Semmi többre nem számítottam annál, mint amennyit adott. De, majd puszi meg ölelkezés... Alighogy kiadta a vezényszót, már aszerint is cselekedtem, kíváncsiságom pedig közben egyre jobban előmerészkedett bennem. A kérdés a nyelvem hegyén volt, de egy jó vadász képes várni. Én pedig az vagyok. Vele egy időben kezdtem meg a váltást, ám ahogy az a korkülönbség miatt várható volt, ő elébb végzett nálam. Ezt azzal igyekeztem kompenzálni, hogy feszesebb iramot diktáltam futás közben, mint ami kényelmes vagy megszokott volt számomra. Nem azért, hogy neki megfeleljek, hanem mert úgyis tudtam, hogy rám kellett várni, mivel még kisebb vagyok. Rohantam volna előre a korban is, kár, hogy nem lehetett. Figyeltem az irányt, megjegyeztem, érzékeimet kiterjesztettem, amennyire a futás mellett tudtam a környezetre is koncentrálni, megtettem. Beidegződés, mint a helyiség felmérés a belépés pillanatában. Passzoltam, hogy miért épp az a hely volt számára a megfelelő, amelyik, semmi különöset nem észleltem azon túl, hogy nagyjából szó szerint csak a madár járt erre. Leültem, továbbra se volt okom pattogni, Manech meg rossz kedvében van, még előbb lecsap, mint ahogy pislogni tudnék. Egyedül annyiból zavart ez a fenék letétel, hogy kurvára utáltam egy helyben megülni - szó szerint és átvitt értelemben is. A kérdése kissé meglepett, amit egy apró, alig hallható, kérdő mordulással jeleztem. Kiéreztem, hogy nem a hivatalos pozícióm érdekelte, erről egyébként is bármikor megkérdezhette Castort gondolom. Ennél fogva viszont csak egyetlen válasz létezett: ~ Sose voltam az. Különben nem lettek volna a gyerekesnek ható basztatások a lovardában, a kelletlenség, a folytonos zúgolódás, miközben azért megtettem, amit kellett, mert muszáj volt. A hierarchia - és Apám - parancsa volt ez, amit se megrongálni, se felrúgni nem akartam. Akkor se, ha örökös elégedetlenség fortyogott bennem és szüntelen vágyakozás a hajdani posztom felé. ~ Se emberként, se farkasként. Ha annak tekinted magad, az is maradsz életed végéig. Ez ugyanaz, mint ami miatt nem voltam hajlandó magamat kudarcként elkönyvelni, amikor a falka legaljára száműztek.
Tipvigut
Szellem
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 842
◯ HSZ : 383
◯ IC REAG : 327
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : farkasom teljes szemgolyója ébenfekete
Szó szerint figyelmem középpontjába állítom és ahogy a válaszára várok, úgy eresztem lejjebb pajzsomat. Nem feltűnően, nem ledobva. Előbb csak tíz, húsz, majd ötven évet növelne négyszáz évemen, amelyet érezni engedek. Aztán az ötvenből hatvan lesz, majd egy százassal több és már nem négy évszázados farkasként állok előtte, hanem ötszáz évesként. Majd újabb tíz évet öregszem. Aztán húszat és így tovább… ~ Ha sosem voltál az, miért vagy a falka legalján? Miért űzött oda a tulajdon Teremtőd? ~ nem a konkrét ok érdekel, hanem a teljes kép. Mit szart el folyamatosan, amiért ennyit érdemel a számomra legértékesebb utódomnál? Hat évszázados farkasként kerülgetem lassan, mint a prédát szokás és kicsit sem változtatok ahhoz semmin, hogy másként érezze magát. Hatszáz évemből hatszáztíz lesz, ahogy pajzsom ismét lejjebb ereszkedik és nem áll meg továbbra sem. ~ Elmondom mit gondolok Duncan. Egyszerre vagy csalódás és érték is. Sok van benned, sok lehetőség, a képességeid ismerete, amit használni is tudsz, a tenni- és bizonyítási akarás, az arrogancia, ami a családunk öröksége. De ezzel együtt szar döntéseket hozol. Konok vagy, kemény fejű és ez ostobává tesz egy ponton túl. És mégis sokat jelentesz az Apádnak, aki sokat jelent nekem. – ha azt hiszi, hogy érzelmes mesedélutánt tartok neki, akkor hamarosan ketté harapom a torkát. Szavaim ellenére, amelyek a gondolatai között landolnak, egyáltalán nem vagyok sem dicsérgető, sem pedig jópofa kedvemben. Hétszáz évnyi farkas energia mar az ő alig másfél évszázadába. Nem kedvesen, nem barátságosan, úgy érinti, akár a vihar. A Jégvihar. ~ Nem verlek át. Ma vagy meghalsz vagy olyasmit kapsz, amit rajtad kívül alig néhányan a világon. Tudást, amelyet a Teremtőd is, pontosan itt, ezen a helyen előtted. És, hogy miként is végzed, az csak rajtad múlik. ~ kerüljön fel életében – ki tudja hányadszor – minden egy lapra. Elbukik vagy átmegy. Nem, nem kell felelnem azért mit miért teszek, okkal hívtam, okkal mondom a szavaimat, amelyeket nem közlök vele. Nem, amíg nem látom, hogy méltó lenne rá. Hétszáz évnyi energia förgetegem pedig nem áll meg, tovább növekszik. Mindegy egyes eltelt lélegzetvétellel tíz évvel több mardossa a bőrét.
Zavarni kezdett valami, olyan volt, mint a lassan olvadó jég, de nem meghitt, kellemes értelemben, inkább... inkább mintha az alól a jég alól olyasmi akarna előjönni, aminek talán nem kéne. Fogalmam sincs, de energiáig szép lassan egyre nagyobbra hágtak fel, s ezt próbáltam azzal kizárni a tudatomból, hogy az újabb kérdésre fókuszáltam. ~ Először biztonságban akartam tudni a fogadott lányomat, távol innen, de nem igazán szóltam előre. Nem akartam, hogy véletlenül is kiszivárogjon. Másodszor segítettem a nyakik érő szarban lubickoló elsőszülött Kölykének, aki akkor épp el volt tiltva a falkától. Nem érintkezhetett velünk, mi se vele. Segítettem neki kimászni a gödörből, hogy aztán én kerüljek oda. ~ Ötszáz... Egyik hegyi vénség se tűnik ilyen fiatalnak ennyi idősen. Jól konzerváló helyen élt eddig? Lehet, az egyetlen, ami biztos, hogy eddig kurvára átbaszott azzal a négyszáz évvel. Annyiból bökte a csőröm, hogy nem értettem, miért. ~ Végül elhagytam a falkát, hogy a vér szerinti öcsém közelében lehessek, de nem tudtam megakadályozni, hogy hülyeségek sorozata után felköltözzön ide. A tetőről ledobós történetet meg szerintem már hallottad. Megváltottam a jegyem vissza a falkába. Könyvet kéne írnom erről, bestseller lehetne! Megkíméltem mindazonáltal a ködösített, nagy vonalas és nagyvonalú tálalástól, minél inkább a lényegre szorítkoztam, az célravezetőbb szokott lenni. És ha már cél meg finálé... hol van ennek az energiahalomnak a vége? A hideg kezdett futkosni tőle a hátamon, olykor kelletlen mordulás kaparta torkomat, s ahogy hatszáz fölé kúszott, megráztam fejem, hogy aztán felkelve eddigi helyemről, hátráljak egy lépést. Átgondolatlan tett volt, ösztönből jött, miközben ez az egy lépés, vagy minden egyéb további is sokkal több erőkifejtésbe került, mint normálisan kellett volna. Elkezdtem felszínesen kapkodni a levegőt, egyre sűrűbben, egyre hevesebben. Hiába mantráztam magamban, hogy "nyugi", elemi pánik kezdett felkúszni gerincem mentén, mert a kurva életbe, hatszáznál se állt meg a menet! Próbáltam mindezt visszafojtani, nem mutatni, elrejteni, lenyelni, de már vérvörös szemem is elkerekedett, amikor rá néztem. Elmémbe küldött szavai maradtak utolsó mentsváraim, azokba kapaszkodtam, mert az elején még úgy voltam vele: nem árthat. Talán valami miatt megszédültem, vagy a fene se tudja, de ha normálisan tudnék lélegezni és felfogom, amit mond, akkor talán könnyebb lesz. Sokat jelent neki Castor, hát ezt a legszarabb állapotomban is képes lettem volna felfogni és elhinni. Tökéletesen értettem, miért, ettől pedig büszkeség áradt szét bennem, egészen addig, amíg egyszerűen össze nem csuklottam az energiák súlya alatt. Szégyen vagy sem: szűköltem. Nyomott, fájt, karmaimat a földbe fájtam, mintha így le tudnám mindezt vezetni magamról, el magamtól. El, el innen, el a közeléből, minél messzebb, vagy beledöglök! Sose hallottam még olyanról, hogy valakit pusztán az energiák csináltak volna ki, de nem akartam én lenni az első. Satnya volt a próbálkozás,a mivel pajzsom után nyúltan, de szinte még a gondolat se markolt meg igazán, hogy felhúzzam,a mikor már leomlott. Izmaim összerándultak, hányingerem támadt a fejem pedig majd' széthasadt. Azt hiszem, váltottam, de hogy mibe, honnan, hova és hányszor, arról fogalmam sincs, egyetlen, végtelennek tűnő kínlódáshullámmá olvadt össze minden, amiben olykor fájó élességgel sejlett fel az éjfekete szempár, aminek fehér része se volt. Hagyja abba. Csak hagyja abba, bármi is ez... Káprázik a szemem és képtelen vagyok felfogni a kort. Vagy nem akarom, egyre megy igazából, mert mindenhogyan lehetetlennek tartom, az őrület jelének. ~ E... ~ rimánkodnék, könyörögnék elméjét ostromolva, de vadul összeszorítom állkapcsom. A szűköléssel úgyse tudok felhagyni, mert ez messze sokkal több annál, mint amivel elbírok, de ez nem jelenti azt, hogy még annál is gyengébbnek kell lennem, mint amilyen valójában vagyok. Egyszer csak vége lesz. Vagy beleájulok. Rajta áll. Ez és az egész kibaszott életem - már megint! Röpke, szinte meg se történt a dac, a düh, amivel egy pillanatra rá villan vörös szemem két fájdalmas vonaglás között. Vicsorogni már nem tudok, se morogni, csak várni, vagy eszméletemet veszteni...
Tipvigut
Szellem
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 842
◯ HSZ : 383
◯ IC REAG : 327
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : farkasom teljes szemgolyója ébenfekete
Nem mondhatja, hogy nem hallgatom végig, mert figyelek. Kíváncsi vagyok a mondanivalójára, miközben energiáim újra és újra és újra övéibe marnak egyre nagyobb intenzitással, ahogy pajzsom mélyebbre eresztem. Egy kölyök vagy gyermek biztonsága saját szakállra. Egy áruló megsegítése, amitől azonnal megrándul a pofám. Ez a szememben semmi jót sem jelent. Hiába volt az utódom kölyke, ha kitaszította, okkal tette, és így annak megsegítése a szememben olyan bűn, amit nem könnyű megbocsátani. Energiáim továbbra is az övét tépve veszik körül, ahogy egyre lejjebb eresztem pajzsomat. Elárulta a falkát is. Újabb vicsorba torzul a képem. Castor úgy tűnik tényleg igen nagyra becsüli, ha még életben van. ~ Ha az én kölyköm volnál, már nem élnél. De várj csak. Könnyűszerrel téphetem ki a torkod... – ha nem volna érték számomra minden farkas a véremből, már valóban nem élne. Ha nem volna fontos a Teremtője, akkor nem lenne maradása az élők között, ha nem látnám benne azt, amit magam is értékelek, akkor a halotti torja volna ez. Magam alá gyűröm. Szavak nélkül, pusztán A Jégvihar energiáival, anélkül, hogy megkérdezné, egyáltalán mit él át. Ez pedig csalódást okoz. Legyél vér a véremből, küzdj a nyavalyás irhádért vagy dögölj meg magadtól… Ostoba, nevetséges tett volt mordulnia, mozdulnia, elkapom, a marja után marva és egyetlen rándítással hajítom távolabb olyan sebességgel, amit talán felfogni sem képes, hacsak nem tesz ellene valamiképpen. Mire földet ér, már fölötte, előtte állok újra. ~ Bírd ki vagy, ha nem, a maradványaidat sem viszem vissza neki. ~ az apjának, a teremtőjének, aki annyit jelent a számára. És nekem is. Ne merészeljen elájulni, még több, mint száz évnyi erő és energiaförgeteg vár rá, hogy pontosan érezze kivel is áll szemben. ~ Miért vagy érdemes arra, hogy Castor kölyke legyél? Miért vagy érdemes arra, hogy A Jégvihar leszármazottja legyél? ~ bármennyire is úgy tűnik, nem nettó kibaszásból teszem ki ennek. Sőt… ahhoz azonban, hogy túllépjünk ezen, a válaszát akarom hallani. Felkúszok nyolcszázharmincnégy évemig, leeresztve pajzsomat teljesen, kikezdve ezzel az ő energiáit teljesen, a sajátom pedig felkavarja az avart körülöttünk, mire hirtelen rántom vissza és zárom el erőm és korom előle a megszokott négyszázasra, hogy válaszolni tudjon. ~ Hallgatlak.
Már nem élnék... Nekem már rég nem kéne élnem, vagy ha nem is olyan rég, hát azóta a zuhanás óta biztosan nem. És tessék, mégis itt vagyok, az energiái által elnyomottan és értetlenül. Mordulásomnak meglett a böjtje, megragadott és arrébb a legkisebb esélyt se hagyva semmire. Alig értem földet, már ott volt, megint, hogy tovább pakolja rám azt a rengeteg évszázadot. A becsapódás okozta fájdalom semmi, apró tűszúrás ahhoz képest, amit az energiáinak köszönhetően érzek. Képtelenség, hogy ennyi idős legyen... Ne legyen ennyi! Fenyegetéssel is felérő felszólítására megpróbáltam magam összeszedni úgy is, hogy ez nyilvánvalóan lehetetlen volt. Több, mint nyolc évszázad nehezedett rám, ezt semmilyen szín alatt sem tudtam magamról lerázni, vagy legalább tompítani. Az egyetlent tettem, amit egész életemben: küzdöttem. Azért, hogy kibírjam, hogy ne hasadjak bele és ne dőljek ki, mint egy zsák krumpli. Ha nem a fejembe küldte volna újabb kérdéseit, lehet nem fogom fel, vagy hallom meg. Dühös voltam, most már egészen határozottan, sokkal inkább, mint amennyire ez a váratlan tortúra megkínzott. Megint ez a kérdés, mindig ugyanaz. Kurva pipa vagyok miatta, a helyzetemre, rá, magamra, és ez segít tisztán tartani a fejem, ha másra nem is megyek vele jelenleg. Vértként használnám, ám mire erre jutok, hirtelen vége mindennek. Úgy kapok levegő után, mint a fuldokló, és nagyon szívesen arrébb kotródnék a közeléből, tisztes távot véve fel, de még tetőtől talpig remegtem az előbbieknek hála. Szinte légiesen könnyednek érzem magam a korábbi állapothoz képest, fellélegezni viszont ezen túl nem sok okom volt. Először nem is értettem, mit hallgat, mit vár, majd eszembe jutott a kérdés, amivel haragom fortyogó láváját megpiszkálta. Szerettem volna a válaszhoz feltápászkodni, összemerni magam, de a legutolsó porcikámig kikészült mindenem, így csak a szándék maradt meg. Kurva jó. ~ Azért... mert még mindig élek. Mert a büdös életben nem leszek képes arra, hogy beletörődjek az utolsó helybe, mert ha kell, a szurkon keresztülgázolok, baszd meg és elérem azt, amire más képtelen. ~ Az indulat is beszélt belőlem, erőteljesen dolgozott bennem az elejtett cifrában mutatkozva meg verbálisan. Le nem vettem róla a pillantásom, tekintetem izzott, s most, hogy az én energiáim is érvényesülhettek, egy pillanatig se haboztam, hogy magam köré gyűjtsem őket. ~ Tudom, mit romboltam le, és nem vagyok olyan hülye, hogy hagyjam kárba veszni az utolsó utáni esélyem. Ezért vagyok érdemes: mert én visszajövök annak a szakadéknak a pereméről, amibe más inkább vállvonva beleveti magát, Jégvihar! Picsába. Röhögjön ki és mondja, hogy fasz vagyok, ha azt hiszem, a vén csontok még élnek. Komolyan: készséggel röhögnék vele.
Tipvigut
Szellem
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 842
◯ HSZ : 383
◯ IC REAG : 327
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : farkasom teljes szemgolyója ébenfekete
A válasz, a szavai is érdekelnek. Az, ahogyan vélekedik önmagáról, a helyéről, a helyzetéről, arról, hogy kinek a kölyke, kinek a leszármazottja, a magyarázat, de nem csak ennyi. Látni akarom benne a lángot, a tüzet, nemcsak a parazsat, azt, hogy belé is öröklődött valami belőlem. Mind máshogyan választottunk utódokat, az én szempontom mindig is az volt, hogy én legyek benne a jelöltben, már akkor is, amikor még semmi közünk nem volt egymáshoz. Nem holmi elbaszott nárcizmusból fakadóan, hanem, mert hiszem, hogy azért uralom a gyorsaságot, mert erre méltó minden tulajdonságom és képességem. És ha ezek írmagja megvan azokban, akiket méltónak vélek már a beharapás előtt, akkor azután sem okoznak csalódást. A legtöbben nem is tették. Látom benne, rajta, a küzdést. Nem csak a válaszában van ott, a tekintetében, az energiáiban, a testében, amely most még képtelen a felemelkedésre – a szó minden értelmében –, de ott van benne. Nem veszett ügy tehát. Kimondja a nevem – mármint gondolataim közé ejti – tehát mégsem teljesen hülye. Még egy jó pont a szememben. ~ Ahhoz képest, hogy tudod ki áll előtted, basszam meg? ~ nehogy azt higgye humoros kedvemben vagyok. Nem vagyok. ~ Nem te vagy az a farkas és utód, aki a legjobban lenyűgözött volna, valószínűleg azért, mert kevésbé vagyok elnéző, mint az Apád. De. ~ igen, eztán jön a lényeg és barom volt, aki azt állította, a „de” előtt sosem fontos, ami egy mondatban áll. Szerintem meg kurvára az. ~ Örökölted vagy eleve magadban hordoztad azt, akit a legnagyobbra értékelek az utódaim között. Arrogáns vagy, amitől makacs leszel, ami arra sarkall, hogy eszedbe se jusson feladni. Vihar vagy te magad is Duncan és ezt értékelem. Többre, mint a hülyeségeid miatti csalódottságomat. ~ valójában nem csak értékelem, kifejezetten tetszetősnek tartom, de hát ismerjük a mondást, miszerint egy medve esetében ne engedd, hogy megkedveljen vagy meggyűlöljön, mert mindkettő végzetes lehet. Én pedig szimpatizálok a hímmel… ~ Nem ok nélkül fedtem fel előtted valódi létem, így pedig, nem árulhatsz el senkinek. Ha beszélni akarsz erről valakinek, Castor, a nősténye, Emma és az Ikkuma is birtokában van ennek a tudásnak, velük megteheted. ~ kész szociális és mentálgondozóvá is sikerül avanzsálnom, de ennyit nem árt, ha tud. ~ Másfél évszázados vagy és A Jégvihar szerint méltó a tudásra, úgyhogy viseld el ennek a terhét, mert feladatom van a számodra. ~ nem kérek, sosem kérek. Főleg nem egy utódtól. ~ Megértettél? ~ itt az ideje feldolgozni a sokkot és tovább lépni. Nincs időnk a felesleges szarakodásra és lelkizésre. Legalábbis remélem, hogy nem igényli.
Elkezdtem volna azon filózni, hogy vajon mennyire éri meg magyarázni a puszta, mögöttes tartam nélküli szitkok spontán kitörését, de a kérdésben a megerősítés sokkal jobban pofán csapott ennél. Az előbbi erődömping után nem kéne, hogy lesokkoljon, plusz én magam mondtam ki a hirtelenség hevében... de akkor is! Megőrültem. Meg ő is. Párosával szép az élet, mondják, hát kösz, ezt azért kihagytam volna. Kurva mélyen kussoltam, és miközben agyam az újabb szavak feldolgozásán fáradozott, addig ezzel párhuzamosan azt is próbáltam megemészteni, hogy olyas valakivel csevegek, akinek már kibaszottul halottnak kéne lennie és a csontjait kultisták rögeszmések gyülekezetének kéne gondoznia. Most mondjam, hogy pacsi, az áhítatos megemlékezést leszámítva ebben is hasonlítunk? Nem, mert nincs vicces kedvében, én meg még annyira se. Legalább van nála némi jó pontom. Ha nem is sok. Kevésbé elnéző, mint Castor... Nem szálltam vitába, kommentárt se fűztem hozzá továbbra sem, egyszerűen meredten bámultam őt, minden szavát az emlékezetembe vésve. Egyedül akkor lélegeztem fel, szusszantam nagyot, amikor elárulta, kik tudnak még a valódi kilétéről. Mérhetetlen megkönnyebbülést jelentett, hogy Castor is köztük van, bár mindazok után, hogy eddig miket mondtak egymásról, gyanítottam, hogy tudja a valódi kilétét. ~ Értem, de... miért? Miért én és miért most? ~ Azt hiszem, lett volna még egy rakás kérdésem, azokat viszont a jelenleg uralkodó blokk megállította. Nem, rohadtul nem fogtam fel még mindig. Tudtam, ésszel felértem, de mint egy valószerűtlen mese fordulópontját. Akár válaszolt, akár nem, nekem több firtatnivalóm egyelőre nem akadt. A hangsúlyon azon van, hogy egyelőre, mert ahhoz, hogy legyen még kérdésem az kell, hogy lehiggadjak. Meg normálisan tudjak megint mozogni, visszanyerve az illúziót, hogy annyival kisebb mégse vagyok nála. ~ És hallgatok, persze... ~ el se hinnék nekem! Különben is, akinek élből elárulnám, már tudja.
Tipvigut
Szellem
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 842
◯ HSZ : 383
◯ IC REAG : 327
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : farkasom teljes szemgolyója ébenfekete
Megállok a mozgásban, az eddigi körözésben körülötte, szemben vele és leteszem a hátsómat. Nem sújtom már tovább mardosó energiaförgetegemmel, elzárom előle annyira, hogy ismételten csak annyit érzékelhessen belőle, amennyit egyébként is szokott. Nem bánom, ha kérdez, kérdezzen, az pedig majd elválik, hogy mire kap választ. ~ Azért te, mert a vérem vagy. Mert Castor vére vagy és ő elérte, hogy számítson a véleménye és a döntései a szememben. ~ és elég jó indítás, legalábbis nálam, de ez még nem minden. ~ Helyed van a vérvonalamban és nem csak azért, mert egy villám beharapott és nem volt más választásod, hanem, mert én is így ítélem. Olyan vagy, akire nekem is választásom esett volna és ez sokat számít. ~ ennél többet viszont ne várjon, már ez is több, mint amit bármelyik utódomnak valaha is elmondok. ~ Azért most, mert telik az idő és még mindig itt vagyok. Nem vakációzni jöttem a városba és nem azért maradtam, mert annyira nagyon ehhez volna kedvem. Mindannyian jól tudjátok mi megy végbe minden áprilisban és a megoldás kulcsa a problémára egyelőre nincs a kezünkben. ~ nem egy – hozzám képest – szinte még kölyökre teszem tizenhárom alapító gondját – akik közül egy életét vesztette idén –, azzal ő amúgy sem tud mit kezdeni, de arra ítéletem szerint szükség van, hogy tisztábban lásson kicsit. ~ Ebben az évben nem éltük túl mindannyian. ~ az nem tartozik rá, hogy melyikünk halt meg, ahogyan semmi más sem ezzel kapcsolatban, a lényeg azon van, hogy sokkal nagyobb a szar a palacsintában, mint amire eddig rálátása lehetett. ~ És nem tudjuk mi vár még ránk. Az ok, amiért mindezt elmondom, egyszerű. Az Apád mellé adtam valakit, akire támaszkodhat, ez az Ikkuma dolga. Magam mellé pedig téged választalak. ~ elhallgatok, emésztgesse csak a szavakat egy kicsit, bár túl sok időt nem kap rá. ~ Ki tudja mikor bénulok le legközelebb. ~ vicsorba torzul a képem a legutóbbi vörös hold kapcsán. Nem, továbbra sem fogom valószínűleg többször ugrasztani, mint eddig és nem is olyasmit várok el tőle, amit messze nem képes megtenni fiatalsága okán. Olyasmi miatt kell nekem, amire képes és a körülményeket tekintve, hogyha tisztában van néhány dologgal és a helyzet véres komolyságával.
Azt hiszem, most zsebelhettem be egy nagy adag dicséretet. Ettől nem fogok elszállni, se pöffeszkedni, szimplán tudomásul vettem, megkenegettem vele kicsit a májam és elkönyveltem, hogy mindezek után még annyi melléfogásom se lehet, mint talán lehetne. A képlet pofonegyszerű: nincs több hibalehetőségem. ~ Szóval van rá esély, hogy vége legyen az áprilisi őrületnek? ~ pillantottam rá és egy darabig még kényelmes ostobaságba csomagoltam magam azzal, hogy a többesszám csak amolyan királyi volt. Ő és a bestiája. Aztán nagyjából fél perccel később összedőlt a légváram. Köpni-nyelni nem tudtam egy darabig. ~ Mind itt vagytok? ~ A felének a nevét se tudtam, legfeljebb annyit, hogy a Megoldó, vagy a Teremtő, régi történetek nagy szereplői, akikről Castor beszélt, hogy azért mégis legyen valami fogalmam a régmúltról. Lassan kezdtem megérezni, hogy mekkora titkot is oszt meg velem. ~ A Vörös Hold miatt vagytok itt, és ti tudtok véget vetni neki? ~ Kérdésem félig-meddig nagyon velős összegzés volt, amolyan biztosra menés, hogy jól értettem-e az eddigieket. Nem firtattam a halott felől, az eddigiek alapján, ha rám tartozna, többet mondott volna. Elnyílt a szám. Általában tudtam leplezni az ilyen banális reakcióimat, uralkodtam a mimikámon és úgy általában, inkább a harag, a rossz kedv szokott kiülni vonásaimra, nem a tökéletes elképedés. Zúgott a fejem a sok újdonságtól. Úgy néztem rá, mintha csak káprázat lenne, s ahogy eszembe jutottak korábbi találkozóink, hogy kivel szemtelenkedtem, milyen stílust engedtem meg magamnak, kinek a vérét ízleltem már és kiből téptem ki cafatokat, amikor épp felmért és visszafogta magát... ~ Ezt... nem hiszem el. ~ Dehogynem, ezért sem bírok feltápászkodni. Ki tudja, mikor bénul le legközelebb? ~ Akkor Emma ezért támadt rád! És gondolom a korábbi években is mindig benne voltál a közepében... Hogyan lehettek még életben? Több, mint nyolcszáz éves, a legöregebb, akivel életem során találkoztam, éppcsak túllépett a hatszázon, aztán el is vonult meghalni. Ráncos vénember volt ráadásnak! ~ Mit vársz tőlem? Mármint... valami konkrétabb most, azon kívül, hogy legyek melletted? Én igyekeztem mindent minél gyorsabban feldolgozni, de, hogy ez normálisan napokba fog telni, abban szinte teljesen biztos voltam. Egyelőre megtettem, ami hirtelenjében tőlem telt, de még túl nagy volt a sokk ahhoz, hogy rutinos gyakorlatiassággal tudjam kezelni a dolgot. Akkor nem éreztem magam ilyen... esetlennek, amikor beharaptak.
Tipvigut
Szellem
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 842
◯ HSZ : 383
◯ IC REAG : 327
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : farkasom teljes szemgolyója ébenfekete
~ Dolgozunk rajta. ~ nem azért beszélek vele, hogy a lelkét ápolgassam, így nem mondom azt, igen, van rá esély. Fogalmam sincs, hogy mennyi van vagy van-e egyáltalán, de az a cél, hogy véget vessünk neki. Ezért vagyunk itt. ~ Eszedbe ne jusson neki állni megkeresni bármelyiküket is. Rosszul fogadjuk, amikor nem mi döntünk létünk és valódi énünk felfedéséről. ~ a választ megkapta, igen, mind itt vagyunk – illetve a kör már nem teljes, legalábbis egy ideig még nem az – és ezzel együtt sokkal többet adok neki újra. Tudást, információt, bizalmat. ~ Velünk kezdődött, velünk is kell véget érnie. Mennyit tudsz Rólunk és Alignakról? ~ tudni akarom mennyit tud a legendánkról, ami a múltunk, ami az áprilisi vérengzésekhez vezet. Ha csak nyomokban ismeri – vagy annyira sem – van birtokában a történetnek, akkor egy történelem órát is beiktatunk. ~ Csukd be a szád. ~ hiába van farkas alakban, látom rajta és érzem az energiáink, hogy ez egy nem kontrollált reakció a részéről, döbbenetének hozadéka. Tisztában vagyok azzal, hogy mekkora titkot bízok rá és elvárom, hogy megbirkózzon vele. Az pedig ott kezdődik, hogy ne adja ki magát. Ne így. ~ Tisztázzunk valamit Duncan. Képesnek ítéllek arra, hogy elbírj mindazzal, amit ma hallasz. A csalódást pedig nem tolerálom. ~ nem fenyegetem, nem ezért mondom. Csupán azt akarom, hogy tudja mit is akarok, miért van itt, miért szerez tudomást olyasmiről, amiről eddigi talán álmodni sem mert. ~ Alignak támadt rám, Emma a test volt hozzá. ~ mondjuk úgy, a nőstény magától nem lett volna képes egy hétre lebénítani. Bólintok egyet arra, hogy korábban is volt már szerencsém ahhoz, amihez idén is. ~ Mert feladatunk van. Ti vagytok azok. Az Örökségünk. ~ nem mondom ki szó szerint, hogy ránk más szabályok vonatkoznak, hogy az eltelt évekkel nem gyengülünk és nem ér el minket a végelgyengülés miatti halál. ~ Legyél elérhető. Ha hívlak, nem azért teszem, mert hiányzik a képed és látni akarom. És van még valami. Két éve halálra ítéltem Castor első kölykét. Tarát. Segíts neki megtalálni. ~ nem felejtettem el a dolgot és ragaszkodom ahhoz, amit elvárok az utódaimtól. ~ Ha kérdezni akarsz még, kérdezz és ez nem csak erre az alkalomra él. ~ hajlandó vagyok beszélgetni vele mindarról, amiről most szó esett és még fog is, de azt is elvárom, hogy viselje úgy a tudás terhét, ahogyan az a véremhez méltó. Büszkén, emelt fővel.
~ Dehogy keresem őket! ~ vágtam rá egyből, még az ötletet is abszurdnak tartva. Bőségesen elég nekem ő egymaga, nem kell mellé még tizenkettő. Vagy tizenegy, ha egyikük halott. Sose volt gyűjtőszenvedélyem, nem fog előbukkanni belőlem, pláne nem velük kapcsolatban. ~ Azt tudom, hogy elárultátok és megöltétek. Aztán szétszéledtetek. ~ Az alap alapja megvan, amennyi "illik". ~ Sose foglalkoztam behatóbban veletek ~ vallottam be igazából szégyenkezés nélkül. Én ahhoz túl jelenben ragadt és gyakorlatias voltam világ életemben, hogy ősöknek, legendáknak, történelemnek menjek utána tüzetesebben, már csak azért is, mert - eddig - egyáltalán nem volt ilyen jellegű tudásra szükségem. Mindig azt tanultam meg és sajátítottam el, ami a túléléshez, majd feljebb kapaszkodáshoz kellett, a hagyományápolást másokra hagytam. Becsuktam a szám, és örültem, hogy más ennek nem volt szemtanúja. Igen ritkán akadtam így fenn, a halálhíreket valahogy jobban kezeltem, mint azt, hogy valaki életben van - azt hiszem, ez is elég sok mindent elárul rólam. Megemeltem fejem, amikor a csalódás nem-tolerálásáról beszélt. Szinte kikértem magamnak még a feltételezést is, ez a gőg viszont inkább farkas mivoltom felől érkezett - ő sosem bukott el, minden hibám emberi volt. Nem tolerálod a csalódást? Helyes, egyetértünk, de nem csak büntetések terén tudom várni a jussomat és ne aggódj, Jégvihar, fogsz te még azon tűnődni, miképp jutalmazz. Farkasom elbizakodottsága sütött tekintetemből, én pedig nem fogtam vissza. Hajtson csak előre mindkettőnket, megyek vele, többet nem vonom kétségbe, hogy jobban tudja az utat nálam. ~ Értem ~ biccentettem, majd nehézkesen fejem után többi tagom is megemeltem. A felállással nem is erőlködtem, bőven megtette nekem az ülés. Feküdni továbbra is kényelmesebb, pihentetőbb lett volna, éppen ezért abban nincs semmi kunszt. Hallgattam magyarázatát és furcsa, de ezt valahogy közelebb állónak éreztem magamhoz, mint az Alignakos részt. Talán azért, mert a látszat ellenére tudom, mit jelent, ha feladatod van és annak élsz. ~ Akkor ezért mentorálja egyik-másik falkatársamat kóbor ~ vontam le az erre vonatkozó következtetésemet, de ennél tovább gondolatban sem mentem. Mondom: nem célom tudni a többiről. ~ Volt már olyan itt, akit méltatlannak találtál? Alattam is hosszan rezgett a léc, tisztában vagyok vele, de érdekelt, akadt-e nálam is rosszabb. Abban pedig nem kételkedtem, hogyha esetleg igen, akkor a nyomait úgy tudta eltüntetni, hogy mi kis senkik ne tudjunk róla. Tara említésére egy pillanatra megfeszültem. Erre emlékeztem. Ezt mondta Castor ott fönt, a tetőn, hogy meg kell őt ölnie. Szóval ezért... azt hiszem, így már választ is kaptam az előbbi kérdésemre. ~ Neki kell megtennie, igaz? Nem intézhetem én... Láttam és éreztem, amit, azon az estén, amikor lehajított, ennek tükrében pedig úgy éreztem magam egy pillanatra, mint valami kibaszott kísérleti patkány a "milyen lehet saját Kölyköt ölni laborban". Ezek után még inkább büszke voltam arra, hogy túléltem. És hogy képes lennék-e végezni Tarával? Legfeljebb fizikai és korbeli akadályai lehetnének, ebben teljesen biztos voltam, mert más téren nem lenne visszatartó erőm. ~ Csak egy rakás hogyanom és miértem van ~ ráztam meg a fejem. ~ De később biztosan lesz értelmesebb kérdésem is ezeknél, most viszont még túl friss ez az egész. Higgadtabban tudtam már hozzá viszonyulni, de gyanítom inkább azért, mert volt némi rutinom a rázós helyzetek kezelésében, viselésében, nem pedig mert olyan kézenfekvővé vált volna mindaz, amibe beavatott.
Tipvigut
Szellem
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 842
◯ HSZ : 383
◯ IC REAG : 327
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : farkasom teljes szemgolyója ébenfekete
~ Miután megőrült. ~ a rövidített verzió rövidítése ez, de a lényeg tulajdonképpen benne van. ~ A bosszúja pedig titeket is elért. ~ egyikünk sem akarta ezt. Olyannyira nem akarjuk a leszármazottaink halálát, hogy nem ölünk Alignak kedvéért, nem hoztuk meg az áldozatot, amit elvárt. Kifejezetten értékelem, ahogy a farkas egész kiállása kikéri magának már csak a feltételezését is annak, hogy felmerült bennem a csalódás. Érezze a zsigereiben, hogy ez az, ami nem következhet be, mert valóban érdemes a tudásra és bizalomra, amit most kap. ~ Mondhatjuk így is. ~ bólintunk busa fejünkkel. A legtöbben foglalkozunk a leszármazottainkkal így vagy úgy, ki-ki a saját módszere szerint. Figyelmeztettem, hogy ne keresse a többi alapítót, tudomásul vette a dolgot, ez pedig azt jelenti, hogy a téma ezen fele részemről le van zárva. Úgy tűnik van elég esze hozzá, hogy ezt ő is felfogja. ~ A leginkább elégedetlen veled voltam. És lám hová jutottál... ~ most van annyi tudása rólam és minden másról, ami a városban folyik, mint az Apjának. Fricska számba megy, hogy a falka első és utolsó farkasa is beavatott lett és mindkettő az én vérem. Minden farkastól elvárok dolgokat a vérvonalamban. A nőstényektől kevesebbet, a hímektől többet. Castortól a legtöbbet, mert mégiscsak az ivadékom a falka első farkasa, a leszármazottait is keményebben ítélem meg, más a mérce. ~ Ha Tara annak számít, akkor őt. ~ személyesen nem ismerem, nem kell, hogy ismerjem. Ha a Teremtője sem találja méltónak semmire sem, akkor az éppen elég. ~ Ez Castor dolga. ~ nem csak azért, mert ezt mondtam és kész. Okkal utasítottam arra, hogy tegye meg, de ez nem jelenti azt, hogy a felkutatásában ne lehetne segítsége. Legyen neki. ~ Rendben. Ebben az esetben most mehetsz. ~ felállok és a magam részéről vége ennek a találkozónak. Eméssze a hallottakat, tudja, hogy hol talál, ha kérdezni akar és egészen biztosan jelentkezni fogok még én is. Magára hagyom, olyan gyorsasággal tűnök el, mintha ott sem lettem volna.
//köszönöm a játékot, ha nincs már más, akkor ennyi lett volna bocs a sokkterápiáért és, hogy mindkét karidat betaláltam támogatásnak :”D A Jégvihar khm… kedvel //
~ Ami nektek a lehető legnagyobb büntetés. ~ Nem kellett zseninek lenni ahhoz, hogy ezt kisakkozzam, elég volt abból kiindulnom, milyen volt azt látni, hogy miattam a Kölyköt is semmibe veszik, gondolom az ő esetükben hatványozottabb a dolog. Sose az a legrosszabb, ha minket ütnek-vágnak, hanem ha az kap ebből miattunk, egy kicsit is számít. ~ Sajnálom ~ tettem hozzá, mert belegondolva, az ő vállukat sokkal nagyobb felelősség súlya nyomja, mint teszem azt az enyémet. Titoktartás? Jó vicc. Nekik az összes vérfarkassal és jövőjükkel kell törődni. Ez és az eltökéltségem lehet számára a bizonyosság, hogy minden tőlem telhetőt meg fogok tenni azért, hogy ne kelljen se neki, se Castornak azért megölnie, mert méltatlan vagyok a farkasra. És bassza meg, igenis büszke voltam arra is, hogy velem volt a legkevésbé megelégedve és mégis... mégis itt voltunk. Látod ezt, Apám? Vagy így, vagy úgy, de kivívom az elismerést, a bizalmat kisebb-nagyobb mértékben. Elbízni azonban nem fogom magam. A Tarát érintő dolgokra komoran bólintottam. Megértettem, a továbbiakban pedig nem firtattam, inkább örültem, hogy megint koslathatok valaki után. Lassan az elkóboroltak rossz ómene leszek... Normális kérdésem viszont egyelőre ezeken túl nem akadt, neki meg mondandója, s ahogy az várható volt, jött a "könnyes" búcsú. Egyikünk se a felesleges cseverészésbe fog belepusztulni, az már biztos. Azt meg már csak magam elé motyogva, emberi alakban, teljes kimerültségben mondhattam, hogy "nem volt, hogy én mehetek?" Ehhez képest úgy faképnél lettem hagyva egy szempillantás alatt, mint annak a rendje. Nagyot sóhajtva terültem ki háton a földön. Aztakurvaélet.
//Én is köszönöm, nagyon élveztem! És nem gond, én már csak ilyen kis support vagyok. XD :DDD//
Nem kizárt, hogy többet tartózkodtam mostanában a környéken, mint illett volna, de arra azért figyeltem, hogy túlzottan falkaterületre se tegyem be a lábamat, csak amikor nem volt más választásom, de akkor is legtöbb esetben a várost jelentette a falkaterületét számomra. Többször megfordultam az erdőben már, a két város között. Néha órákra is képes voltam eltűnni, de úgy se keresett volna nagyon senki se. Rhydian-ről nem volt hír, Wendy-nek is megvan a magán élete, Marla pedig a munkaadóm volt és nem több. Bár egészen kedveltem és talán kicsit közel is engedtem magamhoz. De jobb a munkát nem keverni a magánélettel. Bár ez néha roppant nehéz, mert az ember ott bukkanhat barátokra, ahol nem is gondolná. Ő is valami ilyesmi volt, de ahhoz még túl korai lett volna bármit is mondani. Másrészt pedig az élet olyan személyt sodort vissza az életembe, akiről azt hittem már, hogy sose fogom látni. S kár lenne tagadni, hogy nem kavarta fel az állóvizet a közelemben, de örültem neki. Talán jobban is, mint illett volna. Lassan haladtam a bokrok és a fák, vagyis a természet takarásában farkas alakban, hogy visszatévedjek oda, ahol hagytam a ruháimat, de arra nem számítottam, hogy pár perc múlva egy emberbe fogok belebotlani. Talán ha nem merülök el annyira a gondolataimban, akkor meghallom a közeledő lépteket, de a farkasom elsőként a nyúlnak az illatára kapta fel a fejét és szívének a ritmusára, mire sietve lódult meg, de alig, hogy kiugrott ott virított egy gyerek is. Mondhatni azon nyomban satufékezett, már ha farkasoknál szokás ezt mondani. Figyelte a gyermeket, aki megszeppenve állt ott, de legalább nem sírt. Sietve huppantam le a földre, mielőtt esetleg elkezd sírni és vadászokat küldene utánam. Arra valahogy nem vágyok, még akkor se, ha nem állna fent az ezüst golyó veszélye. Figyelem őt, majd picit közelebb kúsztam felé, hiszen a farkasom nem volt éppen vérmes teremtés. Inkább barátságos, meg kissé bizalmatlan. A kisfiú állt ott, s engem figyelt, végül tett egy-két lépést felém. Elmosolyodtam volna, ha tudtam volna, majd amikor láttam, hogy megbotlana, akkor sietve teremt ott, hogy rám huppanjon és a bundám, illetve a testem felfogja őt. Eléggé bátor kölyök, hiszen hamarosan úgy fúrta magát a bundámba, mintha csak valami kutya vagy plüssállat lennék. Ezen még én is meglepődtem, de ezek után nekem se kellett több és játékba kezdtem vele. Természetesen jobb lenne neki megtanulnia azt, hogy a farkasok veszélyesek, de most túlzottan is jól esett a kisherceg közelsége. Megkérdeztem volna tőle, hogy merre is vannak a szülei, viszont farkasként sokat nem tehettem. A kacagása töltötte be a kisebb tisztást, miközben a farkasom és én is remekül szórakoztunk. Mintha valami régen elveszett érzést csempészett volna vissza az életembe. De aztán a távolban meghallottam egy hangot, illetve a lépteket is. Vélhetően őt kereste, így lassan elindultam a ruháim felé, hogy mire az idegen közelembe érhetne addigra újra ember legyek. - Farkas gyere vissza... Gyere... - szólalt meg, amint eltűntem a látószögéből... Hallottam a közeledő lépteit, emiatt pedig eléggé sietve bújtam vissza a ruháimba,majd pedig mosolyogva bukkantam elő. – Szia kisherceg! – köszöntöttem őt úgy, ahogyan mondhatni illik, majd leültem a fűbe. A kezemet óvatosan nyújtottam felé, mire ő ismét habozott, de aztán mintha érezte volna, hogy már ismer valamennyire így sietve vette magát a karjaiba, mire egy puszit nyomtam a fejére. – Mi a neved? Elárulod nekem? – kérdeztem meg barátságosan, miközben az ölembe vontam őt. – Én Primrose vagyok, te? – pillantottam rá még mindig szelíden… - Noah… - szólalt meg mosolyogva, majd a keze arcomon landolt. Figyelt, mintha meg akarna fejteni valami olyat, amit még nagyon a nagyok se tudnak és ez így van jól. Jobb óvatosnak lennünk és vélhetően ő se láthatta azt, hogy miként is változtam vissza. Azt láthatta, hogy egy farkas elment, majd kisidővel később egy nő került elő. Ennyi és nem több, hiszen mindig is óvatos voltam, mert sose szabad senkit se lebecsülni. - Tetszik? - kérdeztem meg, amikor még mindig a karperecemmel babrált, mire ő csak bólintott.
Veronica Hawkins
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 36
◯ HSZ : 116
◯ IC REAG : 111
◯ Lakhely : Fairbanks, AK
◯ Feltűnést kelthet : Egy nagyobb hegesedés a combja külső oldalán
Bizonyára mindenkinek ismerős lehet az, amikor egy szülő elveszíti szem elől a gyerekét, és alig két másodperc múlva úgy érzi, hogy kifutna a világból. Mintha elzárnák egyik pillanatról a másikra a levegőt, és te nem jutsz szóhoz sem, mert egyszerűen annyira erősen szorítja a félelem össze a szívedet. Nos, én hiába nem vagyok szülő, Noaht úgy szerettem, mintha a saját fiam lenne. Sohasem fordult még elő korábban, hogy eltűnt volna előlem, de ettől még nem váltam túlzottan figyelmetlenné, vagy elbizakodottá sosem. Ma reggel, a szép idő miatt remek ötletnek tűnt, hogy sétáljunk egyet. Főleg, hogy sokszor szombatra is be szoktam írni magam a Nemzeti Parkban ügyeletre. Ez alkalommal viszont csak a miénk volt az egész nap, ráadásul Nate-nek is akadt valami halaszthatatlan dolga. Ennél jobb alkalom pedig aligha kínálkozhatott volna arra, hogy elmenjünk megismerni néhány növényt. Az állatok miatt legalább olyan jól ismertem azokat is, mint a kis pácienseimet, hiába nem botanikusként végeztem az egyetemen. Azt már utólag sem tudtam volna megmondani, hogy melyik volt az a pillanat, amikor a kis csirkefogó kereket oldott. Szerintem egyetlen pillanat lehetett, amikor lankadt valamelyest a figyelmem, de éppen elég volt ahhoz, hogy Noah már árkon-bokron túl legyen, legalábbis nagy valószínűség szerint. Magamban végig abban reménykedtem, hogy aprócska termete miatt nem mehetett nagyon messze, de sohasem lehet tudni. Ha bújócskázni akart, és bebújt valahová, úgysem fogja elárulni nekem. Erre már jól megtanítottam, hogyan kell játszani a játékot. Lelki szemeim előtt mára lehető legrosszabb forgatókönyvek elevenedtek meg, miközben kiabálva szaladtam a fák között. Ismertem a környéket, vagy legalábbis nagyjából tudtam, hogy merre járok. Már csak attól rettegtem, hogy valami állatba futott bele, és hiába okos kisfiú, túlságosan szerette ő is az erdei élőlényeket, így bármikor odasétált volna egy hatalmas medvéhez is. Ezért is volt nálam a puska, biztos, ami biztos alapon. Azután vettem magamhoz a kocsiból, hogy nyoma veszett, ráadásul futás közben nem a testmozgástól kezdett kihagyni időnként a szívem egy-egy ütemet, hanem az aggodalomtól. - Noah! – kiáltottam el magam ismét, közeledve a tisztás felé. Az volt az utolsó hely a közelben, amiről úgy gondoltam, hogy talán ott lehet. Ám, ha ott sem fogom megtalálni, kénytelen leszek szólni az apjának. Ezzel a lehetőséggel azonban még nem voltam hajlandó számolni, ahogy azzal sem, hogy valami baja esett, vagy esetleg nem fogok rábukkanni. Muszáj lesz, meg kellett, hogy legyen! – Noah! – szólongattam ismét, ahogy kifutottam a fák közül, egyenesen a tisztás füvébe. Mindenfelé vadvirágok nyíltak, de szerencsére nem nőtt olyan magasra a növényzet, hogy ne lássak el a fák felé. - Ó, te jó isten! – szakadt fel belőlem a megkönnyebbült sóhaj, ahogy alig egy pillanatra megtorpantan. Aztán szinte azonnal már futottam is újra. – Noah! – ezúttal már a felismerés mondatta ki velem a nevét, és mivel szerettem volna minél előbb a karjaimban tudni, először mit sem törődve az őt tartó lánnyal, magamhoz vettem a gyereket. Nem érdekelt, hogy nyűglődik-e miatta, vagy sem. – El sem hiszem, hogy megvagy! – zártam ölelésembe, még az sem érdekelt, ha kinyomom belőle a szuszt. - Ilyet soha többé ne csinálj, megértetted?! – ripakodtam rá, hiába állt sírásra a szája, gondolom az ijedtség miatt. Én is megijedtem, a fenébe is! – Nem tűnhetsz el csak úgy, szó nélkül! – néztem rá nagyon komolyan, máskülönben sohasem fogja megtanulni. - De én csak… - kezdett bele máris a magyarázkodásba, de egyetlen fejrázással belé is fojtottam a szót. - Semmi „de te csak…”! És nagyon jól tudod, hogy apád mit tanított arról, hogy mi van akkor, ha idegennel találkozol! – nem érdekelt, hogy hallja a nő, jelenleg nem ő volt a fontos. - Nem állunk szóba idegenekkel! – ismételte el az apai tanítást, szó szerint. - Pontosan! – bólogattam. – Most leteszlek, de szeretném, ha szem előtt maradnál, rendben? Csak itt a fűben! – szóltam rá, és amint lehetett, már nyargalt is el. Biztosan nem akart több fejmosást kapni. – Ne haragudj, csak… - szusszantam egyet, végre a légzésem is visszatért a normális ütemre. – Nagyon megijedtem! – zártam le végül a korábban megkezdett gondolatmenetet. – Köszönöm, hogy vigyáztál rá! – ezúttal jobban is megnéztem magamnak, de nem tűnt sem vérmesnek, sem veszélyesnek.
Primrose Trevelyan
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 104
◯ HSZ : 738
◯ IC REAG : 618
◯ Lakhely : Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : Jobb csukló környékén egy "Joy" tetoválás
Sose adatott meg az, hogy gyermekem legyen, ami talán részben jobb is volt így, hiszen hazudott az a férfi egykoron, jó pár évtizeddel korábban, akit szerettem, akihez majdnem feleségül mentem. Pár hónapja meg majdnem az életemre tört. Vajon, ha gyermekáldásban lett volna részünk, akkor másképpen alakult volna, vagy ugyanúgy elválnak az útjaink, s esetleg egy aprócska csemete bánja meg a dolgot? Magam sem tudom, de ezt a részét mindig is bántam a farkaslétnek, még ha sose mondtam ki. Szerencsére az új farkasommal pedig még inkább nem féltem, hogy árthatna egy ilyen csemetének, mint amilyen volt ez a kis királyfi. Könnyedén játszottam vele farkasként is, így legalább megtanulhatja azt is, hogy nem minden vadállat veszélyes, de aztán a léptek és a kiállítások egyre inkább közelebbről csendültek és az állati alakban lévő mókának vége szakadt. Láttam rajta, hogy keresi a tekintetével a farkast, ugyanakkor volt valami még a szemében és abban, ahogyan a karjaimba vetette magát, mintha mélyen legbelül érezte volna, hogy ki is vagyok valójában, még ha nem is tudta volna pontosan megmondani. Én pedig csak reménykedni tudtam abban, hogy nem lesz semmi baj se belőle, mert nem vágyok semmilyen balhéra. Meglepődök a szőke nő reakcióján, mert úgy tépi ki az ölemben ülő és játszadozó kisfiút, mintha éppen most enném meg őt, pedig szó se volt ilyesmiről. Sose tudnék ártani egyetlen gyereknek se többé, régebben talán megtettem, mert nem gondolkoztam és a vadállat cselekedett helyettem, de az már túl régen volt és akkoriban eleve az erdőbe menekültem, távol mindenkitől. Egyedül Blake-nek köszönhetem azt, hogy a fejem a helyén maradt és sikerült visszatérnem a normális emberek közé. Figyelem azt, amit csinálnak, amit mond a kisfiúnak. Néha kicsit feljebb szalad a szemöldököm, de inkább nem szólalok meg. Inkább csak egy-két fűszálat letépek, majd elmorzsolom az ujjaim között. Nem tudom, hogy kije volt a kisfiúnak, de vélhetően nem az édesanyja, hiszen egy anya tud sokkal kedvesebb és gyengébb lenni a gyermekével, még akkor is, ha éppen rosszat csinál. Vélhetően vagy dajka vagy valamilyen rokon lehetne, akire rábízták és emiatt lett ennyire ideges, hogy elcsavargott a kisfiú. – Talán túlzottan is. – csúszott ki az ajkaim között, de még mindig nem álltam fel, inkább Noah-t figyeltem csak. – Mint láthatja, nem vagyok se baltás gyilkos, se őrült és nem is ártottam neki. – mondom könnyedén, hiszen nem gondoltam volna azt, hogy esetleg annyira rosszul festenék, hogy bármelyiknek is gondolnának. – Igazán nincs rá. Még szerencse, hogy én találtam rá és nem valami vadállat. – mosolyodtam el szelíden, de amint kimondtam Noah felkapta a fejét. – Farkas, farkaassssss – majd azzal a lendülettel a karjaimban kötött ki ismét. Mosolyogva simogattam meg a kisfiút, aki úgy bújt hozzám, ahogyan nem sokkal korábban a bundámba fúrta magát. – Azt hiszem kissé eleven a fantáziája, vagy csak szereti a farkasokat. Egyébként Primrose vagyok, te? – pillantottam a lányra, aki külső alapján nem lehetett sokkal idősebb nálam, korban pedig vélhetően fiatalabb is volt. - Nyuszit gergettél, nem? - pillantok rá kíváncsian, hiszen láttam és éreztem is az állat illatát, aminek köszönhetően egymásba botlottunk. - Deee! - s mellé még egy nagyot bólintott is, mire ismét elmosolyodtam, s egy kisebb fájdalom is átjárta a testemet.
Veronica Hawkins
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 36
◯ HSZ : 116
◯ IC REAG : 111
◯ Lakhely : Fairbanks, AK
◯ Feltűnést kelthet : Egy nagyobb hegesedés a combja külső oldalán
Nem nagyon érdekelt, hogy esetleg rosszat fog gondolni rólam, amiért úgy kitéptem Noaht a karjaiból. Semmi köze nem volt a gyerekhez, nekem viszont annál inkább, ráadásul ma az én felelősségem is volt. Alapvetően egyébként nagyon kedves, és nyugodt embernek szoktak leírni, de ha róla volt szó, egyszerűen nem ismertem lehetetlent. Hiszen a fenébe is, anyja helyett az anyja voltam egész eddigi életében. Régen még úgy is szólított, amíg annak hitt, úgyhogy képes voltam ténylegesen is anya tigrissé válni miatta. Mostanra azonban, hogy láttam, hogy nincsen semmi baja, megnyugodtam. Annak annyira nem örültem, hogy idegenekkel ennyire nyílt, de a gyerekek egyszerűen nem képesek felmérni a rájuk leselkedő veszélyt. Ezzel nincsen baj, mindnyájan ilyenek, csak nekünk jobban oda kell rájuk figyelni, pontosan emiatt. Szerintem nem éltem volna túl, ha az én felügyeletem miatt történik vele valami. És nem csak azért, mert az apja ott helyben leszedné a fejemet, hanem azért is, mert a bűntudat két másodperc alatt fel is emésztene. - Bármi történhetett volna vele, hidd el, hogy nem alaptalanok a félelmeim! - láthatta is, hogy mindenre felkészültem, hiszen ott volt tényleg a vadász puska a kezemben. Muszáj volt bebiztosítanom magam, hiszen egy vadállattal én nem bírnék el, ahhoz túl gyenge voltam. Hiába vagyok kondiban, mindennel azért én sem bírnék szembeszállni sajnos. - Persze! De ők is ezt mondanák... - most már barátságosan mosolyogtam a lányra, mert láttam, hogy tényleg nincs vele semmi gond. - Nem az a gond, hogy hozzád ment oda. Bárki lehetett volna itt, aki viszont ártani akar neki. Meg kell tanulnia, hogy ne álljon szóba az idegenekkel. Ez nem ellened szól... - mondtam neki, mert hiába nem mondta ki, vagy nem tett semmi olyat, úgy tűnt, hogy megsértődött, amiért leszidtam a gyereket. Nem akartam én megbántani ilyesmivel, de mi a garancia, hogy legközelebb nem tényleg egy gyilkos édesgeti oda magához azzal, hogy kedves vele? A mai világban már egy felnőttre is veszély leselkedhetett bárhonnan, nemhogy egy kiszolgáltatott gyerekre! - Igen, pont erről beszéltem! - úgy látom, hogy azért ő is így gondolkodott, de ezért ijedtem meg annyira. - Azt hiszem, hogy is-is! - mosolyodtam el, látva az izgatott csillogást a szemeiben. - Nagyon szereti a farkasokat, elég sok is van a környéken. Még nem tudja megkülönböztetni őket a kutyáinktól, ezzel szokott lenni a probléma. Őket is kutyáknak hiszi, pedig a környéken elég kiterjedt populáció él. - ingattam a fejemet rosszallóan. Magukat az állatokat szerettem, hiszen ők voltak a fő kutatási területem is, de azért már kevésbé rajongtam, hogy ennyire közel merészkedtek a birtokainkhoz. - Én pedig Ronnie, nagyon örülök! - most már őszintén tudtam rá mosolyogni, a feszültség is kezdett lassacskán távozni belőlem. - Gondolhattam volna! - bólogattam én is. - Nyugodtan lerakhatod, különben nem fog aludni délután! Igaz, tökmag? - bökdöstem meg a szokott módon a hasát, amire most is nevetni kezdett, mint mindig. - És te mit csinálsz itt egyedül az erdőben? - érdeklődtem kíváncsian, mert nem megszokott, hogy csak úgy belebotlok itt valakibe. - Nem gondoltam volna, hogy összefutunk ma valakivel... - tettem is szóvá, hogy értse, nem ő zavar, egyszerűen csak meglepő a jelenléte.
Primrose Trevelyan
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 104
◯ HSZ : 738
◯ IC REAG : 618
◯ Lakhely : Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : Jobb csukló környékén egy "Joy" tetoválás
Nem túlzottan tetszett a puska kezében, még szerencse, hogy időben visszaváltoztam. A végén még lyukat kaptam volna a bundában. Nem vágytam arra, hogy meglőjenek és szerintem Liam se őrült volna annak, ha amiatt hívom, hogy kellene a segítsége, mert meglőttek, vagy bármelyik ismerősömet, aki a környéken tartózkodik, hiszen ha olyan helyen talál el, akkor vélhetően még magamnak se tudtam volna kiszedni. Maradjunk inkább a békés vizeken, hiszen nem szeretem kísérteni annyira a halál szelét is, mert a végén kiderülne, hogy remek célzó a szőkeség. - Ez igaz. Eléggé veszélyes tud lenni az erdő. – hagyom annyiban a dolgot, hiszen én még jobban is tudom, mint ő vélhetően. Én pontosan tudom, hogy miféle teremtmények élnek ezen a vidéken. S ahogyan hallottam a Vörös Hold vagy valami álom eléggé bekavart sokaknál. Így tényleg jobb óvatosnak lenni. – Valóban, de vélhetően, ha az lennék, akkor nem találtál volna meg minket. – viszonozom a mosolyát. Nem a frászt akarom ráhozni, hanem inkább alá támasztani azt, hogy tényleg nincs mitől tartania. Én nem fogom őket bántani, amíg ártó szándékot nem észlelek, azért saját magamat megvédeném… Ez amolyan ösztön bennünk, ami erősebb az emberekénél, hiszen mégis csak egy fenevad él mélyen legbelül. - Azért gyerekeknél ez nehezebb, hiszen ők látják azt, amit mások nem. Mármint sokkal inkább látják a jót másokban véleményem szerint, mint mi felnőttek. – tény, hogy nem szabad minden idegenhez odamenni, de azért csak nem élnek ezen a vidéken gyerekcsempészek, vagy bármi hasonló. Még belegondolni is rossz. Itt szerintem inkább a vadak, vagy mi jelentjük a legnagyobb veszélyt, nem pedig a „csúnya bácsik, vagy éppen nénik”. - Igen, elég sok fajta, ahogyan hallottam, de a hallottak alapján olyan nagy veszélyt nem jelentenek. Vagy legalábbis nem hallottam sok farkas támadásról, vagy csak nem jutottak még el hozzám? – kérdezem meg kíváncsian, mint egy új tenné ezen a vidéken. Bár sejtettem a választ rá, de nem akarom magamat lebuktatni se. – Másrészt meg nem minden farkas veszélyes. Egyszer volt szerencsém megsimogatni és szeretgetni őket a vadonban, ha nem észlelik az ártó szándékot, akkor eléggé barátságosak tudnak lenni. – tettem hozzá, hogy azért még inkább ne hozzam rájuk a frászt, hiszen annyira szerintem ezen a vidéken nem kell félni. Már ha nem kattan be kicsit valami miatt a farkas bőrbe bújt ember… Elmosolyodtam, amikor meghallottam a nevetését, de szabadon távozhatott, ha szeretett volna, hiszen nem tartottam fogva. – Igazából arra megy, amerre szeretne. Bármikor el tudna sétálni innen. – feleltem Ronnienak, miközben az ölemben bohóckodó kisfiúra néztem, aki éppen a karperecemmel játszadozott. – Ohh, pedig már az idő is jobb, ilyenkor gondolom többen jönnek ki az erdőbe is, nem? – a meglepettség kicsit ott trónolt a hangomban, majd a hajamat egyik oldalt a fülem mögé tűrtem. – Gondoltam kirándulok kicsit, vagyis inkább csak sétálok, hiszen mint láthatod nincs hátizsákom. Kicsit ki akartam szakadni a városból. – füllentem könnyedén és ő nem is sejtheti, hogy ez nem teljesen igaz. – S akkor ezek szerint ti itt éltek az erdő közelében? – ha ennyire könnyedén idejött a Tökmag, akkor vélhetően igen, de inkább megyek biztosra, mintsem tippelgessek, vagy hagyatkozzak a szimatomra és olyat is tudja, amit nem kellene és elszólom magam. Na, abból nem lenne semmi jó se.
Veronica Hawkins
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 36
◯ HSZ : 116
◯ IC REAG : 111
◯ Lakhely : Fairbanks, AK
◯ Feltűnést kelthet : Egy nagyobb hegesedés a combja külső oldalán
- Jaj, ilyet ne is mondj! – kértem tőle, mert már maga a gondolat is teljesen kiakasztott, hogy Noah esetleg rossz kezekbe is kerülhetett volna. Nem nagyon szerettem volna számolni ezzel a lehetőséggel, noha az apjának mégiscsak kénytelen leszek színt vallani. Az unokaöcsém nagy valószínűség szerint úgyis elmesélné neki, hogy miféle legújabb ismerősre tett szert. Mindig szeretett elbüszkélkedni az ilyesmikkel, szóval nem lepődtem volna meg ez alkalommal sem. Akkor meg aztán nagy bajban lennék, az is biztos! – Még belegondolni is szörnyű! – ingattam a fejemet, mert szerettem volna minél távolabb űzni magamtól ezt a képet. - Csak az a baj, hogy gyakran akkor is elhiszik a jót, ha az csupán látszat! – ez meg az én véleményem volt. Alapvetően kedveltem az embereket és pozitívan álltam hozzájuk, de ez nem jelentette azt, hogy teljesen vak lennék a világban való rossz dolgokra. Bárcsak úgy lett volna, bizonyára boldogabb életem lenne, de teljes mértékben két lábbal álltam a földön. – Annyira szoktuk őt félteni mindentől, pedig nem foghatjuk állandóan a kezüket. De talán most még éppen abban a korban van, amikor belefér… - mosolyodtam el, ránézve a nevető kisfiúra. Túlságosan szerettük őt, de hát csak ennyi maradt nekünk az anyjából. Ő. - Szoktak lenni sajnos olyan esetek is. A Nemzeti Park területén is találtunk már rá szétmarcangolt turistára, aki elcsatangolt a csoportjától. Azért bőven rejt veszélyeket az erdő, bármilyen békésnek tűnik is most. – néztem körül, mintha meg akarnám látni azokat a bizonyos veszélyeket. Én már csak tudtam, minden nap kint dolgoztam ezek között a fák között, ismertem a környéket, mint a tenyeremet. – Azért vigyázz velük legközelebb! – figyelmeztettem, őszinte aggodalommal. Nem akartam anyáskodni felette, mégis hajlamos voltam rá, nekem egyszerűen ilyen a természetem. – Még egy kutya is kiszámíthatatlan tud lenni, nemhogy egy vadon élő állat! Bármi felbosszanthatja, amit előbb észlel, mint te, és akkor meg is van a baj! – pontosan az ilyen esetekből szokott baj lenni, de azt sem akartam, hogy kioktatásnak vegye. Csak figyelmeztetni szerettem volna, de ez minden, úgyhogy nem is nagyon ragoztam tovább. - Ó, ha leteszed, öt másodperc múlva már itt sem lesz! – legyintettem mosolyogva. – Nagyon eleven gyerek! – bár ez nyilván már Primnek is feltűnt. Noah-n elég könnyű kiigazodni, és gyorsan rá lehet jönni, hogy milyen is ő. A gyerekek jóval egyszerűbb lelkek, mint amilyenné az évek fogják formálni őket idővel. Néha ezért is irigyeltem őket annyira. – Inkább a túraútvonalakon szoktak menni. – mutattam el az egyik irányba. – Erre azok nincsenek, de ha jól tudsz tájékozódni, akkor nincs gond! – igen, azt én is láttam, hogy nincs nála semmi felszerelés. Különösnek találtam, de hát ezen aztán nem akartam fennakadni. - Azt megértem. Itt laksz Fairbanksben? – érdeklődtem kíváncsian. – Nincs éppen közel a városhoz ez a rész, csak úgy egy sétához. Legközelebb legalább egy flakon vizet hozz magaddal, mert nagyon könnyű eltévedni sajnos… - voltak már rossz tapasztalataim, már amikor meg kellett találni valakit, aki elcsatangolt. – Hát, a város határában van a farmunk. – mutattam el a fákon túli irányba. – Ide kocsival jöttünk ki, mert a ház azért elég messze esik a birtokhatártól. – magyaráztam tovább barátságosan, én nem éreztem úgy, hogy ez veszélyes lehetne. Egyébként is, nagyjából mindenki tudta a városban a lakhelyünket. - Gondoltam jó kikapcsolódás lesz egy kicsit járni az erdőt, de mire egyet pislogtam, már nem volt sehol. – utaltam természetesen Noahra. – Még sosem fordult elő ilyesmi… - tettem hozzá, mintegy mellékesen.
Primrose Trevelyan
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 104
◯ HSZ : 738
◯ IC REAG : 618
◯ Lakhely : Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : Jobb csukló környékén egy "Joy" tetoválás
- Sajnálom, nem akartam a frászt rád hozni. – mondtam neki teljesen őszintén, mert nem gondoltam volna azt, hogy ennyitől esetleg még inkább megijed, így sietve kértem bocsánatot és már nem is boncolgattam tovább ezt a témát. Jobb elengedni. - Valóban, de a remény hal meg utoljára. – mosolyodtam el biztatóan, hiszen itt a rablók, gyermekbántalmazok helyett, sokkal inkább nagyot veszélyt jelenthetnek a farkasok, mint azt ők esetleg gondolnák. Minden helynek megvan a maga varázsa és veszélye is. Itt pedig mi a fajtánk jelentette a legnagyobb veszélyt. – Elhiszem, hogy féltitek, de azért szerintem túlzottan se szabad. Most még könnyebben beforrnak a csontok, s mindenki a saját hibáiból tanul. Természetesen csak épszerű keretek között értem ezt. – teszem hozzá könnyedén, s a mosoly még mindig ott bujkál az arcomon. Szavaira csak eleinte bólintok, hiszen én pontosan tudom, hogy mennyire nem békés ez a vidék, ez az erdőrész. Tudom, hogy mennyire könnyű elhihetni bárkivel azt, hogy milyen szelíd valaki, ahogyan az erdő is megteszi. Ha nem így lenne, akkor senki se járna ide, emiatt is vagyunk mi is óvatosabbak. Nem bukhatunk le senki előtt se. Sok mindenki érdekét ez szolgálja, ha pedig baleset történik, akkor még mindig könnyedén rá lehet fogni a tudatlanok előtt a farkasokra. – Sajnálom, remélem azért nem túl gyakori, de az se kizárt, hogy maguknak köszönték a bajt. Elég sok erdőben megfordultam már és általában az volt a tapasztalatom, ha mi nem hergeljük az állatokat, akkor vélhetően ők se fognak ártan nekünk. - Köszönöm, igazán kedves vagy, hogy ennyire aggódsz értem, de bármennyire is tűnök törékenynek hidd el, hogy nem vagyok az. Balesetek meg mindig történnek, de majd igyekszem óvatos lenni. – szólaltam meg egy kisebb kuncogás közepette, mert tényleg igazán aranyos volt, hogy ennyire aggódik egy idegen miatt. Értem aztán nem kellett. Rám sokkal inkább más fajta, elborult elméjű vadak jelenthetnek veszélyt, vagy éppen a falkában élők. A kutyák és a mezei farkasok általában ugatnak, de nem harapnak, hiszen elég könnyedén érzékelik azt, hogy ki az idősebb és az erősebb is. - Ohh, értem. – bólintottam sietve, de mondjuk eddig se fogtam, ő mászott be az ölembe és szemmel láthatóan most is el volt ott. Lehet amiatt, mert tényleg érezte, hogy én voltam az a farkas, akivel az előbb játszott. Magam sem tudom, de mosolyogva néztem őt. - Ohh, igen, de az annyira sablonos. Én szeretem a kalandot és azokon annyira nem lehet szert tenni rá. Másrészt meg egész jól tudok már tájékozódni. Sokat túráztam már a röpke éveim alatt. – a nagymamája lehetnék, ha jól tippelek, de neki ezt nem kell tudnia. Minden farkas színész valamilyen szinten és most én is az voltam. - Ohh, volt innivalóm, emiatt nem kell félteni, meg aki sokat túrázik, az megtanulja azt is, hogy a természetből miként nyerhet vizet. – majd lassan megráztam a fejemet. – Nem itt élek még jelenleg, de szeretek idejönni és kicsit kikapcsolódni az erdőben. Aztán meg majd a jövő eldönteni, hogy merre is fogok élni. Te mindig is ezen a vidéken éltél? – kérdezem tőle barátságosan, majd követem az időközben felállt Noah-t, ahogyan elkezd szaladgálni. Vélhetően megint megpillantott valamit és azt követi. - Jó dolog, ha az embernek ilyen nagy birtoka van, ahogyan az is, hogy szereti a természetet és a gyerekekkel is megszereteti. A mai fiatalok nem túlzottan természetbarátok. Számukra mást jelent az élet. – mondtam egy kissé szomorú sóhajjal, de vélhetően a falkánk számára ez viszont így jó. – A tiéd? Vagy csak rokon? – tettem fel végül a milliomos kérdést, mert tényleg érdekelt, hogy vajon mennyire sikerült beletrafálnom a dologba korábban gondolatban.
500. hsz <33
A hozzászólást Primrose Trevelyan összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Pént. Jún. 24, 2016 5:59 pm-kor.
Veronica Hawkins
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 36
◯ HSZ : 116
◯ IC REAG : 111
◯ Lakhely : Fairbanks, AK
◯ Feltűnést kelthet : Egy nagyobb hegesedés a combja külső oldalán
- Áh, ők még nem úgy gondolkodnak szerintem! - legyintettem, utalva a gyerekekre. - Én viszont annál inkább! - nevettem fel zavartan, ugyanis én is hajlamos voltam jót feltételezni az emberekről, bár nem a végletekig. Azért a rázós helyzetekben igyekeztem megfelelően megítélni az idegeneket is, csak nem mindig jött össze olyan jól, mint szerettem volna. Ez van, ha az ember igyekszik jót tenni másokkal. - Bárcsak így lenne, de Noah többször is képes ugyanúgy belenyúlni a méhkaptárba, ha éppen ahhoz van kedve. Hiába csípték már össze többször is... - osztottam meg vele ezt az apróságot, arra utalva, hogy sajnos nem feltétlenül tanulnak a gyerekek a hibáikból. De azért próbáltuk őt terelgetni mindig is. - Egyébként szabadabban él, mint a legtöbb városi gyerek, és nincs semmi baja általában! - mondtam végül amiatt, hogy ne higgye, hogy óvjuk még a széltől is. Szó sem volt erről, de tényleg csak ő volt nekünk. - Persze, nyilvánvaló, hogy figyelmetlenek voltak! - értettem egyet vele. - Sokan hiszik azt, akik idetévednek valami nagyvárosból, hogy majd meghódítják a vadont. Aztán meg is van a baj! - ingattam rosszallóan a fejemet, mert már nem egy ilyen esettel találkoztam sajnos. Jobban is oda lehetett volna figyelni az ilyen emberekre. - És találkoztál már össze kifejlett medvével is? - érdeklődtem kíváncsian. Egyébként azt is érdekesnek találtam, hogy szereti járni az erdőt, mert első ránézésre meg nem mondtam volna róla. Nem olyannak tűnt, de hát rólam is sokszor vonnak le téves következtetéseket, pusztán a kinézetem miatt. - Rendben! - nyugtáztam mosolyogva a szavait. Ha óvatos lesz, akkor felőlem arra járt, amerre csak szeretett volna. Elhittem neki, hogy tényleg tapasztalt erdőjáró, hiszen miért hazudna erről? - Viccelsz?! - kérdeztem vissza előbb komoly arccal, majd nevetve. - Vannak olyan túraútvonalak itt mifelénk, amire még a tapasztaltabbak is csak óvatosan merészkednek rá. Hidd el, van kihívás benne! - bizonygattam, egyet-kettőt ugyanis már én is megismertem, még a felfedező időszakomban. Mostanában már nem volt erre időm sajnos. - Akkor jó! - nem akartam én ráerőltetni semmit, és tényleg le kellene állnom ezzel az anyáskodó viselkedéssel, mert egyszer valaki majd jól elküld a fenébe miatta. Nem szerettem volna őt sem bosszantani, így megkíséreltem visszafogni azt, ami kikívánkozott belőlem a továbbiakban. - De tervezed, hogy ideköltözöl? - kíváncsiskodtam. Mivel nem információt akartam róla gyűjteni, hanem egyszerűen csak ismerkedni szerettem volna, így én nem találtam a kérdést egyáltalán gyanúsnak, vagy esetleg tolakodónak. - Gondolom, akkor valahol amúgy is a környéken laksz... - tippeltem, de ha szeretett idejönni, akkor már ismerte a helyet. És ha ismerte a helyet, akkor belátható távolságon belül kellett lennie. - Igen, én itt születtem, ahogyan a szüleim is itt éltek mindig! - bólogattam mosolyogva. Én büszke voltam a gyökereimre. - Ugyan egy szemesztert máshol töltöttem, de alapvetően mindig is itt éltem Fairbanksben. - ha ciki, ha nem, én bizony nem láttam a világ nagyobbik részét, csupán Alaszkát. - Szerintem is, ez manapság ritka! Mi ebben nőttünk fel, úgyhogy nekünk ez a természetes. Noah is ebben fog nevelkedni, így számára is magától értetődő, hogy ne pusztítsa a környezetét. - büszke voltam rá, úgyhogy miközben szaladgált, szeretettel mosolyogtam felé. - Persze, a legtöbben azt sem tudják, hogy mi az a friss levegő! - legyintettem, arcomon pedig olyan fintor jelent meg, ami elárulta a nemtetszésemet ezzel kapcsolatban. - Mondjuk! - bólintottam, arcomon átsuhant egy szomorú árny. - Az unokaöcsém, de születése óta én vagyok mellette. Régen anyának hívott... borzasztó volt! - ráztam meg a fejemet, hogy elűzzem az emléket. - De a sajátomként szeretem őt, ő a mi kis szemünk fénye! - eszembe sem jutott, hogy ezzel elárulom a legnagyobb gyenge pontomat. Miért is akarna nekem bárki ártani?
Primrose Trevelyan
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 104
◯ HSZ : 738
◯ IC REAG : 618
◯ Lakhely : Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : Jobb csukló környékén egy "Joy" tetoválás
- Azt mondják, hogy aki sok időt tölt el a szabadban az erősebb is lesz, mármint az immunrendszere és szerintem az nem baj, hogy többször is ugyanabba a hibába esik, hiszen még mi felnőttek is képesek vagyunk rá. – viszonoztam a mosolyát és közben kicsit fel is derengett előttem a múltam. Az, amikor még én is gyerek voltam. Hogy mennyire örültem annak, amikor a testvérem meglátta a napvilágot, aztán, amikor megismertem egykoron Matt-et, akkor pedig mennyire álmodoztam a családról, de nem csak az foszlott már szerte azóta, hanem túl sok minden is. Olyan dolgok, amiket nem lehet igazán helyre hozni. - Meg sokan a hírnévre hajtanak, ha jól gondolom. Egy-egy extrém helyen való pózolás, vagy éppen videózás, hogy egy perc hírnevet kapjanak. – rázom meg kicsit a fejemet is, hiszen rossz látni azt, hogy ezért képesek még az életükkel is játszani, vagy éppen másokét kockáztatni. Mindennek megvan az előnye, ahogyan a technika fejlődésének is, ugyanakkor még hátránya is bőven, csak azt sokan nem látják. – Miért? – kérdeztem vissza kíváncsian, hiszen ostoba lennék bevallani mindent. Nem akarom, hogy gyanakodni kezdjen vagy túl képtelenségnek tűnjön bármi is, amit mondok. Most csak egy vékony lányka vagyok, s nem több, mintha a bestia nem is létezne. Ezt szem előtt kell tartanom, a színjáték része, amikor egy be nem avatottal találkozunk. - Tudom, tavaly még megmásztam egy baráttal az egyik hegyet is. – mosolyodtam el büszkén, hiszen azért télen nem éppen veszélymentes az északi hegyvonulatokban császkálni. A barát meg hazugság volt, de erre meg nem jöhet rá. Nicho egy idegen volt számomra és most se igazán ismerem, de ez már annyira nem is lényeges. Legalább most ő is láthatja azt, hogy nem vagyok zöldfülű, hiszen azok nem vetemednek remélhetőleg arra, amit mi csináltunk. – De néha jó érzés csak kicsit letérni az útról és hagyni, hogy a természet beszippantson és az ösztöneid vezessenek. – tettem még hozzá egy kisebb vállrándítás keretében, mintha csak úgy mondanám, de amúgy semmi jelentősége nem lenne. Sokszor megyek a saját fejem után és szerintem én is, így ezt nem kell részleteznem. - Lehet, már egyszer majdnem ideköltöztem, de aztán az élet megkavart mindent és máshol kötöttem ki. De talán most úgy hozza a lépés, hogy itt fogok lakni én is. Miért? Esetleg lenne még kedved találkozni? – kérdeztem tőle kíváncsian és érdeklődve, hiszen ha nincs nála puska és én nem farkasként szambázok az erdőben, akkor nincs kifogásom ellene. Szimpatikus, s amúgy is, ha ezen a vidéken ragadtam már, akkor lehet itt lenne az ideje annak, hogy egy-két arcot megismerjek. – Igen, pontosan. – hagytam ennyiben a dolgot, hiszen az idegenek eleve nem szoktuk beavatni abba, hogy merre is lakunk, ha meg itt fogok élni, akkor könnyebb lesz elmagyaráznom neki azt, hogy merre is lel, de az még vélhetően eléggé messze van. Mosolyogva hallgatom azt, amit mond és néha egy aprót bólintok. – Akkor te úgy ismered ezt a helyet, mint a kisujjadat, vagy tévednék? – jókedv pedig arcomra volt írva, illetve a hangomból is lehetett sejteni. – Ezt örömmel hallom. Mármint azt, hogy még léteznek ilyen családok. Emlékszem, hogy én is mennyire szerettem az erdős vidékeket, s szemmel láthatóan ez felnőttként se változott. – kuncogtam el alig hallhatóan magam, mert kicsit lehet elragadtattam magam és úgy beszéltem, de nem tehetek róla. Elég sok emlék köt a birtokhoz, ami leégett, de mai napig nem építhették be, mert a család nem engedte meg, vagyis a sose látott leszármazottak, vagyis én. Nem akartam sose felbukkanni, de mindig megbíztam valakit, aki megcsinálta az ügyvédi részét, így a birtok háborítatlan maradt. - Ohh, nagyon sajnálom. Én nem akartam rossz emléket felidézni. – mert könnyedén ki lehetett találni, hogy akkor a gyermek édesanyja meghalt, mert ha lelépett volna, akkor vélhetően nem így beszélt volna róla. Természetesen ez csak megérzés volt a részemről. – De igazán szerencsés, hogy ilyen pótmamája van, már ha szabad így fogalmaznom. – mosoly továbbra is ott bujkált az arcomon, majd ahogyan egy kicsit zavarban lévő nő tenné, úgy simítottam ki arcomból egy-két tincset. – S jártál máshol? Mármint azon a szemeszteren kívül, vagy nem is hagytátok el ezt a várost? – érdekelt, hogy merre fordulhatott meg, hiszen az is sokat elárulhat az emberről.
Veronica Hawkins
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 36
◯ HSZ : 116
◯ IC REAG : 111
◯ Lakhely : Fairbanks, AK
◯ Feltűnést kelthet : Egy nagyobb hegesedés a combja külső oldalán
- Igen, ebben igazad van! - húztam el a számat kelletlenül, már a hibákra utalva. Én mondjuk igyekeztem, hogy ne kövessem el többször ugyanazt a baklövést, de sajnos nem mindig sikerült mindent irányítanom az életemben. Egyébként nálam nem is feltétlenül a cselekvéssel volt a gond, hanem azzal, hogy valakiben megbíztam, aztán az illető átvert. Aztán újra bíztam benne, és megint. Szóval nekem talán ez volt a legnagyobb hibám, de elég, hogy én tudom. Primet biztosan egyáltalán nem érdekelte volna, és amúgy sem akartam csak úgy kitárulkozni egy idegennek. - Egyébként tényleg nem szokott olyan sokszor beteg lenni... - fűztem még hozzá, immár Noahra és az immunrendszerére utalva. Örültünk is neki, bár Nate szerencsére nem úgy dolgozott, mint én. Ő a saját maga főnöke volt, szóval tudott foglalkozni a fiával akkor is, ha beteg lett. Én sajnos már kevésbé tudtam ilyen alkalmakkor elszabadulni a Parkból, de ha nagyon muszáj volt, hát megoldottam. - Ó, persze! - legyintettem egyet könnyeden. - Itt sok olyan hely van, ahol érdemes képeket csinálni. Gyönyörűek, akár egy díjnyertes háttérkép, csak arra nem gondolnak, hogy mekkora rizikó faktora van ilyen mutatványoknak! - hány olyat lehetett már hallani újabban, hogy a szelfizés közben lelte valaki halálát, valami szikla szélén? Nem egy életbiztosítás, az biztos. - Hogy miért? - kérdeztem vissza, aztán könnyedén elnevettem magam. - Hát azért, mert a medvét hiába nem hergeled, akkor is neked támad. Legalábbis általában ez szokott lenni a forgatókönyv. - én csak a tapasztalataimat tudtam mondani, más egyébre nem hivatkozhattam. - Hú, tényleg? Én már nagyon régen nem mentem hegyet mászni... - vallottam be. Utoljára talán még Ash társaságában mentem fel, amikor áthelyezték ide, és fel akarta fedezni a környéket. Most borzasztó volt rágondolni, a pillanatnyi rosszkedv máris belopódzott a szívembe. Nagyon igyekeztem minél előbb elhajtani, hogy újra rendben legyek, de nem volt olyan könnyű feladat sajnos. Még mindig túlságosan fájt az elvesztése. - Jól hangzik! - ismertem el, amikor az ösztönök vezette túrázásról beszélt. Nem is tudom, mikor hagytam utoljára, hogy így magával ragadjon a természet. Persze minden egyes napon rácsodálkoztam, hiába nézem ugyanezt a tájat lassan három évtizede, de az mégsem olyan, mint amiről ő beszélt most. - Ha már ennyire szereted a környéket, akkor talán tényleg megérné megpróbálni az itteni életet is! - bólogattam mosolyogva. - Persze, nagyon szívesen! - szimpatikus volt nekem a lány, és amúgy is szerettem új ismerősöket szerezni, úgyhogy nem voltam semmi jónak az elrontója. - Meg segítek neked, ha szükséged van rá. Házat, vagy munkát keresni... - soroltam fel, ami új helyre költözéskor esetleg feladat lehet. - A környéket meg ezek szerint már nem kell megmutatnom! - mosolyogtam továbbra is vidáman, immár teljesen eltűnt belőlem a kezdeti feszültség, amit Noah eltűnése miatt éreztem. - Igen, nagyon jól ismerem! Gyerekkoromban mi is sokat jártunk ki. A sógoromék farmja szomszédos a miénkkel, úgyhogy mindig átjártunk egymáshoz, aztán felfedezőutakra indultunk. - meséltem el ezt a kis apróságot. Mivel nekem sosem volt titkolnivalóm senki előtt sem, így nem volt szükségem arra, hogy átgondoljam, kinek mit mondok. Szerettem pozitívan hozzáállni még az idegenekhez is, hiába voltam óvatosabb velük. - Szerintem ezt a részét Alaszkának amúgy is lehetetlen nem szeretni! - fűztem hozzá arra, hogy kedvelte mindig is az erdőt. Itt meg nem is csak erdő volt, hanem hegyek is, és gyönyörű folyók, meg tavak. Szóval minden, ami szemnek ingere lehet. - Semmi baj, nem tudhattad! - nyugtattam meg szomorkásan. - Ez úgyis mindig velünk lesz, egész életünkben. A húgom volt a világ legszerethetőbb embere. A szívem szakad meg, hogy nem ismerhette a fiát, ő pedig sohasem tudja meg, hogy milyen csodás anyja volt... - sóhajtottam, elnézve a kis szöszi buksit ott a távolban. Biztosan megint egy nyulat nézett ki magának, mostanában azok voltak a kedvencei. - Köszönöm, kedves vagy! - pillantottam rá kicsit meglepetten, ám annál barátságosabban. - Nagyon szoktam igyekezni, próbálunk mindent megadni neki még így is. - nyilván az anyját sehogyan sem fogjuk tudni pótolni, de minden mást még megkaphatott tőlünk is. - Tudom, hogy manapság furcsán hangzik, de valahogy engem nem vonzott. - vontam meg a vállaimat nevetve. - Biztosan ostobaságnak tűnik, meg kíváncsi is lennék a világ bizonyos részeire, de valahogy mégis jó itt nekem. Minden van, amire csak vágyhatok, kivéve talán a homokos tengerpartot! - azt még tényleg szerettem volna látni a saját szememmel is. - Meg mindig volt valami, ami a családon túl is idekötött. Munka, barátok, tanulmányok. Aztán nehézségek... szóval az élet. - foglaltam össze végül, lezárva a gondolatmenetemet. - De te gondolom nagy utazó vagy, ha így szeretsz túrázni is... - vontam le a számomra nyilvánvaló következtetést, persze lehet, hogy hibásan.
Primrose Trevelyan
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 104
◯ HSZ : 738
◯ IC REAG : 618
◯ Lakhely : Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : Jobb csukló környékén egy "Joy" tetoválás
Szavaira csak bólintottam, hiszen feleslegesnek gondoltam bármit is mondani. Meg amúgy se akartam ugyanazokon a dolgokon rágódni. Sejtettem, hogy a kisfiúra értette azt, amit mondott. Az előtte levő dolgokra se feleltem már, mert felesleges lett volna. Pontosan tudtam, hogy mekkora kincs a bizalom és milyen könnyedén semmibe tudják venni az emberek. Még azok is, akikből nem néznénk ki. Talán egyik legnagyobb hibám az volt, hogy próbáltam hinni az embereknek, emiatt pedig valamennyire bízni is, de mint az elmúlt hónapok is mutatják… szépen meg lehet égetni magunkat vele. - Meg azért az se mindegy, hogy az ember milyen képeket csinálni. – szólalok meg kicsit talán elárulva azt, hogy számomra a fotózás annyira nem újdonság, s eleve szerintem egy természetet se annyira könnyű fényképezni, ahogyan az embereket se. De igazán gyönyörűeket lehet alkotni, ha az ember egy kis figyeltem szentel nekik. - Igen, sajnos, de azért őket is meg lehet úszni. – mosolyodtam el haloványan, majd a messzeségbe pillantottam. Annyi minden történt ezen a helyen, hogy már magam sem tudom, hogy mennyire volt jó ötlet idejönni. Egyszerre voltam boldog itt, s egyszerre éreztem azt, hogy ismét valaki átvert, olyan, akinek nem kellett volna. Mindegy is már. - Akkor remélem, hogy hamarosan időt tudsz majd rászakítani. Bár azt mondják, ha valamit nagyon akar az ember, akkor az össze is fog jönni, hiszen tesz érte. – hangom pedig barátságos volt. Ha valamit nem akarunk, akkor azért nem is küzdünk, de ez már nem rám tartozik. Eleve nem olyannak tűnik, aki képtelen lenne a harcra. Úgy érzem, hogy nála is azért csalóka a külső, ahogyan nálam is, nem véletlen az, hogy nem szokásom a borító alapján ítélni. - Lehet, hogy úgy lesz, de azért egy idegen városba beköltözni annyira nem egyszerű, meg az élet mindig szeret mindent összekuszálni. – a mosoly pedig halovány volt. Számomra pedig nehezebb lett volna ideköltözni, mint azt ő gondolhatná. Falkások területén egy kóbor. Magam sem tudom. Bennem volt egy fajta kettőség, hiszen húzott is ide a szívem, de azt is tudtam, hogy könnyedén nem tudnám a másik várost egy-két személy miatt magam mögött hagyni, hiszen a ház már így is üres volt, így az a része igazából nem osztott. nem szorzott. – Tényleg? – pillantottam rá csodálkozva és eléggé meglepetten, majd sietve megráztam a fejemet és folytattam. – Mármint manapság ritka az ennyire kedves személy, de köszönöm előre is. Ha mégis ide sodorna a szellő, akkor mindenképpen megkereslek. Te mivel foglalkozol? – kérdeztem rá kíváncsian, hiszen érdekelt, ahogyan az is, hogy miként lehet valaki ennyire kedves egy idegennel. Nem ismert, de mégis kezdtem kicsit úgy érezni magam, mintha ezer éve barátnők lennék és csak beszélgetnénk, ahogyan szokás. - Ohh, de jó, mármint biztosan akkor sokat lóghattatok együtt és bebarangoltátok a várost, az erdőt. – mosolyodom el, ahogyan eszembe jut az, ahogyan Joy és én tettük, pedig mi csak ketten voltunk. Ők pedig akkor vélhetően többen is. Biztosan jó mulatság lehetett. - Mondhatjuk azt, hogy kicsit elfogult vagy? – kérdeztem tőle játékosan és egy apró nevetés közepette. – De amúgy teljesen megértem, hiszen én nem régóta vagyok ezen a vidéken, de már most magával ragadott. – mosolyodom el boldogan és csillogó tekintettel figyelem újra a tájat és fülelek, de nincs semmi veszély se, így nincs miért aggódni. – Talán badarság, de szerintem ismerhette. Egy anyai szív sok mindent megsúghat az alatt a bizonyos 9 hónap alatt, ahogyan fentről is biztosan vigyázz a kisfiára, ha nem is lehet itt vele. – én hittem ebben. Lehet, hogy csak amiatt, mert vénség voltam már és az öregek eléggé hittek ebben, de azt nem mondanám, hogy vallásos lettem volna valaha. Talán akkoriban, amikor még ember voltam és a szüleink arra neveltek, de aztán az is elillant az életemből, ahogyan sok minden más is. Csendesen hallgatom azt, amit mond, miközben néha egy aprót bólintok. - Elhiszem, de még láthatod. Nem tűnsz túl idősnek, így akár még nyaralás miatt is elmehetsz olyan vidékre. Lehet, hogy még Noah is élvezné. – pillantottam a lányra, majd pedig a kisfiúra, miközben beszéltem. A következő megállapítására sietve bólintottam. - Igen, mondhatni az vagyok. Ahogyan elég nagy lettem ahhoz, hogy magam mögött hagyjam a családi fészket el is indultam. Szerettem volna megtalálni azt, ahova a szívem húz és megismerni kicsit a világot. – vallottam be, s ez eléggé hihetően is hangzott, hiszen napi szinten lehet ilyeneket látni akár még az interneten is, ahogyan a fiatalok még utaznak és felfedezik az életet. Én is ilyen voltam, csak már vénként, de ő ezt nem is sejthette…
Kezdőlap
bocs a sokkterápiáért és, hogy mindkét karidat betaláltam támogatásnak :”D A Jégvihar khm… kedvel 
//
