagyok olyan, ha olyan lennék, már rég nem járnék ezen a földön, még kölyökként eltapostak volna. Castor is intézkedett volna, ebben biztos vagyok, és még csak haragudni sem lett volna okom rá, most, hogy kaptam némi ízelítőt apámból… Apám. A szó megcsúfolása annak nevezni, mégis, azt hiszem, idegesíteném vele, épp ezért kedvemre való így hívni gondolatban, s tán ajkaimra is gyakrabban fog eztán csúszni eme megnevezés vele kapcsolatban. Forogj csak a sírodban. Te az életemet keserítetted meg, én a halálodban fogom vele lenyeletni a keserű pirulát. - Nem vettem, tisztában vagyok azzal, hogy milyen családban nőttem fel, és közel sem volt nyomornak nevezhető. Ami azt illeti, még most is egész kellemes felcseperedésnek lehetett nevezni, a nyomástól eltekintve, hogy mindig mindenkinek meg kell felelni, férjhez menni, gyereket szülni, különben szégyent hozok szüleim fejére. Ezért lettem az örök lázadó, ez kergetett Todd karjaiba, aztán évtizedek múlva tovább utána. Csak felsóhajtok. Mit mondhatnék? Nem hitt nekem korábban sem, ezt sem fogja, tudom, az akkori reakcióiból teljesen biztos vagyok benne. Épp ezért nem ejtek ki semmi olyat a számon, ami megválaszolta volna valóban a kérdését, Jyotsanára hagytam, egyébként is az ő tisztje volt elmondani. Valamilyen szinten örülök, nem kell megint hülyét csinálnom magamból Castor előtt azzal, hogy azt állítom, Annakpok után még Surával is összehozott a sors, ráadásként még a… nagymamám is… vagy mi. Elég furán hangzik, ebbe még így bele sem gondoltam. Van valami keserédes abban, hogy az egyetlen vérvonalrokonom maga az Új Élet. Az mondjuk elég vicces elképzelés, hogy tanulhatna tőlem a hím, de nem fogok felszólalni a dolog ellen, majd megteszi Castor, nyilvánvalóan képes megvédeni magát, nem szorul rám ilyen téren. Tulajdonképpen, az sem biztos, hogy egyáltalán szüksége van rám, mert hát, valljuk be, feszültség levezetésre számos más nőszemélyt is lehetne használni. Azt hiszem, valamilyen szinten mégiscsak belém martak Todd szavai, pedig nincs okom megkérdőjelezni azt, hogy valóban fontos vagyok-e a számára. Néha falnak megyek a női logikától. Mikor Sura végül színt vall, megkönnyebbülök, nem vagyok őrült, nem lovalltam magam lehetetlen kényszerképzetekbe, valóban az, akinek hittem, bár kimondani nem mertem volna soha. Én a magam részéről elmosolyodom, fura, de elégedetten, mert ez azt jelenti, hogy van valakim, akihez úgymond vérségi kötelék fűz, akármilyen előzménye is legyen ennek a pillanatnak, attól még a rokonom. Nem merném kijelenteni, hogy a családom, ezt a szót még a falkámra sem vagyok képes használni, nekem ehhez több kell, és fogalmam sincs, hogy Sura meddig lesz itt, mennyire éri meg belelovallni magamat a dologba, talán semennyire. - Mondtam, hogy nem fogod elhinni. Jegyeztem meg csendesen, de amikor kiadta az ukázt, hogy menjünk haza, én felálltam, nem szerettem volna menni, de ez nagyon parancsszagú volt, és nem tagadhatom meg az alfám utasításait. - Jaj ne... Nyögöm halkan, mert ezt nem akarom, már azt sem kifejezetten toleráltam jól, amikor Castor kóstoltatta meg velem az erejét, nem akarom tudni, mi lenne Sura bemutatója után. Ó te jó ég… de megtudom. Egy szempillantás alatt tottyanok vissza a fenekemre, miként a totyogó, már állni tudó babák teszik, csak épp őket védi a pelenka. Nos, nekem nem épp kellemes, mikor a kavicsok a húsomba vágnak, de közel sem olyan őrületes fájdalom, amit a nőstény energiájától érzek. Le akarom kaparni magamról a bőrömet, és észre sem veszem, hogy már nem az emberi körmeimmel vakarom magam, hanem a farkaskarmok sértik fel a felső hámrétegeket, itt-ott a kelleténél mélyebbre ásva magukat, hamar vércsíkokat hagyva maguk után. Az elmémet érő sokk mellett nem érzem, így megállítani sem vagyok képes. Én magam nem jövök rá, de talán a többieknek hamarosan kiderülhet, hogy a farkasom vágyik a felszínre kaparni magát ilyen erőszakos módon. Sosem tagadtam meg a létjogosultságát, most azonban olyan váratlanul ért a dolog, hogy zárt kapukat döngetett, és azokon erőszakolja ki magát. Felordítok a fájdalomtól, a testi, és a mentális kín gyötrelmes elegyet alkot, úgy vergődök a földön, akár egy partra vetett hal, aki képtelen lélegzethez jutni, hisz számára odakinn létezni egyenlő a halállal. Ugyan a nőstény visszavedlik csupán 400 év körülire, de ez már nekem túl késő, nem tudom megállítani a farkasom felszínre robbanását, fogalmam sincs, mikor fájt ennyire utoljára, még mindig roppant kellemetlen az átváltozás, de ennyire azért nem. Egy perc múlva már a farkasom sötét, bundás alakjában heverek a földön, nyüszítve, mint valami kivert kutya, még mindig vérzek, és fájnak az önmagamnak okozott sérülések, de legalább már az agyam nem akar szétrobbanni. Képtelen vagyok mozdulni, de nem is akarok, csak várom, hogy egy kicsit könnyebb legyen, hogy megpróbálhassam túltenni magam az iménti élményen. Nem vágyom ilyesmire soha többé, a szavaik átmenetileg nem jutnak el hozzám, pontosabban, Suráé, hisz csak ő beszél. Üveges tekintettel figyelem, ahogy zaklatott lélegzetvételeim hatására meg-meghajlik orrom előtt pár fűszál. Nagyjából ennyire vagyok jelen pillanatban képes.
Would you mind if I hurt you? Understand that I need to Wish that I had other choices
Egy apró bólintással nyugtázom az alfa szavait, mint valami kórházi doktor, már csak a mappa hiányzik a kezemből hozzá, hogy jegyzeteljek. Inkább nem szóban a mondandójára, csak Emma felé pillantok, ahogy rájuk terelődik a szó. -Tudtommal az analfabetizmus nem örökletes. –jegyeztem meg – Az pedig elég sajnálatos, ha ilyen falkában nőtt fel. Aki tanulni akar, az úgy is megtalálja a módot, személyt és időt ahhoz, hogy tanulhasson, minden más csak kifogás. A gúnyolódására csak csendben elmosolyodok, had szórakozzon egy kicsit. Ha ennyire nem érzékeli, milyen szorult helyzetben is van, csak neki fog jobban fájni később. Egy szava sem lehet, itt a lehetőség, hogy tanuljon belőle. Annak mindenesetre örülök, hogy Emma nem fedte fel előtte a kilétemet annak ellenére, hogy megérkezése óta már számtalan esélye lett volna, akár telepatikusan is. Helyes, ügyes kislány. De Lucának nevethetnékje támad, nekem pedig ezzel egyidejűleg szép lassan kúszik fel a szemöldököm . Téved, ha azt hiszi, az alamizsnájára szorulok, nagyon is… S hiába nem kíváncsi a bemutatómra, megkapja – teljesen ingyen. Ezek után mondja valaki, hogy nem vagyok nagylelkű. Igazat kell adnom Emma korábbi szavainak, mégiscsak élvezetes időtöltés másokkal „szórakozni”, még ha a férfi magának is köszönheti a hitetlenségét. Hogy a Dzsungel Könyvéből idézzek: „Senki sem megy sehová, itt maradnak a majmócák. És felém fordulnak mind… Jól láttok? Jól hallotok?” Szép lassan engedem le a pajzsom mielőtt még indulhatna a kis páros, közben pedig le sem veszem a tekintetem róluk. Bár valahol sajnálom, hogy a leszármazottamat is ki kell tennem mindennek, holott nem szolgált rá, de erről szól a falka, nem igaz? Mindenki engedelmességgel tartozik az alfának, aki cserébe felelősséget vállal értük – nos, remélhetően legközelebb már nem kell emlékeztetni erre. Egy pillanatra megfordul a fejemben, hogy talán mégsem kéne a teljes erőmet felfednem előttük, de… ha már egyszer csinálunk valamit, csináljuk rendesen, vagy sehogy, nem igaz? Ezek után biztos, hogy haláluk napjáig megőrzik emlékeikben ezt a napot. Igaz, néhány másodpercnél többet nem kell „lubickolniuk” az energiáimban, ám úgy tűnik, ez is bőven elég volt… Alakváltás, vonaglás, önmarcangolás, légszomj, remegés, és még lehetne sorolhatni a tüneteket. A pajzsom újra annyira zár, hogy az számukra se legyen kellemetlen. Bár tekintve, hogy a történtek után a legkisebb energiafoszlányom is kellemetlen érzést kelt bennük, inkább úgy fogalmaznék, majdnem teljesen visszazártam. Végignézve a kis pároson felmerül bennem a gondolat, hogy talán kissé túllőttem a célon… Lehet, hogy bizonyításképp mégis csak végig kellett volna hasítani de Lucát nyaktól gyomorig, hogy utána a képességem átadva gyógyítsam meg néhány perc alatt? Lehet, kevésbé lett volna megterhelő számára, de egy tárgyalást mégsem illett volna így kezdeni… Mindenesetre ha már így padlóra küldtem őket, engedélyezek nekik pár perc pihenőt, amíg valamennyire összekapják magukat, legalább a falkavezér, hisz eszem ágában sincs később újra elismételnem neki az egészet. -Szóval, hol is tartottunk? Ó igen… Mindenekelőtt szeretném, ha az igazi kilétem köztünk maradna. Nem szeretem a felesleges felhajtást, és azt sem akarom, hogy rajtad, vagy Emmán kívül bárki tudomást szerezzen arról, ki is vagyok valójában. –feleltem, és az előbbi kis bemutatóm után azt hiszem, mondanom sem kell, ha megtudom, hogy terjeszteni kezdi az információt, annak nem lesz szép vége. -Másfelől… Akármennyire is úgy tűnhet, sem a pénzedre, sem a falkádra nem áhítozom, ha képesek vagytok együttműködni, akkor egész gyümölcsöző szimbiózisban élhetünk egymás mellett. Arra természetesen jogot formálok, hogy a leszármazottaimmal találkozzak, foglalkozzak velük, eddzem, tanítsam őket, de mielőtt még kifogásolnád a dolgot, megígérem, egyik miatt sem kell hosszabb ideig nélkülöznöd őket, mint ha egy egyszerű, falkatárssal való gyakorlás során sérülnek le. – lehet, nem épp a leginkább bizalommal kecsegtetőbb ajánlat, de egyelőre nem kell tudniuk az egyedi képességemről. Egyébként meg akár megtiszteltetésnek is vehetik az ajánlatomat, elvégre amennyi leszármazottam él a bolygón, ha akarnék, sem tudnék mindegyikükkel találkozni, segíteni nekik – most épp ők a „szerencsések”, akik részesülhetnek belőle. Ha már kiderült, hogy Emma Diego kölyke, vele is külön terveim vannak a jövőben. Hagytam, de Luca had emésztgesse magában az információkat, vésse csak az emlékezetébe minden szavam, közben pedig Emmára pillantottam, magához tért-e már az átváltozás óta, vagy van-e bármiféle reakciója az elhangzottak kapcsán. -Van még más is. -jegyeztem meg, hisz most következik a rossz hír. Legalábbis a de Luca számára rossz - Biztosítani akarom a vérvonalam jövőjét, tudni, hogy a falka amelynek több leszármazottam is tagja, biztos és stabil alapokon nyugszik, működőképes. Ezt viszont nehéz fenntartani, ha nem a megfelelő ember áll az élen… Nem tudom, hogy Diego mióta a „védőszellemed”, vagy mégis milyen indíttatásból kapcsolták hozzád, de egy biztos – többet árt, mint használ, és ha egy egyszerű jelenése ennyire kimerít és kikészít, akkor nem fogod sokáig húzni. Talán pár évet, ha saccolok, és akkor még jóindulatú voltam. -kezdtem közelíteni a lényeg felé, s újabb néhány pillanatnyi hatásszünet után folytattam is a mondandómat - Azt ajánlom, hogy sürgősen kezdj el tenni valamit az ügyben, hogy megtanuld kontrollálni a dolgot. Miután Diego az én kölyköm volt, ha igényt tartasz rá, megpróbálhatok segíteni, hisz mindenki jobban járhat – Te, a falka, a város… Senkinek sem hiányzik, hogy becsavarodjon az alfa és magával rántsa az egész sokaságot. Határidőt nem tűzök ki, de ha azt látom, hogy nem próbálkozol kellően, vagy nincs fejlődés, nem leszek rest, hogy más alkalmas egyént találjak a falka élére. Ha akarja, akár veheti fenyegetésnek is a dolgot – ha ez kell ahhoz, hogy összekapja magát és fejlessze a képességeit, ezzel biztosítva a falka jövőjét, akkor már megérte. Arról nem is beszélve, hogy bár valószínűleg most a pokol mélyére kíván, ilyen téren is felajánlottam a segítségemet, az pedig csak rajta múlik, hogy él-e vele, vagy a farkasai között keres megfelelő embert a tanuláshoz. -Van bármi kérdés? –pillantottam végig rajtuk, ha szeretnének, most kérdezhetnek, vagy beszélhetnek. Alkudozhatunk is, többnyire meggyőzhető vagyok, ha vannak megfelelő érvek, azonban nem hiszem, hogy most sok olyannal tudnának előállni, ami miatt megváltoztatnám a döntéseimet.
- Világéletemben egyetlen falkát szolgáltam, annak is ez a gyökér volt a feje, szóval kár lenne meglepődjön bármin is. Gondolom nem kell túlságosan sokat ecsetelnem, hogy pontosan kire gondolok újfent a gyökér alatt. Nem tudom, hogy mit kellene mondanom vagy reagálnom. Őszintén fogalmam sincs róla. Világ életemben próbáltam távol tartani magamat attól a demagóg és elvakult hittől, amit Itáliában belémvert a társadalmi nyomás. Éppen eleget imádkoztam, éppen eléggé rettegtem évekig egy Isten nevű fantomtól, éltem annak törvényei szerint és bántam meg a bűneimet. És akkor, amikor beláttam, hogy mi, a farkassal élők egész egyszerűen túlnőttünk ezen a fantom-Istenen, még csak meg sem fordult a fejemben, hogy újra pórázt köttessek a saját nyakamra, ezúttal holmi farkas-Isteneknek hódolva. Nem voltak sehol. Nem volt Szent Könyvük, nem voltak parancsolataik, csupán Őrzőnek nevezett, magukat roppantul bölcs "szerzeteseknek" beállító varázs-emberek, akik olcsó hittérítőkként igyekeztek rendszabályozni a pokol kutyáinak mindennapjait. Ki akart volna hinni? Ki akart volna arra gondolni, hogy habár önmaga a tápláléklánc csúcsa, lennie kell valami magasabb, felsőbb erőnek, ami még neki is képes parancsolni? Hát persze, hogy senki. Egy nagyváros "kutyái" közül végképp nem. Ahhoz, hogy életben tudj maradni a farkasok világában - mindig is úgy hittem -, csak magadban szabad hinned. Mindenki más elhagy, elárul, megkísérel az életedre törni. És mégis, nem tartanék ott, ahol most vagyok, ha az enyéim nem hinnének bennem. Toddot sem hívtam volna ki. És ha Emma nem hitt volna bennem, akkor talán most nem tartanánk ott, hogy az őrület szélén táncolva vergődünk és fetrengünk. Nem kúszna a vére illata az orromba, és nem kellene önmagamban is csalatkoznom, amiért nem tudom megvédeni őt. Sem mást, sem magamat. Jyotsana... Sura beszélni kezd, én pedig valami elcseszett bólogatós autó-tacskó módján jelzem csak a fejemmel, hogy köztünk marad a kiléte. Ha jobban végiggondolom, nekem sincs semmi szükségem arra, hogy bárkinek elhintsem a létét. Jobb, ha a legyőzhetetlen ellenfél az árnyékban marad. Nem szolgáltatok fegyvert senki kezébe. Végiggondolva még hasznos is lehet a "követelése". Üzletileg, legalább is. Hiszen ha foglalkozik a leszármazottaival, úgy több farkas szabadul fel, esélyesen olyan gyors és hatásos kiképzést kapnának, amivel senki sem veheti fel a versenyt. Talán egy ilyen ugrásszerű fejlődés elég volna ahhoz, hogy Anchorage felé is kacsintgassunk. Azonban akad egy olyan bökkenő, ami felett nem tudok elmenni, és mivel hagyott néhány percet arra, hogy kifújjam magam, így már egészen határozottan vagyok képes megszólalni, ámbár a fejem még mindig úgy hasogat, mintha beleállítottak volna egy fejszét. - És ha a... "leszármazottaid" nem akarnak veled találkozni? Ha nem akarnak tőled tanulni? Kényszerítsem őket, adjam a kezedbe őket, mint valami árucikket, csak mert te és én megállapodtunk? Biztosan nem szorulna arra, hogy én adjam parancsba mindezt, ettől függetlenül még mindig szem előtt tartom azt, hogy a falkám egyetlen tagja sem báb, én pedig nem fogok zsarnokoskodni senki felett csak azért, mert idejön egy... egy... vérvonal feje, aki csak úgy összecsapja a tenyerét és jogot formál arra, hogy az utódaival kapcsolatot létesítsen. Hosszútávút, gondolom. És ha csak róla lenne szó... - Gondolom számítsak másokra is hasonló... Követelésekkel. Kérdésnek szánom, de mégis kijelentő csengést kap, hiszen az Annakpokos mese is egy csapásra valósággá válhat, ez pedig egyenesen vonzza magával azt, hogy baromira nem kell meglepődnöm akkor, ha újabb és újabb vérvonalfejek kérnek tőlem randevút (vagy éppen nem) és szipolyozzák ki egyesével a falkám tagjait. Ebben én csak veszélyt látok, egy egység megbomlását, egy rendszer szétszakadását és ez egy cseppet sem tetszik. Senki sem szolgálhat egyszerre két urat. A nőstény utolsó monológja előrehaladtával egyre csak felgyorsul a szívverésem, hangossá válik az indulatos levegővételem, mert ez viszont már több a soknál. Nem tiszte eldönteni azt, hogy alkalmas vagyok-e. Nem tiszte beleszólni az életembe, nem tiszte bíráskodni, főként nem leváltani. Ha kell, hát essek el csatában, jöjjön ide egy erősebb farkas, hívjon ki, tépje ki a szívemet és úgy vegye át a helyemet, de hogy sakkbábuként cserégetni merészeljen bárki is... Hogy megkérdőjelezze a posztot, amit több, mint száz éve a magaménak tudhatok... Nem, Sura. Én túlságosan is jó vagyok. - Ezt nem a Te tiszted eldönteni. - jelentem ki határozottan - Lehetsz akárki, lehetsz bármennyire erős és hatalmas. Amíg megfelelek a falkámnak, amíg nem áll elém valaki, amíg nem hívnak ki, mert alkalmatlannak tekintenek... Te nem teszel engem sehová. - szűröm ki a fogaim közt, mert ami sok, az sok - Nem tiltom el tőled a leszármazottaidat. Megőrzöm a kiléted, együttműködök, amiben csak kell, de nem azért, mert tartok tőled, hanem mert felelősséggel tartozom a családomért. És az ő véleményükön kívül... Mindenki máséra szarok. Javaslom, hogy nézz körbe, győződj meg magad arról, hogy mennyire elégedetlenek velem, mert állítom neked, hogyha én elbukom, nem marad farkas ebben a városban egy-két kóboron kívül. - ha nem alkalmaz fizikai erőszakot, vagy hallgattat el, úgy összeszedem magam, felállok és kihúzom magam, és bár tudom, hogy az erőm hozzá képest semmi, mégis minden büszkeségemmel állok meg előtte, vállalva, hogy itt helyben kitépi a szívemet, mert még az is sokkal jobb volna, mint elviselni, vagy fejet hajtani az ítélet lehetősége előtt - Gondolom az Őrzők már megmondták volna, hogy mit tehetnék Todd ellen, ha lenne rá megoldás. De nincs. Megfenyegetett, hogy kísérteni fog, hogy tönkretesz engem és a falkát, ha nem köttetem magamhoz. Nem vagyok gyenge. Egyszer már legyőztem, másodjára is sikerülni fog. Jelentem ki mondhatni... Ellentmondást nem tűrő hangon. Már így is jobb a helyzet, mint fél éve volt, amikor hozzám kötötték, de idő kell. És ezalatt az eltelt idő alatt megvívtam egy csatát, elvettem egy falkát és azóta is egységben tartom őket. Úgyhogy nekem ne papoljon itt az alkalmatlanságról, mert vagy elfogad engem Alfának vagy... Tényleg jobb, ha itt helyben kicsinál.
Továbbra is tartom magam ahhoz a véleményhez, hogy az alfa személye vitathatatlanul meghatározó egy falka életében, mégsem ő az egyetlen személy, akitől tanulni lehet, pláne, ha még csak a farkas évei elején jár az ember. No de a tárgyalásra térve… Ahogy magyarázok, azért arra is figyelek, hogy a reakciói alapján mennyi juthat el a mellettem ülő agyáig, ha esetleg látom rajta, hogy csak úgy ész nélkül bólogatna nekem, inkább várok még egy kicsit. -Nem kell kényszerítened, elég, ha biztosítod őket afelől, hogy részedről semmilyen negatív következményekkel nem fog járni. Bízom benne, hogy van bennük egyfajta egészséges kíváncsiság, kár lenne, ha ezt épp az ölné meg vagy szorítaná háttérbe, mert tartanak attól, hogy te mit szólnál hozzá. Hogy a falkádon belül hogy intézed ezt az egészet, az a te dolgod. -felelem. Továbbra is fenntartja a többiek előtt a 400 év körüli kóbor farkas szerepemet, esetleg mint régi ismerőst, Todd vagy Emma hozzátartozóját említ előttük, nekem édes mindegy. Ahogy az is, ha egyáltalán nem tesz említést rólam, csak az esetleges jelentések után nem kell a látogatásaikra számítanom – igaz, ez talán egy fokkal bonyolítani a dolgokat. Ha meg bármelyikük visszautasítana – mi okuk lenne rá ezek után? – attól, hogy az alfájuk nem kényszeríti őket, én bármikor meglephetem őket, a beleegyezésük nélkül. Éles helyzetben, nyomás alatt úgy is mindig jobban teljesít az ember, nem feltétlen kell nekik tudni arról, hogy épp edzenek, és nem élet-halál harcot vívnak… -Nem vagyok gondolatolvasó, nem tudom, melyiküket milyen cél vezérli. – bár jó ideje ismerem őket, és szinte már mindenkihez volt szerencsém újra találkozni, mióta Fairbanksben vagyunk, mindannyian sokat változtunk a szétválás óta. Ha van is elképzelésem, hogy kinek mi a szándéka itt tartózkodásunk alatt, biztosra egyiket sem venném, más orrára meg pláne nem dörgölném, még ha tudnám se. -Castor, Castor… -ingatom a fejem ide-oda, majd amikor a mondandója végére ér, én is felkelek a földről, lustán, ráérősen, figyelmen kívül hagyva az erőfitogtatását - Attól tartok, kissé félreértetted a mondandómat. Ne aggódj, magam fogok utánajárni a dolgoknak, ettől függetlenül viszont egy szóval sem mondtam, hogy ok nélkül, vagy a közeljövőben leváltanálak. A vezetőváltás mindig komoly és megterhelő dolog egy falka életében, akárcsak egy költözés… Ha nem muszáj, nem akarok beleavatkozni a dolgokba, hisz eddig úgy tűnik, jól működik a rendszer. Egyelőre. -tartok némi szünetet, legyen ideje felfogni a dolgokat, majd kicsit konkretizálva a dolgokat, folytatom a mondandómat- Eddig az volt a problémád, hogy nem volt kitől tanulnod. Most felajánlottam a segítségemet, és élből elutasítottad. Aki tenni akar valamit, az megoldást keres, aki nem, az kifogásokat. Hidd el, ha Todd az őrületbe hajszol, már közel sem lesz ennyire biztos a falkád támogatása, elég, hacsak visszagondolsz arra, amikor ő került hasonló helyzetbe – átvetted a helyét a falka élén úgy, hogy nem sokan ejtettek könnyet érte. Szerinted ha esetleg 100-150 évet ugorva az időben te jutnál a sorsára, az mennyire hatna meg másokat? Ha naponta kéne elviselned tőle egy ilyen, maihoz hasonló látogatást, vajon meddig bírnád? - tudom, jól eső érzés lehet abba a hitbe ringatnia magát, hogy az ő esetében más lenne a helyzet, mint egykor Diegóval, de az az igazság, hogy az őrült vérfarkasokért nem sokan szoktak rajongani. Ha pedig nem edzi meg magát, hogy állja a kölyköm rosszakaratát, akkor ő sem kerülheti el a sorsát, ezt pedig ő is tudja… -Ne legyél gyenge, de ilyen szűk látókörű se. Mert ”nem a legerősebb marad életben, nem is a legokosabb, hanem az, aki a legfogékonyabb a változásokra.” Győzz meg, hogy képes vagy rá. Bizonyítsd, hogy később is alkalmas leszel a posztra. –feleltem komolyan, farkasszemet nézve a hímmel, mielőtt elléptem volna előle, hogy Emma felé vegyem az irányt. Amennyiben még farkas alakban volt, búcsúzóul végigsimítottam a fején, végül a nyakánál, állánál állt meg a kezem, a sötét bundába süppedve, hogy finoman megvakargassam a nyakát – amennyiben időközben visszaváltozott emberi alakjába, csak a vállára helyeztem a kezem néhány pillanat erejéig. Veheti egyfajta búcsúnak is, ahogy annak is, hogy továbbra is érvényesek a szavaim, ha szüksége van rám, megtalál – abban azonban biztos vagyok, hogy nem ez volt az utolsó találkozásunk. Ha pedig bármelyiküknek szüksége lenne rám, tudják, hol találjanak. Miután elengedtem a lányt, szó nélkül indultam meg az erdő mélye felé, két lábon, hogy aztán egy szívdobbanásnyi idő alatt visszaváltozva farkas alakomba, lassacskán eltűnjön az alakom az erdő fái között.
// Én itt kiszállok, ha gondoljátok, nyugodtan vihetitek tovább a szálat Köszöntem a játékot mindkettőtöknek, nagyon élveztem! Mr. de Luca, öröm volt önnel üzletelni :3 Dante, bocsi, hogy nem vártalak meg, majd kárpótlásuk megejtünk egy másik játékot //
Biztosítanom? Rángat, mint egy babát, egy közönséges játékszert, és ez minden csodálkozásom ellenére sem tetszik. Megrekedtem, hányni tudnék az ideges feszültségtől, de az iménti bemutató bebizonyította, hogy pontosan ennyi vagyok. Egy kibaszott darab rongy, amit ez a nőstény úgy rángat és csavargat, ahogy csak akar. Engedélyt ad, feltételeket szab, rám bízza, oldjam meg, hát dögöljek meg... És mégis teljesen tehetetlen vagyok. Képtelen vagyok fejet hajtani. Ideges bólintással nyugtázom a szavait, félek, hogyha megszólalok, saját magamat fogom elemészteni. A saját csapdámba estem, most a tárgyalófél az, aki visszaélhet a hatalmával és én ülök a kispadon. Ez nem... Ez nem történhet meg. - Hát ez kibaszottul fantasztikus. Csattannék fel, ha nem halkítaná le a hangomat az ébredező pánik. Szóval többen vannak. És miért? Mit akarnak? Miért nem takarodnak el? Egyesével játsszam ki az összes falkatagomat ezeknek a... Nem is tudom, hogy pontosan mik, kik ezek. Ahogy kimondja a nevemet, kedvem lenne felcsattanni: nem vagyok kölyök, nem vagyok neked senkid, ez az én területem, az én farkasaim, de már a gondolat is kezd nevetségessé válni. És ez megriaszt. - Hát persze, hogy jól működik... Dörmögöm az orrom alá, idegesen meg is dörzsölöm az alkarommal, kedvem lenne megint fel és alá grasszálni, fogni a fejemet és évszázadok óta először újra imádkozni, hogy valaki ébresszen fel. - Én nem... én csak... várjál már! - nyüszítem, mert máshogy már nem megy - Idő kell, jó? Idő kell... Nem tudom, mit várt, hogy majd a térde elé vetem magam, pont én, Castor de Luca, akinek Illinois-tól Alaszkáig ismerik a nevét, aki dicsőséget hoz Itáliára, aki az itteni maffia megalapítói közt volt, aki legyőzte Todd Ridley-t... Nem tudom, mihez fogok kezdeni ezzel és hogyan fogom elkezdeni, de most képtelen vagyok tisztán látni, vagy bármit is végiggondolni. Hálát érezni meg végképp. A segítségét elfogadni meg főleg, én, aki soha nem szorulok segítségre, aki sosem kér mankót... Lehet bármilyen tank ez a szuka, de fogalma sincs róla, ki vagyok. Ha úgy tetszene, inkább most azonnal belerohannék a biztos halálba, mintsem olyasmi alá hajtsam a fejem, ami nem tetszik. A szavak, amikkel magamra hagy... Magunkra hagy, még hosszú pillanatokig csengenek a fülemben. Győzzem meg. Bizonyítsak. Én már bizonyítottam, minden kibaszott reggel bizonyítok, amikor felkelek az ágyból. Nem is figyelem, hogy mit tesz Emmával, csak meredek magam elé, megkövülten, mint egy szobor, és mégis, lángol a tekintetem, reszket a hús a csontomon. Az energiái elhalnak, a léptei megszűnnek ropogni, és nem marad más csak Emma és én. A földön találom magam, mint valami rongybaba. A fejfájásom aljasul kúszik vissza a tudatomba, megdörzsölném a homlokom, de túlságosan remegnek a kezeim, így inkább összefűzöm az ujjaimat, hogy még csak látnom se kelljen, hogy megpróbáljam visszaszorítani, mindhiába. Hosszú percek telnek el így, még a pislogás is ritkaság most. A farkasom... a Bestia nyüzsög, fekete szőre tüskékként karistolja a belsőmet. Ez nem a mi életünk. Ezek nem mi vagyunk. Nekünk nem dirigál senki. - Nem tudom, hogy képes vagyok-e rá. Suttogom halkan, a szél olyan gyászosan lengi körbe a bőrömet, mintha gyászt hirdetne. Én szeretek Alfa lenni. Ezért élek. És azért csinálom jól, mert szeretem, mert szabad vagyok, mert nem köt lánc, nem kell alkalmazkodnom, az ösztön hajt mind a jutalmak, mind a büntetések kiosztásakor. De ha egyezkednem kell, ha vizsgáztatnak, ha szemmel tartanak nyilvánosan és megfenyegetnek, hogy ha odáig fajul a helyzet eltávolítanak... Nem akarom, hogy munka legyen. Nem akarom, hogy mindig arra kelljen gondolnom, hogy elég jó vagyok-e. Ráadásul olyanok mércéje szerint, akiket még csak nem is ismerek és nem a családom tagjai. - Egyszerűen... Nem megy. Nevek, arcok, helyek és emlékek, a kölykeim, a Testőreim, Dante és Dominic, a falkaegyesítés... Alá kéne rendelnem magam mindennek, de nem kényelmes. Úgy nem, hogy elvesztem az akaratom. Így már teher és kötelesség, nem pedig szerelem. Szeretném kialudni magam, felkelni holnap reggel és azt érezni, hogy de igen, menni fog ez így is. De most most van, és ezen ha akarok, akkor se tudok változtatni. - Megint el fogja venni, ami a legfontosabb nekem. Megint miatta megy tönkre az egész... Nem sírok, nem tehetem, de a férfias könnyfátyol ellepi az íriszeimet, hogy néhány pillanat után felszívódjon, mintha meg sem történt volna. - Hányan vannak...? - érdeklődöm, de szinte rögtön folytatom is - Hányan lesznek még, akik idejönnek, megaláznak és úgy követelőznek, mintha minden joguk meglenne hozzá?! Csattanok fel, és pontosan tudom, hogy Emma nem tehet erről, hogy neki is fáj, hogy ő is kurva szarul van, de bassza meg, még én vagyok az Alfa, és ha én ki akarok borulni, akkor ki is fogok, nem érdekel, hogy ezen hány vérvonalalapító fog kiakadni, de egész nyugodtan bekaphatja az összes.
Nem azért hallgattam Jyotsana valódi kilétéről, mert akkora jó arc vagyok, engedelmes kislány, meg minden ilyesmi, hanem azért, mert Castor úgysem hitt volna nekem, arra meg mostanában kezdek ráunni, hogy naiv leányzónak néznek úton útfélen. Fel kell írnom a bakancslistámra, hogy valahogy „megháláljam” majd Surának ezt a kis ízelítőt az erejéből. Voltam már szarul, ami azt illeti, az esetek számottevő többségében úgy szét vagyok kapva, mint a foxi lábtörlője, de ez a fajta fájdalom nem igazán hasonlít semmihez sem. Komolyan szeretném lemarni a bőrömet magamról, hiszem, hogy azzal minden megoldódna. Végül a fekete bundásom e világra vergődése hozza meg számomra a feloldozást, de semmi másra nem futja a részemről, mint feküdni, pihegni a földön, és várni valami csodára. Mondjuk, egy helikopterre, ami az ágyamba szállít. Nekem a pár perc pihenő sem segít sokat, hiába hagyom a képességemet a lehető legnagyobb fokozaton működni… Annyiban segít, hogy hamarosan már nem kapkodom úgy a levegőt, mint a futók egy maraton után, de őszintén, jelen pillanatban pont ez a legkisebb problémám. Na, abban biztos lehetsz, drága Sura, hogy senkinek sem fogok a kilétedről csacsogni, közröhej tárgya inkább nem lennék. Reagálni azonban nem bírok a szavaira, igazából, nem is akarok, rendezzék le ezt egymás közt, én igyekszem közben összekaparni megtépázott testem és lelkem elhullott darabjait, hogy legalább valami olcsó fércmunkát végezhessek. Nem is tudom, hogy örüljek, vagy ne ama ténynek, hogy edzeni, tanítani akar engem is. Ez olyan… hihetetlen. Mármint, nem elég, hogy az egyetlen élő vérvonal rokonom az maga a vérvonalam feje, Sura, de még foglalkozni is szándékozik velem. Komolyan, kell ehhez pár nap, hogy feldolgozzam, vagy inkább pár hét. Nem is tudom, fel lehet-e. A maga nemében fantasztikus a dolog, de olyan sokáig voltam meg a rokonaim nélkül, hogy tulajdonképpen nem sok fogalmam van arról, ez mit is jelent, hogyan kell kezelni. Mély levegőket veszek, és bár mindent hallok, de még mindig a fűszálak hajlongásával igyekszem feledtetni a korábbi csöppet sem kellemes élményeimet. Sura így maximum annyit láthat a részemről, hogy hegyezem a füleim, de máskülönben nem mozdulok. A vérem lassan szivárog a földbe, de szerencsére már majdnem elállt, hála az ajándékának, bár eszemben sincs megköszönni, mert a pokoli fájdalom is az ő számlájára írható. A következő szavak hallatán azonban elkezdek morogni, nagyjából azon a ponton, amikor a nagymamám megkérdőjelezi, hogy a megfelelő ember áll a falka élén. Felkelni nem vagyok képes, de attól még az én csőrömet is bassza a dolog, magam miatt is, mert én hiszem, hogy erre Castor a legalkalmasabb, másrészt mert tisztában vagyok azzal is, hogy őt mennyire meg fogja viselni, hogy bárki azt feltételezi róla, hogy nem felel meg a khm… követelményeknek. Más kérdés, hogy ebből vélhetőleg nem sok fog külső szemlélődőnek feltűnni. Az persze tiszta sor, hogy ez ellen a szellemesdi ellen tenni kell, de attól még nem kell rögtön hmm, tulajdonképpen fenyegetőzni. Amikor azt hallom, hogy szükség esetén ő talál más alkalmas egyént a falka élére, már egyértelműen vadul morgok, és akármennyire is fáj, feltápászkodom a földől, még ha olyan gyenge is vagyok, hogy egy nagyobb széllökés fellökne. Ettől függetlenül úgy vélem, ösztönös tetteimmel pontosan igazolom Castor szavait, az én esetemben mondjuk talán hatványozottabban igaz, hogyha elbukik, én is megyek. Ha ő nincs, én már rég nem lennék ebben a városban, amennyire én fontos vagyok a számára, úgy ő is az a számomra, talán kicsit jobban is a kelleténél, de ez legyen az én problémám. Fáj, hogy igazak a szavai, fáj, mert értem, és sajnos van esélye annak, hogy tényleg eljusson arra a pontra Todd hathatós közreműködésével, ahová a Teremtőmnek „védőszellem” nélkül sikerült. Beleborzongok a gondolatba, elképzelni sem szeretném, hogy mondjuk az ő szívét tépi ki a bétája, mert tarthatatlanná válik a helyzet. Végül ez a gondolat az, minek okán ismét lehanyatlom a földre, és búsan leejtem az államat is. Ez már nekem túl sok, szeretnék inkább jól berúgni valahol, hogy elfelejthessem ezt a napot. Nem mondom, hogy kitörő örömmel fogadom Sura érintését, de azt azért be kell vallanom magamnak, hogy határozottan nem esik rosszul, és ha éppen nem lennék ennyire morcos, akkor még meg is engedném magamnak, hogy élvezzem a dolgot. Most azonban már tényleg csak egy kis nyugit szeretnék, és nem is futja többre tőlem az irányába, mint egy apró pillantásra. Tudni vélem, hogy nem most látom utoljára, így hát nem látom értelmét a búcsúnak. Elvégre, több ízben felajánlotta már a segítségét, valamint Castornak is felajánlotta, hogy tanítani, edzeni szeretné az övéit. Egy ideig csendben nézek utána, majd ha már eltűnt a fák közt, tekintetem visszasiklik az Alfámra. Amikor megszólal, halkan felnyüszítek, nem szeretném ilyennek látni, de elhiszem, hogy ez az egész szörnyen megviseli. Nagy nehezen mozdulok, odakúszok hozzá, hogy az ölébe fektessem a fejem, úgy vélem, most neki nagyobb szüksége van egy falkatag érintésére, mint nekem az övére. Vagy csak… az vagyok most is, aminek ki lettem kiáltva, az, aki segít levezetni a feszültséget. Nem számít. ~Azért gondolod azt, hogy nem megy, mert csak a rossz oldalát látod.~ Kezdtem bele halkan, nem vagyok valami zseni ilyen téren, de múltkor Norát is sikerült megnyugtatnom, és rávilágítanom dolgokra, talán most is menni fog, nem tudom. Kiderül. ~De, ha ő nem lenne, akkor életed végéig elviselnéd, hogy Todd szórakozik veled? Nem akarnál megoldást találni a problémára? Ez pedig szerintem teljesen független egy tök idegen nősténytől.~ Nem fogom hájjal kenegetni, nem az a fajta vagyok, meg szerintem egyébként is tökéletesen tisztában van vele, hogy jól csinálja, amit csinál, különben már rég nem lenne alfa. Ezt pedig Sura is látni fogja, emiatt holt biztos, hogy nem kell letargiába zuhanni. Todd? Na ez már merőben más kérdés, ebből lehet problémánk. ~Nem fogja. A falkád mögötted áll, és tudod, elég nagy különbség van közted és közte. Neki nem volt szüksége egy aljas szellemre, hogy megkattanjon és tönkretegyen mindent maga körül. Benned bíznak a tieid, és bár úgy sejtem, nem akarod, hogy mindenki tudjon erről a problémáról, de ha tudnák, biztosan veled keresnék a megoldást.~ Nem akarom látni azt az illékony könnycseppet, nem akarom, hogy még az ő fájdalma is mételyezze a lelkemet, de igenis zavar, hogy ennyire összetörtnek látom. ~Ha jól emlékszem, tizenhárman.~ Felelem halkan, bár felsorolni meglehet, nem tudnám őket, de nem is ez volt a kérdés. Kicsit sokkol egyébként, hogy közülük kettőt már volt alkalmam látni, igaz az egyiket csak farkas alakjában. ~Nyilván nem fogsz örülni annak, amit most mondok, de szerintem el kellene fogadnod a segítő jobbját Toddal kapcsolatban. Eddig a létezésükről sem tudtunk, lehet, hogy messzebb ér a kezük, mint gondolnánk…~ Veszek egy mély levegőt, továbbra is az ölében pihentetve a kobakomat. Nem tudom elűzni a feje felől a vihar felhőket, most nem, hisz én is éppen olyan pocsékul érzem magam, de azt hiszem, ha valakinek az Alfája bedepizik, jobb, ha ő inkább hallgat a saját nyavalyáiról.
Ha nem úgy állnék hozzá az élethez, hogy küzdjünk meg benne a (leküzdhető) nehézségekkel, akkor valószínűleg kicsit beleszakadna a lelkem egy darabja abba, ahogy a szemem sarkából látom kúszni Emmát a földön. Még így is megfordul a fejemben a gondolat, de nem lehet gyenge, ahogy egyikünk sem. Mégis, mélyen tölti meg a tüdőm az esti levegő, és ahogy odaér hozzám, engedem, hogy az ölembe hajtsa a fejét. Mikor máskor láthatnám be jobban, hogy igenis kell a közelség, kell valami élő, ami hozzám tartozik, mint most? Megadóan ejtem a kezem a nyakához, és észre sem veszem, hogy milyen törődő és szükséget kifejező mozdulatokkal úsztatom meg az ujjaim a dús, fekete bundájában. Felciccenek... A rossz oldalát, persze. Talán ha annyi idős lennék, mint ő, akkor felfoghatnám máshogy is. Nem várom el, hogy megértse a gondolataimat, és nem is áll szándékomban győzködni őt az igazamról. Mire mennék vele? Semmire. Csak még jobban belefájdulna a fejem az erőlködésbe. - Todd már így is jóval több figyelmet kap, mint amennyit megérdemel. - szűröm a fogaim közt - És ha nem engem kísért? És ha tőlem eltiltják? Akkor titeket fog kipécézni magának, közölte, hogyha nem vetem alá magam ennek, akkor tönkretesz mindent és mindenkit. - jegyzem meg mintegy mellékesen - Különben sem mindig ilyen... És bármennyire is legyen a kedvére az, hogy alkalmanként megszívat, ugyan az az érdekünk. A falka, ezt tudom. Hiszen ezt akarta. Irányítást. Persze addig, amíg neki is megfelel az irány, nem is lesz probléma. De ettől függetlenül még mindig az én döntésem, még mindig én vagyok pellengérre állítva, és ez az, ami nem tetszik. És az sem, hogy van... tizenakárhány farkas a városomban, akik ellen a világon semmi esélyem nincs. Nem is mondok semmit, csak lemondóan hajtom a homlokom Emma feje tetejére. Próbálom összeszedni a saját darabkáimat, az illatára figyelek, mindenre, ami nem a vére, amik nem a sebei. Nem tudom, mit tegyek... Nem tudom, hogy csináljam. Egyetlen farkas van ezen a világon, akire képes lennék feltétel nélkül hallgatni, csupán egyetlen egy, és... Ő már messze jár. Ő mást választott helyettem. Holtában mondott le rólam. - Ma nálam alszol. - jelentem ki, belemorogva a bundába, de aztán hozzáteszem - Jó? Todd szavai az én fülembe is bogarat ültettek. Minden jogom meglenne ahhoz, hogy parancsra rendeljem magam mellé a "nyugtatómat", de hiszem, hogy nem csak erről van szó. Arról is, hogy rajta kívül más nem osztozik ebben, mással nem beszélhetek a dologról, más nem fogja megérteni egyetlen pillantásomból, hogy éppen mire gondolok. Ez már a második olyan téma, amiben akaratlanul is közösséget vállal velem, és az ezekből kialakult kapocs tesz minket... Ennyire közel egymáshoz, nem a szex és nem egy halott és bukott alfa meglátásai. - Fogsz még találkozni vele? Kérdezem, és közben megpróbálok valahogy óvatosan felkelni a földről. Megköszörülöm a torkomat, és közben azon gondolkodom, miként vigyem el Emmát legalább a kocsimig. Kierőszakolok magamból még egy alakváltást, bár már így is elmondhatatlanul fáradt és nyűgös vagyok, ezt most meg kell tennem. Gyorsabban gyógyul ilyen alakban, a többi pedig nem számít. Amikor már újra négy lábon vagyok, némi segítséggel, de megpróbálom a hátamra venni, onnantól már nem lesz semmi gond. Menet közben a földön szimatolok a saját szagom után, hogy megtaláljam az öltönyöm foszlányait, és ezáltal a kocsikulcsot is, még jó, hogy a telefonomat a kesztyűtartóban hagytam.
Jól esik az érintése, és bár sosem mondtam neki, s talán nem is fogom, mert félnék, hogyha kimondanám, elillanna az érzés, de talán egy kicsit otthon érzem magam mellette. Ám vannak dolgok, amikről jobb hallgatni, mert ki tudja, őt mennyire ijeszteném meg vele, tudom, hogy épp annyira tart a kötöttségektől, mint én magam, s ez mi volna, ha nem az? Talán nem olyan, amit férfi és nő között megszoktunk, de az. Láthatatlanul izzó kapocs, mi egy farkast köt az alfájához. ~Nem fogok vitatkozni veled, fáradt vagyok hozzá, meg aztán, nem is az én dolgom, hogy megpróbáljam megváltoztatni a véleményed.~ Ismerve a nőkhöz való hozzáállását, ezt még akkor sem tehetném meg, ha a nősténye lennék, úgyhogy jelen szórakoztató célzatú szerepkörömmel pláne nincs értelme megpróbálnom kardoskodni. Vagy épp közölni, hogy jah, amíg tetszik Toddnak, amit lát, nyugton marad, de mi lesz, ha nem? Ám a mai napra volt már elég fejfájást okozó kérdéskör, nem kell több, nem csak neki, nekem sem. Így hát hallgatok. S mikor a fejemre hajtja a homlokát, bizonyosodik be, hogy jól tettem. Vajon meddig bírok még a támasza lenni anélkül, hogy ebbe az egészbe belelássak bármit, ami több annál, aminek látni szeretnénk talán mindketten? Bonyolult. Csodás szó… ~Jó.~ Felelem csendesen, nem bújik meg nevetés a hangomban. Jól esik ugyan az a hozzátett kérdés, mintha lenne választásom, bár nyilván tudja, hogy a falkája tagjaként sokkal jobb a közelében lennem, mint bárkinek. Mégis, valahol ott suttog a fülembe a kisördög, hogy látod, legalább ha már járni sem bírsz, aludhatsz nála. Most azonban nem akarok azon gondolkodni, hogy ez mit is jelent, vagy hogy egyáltalán zavar-e, ráérek, nem megyek sehová, ő meg pláne nem. ~Tőled függ. Ha megparancsolod, hogy ne tegyem, nem fogok, ugyanakkor, azt is tudnod kell, hogy szeretnék vele találkozni. Ő… a rokonom. Tudom, hogy neked ez a fajta kapcsolat nem jelent túl sokat, de őszinte leszek, talán kicsit azt remélem, hogy lehet a Teremtőm a Teremtőm helyett.~ Válaszolok meglehetősen kimerítően a kérdésére, majd próbálom a lehető legkevesebb morcogással elviselni, hogy cipelnie kell. Nem rajongok a tehetetlenség állapotáért, de ezt már talán nagyon is jól tudja rólam. Felvergődöm magam a hátára, és próbálok nem lefordulni róla, miközben haladunk a kocsija felé, és közben nem gondolni semmi lelkileg megterhelőre a mai estéből. Túl sok volt, és most tényleg nem vágyom semmi másra, minthogy aludjak egy nagyot, az tuti, hogy holnap én nem megyek sehová, engem mindenki hagyjon békén, az sem zavar, ha közben elvesztek pár megrendelőt. Sok sikert nekik, hogy találjanak mást a városban…
//Mindkettőtöknek nagyon szépen köszönöm, hihetetlenül élveztem! <333 //
Mégis hol a picsában vagyok? És hogy a fenébe kerültem én ide? Ráncolom a homlokom, hátha kitisztul a kép - merthogy látni is csak homályos foltokban látok -, de olyan fájdalom hasít az arcizmaimba, hogy legszívesebben sírva fakadnék. Oké, azt azért nem, mert nem szoktam sírni, de basszus, eszméletlenül fáj! Oké, akkor mély levegő.. franc! Ez sem jó, mert mintha a mellkasom valami erős satu nyomná össze, milliónyi aprócska kés fúródik a húsomba, ahogyan az éltető oxigénért kapnék. Ösztönösen gördülnék az oldalamra, hogy térdeimet felhúzva gömbölyödjek magzati pózba, így a legkényelmesebb szenvedni, ám ez sem sikerül… Minden porcikám fáj, éget, ráadásul a fejem is úgy sajog, mintha nem régen vágtak volna kupán, úgy igazán istenesen. Ekkor tolul orromba a vér fémes, ismerős aromája és egyből tudom, hogy ez az enyém. Mi a jó élet..? Óvatosan eresztem le a pajzsomat, de nem igazán érzek senkit és semmit, fülelek, de az erdő alap neszein kívül semmi más nem szűrődik errefelé. Egyelőre akkor ezek szerint biztonságban. Bár fingom sincsen, hogy hol vagyok, mert akárhányszor jártam be Anchorage erdeit és a hegységet, ilyen helyre egyáltalán nem emlékszem. Lehunyom a szemem és megpróbálok visszarepülni kicsit az időben, hátha előkerül némi emlékmorzsa, amiből következtetni tudok, hogyan is kerültem ide..
Homályos minden, de arra emlékszem, hogy találkozóm volt Anchorage határában egy igencsak nagyhírű, kétes lakkal. Mert persze neki az irodám nem megfelelő tárgyalás céljából, de ez már csak mellékes. Mint ahogyan az lenni szokott, ezúttal sem vigyáztam a számra, jöttek ám az elmés megjegyzések és még az sem zavart, hogy két debella állat kutyuskája őrködött felettünk és még legalább ketten ültek odakint a fekete terepjáróban. Azt hiszem ebben igencsak hasonlítunk Duncan-nel.. szeretjük a veszélyt. Hű, te jó ég, ezt nem tudhatja meg. Na szóval, egyezkedtünk, sorban mutogattam neki a papírokat, de mint ahogyan az a nagykutyáknál lenni szokás, neki semmi sem felelt meg. Pedig esküszöm, ugyanolyan jól átkutattam mindent és ugyanolyan alaposan felkészültem, mint amikor Duncan-nek kerestem az anyagokat, de neki még ez sem jó.. Nekem is van egy bizonyos tűréshatárom és nem szeretem, ha szórakoznak velem; kiakadtam és akkor sem a szép beszédemről voltam híres. Még bevillan a csávó kedvesnek cseppet sem nevezhető mosolya, jönnek a kutyuskák, be a kocsiba és valami tisztás mellett dobtak ki a járműből - szó szerint. Itt aztán jött az ereszd el a hajamat és mit tehetek.. fiatal farkas létemre négy idős hím ellen.. Hát vajmi kevés vagyok. Szent ég, jó, hogy nem nyírtak ki, de a szart azt igen alaposan kiverték belőlem, az tuti. Hogy én ájultam-e el, vagy fejbe vertek, arról fogalmam sincsen, de a képsor megszakad..
Hát apám, ezt jól megcsináltam. Magamnak köszönhetem a bajt és az tuti, hogy kurva messze dobtak ki a kocsiból. Mire innen hazajutok.. Ha egyáltalán rájövök, hol is vagyok. Remélem azért még Alaszkában.. No persze mondjuk sokkal fontosabb dolog, hogy mégis hogyan fogok egyáltalán megmozdulni? Mindenem sajog.. Próbálom kicsit felemelni a fejem, hogy lássam, mennyire súlyos a helyzet, de szinte egyből koppan is a buksi a hideg földön. Kurvára súlyos a helyzet! Csoda, hogy nem véreztem még el, egek.. Beparázok, nem tagadom, bár ki tudja, mióta fekszem itt eszméletlenül és ha eddig nem patkoltam el, talán ezután sem fogok, bár a franc tudja. A vérvonalam mondjuk ilyenkor igencsak áldásos dolog, de nem szeretnék most kipurcanni. Jól láttam, hogy az oldalamból hiányzik egy darab? Nem, nem akarom még egyszer megnézni. Rengeteg karmolás és harapás nyom, szépen kicakkoztak, azt meg kell hagyni. Nem esünk pánikba, nem esünk pánikba.. Bár lehet abba esnék, ha nem kezdene el esni az eső.. A szép, nagy cseppek egyre sűrűbben koppannak arcomon és egy pillanat alatt megnyugszom. Fogalmam sincsen, miért, de imádom az esőt. Megnyugtat. A hűvös cseppek pedig.. Úristen, csípnek! De rohadtul! Sosem gondoltam volna, hogy valaha ilyen mondok, de állj el, lécci, állj el! Mozdulok, nem tudom, hogyan, de valami fa alá kell jutnom, méghozzá most rögtön! Vonszolom magam, mire csak sikerül valamennyire fedezékbe kerülnöm, hátam támasztva egy vastag törzsnek. Lerángatom magamról a megtépázott dzsekit - szuper, még egy dzseki mínusz -, minden porcikám tiltakozik a mozdulat ellen, a vállamon és a hátamon lévő sebekbe késként hasít a fájdalom. A szakadt ruhadarabot szorosan nyomom az oldalamon tátongó lyukra, ezt a sebesülést ítélem a legsúlyosabbnak. A lombkorona megvéd, de még így jut rám permetlé és basszus.. eszelősen fáj, ahogyan a sebet érinti a víz! Na, azt hiszem most tényleg bepánikoltam..
Elindultam meditálni. Meg a lófaszt, csak vadászni akartam egyet, meg kocsikázni, a gondolataim ide-oda csapongtak, így nem lehetett érdemi munkát végezni, szóval minden orfeummal továbbit Sebre hagytam a mai napon. Nem mintha záros időn belül nem neki kéne majd intézni mindent 0-24. Szokja csak. Itt hagyhatom Fairbankset. Tök király, csak valahogy az a gondolat nem akar rendes táptalajt lelni magának a fejemben, miszerint a falka nélkül. És az egész adrenalinvadászatomban ez az egyetlen pont, ami - valljuk meg férfiasan - nem tetszik. Csipszaros kölyökkorom óta ugyanennek a falkának vagyok a tagja, az kemény 136 év az életemből! És oké, hogy a Chicagóból való költözéssel az alap falka jelentős hányada lemorzsolódott, mégis valahol ugyanaz az egész. Én pedig ezt elhagyom, lelépek, kilépek. Hiába félig kamu, hiába van vele hátsószándékom, akkor is olyan érzés, mint... a kirepülés a fészekből. Hát én mindjárt elérzékenyülök. Ugyanakkor ha belegondoltam, hogy miért hagyom ott a falkát, izgatott lettem, alig vártam az újat, a nem-biztosat, a veszélyeset. Mindkettő kellett, de összeférhetetlenek, én pedig választottam, szóval igazából ha kaktuszba verem a farkam, akkor se változtathatok már. Pontosabban igen, csak annak semmi értelme nem lenne. Ilyen és ehhez hasonló békésnek nem igazán mondható - legalábbis nekem az volt - gondolatok közepette vezettem már jó ideje, amikor egyszer csak a farkasom felkapta a fejét. Vele együtt pedig én is. Elég gyorsan mentem, és még jó, hogy az energiák nem olyanok, mint a stopposok: egy pillanat alatt elzúzol mellette, mintha ott se lenne. Különösen ezek az energiák nem tűrik részemről, hogy ne vegyek róluk tudomást. Hogy a jó élet baszná meg! Kilestem oldalra, kellett egy másodperc, mire felfogtam, hogy fa a tövében dekkoló gyatraenergiás kupac, mellesleg az öcsém. Rátapostam a fékre. Elég jó tempóban mentem, szóval sikerült csinos kis féknyomot hagynom, csikorogtak is a kerekek, ezazzzz, Anchorage előtt mehetek majd felninézőbe, de mindez most ezredrangú. Lefékeztem és kipattantam a terepjárómból - nem flancolunk mindig Audival -, totálisan telibe szarva, hogy az út közepén parkoltam le. Energiáim felcsaptak, düh és ijedség sajátos egyvelege érződött belőlük, miközben sebesen megkerültem a járművet és Ethanhöz rohantam. Éreztem az energiáit, tudtam, hogy ez lehetetlen volna holtában, mégis pulzus-vérnyomás az egekbe szökött, a gyomrom pedig tűhegynyire zsugorodott. Mellé érve egyből térdre vetettem magam, baszottul nem érdekelt a sár, és sebesen felmértem tekintetemmel: hol, mennyire sérült. Hallottam a vérem zúgását a fülemben, feszültségem szinte tapintható volt, első gondolatom pedig, hogy Raymond szedte így szét miatta. Bár okát egyelőre nem láttam, de akkor is. El se mertem képzelni, mi lett volna, ha egy húgyagyú, idősebb kóbor találja meg, vagy akár pár eszenagy falkatársam. - Hogy a picsába nézel ki, te szerencsétlen? - mordultam rá haragosan, eldöntve ezzel akaratlanul is, hogy inkább a dühnek engedünk teret, az barátibb. Nekem. Neki nem lesz az, de nézze el, az árvaházban is előbb őrjöngtem, aztán pátyolgattam. - És mi a szart keresel itt? - Erős a gyanúm, hogy nincs fecsegős állapotában, kedvében, de nekem pofáznom kell. - Eszem-faszom megáll, és akkor én vigyázzak magamra, meg jaj Ray veszélyes, jah, pont úgy nézünk ki, mint akik közül én nem tudok vigyázni a seggemre! Kurva pipa vagyok, de közben már nyalábolom össze, ahogy tudom, és ahogy reményeim szerint a lehető legkevésbé fáj neki. Bár most mi nem fáj? Szerintem még az élet is. - Még jó, hogy nem egy szál pöcsben vagy, elkapott volna még egy buzi állat is... - Sej, na ettől már kivert a víz, még jó, hogy esik az eső - ami egyébként rohadt hideg. Ha közben panaszkodott rá, vagy a bánásmódra, vagy egyáltalán bármi miatt, csak ennyit mondtam: - Nem picsog, túlél. Választhatott egyébként - ha tudott -, hogy anyósülés, vagy hátsón elfekvés, ha nem tudott, akkor az anyósülésre origamiztam be. Könnyebben szemmel tudom tartani. - Azt ugye tudod, hogy kurva messze vagy Anchorage-től. - Dunsztom nincs, mennyire képes még használni a fejét, elég rendesen helyben hagyták, kb örülhet, hogy él, de ha eddig nem mondott semmit, amiről következtethettem volna az elmeállapotára, akkor erre talán már igen. A feje is kapott, és ahogy elnéztem, hát... itt még az is befigyelhet, hogy Emsre lesz szükség.
Ó, hogy a jó élet! Elég a fékcsikorgást hallanom, amivel szinte egy időben robban felém az energiaförgeteg, amitől most legszívesebben a falra tudnék mászni. Nem, nekem ehhez most egyáltalán nincsen erőm, de rohadtul nincsen! Ha nem lennék ennyire lestrapálva és nem menne még a levegővétel is ilyen nehezen, akkor tuti egyből feljebb rántanám a pajzsomat, hogy ezzel is kizárjam őt, de sajnos most még ez sem igazán megy. Azon meg sem lepődöm, hogy egyből rám mordul, bár azért az némileg jól esik, hogy még a sárba is leveti magát miattam. Megérdemli, hogy koszos legyen a nadrágja, mert most dulifulizok, mint egy ovis kisgyerek. - Hát nem azt.. - erőtlenül, gyengén buknak ki a szavak belőlem, mosolyra húznám a szám, de a mozdulat félúton abbamarad, mert piszokmód fáj. Egyszerűen könnyebb, ha megpróbálom viccesre venni a figurát. Egyrészt nem sok kedvem van Duncan-hez azóta az sms óta, amit, feltehetőleg a csomag megkapása után küldött. Másrészt meg hiába picsáznak el elég sokszor, nem viselem túl jól, ha közeli ismerősök találnak rám ilyen állapotban. Fene a nagy büszkeségbe, de ez akkor is így van és akkor erre most a bátyámnak kellett betoppannia! Amikor viszont meghallom Ray nevét.. Mintha valami gyújtózsinór lenne a bennem lévő bombához, akármennyire is fáj, akármennyire is szar, megpróbálom elkapni a kabátját/ingét/pólóját, amit éppen visel, hogy egészen közel húzzam magamhoz, érezze forró leheletemet az arcán. - Rohadtul ne emlegesd nekem most Ray-t, oké? - sziszegem a fogam között, célozva ezzel arra a rövidke kis üzenetre. Rögtön engedem is el, hogy visszadőljek a fának, egek, ez lehet nem volt olyan jó ötlet, de nem érdekel, akkor is tudja csak meg, hogy nem fogok minden említés nélkül elsiklani a dolog felett, hogy tulajdonképpen palira vett. - Ne érj hozzám! - csattanok fel, mikor megpróbál összenyalábolni, borostyán szálak keverednek az íriszembe, rohadtul nem tetszik ez az egész és itt most nem csak a büszkeségemről van szó - bár arról is. Lehet, hogy gyerekesen viselkedem, de az, hogy emiatt húzza fel magát és emiatt lesz ideges.. hát köszi, de rohadtul nincsen nekem most erre szükségem. Mindig megoldottam mindent egyedül, most sincsen szükségem a segítségére. Ha kell, hát megmaradt, töredéknyi erőmmel is az ellen fogok küzdeni, hogy felnyaláboljon és magával vigyen. Egész egyszerűen.. nem, nem akarok tőle semmiféle segítséget elfogadni, sértettnek érzem magam, mint akit átvert egy olyan személy, akitől a legkevésbé számított volna rá. Ellenkeztem, persze, hogy ellenkeztem, de egy idő után az a vajmi kevés energiám is elfogyott, szóval ha Duncan tovább próbálkozott, egy idő után már csak nagyon minimális ellenállásba botlott, így végül csak kikötöttem azon a rohadt anyósülésen. Menekülnék, basszus, semmi kedvem nincsen ehhez az egészhez, hogy pont ő ápolgassa a seggemet. Francba! - Kurva jó.. - Muszáj lehunynom a szememet, hogy ne kapjak ismét dührohamot. Jelen pillanatban az egyáltalán nem lenne kifizetődő, rám nézve legalábbis. De az, hogy Anchorage messze van.. és ő itt van.. Akkor nyilvánvalóan Fairbanks közelében lehetünk. Ismét csak kurva jó. Nem szólok inkább semmit, talán jobb is, mert csak káromkodni és őrjöngeni tudnék, azt pedig most nem szeretnék, mert a végén még elájulok, azt pedig már nem! Muszáj látnom, muszáj tudnom, hova visz és mit csinál velem.. Csak miért olyan rohadt nehezek a szempilláim..?
A hím említésére berobban a kis bomba és elkapja a dzsekim nyakát. Nem tértem ki a mozdulat elől, érdekelt, hogy ilyen állapotban mégis mi a halál faszát szándékozik velem tenni. Szavaira elkerekedik a szeme. - Ő volt? Ő tette? - Minden idegszálam megfeszül a lehetőségre, amúgy se úgy képzeltem el, hogy ezt csak így annyiban hagyom, ó nem! Viszont ha ő vágta haza az öcsémet, az most tényleg kurva gáz lenne. Energiáim marták a levegőt, lestem minden szavát, mint egy veszett vad, ami csak azt várja,mikor vetheti magát az áldozatára. Ez így nevetséges lehet, az erőviszonyok tekintetében, de tényleg így éreztem magam. Megpróbálom összemerni, ám felcsattanása megfagyasztja mozdulatomat. A gyomrom mintha métereket zuhant volna, egy pillanatig levegőt se vettem, arcom elsötétült, tekintetem mintha Emily jeges pillantásával akarta volna felvenni a versenyt. Közben pedig mintha egész lényem zsugorodni kezdett volna, a zsugorodással párhuzamosan pedig távolodni Ethantől. Nem értem hozzá. A farkasom részéről otthagytam volna legszívesebben a picsába. Ez a rám mozdulás viszont annál sokkal rosszabbul érintett és mélyebbre talált, semmint hogy sértett büszkeséget mutatva itt hagyjam. Tudom, hogy mit csesztem el, hogy mennyire dühíthette, amit eljátszottam vele, én se repestem ettől a kibaszott hullámvasúttól. - Sajnálom - mondom síri hangon, majd nyelek egyet és lesütöm a szemem. Nem bűnbánón, mint egy gyerek, mert abból már kinőttem, egyszerűen csak... fáj. Pont ezért bújok a pajzsom mögé, de nem zárkózom el teljesen, csupán a kellemetlen érzéseket titkolom, bár félek, hogy az arcom így is elég árulkodó. Ellobbant bennem minden indulat, energiám fakó, semmilyen, a farkasomat pedig a mélybe száműzöm. Felállok, visszasétálok a kocsihoz, előveszem belőle a mindig ott tartott plédet - sose lehet tudni, mikor jön jól alapon -, majd visszasétálok hozzá. - Kell? - kérdezem, ha esetleg fázna, vagy akármi, ha szüksége van rá, akkor ráterítem, ha nem, a hónom alá csapom. Akárhogy is döntsön, előveszem a mobilom. - Hívok segítség, így nem maradhatsz itt. Van valaki Anchorage-ben, aki hajlandó lenne idáig furikázni? Ha mondott számot, tárcsáztam, de tulajdonképpen úgy, mint valami élőhalott. Semmi érzelem, monoton, gépies hangszín, érdektelen tekintet.
- Nem - válaszolok őszintén, egyenes kérdésre egyenes válasz - Nem találkoztam vele azóta - teszem még hozzá, mintegy mellékesen. Érzem az energiáit, szinte perzselik a bőrömet. Már csak az kellene, hogy neki essen Ray-nek.. az idős hím úgy a falhoz vágná, hogy nyekkenni sem tudna utána. Én már csak tudom, kaptam már tőle eleget. Nem volt jó ötlet felcsattanni.. Most már látom. Megfagy a mozdulatban, a tekintete pedig.. Egészen biztosan kísérteni fog még jó pár napig. Nem láttam még ilyennek, akkor sem, amikor a Pit-ben „egymásnak estünk”. Azt hiszem, ha visszaszívhatnám a szavaimat, habozás nélkül megtenném. Lehet, hogy megsértve érzem magam, de sokkal fájóbb azt látni, mit váltottam ki belőle, mit váltott ki az elutasításom. Nem azt akartam, hogy olyan legyen a kapcsolatunk, mint gyerekkorunkban? Hogy végre ne torkolljon minden találkozónk melankóliába? Dehogynem. És mit csináltam most? Jól elbasztam mindent. Ha lenne erőm, akkor tuti beleverném még jó párszor a fejem a fába, hogyha észhez nem is térek, akkor legalább totál kiüssem magam és ne pofázhassak mindenféle szarságot. Elhangzik a sajnálom szavacska, én azonban nem mondok semmit. Energiáim beszélnek helyettem, szarul érzem magam és nem amiatt, mert ronccsá verve ücsörgök egy fa alatt. Hanem amiatt, mert megbántottam, mert elutasítottam a közeledését. Nekem kellene tőle bocsánatot kérnem, valamiért mégis képtelen vagyok kimondani a szavakat. Akkor is képtelen vagyok feljebb húzni a pajzsomat, amikor visszajön, így továbbra is nyitott könyvként heverek előtte. A lassan kavargó érzelmek, a szemem is lesütöm, mert egyszerűen.. nem tudok ránézni. Nem akarom ismét azt a tekintetet látni, ami teljes mértékben nekem szólt. Hülye vagyok. Egy hatalmas nagy idióta. - Nem, köszi - csendes a hangom, sehol az előbbi vad indulat, a hangomból is érződik, hogy nagyon is jól tudom, mekkora baromságot csináltam.. Mondhatnám neki, hogy igen, kérem, hogy legalább ezt elfogadom tőle, de azt hiszem ezzel ebben a helyzetben már semmire sem megyek; halottnak a csók, szokták ilyenkor mondani. - Duncan.. - kezdenék bele, miután feltette a kérdéseket, torkom száraz, nehezen találom a szavakat. Rose eljönne értem, egészen biztos vagyok benne, de akkor ismét csak magyarázkodhatnék, hogy mégis hogy a fenébe nézek ki így és egyáltalán hogy lehet, hogy ilyen állapotban még élek? Kilőve és amúgy sem akarom, hogy mást hívjon ide. Már nem. Hihetetlen, hogy pár pillanat, egy hülye kifakadás és egy tekintet elég ahhoz, hogy a hozzáállásom gyökeresen megváltozzon. - Kérlek értsd meg, hogy egész egyszerűen.. egyszerűen nem tudom mire vélni azt, hogy nem mondtad el - csendesen beszélek továbbra is, a szavak elején felemelem a fejem és a tekintetét keresem. Nem fogok elbújni előle, de szeretném, ha megértené és tudná, hogy rohadtul nem esett jól a dolog. Sóhajtok, majd szinte egyből fel is szisszenek, mert nem túl kellemes a dolog. - Megtennéd.. hogy leütsz, begyömöszölsz a csomagtartódba és hazaviszel? - vagy akárhova, csak ne hagyj itt - Úgy legalább képtelen lennék mindenféle ostobaságot pofázni - elhúzom a számat és elfordítom a tekintetemet, ha bocsánatot nem is kérek az előbbi megnyilvánulásomért, a szavaimból teljes mértékben érződik, hogy tisztában vagyok azzal, mennyire hülye is vagyok. A szavaimat pedig komolyan gondolom, ájultan képtelen vagyok még mélyebbre ásni magam és legalább a fájdalmat sem érzem.
Mindig attól féltem, hogy megtudja, hogy rájön valahogy, alig pár évesen is, hogy egyszer nem kérdőn fog rám nézni, amikor belépek szobabörtönébe, hanem undorral. Megvetéssel. Ezért pedig elhúzódna az érintésem elől, többé nem hagyna nekem semmiféle kedvest gesztust, ami akkoriban az utolsó szalmaszálakat jelentették az életben maradásomhoz, az öngyilkosság elkerüléséhez. Gyűlölöm, amiért ennyi minden összeköt vele úgy, hogy csak hét évet tölthettünk együtt, azt az időszakot viszont mintha belém véste volna a sors durva, kontár keze. Jogos a dühe, a helyében én is pontosan így érezném magam, valószínűleg, ha lenne hozzá elég ereje, nekem rontana, minden oka megvan rá. Akaratlanul visz be olyan találatot, amiről tudom, hogy fogalma sem volt, legalábbis... azt hiszem, nem direkt tette. Lesütött tekintete, az energiáiból érződő szégyen ezt sugallták és én hittem neki. Igazából nem ő tehet róla. Nem az ő bűne, hogy ennyi repedés tátong rajtam, amik számát tekintve különösebb erőfeszítés se kell, hogy valaki betaláljon. Csakhogy mindenki mástól szinte teljesen közömbösen érint. Tőle egyáltalán nem. A plédből se kér, amit egy vállrándítással veszek tudomásul, elteszem és várom, hogy megadja valakinek a számát. Nem fűzöm hozzá, hogy természetesen törölném a mobilomból, mert ezek után aligha hinné el, szóval csak várok, mialatt üres, semmitmondó tekintettel bámulok le rá. Nem megy egyszerűen a beszéd, de nem sürgetem, úgy állok ott, mint egy szobor. - Megszoktam, hogy megtartom magamnak a kisebb infókat, elhallgatok dolgokat - mondom, mintegy feleletképp, holott semmit sem kérdezett. - Az is lehet, hogy ha nem írod azt, amit, el se mondom neked. És nem azért, mert ki akarok baszni veled. Valahol viszont azt hiszem próba volt... - Lehet, azt hiszem... ja, ezek nem épp határozottságról tanúskodnak, de nézze el nekem, vele kapcsolatban vagyok jelenleg a legbizonytalanabb, minden fronton. - Fasz húzás volt, tudom, minden jogod megvan hozzá, hogy kiverd belőlem egy kicsit a szart is szóval... - leguggolok, szigorú tekintetemet az övé fúrom - ha mindketten tudjuk, hogy én csesztem el ezt főleg, akkor ne puhulj el egy búvalbaszott fej láttán. - Homlokon pöckölöm csak úgy testvériesen. - Ha érzelmet és gyengeséget mutatsz, kihasználják, tudhatnád. - Bepillantás virágos életszemléletembe. - Az öcsém vagy, ezen a világon semmi nem változtathat, de amíg ennyire bizonytalan vagyok, ne mutass meg mindent, csak ha bizonyítottam, hogy érdemes vagyok rá. - Halálosan komolyan beszélek. - Én nem lettem, jó ember, Ethan. Farkasnak viszont egész pofásra sikerültem. Nem elriasztani vagy eltaszítani akarom, egyszerűen csak féltem és azt szeretném, ha vigyázni magára, még velem szemben is. Ismerem az értékrendem, ő még - annyira? - nem, emellett tudom, hogy milyen vagyok és tartok tőle, hogy a határaimat még nem igazán fedeztem fel aljasság, kegyetlenség tekintetében, kiváltképp a fekete Fenevaddal "felvértezve". A tarka is okozott meglepetést a végén, hát akkor ez mi mindent tud még mutatni! - Bő öt órára vagy Anchorage-től - világosítom fel a hazaviteli igényét hallva. - Tényleg sok baromságot beszélsz - bólogatok egyetértően, nagylelkűen ráhagyva a dolgot. - Mi legyen? Megreszkírozol egy napot Fairbanksben, vagy ragaszkodsz Anchorage-hez?
- Próba? - Kúszik feljebb a szemöldököm. - Miféle próba? - Most vagy túlságosan sokat kapott a fejem és azért nem értem, vagy szimplán kettyós vagyok, fogalmam sincsen, minden esetre szeretném, ha ezt kicsit kifejtené bővebben. Miféle próba? Amúgy meg tök jó, hogy elhallgatja olykor a dolgokat.. És ráadásul eszméletlen furcsa belegondolni abba, hogyha nem küldöm a csomagot a kis cetlivel, akkor vajon mikor mondja el? Meg sem merem kérdezni. - Nyugi, az állapotomat tekintve ilyesmire most nem nagyon kell számítanod.. - Szám sarka rándul meg, amikor a verést emlegeti. Jah, tök jó volna, ha fel tudnék kelni, tuti megagyaltam volna kicsit. Legalábbis megpróbáltam volna. Mire helyre jövök, addigra meg - remélhetőleg - úgyis megenyhülök valamennyire, szóval akkor már alapjáraton nem akarom megverni. Emiatt legalábbis. Áúcs. A homlokon pöcköléskor automatikusan próbálnám hátrább kapni a fejem, ennek csupán az az eredménye, hogy csúnyán nekicsapom a fejem a fának és a pöckölés is sikerrel jár. Annyira ügyes vagyok, komolyan mondom, ha ez valami gagyi tévéshow lenne, ahol a bénaságot pontozzák, tuti egy rakás pontot zsebeltem volna be ezzel a kis mozdulattal. A szavak azonban.. Igaza van, nagyon is. Nem fűzök hozzá semmit, csupán lesütöm a tekintetemet. Nem szoktam túl sűrűn érzelmet és gyengeséget mutatni, hamar megtanultam, hogy nem mindig vezet jóra a dolog, de Duncan-nel a helyzet valahogy rohadtul más. A nekem intézett szavai, a tettei, vagy akár csak a búvalbaszott feje sokkal másabban hat rám, mintha mondjuk egy havertól kapnék ilyesmit. Maga a helyzet azonban furcsa motoszkálást ébreszt bennem. A homlokon pöckölés, a „tanító” szavak.. talán ilyennek kellene lennie egy „normális” testvéri viszonynak? Vagy nem? Fogalmam sincsen, mindenesetre kellemes érzés lappang a bordáim alatt, hiába kaptam fejmosást. - Oké, értettem. - Emelem fel végül a fejem, hogy ismét a szemébe tudjak nézni. Ezúttal semmi mosoly, vagy poénnak szánt megjegyzés, ha nagyon akarnám, fel is húznám a pajzsom, de lényegében már totálisa mindegy, mert az előbb érezhetett mindent és a helyzet továbbra sem sokat változott, csupán enyhültek kissé a vad érzések. - Csodálatos - nyögök fel, amikor meghallom, milyen messze is kerültem. Hogy a francba dobhatott ki ilyen messze az a faszkalap? Nem tudom felfogni. Mindegy, ezen nem puffogok, inkább halovány mosolyféle telepszik arcomra a szavait meghallva. Nem is vártam mást, mint egyetértést. Kire számítson ilyen dolgokban az ember fia, ha nem a bátyjára? - Az előbbi. - Valahogy csak kibírom. - Remélem nem zavar túlságosan, hogy összevérzem a kocsidat… - jegyzem meg mintegy totál mellékesen, mert baromira ramatyul vagyok. -Jajj, és remélem kapok majd ágyba reggelit. - Vigyorodom el, a helyzethez képest egészen szélesen, mert máris grimaszba rándul az arcom, de nem is én volnék.. Gyorsan változik a hangulatom, sokszor szokták mondani, ezúttal sincsen ez másképpen. Egy ilyen megjegyzést pedig muszáj volt megeresztenem, miközben szabad kezem máris felé nyújtom, fittyet hányva a fájdalomra, segítsen felállni valahogyan, mert egyedül nem igazán fog menni.
- Passz. Ezzel ki lett segítve. Fasza válasz, kint vagy a gödörből, tesó, ugye? De most mégis mit mondhatnék? Megvakarom a tarkóm, nem mintha ettől kipattannának a gondolatok, de mégis... - Kíváncsi voltam, hogyan reagálsz. Hogy megtorlod-e és ha igen, hogyan. Hosszabb kifutási időt kellett volna hagynom, hogy igazi próba legyen, de esetünkben faszán semmi sem úgy működik, ahogy normálisan kéne. - Egy röpke pillanatra örömtelenül felnevettem. - De nem lesz több ilyen... részemről, azt hiszem. Az állapotára majdnem megkérdeztem, hogy miért, várandós? De hagytam elülni a gondolatot, és inkább kioktattam, majd homlokon pöcköltem, mire ő hátrakapta és beverte a fejét. Megrándult a szám sarka. Gratulálok, öcsém! Feszengő kellemetlen érzésem lassacskán oldottabb lett, már lejjebb mertem engedni a pajzsomat is. Kis lépésekben haladjunk, úgy talán tényleg elérünk valamit. Örülök, hogy komolyan veszi a szavaimat, ezt pedig egy biccentéssel nyugtázom. Legyen óvatos, így talán én se fogom magam halálra aggódni. Nem mintha eddig nem keveredhetett egy rakás rázós helyzetbe, amiről nem tudok, az nem fáj. Most már viszont ha felbukkant az életemben, nagyon nem mindegy, mi van vele. - Ha tudnád, mi mindent látott már ez a kocsi - sóhajtok, ám nem teszem hozzá, hogy mondjuk így kevesebbet, mint én. - Egyszer talán elmesélem, már ha akkor érdekelni fog. Most lehet érdekli, viszont én nme akarok mesélni, akkor meg, amikor mesélnék, ebből a hullámvasútból kiindulva, lehet kurvára leszarná. Úgyhogy marad megint a bizonytalan jövő. Óvatosan segítem fel - magamhoz képest pláne! -, és kezdem el a kocsim felé támogatni. Sehová sem rohantam, olyan tempóban értük el a járművet, amilyenben bírta, kivételesen semmi jelét nem adtam annak, hogy zavarna a csigánál is lassabb tempó. - Ne szállj el. Szétvertek, nem betéptél - mondom az ágyba vitt reggelire, holott pontosan tudom, hogy neki megtenném, ha tényleg szüksége lenne rá. - Egyébként ki csinálta ezt és miért? - Könnyednek szántam a hangvételt, ennek ellenére éreztem, hogy amint kapok nevet, elraktározom az infót és ezt nem fogom annyiban hagyni. Akármit is felelt, segítettem neki bekeveredni az anyósülésre, szisszenésre-jajdulásra egyaránt ráncba szaladt a szemöldököm. Gyanítom, hogy akadt ilyen, a sérüléseit tekintve, én meg valószínűleg hiába igyekeztem kerülni minden húzódás-fájdalomokozást, nem jött össze. - Bocs, akár tetszik, akár nem... - ráterítem a plédet. Elég, hogy a szétvert képe kint villog, nem hiányzik, hogy valaki meglásson s leállítson minket a városba érve, kiváltképp zsarura nincs szükségünk. - Ha ez megnyugtat, nem a falka főhadiszállására viszlek.
Feladom. Komolyan mondom, hogy feladom. Az arcomon is látszik, még egy sóhajt is megeresztek, mert ilyen elmés választ sem hallottam még. Mármint úgy az egész furcsa, olyan jól megmagyarázta a dolgokat, hogy azt értelmező kéziszótárba lehetne vezetni. De mielőtt még hangot adhatnék eme fergeteges ötletemnek, mégiscsak nekikezd a magyarázatnak és megtudom, mit is értett próba alatt. - Tuti megagyaltalak volna - vagyis megpróbáltam volna. Amúgy tényleg, ha más körülmények között futunk össze és nem úgy, hogy szinte felállni sem tudok, akkor tuti nekiesek. Nem érdekelt volna, hogy minden bizonnyal én is kaptam volna bőven, már amúgy is szívesen kipróbáltam volna, milyen, ha tényleg egymásnak esünk. Persze ez így eléggé morbid, de nem is halálra akarnám verni a másikat, csak olyan kis.. testvéri erőfitogtatás, jobban mondva felmérés, kis bunyó. A legutóbb úgyis félbemaradt a dolog, szívesen megismerném a benne rejlő bundást is. Aztán persze lefejelem azt a rohadt fát, komolyan mondom, nem is én lennék! Miért van az, hogy mindig én vagyok kellemetlen helyzetben, amikor összefutunk? Múltkor totál részeg voltam, ő cipelt haza - tiszta gáz. Az persze már más kérdés, hogy akkor is megoldottam valahogy, ha ő nem toppan be, de ebbe inkább nem megyek bele. Legutóbb álnévvel jelentkezett be és tuti máig röhög az arcomon, amit az ajtón való belépésekor rittyentettem. A mostani alkalomról pedig nem is beszélve.. Itt ülök egy fa tövében, szarrá verve és egyedül tényleg nem igazán jutnék innen haza. De miért nem találhatott meg egy csini kóbor nőstényke? Miért pont a bátyámnak kellett betoppannia? Hülye Murphy… - Az majd akkor kiderül - húzom el a szám, mert mint ahogyan arra már az előbb is rávilágított, a mi esetünkben semmi sem úgy működik, mint ahogyan annak normális esetben kellene. Arról nem is beszélve, hogy eddig szinte mindegyik találkánk félresiklott, hogy a hülye hullámvasutunkat ne is említsem. Szóval ki tudja, talán egyszer képesek leszünk leülni és mesedélutánt tartani, persze aztán hogy az mit hozna.. Nekem is vannak ám olyan dolgok az életemben, amikre nem vagyok teljes mértékben büszke és ha jól emlékszem, ő is mondott valami olyasmit az előbb, hogy nem lett jó ember. Príma. - Neked egy ágyba reggeli felvetése már betépésnek számít? Pfff.. - csóválom meg a fejem - Egyszer gyere majd el hozzám vendégségbe, olyan reggelit kapsz, hogy a füled kettéáll tőle! - Bólogattam volna hevesen, hogy alátámasszam a szavaimat, de sajnos ez nem volt olyan egyszerű, mint azt gondoltam volna. Már a sétálás is nehezen megy, szabad kezemmel úgy csimpaszkodom a testvérembe, mintha az életem múlna rajta. Baromi jól festhetünk és tök jó érzés a dominanciámnak, hogy ennyire segítségre szorulok, pláne a bátyámtól. Vér ciki. - Majd elmondom, csak had tegyem le a fenekem - szűrtem a fogaim között a további szavakat, ez a sétálás rohadt kimerítő ám! Igencsak lassú tempót diktáltam és minden egyes lépés után úgy éreztem, nemhogy közelednénk, hanem egyenesen távolodunk a kocsitól! Na jó, Danny, szedd össze magad! Fogamat csikorgatom, olyan erősen feszül össze az állkapcsom, hogy félő, a fogaim bánják, de inkább ez, minthogy sziszegjek és jajgassak. Aztán mintha egy maratoni távot sétáltam volna le, megérkezek a kocsiba. Itt is próbálok minél kevesebbet szenvedni, arcizmaimat a fájdalom rántja grimaszba, de én akkor is megmutatom, hogy Corvin vér folyik a pucámban! Csak sikerül behajtogatnia, én pedig tényleg úgy dőlök hátra, mintha lefutottam volna azt a bizonyost. Fejem is megtámasztom, nem ellenkezem, amikor a plédet rám teríti, csupán egyetlen mordulás jelzi, hogy nem igazán van ínyemre a dolog, de legyen. Muszáj, elvégre az arcom is igencsak pofásra sikeredett, az kellene, hogy még többet lássanak. - Már csak az kéne! - forgatom meg a szemeimet - Tuti kiugranék az ablakon. - Csóválom meg a fejemet, de hangomban ismét ott bujkál az a tipikus hangszín, amit a hülye poénjaimkor szoktam használni. Ez pedig csak pozitívum lehet, nem igaz? - Van valami jó zenéd? - teszem fel egyből a kérdést, szabad kezemmel próbálok a lejátszó felé nyúlkálni, ha más nem, akkor rádió. És természetesen próbálom elterelni a témát, bár tuti nem fog sikerülni, de naivan abban reménykedem, hátha elfelejtette, hogy mifélét kérdezett még a vonszolásom közben.
Meg kell hagyni, eddigi találkozóink nem voltak zökkenőmentese és ez alól úgy tűnik, a mostani sem kivétel. Nem tudom, hogy csak a kezdet ilyen döcögős nekünk, vagy a továbbiakat is ez a hullámvasút fogja fémjelezni. Erős a gyanúm, hogy utóbbi, szóval ezt vagy megszokjuk, vagy tényleg az lesz, hogy egyikünk megunja és kalap-kabát. Elég szeszélyesek vagyunk. - Hozzám intézve? Igen - adom meg a hervasztó feleletet, további szavaira pedig csak elnéző mosollyal reagálok. Nem, nem hiszek ebben. De ha egyszer mégis előfordulna ilyesmi, hát legyen, mondjuk magamat ismerve tuti a megköszönés helyett előbb valami beszólást kapna. Fene a pofámat. Inkább felsegítettem és a kocsi felé támogattam, legalább haladunk is valamerre. Lehet, hogy neki derogáló volt a helyzet - fordított esetben nekem is az lett volna, az ziher -, de én meg úgy voltam vele, hogy még jó, hogy én akadtam rá! Ezen azt hiszem, el tudnánk vitatkozni egy darabig, szóval inkább fel se hozom, mert a végén megint jól felbasszuk egymást, aztán tényleg itt hagyom a picsába - hogy este azon agyalva hánykolódjak ébren, mi a bánat lehet vele... Besegítem az autóba, az eddigi nagymamás-nyugdíjas stílusban, az még megy csórikámnak, de nem szívom érte a vérét - kivételesen. - Hát azt megnézem, ahogy te ilyen állapotban ugrándozol bárhova is - horkantottam fel. - Csak szólj előtte, nehogy lemaradjak az attrakcióról! Képzelem, ahogy szól, hogy na most ugrik, fél óra meg kérdőre vonom, hogy na mi lesz már, akkor mégse? Mert jelenleg nagyjából ez lenne a dologból. Arról nem is beszélve, hogy ha tényleg megkísérelne kiugrani, fix, hogy nem hagynám. Beindítom a motort, amíg ő a rádiót baszkodja, és elindulok a város felé. Hagyom, hogy szórakozzon, de közben látványosan várok, és nem reagálok semmi kitérő kérdésre vagy mondatra. Ha ezt öt percnél tovább játssza, vagy esetleg valami hülyén poént is benyög, akkor már türelmetlenebbül nyikkanok meg. - Szóval ott tartottál, hogy hogyan a kisfaszomba robbantál így le. - Vetettem rá egy oldalpillantást, nyomatékosítva, hogy öcsém, jobb, ah végre beszélsz, vagy elviszlek a rázós út felé, és az fájni fog a sajgó tagjaidnak. - És hogyan kerültél ilyen messzire Anchorage-től. Egy követelőző pöcsnek tűnhettem és mit szépítsük: az vagyok. Nézze el nekem, azért az egy szem öcsémet meglátni az út mellett szarrá verve nem épp életem legjobb élménye. Kicsivel szentimentálisabb lennék, a fejéhez vágnám, hogy bassza meg, örülök, hogy egyáltalán még lélegzik. Mondjuk... magunkat ismerve még bármi előfordulhat. Közben gyorsan számba vettem, hogy mégis hova menjünk, és kizárásos alapon, meg egyébként is a lakatlanul álló házam tűnt a legésszerűbb választásnak. Ha úgy akarom, még azt se tudják meg, hoyg egyáltalán ott járt, tekintve, hogy annak a háznak tényleg nem nagy a forgalma és oda a kutya se jön ellenőrizni, hogy mi van már velem, mert vagy a hotelben, vagy a Goldenben tanyázok. Hamarosan meg már a városban sem leszek. Baszki, azért durva belegondolni.
- Hihetetlen vagy.. - sóhajtok fel lemondóan, komolyan mondom, beszarok. Soha nem kapott senkitől sem ágyba reggelit? Vagy mégis mi a fene van vele? Oké, persze, már nem a régi és blabla maszlag a köbön, de akkor is, ez csak egy egyszerű kis megjegyzés volt, az én szememben legalábbis tök apróság. Na mindegy, nem lovallom bele magam, mert a végén egy hülye reggeli miatt fogunk hajba kapni. Már csak az kéne, te jó ég, ciki lenne a köbön. Eljutunk a kocsiba, éljen, nagy nehezen csak sikerül, viszont ha ezt az elkövetkezendőben bármikor is felemlegeti, tuti seggbe rúgom! És komolyan mondom, agyaljuk el egymást, de rohadtul gázos nekem ez a helyzet, még akkor is, ha ő a bátyám. Sőt, tulajdonképpen pontosan emiatt. Egy idegen miatt nem aggódnék, hiszen valószínűleg soha nem látjuk majd egymást többet. No de Duncan.. Na jó, ebbe sem fogok most jobban belemászni, pláne, mivel nekiáll horkantgatni. - Mindenképpen szólni fogok, ne aggódj! - gúnyos a hangvételem, jobban mondva kicsit olyan, mintha megsértődtem volna a szavain. Nem, dehogy, azért annál jóval több kell, de akkor is, hogy lehet ilyen genyó? Még jó, hogy amiatt nem kezdte el a vérem szívni, hogy miért csak ilyen lassú tempóra voltam az előbb képes. - Hát az eszem megáll! Felétek már normális zenét sem játszanak? - kapcsolom ki körülbelül hárompercnyi sikertelen zenekeresés után a rádiót. Persze, hogy lett volna normális, de szándékosan húzom az időt. Mondjuk nem tudom, miért, mert úgysem fogja annyiban hagyni és ezzel csak tovább idegesítem, de.. Őszintén? Magasról teszek rá. - Szeretnéd, hogy énekeljek? Talán ez a kérdés a végső pont, vigyorom egyből lelohad, amint ismét megszólal. Sóhajtva csóválom meg kissé a fejem, nem menekülhetek a dolog elől, muszáj lesz beszélni. Csakhogy nem akarok róla. - Miért is érdekel ez téged ennyire? Ugye nem akarsz semmiféle hős mártírt játszani? - teszem fel a kérdést, amennyire csak tudok, felé fordulva. Addig én bizony nem tépem tovább a számat, amíg erre nem válaszol. Mert igenis mondja el, miért érdekli. Persze nevet valószínűleg nem fogok mondani, már csak az kellene, hogy egy pattogó testvér beleugasson a dologba. Persze értékelném, de akkor is. Ebbe jobb, ha nem folyik bele. - Egyébként meg üzleti dolog. Elvertek, mert nem tetszett, amit kínáltam. És mert persze túl nagy volt a pofám- vallom be ezt is, mert valószínűleg úgyis rájött volna, elvégre valamennyire megismert már az utóbbi pár találkozásunk óta. Az pedig elég gyanús, hogy pusztán azért vernek szarrá, mert nem elég nagy a felhozatal. Mondjuk az volt, jó vagyok abban, amit csinálok, az már más kérdés, hogy nekik nem tetszett. - És hogy hogyan kerültem ilyen messzire? Nem tudom. Képszakadás. Valószínűleg bevágtak a kocsiba és úgy gondolták, mekkora poén lesz, ha kidobnak jó messze Anchorage-től. Kurva jó poén volt - mormogom az orrom alatt, elfordulok tőle, kifelé bámulok, előre és rohadtul remélem, hogy ennyi magyarázattal beéri, mert ennél több információval aligha szolgálhatok. Vagyis aligha fogok szolgálni.
Kezdőlap
Köszöntem a játékot mindkettőtöknek, nagyon élveztem! 
Mr. de Luca, öröm volt önnel üzletelni :3 Dante, bocsi, hogy nem vártalak meg, majd kárpótlásuk megejtünk egy másik játékot 
//
