Nem tetszenek a szavai, nekem ne jöjjön most ilyen okosságoknak csúfolt akármikkel, pláne ne ebben a témában, mert akárhogyan is gondolja, én mégis úgy érzem, engem degradál le a megjegyzésével. Tudom, hogy ezt nekem kell megoldanom, de még csak most szabadultam a GoldenWolf-ból, nem fogok egyből bevágódni valahova, hogy végiggondoljam a dolgokat és elmélkedhessek azon, hogyan is tovább. Sajnos - vagy nem sajnos - nem ilyen természet vagyok, először szépen levezetem a feszültséget, aztán majd jöhet a többi. Csúszkálok egy kicsit a földön, míg végül felkenődök egy fára, de ahelyett, hogy lenyugodnék és ténylegesen végiggondoljam, hogy semmi esélyem a nőstény ellen, csak morogva tápászkodom fel. Nem, nem volt elég ennyi. Vissza akarom adni, azt akarom, hogy neki is fájjon, ne csak én szenvedjek. Már éppen készülnék az újabb rohamra, amikor meghallom a nevet. Hirtelen fékezek le, ennek köszönhetően ismét csúszok kicsit a földön, de szerencsére most a lábaimon. Emilie.. Mégis honnan a fészkes fenéből tud ő róla? Ennyire nem trafálhat bele egy próba cseresznye névvel. Mintha megfagynék pár pillanatra, mozdulatlanul szemlélem az arcát, az izzó borostyánok perzselik a tekintetét. Pár pillanat múlva az állókép ismét megelevenedik, megnyalom a pofámat, majd enyhén döntöm oldalra a fejemet, a vicsor eltűnik, ám haloványan továbbra is ott zizeg a morgás torkom mélyén. ~ Honnan tudsz te Emilie-ről? ~ szegezem neki a kérdést, ám hangom továbbra sem barátságos. Az biztos, hogy Emilie nem örülne neki, ha így látna, ebben egyet értek. De hogy jön ő ahhoz, hogy ezt hozza fel? Mégis ki a fene ő? Megrázom a fejem, biztosan csak valami hülye tréfa ez az egész. ~ És mégis ki vagy te? ~ Soha életemben nem láttam még ezt a nőt, pedig a beharapásomtól kezdve szinte állandóan Emilie mellett voltam. Ha ismeri is a nőstényt, mégis hogy képes összekapcsolni vele? Nagyon remélem, hogy megkapom a válaszaimat, mert így eléggé ködös ez az egész. Kezdek kissé lenyugodni, Teremtőm nevének említése megtette a kellő hatást, pláne mivel jó ideje nem láttam már, pontosan azóta, hogy ott hagytam a falkát. Valószínűleg már nem is él, bár fogalmam sincsen, szívós nőszemély volt, eszméletlen sok évvel a háta mögött. Vele szívesen találkoznék ismét, hiszen hiányzik kissé, őt volt a legnehezebb magam mögött hagynom, mikor eljöttem. De ebben most nem mélyedek el, inkább a nőstényt szemlélem továbbra is, várva a válaszokat.
Ó, ha tudná ez a balga gyermek, hogy nekem legalább annyira fáj látni, hogy ő is ugyanolyan haragtól fűtött, indulatos és hirtelen haragú, mint a legtöbb leszármazottam! Arról már rég lemondtam, hogy jó útra térítsem őket, de hogy jobb útra, azért még küzdök rendületlenül . Amikor a Teremtője neve hallatán hirtelen lefagy, féloldalas mosolyra húzódik a szám. Az legalább pozitívum, hogy azt tiszteli, akitől az örökségemet kapta. Élvezettel szemlélem a csodálkozását, az értetlenséget az arcán, amit a meglepetés okozott, én pedig vagyok olyan gonosz, hogy ne kapkodjam el a válaszadást, tovább csigázva a kíváncsiságát. Ahogy nekem szegezi a kérdést, csak lehunyom a szemem, míg ráérősen megrázom a fejem, amikor pedig újra felé pillantok, az én tekintetem is ugyanolyan borostyánszínben izzik, amilyen az övé – bár ez a szín elég gyakorinak számít farkas testvéreink körében, azért veheti egyfajta jelnek is, hogy valamilyen közünk van egymáshoz. Hisz nem csak a kettőnk írisze és farkas kinézete hasonló, Emilie is kísértetiesen örökölte a bestiám külső vonásait. -Én vagyok a jótündér keresztanyád. -felelem fapofával a kérdésére. Tűnjön akármilyen röhejesnek is, ha tetteivel bizonyítja, hogy méltó rám, akkor magam sem leszek rest segíteni neki… Ellenben ha ilyen úton halad tovább, azt hiszem, inkább a gonosz mostohának könyvelhetne el. -Hogy honnan tudok róla? Sherlock a középső nevem. -akarom mondani Sherlock helyett Sura, de azt úgy sem sűrűn reklámozom, ha meg véletlenül meglátná a nevem ilyen formában leírva, még passzolna is az „S.”. Végül egy sóhajtást követően megadom magam. Ha ennyire komolytalanul viselkedek vele, kétlem, hogy sokra jutnék vele, amúgy is süt róla, hogy sikerült rossz passzban elcsípnem. Így aztán nem is kerülgetem tovább a kérdéseket. Válaszokat akar? Most megkapja. Az meg más lapra tartozik, hogy a fele sem igaz, de ennyi idősen megtehetem, hogy úgy hazudok mint a vízfolyás, és még csak nem is gyanakodnak az energiáim alapján, nem hogy lebuknék. -Emilie a húgom. Nem vér, hanem vérvonal szerinti, ergo ha a jótündér keresztanyád nem is vagyok, de azért családban maradunk. -felelem, mert ezzel a kinézettel nem sűrűn adom be ezen a kontinensen bármelyik leszármazottamnak, hogy vér szerinti kapcsolat fűz bármelyik felmenőjükhöz… -Azt nem mondom, hogy minden konfliktus nélküli volt a viszonyunk, de attól még elég sajnálatos, hogy említést sem tett rólam a kölykének. -teszem hozzá némi daccal, és leküzdöm a késztetést, hogy rákérdezzek, vajon a teremtőjéről is ilyen keveset beszélt volna? Ha szerencsém van, úgy is megtudom… -Ti hol találkoztatok? Mi volt benned az a különleges, amiért felfigyelt rád? -érdeklődők oldalra billentett fejjel, hátha beszédesebbé válik úgy, hogy immár felfedtem előtte, egy családba tartozunk.
Borostyán.. Ahogyan megpillantom, egész egyszerűen nem tudom elszakítani a tekintetem az övétől. Tudom, hogy nagyon is gyakori ez a szín a farkasok körében, de van benne valami, ami mégis csak azt sugallja, hogy valamilyen közünk van egymáshoz. Mégis mi lenne? Vagy csupán a düh annyira elvakított, hogy már ilyeneket is beleképzelek egy egyszerű tekintetbe? Fogalmam sincsen, mégis leheletnyit borzolódik a szőr a hátamon. A válaszát hallva csak idegesen fújtatok egyet, csak hab a tortán az a fapofa, amivel közli a szavakat, amiket jelen pillanatban sehova nem tudok tenni. Most azért van itt, hogy a bolondját járassa velem? ~ Kívánságot is teljesítesz, vagy mi a franc? ~ röppennek felé az ezúttal sem túl kedves szavak, de nem igazán érdekel. Fogalmam sincsen, ki ez a nőstény, csak annyit tudok, hogy idősebb és szépen feltakarította velem az avart, no és ott van az a furcsa, bizsergető érzés a koponyám hátsó falában, amit egyelőre nem tudok hová tenni. Amúgy is szar a kedvem, ne várja, hogy egyből a kedvesebbik formámat hozom neki. Mondjuk szerintem ez elég egyértelmű volt már eddig is. Nem mozdulok, továbbra is csak méregetem, amikor viszont a következő kérdésemre is egy ilyen.. számomra értékelhetetlen választ kapok, na akkor már nem tudok nyugton ülni a seggemen. Nem fogok ismét neki esni, egyrészt így utólag visszagondolva vajmi kevés esélyem lenne ellene, másrészt pedig ha neki esek, tuti nem kapok válaszokat, nekem pedig most azok kellenek! Kell valami más, ami legalább egy kis időre eltereli a figyelmem a bátyámról, a fogadtatásról és a kedves szavairól. ~ Mire jó ez?! ~ tör ki belőlem a kérdés, ha emberi alakomban lennék, valószínűleg állkapcsom feszítve szűrném a fogaim között a szavakat, hogy még véletlenül se kezdjek ordibálni ~ Élvezed, hogy a bolondját járatod velem, mi?! ~ Ide-oda lépdelek, félkör alakban tapodva a földet a mancsom alatt, idegesen morgok és vicsorítok is néha mellé, egyáltalán nem tetszik ez az egész. Az más tészta, ha én szórakozok valakivel, na de az, hogy én legyek a vásári majom.. Hát köszi, de nem, inkább kihagynám a dolgot. Te jó ég, normális válaszok! Mi történt? Csak hallucinálok, vagy tényleg válaszokat kapok? Nincs időm gúnyolódni, mert a szavak megtorpanásra késztetnek, ismét rámeredek, mert amit hallok, azt nem igazán szeretném elhinni. Vagyis elhinném én, csak nehéz kicsit a dolog, elvégre Emilie nekem erről soha nem beszélt. Most vagy a szuka hazudik, vagy pedig Emilie nem tartotta fontosnak ezt az információt arra, hogy megossza velem. Az fel sem merül bennem, hogy nem bízott volna bennem annyira, hogy mindebbe beleavasson, szóval számomra most csak ez a két opció létezik. ~ Ezt nem hiszem el..! ~ fújtatok egyet, hangot is adva némi bennem kavargó gondolatnak. Hogy a szavak a meglepődésemről árulkodnak, vagy valóban nem tudok igazat adni a szavainak, az jó kérdés, fejtse meg ő a szavaimat, ha már Sherlock a középső neve. ~ Egy szóval sem. Soha nem említett semmiféle testvért ~ tájékoztatom a nőstényt a birtokomban lévő információról, vagyis jobban mondva azoknak a hiányáról. De hát most mit tegyek? Fogalmam sincsen, miként viszonyuljak egy soha nem ismert rokonhoz. De basszus, miért mára jut minden? Először a rég nem látott bátyám! Most meg ez a nőszemély, aki tulajdonképpen a vérvonalbeli nagynénémnek állítja magát. Legalább Duncan-nél tudtam a létezéséről és volt jó pár hónapom felkészülni. Jó, tény, kicsit más a két helyzet, de akkor is ~ Amúgy is voltak fontosabb dolgok, amikről tudtunk cseverészni. ~ Nem kis időt töltöttem a Teremtőm mellett, ezt be kell ismerjem, de Emilie szívesebben beszélt a Teremtőjéről például. Már ha előfordult, hogy ilyenről beszélgettünk. A következő kérdése meglep, miért érdekli ilyesmi? Gyanakvóan kezdem méregetni, kissé oldalra billentett fejjel, valamiért mégis beszélni kezdek. ~ New Haven városában ~ kezdek bele egy tömörke kis válaszba, ez a könnyebbik a része. Az, hogy miért figyelt fel rám.. Már kicsit komplikáltabb ~ Küzdöttem. Nem adtam fel, még akkor sem, ha nyilvánvaló volt, hogy csak vesztesen kerülhetek ki a helyzetből ~ kicsit elcsendesül a hangom, szinte teljes mértékben megnyugodtam.. Nem tehet róla, a lelki szemeim előtt felsorakozó képek.. A szemem előtt lebegő nyaklánc, az ütések és az érzés, hogy el akarják venni azt, ami számomra… tulajdonképpen a mindent jelentette ~ Volt valami beteges perverziója a mazochista hajlam iránt ~ most jönne a vállrándítás és a mosolykezdemény, de ezek ebben az alakban csupán a hangszínből érzékelhetőek. ~ Megtudhatnám a nevedet? ~ teszem fel végül az első kérdést, mi a fejemben gyülekező maszlagból elsőként kitör.
-Azt csak azoknak, akik megérdemlik. -felelem, azt meg majd meglátom még, hogy ő ezek közé tartozik-e. Szép is lenne, ha minden leszármazottamnak ugornék, hogy kényük-kedvük szerint teljesítsem csöpp szívük minden vágyát… Egyfelől élvezet nézni, ahogy csak még jobban felpaprikázza magát minden egyes szavamon, másfelől meg szégyen, hogy milyen könnyen hagyja kizökkenteni magát, és engedi, hogy más a bolondját járassa vele. -Ha már egyszer ilyen könnyedén hagyod…-vonom meg a vállam a szavaira, mert nehogy már az én hibám legyen, hogy felhúzza magát a szavaimon… Ahogy az se, hogy ennyire hitetlen, vagy ennyi fantáziával sem áldották meg az égiek, hogy összerakja, hogy lehetséges kettőnk „rokonsága”. -Mi olyan hihetetlen ebben? Te is tudod, hogy valójában mennyire lehetséges, csak azért tagadod, mert a Teremtőd nem tett rólam említést és sérti az önérzetedet. -szól ki belőlem a pszichológus. -Látom, nem emlékszel rám, pedig már találkoztunk korábban. -feleltem barátságosan, majd mielőtt még rákérdezhetne, tovább folytatom - Igaz, akkor még nagyon fiatal voltál, és olyan fordulatot vett az életed akkoriban, hogy nem lep meg, ha egy háttérben felbukkanó arc a feledés homályába merült nálad. Igen, a beharapásodra célzok vele. Akkoriban valóban egész közel mozogtunk egymáshoz a lányommal, igaz, ez csak a szerencsének tudható be. Én nem sokkal előtte hagytam abba a tanítást a New York-i Egyetemen, rendszeresen úton voltam az Óvilág és az Újvilág kiemelkedő oktatási intézményei között, s épp pár évvel Daniel beharapása előtt döntöttem úgy, hogy jobb, ha kihátrálok a rivaldafényből. Akkoriban kaptam meg az őrzők révén a jelenlegi testem, ám még egy jó darabig visszajáró vendég voltam a környéken, amíg segítettem az utódomnak belerázódni a szerepbe, hogy átvehesse a helyemet. Tényleg véletlen volt, hogy találkoztam a kölykömmel, és jó darabig előtte is titkoltam a kilétemet, csak a búcsú előtti utolsó pillanatban fedtem fel magam – kíváncsi voltam, hogy viszonyul hozzám, ha nem tudja, ki is vagyok valójában, arról nem is beszélve, hogy tudni akartam, mire vitte az életben miután ott hagytam egy falkánál. - Arra esetleg nem gondoltál, hogy miért nem szólt rólam? Hogy nem feltétlen azért, mert nem tartott téged méltónak rá, hanem mert akkoriban még nem nagyon ismertük egymást? Talán nem is tartotta fontosnak, hogy megemlítsen… Pont akkoriban történt, hogy Európába szólított a sors, így nem igazán volt időnk alaposabban megismerni egymást, amikor pedig ismét visszatértem Amerikába, addigra már külön utakon jártatok. -színeztem ki a féligazságot, hogy számára is hihetővé váljon. Igaz, nem tudom, pontosan mikor önállósodott a gyerek, de akár egy héttel, akár egy évvel ezelőtt, az állítás megállja a helyét. Első fokon minden leszármazottam között testvérinek tekinthető a kötelék, és szerintem egy olyan sincs köztük, aki az összes többi kilétével tisztában lenne… Jó esetben 1-2 testvérüket ismerhetik nekem köszönhetően, amikor épp volt mellettem egy kölyök és én beharaptam mellé még valakit, ezen túl azonban az ő szerencséjükön és ügyességükön múlik, hogy mennyivel ismerkednek össze életük során. -Küzdeni a végsőkig. -jegyzem meg eltöprengve – Nem tudom, hány rokonunkhoz volt szerencséd életed során, de ha tudnád, hogy mennyire igaz ez a szemlélet a vérünkre… -sóhajtok, ó, ha tudná. Kegyetlenül - Így már csöppet sem csodálkozom, hogy felfigyelt rád, ő is a végsőkig kitartó, küzdő típus volt. Azt említette, hogy emberként süketnéma volt? Hogy a családja sem sok reményt fűzött hozzá, hogy mennyire lemondtak már róla? Láthatod, farkasként milyen sokra vitte... Talán épp ez volt a szerencséje, hisz így figyeltem fel rá és megsajnáltam. Ráadásul épp a „kísérletezős” korszakomat éltem, így adtam neki egy esélyt az új életre. Ő pedig, miután kiderült, hogy nem születési rendellenessége volt a „hiányossága” és farkasként újra kitárult előtte a világ, nem volt rest megragadni azt és teljes lendülettel belevetni magát. Kedveltem Emilie-t. -Rá se ránts, azt is nyugodtan betudhatod családi vonásnak. A vérünkben van, szóval ha eddig nálad nem jelentkezett, ne aggódj, előbb vagy utóbb biztos fog valamilyen szinten… -nevetek fel a mazochista megjegyzésére, bár személy szerint nem szívlelem a fájdalmat, ennyi év után már nem hat meg különösebben. Ahogy tapasztaltam, a vérvonal-képességünk miatt a fiatalabb Trolloknak is bőven kijár a sérülésekből, nincs abban semmi furcsa, ha idővel hozzászoknak. Mondhatni, ez a természetes, pláne, hogy nekünk minden sérülés egy újabb gyakorlás. Hívjuk ezt akár mazochizmusnak, vagy sem. -Jyotsana Sharma. -felelem a kérdésére –Te pedig… -hallgatok el egy pillanatra, ahogy megpróbálom felidézni a nevet az emlékezetemből -Nathaniel, igaz?
Bevallom őszintén, egy pillanatra megfordul a fejemben, hogy hagyom a francba az egészet és inkább elhúzok innen, mert baromira idegesít ez az egész. Igen, oké, igaza van, de most túl paprikás hangulatban vagyok ahhoz, hogy ezt belássam, így a szavai csak olajként borulnak a bennem lángoló tűzre. Már épp ordítanék, hogy elég, hagyjon békén, én most lelépek, amikor is közli, hogy már találkoztunk. Azt hittem, hogy Emilie megemlítése után már nem lesz olyan, amitől jobban meg tudok lepődni, ám úgy tűnik, hogy nagyon is tévedtem. Szó szerint köpni nyelni nem tudok.. Szerintem keveseknek adatik meg, hogy lásson egy farkas pofákat vágni, nos, ennek a nősténynek azt hiszem most szerencséje van ilyesmihez. Fogalmam sincsen, mi ülhet ki az arcomra, de egyértelmű a megdöbbenés. Morfondírozok, vajon hihetek neki? Ugyan mi oka lenne kamuzni? Tudta a Teremtőm nevét, ez már önmagában elég indok arra, hogy kénytelen legyek elhinni mindazt, amit mond nekem. ~ Ott.. ~ próbálok rátalálni a hangomra ~ Ott voltál a beharapásomnál? ~ totálisan úgy érzem magam, mint egy debil, aki képtelen nem hogy kimondani a szavakat, de még csak megérteni azt, amit a másik mond. Egyik megdöbbenésből a másikba esek, nem tudom, mihez kezdjek ezzel az egésszel. Sokkal könnyebb volna elfogadni, hogy azért nem tett említést egy vérvonalbeli testvéréről, mert nem is igazán ismerték egymást, minthogy azért nem beszélt róla, mert nem tartott méltónak ilyesmire. Lehajtom a fejem, gyorsan fújom ki a levegőt, mintha csak időre lenne szükségem, hogy feldolgozzam mindazt, amit tőle hallottam. Egész egyszerűen elhagyom magam, mintha minden tagomból elszállna az élet, összecsuklom, kiterülök a fűben, így siklik rá vissza a tekintetem. Nem is tudom, miért kerülök én ennyire taccsra ettől a hírtől, hiszen mennyit változtat akármin is az a tény, hogy van egy vérvonalbeli nagynéném? Az mondjuk kellemetlenebb, hogy ilyen formámban látott és neki is estem, de remélhetőleg megérti. ~ Nem. Nem igazán mesélt nekem a múltjáról ~ csendesen szöknek a gondolatok, nem csak hangomon, de energiáimon is érződik, hogy teljes mértékben megnyugodtam. Egy kis időre. Az új információk kellőképpen nagy erejűek ahhoz, hogy elfeledjem saját kis - nagy - problémáimat és kicsit másra koncentráljak. Már ezért megérte kijönni és összefutni ezzel a nősténnyel. Szégyen, vagy nem, hogy nem tudom Emilie életéről túl sokat, de sajnos hiába kérdezgettem, nem igazán mesélt nekem. Szívesen hallottam volna régi történeteket, mesélhetett volna a gyermekkoráról, de minden kérdés hiábavaló volt, mindig hárított. Én sem beszéltem, ő sem beszélt az elmúlt időkről, most már értem, miért. Soha nem gondoltam volna, hogy neki, aki olyan erős, aki olyan gyönyörű, aki olyan lendületes és talpraesett, szörnyű gyermekkora lehetett. A mazochista vonásra adott válasza némi jókedvet csihol bennem, dehogynem, nagyon is jelentkezett már a dolog. Példának okáért nem is olyan régen verettem szét magam a saját bátyámmal. ~ Már tapasztaltam ~ emberi alakban most egészen biztosan elmosolyodnék, viszont így csak hangomból érezheti az enyhe változást. Nem mintha annyira betegesen vonzódnék a fájdalomhoz, de ami nem öl meg, az csak megerősít, csak hogy egy idióta klisét durrantsak el. ~ Nahát, micsoda név.. ~ abszolúte pozitív hangom csengése, nem sok olyan nővel futottam eddig össze, akinek hasonló lett volna a neve. ~ Lehet ezt valahogyan becézni? ~ teszem fel egyből a saját kis kérdésemet, aztán persze észbe kapok ~ Már nem mintha becégzetni akarnálak, csak.. na. Ebből már nem mászok ki, igaz? ~ Valamiféle halovány, játékos fény csillan a szemeimben, igazán pompásan festhetek így, elterülve a fűben. ~ Akkoriban ezen a néven futottam, igen. De ma már csak Daniel. ~ tájékoztatom a ma használatos nevemről, mielőtt tovább kérdezősködnék. ~ Mondd csak.. Tudsz valamit Emilie-ről? Nem tudok róla semmit, mi történt vele, miután otthagytam. ~ jobban mondva kidobtak a falkából, de ez már csak részletkérdés. Amúgy is, ha valóban találkozott vele azután, hogy én elmentem, akkor bizonyára ezzel is tisztában van. Sajnos nem igazán tartottam a kapcsolatot a Teremtőmmel, ha új életet akartam kezdeni, meg kellett szakítanom minden múltbéli kapcsolatomat. Ez volt a legnehezebb, minden mást gondolkodás nélkül hagytam a hátam mögött, de Emilie.. Én szerettem, hiába volt néha túlságosan keménykezű, de egy rossz szót sem tudnék szólni róla. Kíváncsian emelem hát a tekintetem a nőstényre, hátha tud nekem bármiféle információt szolgáltatni róla.
Szótlanul szemlélem az előttem álló farkast, s amikor meglátom, hogy reagál a szavaimra, már tudom, igazam van. Valóban nem emlékszik rám, de nem is hibáztatom. Hogy is emlékezhetne? Hisz annyi mindent történt vele, akkora fordulatot vett az élete… -Igen. -válaszolok a kérdésére minden sallang nélkül, s csak néhány pillanattal később jutok el odáig, hogy pontosítsak a szavaimon, mielőtt még félreérteni - Illetve… nem álltam ott felettetek amikor Emilie átváltoztatott, de akkoriban sok időt töltöttem a környéken, így távolból követtem az farkasként töltött első napjaidat. -felelem csendesen, egy kicsit még el is érzékenyülök közben, hogy igazán ritka az, hogy egy unokám, vagy dédunokám beharapásáról ilyen hamar tudomást szerezzek, szemtanúja legyek vérfarkasként megtett első lépéseiknek. -Mint ha csak tegnap lett volna, hogy apró kis „újszülöttként” másodszor is megismerkedtél a körülötted lévő világgal, most meg már szinte „felnőtt” vagy. Hihetetlen, hogy hogy rohan az idő… -utaltam második, farkasként elkezdődő életére. Ahogy összecsuklik a főben, csak a szemöldököm felvonva pillantok rá, de aztán ismét megkísérlem, hogy közelebb sétáljak hozzá, remélhetőleg ezúttal több sikerrel – sőt mi több, néhány lépésnyire le is ülök mellé az avarba. Lehet, hogy farkas alakban van, ettől függetlenül szeretem tartani a szemkontaktust azzal, akivel épp beszélek, az pedig roppantmód kényelmetlen lenne, ha ilyen nyakatekert pózban kéne felnéznie rám… -Az bizony kár. -felelem arra, hogy keveset tud a Teremtője múltjáról -Nem értem, miért hallgatott róla olyan bőszen… –én annak idején sokat meséltem neki a sajátomról, azt hinné az ember, hogy ezek után ő is hasonlóan cselekedett. Úgy tűnik, mégsem. -Na látod, nem megmondtam? -kérdeztem vissza fejcsóválva, ez már csak családban marad. Vagy hogy egy másik agyonszajkózott mondással éljek, minden jóban van valami rossz, minden rosszban van valami jó. Nem épp a legkellemesebb, hogy sérülések árán tudjuk a legjobban fejleszteni a képességünket, de ha úgy nézzük, akkor egy vesztes összecsapásból is mindig úgy jövünk ki, hogy nyertünk valamit. Ezt azért nem sok vérvonal leszármazottai mondhatják el magukról. -Szanszkrit eredetű, holdfényt jelent. -mosolyodok el, megosztva egy apró érdekességet vele, ahogy megjegyzést tesz a nevemre. Amikor pedig szabadkozni kezd, csak intek neki, hogy erre semmi szükség – Lehet éppenséggel, igaz, nincs túl sok olyan közeli ismerősöm, aki becézné… -hisz a többi testvérem az igazi nevemen szólít, a GroßMutti meg egy más kategória a becézések terén… -Jyo, esetleg Jyotsna, nyugodtan használd, amelyik kényelmesebb. Ázsiában semmi gond vele, de képzelheted, itt Amerikában mi szenvedések meg értetlenkedés van vele, akárhányszor meg kell adnom a nevem valahol… -méltatlankodok egy sort, de aztán csak egy bólintással nyugtázom Nathaniel új nevét. Daniel… Megjegyeztem. Aztán Emilie-ről kérdez, én pedig gondolkozva dőlök hátra a fűben, a hátam mögött a kezemmel megtámasztva magam. Nos, ez érdekes lesz, ugyanos főleg hallomásból tudom, mi történt vele. -Tudomásom szerint nem volt más kölyke utánad. -kezdem rendezni a gondolataimat, hogy megpróbáljak minél több dolgot felidézni a leányzóról- Persze ez nem zárja ki az esélyét… Amikor láttam, akkor nem volt, aztán ki tudja, lehet, később még belelkesedett. Aztán… A bátyja, az Alfa, biztosan emlékszel rá. Már eléggé benne járt a korban, néhány évtizede kihívták és legyőzték, egy fiatalabb falkatársa lépett a helyére, valószínűleg még mindig ő a vezető. Emilie meg… elég nehezen viselte a bátyja elvesztését. Talán nem is csoda, ha ennyi éven át magad mellett tudhatsz valakit, azt igazán nehéz elengedni. Néhány évvel ezelőtt hunyt el, több mint 550 esztendő után. -halkult el a hangom a végére. Nem épp a legvidámabb információ, lehet, hogy nem is ezt várta tőlem Daniel, de mégis mit mondhatnék? Hogy mit tudok róla? Órákon át képes lennék mesélni róla, arról, hogy milyen volt emberként, fiatal vérfarkasként, hogyan adtam át neki a tudásomat… Talán egyszer ennek is eljön az ideje. -Úgy tudom, hogy sohasem hagyta el a kontinenst, a hazáját. -jegyeztem meg némi hallgatás után, aztán Danielre emeltem a tekintetem, mely már ismét a megszokott, sötétbarna árnyalatban tündökölt - Te is itt születtél? Volt már szerencséd ahhoz, hogy megtapasztald, mi van a tengeren túl?
~ És.. milyen voltam? ~ emberi alakban ebben a pillanatban húzódna halovány félmosolyra szám, nem is én volnék, ha nem magam iránt érdeklődnék. Persze, hogy kíváncsi vagyok, külső szemmel milyenek voltak az első lépéseim, nem egyszer estem pofára, tudom jól, de ezt a kérdést muszáj voltam feltenni, legyek akármilyen szar hangulatban jelen pillanatban. Az idő repül, egyetértő kis nyüsszentéssel válaszolok csupán, úgy van, ahogyan mondja. Rendkívül gyorsan pörögnek nem csak a napok, de a hónapok, sőt az évek is. Azzal a sok évvel a hátam mögött.. és még így is rettentő fiatalnak számítok a többi farkashoz képest, pláne most Jyotsana mellett. Ebbe inkább nem is gondolok bele, inkább figyelek tovább a nőstényre, hogy pillanatokon belül a fűben kössek ki. Ezúttal nem hátrálok, még csak nem is morgok, amikor közelebb jön, sőt, meglepő módon jól is esik a közelsége, az meg pláne, hogy nem kell kitekerni a nyakamat, hogyha szeretnék a bokáján kívül mást is látni belőle. Egy pillanatra megfordul a fejemben, hogy közelebb is kúszok hozzá, jól esne hozzábújni valakihez kicsit, pláne azok után, ami a bátyámmal történt, de gyorsan elhessentem a gondolatot, mert.. az hogy nézne már ki? ~ Nem tudom magam sem, én is szívesen hallgattam volna többet a múltjáról, de hiába kérdeztem, mindig hárított, így aztán egy idő után már nem is faggattam ~tájékoztatom a pontos dolgokról, illetve nem is annyira pontos, néha pár szót mesélt, de az sem volt túl sok és nem is igazán volt információdús, így nem érzem szükségesnek megemlíteni. Hallva, mit is jelent a neve, akaratlanul is megemelem kissé a fejem, hogy az égre pillantsak, tekintetem magát a Hold ezüstösen izzó gömbjét keresi. Pár szívdobbanás után pillantok ismét rá, kobakom ismét a hűvös füvön pihen. ~ Mekkora mázli, hogy az én nevem teljesen hétköznapi ~mosoly érződik hangomban, szeretem a nevemet, én magam választottam, mármint a Daniel-t és egyáltalán nem érdekel, hogy több tucat létezik belőle, pontosan az volt a lényeg, hogy minél hétköznapibb legyen és teljesen el tudjak tűnni. ~ Szerintem örökre elvettem a kedvét egy újabb Kölyöktől ~ jegyzem meg, csak úgy mellékesen, mindenesetre jól esik, hogy állítólag én voltam az egyetlen kölyke. Persze aztán ki tudja, nem lehetünk biztosak a dologban. Nem tagadom, hogy olykor igencsak nehéz eset voltam, sőt. Néhány esetben maga Emilie állt ki értem és ha nem lett volna akkora befolyása az Alfánál, akkor bizony már egészen biztosan nem élnék. A száműzetésem is csak azért jöhetett szóba, mert Emilie akkor is tartotta a hátát, így nem a likvidálás került előtérbe, megúsztam „ennyivel”. A falka már akkoriban sem volt nekem való, ez volt rá az élő bizonyíték. Aprócskát bólintok a fejemmel, persze, hogy emlékszem az Alfára, nem egyszer kaptam tőle fejmosást, vagy annál sokkal hatásosabbnak vélt találkozókat, de persze egyik sem igazán segített.. Élénken él bennem a kép róla, főleg a pofonjairól, de ez már más kérdés. A maga módján szeretnivaló figura volt és habár nem volt a legjobb a kapcsolatunk, a tény, hogy őt, a hatalmas és nagy Alfát valaki legyőzte, elkeserít kissé. Tudta, mit csinál, igazi vezető típus volt, ezt teljes mértékben elismerem. Nagyon remélem, hogy egy hozzá hasonló hím lépett a helyébe, aki méltó arra, hogy helyette álljon a falka élén. Az igazi csapás azonban akkor ér, amikor megtudom, hogy Emilie elhunyt. Nem tudom, mit vártam, de talán így a legjobb. Így biztosan tudom, mi történt vele. Nem szólalok meg, a tekintetem is lesütöm. Jó lenne, ha itt lenne, egy kicsit megint annak a kis taknyos kölyöknek érzem magam, aki hiába mutatta, hogy nagy a szája, mégis vágyott a szeretetre, egy kis törődésre. Fontos volt nekem, így az elvesztése fáj és nagyon rosszul érzem magam amiatt, hogy az elválásunk óta még csak keresni sem próbáltam, egyetlen szót sem váltottunk egymással. Mélységesen elszégyellem magam. Csendes elmélkedésemből Jyo szavai rántanak ki, felemelem a fejemet és igazán hálás vagyok neki azért, hogy feltette a kérdést, így legalább valamennyire sikerül elterelni a gondolataimat és nem süllyedek ismét önmarcangolásba. ~ Itt születtem, igen. Bostonban, egészen pontosan, a kontinenst pedig sajnos eddig még nem volt szerencsém elhagyni. Pedig igazán kíváncsi lennék a tengeren túlra is, de az utazgatások kimerültek Amerikán belül. ~ Egészen sokat utazgattam, miután elhagytam a falkát, élveztem a szabadságot és rengeteg helyen jártam, de a tengerentúl.. Soha nem vágytam rá igazán, legalábbis nem volt égető a vágy, hogy ilyen messzire utazzak, mindenesetre szívesen megtapasztalnám saját szememmel is, mi van a tengeren túl. ~ Gondolom te akkor sokfelé jártál ~ célzok itt a nevére és az előbbi rövidke kis „beszámolójára” is. Szívesen hallgatnék bármiféle történetet, akármilyen „mesét”, csakhogy egy kicsit másfelé terelhessem a gondolataimat. El őket Duncan-ról és Emilie-ről, ennél több veszteséget a mai napon azt hiszem képtelen volnék elviselni.
-Kicsi. Kissé megszeppent, kíváncsi… A világra rácsodálkozó. -feleltem eltűnődve, s mondhatnám még, hogy mint a legtöbb kisfarkas. De miután a vérfarkasok többségének is jó ha egy kölyke van, így azt hiszem, nagynéni szerepem nem azzal kéne megbuktatni, hogy hú, nekem már annyi volt, hogy két kezemen se tudnám megszámolni őket. -Természetes az, hogy furcsa, hogy az embert kiszakítják az eddig megszokott életéből és egy teljesen más világba csöppen… más szabályok, hierarchia, új környezet, új család… Az én meglátásom szerint egész jól fogadtad az új életed és azt hiszem, Emilie is hasonlóan vélekedhetett, lévén, még mindig itt vagy. -magyaráztam, hisz kétlem, hogy ha annyira életképtelen lett volna farkasként, Emilie annyit bajlódott volna vele… Van, aki egyszerűen nem vérfarkasnak való. Igaz, annak idején, amikor még Emilie trappolt mellettem apró kölyökfarkasként, én is teljesen más nézeteket vallottam, amiket aztán jócskán újraértékeltem magamban európai körutam után. -Előfordul az ilyesmi, bár valahol sosem értettem az ilyesmit. A saját kölykeim elől sosem titkoltam a múltamat, pláne, ha érdeklődtek is utána. -elvégre ki vinné tovább az örökségünket, a történetünket? Mondjuk arra kíváncsi lennék, ha már a saját múltjáról nem igazán beszélt a leányzó, abból mennyit adott át a fiúnak, amit én tanítottam neki a múltunkról? A gyökereinkről? -Neked van kölyköd? Ha igen, te meséltél neki a múltadról? -puhatolóztam finoman a vérvonalunk továbbviteléről, miután leheveredtem mellé az avarba, amikor pedig megemlítette, hogy milyen hétköznapi neve van, én is elmosolyodtam. -Ugyan, kérlek… Lehet, hogy itt hétköznapi, de menj el valamelyik ázsiai vagy afrikai országba, és egyből különleges és egzotikus hangzásúnak fogják találni a helyiek. Indiában az én nevem is csak egy volt a sok közül. Pont amire szükségem volt. -vontam vállat, de miután macerás lenne nevet változtatni, akárhányszor átlépem egy ország határát, így nem igazán szoktam foglalkozni vele. Pláne, hogy hála a globalizációnak, egyre kevésbé kelt feltűnést. Igaz, Alaszkát még nem annyira érte el a globalizáció ilyen téren… -Nem hinném, hogy ez az oka, közel álltál a szívéhez. -tekintve, hogy nálunk vérfarkassá válás után a szülés lehetetlen, így azt hiszem, nem én vagyok az egyetlen, aki a saját gyerekeként tekint a kölykére. És milyen anya az, akinek nem a gyereke az első? – Miért, ennyire nehéz eset voltál? -kérdezek azért vissza érdeklődve, hisz lehet, a farkassá válásánál a közelében éltem, de aztán az elmúlt bő egy évszázad előttem is homályos, hogy mi történhetett pontosan vele. Érzem, hogy milyen mélyen érinti a gyászhír, de mégy így sem áll szándékomban titkolni előtte a dolgot. Emilie a Teremtője volt, megérdemli, hogy tudja, mi történt vele. -Tudom, hogy nehéz elfogadni, de ez az élet rendje. Amíg azonban őrizzük az emlékét, addig sosem fog igazán meghalni, nem igaz? Arról nem is beszélve, hogy odafentről talán pont a te lépteid követi. -próbáltam vigasztalni, ki tudja, mennyi sikerrel, mindenesetre arra vettem a bátorságot, hogy felé nyúljak, és ha már úgy is vérfarkas alakjában gubbaszt mellettem, együtt érzően megsimogassam a hátát, finoman megpaskolva a lapockái tájékát. -Tekintve, hogy milyen nagy a kontinens, azért akad bőven itt is látni való. Délebbre jártál már, vagy csak itt fent észak környékén utazgattál? Esetleg Dél-Amerika? -faggatózok finoman, és önkéntelenül is Emma jut eszembe, és hogy ő sem járt még a tengeren túl… -Nem tagadom, szeretek utazni, és ennyi idő alatt volt időm a Föld szinte minden pontját felkeresni. Vagyis… na jó, ha mindet nem is, de elég sokat. Mielőtt Fairbanksbe jöttem volna, Kalkuttában éltem néhány évet, Nyugat-Bengálban. Téged mi vonzott pont ide?
Figyelmesen hallgatom a magyarázatát és némi elégedettséggel tölt el a tudat, hogy viszonylagos kívülállóként is így nyilatkozik rólam. Reagálni nem reagálok rá, csupán gondolatban mosolyodom el, jól esnek a szavai, főleg azután, hogy milyen állapotban kóvályogtam az erdőben, ilyes esetben pedig ki ne vágyna néhány elismerő szavacskára? Még akkor is, ha ezek a múltbéli énemet illetik. Már persze nem mintha annyit változtam volna.. ~ Én magam sem értettem és a mai napig sem értem.. ~ mintha valami sóhajszerűség távozna a torkomból, de tovább nem időzök ezen a dolgon, sokkal inkább más keltette fel az érdeklődésem. ~ Neked több kölyköd is van? ~ őszinte csodálkozás érződik a hangomban, elvégre én sosem tartottam magam egy apatípusnak, ezért nem is próbálkoztam kölyökkel. Hogy ez csak átmeneti és egyszer majd megpróbálom, arról fogalmam sincsen, mindenesetre mindig tiszteltem azokat, akik több embert ajándékoznak meg a farkas léttel. Nem is tagadom, én imádom és azt hiszem a világ legnagyobb ajándékát kaptam akkor Emilie-től, hangozzék ez most akármennyire is giccsesen, valóban így gondolom. ~ Nekem nincsen. Valamiért nem tartom magam.. hogy is mondjam? Késznek, elég érettnek egy ilyen hatalmas feladathoz. Nem vagyok egy apatípus.. ~ húzom el gondolatban a szám. Persze aztán fogalmam sincsen, milyen lennék, ha mégis lenne saját kölyköm, de egyelőre valóban túl nagy falatnak érezném. ~ Egyébiránt.. nem tudom. Bizonyos dolgokat biztosan megosztanék vele, de vannak olyan dolgok.. amikre még gondolni sem szívesen gondolok, nem hogy beszéljek róluk.. ~ nehezen találom a szavakat, ez érződik a hangomban, emberi alakban most tutira zavartan vakarnám meg a tarkómat. A gyermekkorom.. nem őrzök róla túl sok emléket, de azok szinte kivétel nélkül borzalmasak. Persze akad egy-két jó is, hála Duncan-nek, de ez olyan téma, amit rajta kívül senki sem tud és amit igazán talán meg sem ért. ~ Jogos. ~ szusszantok egyetértően ~ Én magam is ilyen indíttatásból választottam ezt a nevet. Csupán egy a sok közül. ~ El kellett jönnöm a falkától és habár megígérték, hogy nem fognak keresni, nem indítanak hajtóvadászatot, lévén száműztek, nem pedig megszöktem, azért biztos, ami biztos alapon biztonságosabbnak éreztem, ha mindenféle módon megpróbálok eltűnni a szemük elől. Mindenesetre valamilyen szinten kis melegséggel tölt el, hogyha ilyen picinyke, de legalább ennyi hasonlóság van köztünk. Jól esik azt is hallani, amit mond, hogy közel álltam Emilie szívéhez. A gyerekkorom után mindig is vágytam az elismerésre, pár dicsérő szóra, Emilie nagyon is jól tudta, mennyit adjon, hol húzza meg a határt, hogy a szavakkal erősítsen, ne pedig túlzott önbizalmat építsen ki. ~ Hogy is mondjam… ~ úgy tűnik ma nehezen megy a szavak megtalálása ~ Nem voltam kifejezetten nehéz eset, de voltak buta húzásaim. Mondjuk úgy, hogy igencsak forrófejű voltam, azt pedig gyűlöltem, ha megkötik a kezemet. A szabályok utálatáról pedig akkor nem is mondok semmit. ~ Vigyorgok, érződik a hangomon. Példás diák voltam, nagyon jól és szerintem viszonylag gyorsan is tanultam, de a magaviseletem sokszor hagyott kivetnivalót maga után. Nem egyszer hoztam ilyen miatt a bajt nem csak az én fejemre, de Emilie-ére is. ~ Dehogynem, ez így igaz. ~ Most, hogy tudom, Emilie már nincsen többé, egészen biztosan többet fogok rá gondolni, az emlékét pedig őrzöm, persze, hogy őrzöm! Tekintetem akaratlanul is az ég felé emelem, mintha őt keresnél, mintha szeretném meglátni a csillagok között. Nem igazán hiszek a túlvilágban, vagyis nem tudom, mit higgyek, de remélem jó helyen van. A hátsimogatásra nem húzódom el, sőt, kifejezetten jól esik. Nem is tudom, mikor kaptam ilyesmit utoljára, talán ezt is csak a Teremtőmtől, így visszalopakodik egy picinyke darab belőle. ~ Dél-Amerika is vonzónak tűnik, még ott sem jártam. De furcsa, mióta letelepedtem, nem is nagyon vágytam el sehova máshova. ~ Töprengek el egy pillanatra, azon pedig őszintén csodálkozom, hogy ennyi helyen járt, hogy ennyi megadatott neki. Csupán azért nem irigykedem, mert tényleg nem igazán vágytam sehova máshova. Talán ha akkor futunk össze, amikor utazgattam, egészen biztosan nem lett volna nehéz meggyőzni, hogy menjek messzebbre. ~ Nem egészen ide. Anchorage az én otthonom ~ tájékoztatom gyorsan, mielőtt belekezdenék a pontos magyarázatba ~ Sokáig kerestem a helyem, mert nem akartam én örökké utazgatni, miután otthagytam a falkát. Aztán erre evett a fene és egyből beleszerettem. Itt nincsen falka, nem kötik meg a kezem és a legjobb, hogy teljes mértékben szabad vagyok. ~ Valószínűleg nem kell sokáig magyaráznom, elég egyértelmű lehet a szavaimból is, hogy nem igazán vágyom falkára, sőt. Azért is nem voltam az elmúlt két évben Fairbanks-ben, mert megtelepedett egy második falka és az nekem már túl sok volt. Most sem lennék itt, ha nem akadt volna kezembe az a papiros, ami a GoldenWolf-ot hirdeti és amelyen ott virít a bátyám neve. Egy darabig pedig nem is fogok idejönni, az is teljesen biztos. ~ Mondd csak.. ~ kezdek el feltápászkodni ~ Volna esetleg kedved eljönni velem vadászni? ~ állok elő az ötlettel, mert hiába téptem szét megannyi állatot, egészen más normálisan, esetleg társaságban vadászni. Otthon amúgy is inkább egyedül kóborolok, most pedig szívesen megosztanám ezt az élményt Jyo-val, elvégre mégiscsak rokonok vagyunk, vagy mi a fene.
A kérdés hallatán szótlanul bólintok. Mit is mondhatnék erre? -Akad egy pár… Igaz, sajnos már nincs mindegyikük életben. – szép is lenne, azt hiszem, ha együtt lenne az egész nagy család – Diego, Emma, Heinrich, Heine, Emilie, Daniel, meg a többiek… Már előre sajnálnám azt a helyet, ahol ezek nekiállnak műsort csinálni, azt hiszem, az Egyiptom tíz csapása a nyomukba sem érne… Tudom, nem épp a legvidámabb téma arról beszélni, amikor egy gyermek nem éli túl a szüleit, kegyetlenek a szellemek, hogy ennyiszer szembesítenek vele minket. Mindenesetre nem akarok hangulatromboló lenni, így mielőtt még túl depresszív irányt venne a beszélgetés, némi (nagy)anyai büszkeséggel folytatom - Ilyen az élet körforgása… legalább az unokák enyhítik a hiányukat. Részben miattuk vagyok itt most is, páran itt élnek Alaszkában. -feleltem valamivel vidámabban, azt meg egyelőre nem kell tudnia, hogy ez rá is vonatkozik… A mentegetőzésre csak legyintek, bah! Bezzeg az én időmben…! Ó, ha tudná, hogy amikor mi annyi idősek voltunk, mint ő most, már több kölykünk volt, mint az átlagnak napjainkban… -Ugyan, hányszor hallottam én már ezt! Ne aggódj, ha apa lennél, biztos hamar beletanulnál a dolgokba. Eleinte mindenki bizonytalan, mégsem halt még ki a fajunk, szóval láthatod, annyira nem nagy ördöngösség. -nevettem csendesen, amikor pedig arra válaszol, mennyire osztana meg momentumokat a múltjából, csak figyelmesen hallgatom… és hirtelen nagy késztetést érzek, hogy ha már Emilie ennyire hallgatott előtte, akkor kárpótlásul én mutassak valami szívmelengetőt a múltamból, amivel jobb kedvre deríthetném, vagy egy kis reményt adok neki, de akkor eszembe jut, hogy akkoriban emberként teljesen más külsőt tudhattam magamnak és ha valami, hát most a magyarázkodás hiányzik legkevésbé. Így is kisebb csodának tartom, hogy Emma nem hozakodott eddig elő vele, hogy ha tényleg az vagyok, akinek mondom magam, miért indiai, és nem indián nő testben élek? -Egy a sok közül…-ismétlem el csendben az utolsó szavait, amikor pedig Daniel újra mesélni kezd, övé minden figyelmem. S ahogy szó szót követ, fáradt sóhaj hagyja el a számat… -Ó, ha tudnád, mennyire emlékeztetsz az egyik unokámra! -igen, Heine kicsikém, rád gondoltam - Múlt időt használtál… Ezek szerint már megváltoztál, vagy csak szépíteni próbálod a helyzetet? -mert ha igen, akkor látom, nehéz dolgom lesz veletek… Miért van az, hogy minden leszármazottam ennyire kézzel-lábbal-foggal-körömmel tiltakozik a falkabeli élet ellen? Nem tudják, hogy mit hagynak ki… Szívem szerint Danielnek is leszerveznék néhány évet a falkánál, de félek, ha ezek Heinével egymásra találnak, Castor páros lábbal vágja ki őket a falkából, hacsak nem kergetik előbb az őrületbe. Azt meg nem kéne, Diego miatt így is bonyolult eset. Ahogy az ég felé pillant, én is követem a példáját, a hatalmas fenyők sötét ágai között fel is sejlik néhány csillag, nekem pedig önkéntelenül is eszembe jut az a majdnem másfél évszázad, amit holtan töltöttem… Nem rémlik, hogy túl gyakran pillantgattam volna le onnan fentről, vagy hogy egyáltalán odafent voltam-e egyáltalán… -Nézd, azt hiszem az a szerencsésebb helyzet, ha ilyen hamar megtaláltad a helyed a világban. Nem vagyunk egyformák, de ha tehettem volna, én is biztos tovább időztem volna egy-egy helyen. Az én életem így alakult. Ahogy meghallom, hogy Anchorage-ban él, egy kis szomorúság lesz úrrá rajtam… mert bár valahol jó dolog, hogy ilyen közel lakik, de mire megyek vele, ha én meg nem hagyhatom el a várost? -Oh… azt hittem, hogy idevalósi vagy. –legalábbis titokban reménykedtem benne - Csak nem munka ügyben vagy itt? Gyakran megfordulsz errefelé?-kérdeztem vissza, ha már távol lesz tőlem, legalább azt igyekeztem megtudni tőle, hogy milyen gyakran akad majd lehetőségem, hogy újra találkozhassak vele. Vagy ha azt nem is, távolból figyeljem… A kérdése egy kissé meglep, kérdő tekintettel pillantok abba az irányba, amerről a szél a levadászott vadak vérének illatát oly jól érezhetően fújja felénk. Ez nem volt elég? – sugallja a tekintetem, de végül, miután még egyszer finoman megpaskoltam a hátát, ráérősen felkelek mellőle. -Csak ha megígéred, hogy a későbbiekben hanyagolni fogod az ehhez hasonló értelmetlen öldöklést. -felelem csevegő hangnemben, azt azonban még nem tudja, hogy ha legközelebb is ilyenen érem, akkor már nem fogok ilyen könnyedén elsiklani az eset felett. Tiszteljük már az Életet annyival, hogy nem oltjuk ki ok nélkül. Végül, ha pozitívan reagál a kérésemre, akkor neki is látok, hogy megszabaduljak a ruháimtól… Valamiben haza is kéne menni, és így is elég ruhát tettem tönkre az utóbbi néhány hónapban.
~ Ó, őszinte részvétem ~ döntöm meg kicsit oldalra a fejemet, mintha ezzel is együttérzésem fejezném ki. Közeli hozzátartozót én még nem veszítettem el, legalábbis azt a véletlenségből beharapott kölyköt nem tekintem annak. Pár óráig élvezhette csak a dolgot, de mivel túl fiatal voltam, nem is lett volna túl életképes utód, a falkának pedig nem kellett még egy kolonc. Talán az a momentum is közrejátszott abban, hogy ennyire nem szeretnék kölyköt magamnak. Ki tudja, talán egyszer fordul a kocka, de az még egészen biztosan nem a közeljövőben lesz. ~ Nocsak, akkor ez amolyan családi látogatás? ~ vigyorodnék el emberi alakban, hangom is vidámabb színt ölt. Ha úgy nézzük, akkor a mi találkánk is valami hasonló, bár elég csúfosan indult, de arról nem kell tudnia senkinek rajtunk kívül. A nyugtatását hallva hangosan fújtatok egyet, igen, lehet, hogy igaza van, sőt, biztos, elvégre ő sokkal idősebb, mint én, ráadásul elmondása szerint akad jó pár kölyke. Egy pillanatra felmerül bennem a gondolat, hogy elmeséljem neki azt az incidens, ami a falkában esett meg velem, de jobbnak ítélem nem felhozni. Nem vagyok büszke rá. Annak a lánynak szép élete lehetett volna, ha nem vesztem el a kontrollt. ~ Ez viszonyítás kérdése ~ töprengek el egy pillanatra ~ A fiatalkori önmagamhoz képest komolyodtam kicsit, de azt nem mondanám, hogy minden rossz tulajdonságomat sikerült levetkőznöm. ~ ismerem be kissé félszegen, mert hát soha nem szégyelltem magam senki előtt, de ő mégiscsak.. a nagynéném, vagy mifene. ~ Nem, már csak az kellene! ~ borzongok meg egy pillanatra, majd belekezdek a magyarázatba ~ Régebben többet jártam ide, de ahogyan megérkezett a második falka, kivert a víz ettől a helytől. Nem szeretem a falkákat, már a gondolatuktól is irtózom. Na de nem is ez a lényeg. Tudod.. hm, hogy is mondjam? ~ elgondolkodom ismét egy pillanatra, hogyan beszéljek neki Duncan-ről és arról, miért is vagyok most itt anélkül, hogy órákon át meséljek. ~ Rábukkantam a régi életem egy igencsak fontos szereplőjére, azért jöttem hát ide, hogy utánajárjak. Nos, valóban ő volt az, de a találkozónk nem sikerült túl fényesre. ~ elkapom a tekintetem, pontosan abba az irányba, amerről érkeztem, ahol utam állati tetemek szegélyezik. Igen, emiatt voltam annyira dühös. ~ Pontosan emiatt nem hiszem, hogy túl gyakran fogok idelátogatni a közeljövőben. ~ Duncan azt mondta, hogy a múltat juttatom az eszébe és ő nem akar emlékezni. Akkor tessék, én biztosan nem fogom emlékeztetni, merthogy nem jövök ide egy darabig, az egészen biztos. Aztán persze ki tudja, hogyan alakul a jövőnk, de ha rajtam múlik, akkor nem teszem be a lábam ebbe a városba. Tudom, hogy a kérésem meglepheti, szégyellem is magam amiatt, amit az előbb tettem, követem a tekintetét, de nem tudom, mit mondhatnék, hogyan magyarázhatnám meg. A szavaira egyből odakapom a fejem és heves bólogatásba kezdek, tűnjön ez akármennyire is idiótán. ~ Becsszó! Nem fordul elő többet ilyen. ~ Megvárom szépen türelmesen, amíg megszabadul a ruháitól, nagyon kíváncsi vagyok, milyen a farkas alakja és valamiféle izgalom is úrrá lesz rajtam. Nagyon régen vadásztam utoljára családtaggal és fogalmam sincsen, miért lelkesít ennyire ez a dolog, de ha Jyo készen áll, akkor máris bevetem magam a fák sűrűjébe.
// Nem tudom, hogy szeretnéd-e kijátszani a vadászatot, ha nem, akkor ez esetben köszönöm szépen a játékot! //
-Semmi gond. Ilyen az élet. -mosolyodtam el halványan részvétének kifejezésére, s bár sosem kellemes egy-egy utódom halálhírével szembesülni, mégis… ennyi idő után önkéntelenül is megedződünk ilyen téren, magunkra véve valami akaratlan fásultságot. Míg az első ilyen esetnél hetekig, hónapokig magam alatt voltam, mára mondhatni, néhány óra, nap alatt túlteszem magam a dolgon. Ez a sors jutott nekünk, el kell fogadnunk. Legalább a kölykeink helyett azok leszármazottai, s azok további utódai, örökösei maradnak itt számunkra támaszként. -Igen, mondhatni. Már csak ezért is jó, ha az embernek nagy a családja. Legalább „öreg napjainkra” sem maradunk teljesen egyedül, akkor sem, ha épp falka nélkül élünk. -bólintottam a kérdésére, majd amikor egy rövid kis önértékelést hallok tőle, kíváncsian figyelek – mindig érdekes megtudni, ki hogyan vélekedik saját magáról. -Reméljük, hogy bőven lesz még rá időd. -hogy a maradék rossz tulajdonságot is levetkőzd. Még ha mindet nem is… Azt viszont szomorúan veszem tudomásul, hogy milyen falkaellenes ő is… Sőt mi több, már idáig fajult a dolog, hogy az itteni falkák, falka miatt költözött Anchorage-ba. Amit lehet, nem is vennék ennyire a szívemre, ha mi magunk sem lennénk a városban maradásra kényszerítve. -Előfordul az ilyesmi. -felelem, s eszembe jut az első találkozásom Emmával, itt Fairbanksben. Azt sem mondanám épp a legszerencsésebb találkozónak, sem az utána következőt, amiben az Alfája is csatlakozott hozzánk, de bízom benne, hogy egyszer még javulni fog a helyzet. - Ezt viszont nem jelenti azt, hogy a későbbiekben még nem alakulnak jobban a dolgaitok. Pláne, ha tényleg olyan fontos szereplője a múltadnak. -tettem hozzá mintegy mellékesen, azt pedig csak magamban, hogy én is ugyanebben reménykedem a sajátjaim kapcsán. Kemény fejű, csökönyös egy társaság a miénk, az biztos. -Rendben, akkor megegyeztünk. -bólintottam az ígéretére, azt pedig nem kell tudnia, hogy ha mégis rajta kapom, hogy megszegi, annak nem lesz túl szép vége… Mindenesetre fő a bizalom, amiből neki is jár. Egy pár pillanat, nem több, míg megszabadulok a ruháimtól és az egyik cserje ágai között rejtem el őket, hogy később még használható legyen, majd egy szívdobbanásnyi idő alatt változok át a Danieléhez igencsak hasonlatos, barna foltokkal tarkított fekete bundás alakomba. Azért érdekes dolog a genetika… Amilyen különbözőek vagyunk emberi, külső adottságainkat tekintve, a farkasaink szinte annyira hasonlók egymáshoz. Ugyanolyan, borostyánszín tekintetek, s csupán közelebbről vizsgálódva lehet azt is észrevenni, hogy a hasonló árnyalatok ellenére valójában mennyire más a bundánk mintázata. ~Én készen állok, akár indulhatunk is. ~üzentem neki, némi időt hagyva, hogy feldolgozza a kettőnk közötti döbbenetes külső hasonlóság okozta „meglepetést”, majd ahogy megindult, én is követem őt az erdő sötétségébe, hogy a kezdeti, feszült találkozás után egy sokkal könnyedebb és felszabadultabb búcsúzással zárjuk a napot. Azért valahol szívet melengető dolog, hogy az itteni leszármazottaim közül ő az első, akivel közös vadászatra indulok, sőt mi több – közös vadászatra invitál!
// Elég régóta húzódik már a játék, meg azt hiszem, amúgy is elég sok sorsdöntő dolog történt veled azóta, úgyhogy szerintem inkább zárjunk, és mást nem később egy új játék keretében megejtünk egy másik vadászatot Én is köszöntem szépen a játékot! //
Korai kelő vagyok, főleg ha nem a városok benzintől és szennytől bűzlő levegőjét kell szívnom. Egy hete érkeztünk meg Brian-el Anchorage-ba, épp csak elfoglaltuk a két szomszédos bérlakást, s én már neki is vágtam a vadonnak. Brian nem tartott vissza, tudja milyen vagyok. Amíg én itt a hegyek közé vetve magam ismerkedek új környezetünkkel, addig ő lefogadom, hogy Anchorage-ot járja be, ami vélhetőleg az elkövetkezendő négy évben a bázisunk lesz. Egy biztos pont Alaszkában. Én kiálltam stoppolni a kis motyókámmal az út szélére, fel is vett egy kamionos, akitől megtudtam, hogy egy fakitermelő cégnek dolgozik, és az irtásokról begyűjtött fákat egy Kanadai faforgácsolóba viszik, ahol bútorlapok készülnek belőle. Kicsit furcsállom, miért nem a saját fáikkal csinálják ezt, hiszen Kanadában rengeteg erdő van. Fura világ, és csak egyre furább lesz. Egy hegyi pihenőnél szálltam ki az anyósülésről, és indultam meg a fák között. Túrazsákomat jócskám megpakoltam. Volt nálam minden, amire szükségem lehet. Sátor, polifóm, jó vastag hálózsák, meleg ruhák. Víz, étel, csokoládé… utóbbit Briantől kaptam. Szélfogó és esőálló csuklyás kabátom, szintén hasonló tulajdonságokkal rendelkező nadrágom volt rajtam... Lábaimon pedig strapabíró bakancsok. Kesztyűimet zsebre dugva tartottam, egyelőre nincs rá szükségem. Speciális felszerelést most még nem hoztam ki magammal, egyedül egy műholdas telefon lapult valahol a zsákom mélyén, néhány pluszban elcsomagolt feltöltött aksival. Ezt is csak azért hoztam magammal, hogy Brian el tudjon érni, én meglennék enélkül is. Szeretek egyedül lenni, távol az emberek lakta helyektől. Nyugtatóan hat rám is, és a farkasomra is. Most pedig szükségem van kicsit a magányra, hiszen annyi hosszú évszázad után ismét itt vagyok Észak-Amerikában… vagy, ahogy egy ideje szeretik nevezni: az Amerikai Egyesült Államokban. Elég öregnek tartom már magam ahhoz, hogy megengedjek magamnak érzelgős nosztalgiázást, ami most abban nyilvánul meg nálam, hogy napok óta járom a környéket, éjszakánként tábort verek, majd reggel folytatom az utam. Az aljnövényzet ritkább azon a helyen, ahol most járok. Bakancsom alatt hallom, és érzem is megcsikordulni a kődarabokat. Fenyvesek szagát sodorja felém a nyirkos szél, és még valamiét… vér. Orrom megrándul, farkasom is felkapja erre a fejét. Óvatosan lejjebb engedem masszív pajzsomat, majd hagyom, hogy energiáim elszabadulva söpörjenek végig a környéken.
A hozzászólást Julia T. Kiluan összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Csüt. Szept. 25, 2014 9:45 am-kor.
Nicholas Strauss
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 360
◯ HSZ : 499
◯ IC REAG : 502
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : sérülések a testen, tetoválások által elrejtve, a lenyomatuk farkasalakban is látszik
Amikor leértem a hasadékba, pontosabban odasétáltam ahhoz a bizonyos fához, ahol az emberünk volt, én csak lehunytam a szemem és mélyet sóhajtottam. Ezt már komolyan nem hiszem el. Valaki engem szívat odaát, amiért állandóan ilyen jellegű ügyekbe csöppenek, szinte egyikbe a másik után. Hajnalban, amikor már pont lejárt volna a műszakom, jött a riasztás. Egy túrázó eltűnt az este folyamán. Nosza, felszerelés felvesz, mehet a keresés... s mivel még bent voltam a szolgálati időben, ezért igen, nekem is mennem kellett. Sebaj, ez a meló legalább olyan, sok másikkal ellentétben, ahol megfizetik a túlórapénzt. Majdnem az egész délelőttöm ráment, mire a valószínűsíthető helyszínen megtaláltam az áldozatot. Igen, az áldozatot. Ahogyan feljebb néztem valahogy nem tudtam elképzelni, hogyan hozta össze ezt össze szerencsétlen. A férfi felsőteste ott hevert követlenül előttem a fa tövében, míg az alteste... nos, az egyik lábszára előttem lógott előttem az egyik alacsonyabban levő ágról. Egy pár méteres darabot a vékonybélből már csak a szentlélek tartott a helyén, egyéb belső szerveket meg gondolom nem igen kell említeni... össze-vissza a környéken. Elég szerencsétlen esés lehetett, de azt minden tapasztalt hegymászó tudja, hogy egyes sziklák még a borotvánál is élesebbek... s tekintettel arra, hogy elég közel voltunk a szakadék falához, nem volt nehéz összerakni a képet. "Tisztára mint valami terülj-terülj asztalkám" - nézett vágyakozva Ikina a környékre. Nem válaszoltam erre. Még mindig rohadt mérges voltam rá az augusztusban történtek miatt és azóta egyáltalán nem kommentáltam, ha hasonló megjegyzéseket tesz. Nem mint ha a konok hallgatás hatásos lenne, elvégre Ikina szavai szinte visszhangoznak a fejemben, de a gesztus érthető. Berádióztam a központja és talán negyed óra múlva már az összes kiküldött csapat itt nyüzsgött. Mindezt tisztes távolságban vártam ki a tetemtől, nehogy tényleg nekiálljak csámcsogni rajta. Jópát percbe beletelt, mire bezsákolták a tetemet meg ami hozzá tartozik. Felajánlották, hogy elvisznek, de én csak megráztam a fejem. Meglett a test, innentől végeztem. Tehát ott maradtam a tetthelyen. Lassan mindenki elment, ahogyan ott álltam a fa mellett. Majd leguggoltam. Közvetlenül előttem véres volt a föld. A halott megalvadt vére. A szomjam egyre erősödött, szinte megigézve néztem a kis vértócsát a földön. De aztán nem is a szomjam volt az, ami miatt belemártottam az ujjam. Ikina várakozva kapta fel a fejét... na, csak nem? De. Ujjamat a számba illesztettem, majd lenyaltam róla a vörös folyadékot. Azonnal éreztem a hatást... a vér olyan keserű volt, hogy olyat még életemben nem pipáltam. Amit korábban mézédesnek éreztem, most olyan volt, mint ha méreg lenne. Lenyelni is majdhogynem kínszenvedés volt. Hát mégis volt változás... valamennyire. Ikina mohón szívta fel az anyagot, de én csak undorodtam továbbra is. Eddig se szerettem már a vérért epekedni... de miután augusztusban már ott tartottam, hogy Saraht is képes lettem volna megtámadni, már-már a gyűlölet kategóriában voltam. Tudtam, hogy nem mérges rám azért, ami történt... de én az voltam. Magamra... amiért hagytam ezt az egészet idáig fajulni. "Testvér, jön valaki" Felkaptam a fejem az információ hallatára, ahogyan már én is megéreztem a közeledő energiákat. Felálltam a vértócsától és ott is hagytam, mint valami szükségtelen tényezőt. Mi a fenét kereshet itt valaki, pont ilyenkor? Legjobb lesz, ha utánanézek a dolognak... főleg, amikor tudatosult bennem, hogy nem pont egy fiatal egyed árassza magából az energiáit... és hogy egyáltalán nem éreztem falkaszagot a közelében.
Amikor megéreztem a másik, idegen farkas jelenlétét, megtorpantam. Nem azért tettem, mert megijedtem, hanem mert tudatosult bennem a jellegzetes szag alapján, ami a vér mellett áradt felém a levegőben, hogy valószínűleg egy itt élő falka területére tévedhettem. Eleget vándoroltam a világban az elmúlt századok során, hogy távolról is különbséget tudjak tenni egy magamfajta kóborló, és egy falkához tartozó farkas szaga között. A falkában élő farkasok szaga másabb… jellegzetesen magukon hordozzák a közösség sokféleségét, és ez mindig óvatosságra int. Szeretem a békességet, és alapvetően konfliktus kerülő vagyok. Gyanítom, hogy már ő is észlelte a jelenlétem, így nem lenne értelme bujkálnom előle. Képes lennék rá, de nem akarom felfedni feleslegesen mire vagyok képes. A pajzsomat visszazárom, hogy ne tudjon kifürkészni rólam semmit, majd tovább folytatom a lépteimet. Hallom a neszeket, a nehéz lépteket. Annyira jellegzetesen máshogy mozognak a férfiak, mint a nők. Egy nő, legyen bármekkora… bármilyen testi adottságokkal, lépései neszében mégis van valami finomság, kecsesség, ahogy lába éri a földet. A férfiak meg hát… lábuk úgy éri a talajt, mintha kukacokat, vagy hangyákat akarnának folyamatosan összetaposni a földön. Amikor ezt annak idején megemlítettem Brian-nek, egy kicsit fel is húzta rajta az orrát, kikérve magának a dolgot. Félreértette… nem azt mondtam, hogy trappol, vagy cammog, mint egy maci, csakhogy tipikus férfias járása van. Inkább nem ragoztam tovább a dolgot, mert éreztem, hogy ez nem könnyítene a helyzeten. Sokszor a férfiak sértődékenyebbek, és önérzetesebbek a nőknél. A vérszag emberi volt, ez teljesen egyértelmű volt… s az is, hogy már nem friss. Történt valami a közelben, aminek talán köze lehet a hímnek. Persze kapásból erre gondoltam, hiszen mi másra is gondolhatnék? Én minden porcikámmal világ életemben berzenkedtem attól, hogy emberi életet kioltsak, és szerencsére a farkasom se volt soha az a fajta, aki ilyenre adja a fejét. Bár sokat csalódtam, és csalódok az emberekben, de továbbra is tartom magam ahhoz az elvemhez, hogy nem ontok ki emberi életet ok nélkül. Ha vadászhatnékom van, akkor azt az erdőben teszem. Amikor már egészen közelről hallottam a lépteket, még mélyebben szívtam magamba a levegőt, ami még több információval látott el. Nagyon tompán éreztem a hím felől áradni a vér szagát, de az nem volt közel se olyan erős, amilyennek lennie kellett volna, ha ő ölt volna. Ez azért valamilyen szinten megnyugtatott. A találkozás nem szemtől szembe történt, mert a bal oldalam felől ért el hozzám. Én lelassítottam a lépteimet, végül meg is álltam. Ujjaimat a hátizsákom pántjaiba fűztem. - Hello. – Szólaltam meg, de nem fordultam felé, ahogy a látók szokták üdvözölni egymást. Éreztem őt, el tudtam a szagok, és a hangok alapján helyezni a térben, és nekem ez bőven elegendő volt egyelőre.
Nicholas Strauss
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 360
◯ HSZ : 499
◯ IC REAG : 502
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : sérülések a testen, tetoválások által elrejtve, a lenyomatuk farkasalakban is látszik
Amikor közelebb érve arra lettem figyelmes, hogy hirtelenjében egyre kevesebbet érzékelek a közeledő személyből, nem lep meg. Valószínűsíthetően egy magányos farkassal lesz dolgom, ha nem egy frissen falkába csatlakozottról, akinek még nem volt elég ideje magába szívnia a falkaszagot. Az ilyeneknél pedig érthető, hogy védi a magáról szóló információkat, hiszen a megfelelő eljárás az életét vagy halálát jelentheti. Nem felejtettem el, milyen magányos farkasként élni, én is túlestem ezen a részén. Nem lehet ám csak úgy vakon bizalmat szavazni másoknak. Láttam már farkas meghalni azért, mert rossz kezekbe helyezte a bizalmát... igen, mielőtt megkérdeznétek, én öltem meg. Csúnya eset volt, de szükséges. Jópár métert kellett most caplatnom, de aztán észrevettem, kit nem láthattam eddig szabad szemmel. Nem volt nehéz kiszúrni, révén, hogy a hajának köszönhetően eléggé elütött a környezetétől. Egyenesen felé vettem az irányt, nem is leplezve a szándékaimat a megközelítésével kapcsolatban. Semmi fenyegető nem volt a megjelenésemben, semleges arccal méregettem távolról a nőstényt, ahogyan egyre közelebb értem. Minek is lettem volna fenyegető, semmi okom nem volt az ilyen fellépésre. Majd ha netalántán elfajulnának a dolgok. Kicsit én is feljebb húztam a pajzsomat, de azért teljesen nem zártam el magam. Nem kockáztattam meg, hogy teljesen bezárkózzak, abból szoktak lenni az elég kellemetlen balesetek. - Hello - köszöntem neki vissza, amikor odaértem hozzá. Összevontam a szemöldökömet, amikor láttam, hogy nem fordul felém. Mi a fene. Magányosként azért ennyi óvintézkedést elvárna az ember, hogy még a szemével is szemmel tudja tartani a hozzá közeledőt. S akárhogy is nézegettem arra, amerre éppen meredt, néhány fenyőfánál meg egy távoli hegynél nagyobb érdekességet nem véltem felfedezni. Bár persze az is elég relatív, kinek mi az érdekes. Vagy baromira biztos magában a csaj, vagy szimplán nem tulajdonít nekem nagy veszélyforrást. Majd elválik, melyik a kettőből. - Mi járatban errefelé? Eltévedt turista vagy gyanútlan kiránduló? Azért valljuk be, a nála levő felszerelés elég sok lehetőséget kizárt a valószínűsíthető felállásból. Meg még azért távol voltunk a várostól, hogy kombinálhassak. Inkább megpróbálom kiszedni belőle, mi dolga errefelé, ha már így összejöttünk ezen a szép, vérrel borított napon. Pár méterre álldogáltam tőle, túlságosan közel egyelőre nem mentem, nehogy túlságosan belemásszak a személyes terébe. Bár lehet kénytelen leszek ha továbbra sem néz rám.
Csak látszólag bambultam magam felé, ugyanis legbelül figyeltem minden egyes rezdülésére a környezetemnek, legfőképp a hímnek szenteltem figyelmet. Ismeretlenül nem szokásom alábecsülni senkit sem, legyek akárhány éves… a kor olykor semmit nem jelent, ha olyan farkassal keveredek egy helyre, aki képességeiben sokkal jobb a harc terén nálam. Nem szándékom, hogy ez a véletlen találkozás bármilyen harcba fajuljon, de ismeretlenül nem mondhatom el ugyanezt a másikról, hiszen nem ismerem a habitusát. A bezárkózásom ösztönös. Nem szeretek senkit se túl közel engedni magamhoz, akit nem ismerek eléggé. Brian-en kívül eddig talán Kilaun volt az egyetlen, akivel szemben teljesen leengedtem a pajzsomat. Még Asaminál se tettem meg, pedig ő a saját kölyköm volt. - Egyik sem. Terepfelmérést végzek a munkámhoz. – Válaszolom. Nincs okom hazudni… Igaz, hogy most nincs nálam a felszerelésem, de legközelebb minden bizonnyal már azzal együtt térek vissza. - Kutató vagyok. Alaszka éghajlatát és időjárását tanulmányozom. – Továbbra se fordulok felé. Farkasom készenlétben hegyezi a füleit, és szimatol a levegőbe. Érzékeltük, hogy megállt a hím, hogy nem jött közelebb. Helyes. Ezek szerint ő is szereti a tisztes távolságot megtartani. - Nem bajt keresni jöttem, csak dolgozni. – Teszem hozzá, kezeimet még mindig a hátizsákom pántjain pihentetve. Fogalmam sincs, hogy a falkában, amihez tartozik, milyen szerepet tölt be, de ismerem a falkák működését, tudom, hogy egy kóborról jelentést fog tenni, úgyhogy a szavaim egyszerre szóltak neki is, és üzenetként az alfájának is. - Mi történt itt? Bűzlik a környék az emberi vértől… - Fut át egy fintor az arcomon. Mindig is borzasztott az emberi vér szaga, nem volt könnyű Új-Zélandon nővérként dolgoznom, de előtérbe helyeztem azt, hogy mennyi segítséget kaphatnak tőlem. Egy idő után megtanultam kizárni a tudatomból, nem tudomást venni róla… de itt most megint megrohant az a kellemetlen érzés, mikor megéreztem a vérszagot… és az erőteljes tetemszagot, bár a tetem helyét nem érzékeltem. Vagy korai ebéd lett belőle, vagy más módon lett eltüntetve. Ha megtudja Brian, hogy sikerült belefutnom egy helyibe, biztos ki lesz akadva, és majd megkapom tőle, hogy megmondta, hogy ne jöjjek fel egyedül. Félt, néha úgy érzem, hogy túlságosan is, de ezt nem róhatom fel neki, hiszen én is féltem őt. Ő a családom. Nincs másom rajta kívül.
Nicholas Strauss
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 360
◯ HSZ : 499
◯ IC REAG : 502
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : sérülések a testen, tetoválások által elrejtve, a lenyomatuk farkasalakban is látszik
Furcsa érzés kerülgetett. Látszólag egyetlen szempár se szegeződött rám, de mégis éreztem, hogy figyelnek. Ám akárhogy néztem körbe, tekergettem a nyakamat, nem szúrtam ki az érzet forrását. Nagyon furcsa ez így. Még csak egy nyüves ember jelenlétét se érzékeltem a távolban, mint valami bujkálót. Szóval csakis egy dolog jöhetett számításba: a nő nagyon is figyel engem. Nem a szemével, de figyel. Nekem viszont egy idő után kezdett valahol frusztrálóvá válni, hogy nem néz rám. A szellemek kegyére, ha már egymáshoz beszélünk legalább annyi legyen meg, hogy a vállamat bámulja, ha az arcomat nem is. Mivel nem mutatott egyelőre semmi jelet az agresszív fellépésre ezért nem is megyek oda hozzá, hogy megragadjam a karját és magam felé fordítsam. Inkább lassan arrébb sétálok, hogy pontosan oda kerüljek a látóterébe. Amikor viszont odakerülök, összevonom a szemöldököm. Ez most átnéz rajtam vagy mi? A válaszait mindenesetre érdeklődve fogadom. Mi a fene, ilyen csodabogárral se hozott össze még a sors. A terepfelmérésre először jelzés értékűen villannak fel a szemeim, elvégre az elég sokat jelent. Hajlamos voltam mögöttes tartalmat keresni mások szavai mögött, aminek igazából megvolt a maga magyarázata. Egy olyan farkas, aki több száz évet leél magányos státuszban és még mindig életben van, előbb-utóbb hasonló útra lép mindig. A terepfelmérést meg gond nélkül lehet kémkedésnek is betudni. Aztán amikor hozzáteszi, hogy mit is csinál pontosan, kicsit alább hagy a gyanúm. Nem érzek hazugságot áramolni a nőből, bár az már megint tény, hogy majdhogynem fejbúbig húzott pajzs mellett kissé nehézkes az ilyesmit megállapítani… főleg egy olyan esetében, akinek nem olyan könnyű átlátni a pajzsán. Most erre mit mondjak? Egy bizonyos kor után már olyan tömör a mentális pajzs, hogy azt szinte már szabad szemmel is látni lehet. - Amíg nem csinálsz galibát nincs szükség szabadkozásra – szólalok meg végül. – De akkor úgy látom tisztában vagy vele, hogy egy falka területére tévedtél. Igen, kimondom a nyilvánvalót. Rendes körülmények között a magányos farkasoknak nincs okuk előre jelezni az ilyen jellegű szándékaikat. Namármost, úgy, hogy árasztom a falkaszagot, kissé megbomlik ez a felállás meg persze érthetővé is teszi, ha tényleg nem akar bajt. Mindenesetre a szavaimnak van egyfajta feszültségoldó szerepe is, elvégre nem kell karóval a seggben viselkedni feltétlenül... főleg, ha még a határon vagyunk és nem a belsőbb területeken. - Szóval kutató. Nem emlékszem, hogy láttalak volna a városban. Mostanában telepedtél ide? Valószínűleg ezt a kérdést amúgy is feltettem volna, de már szinte kötelező. Mióta a falkákat egyesítették nagyobb szigorral kell figyelni a magányos farkasokra, Castor megköveteli. Így hát nem volt más hátra, ki kell szedni a lényegi információt, hogy képet kaphassunk az újabb bentlakó kliensről… vagy bentlakni vágyóról, majd kiderül, melyik a kettőből. A viszontkérdezésére viszont sóhajtok egyet. Ha már ő válaszol, megtehetem én is, nemde? - Baleset. Eltévedt egy túrázó és most találtam rá… legalább is ami maradt belőle. Észreveszem a fintort az arcán. Furcsa egy kettősség. Én minden nehézség nélkül beszéltem erről, mint ha mindennapi dolog lenne, a másik meg fintorog. Nagyon más területen szocializálódhattunk, vonom le a következtetést. A vérszag meg… hát most mit mondjak, engem is bódít már egy ideje, de valahogy most nem vágyok rá, hogy megint beleigyak abba a pocsolyába… főleg ezután a keserű utóíz után.
Hallom az apró kavicsokat egymáshoz csikordulni… a ruhája súrlódását, ahogy léptei közben egymáshoz dörzsölődik. A mozgást magabiztosnak, egyenletesnek… mégis óvatosnak érzékelem. Még mosolyt is csal szájszegletemre, ahogy kerülget. Még saját talpam alatt is érzem a föld finom rezdüléseit, ahogy súlyával megmozgatja azt. Jóval nagyobb darab lehet nálam… erős fizikumú hím, ahogy a hangja irányából kikövetkeztetem, egyre biztosabb vagyok abban, hogy jó magas is. Bár nálam nem olyan nehéz magasabbnak lenni, hiszen igazán nem nőttem olyan nagyra. Érzékelem azt is, amikor megáll, és kíváncsian méreget. Előttem van nem sokkal, de tartva a tisztes… kényelmes távolságot. Én továbbra is nyugalmat, mégis lankadatlan figyelmet árasztok magamból, ahogy farkasom is. Nem szokásunk a bajkeresés, ezért hacsak okot nem ad rá, akkor nem jelentek rá veszélyt. Se én… se a farkasom. - Nem szabadkozásnak szántam. Csak tiszta vizet öntöttem a pohárba. – Nem szoktam szabadkozni, pláne idegeneknek nem. Értésére akartam hozni, hogy nem vagyok bajkereső típus, persze nem várhatom el egy idegentől, hogy ismeretlenül higgyen a szavamnak. Az minden esetre elég árulkodó, hogy még nem ugrottam habzó szájjal vicsorogva a torkának. Miért is tenném? - Igen, ez elég nyilvánvaló. – Szippantok mélyet a levegőből, amiben erősen kavarog a jellegzetes aroma, ami a hímet is körüllengi. Sokféleség… közösség… jelölés… Nem szeretem a falkákat, pontosabban a falkaéletet. Nekem bőven elég volt egyszer belekóstolni ahhoz, hogy soha többet ne akarjak egyetlen falkához se tartozni. Már meg se tudnám szokni, olyan régóta járom a világot… szabadon. - A városban? – Tűnődök el, miközben próbálom belőni, hogy nagyjából hol lehetek most. Hol is tettek ki? Mióta vagyok úton? Merre indultam, merre járok? Nem kellenek ehhez szemek, anélkül is tudok tájékozódni. Meglepődök, amikor rájövök... hogy hol járhatok már. - Hűha… szóval már ilyen közel járok Fairbankshez? Egész jó tempóban haladok… - Jegyzem meg elismerően saját magamnak. - Anchorage-ban van a szállásom. Fairbanksben még nem jártam. – Feleltem, ezzel meg is adva a választ arra, hogy miért nem látott még a városban. - Az elkövetkezendő években egész Alaszkát bejárjuk a társammal. Az időjárási és éghajlati sajátosságokat, változásokat vizsgáljuk, és dokumentáljuk. Egy Ausztrál kutatóintézetnek gyűjtjük az adatokat. – Nem mondok el semmi olyat, ami hétpecsétes titok lenne. Ezt bárki tudhatja rólunk. Amikor megkapom a kérdésemre a választ, a mosoly eltűnik az arcomról. - Szerencsétlen. – Fűzöm hozzá. Én tisztelem az emberi életet, és egy ilyen eset mély sajnálattal tölt el. Csak remélni tudom, hogy azonnal szörnyet halt, és nem szenvedett. Továbbra se érezheti azt, hogy ráemelném a tekintetem. Szemeim kékjei valahol a felkarja középtájékának vonalában merednek a távolba makacsul. - Gyakoriak az ilyen balesetek?
Nicholas Strauss
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 360
◯ HSZ : 499
◯ IC REAG : 502
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : sérülések a testen, tetoválások által elrejtve, a lenyomatuk farkasalakban is látszik
Ez az egész valahogy kezdett egyre inkább furcsává válni. Nem tudtam szabadulni az érzéstől, hogy figyelnek és hiába zártam le aztán magamban annyival, a nő farkasa tartja rajtam a szemét, valahogy nem lett jobb az érzés. Ez is jelezte, többről van szó, mint gondolom. Mégis, a közelemben senki sincs a nőn kívül, ergo nem marad más, ő figyel. De basszus, ha ez így van akkor nagyon tud játszani a tekintetével. Az a tipikus lát, de mégse esete állt fenne a részemről, miközben tanulmányoztam. Az a tipikus… valami szöget ütött a fejemben. Találkoztam én már hasonlóval. Az agykerekeim lázasan kezdtek forogni, miközben behozták az emléket a tudatomba. Amikor egy ember szürke tekintettel nézett bele a világba, még rám is, amikor ott álltam előtte. Na és mi volt az az ember? Igen, pontosan az. Vajon most is ez van? Ha igen, az kuriózum lenne, hisz ilyen farkassal se hozott még össze a sors. De vajon tényleg az, vagy csak ennyire kékvérű? Hiába nézem a szemét, az íriszei kifogástalanok, abból nem tudok elindulni. Viszont nem kérdezek rá nyíltan, óóó, nem. Majd megoldom egy keresztkérdéssel. Elvégre, dolgozzon csak meg az ember fia az infóért. - Talán. De azért kimondva egy kicsit nagyobb súlya van az ilyesminek mint csendben megállapítani. Lehet néha túl sokat adok a kimondott dolgokra, de hát én így nőttem fel kérem szépen. A szájnak nincs olyanja, amilye a billentyűzetnek: backspace gombja. Talán a szó elszáll, de úgy, hogy lényegében a tudatom „rögzíti” emlékkép formájában a beszélgetést aranyat ér minden egyes kimondott szó, mondat. Nem akar balhét? Oké, adjon hangot is a dolognak és valahol már rendben is vagyunk… majdnem, azért ez kissé bonyolultabb ennél. Az mindenesetre elégedetten konstatálom, hogy nem tisztában van, merre jár… vagy talán mégse, ahogy visszakérdez arra enged következtetni, hogy valami gond lehet a tájékozódásával, még ha utána le is esik neki, hogy hoppáré, ez bizony a városhatár. - Mondhatjuk, hogy közel. Ez a terület már Fairbanks-hez tartozik, de a város még jópár kilométernyire van innen kelet felé. De mi olyan meglepő azon, hogy ilyen közel jutottál? – tekintetem a táskájára téved. – Úgy tűnik elég jól felszerelkeztél az útra, térkép nincs nálad? Tadaaaa, itt az a burkolt érdeklődés. Azért ez mégse ugyanaz, mint ha nyíltan belekérdeznék az arcába, hogy „Vak vagy öreg?” Najó, lehet most Castor fogná a fejét – vagy az enyémet -, hogy ilyen tökkelütött farkasokkal áldotta őt meg a sors meg a szellemek odaátról, de hát na, végső soron hülyeséget nem csináltam… még. - Anchorage-ben? Nem mondom elég messzire elkavarodtál hazulról. Egész Alaszkát a nyakadba vetted egy hétvége erejéig vagy mi? Lehet kicsit túlságosan távolságtartó voltam, mellette meg sokat kérdezek, de ez így van jól. Akárhogy is, magányos farkassal beszélgettem, azokkal pedig, akik újonnan tűnnek fel a területen, ez szokott lenni. Sosem lehet tudni, mifélét sodort az utunkba a sors és bizony volt már, hogy rajtavesztem olyan eseteken, amikor nem voltam elég óvatos. - Hm… ez aztán célkitűzés. Mióta tevékenykedtek Alaszkában? – finoman szólva lövésem sem volt arról, hogyan működik az ilyesmi, de azért igyekeztem értelmes arcot vágni a dologhoz. – A társad is itt van most valahol? Amennyiben igen a válasz az megmagyarázná a furcsa érzést, de ebben valahogy én se akartam hinni. Ez az egész túlságosan kezdett nyilvánvalóvá válni lassan, ahogyan figyeltem a reakcióit a dolgokra. S mégse csaptam le azonnal, elvégre miért tenném? Bukjon csak ki szépen lassan a dolog, egyikünket se hajt a tatár… főleg ennyi év után nem. - Ja, szerencsétlen… vagy csupán egy újabb okostojás aki nem vette komolyan a veszélyeket és most emiatt kell a beleit leszedni a fenyőfákról. Sose rejtettem véka alá, hogy megvan a véleményem az ilyenekről. Néha komolyan úgy éreztem hogy direkt hozzák össze ezeket a baleseteket, csak hogy a hegyimentők idegein lejtsenek egy laza szambát. Persze páran rajta is vesznek az ilyenen de hát ez olyan, mint a mastercard. Kiszúrni a mentőkkel, hogy erre menjen el az idejük, miközben lehet fontosabb dolguk is lenne? Felbecsülhetetlen. - Változó. Van, amikor minden nap összetöri magát valaki, leesik egy ösvényről vagy egyszerűen csak eltéved és az éhhalál szélén lelünk rá. Máskor meg hetekig nem történik semmi – vonom meg a vállaimat. – Mindig attól függ ki veszi a fejébe a nagy tervet, hogy ő akkor most kimegy minden tapasztalat nélkül és rá is fázik-e. Közben egyre inkább kezdtem azon filózni hogy ha mégis lát akkor vajon nem unhatja-e a könyököm tanulmányozását ennyi idő után.
- Csak nem számítottam rá, hogy ilyen hamar elérem. – Jó, alapvetően sose kéne az emberi mércékre hagyatkozni, hiszen ők más tempóval, más erővel bírnak egy ilyen kis túrát. Lassabban haladnak, mert hamarabb kifáradnak. Ezt mindig bele kell kalkulálni. Én is belekalkuláltam, de a jelek szerint még annál is gyorsabb voltam, mint azt reméltem. - Térkép? Miért, te az alapján szoktál tájékozódni? – Kérdezek vissza kissé pimaszkodva. Szerintem vicces az a feltételezés, hogy egy vérfarkasnak térképre lenne szüksége a tájékozódáshoz. Az már rég gázos, szerény véleményem szerint. A kölyköknél még oké, hiszen nekik csomó minden újdonság van, amibe bele kell tanulni, de egy korosabb farkas ne szoruljon már térkép segítségére, akár látó, akár nem… Nem esett le, hogy valójában mire ment ki a játék ezzel a kérdésével. Szerintem sokkal egyszerűbb lenne, ha konkrétan rákérdezne arra, ami érdekli… de hát a hímek már csak ilyenek. Mindent túlbonyolítanak. - Mint mondtam, terepfelmérést végzek. Egyébként nem gyalog jutottam el idáig, egy darabon hoztak. – Tettem hozzá, mielőtt még tényleg azt gondolná, hogy Anchorage-ból sprinteltem idáig. Na az tényleg durva lenne. Ennyire azért nem kapkodok a dolgokkal. A terepfelmérés mellett az is közrejátszott, hogy végre ismét hegyeket, sziklákat, és erdőt érezzek magam körül. Ausztrália klímája nem épp ilyen, ahogy a hegyei sem. Annak idején, amikor Amerikában éltem, nem volt még területileg felosztva semmi, ezért nem tudom pontosan honnan származom, hol élt a törzs, aki nevelt, vagy hova vitt Kiluan, amíg csak mi ketten voltunk, vagy hol éltem a falkával, akihez lepasszolt. Kutatóként is csak tippjeim lennének erre, hiszen az emlékek a pár száz távol töltött idő alatt elhalványodtak, és a világ is rengeteget változott azóta. Városok épültek, erdőket irtottak ki teljesen. Talán Kilaun meg tudná mondani pontosabban, de őt meg azóta nem „láttam”, hogy ott elhagyott. - Nemrég érkeztünk, de néhány évig maradni szándékozunk. A kutató intézet aminek dolgozunk, alapos munkát vár el tőlünk, azt pedig nem lehet pár hónap alatt elvégezni. – Teljesen más terepen meggyőződni valamiről, mint egy mérőműszer adataira hagyatkozni messze innen. Amikor Brian-ről kérdez, nem hazudok. Nincs értelme, mert úgyis feltűnne neki, hogy a társam nem csatlakozik hozzám, s egyébként is. Nem jó hazugsággal indítani sehol sem, onnantól az ember totál elvágja magát a másik szemében, én meg tényleg nem akarok konfliktust se most, se később. - Anchorage-ban maradt. – Felelek röviden. Nincs túl sok érzelgősség a hangjában, amikor a halottról kérdezem, sőt. Mintha poénkodni akarna a dologgal, vagy csak én magyarázom bele magamba ezt a hallottak alapján, és a stílusába, ahogy előadja magát. Lehet, hogy csak szimpla emberről van szó, de az élet akkor is élet, én pedig tisztelem az életet, és a halál akkor is szörnyű, ha emberről vagy vérfarkasról legyen szó. Az ok nélküli, feleslegesen bekövetkező halál mindig tragédia. - Akkor ez bizonyára nem túraösvény. – Jegyzem meg. Általában mindenhol kijelölik a biztonságosabb túraútvonalakat, ahol a kirándulóknak haladni kellene. Persze sokan nem foglalkoznak ezzel, és inkább a veszélyt, az izgalmat választják. Sokan tévesen értékelik saját képességüket, és többre vállalkoznak, mint amire valójában képesek. - Be kell jelentkeznünk az alfátoknál, ha időnként egy kis időt el szeretnénk tölteni a területeiteken? A munkánk Alaszka egészére kiterjed, ez alól Fairbanks és a környéke se kivétel. – Szeretnék tisztában lenni az itteni szokásokkal. Vannak alfák, akik szeretik tudni, kik járkálnak a területén, még ha csak néha napján is. A szállásunk Anchorage-ban van, de az csak egy biztos pont, hiszen az Alaszkai tartózkodásunk alatt lényegében szinte folyamatosan mozgásban kell lennünk.
50! ^^
Nicholas Strauss
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 360
◯ HSZ : 499
◯ IC REAG : 502
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : sérülések a testen, tetoválások által elrejtve, a lenyomatuk farkasalakban is látszik
Eh? Nem számított rá, hogy ilyen hamar eléri? Pedig egy vérfarkas számára azért elég gyakran el tudnak fogyni a távolságok rövid úton belül. Én már csak tudom, amikor a nagy vándorlásba egyszer csak szembejött velem egy pocsolya, amit Csendes-óceánnak hívnak. - Nem-e? Mondjuk ez a város már csak olyan, hogy szeret hirtelen megjelenni az ember előtt... akárcsak a többi település Alaszkában, szokj hozzá. Na de azután kissé morogva konstatálom, hogy a vöröske nem harapott rá a csalira. Hát basszus, pedig azt hittem tudok én még csalafinta is lenni, ha akarok... tévedtem, úgy tűnik nem ártana frissíteni az állományokat a fejemben. Ráadásul még a saját képességeim is megkérdőjeleződnek egyszerre mindennel. Na szép, szépítsünk valahogy. - Miért, te talán szagból meg tudod mondani egy ismeretlen városról, hogy mi a neve? Játsszuk csak a játékot, ha már voltam olyan meggondolatlan, hogy nekiálltam... meg amúgy is, a térkép hasznos dolog ám! Legalább is a katonai kiképzéseken ezt eléggé belénk sújkolták ezt, felhozva régi példákat, amikor ezen múlott egy hadművelet jövője. Nem hoztam fel nekik, hogy én a szagmintákból majdnem ugyanazt elő tudnám adni, mert mellékes. De ennek ellenére azért csak tanuljunk meg térképet olvasni, hátha jól jön. - Aham, oké, akkor ezt igennek veszem. Na és mire jutottál eddig? Elhiszem, hogy ez még jó eséllyel csak előzetes körbenézés, de gondolom megvoltak már az első benyomások. Szerintem kezd kibukni, hogy voltaképpen eléggé kíváncsi jellem vagyok. Én a magam részéről csupán lakok Fairbanks-ben, mint hogy odafigyeljek behatóbban a dolgokra... pláne nem úgy, ahogyan egy tudós láthatja. Én azt mondom, doboz, ő látja az alkotóelemeket is, ez szerintem elég szemléltető. Persze volt más lényegi dolog is ebben a kérdésben. Kiderülhet belőle, hogy tényleg valami tudósféle és nekiáll nekem olyan dolgokat mondani - értsd: baromira nem fogom érteni az egészet -, vagy csak hirtelen találja ki az egészet. Az ilyen keresztkérdések elég alaposan ki tudják mutatni a hasonlót. - Mint általában a felsőbb körök, mi? Derítsd ki azt is akár, hogy egy adott fa felől milyen illatot hoz a szél. Gondolom, ilyenekre gondolsz a részletesség alatt. Mondhatni ismerem ezt. Engem is állandóan bombáz a kiadó e-mail-ekkel, hogy mikor leszek már kész a következő kézirattal és remélik, alapos munkát végzek, mint mindig. Hát anyád, valahol a bevételeim is múlnak rajta, jóhogy megdolgozok vele. Szerintem még R. R. Martin is gyorsabban ír nálam. - Otthon hagytad elemezni? Kicsit furcsálltam, hogy együtt jöttek el dolgozni, erre egy nagyobb volumenű felmérésre nem tart vele a másik. Nem érzem, hogy hazudna, sőt, az eddigi szavai egyikében sem véltem felfedezni még csak a morzsáját sem. Max elhallgat valamit előlem, de nem hazudik, én így láttam a dolgokat. Nem ez lenne az első alkalom, hogy tévednék, de inkább nem akarok. Viszont most elér engem egy olyan kijelentés, ami újabb bizonyítékként jelenik meg előttem a "rendellenességére". Körbenézek, majd hümmögök egyet. - Nos igen, mondhatjuk. Éppen egy nagyobb hasadék peremétől állunk néhány méterre innen, tapasztalatlan túrázók számára ez tabu terület. A kiépített túraútvonalak odébb vannak. Aztán elérkezettnek látom az időt megbizonyosodni. A fülét megütheti a lépteim zaja, miközben csökkenteni kezdem a távolságot. Igyekszek nyugodtan mutatkozni, amennyire lehetséges, nehogy azt higgye, hogy le akarom szedni a fejét vagy valami. Alig pár méterre torpanok meg végül... ahogy megemelem a kezemet és megrázom előtte. Figyelem a szemét és hoppá, nem követi... - Sosem találkoztam még vak vérfarkassal - jegyzem meg, majd ha már ilyen közel vagyok. - Nicholas vagyok. S nyújtom felé a kezemet kézfogásra, de direkt nem hívom fel rá a figyelmem, mintegy utolsó próbaként. Innentől kezdve viszont már tényleg ciki lenne, ha kiderül, hogy átvág. Jelezné, hogy feleannyira se járok nyitott szemmel a világban, mint gondolom. - Hát nézd, tőlem mindenféleképpen értesülni fog rólad és a szándékaidról... pardon, szándékaitokról, de amíg nem jöttök a város közelébe, annyi elég valószínűleg. Ha viszont időt is akartok nálunk eltölteni, akár csak ideiglenesen is, akkor nem árt, ha egyeztettek. Ebben az esetben viszont fel kell neked tennem néhány kérdést. Jobban belegondolva valahogy ezek a kérdések nem tudom, mennyire állják majd meg a helyüket. A nőstény közölte, hogy Anchorage-ben él, Fairbanks csak részleges állomás. Ugyanakkor a szabály az szabály, Castor pedig így rendelkezett, szóval követnem kell, még ha elméleti téren is kezelve a dolgot.
- Ezt most úgy mondod, mintha Alaszka olyan sűrűn lakott Állam lenne… holott csak huszonkét olyan városa van, ami említésre méltó, míg más államoknak ennél jóval több. Csak Anchorage-ban laknak több, mint 260ezren, ami az egész Állam lakosságának majdnem a fele. Fairbanks-é úgy 32ezer fő körül mozgott a legutóbbi adataink szerint. – Láthatóan nem értek egyet vele. Alaszkában többnyire nagy távolságokat kell megtenni, mert a városok nem egymás hegyére-hátára épültek. Persze én kutatási adatok alapján merek csak ilyeneket kijelenteni, hiszen személyesen még csak most kezdem megtapasztalni az Alaszkai valóságot. Más ez így, mint csak adatokkal dolgozni, de én a terepmunkára születtem, szóval egyáltalán nincs okom panaszra, mert élvezem. Elmosolyodom a kérdésére. Úgy érzem, mintha egy kicsit megsértettem volna férfiúi büszkeségében. - Elképzelhető… ha a városnak van jellegzetessége. Például olyan ipari tevékenységet végez, amit a közelében levő városok nem. Teszem az… van egy gyára, ami műanyaggyártással foglalkozik. Az olvadt műanyagnak eléggé jellegzetes szaga van… vagy akár egy nagyobb fafeldolgozó üzemnek, ami szétforgácsolja a fákat, aztán vegyszeres kezeléssel bútorlapot gyárt belőle. A levegőt megszennyezik az égéstermékkel, ami elég jellegzetes. Emellett ha figyelembe veszed az évszakot… érzed a hőmérséklet milyenségét… ha tenger van a közelben, patak… vagy tó… annak a fekvését. Aztán az állatállomány létét a környékén. Elég ha fülelsz, hogy milyen madarak hangját hallod… abból is sokat le lehet szűrni. Emellett ha a kisujjadból kirázod a geológiai ismereteket, értesz az időjáráshoz, a helyspecifikus anomáliákhoz, akkor egy kis megfigyelést követően tudod, hogy épp milyen városba tévedtél anélkül, hogy bárkitől is megkérdeznéd. Fairbanksről például tudható, hogy a Tanana és a Chena folyók összefolyásánál fekszik. A város sík terepen fekszik, a két folyó árterében, de magas hegyek övezik. A klíma ezért is szubarktikus. A telek errefelé nagyon hosszúak és hidegek, a nyarak csapadékosak, de melegek. Aztán a városnak van reptere is, ami például nem mondható el mind a 22 említésre méltó városról. – Minden csak megfigyelés, és nyitottság kérdése. Persze az, aki lát… nem feltétlenül hagyatkozik más érzékszerveire, miközben kint jár a nagyvilágban. Én kénytelen vagyok ezt tenni, és így élni. Nagyon örülök, hogy vakságom ellenére tanulhattam, és elég időt szenteltem rá, hogy minden tudást magamba szívjak, amire csak szükségem lehet. A kutatói munkák sose könnyűek, és mindig összetettek, mindig több tényezőt számításba kell venni, de pont ez az élvezet benne. - A vadállomány népes. Viszont helyenként már érezhető az emberi beavatkozás negatív hatásai. Belefutottam több erdőirtásba is. Olyan helyeken, amiket teljesen indokolatlannak érzek. Szerintem nem eléggé átgondoltan termelik ki a fákat az emberek. Több kopasz folt van a sűrűben, ami az állatokat összezavarja, menekülésre kényszeríti, s esetlegesen a lakott területeket közelítik meg, amivel az ott élőket is veszélybe sodorhatják. Az irtások kijelölésébe rendszert kell vinni. Nem csak az erdő élőlényei miatt, hanem az időjárás miatt is. Kicsit lentebb táboroztam két nappal ezelőtt. Olyan helyen irtottak, ami fölött gleccser húzódik. Csak néhány hete vághatták ki azokat a fákat, még éreztem a gyanta, és a fűrészpor illatát a csonkokon. Ha lezúdul egy nagyobb hótömeg, nem lesz, ami megállítsa… ami felfogja a havat. Eddig ott volt az erdő… a fák törzsei. Nem messze húzódik onnan egy vasúti sín, és ahogy hallottam, elég nagy gyakorisággal közlekednek rajta vonatok. Az irányból ítélve pont Fairbanks felé. Ha megindul egy lavina, és pont akkor megy ott egy vonat… - Nem fejezem be, szerintem tudja mire akarok kilyukadni. - Igen, valami ilyesmiről van szó. Talán nem látszik, de elég nagy felelősség, hogy helyes eredményeket mutassunk fel, mert azok alapján fogják modellezni az itteni éghajlat és időjárás valószínűsíthető változásait a jövőre nézve… s talán megelőzhetővé válnak olyan természeti katasztrófák, amiket az emberek… a környezetükre oda nem figyelése váltana ki. A légszennyezés, az erdők tömeges kiirtása mind mind befolyással van az időjárásra, és az éghajlat változásaira. Ez a természet körforgása. Semmi se állandó, a világ folyamatosan változik körülöttünk, de általában ezt csak mi vesszük észre, akik hosszabb időket élhetünk meg. Az emberek, akik a legjobb esetben is csak nagyjából száz évet élnek meg, nehezen veszik észre, vagy egyszerűen nem érdekli őket semminek a következménye, mivel úgyse élik meg. – Ez a szomorú igazság. Az emberek nagy része önző, nem érdekli őket a következő generáció jövője, mert úgy gondolják az legyen csak az ő bajuk. - Inkább mondjuk úgy, hogy Anchorage-t megismerni. Én nem rajongok annyira a városokért, amint tehetem, inkább belevetem magam a természetbe. A társam jobban szereti nálam a nyüzsgést. – Mosolyodok el. Brian szagát nem érezheti rajtam a hím, hiszen nem a párom, nem hagyta rajtam a szagnyomát, s egyébként is eltelt már pár nap azóta, hogy eljöttem a városból. - Bizonyára az a szerencsétlen elég tapasztaltnak hitte magát… - Jegyeztem meg a hím szavaira. Így vagy úgy, de elég csúnya… és értelmetlen halált halt. Remélhetőleg nem hagyott hátra özvegyet, és árvákat. Tudom, hogy nem kéne ilyenekkel foglalkoznom, hiszen ez nem az én gondom, de szociális típus vagyok, még ha ezt néha olykor nehéz is elhinni rólam, pláne ilyen alkalmakkor, amikor a civilizációtól elmenekülve napokra, hetekre bevetem magam egyedül az erdőkbe. Nem mozdulok, mikor meghallom a közeledő lépteket. Nem érzek támadó szándékot, én meg nem vagyok paranoiás alkat, meg aztán ha bármivel próbálkozna, megvan a módszerem arra, hogy távol tartsam magamtól. Visszaélni nem szoktam a képességemmel, általában másokon segítek vele, de önvédelemre is felhasználom, ha szükségét érzem. Jelenleg nem érzem. Amikor megtorpan, érzékeimet kihegyezem. Hallom, ahogy felemeli a kezét, hiszen a ruhája súrlódik. Aztán tompán megüti a fülemet a suhogás, amit a kezével végzett mozdulat ad ki a levegőben. Sejtem, hogy épp mit csinál, s bár valóban nem emelem rá a tekintetem… meg se próbálom nagyjából belőni a szemeimmel a mozdulat irányát, hogy legalább úgy látsszon, mintha észrevettem volna, csak egyszerűen megemelem a szemöldököm. - Ennél a legyezgetésnél még az is tapintatosabb lett volna, ha konkrétan rákérdezel, hogy vak vagyok-e. – Jegyzem meg, s még ha rá is pirítottam ezzel, nem láthatom. Nem ő az első, és szerintem nem is ő az utolsó aki így akart meggyőződni róla, hogy látok-e vagy sem. - Általában mindenki ezt mondja. Egyébként még én sem. – Teszem hozzá, miközben halovány mosoly jelenik meg az arcomon, jelezve, hogy nem haragszom rá az iménti malőr miatt. Bemutatkozik, majd ismét hallom a ruha jellegzetes súrlódó hangját. A bemutatkozásokat általában kéznyújtás szokta követni, ezért arra következtetek, hogy most is erről van szó. Mivel már elég közel van, ezért nagyjából be tudom lőni a magasságát is, hiszen fentről érkezik a hangja. Ezáltal a keze is magasabban lehet, mint az enyém. Előre nyújtom a sajátomat, elengedve ezzel a hátizsákom pántját, amibe eddig a hüvelykujjamat akasztva pihentettem, majd ujjaim először a kézfejéhez érnek, valamivel elvétve az irányt, de aztán visszahúzva a kezemet sikerül ráfognom a hím enyéménél jóval nagyobb markára. - Julia. – Viszonzom én is a bemutatkozást, s most valamiért teljesen el is felejtkezek róla, hogy a teljes nevemen mutatkozzak be. Első körben lehetne az indokom az, hogy ő is csak a keresztnevét árulta el… viszont inkább más valami tereli el a gondolataimat. Van valami ismerős a hímben, de hirtelen nem tudom hova tenni őt. Az őt körüllengő vér, és falkaszag ismeretlen. A hangja szintén ismeretlen. Mégis, ahogy hozzá értem, hirtelen olyan érzésem támad, amit mások „deja vu”-ként szoktak emlegetni. Nem is engedem el, talán hosszabban fogom a kezét, mint bemutatkozások alkalmával az normális szokott lenni. - Lehetséges, hogy találkoztunk már korábban? – Kérdezek rá nyíltan, mikor végül elengedtem a kezét. Nem tudok szabadulni az érzéstől, a gondolattól. Van valami ismerős benne, de nem tudok rájönni mi. - Milyen kérdéseket? – Kérdezek vissza, bár még mindig jobban foglalkoztat az én kérdésem, mint az ő kérdései.
Nicholas Strauss
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 360
◯ HSZ : 499
◯ IC REAG : 502
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : sérülések a testen, tetoválások által elrejtve, a lenyomatuk farkasalakban is látszik
- Inkább úgy mondom, mint aki már megtapasztalta ezt. Pont azért, amit mondtál, ezek a városok, legalább is Fairbanks biztosan nem nagy. A kiterjedése más városokhoz képest kicsinek mondható, így nem volt szükséges körülötte nagyon leírtani a környezetet. Emiatt a város majdhogynem az ember képébe ugrik, amikor eléri az egyes házakat, ha a megfelelő oldalról közelíted meg. Szerencsére figyelembe vették a környezeti tényezőt és a szükségesnél nem bontották le. Meg is lepődtem anno. Kis híján belehajtottam az egyik objektumba, amikor még az itt lakásom elején jöttem vissza először Fairbanks-be. Mondanom se kell szívrohamot kapott az ott lakó, amikor az utolsó méteren húztam félre az autót. Legalább is a heves szívverés, melyet érzékeltem odabentről, erről tanúskodott. Mindenesetre az látszik, hogy a nő megcsinálta a házifeladatát, ami Alaszka településhálózatát illeti. Az ilyen szintű tájékozottság kezdi alátámasztani azt, amit a tudós dolgaival kapcsolatban mond. Persze ez még mindig nem jelenti azt, hogy nincsenek hátsó szándékai, de a szavait megerősíti mindenképpen. - Hm... oké, ez így tényleg logikus és ésszerű. Viszont van egy probléma. Vannak olyan farkasok, akik nem rendelkeznek a kellő információkkal. Most mondhatod, hogy a mai napokban már alapkövetelmény a megfelelő tájékozottság. De vannak, akik szeretnek vadul élni. Csak menni előre és majd szépen elválik, hol lyukad ki. Mint aki ott ragadt a párszáz évvel ezelőtti állapotokban, amikor tényleg az volt a mérvadó, amit egy darab papíroson láthatsz. Sok hasonlóval hozott össze a sors. Persze, az előbb rólad kérdeztem, nem pedig másról. Bőven elfogadhatónak találtam azt, amit a vöröske mondott a módszereiről, mert ezek szerint eléggé működnek, ha be tudja magát tájolni. Persze nekem is megvoltak a magam eszközei, mint a nap általi helyzetmeghatározás, a sarkcsillag általi tájékozódás, vagy akár a tereptárgyak megkeresése, amik árulkodhatnak a helyzetemről. A nő viszont érezhetően más metódusokat használ. Nofene, nem is olyan rossz akkor, hogy találkoztunk. Lehet, hogy megvoltak a magam dolgai, de sosem féltem új dolgokat meghallgatni. Egy magányos farkas sosem lehet túlságosan konzervatív nekem pedig rengeteg évem volt ebben a mentalitásban. - Hát igen, üdvözöllek téged a XXI. században, amikor az emberi ostobaság már elburjánzott és egyre jobban érezhető lesz a hatása. Mindegy, hogy milyen kárt tesznek vele, csupán tudják, hogy kell nekik ez meg az, szedjük ki a földből. Óóó, hogy vannak következményei? Le van ejtve, már nem az ő bajuk. A fairtás is ilyen. Le van adva a mennyiség, hogy mennyit kell kivágni, de azt már az erdészekre hárítják, hogy pótolják is a kivágott mennyiséget. Az már nem hoz profitot. Szerencsére még Alaszkában úgy ahogy tiszteletben tartják az ilyesmit, de ha úgy vesszük, hogy az ember lassan a saját tüdejét is kiírtja délen, nos... - ez megintcsak nem szorul magyarázatra. - Majd megtanulják a tévedésüket, ha tényleg elvisz egy vonatot a lavina. Nem mondanám, hogy greenpeace-s voltam, akármennyire is úgy tűnhetett a szavaimból. Sokkal egyszerűbb dologról van szó. A vérfarkasok a természet gyermekei voltak, kötődtünk hozzá, hiszen részei vagyunk. Látni azt, hogy elpusztítják a területet, ahonnan jöttünk, még ha egykoron emberek is voltunk mind... nos... valahol mindenkinek kinyitja a bicskát a zsebében, még ha nem is lóbál transzparenseket és rázza magát az utcán. - Egen, ezt nem kell bemutatnod. Akinek tiszavirág hosszú élete van az könnyen tojja le az egészet, ha azt a pár évet dőzsöléssel tölti el. Mondjuk ha savas eső pusztítaná el a drága villáját, marná vacakká az autóját már nem lenne olyan könnyű legyintenie az egészre, de akkor már késő - morgok egyet mérgemben. - Rendben van, azt látom, hogy komolyan veszed a munkádat, de kérdés felmerül bennem. Gondolom ezek a kutatások már nagyon régóta folynak és a kormányok állandóan megkapják az eredményeket. Ott a figyelmeztetés előttük de nekem nem úgy tűnik, hogy valamit tennének is az ügy érdekében, sőt, mint ha inkább rontanának a nem megfelelő korlátozó törvényekkel. Emiatt nem érzed kicsit úgy, hogy szélmamolharc ez az egész? Egyáltalán nem az eltántorítás a célom, ez kiérezhető a hangsúlyomból. Csupán a puszta kíváncsiság, hogy hogyan látja ő maga ezt belsősként. Maga a kérdés igazából teljesen általánosan kivetíthető minden munkára. Valahol nekem is ilyen szélmalomharcos munkám van, mert hiába igyekszek megmenteni az embereket mindig lesz néhány hülye, aki csak azért is halálra zúzza magát a hegyoldalban. - Értem, mondjuk meg tudom érteni az álláspontod. Néha még én is besokalltam a múltban, pedig emberek között éltem le az egész életem szinte. A háborúkról már nem is beszélve, amikor milliók feszültek egymásnak akár szűk terepeken is. Egy vérfarkas számára a világ szinte üvölt, kapargatja az érzékszerveit és amikor majdhogynem egy kisebb kerület egész szennyesét kell végighallgatni nap mint nap azért... igen, ilyenkor jön, hogy anyátokat, inkább túlórázok a hegyekben. Persze ezt is könnyebb elviselni úgy, ha van valaki az emberrel, mert az eltereli a figyelmét. - Tapasztalat, hogy mind annak hiszik magukat. Ez a világ tele van idiótákkal, akik azt hiszik, csak mert láttak pár filmet, olvastak pár dolgot az interneten ők már értenek hozzá, szakértők. Aztán elvéreznek a tűzkeresztségen, akár szó szerint is. Persze, van hogy olyanok szenvednek balesetet, akikről én is tudom, hogy értik a dolgukat, de ez elenyésző. S akkor már ne is beszéljünk azokról, akik tudatmódosítók miatt kerülnek ilyen helyzetbe. Nagyjából ezektől szoktam agybajt kapni és ilyenkor kell bevetnem az összes önuralmam, hogy ne tapossak inkább a torkukra és küldjem őket a pokolba, csak hogy megtanulják a leckét a túlvilágon. Felfogható akár önuralomtesztnek is az ilyesmi, ha úgy vesszük. Ahogy azt is lehet másként értelmezni, amit a nőstényhez közelebb lépdelve csináltam. A személyiségét segítenek feltérképezni a válaszreakciói, vagy az, ha éppenséggel nem csinál semmit. Volt már rá példa, hogy kevesebbért is fel akarták dugni a kezemet a hátsómba, akár szeszélyből, akár valós sérelemért. A vörös viszont elég jól tűrte, hogy ilyen klasszikus manőverbe kezdtem, elvégre még az arcizmai se rándultak meg, ahogyan a szeme se. Egyetlen dolgot leszámítva persze, ami jelzi nekem, hogy észrevette a dolgot. - Most erre mit mondjak? A tapintatosságom nem feltétlenül erősségem. A kézfogás is létrejön, még ha Julia – mint elárulta a nevét – először félre is nyúl, de aztán megtalálja az irányt. Apró dolgok, de árulkodóak. Ahogyan az is, hogy nem mondta bele a szemembe az imént a dolgot. Talán nincs benne harag, de tapasztalat, hogy az emberek szeretik belemondani a másik szemébe, ha kivetnivalója van a viselkedésben. Most már bizonyos vagyok benne, hogy tényleg vak. Persze, jöhetne az okoskodás, hogy megvezet, de ennyi évesen már átlátok azon, ha valaki mesterkélten viselkedik. Julia mozdulatai túl természetesek ehhez. De a kézfogással több dolog is történik egyszerre. Egyrészt erre már Ikina is előrébb jön erre, hogy köszönjön a másik farkasnak. Persze itt nincs pacsi vagy hasonló, csupán egyszerűen odaáll elé és jobban szemügyre veszi. Ezzel viszont az energiáink is közelebb jutnak egymáshoz és a pajzsok stabilitása ellenére nekem is feltűnik valami. Elég nehezen magyarázható, lehet könnyebb lenne, ha Julia leengedné a pajzsát legalább a negyedére, de ez most aligha várható. Marad hát a különös, ismeretlen ismerős érzés. Valahol éreztem én már ezt. Valahol, az agyam lázasan el is kezd kattogni a múlt emlékei között, keresve a választ. Hol… hol érzékeltem én már ezt? Úgy tűnik neki is feltűnik a dolog és a kézfogás hosszabbra sikerül a szokottnál. A kérdés is erről árulkodik. Biztosan nem tényleges ismeretség… emlékeznék rá, emlékeznék az arcára, százévek távlatából is felismerem az embereket. Ennek másnak kell lennie… valami… belsős. - Mint mondtam most találkoztam először vak vérfarkassal. Ez pedig az jelentette, hogy sose láttuk egymást. Juliának már vakon kellett születnie, különben a farkasvér meggyógyította volna a szemét. Ilyen hatalmas kérdések mellett valahogy tényleg mellékesnek tűnik az, ami ezután jön, de nem adom fel a dolgot. Ikinának adom át addig a stafétát, aki neki is áll komolyabban megfigyelni Juliát és a farkasát, hátha talál valami használhatót. - Minden magányos farkasnak fel kell tennünk őket, akiknek vannak terveik Fairbanks-el kapcsolatban előreláthatóan – s innentől kezdve többesszámban beszéltem, elvégre úgy veszem, hogy a társa helyett is nyilatkozik most. - Hajlandóak vagytok-e parancsot teljesíteni, vagy akár behódolni a falka részére? Amennyiben itt tartózkodtok a városban, hajlandóak vagytok-e fizetni a falkának? Vagy… ha itt tartózkodtok Fairbanks-ben, készek vagytok-e valami szolgáltatást nyújtani a falkának. El tudtam képzelni, mi zajlik most le a fejében. Tény, Julia Anchorage lakója volt és ott teljesen másként mentek a dolgok, mint nálunk. Külön kitétel viszont nem volt rájuk, tehát úgy kellett gondolkoznom, hogy igenis következetesen meg kell őket kérdezni, ha a területünkre tévednek. Az első kérdésre sejtettem a választ, adta magát, ha már Anchorage-ben él, de fel kellett tenni. A másik kettő volt talán az igazán lényeges.
Kezdőlap
//
Én is köszöntem szépen a játékot! 
