Szöszmötölésre ébredek. Nia a haját babrálja. Hiába, a nőknél első a szépség, ezzel kell indítani a napot. Nem is baj, hiszen megvan az eredménye. Nem jelzem, hogy felkeltem, hagyom, hadd tegye a dolgát. Én is pihenek, élvezem, hogy most már minden rendben van. El sem tudom mondani, mekkora megkönnyebbülés, hogy megelőztem a bajt. Danielt atomjaira szedhetik, semmit nem fognak találni, ami vérfarkasra utal. A nyálvizsgálat eredményei pedig át lettek írva. Az Őrzők is megtették a dolgukat és én is. A Falka és a fajtánk titka a miénk marad, elgalábbis ezt az esetet tekintve mindenképpen. Tudom, hogy nem lehetek ott mindenhol, de amit lehet, azt megteszem, hogy nyugodtan élhessek. Nia nem tud olyan halkan kibújni a zsákból, hogy egy vérfarkas ne hallja meg. Mikor felhúzza a sátor cipzárját, érzem, hogy jön a friss levegő. A patak vize, a szellő, a fű illata most mind sokkal jobban kivehető. Hallom, ahogy Nia lábaira felkerül a bakancs és aztán a kabát cipzárját is felhúzza a reggeli hidegben. Mikor elszalad, akkor kezdek mozgolódni. A lábaimat mozdítom meg először, aztán hanyattdőlök az eddigi oldalfekvésből. Megdörzsölöm a szemeimet és kinyitom őket. A Nap már beragyog a sátorponyván keresztül és érzem a szagomat is. Egy kis tisztálkodás kelleni fog, de lehet, hogy inkább a sziszegős szappant választom. Kicipzározom a hálózsákomat és lassan felülök benne, majd kihúzom a lábaimat belőle. Kidugom őket a sátorból és a bakancsomat úgy veszem fel, hogy a lábam kint van, de a fenekemmel még bent ülök a sátorban a hálózsákom alsó részén. Utána kiguggolok és odakint egyenesedek fel, a sátor előtt. Ha meglátom Nia-t, akkor máris széles mosolyra nyílik a szám és köszöntöm: - Jó reggelt! Hogy aludtál? Odamegyek hozzá és ha elfogad egy jóreggeltpuszit, akkor megkapja. Kiülök vele a partra és most csak nézem a vidéket. Máshogy nézem, mint tegnap, sokkal felszabadultabban és vidámabban. Nia ezt betudhatja az egymásratalálásunknak, ami a sátorban elalvás előtt kicsúcsosodott. Az is nagy öröm volt, nem várt, de rendkívül örömteli esemény, de valójában az nyugtat meg ennyire, hogy vége az ügynek. Nia hozzásegített, hogy lezárjam. Igen, nélküle biztos nehezebb lett volna. Mikor kezdem érezni a hideget, akkor így szólok, mielőtt eliszkolok a fák közé: - Ez a hely jótékony hatással van a szervezetemre is. Nem tudom, már hányadszor megyek. Mindjárt jövök! Való igaz, voltam kint éjjel is és tényleg úgy érzem, hogy itt minden a maga természetességében megy. Bárhol meg lehet állni és csövelni egyet, mindenhol alkalmas rá a vidék. Persze azért nem kapom elő itt Nia előtt és én se várom azt, hogy ő előttem végezze. Az embereknél ez máshogy van, még az olyan hibridek se feledkeznek el róla, mint a vérfarkasok. Úgyhogy irány az erdő, ahonnan dolgom végeztével ismét a parthoz jövök és kezet mosok. Aztán pedig reggelizni kell. Három vagy akár négy szendvicset is megeszek, plusz gyümölcsöt és Nia-t is megkínálom mindennel. A teából is maradt, azt is bedobom a közösbe. Ha megisszuk, még mindig van nálam kétszer 1,5 liter ásványvíz. Készültem.
Ha tudnám, hogy sehogy sem tudom Stephen farkas füleit kijátszani, meg sem próbálnám. De így… Háttal állok a sátornak, amikor meghallom, hogy szétnyílik a bejáratának a zipzárja. Megfordulok. Mikor Stehen kibukkan a ponyva alól, jó kedvűen odaköszönök. - Bonjour!... vagyis… - vigyorodok el. – Rossz nyelv… Buon giorno! – javítom ki olaszra. Hogy honnan jött a francia a nyelvemre nem tudom. Még anyám vett anno az előtt francia nyelvleckéket, hogy gyerekkoromban elutaztunk volna Franciaországba pár hétre. Egy-két szó rám ragadt onnan, de nem élnék meg vele. Kaját is csak mutogatással tudnék rendelni. Mázli, hogy az angol világnyelv. - Kösz, jól, mint akit agyon lőttek! És te? – kérdezek vissza, ő vajon hogy aludt. Nekem fel sem tűnt, hogy nem a saját ágyamban alszom, hanem a földön egy hálózsákban. Szerintem annyira ki voltam ütve, hogy akár zsák nélkül is el tudtam volna aludni. A jó reggelt puszira fülig szalad a szám. Máris jól indul ez a nap. Ahogy ott ücsörgünk a folyóparton Stephennel, és a tájat nézzük, elmerengek. - Valahogy olyan más ez a nap. – magyarázom. – Olyan… - elnevetem magam. – nem is tudom… Csak jó! Na, ezt jól megmondtam. Tényleg jól érzem magam, mintha semmi baj sem történhetne, mintha minden viharfelhő elvonult volna, és nem tudom mivel megmagyarázni ezt a kellemes, felszabadult érzést, ami átjár, amióta felkeltem. Az is biztos, hogy ebben nagy szerepe van a tegnap esti csóknak. Arra nem számítottam. Sosem gondoltam volna, hogy Stephennel idáig jutunk. Amennyire ki nem állhattam az elején, ahhoz képest abba sem hagytam volna, amibe belekezdtünk. A fene sem érti ezt. Én nem bántam meg, alakuljanak akárhogy a továbbiak. Mikor nekiállunk reggelizni, én is felkínálom a szendvicseimet a maradék epres teával és ásványvízzel. Kivételesen betolok két szenyót is egy ültő helyemben. Egy normális reggelen csak egy férne belém. Ha az evéssel megvagyunk, segítek összepakolni és lebontani a sátrat. Szerintem szétszedni könnyebb, mint összelegózni. - Hallottad éjjel a farkasüvöltést? Nagyon közel volt. – duruzsolom a sátor vászna fölött, miközben jár a kezem, és Stephenre mosolygok. – Szerintem csak azért nem merészkedett ide, mert kint volt a bakancsom. Ha más nem, az tuti távol tartotta a vadakat.
- Ah, bien! Bon matin, ma chérie! Az olaszt csak úgy beszélem, mint egy turista, a franciát viszont rendesen tanultam is. Tényleg, neked hogy jött az olasz? A hivatalos verzió szerint igen, tanultam franciát, felsőfokú nyelvvizsgát is tettem belőle. Idegenforgalomban azért kell tudni más nyelveket is, hiába überel mindent az angol. Épp az a lényeg, hogy ne idegenként bánjunk az érkezőkkel, hanem beszéljük a nyelvüket. Kanada itt van egy köpésre, úgyhogy sokan tudnak franciául errefelé. Nekem meg pont kapórajött, hogy az anyanyelvemet végre hivatalosan is használhatom. Tanácsadóként nem igazán kell, de szeretem és gyakorlom, főleg ha van kivel. - Én is remekül, köszönöm! Éreztem ugyan, hogy ez nem a pihe-puha otthoni ágyam, de egy kirándulásban ez a szép. Elalszom én a köveken is, ha úgy adódik. Ha kint vagyok a természetben, szinte mindegy, mi van alattam. Nia viszont tutira meg se érezte. Nagyon fáradt volt és láttam is alvás közben, mikor bejöttem a sátorba. Mint a bunda, úgy aludt. Most is majd kicsattan a vidámságtól, korán reggel, a parton ülve. Nem tudja nagyon megfogalmazni, de az érzéseit világosságra hozza. Ahogy vizsgálgatom, tényleg azt látom, hogy majdnem elrepül. - Igen, szerintem is. És ez még csak az eleje! Elfogadom megint az epres teát és látom, Nia-nak is jó étvágya van. Biztos farkaséhes, persze nem a szó szoros értelmében. Ennyi mászkálás után az a kis vacsora meg a pillecukor könnyű kaja volt. Én meg sokat tudok enni és hiába kajáltam be tegnap este is, éjjel csatáztam, sebeim vannak, amik úgy gyógyulnak, ha eszem. Húst. Daniel máját és szívét már megettem tegnap, a többit pedig meghagytam a farkastestvéreknek, akik itt élnek az erdőségekben. Szerintem nem sokat hagytak belőle. És emellett még a sülthúsos és sonkás szendvicsek is hihetetlenül jólesnek ma reggel. A sátor bontásánál Nia már sokkal bátrabb. Itt nincs is nagyon mit mondani. Ki kell húzni a cövekeket, meg a tartórudakat. Persze még előtte kihozok mindent a sátorból, ha kell, Nia holmiját is. Mikor már össze van döntve, bonyolultabb benne keresgélni. Még nem hajtom össze a hálózsákot, sem a polifoamot, majd csak a sátor után. Ahogy kioldjuk a kötelékeket is és a végén már előttünk terül el, amiben aludtunk éjjel, Nia kérdez. Minden különösebb nélkül válaszolok. - Hallottam, igen. Élnek itt farkasok is, medvék is, de a turistákat békénhagyják. Tudod, azért tanulékonyak ezek. Ráadásul mi druidák is vagyunk, ahogy tegnap kiderült, szóval csak intenénk és visszafordulnának – mondom neki viccesen. Egyébként bárhol utánaolvas ennek a helynek, pont ezt írják. Az erdőnek megvan az élővilága, de nem szokott itt állattámadás történni. Legfeljebb a múlt századból találni egyet-kettőt, de lehet, hogy az is csak vérfarkas volt. „Csak”. Amikor a sátra szétszedtük, akkor én összehajtogatom. Ha Nia érdeklődik, hogy kell, akkor mutatom, mi miután következik és hogyan kell összecsatolni, stabilra kötözni. Aztán jöhet a levegő kipréselése a hálózsákból és az összehengergetés, egybecsatolás, majd a polifoamnál ugyanez. Mikor minden össze van pakolva és útrakészen állunk, akkor megkérdezem Nia-t. - Van kedved itt a patak partján felmenni? Arról jöttünk tegnap este, de a folytatás is elég szép. Ha erre azt mondja, hogy inkább az erdőt nézné meg, nem mutatom, de annak nem fogok örülni. És ő se, ha meglátja a maradványokat. Nem tudom, mennyire maradt felismerhető Daniel. Lehet, hogy csak egy véres csonk maradt a fejéből. Személyit meg tutira nem hozott... Ha fel is ismerjük, Nia-nak nem az lesz az első gondolata, hogy hurrá, megoldódott az ügy. És még a telefonjról se mondott semmit, hogy miért pittyent tegnap. Az is lehet, hogy csak Shonte érdeklődött, nem hiányzik-e a plüssözött bilincs. De ha a hadnagy szólt ide, akkor szerintem jobb, ha olvassa, mielőtt szembesül az itt történtekkel. Szóval ha felhozza az erdőt, maradéktalan mosollyal hagyom rá, hogy oké, menjünk, de belül mást gondolok.
Azért a francia becézések is szépen hangzanak, akárcsak az olasz. mindegyiknek megvan a varázsa. Ma chérie. Ezen elmosolyodom. - A hadnagy hobbiból olaszt tanul, és szokta magát nyomni a rendőrségen. – magyarázom vigyorogva. – Tőle ragadt rám, de volt idő, amikor nekiültem én is a nyelvnek, hogy értsem mit akar, és tudjak neki válaszolni, ha már boldogít két ügy között. Segítek Stephennek kirámolni a sátorból, mielőtt összedöntjük. - Jaj, tényleg! – nevetek fel és a homlokomhoz csapok. – El is felejtettem, hogy mi druidák vagyunk. A lebontás sokkal gyorsabban megy. Én küzdök a hálózsákkal, mert nem úgy van az, hogy kinyomom belőle a levegőt, meg összegöngyölgetem. Még visszabeszél, mikor bele akarom tuszkolni a kis zsákjába, ami összetartja. De azért csak megbirkózok vele. Mikor Stephen megkérdezi, menjünk-e a patak parton, engem másfelé húz a… hm. A tudatalattim? - Van, persze, de az erdőt szívesen bebarangolnám még utoljára. – felelem. Izgatott, szinte gyermeki mosoly vibrál az arcomon. Remélem Stephen nem mond nemet. A telefonomat még mindig nem vettem kézbe. Nem akarom, hogy Stephen azt higgye, nem tudok a ketyerém nélkül élni. Ha megegyezünk az útirányt illetően, akkor vállamra kapom a hátizsákom, és Stephen mellett sétálva állok tovább a táborhelyünkről. Igazán szép és kellemes élményekkel lettem gazdagabb. Ezeket biztosan nem fogom elfelejteni.
A franciát általában szép nyelvnek találják, bár olyat is hallottam már, hogy valaki szerint a német sokkal szebb. Lehet, hogy hazahúz a szívem, de ezt nem tudom megérteni. Az olyan kemény, kattogás, darabos nyelv. A francia meg szép dallamos, persze nem mindegy, hogyan beszélik. Vannak nálunk is nyelvjárások bőven és én sem szeretem mindegyik, hiába francia. Szóval Nia képes volt nekiülni az olasznak azért, hogy a hadnagyot jobban megértse. Milyen érdeklődő. Szerintem akkor nagyjából egy szinten lehetünk. Én utazásokból, ő a hadnagytól meg önszorgalomból lesett el egy-két fogást. Az az érzésem, hogy ez a hadnagy nem lenne túl szimpatikus a számomra. Szabálykövető ember, aki villog, hogy olaszul tud. Ha már betagozódik a kőkemény hierarchiába, legalább ezzel az aprósággal megpróbál kitűnni. Nia mondott már róla pozitív dolgokat is, de én inkább egy kiskirálynak gondolom, egy kakasnak, aki ha máshol nem úr, de a szemétdombján biztos és ezt nagy hangon kukorékolja. Ahogy útnak indulnánk, a fényképezőgépem megint kéznél van, meg a zsák két oldalán az ital is. A zseblámpa nem olyan fontos így korán reggel, úgyhogy azt eltettem. Még a túlélőkés van nálam, rengeteg egyéb funkciójának is hasznát vehetjük. Azt is szeretem ebben a helyben, hogy nem szemetelik tele az emberek. Ide valahogy kulturált turisták járnak, akik nem dobják el a konzervdobozt az erdőben és a palackot se vágják be a patakba. Tegnap se láttunk semmi ilyet. Nem tudok épkézláb érvvel előállni, amivel Nia-t lebeszélhetném az erdőről. Talán a tegnap este hatása, de kevesebb kedvem van ehhez és nem megy. - Rendben, akkor legyen az erdő – felelem, aztán bólintok egy összeszorított szájú mosollyal. Szép nagy távolságot lehet megtenni ott is és ha jól tájékozódom, el tudom terelni Nia-t a tetem irányából másfelé. Az egyetlen necces pont a fej, mert azt eldobtam. Megnézhettem volna, hova dobom. Ha véletlenül belefutunk, kellemetlen lesz. Biztos követték a szagát és szétszedték már az ordasok, úgyhogy nagyon rusnya lesz. Azon gondolkodom, mit fog csinálni Nia. Kihívja a rendőrséget, hogy hullát találtunk. Akkor pedig engem se lehet nagyon letagadni. A Dodge-ra még mondhatja, hogy bérelte, de két ember nyomai lesznek a parton, a tűzrakóhelynél két nyárs és így tovább. Nem foghatnak rám semmit, képtelenség, hogy egy túlélőkéssel annyi mindent csináltam volna és egyáltalán miért is tettem volna. De ha összevetik azzal, amiket Nia mondhatott rólam a benzinkutas találkozó után, akkor más lehet a helyzet. Még elkezdenek megfigyelni, azt pedig nem szeretem. Szóval nem a legjobbak a kilátások. A szagokra figyelni fogok és ha érzem, hogy közeledünk a fejhez vagy a tetemhez, akkor majd valamit kitalálok, hogy miért ne arra menjünk. Hacsak Nia nem improvizál és nem teremt olyan helyzetet, amit nem lehet megoldani. Most egész máshogy gondolok arra, hogy pár nappal ezelőtt még simán feláldoztam volna őt. De tényleg megtettem volna? Nem tudom. A gondolat megjelent, de ha mélyre nyúlok, ott volt az is, hogy ne tegyem meg, mert nem ezt érdemli. Azt hiszem, jól tettem, hogy erre hallgattam. Üsse kő, no! Ha bekavar itt nekem, akkor is meg fogom oldani. Kábé háromszáz év alatt sose kaptak el semmiért. Nem most fogom elcseszni. A vonzalmat addig félreteszem, amíg majd mentegetni kell magamat. Meglesz a megoldás, bárhogy alakul. - Indulhatunk? - kérdezem Nia-t vidáman és aztán be is veszem magam az erdőbe, persze szorosan az ő oldalán. Amúgy mikor voltál utoljára kirándulni?
Valahogy az az érzésem, hogy Stephen inkább a folyó mentén ment volna, és nem dobja fel túlzottan, hogy az erdőben kell menni. Nem akartam ráerőltetni semmit, távol álljon tőlem az ilyesmi. - Legközelebb majd a patak mentén megyünk, jó? – magyarázom. Aztán észhez is kapok miket beszélek, és rögtön magyarázkodni kezdek zavaromban. – Úgy értem… ha… egyszer valamikor megint erre járnánk… Véletlen. Véletlen… Jaj, de hülye vagyok. Már össze-vissza hablatyolok. Na, ezért nem én kezdeményezek, inkább ráhagyom a pasikra. Nem vehetem készpénznek, ami este történt, meg ezt a túrást sem. Nem vagyok gondolatolvasó, nem tudom mi zajlik Stephenben; mit akar, vagy mit nem. Én nem fogom hajkurászni, nem az én stílusom. Egy biztos, ha esetleg megpendíti, hogy jó lenne máskor is összefutni, én örülni fogok és nem zárkózom el. Addig meg a jelek szerint jobb, ha befogom. - Persze, indulhatunk. – mosolygok Stephenre. Ha tudnám, hogy Daniel szét van legózva atomjaira az erdőben, én lennék az első, aki a patak partján megy. - Hogy mikor? – pillantok oldalra Stephen markáns arcára, ahogy kérdez. Gondolkodnom kell. – Huhh… Nagyon régen. Sok éve már. Úgyhogy ezt a mostani túrát nagyon nagyra értékelem. A részletekbe nem akarok belemenni. Stephent biztos nem érdeklik. Na, igen, mikor még a szüleim együtt voltak, akkor még voltak kirándulások. Shontéval meg nem lehet erdei túrákra menni, csak a városi bulikba. Persze nem gond, a lányos partik és a rongyrázás nekem is jól szoktak esni olykor-olykor, de nem vagyok egy partiarc. Elérjük a tisztás szélét és belépünk az erdő első őrt álló fái közé. Ahogy sétálunk, nem igazán merek Stepenhez szólni. Nem tudom miért érzem egyszeriben kicsit hűvösebbnek a légkört. Ide az erdőbe nem süt be a nap, és korán is van, a levegő nem melegedett fel még annyira sem, amennyire szokott napközben. De ez most más érzet, nem a napfény hiánya okozza. Valami rosszat tettem, vagy mondtam? Ez is olyasvalami pasis dolog lehet, mint mikor az út szélén megbütykölte a DLS-t, és én rosszkor kérdeztem rosszat? Tuti megint sikerült valamibe jól belenyúlnom. Jó kedvűen felelt, de nem tudom figyelmen kívül hagyni azt a kényszeredett mosolyt az arcán, amivel nyugtázta a kérésem. Ekkora ügy lenne, hogy nem a folyópartra esett a választásom? Bármit tettem, sajnálom. Na, bakker, jó lesz, ha most azonnal abbahagyom ezt a gondolatmenetet, és kiszállok belőle. Szerintem csak hallucinálok, és biztos minden oké. Nem lehetek ennyire bolond, hogy ilyen apróságokon lovagoljak, és jól belegabalyodjak a saját tévképzeteim árnyaiba, mikor minden a legnagyobb rendben van. Azt hiszem.
Nem jó, megint nem jól csinálok valamit. Most már biztosan tudom, hogy a benzinkútnál is azért rontottam el a dolgokat, mert Nia elbűvölt. Nem mágiával, mint az Őrzők, hanem egyszerűen a nőiességével. Mostanra már nem bánom, mert lehet, hogy nem tartanánk itt, ha másként alakítom a dolgokat. Azt viszont bánom, hogy most zavarban van és megérez valamit abból, hogy nekem fontosabb a patak partján menni, mint az, hogy ő mit szeretne. Papucs nem leszek, nem is voltam soha és nem is akarom előadni, hogy én képes lennék erre. Itt viszont egy kicsit úgy tűnhet, hogy semmi kedvem az erdőhöz, de ráhagyom Nia-ra és ő ezt nem szereti. Pozitívabbnak kell lennem és valami épkézláb magyarázatot illene adnom. Tény, hogy nem szeretek sokat beszélni és nagyobbra értékelem, ha más se nagyon beszél hozzám, de Nia-val most nem szeretnék így bánni. Olyanokat mondtam neki, amit már rég mondtam nőnek őszintén és komolyan is gondoltam mindent, ami tegnap este elhangzott az én számból. Akkor most egy kicsit összeszedem magam, eszemnél leszek, de bevetem a viccelődést és a kedvességet is. Nia megérdemli és az ügy végét se rontom így el. Elmosolyodom és ránézek fürkésző tekintettel: - Legközelebb? Rendben, örömmel! Ha megint jövök ide „véééletlenül”, akkor majd rádcsörgök előtte, hogy van-e kedved csatlakozni, jó? Örülnék, ha ezt megismételnénk később és jobb is, ha én kezdeményezek. Nia-ban is megvan a vágy a folytatásra, csak kicsit zavarosan bukott ki belőle. Nem baj, ettől én nem fogom lenézni. Szerintem rég volt már neki kapcsolata és a munkájának él, ezért esetlen egy kicsit az ilyesmiben. Majd én kisegítem. Most is csak kedvesen mosolygok rá. Azért hozzáteszek még egy apróságot: - Az az igazság, hogy én jobban szeretem a nagy, nyitott tereket. A hasadékot, a hegytetőt, a partvidéket. De nem egyedül jöttem - mosolygok rá jelezve, hogy nem akarok itt diktátor lenni, csak javaslatokat teszek. - Mehetünk erdőbe-barlangba, ha szeretnéd. Igaz, barlang csak sokkal feljebb van, a hegyoldalban. Talán egyszer majd azt is megnézzük – mondom neki egy kaján mosollyal. Ez is mind igaz. Nem vagyok klausztrofóbiás, szóval nem kórosan kerülöm a zártabb helyeket, csak egyszerűen szeretem élvezni a teret. Ez a városban nincs meg. Ott is vannak fák, állatok, parkok, de nincsenek ekkora szabad területek az égbolt alatt magánnyal és méltósággal. Felkészülök az erdőre. Ez is fenyő, mi más lenne, úgyhogy a tűlevelek bökését kerülgetni kell majd. Az avar nagyon szép ezekben a fenyőerdőkben. Gyakorlatilag nincs más, csak lehullott tűlevelek, mert a Nap fénye ide alig hatol be. A talaj egész kihalt, de a fákkal együtt azért jól néz ki, az összhang megvan. Ahogy Nia mesél arról, hogy régen volt kirándulni, vizsgálom, hogy csak kéreti magát vagy kellemetlen neki a téma, ezért ilyen szűkszavú. Valami megváltozott benne az irányomban. Reggel még jól indult minden, szerintem azt hiszi, most én leszek a durcás kisgyerek, aki magábafordul, amiért nem az történik, amit ő akart. Hát nem, nagyon nem így lesz. Beszélgetni fogok vele úgy, mint tegnap is. Nem akarok halott hangulatot. Vele nem. - Mi a baj? Ugye nem attól félsz, hogy farkasba futunk bele? Ezek éjszakai állatok, ilyenkor valahol a vackukban vannak szerintem. Nia, itt tényleg nem szokott baj lenni. Nem vinnélek olyan helyre kikapcsolódni, ami veszélyes. Legfeljebb, ha szereted a bungee jumpingot, azt viszont én nem próbáltam még... – próbálok viccelődni vele. Remélem, túlteszi magát az előzőn és újra felüdül. Én most már nem mutatom semmi nyomát a kedvetlenségnek. Vidáman ropogtatom a bakancsom alatt megszáradt, földrehullt tűleveleket és nézelődök. Ezek a fenyők is szép kort tudnak megérni. Ha nem vágják ki őket karácsonyra vagy szekrény-alapanyagnak. A gyanta pedig néha nagyon különleges alakzatokban tud kibugyogni belőlük. Remélem, találunk olyat és majd megmutathatom Nia-nak.
- Oké. – bólintok mosolyogva arra, hogy Stephen ha „véééletlenül” megint kizarándokol a hegyekbe, akkor elhív. Hallgatom, ahogy a tág terekről és a barlangról mesél. - Szívesen megnézném azt is. Igazság szerint – vigyorodok el. – mindent felfedeznék, ami itt van. Olyan szép ez a környék, vétek lenne bármit kihagyni a szórásból. Ahogy sétálunk egymás mellett, és eszembe jut a szüleim válása, elkedvtelenedek. Sokat veszekedtek előtte, aztán gyorsan pontot tettek az ügy végére. Szerencsére gyorsan. Nem viselt meg különösebben, de ritka pocsék dolog kettejük közt választani. Egyformán szeretem őket, de apám mellett rengeteg érv szólt, és szól a mai napig. Ha anyámmal mentem volna LA-ba, ő sem töltött volna velem több időt. Apám legalább békén hagy és nem túr bele a dolgaimba. Anyám meg folyton beleszövegel még az öltözködésembe is, és szerinte egy vicc, hogy „csak” fantomkép rajzoló vagyok és „csak” egy rendőrségen dolgozom. Ezzel szemben apám elfogad olyannak, ahogy összeraktak. Nem várja el, hogy napi 25 órát szambázzak tűsarkúban egy világhírű multicég igazgatójának a jobb kezeként. Szerintem falnak is mennék. Anyám folyton a saját képére formálna, ha hagynám. Egyértelmű miért maradtam itt, viszont néha hiányoznak azok a dolgok, amiket régen családként együtt csináltunk. De mindegy is! A múlt már csak múlt. Rengeteg dolog van itt és most, ami elkápráztat, és aminek nagyon tudok örülni. Muszáj elnevetnem magam arra az ötletre, hogy attól félek, jönnek a farkasok. - Ugyan! Hová gondolsz?! – nézek fel Stephenre szélesen vigyorogva. – Én sem bungee jumpingoltam még. El sem tudom képzelni, milyen lehet. De ha már itt tartunk, az ejtőernyőzést is kipróbálnám. A tűlevelekből álló avar hangosan ropog a lépteink alatt. Megállok. - Kérlek, várj. Csak egy pillanat. – mosolygok Stephenre, miközben hátranyúlok a hátizsákomhoz. – SMS-t kaptam az este, és még nem néztem meg. – ezzel előhalászom a batyu oldalzsebéből a fehér készüléket. Épp azon vagyok, hogy kioldjam a billentyűzárat, amikor valami leesik a magasból. Alig fél méterre előttünk landol a földön. Nagyot puffan és kicsit arrébb gurul. Látom, hogy valami gömbölyű az, és még azt is észlelem, mintha arca lenne. Még nem nyitottam meg az üzeneteket, de felnézek a világító kijelzőről. Rápillantok arra a valamire, ami kis híján agyon ütött minket. Az a csimbókos rajta, haj akar lenni? Igen. Nagyon úgy fest. Összeragadt a vértől. Azt hiszem, most egyenesen egy ember keresztülmetszett torkába nézek bele, és látom a gigáját. Valami fehérlik a nyers húsban, talán a csigolya. Ó, nem. Kizárt. Ilyesmik errefelé nem teremnek. És nem potyognak a fákról. A számat eltátom, a mobil meg kiesik a kezemből. Úgy állok az erdő közepén ledemredve, mint egy szobor. Meredtem bámulok arra az izére. Csak a szemem látja, amit lát, mert az agyam még nem fogta fel az érkező ingereket.
Remélem és érzem is, hogy ez az „Oké” azt jelenti, tényleg lesz folytatás. Hjajj, annyira régen voltam már így. Nia nagyon tud valamit, hogy ennyire elcsavarta a fejemet – őszinteséggel. Le a kalappal előtte! Érdeklődő, szívesen megnéz itt mindent. A barlangnál nekem sokkal kedvesebb egy kopár hegycsúcs, de ettől még persze megnézhetjük. - Jól van, akkor mindent sorraveszünk. Ha ma nem végzünk, majd legközelebb folytatjuk. Ezek a helyek úgysem arra vannak, hogy megnézzük és akkor „ezt is láttam” legyintéssel továbbmegyünk. Szerintem mindkettőnknek többet jelentenek – nézek rá Nia-ra keresztbefordított fejjel. Biztosan így van. Nem tudom elképzelni, hogy legközelebb már ne akarna felmenni a köves úton csak azért, merthogy ott már voltunk. Ő az energiákat érzi, én meg a szabadságot és nem csak strigulákat húzunk, mint az egy nap 8 múzeumot végigrohanó turisták. Megint rossz érzések kerítik hatalmukba, de azt hiszem, most már nem miattam. Ha tudnám, mikre gondol és próbálnám elképzelni, mi ketten össze tudnánk-e veszni, elsőre azt mondanám, hogy nem. A benzinkútnál nagyon nem lettünk jóban és utána, a hotel parkolójában kellemetlen volt vele a találkozás, de én nem hangerővel szoktam érvelni. Ahogy ő sem, mosolyogva közölte a tényeket, én pedig szintén elég kulturáltan táncoltam ki a kényes kérdések elől. Persze nekem is vannak határaim, nem tűrök mindent, de hogy ezt elérjük, ahhoz még sok „legközelebb” kellene és szerintem meg tudnánk beszélni mindent intelligens ember módjára. Hmmm, kicsit elszaladtak a gondolataim. Ezek még csak a vágyaim, amik kellemes kilátásokra irányulnak, de a valóság közbeszólhat még. Sokszor közbeszólt már... Jobb, ha arra koncentrálok, ami most van és nem álmodozom. Érzem, hogy Nia is valami hasonlót él át. A rossz érzések elmúlnak és az öröm váltja őket. Szerintem ő is visszacsöppent az aggodalmaiból az erdő szépségei közé. A nevetését jó hallani, ez már egy felszabadult Nia-kacaj, amit megismertem és...megszerettem? Igen, szeretem a nevetését. - Ja, akkor jó, csak nem tudtam, mi lombozott le. Igen, az is érdekes lehet. Na, ott aztán van szabad tér. Sőt csak az van! Akkor mindkettőnk előtt állnak még új élmények, amikkel nem találkoztunk. Belegondolok, hogy akarok-e én bungee jumpingolni vagy ejtőernyőzni. Ezutóbbi pont a hazámból származik, legalábbis az első feljegyzett kísérletek között rengeteg a francia eset, nagyjából az én időmből, a XVIII. századból. Emlékszem is rájuk. Mekkora dolog volt akkoriban, mikor egy rab kiugrott a toronyból egy ilyesmivel! Meg a Montgolfier-féle találmányok és így tovább. Csodáltam ezeket, mikor megjelentek, de nem véletlen, hogy egész eddig nem próbáltam ki a sok évszázad alatt. A levegőben nem érzem magam biztonságban és ha besül a mutatvány, még én is tudok túl nagyot esni. Rendbejönnék, de fel kéne számolnom a jelenlegi életemet, hiszen egy ember nem élhet túl akkora esést. Épp ez az extrém sportok lényege, hogy a veszély közelében jár az ember és ez rettenetesen izgalmas. Hát engem azért ez nem vonz. Nekiugrani egy rakás vérfarkasnak, az aztán az adrenalinbomba, A bungee jumping ahhoz képest reggeli torna. Meglátjuk, lehet, hogy egyszer beadom a derekam és próbát teszek. - Persze, nyugodtan. Fura ez a térerő, nem? Hol van, hol nincs és alig lehet rájönni, hogy épp lefedett területen vagyunk-e. Ja, és Nia? Ezen van „Brútusz”? - vetem be azt a kérdést, amit a hülye öregember tett fel, csak a Roverrel kapcsolatban. El is nevetem magam azon a marhaságon és remélem, Nia-t is sikerül könnyesre kacagtatni. Azok jó pillanatok szoktak lenni. Mikor hallom, hogy fentről elindul valami nehéz, követem a szemeimmel. Felmérem, hogy nem ránk fog esni. Ha mégis megpattanna valahol, akkor kivédem. Elég jók a reflexeim, még emberként is elő tudom adni, hogy gyorsan reagálok. Ahogy jön lefelé, érzem a szagát és egy dolog jut eszembe. A büdös francba! Nem figyeltem és idesétáltunk Daniel fejéhez. Hú, szép nagyot dobtam akkor, ha ilyen magason volt. Ejj, ezt megint elcsesztem. A farkas nem mászik fára és nem dobálózik. Hogy a picsába fogok erre értelmes magyarázatot találni Nia-nak? Magam alatt vágtam a fát. Mindketten nézzük, mi az és nem kell megjátszanom az aggódó tekintetet. Magamért is nagyon aggódom, de Nia-ért is. Látni a felvágott torkot, az elmetszett nyelőcsövet, a csigolyát és persze csuromvér minden. Szegény Nia kinyitja a száját és úgy marad. Ha az előbb nevetett is, most nem tud. A mobil az avarba hull és a kislány kővé dermed, mint a mesében a varázsló áldozata. Én átkarolom a vállait és csak nézek előre, majd ennyit mondok elhaló hangon: - Úristen... Utána észbekapok, hogy nem jó, ha ezt nézzük, úgyhogy ha Nia nem ellenkezik, megpróbálom elfordítani, hogy ne a csonkot lássa. Annyi a szép élményeknek... Azt a rohadt, játékos kedvű mindenemet, hogy elővigyázatlan voltam! Nem tudok mit mondani, csak védeni akarom Nia-t, hogy ne lássa. Legszívesebben felvenném a mobilját is a talajszintről, de most inkább mellette állok, nehogy elessen, ha elájul. Erős nő, de ez nagyon tömény látvány. Rajtam is látszik, hogy megrendültem, az okát viszont másban kell keresni, de ez természetesen nem látható. Most csak fogom Nia vállát és próbálom tartani őt, amíg összeszedi magát. Szegény lány, minek tettem ki? És szegény én, mibe kevertem magamat?
A Brútuszon megint jót nevetek, hogy zeng tőle az erdő. Aztán hang többet nem jön, de úgy maradok. Most már amondó vagyok, hogy a folyópart lett volna a nyerő választás. Eddig mindig hallgattam Stephenre. Mindig. Kivéve most. Meg is lett az eredménye. Nem tudtam sírjak-e, nevessek, vagy hányjak. Esetleg mind a három egyszerre, vagy felváltva. Ha tovább megyek az erdei ösvényen, az az izé pont a nyakamba esik. Azt hiszem, akkor el is visz az infarktus. Úgyhogy ez a fej épp végszóra ugrott le a fáról. Az arcán elég érdekes kifejezés fityeg. Inkább nem elemzem. Viszont kiköpött Daniel. Jé! Tényleg! Olyan, mint ő. Na, neee! De. - Baszki… baszki… baszki…!!! - motyogom szaporán az idegtől, alig hallható, elvékonyodó torokhangon. Csak úgy magamnak, nem másnak. A homlokomra csapom a tenyerem. Közben Stephen átöleli a vállam és elfordít. Hirtelen fel sem fogom mi történik. Fordulunk az ellenkező irányba. - Édes jó Istenem! Ez ő! Vagyis… - tudatosodik bennem, hogy ez csak a feje. A kérdések sűrű egymásutánban ugranak elő. - …De hol a többi? És hogy került fel a fára? És mit keres ebben az erdőben? Hűűű!!!.................................... Egyszeriben hallgatok el. Szinte agyonvág a megvilágosodás. A szemeim tányérnyira kerekednek, ahogy belém nyilall a válasz. A másodperc ezred töredéke alatt áll össze a nagy kirakós. Egy mukkanás nem sok, annyit nem bírok kiszuszakolni magamból, úgy le vagyok döbbenve. Nézem a markom. Üres. Keresem a mobilt. Jól jönne. A tekintetem a talajt pásztázza, és meglátom. valahogy mögém került. Az meg biztos önállósította magát és elmászott. Ha Stephen elenged, megfordulok, és visszaslattyogok a telómért, hisz minden tökéletesen rendben van. Csak egy kis kezdeti elmebaj van kialakulóban nálam. - Csodálatos napunk van, nem de? – mosolygok Stephenre. Ez a mosoly egyszerre bájos és eszelős. Leguggolok a mobilomért, és felveszem. Tök nyugodt a mozdulat. Áh, csak egy sorozatgyilkos feje hever a lábaim előtt. Nem gond. Már kezdem megszokni ezeket az undi dolgokat. Olyan mindennaposak, de tényleg. Megnyitom az SMS-eket. Ühümmölve olvasom őket. - Csak a hadnagy volt. Figyelmeztetni akart, hogy Daniel még ideát van. – mondom teljesen természetes, higgadt hangon. – Gondolom többször próbált hívni is, de térerő híján… Az arcom lángol, és minden porcikámban reszketek. A gyomrom forog, az agyam dolgozik. Kezdem felfogni, hogy iszonyú nagy szerencsém volt. Ez az elmebeteg ki is nyírhatott volna. Itt volt a nyomomban, itt leselkedett, megtalált, én meg tök nyugodtam lamúroztam, mintha semmi baj nem lenne. Te jó ég! Forogni kezdett velem az erdő. Igen, most kezdett velem forogni az erdő, ahogy szép lassan a helyére kerültek a kirakós darabkái a fejemben. Sarkon pördültem és távolabb mentem az üldözőm grimaszoló maradványától. A telefont a zsebembe csúsztattam, aztán a kezeimet csípőre tettem. Lüktetett a halántékom. Gyerünk, Nia, szedd össze magad! Mély lélegzetet vettem, próbáltam rendezni a kavargó gondolataimat, hogy sorba tegyem a teendőket, egyáltalán kitaláljam mit kéne tenni. Nézzük csak… Ha ez az izé itt van, akkor a teste sem lehet messze. Világos, hogy széttépték az állatok. Ez látszik a nyomokból. Mindenképp értesíteni kell a hadnagyot. Ez meg is lesz. De itt van Stephen. Őt nem keverem bele, neki el kell tűnnie innen. Most még nem rókázhatok. Majd később. Stephennek mindenképp le kell lépnie, azt még megvárom. Zavart pillantásomat Stephenre emelem. Erre tök váratlanul elkap a röhögés, de még hogy! Semmi kétség, az őrület első jele. Úgy végzem, mint Lawrencék. - Engem az érdekel, hogy került föl a fára… - bököm ki vihogva. De csak azért röhögök, mert kínlódok, és mert eszembe jutott néhány opció. - Egy medve focizott vele és felrúgta? Vagy egy mókus szaladt fel vele? Majd megfeszülök, úgy igyekszem visszafogni a nevetést. Ez mekkora szemétség. Itt szakadok a röhögéstől egy hulla fölött. - Azt hiszem, van egy medve, akinek nagyon sok pillecukorral tartozom. Még szerencse, hogy nem kóstoltattam meg vele azt a propoliszos műlegyet. Jaaaaj… Veszek egy újabb mély lélegzetet. Most már sokkal nyugodtabb vagyok. Lehet, hogy gáz egy módszer, de a hülyeség segít abban, hogy el ne hányjam magam és megőrizzem a maradék eszem. Most már komolyan fordulok Stephenhez. - Figyelj, nem maradhatsz itt. Ki kell hívnom a zsarukat, a táborhelyen el tudom csípni a térerőt. Mennyi időre van szükséged, hogy visszaérj a kocsihoz? Jó lenne, ha ki tudnád kerülni valahogy a hadnagyékat. Várok, amennyit kell, aztán riadóztatom őket. Itt maradok addig a közelben, és őrzöm ezt az izét… Muszáj lesz. - biccentek a fejemmel Daniel maradványának az irányába. – Nehogy mások is jöjjenek és átessenek rajta. Megint elkap a vihogás. Ennek még később meglesz a böjtje úgyis. Látom sötét jövőmet. - A hadnagy majd hazavisz, azt meg kidumálom valahogy, hogy egyedül túráztam. A táborhelyen mások is lehettek. Felsóhajtok. Nehéz sóhaj ez, de legalább már lehiggadtam. - Azért érdekes, hogy ilyen vége lett a fiúnak… Azt kapta, amit ő adott másoknak.
Ez a Brútuszos vicc csak arra volt jó, hogy utána Nia-nak nagyobb nevetés fagyjon a torkára. Most félre kell tennem szinte mindent, ami a józan ítélőképességemben akadályoz. A kedvenc fantomképrajzolóm teljesen meg van zavarodva. Nem csodálom. Szegény még a fotókat se merte megnézni, de még a naplót is halogatja, erre puff, egy levágott fej esik elé az erdő közepén. Mint egy horrorfilmben. Azt mondta, szokott ilyeneket nézni és Stephen Kinget olvas. Itt az igazi horror és azért, mert elrontottam. Egyáltalán miért dobtam el a fejet? Azt hiszem, abban a dobásban a bosszú öltött testet. Megbosszultam, hogy Daniel Lawrence bonyodalmakat okozott a vérfarkas társadalomnak, nekem...és Nia-nak. Bosszú és tombolás, ez volt. Nem tudom jóvátenni, ezt az emléket nem törölhetem ki Nia-ból. Pedig nagyon szeretném. Ha ilyeneket tudnék, minden más lenne, de nem ez a vérvonalam és a mágiához se nagyon értek. Olvastam róla, hallottam róla, de nem művelem. Ennyi. Ahogy a fej befejezi a gurulást és elfordul, mintha szembenézne velünk. A szeme persze le van csukva, kicsit összevágták az ágak is, de olyan, mintha erre irányozná a tekintetét. A gyilkosára és a meghiúsított, utolsó mészárlás kiszemelt áldozatára. Nia felismeri. Nem bírja kimondani, de a szavaiból kitalálom. Sose káromkodott előttem, egész eddig. Magán kívül van. Én is felismerem. És a rendőrség is fel fogja... Nem tudok mit mondani. Csak szorosan fogom Nia-t, hogy erőt adjak neki. Valamit azért próbálok mondani, de szerintem nem sokat segít. Se rajta, se rajtam. - Nem tudom, de ez... Jesszus, egy fej a semmiből! A pince se volt semmi, de hogy itt is és hogy ő... Jelzem, hogy én sok cifraságot láttam ott és Nia emlékezhet, hogy oldottam meg. Többször futottam neki és látszólag a cselekvésbe menekültem, így viseltem el. Ezt mutattam. Most is cselekszem, a kezeimmel mindenképpen. Támogatom Nia-t. Nem állok elő jobbnál jobb elméletekkel. Hagyom, hogy az aggódás belémfojtsa a szót. Egy padon ülve és kocsikázva is könnyű volt ilyeneket kitalálni, de most, amikor előttem hempereg egy levágott fej, túl profinak tűnnék. A döbbent, gondterhelt tekintet és arckifejezés ural most engem. Mikor Nia észreveszi, hogy nincs nála a telefon, megpróbálok segíteni, hogy a kezébe adjam a telót, de ha nagyon erősködik, akkor elengedem és hagyom, hogy ő vegye fel. Végig ott leszek mellette és nem tűröm, hogy elessen. Elkapom, ha ez történne. A mosolyát nem viszonzom, csak még meglepettebben nézek rá. Értem, hogy tenni próbál és a cselekvésben látja a megoldást, de ez a mosoly már túlzás. A szemeim kikerekednek, ahogy elmondja, mit küldött a hadnagy. Megvakarom a tarkómat. A farmon ez a gázos dolgok jele volt. Most nincs mögötte más, mint idegesség. A számat is elhúzom, aggódó vicsort mutatok és beszélek, de kissé kaotikusan: - Nem, ezt már nem értem... Hogy lógott meg arról a hajóról, mikor figyelték? És hogy került pont ide? Jaj... Téged követett, csak nem tudom, hogyan? Nia... Ezzel megfogom a két karját és megölelem, ha engedi. Látszik, hogy fél, de ami benne van, arra ez nem kifejezés. Megérezhette, hogy közel volt a halálhoz. Ha Daniel nem így végzi, ma Nia feje pottyanhatott volna le egy fáról. Szerintem erre gondol, meg még ki tudja, mire. Ezt érezte volna? Azért vált olyan kedvetlenné? Nem tudom, lehet. Ahogy az ősök védőszellemei is visszajönnek időnként, még Daniel is behuhoghatott az itteni szellemi szférába. Ha Nia tényleg érzékeny erre, akkor eltalálhatta ez a jelenség. És ez nem ostoba ezotéria, hanem valóság. Láttam már megszállt farkast, elég csak a Vörös Holdra gondolni. Mikor elindul, hagyom, hadd menjen, főleg hogy távolodik a fejtől. Jól is teszi. Már csillapodik és tettrekészésget érzek inkább. Most nem szólok, csak nézek rá együttérzően. Amikor nevet, akkor csodálkozom. Ne, ne őrülj bele, kérlek! Ha már találtam egy nőt, aki méltó a figyelmemre, ne veszítse el az eszét! Lawrence-éknél a gyógyszer és a pia is bejátszott, Nia-t ilyen veszély nem fenyegeti, de persze nem semmi, amit átélt. Ez az ügy legrosszabb része. A farmon tapasztaltak eltörpülnek mellette. Nem viszonzom a nevetést, de még csak el sem mosolyodom. Láthatja, hogy aggódom. Próbálok válaszokat keresni, de ez a helyzet most nagyon összeszedett improvizációt igényelne. Hatalmasat sóhajtok, mint akiről most gurult le egy egész hegy. - Sejtem, mire gondolsz. Bocs, hogy ezt kimondom, de mindketten meghalhattunk volna, ha Daniellel nem történik ez... Ami történt. Bármi is legyen az. Félelmetes, erre én is azt mondom! Az állatok szét tudják tépni, de hogy oda... - ekkor hátranézek és keresem az ágak között azt a helyet, ahonnan a néhai pszichopata feje lepottyant, mintha lenne esélyem meglátni – hogy oda hogy került fel? Lemondóan rázom a fejemet és hunyorgok, mint aki gondolkodik, de nem tud mit mondani. Egy medve tud akkorát ütni, hogy a fej elrepüljön, de a maciknak az is elég, hogy az áldozat kiterüljön. Talán mégis ez lesz a hivatalos magyarázat. Mint Sparky esetében. A fantommedve, Fairbanks réme. Már látom is az újságcikkeket. Ezek után nem fogunk idejönni többet. Ha Nia mondja, én akkor se fogom támogatni az ötletet, de szerintem a látottak után ez a hely minden szépsége ellenére a temetők és kórházak kategóriája lesz a számára. És tud viccelődni. A propoliszos műlégyre már elmosolyodok és nézek rá kutatóan, majd egy kínos, rövid nevetést hallatok, aztán sóhajtok. - Pokolian erős vagy. Ne velem törődj, hívd fel a hadnagyodat, mert már biztos tűkön ül, hogy nem válaszolsz az sms-re. Vállalom, hogy megbarátkoztunk és hogy segítettem az ügyben. Ha ezért lecsuknak, akkor együtt öltjük fel a csíkos rabruhát és megyünk a bányába kényszermunkára. Mikor megint nevet, már mosolyogva nézek rá. Érzem, hogy múlik a hatás. Egy dolgot még fontosnak tartok megjegyezni. - Ne akard megkeresni a többi részét. Én se akarom. Bízzuk ezt azokra, akik már sok ilyet láttak. Jaj, Nia! - mondom és odamegyek hozzá, hogy szorosan megöleljem. Óriási sóhajtok, amekkorát még nem láthatott tőlem és utána közelről nézzek rá: - Nem volt jó ötlet idejönni. Merész voltam, biztosra vettem, hogy elkapják. Majdnem a halálba sodortalak, magammal együtt... De úgy néz ki, vége. Csúnya vége lett, de vége lett. Na, hagylak telefonálni - fejezem be és elengedem Nia-t, de mellette maradok. Ezt már nem csapom le, de ő emlegette tegnap az univerzum törvényét: amit adsz, azt kapod. Daniel és a kvantumfizika...
A legnagyobb balhé kellős közepén is a problémamegoldó kapcsoló pattan fel az agyamban a pánik helyett, és Stephen reakcióira hirtelen nem is figyeltem, őt vajon megrázza-e, ami történt. Kizárólag akörül pörög az eszem, hogy őt kell kimenteni ebből a helyzetből. Nekem ez a legfontosabb. A többi másodlagos. Daniel nincs többé. Ez megnyugtat. de még mennyire, hogy meg! Tudom, szemétség, de nagyon jó tudni, hogy többé már nem bánthat senkit, és a világ egy szebb hely lett. Az univerzum törvényei senkivel sem kivételeznek. Mindenkit utolérnek. Béke Daniel Lawrence poraira. Igen, meghalhattunk volna Stephennel, ez az őrült itt lihegett a nyakunkban, de nem így történt. Nyugodtan kijelenthetem, hogy az istenek szeretnek. És lehet, hogy újabb őrangyal vonult nyugdíjba mellőlem. A hadnagy szokta ezt mondani, amennyi hülyeségbe hajlamos vagyok belekeveredni. Az ijedtség és a döbbenet átrohant rajtam, de ahogy ráébredtem, hogy nincs többé veszély, fellélegeztem. Stephen ölelése meglepett. Nem számítottam rá. Ennyire aggódna értem? Tök mindegy, nagyon jól esik, amikor a közelében lehetek. A jelenléte, a közelsége mind-mind erőt sugároz. Ezért sem félek és pánikolok. Alig ismerek olyan férfit, aki ilyen hatással van rám. Ahogy elnézem az arcát, Daniel fejének a látványa őt is nagyon elborzasztja. Hát, nem gusztusos, az tény, de ez csak egy fej. A farmon töményebb volt a helyzet. A gyomrom reklamál, forog benne a reggeli, és a kezem is reszket, de ez teljesen normális. Az lenne gáz, ha nem így lenne. Ezt még könnyen leküzdöm, és különben sem vagyok egyedül. Stephen sem értette miként repült fölt a fára a fej. A kérdésére tanácstalanul megvontam a vállam. - A hadnagynak nem mondom meg, hogy a fán volt, mert kinevetnek, amiért majdnem a nyakamba esett. Egy életen át cikiznének, hogy így jár az, aki mindenbe beleüti az orrát. Inkább nem égetem magam a rendőrök előtt… Akárhogyis… van egy medve védőszellemünk. – mosolygok fel Stephenre. – Daniel a lehető legrosszabb helyre jött. A természet sem enged meg mindent csak úgy. Vannak bizonyos szabályok, amit ha nem ismer az ember, pofára esik. Ez az erdő tele van élettel és szeretettel. Daniel vérét el fogja nyelni az avar és a föld, mintha sosem járt volna itt. Előbb utóbb jön az eső, és eltakarítja, ami utána maradt. Stephen további szavaira megrázom a fejem. - Nem, nem szeretném megkeresni a testét. El tudom képzelni mi lehet vele. Vele együtt sóhajtok fel, ahogy ismét átölel. Stephen nyaka köré fonom a karjaimat. Egy darabig a vállán nyugtatom az állam, aztán felé fordulok és a szemébe nézek. A közös börtönbüntetésre halkan elnevetem magam. - Ebből az ügyből kihagynálak. Ki is foglak, és nem fogadok el több ellenvetést. Egyszerűbb így… és bevallom, tojok attól, mit kapok azért, hogy bevontam egy civilt. – vigyorodom el csintalanul. Még mindig Stephen szemeit fürkészem. Elérzékenyülök a szavaitól. Micsoda férfi! - A barátságunkat máskor is vállalhatod. Most viszont menned kell… Hadd ne könyörögjek… - leoldom a nyakáról a karjaimat, de még mindig elmerülök a jégkék lélektükrökben. - …Még valami. Örülök, hogy elhoztál.
Nia idegrendszere tényleg elég jó. Megvolt a sokk, de ha nem is rögtön, gyorsan hozzálátott a teendőkhöz. Az agya pörög. Átgondol mindent, hogy mit láttunk, miért láttuk és mi történhetett előtte. Kezd lenyugodni, érzem. Nagy levegő és már jobban is van. Az öleléssel megleptem. Ezen meg én lepődöm meg. Most akkor mit is várunk egymástól? Nem tiszta ez még. Friss az ismeretségünk, de remélem, hogy nem ér ma véget. Erőt adok át neki, ezt érzem benne. Ha egyedül sétálna és úgy találna egy levágott fejet, akkor talán máshogy lenne minden. Itt végig tudhatta, hogy nincs egyedül. Nem engem nézett, de ott álltam mellette, a szavait hallottam és kicsit botcsinálta módon, de válaszoltam is és attól sem kellett félnie, hogy ha ő most elájul, akkor széthordják a legyek. Mint amikor az ember nem támaszkodik a falnak, de tudja, hogy ott van és megteheti, ha mégis szüksége lesz rá. Tudtán kívül megold nekem egy problémát. Le fogja tagadni, hogy a fáról esett le. Egy-két szemfüles helyszínelőnek feltűnhet, hogy végig véresek az ágak azon a fán, amiről leesett a pszichopata kobakja, de ez korántsem biztos. Remélem, nem ezzel lesznek elfoglalva. És ha itt van egy fej, az még mindig messze van, de máris medvéhez illőbb, mint ha a fenyő tetejével is számolnának. Igen, még egy ártatlan maci lesz megvádolva. Fantommedve, védőszellem. Ja. Én pedig megmaradok névtelen hősnek, árnyékbarátnak, akiről csak Nia fog tudni és az alfám, akinek természetesen jelenteni fogok mindent. Nia szavaira már nagyot mosolygok. Szép gondolatok ezek a természetről és ha a városi vérfarkasokat is belevesszük a körforgásba, akkor igazak is. Nem lehet mindent, mert nem engedünk meg mindent. Mikor Nia feje megnyugszik a vállamon, megsimítom a buciját, ott, ahol összefogta a haját. Tényleg aggódtam érte. Ezt jól érzi, ha érzi. A viccet érti, értékeli, de köti az ebet a karóhoz. Igaza is van. Az a rabruha nem is olyan hülyeség, ha kiderül, hogy a hivatali információkat megosztotta mással. És akkor csak őt csuknák le, engem nem. Hmm. - Értem. Igen, ez egy komoly érv. Nem szeretném, hogy olyanért kapjál fejmosást, amit el is lehet kerülni. Szóval most elmegyek, de csak ezért. Kérlek, hallass magadról, ha épségben hazavittek. Jó? Amikor leválik rólam és még egyszer köszönetet mond, akkor csak mosolygok rá és a nyakamból lecsúszó kezekre nyomok egy puszit. - Rendben, meglesz. Vigyázz magadra, ma chére dessinateuse de la police! - köszönök el franciául mondva a fantomképrajzolót. Biztos nem fogja pontosan tudni, de kitalálja, mit jelenthet ez. Még egy pillanatig előtte állok, majd hátat fordítok és elindulok vissza a kocsihoz. Még nem érek ki az erdőből, mikor eszembe jut valami. Leveszem a zsákomat és lecsatolom róla a sátrat, majd odadobom neki úgy, hogy könnyedén el tudja kapni. Nehogy azt higyjék, egy szál hálózsákban fagyoskodtál. Még intek neki egyet, széleset mosolygok és kacsintok, majd eltűnök a szeme elől. Visszagyaloglok a kocsiba és elhajtok. A telefonom végig készenlétben lesz, hogy mikor jön a jelzés tőle. Cosa Nostra. Kvantumfizika. Az univerzum törvényei és a druidák. Hmm. Túl hamar véget ért ez a mai nap, de folytatás következik, ha minden jól megy. Otthon pedig előkapom az olasz szótárt és kiveszem a tékából a Halálsoront. Az ügy a lehető legjobban záródott. A titkot megőriztem, a további bajokat megelőztem és a lelkem kapott egy óriási adag életet. És persze mindezt nem egyedül értem el, hanem Nia-val. Mi nyerő páros vagyunk, úgy érzem.
Tombolok és őrjöngök, egész egyszerűen nem tudok mit csinálni, hova tenni ezt az egészet és konkrétan még arra is képtelen vagyok, hogy felfogjam, lényegében mi is történt a GoldenWolf-ban. Micsoda? Hülye vagyok! Tökéletesen értettem mindent, nem kíváncsi rám, túl sok a fájó pont, túl sok rossz emléket idézek fel benne és igen, könnyebb ha szépen eldob. Nem akar emlékezni. Egek, ki akar? Szerinte én akarok? Te jó ég, szavakba sem tudom önteni, mennyire vagyok dühös... Nem meglepő szerintem, hogy az erdőbe vettem magam. Nem is érdekel a szaros kis házikóm, pedig az első terv az volt, hogy oda megyek, ehelyett inkább az erdő felé vettem az irányt, a kocsit leraktam valahol, ledobáltam a ruháimat, közvetlen mellette, sokat nem vesződtem sem a parkolással, sem pedig a ruháimmat. Farkasomnak engedtem át a terepet, viharos sebességgel tört elő a rácsok mögül, megállíthatatlanul, mint veszett kutya. Szabadulni akart ő is, ronatni előre, az én dühöm az övé is volt.. Olyan gyorsan rohantam, ahogyan tőlem telt, a szél az arcomba csapott, az avar recsegett a mancsaim alatt.. másra sem vágytam jelen pillanatban, csupán erre, a szabadságra, a rohanásra.. Vonyításom töri meg az éjszaka csendjét, fájdalmasan és dühösen szállva az ég felé, mintha csak számonkérnék, mintha valaki mástól várnék választ mindarra a rengeteg kérdésre, ami bennem felgyűlt. Beszívom a hűvös levegőt, tüdőm megtelik az éltető oxigénnel, majd ismét mintha puskából lőttek volna ki. Érzem a vad szagát, nekem pedig ennél több jelen pillanatban nem kell. Meglapulok a fűben, ahogyan megpillantom a kiszemelt zsákmányomat, jelen pillanatban semmire nem figyelek, az sem érdekel, ha a szél az ő javára játszik, tudja csak meg, hogy itt vagyok, amúgy is játszadozni szeretnék egy kicsit.. Amint a szarvas felkapja a fejét, szinte egyből megcsapja orrom a félelem mámorító illata, rohanni kezdek, üldözöm, de hagyom, had fusson kicsit, először az illatával akarok jól lakni. Érezni akarom a félelmét, a rettegését, meg akarok fürdöni benne, felette állónak akarom érezni magam.. Fogalmam sincsen, meddig kergetem, de éppen itt az ideje, hogy véget vessek mindennek és lecsapjak rá. Könyörtelenül. A félelme a tetőfokára hág, én pedig lubickolok benne, kiélvezem minden aprócska pillanatát.. Undorító vagyok, ahogyan marcangolom a húst, ahogyan pofámat beléfúrom, most azonban ilyennel foglalkozni nem tudok; és nem is akarok. Csak a pillanat számít, a leheletnyi enyhülés, a múló düh, habár még közel sincsen vége.. Ha ezt befejeztem, újra rohanni fogok, hogy aztán újabb áldozatokat ejtsek. Érezni akarom a rettegésük, hogy utána egyetlen mozdulatta roppantsak el a nyakukat, majd hagyjam őket magam mögött.
A Castorral és Emmával való kis „tárgyalásom” után minden visszatért a normális kerékvágásba, legalábbis mondhatni. A nagy szellemek továbbra sem voltak hajlandóak elárulni idejövetelünk célját, így aztán próbáltam hasznosan tölteni napjaimat – reggelente összepakoltam a kutatáshoz szükséges felszereléseimet, majd sokszor estig odakint voltam, az erdőket, mezőket járva, keresve, felmérve, megfigyelve, jegyzetelve. Nagy volt a kísértés, hogy Eska segítségét kérve ismét belopózzunk a falka tagjai közé, kiderítve, hogy vajon kiváltott-e utal-e bármi apró jel arra, hogy az Alfájukkal beszéltem… Azonban ahhoz, hogy ilyesmit kérjek egy testvéremtől, nemigen úszhattam volna meg anélkül, hogy beszámoljak nekik a történtekről, azt egyelőre pedig nem terveztem. Nem, amíg meg nem tudom, hányadán állunk a falkával, vagy ki nem derül, hogy a többiek ezáltal veszélyeztetve vannak – nem mint ha nem tudna bármelyikük is vigyázni magára… A mai nap sem sokban különbözött a többitől. Felkeltem, reggeliztem, pakoltam, elköszöntem a húgomtól, majd nekivágtam az erdőnek, hogy felkutassam az egyik kedvenc gyerekkori helyemet – az erdő egy kis tisztását, amit minden tavasszal csodálatos kék szőnyegként borít a nefelejcs, foltokban néhány elkésett példány virágát még fellelni ilyenkor is. Nefelejcs… érdekes, hogy egy ilyen apró kis virághoz mennyi legenda és történet tartozik. A tartós szerelem és a hűség szimbóluma a szerelmesek körében, „Ne felejts el…” – voltak egy lovag utolsó szavai. Épp egy szál virágot akart tépni a kedvesének, azonban a páncélja túl nehéznek bizonyult, beleesett a vízbe és lehúzta a mélybe… Egy másik német történet szerint, pedig amikor Isten elnevezte a virágokat, az egyik apróság hívta fel magára így a figyelmet, attól félve, hogy kimaradt a névsorból – így kapta a nefelejcs nevet. Bárhogy is történt, találó egy név, számomra is megannyi emléket idéz fel, a fiatalkoromhoz kötődve, legyen szó akár a férjemről, akár a húgom gyerekeiről, vagy az első farkasként töltött éveimről. Nem is nagyon haladok a munkával, megengedek magamnak annyi „kikapcsolódást”, hogy elvesszek egy kicsit a régi emlékekben – miután az elmúlt néhány napban szinte minden nap, reggeltől estig dolgoztam, egész jól állok a kutatásommal, nem lesz semmi lemaradásom a terveimhez képest. Azonban az álmodozásomban, nosztalgiázásomban váratlan dolog zavar meg, a vér jellegzetes, fémes illatát sodorja felém a szél, én pedig pillanatnyi hezitálás után felkelek a földről, hogy utána járjak, mi lehet a magyarázat. Az eddig félig-meddig leengedett pajzsomat felvonom, csupán egy egész csekély rést hagyok rajta, hogy ha egy vérfarkashoz vezetnek a nyomok, ne érzékelje egyből a jelenlétem, én pedig minimális „jelet” fogjak tőle. Csendben indulok el abba az irányba, ahonnan a szél fúj, s nem is kell sokáig mennem, hogy megtaláljam bundás kis barátomat, s kellemes meglepetésként érjen, hogy ő is a családunkból való. Mivel szemmel láthatóan eléggé belemerült a falatozásba, így nem tervezem megzavarni, mivel még mindig emberi alakomban vagyok, néhány méter távolságban nekidőlök az egyik fenyő törzsének, s úgy követem figyelemmel, némán, mozdulatlanul; várva, hogy vajon mikor tűnik fel neki – társasága akadt? Amennyiben észreveszi, hogy én is itt vagyok, lejjebb engedem a pajzsom, hogy a mentális kommunikációja ne ütközzön falakba, ha pedig túlságosan belefeledkezne a finom falatokba és nem vesz észre… akkor azért cselekszem ugyanígy, hogy felhívjam magamra a figyelmet. Ezt leszámítva azonban egyelőre nem szólalok meg, csak figyelek. Figyelem a viselkedését, a körülötte kavargó energiákat, az érzéseket, hangulatokat, hogy megtudjam, milyen farkassal van dolgom, illetve mik lehetnek az okok, amiért most itt van. Szimpla vadászat? Feldúlt gyilkolászás? Nem mindegy.
Dühösen csattan az állkapcsom, amikor megérzem, hogy valaki ólálkodik a közelben. Fogalmam sincsen, mióta figyelhet, az energiája lassan kúszik körém, vagy csak én veszem észre túl későn? magasról teszek rá, nem érdekel, ha tetszik neki a látvány, hát tessék, most igazán színpompás produkcióban lehet része. Felemelem a fejem, egyenesen felé fordulok, a borostyán íriszek szinte lángolnak a dühtől. Morgásom keveredik az éjszakai neszek közé, nem mintha fenyegetést éreznék felőle, de nem szeretném, ha közelebb jönne. Sőt, egyáltalán mit keres itt? Most egyedüllétre vágyom, hagyjon békén. Nem csak azért nem akartam, hogy legyen itt bárki, hogy meglesse, mit csinálok, milyen vadállat módjára gyilkolom az állatokat. Sokkal inkább azért vágyom az egyedüllétre, mert félő, hogy egyetlen szó, vagy rossz mozdulat és neki esek, ilyen állapotban pedig valószínűleg én húznám a rövidebbet. Fiatalabb vagyok, ráadásul dühös és ingerült, nem éppen a legjobb párosítás. Visszafordulok a tetem felé, noha pár falat után már az étvágyam is elmegy tőle - fogalmam sincsen, miért. Talán a megjelenő nőstény, az energiái, pusztán az, hogy engem bámul.. Nem tudom, mindenesetre teszek felé pár lépést, a megcsócsált, bűzölgő, véres tetemre nem figyelek többet. Testtartásom fenyegető, noha egyelőre nem tervezem, hogy a másiknak esek, egy helyben megállni azonban nem tudok, jó hét-nyolc métere kezdek el előtte félkörben mászkálni, néha vicsorítva, de a szemem nem veszem le róla. ~ Mit akarsz? ~ szökik a cseppet sem barátságos hangvételű kérdés, morgásom kíséri a szavakat, fogam mutatva vicsorítok. Mondja, mit szeretne, legyen bármi is a célja, ne habozzon, nem igazán vagyok türelmes állapotomban. Ha csak bámészkodik, akkor legyen olyan kedves és fáradjon arrébb, bámészkodjon máshol, engem meg hagyjon békén. Ha pedig szeretne is valamit, akkor ki vele. Energiáim cseppet sem barátságokat, nem is igazán igyekszem azon törni magam, hogy teljesen felhúzzam a pajzsom, szerintem a magatartásom elég egyértelmű lehet a körülöttem kavargó, örvénylő energia csak hab a tortára.
Úgy tűnik, ismét bebizonyosodott a mondás, miszerint a felfűtött érzelmek vakká tesznek. Eltelik pár perc szótlan várakozás, mire megunom a megfigyelő szerepét, és szép lassan lejjebb engedem a pajzsom, jelezve az apróságnak, „hahó, én is itt vagyok!”. Ahogy felém pillant és elkapom a borostyánszín tekintetét, önkéntelenül is elönt a szülői büszkeség, amiért a farkasom ilyen sok külső jegyét örökölte. Azt hiszem elkönyvelhetjük, a Fairbanks környékén portyázó leszármazottam közül eddig ő hasonlít rám leginkább külsőre, legalábbis azok közül, akikkel eddig találkoztam. Adják a szellemek, hogy jellemében is hasonlítson, végre büszke lehetnék valamelyik kölykömre, amiért jó szemmel választott utódot. Még arra sem reagálok különösebben semmit, amikor acsarkodva, morogva, fenyegető testtartással végül felém közelít a másik, ahogy pedig fel-alá kezd járkálni, nem tudom megállni, hogy ne mosolyodjak el rajta, még ha ezzel valószínűleg még jobban felhergelem. -Megismerni téged. -feleltem minden köntörfalazás nélkül, egyből a lényegre térve, vele ellenben azonban az én hangomban semmi ellenséges él nem volt. Azonban nem elégszem meg ennyivel, ellökve magam a fatörzstől, óvatos, lassú léptekkel indulok meg felé, ahogy egy acsarkodó kutya felé közelít az ember, ha a közelébe akar férkőzni. Nem tartok attól, hogy esetleg nekem támadva kárt okoz bennem, sőt… még azt se veszem biztosra, hogy egyáltalán van annyi bátorsága, hogy nekem támadjon azok után, hogy a viselkedése ellenére ilyen fesztelenül közelítek felé. Remélem, elszaladni azért nem fog. Csalódást okozna. - Ha már a gyilkolás szaga volt az, ami ide vezetett hozzád, akkor kezdetnek például elmesélhetnéd, hogy mi dúlt fel annyira, hogy ilyen ok nélkül ölj, mert ahogy látom, nem a korgó gyomrod volt az indíték a tettedre. -közelítettem hozzá továbbra is, emberi alakomban, hacsak nem támad nekem, akkor egész közel megyek hozzá, közvetlen előtte, úgy egy méterre megállva. Ha engedi, még le is guggolok mellé, hogy ne olyan nyakatekert pózban kelljen kommunikálnunk, mert eszem ágában sincs villogni itt a dominanciával, amíg nem provokálja ki a viselkedésével… Ellenben, ha támad, akkor én sem fogok finomkodni, ahogy felém ugrik, igyekszem a mellső lábainál elkapni – ha épp a nyakát sikerül, hát amiatt se lesznek este rémálmaim – azzal a centrifugális erő áldásos hatását kihasználva, félkör ívben meglendítve új röppályára állítani. Alapvetően nem szándékom egy fenyőfa karrierjét sem derékbe törni a kölyökkel, de ha netalántán sikerül eltalálnom vele egyet, annyi baj legyen, legalább kicsit alábbhagy ez a kiskakas mentalitása. Heine már úgy is túl öreg ahhoz, hogy kiirtsam belőle, a fiatalsággal hátha több sikerem lesz.
~ Ne akarj engem megismerni! ~ morgom továbbra is a szavakat a nő elméjébe, hagyjon békén, hagyjon meg a saját nyomoromban, had szenvedjek, had tomboljak legalább most, had legyek egy kicsit egyedül… Amúgy is milyen elmebeteg dolog az, hogy itt, az erdő közepén akar megismerni, miközben épp szarvast csócsálok? Ebbe inkább nem megyek bele. Amikor megindul felém, csak még dühösebben morgok és vicsorgok, vadul csattogtatom a fogaimat, mintha csak az én területemre tette volna a lábát, mintha hívatlan vendég lenne, akit egyáltalán nem látok szívesen. Egyelőre azonban még nem támadok, csupán támadó pozíciót veszek fel. Izmaim szinte pattanásig feszülnek, egész testtartásom arról árulkodik, bármelyik pillanatban képes vagyok neki esni. AZ elfutás gondolata még csak meg sem fordul a fejemben. ~ Nem tartozik rád! ~ ellenséges hangnemet ütök meg, hagyjon békén. ~ Az én nyomorom az én nyomorom, had fetrengjek én benne. ~ Lehet, hogy könnyebb lenne, ha pofáznék kicsit ennek a nősténynek arról, tulajdonképpen mi is történt velem? Meglehet, fogalmam sincsen, az viszont egyáltalán nem kell, hogy jöjjön majd az okos tanácsaival, mert én nem akarok előítéletes lenni, de a legtöbbeknek ilyenkor mindig ez az első. Ó, a kis önzetlen és segítőkész lelkek, akik mindenáron segíteni szeretnének. Hát kössz, de most egyáltalán nincsen szükségem ilyesmire, majd megoldom én magam. Továbbra is csak vicsorgok, ahogyan közeledik és amikor leguggol mellém, pár lépést még hátrálok is, ám egyáltalán nem azért, mert szeretnék megfutamodni, vagy éppen tartok tőle. Óhó, egyáltalán nem, csupán lendületet veszek. Ne akarjon tőlem semmit, nem vagyok kutyuska, aki nyüszítve, farkát behúzva kuporodik oda az ember lábához, amikor valami problémája van. Nekem nem kellenek a szép szavak. Hirtelen ugrok előre, marni, karmolni akarom, nem törődve azzal, hogy szánthatnak a karmaim vagy fogaim, ám a kísérlet nem jön össze, szerintem még csak hozzá sem érek a nőstényhez, máris repülök, nem is keveset. A földön csúszva szedek össze minden gazt és letörött ágat, míg végül a hátam egy fatörzsnek csapódik. Ahelyett, hogy lenyugodnék, dühöm még magasabbra hág, egyáltalán nem szimpatikus a hölgyemény, morogva és vicsorogva tápászkodom fel, vadul rázva a fejem, hogy a hirtelen jött csillagok eltűnjenek és ismét kitisztuljon a kép. Sajog a hátam, de magasról teszek rá, a vörös köd sűrűn hullik elmémre, ismét rohamozok, le akarom dönteni a lábáról, karmolni, ahol csak tudom, ízlelni akarom a vérét, szaggatni a húsát..
Ha tudnám, hogy milyen gondolatok fordulnak meg a kölyök fejében, talán még hangosan is felnevetnék… még hogy az Ő területe? Én, mint hívatlan vendég? Én, aki ennek a földnek a szülötte? Ugyan, drágám… Ne akarjam megismerni? Csak egy laza vállvonással reagálok a történtekre, ha tudná, kivel beszél, valószínűleg nem mondana ilyesmiket… de honnan is tudhatná? Aki pedig nem tudja, általában hasonló stílussal szokott fogadni. Lehet, hogy bennem van a hiba? Kivételes érzékkel csípem el minden leszármazottamat a legrosszabb pillanataikban? Mindenesetre nem fogok leállni ilyesmiken vitázni, több eszem van annál, hogy tudjam, mennyire értelmetlen lenne… -„A nyomorból kivezető útnak a fejben kell kezdődnie”. -reagálok tömör egyszerűséggel Hillary Clinton szavaival, ami azt hiszem, hűen tükrözi a véleményemet a fene nagy nyomoráról, önsajnálatáról meg a benne való elmélyedésről. Leguggolok, hátrál… majd támad is, hogy aztán nekem ugorva alacsony ívű röppályán folytassa a pályafutását. Amíg magához tér, én is felkelek, nemes egyszerűséggel leporolva a kezemet, hogy megszabaduljak az apró, sötét szőrszálaitól. Na ne… -Nem volt elég ennyi? -kérdeztem felé fordulva, tényleg messzire gurulhatott a gyógyszere, ha ennyi után se bírja felmérni az erőviszonyokat. Rajtam aztán ne múljon, eljátszok én szívesen vele, mint macska az egérrel, de azzal jó eséllyel csak a saját vérnyomását fogja még jobban feltornázni a csillagos égig. Ismerősek az energiái… nagyon is ismerősek, ami azt jelenti, hogy közeli leszármazottamról van szó, épp ismerek rá az energiáiban az egyik kölykömre is… és a nő arca is itt van a fejemben, csupán a neve az, ami nem jön így nagy hirtelen a nyelvemre… -Emilie mit szólna, ha így látna téged? Biztos nem dagadna a melle a büszkeségtől. –szólalok meg végre, ahogy beugrik az a bizonyos név, ha pedig idő közben támadna, ezúttal nem támadok vissza, csak igyekszem kitérni a támadásai elől, hol jobbra-balra oldalirányba mozdulva, hol hátrafelé ugrálva… Úgy öt percig, eddig tart a türelmem. Ha ennyi idő alatt sem unja még meg a pattogást, mint valami felajzott Duracell-nyúl, akkor a Szellemek legyenek a tanúim, hogy a nyakát megragadva fogom felkenni a legközelebbi sziklára, amíg le nem higgad. Erre meg kap mondjuk 30 másodpercet, mielőtt a farkasom is kifejezné a nemtetszését…
Nem tetszenek a szavai, nekem ne jöjjön most ilyen okosságoknak csúfolt akármikkel, pláne ne ebben a témában, mert akárhogyan is gondolja, én mégis úgy érzem, engem degradál le a megjegyzésével. Tudom, hogy ezt nekem kell megoldanom, de még csak most szabadultam a GoldenWolf-ból, nem fogok egyből bevágódni valahova, hogy végiggondoljam a dolgokat és elmélkedhessek azon, hogyan is tovább. Sajnos - vagy nem sajnos - nem ilyen természet vagyok, először szépen levezetem a feszültséget, aztán majd jöhet a többi. Csúszkálok egy kicsit a földön, míg végül felkenődök egy fára, de ahelyett, hogy lenyugodnék és ténylegesen végiggondoljam, hogy semmi esélyem a nőstény ellen, csak morogva tápászkodom fel. Nem, nem volt elég ennyi. Vissza akarom adni, azt akarom, hogy neki is fájjon, ne csak én szenvedjek. Már éppen készülnék az újabb rohamra, amikor meghallom a nevet. Hirtelen fékezek le, ennek köszönhetően ismét csúszok kicsit a földön, de szerencsére most a lábaimon. Emilie.. Mégis honnan a fészkes fenéből tud ő róla? Ennyire nem trafálhat bele egy próba cseresznye névvel. Mintha megfagynék pár pillanatra, mozdulatlanul szemlélem az arcát, az izzó borostyánok perzselik a tekintetét. Pár pillanat múlva az állókép ismét megelevenedik, megnyalom a pofámat, majd enyhén döntöm oldalra a fejemet, a vicsor eltűnik, ám haloványan továbbra is ott zizeg a morgás torkom mélyén. ~ Honnan tudsz te Emilie-ről? ~ szegezem neki a kérdést, ám hangom továbbra sem barátságos. Az biztos, hogy Emilie nem örülne neki, ha így látna, ebben egyet értek. De hogy jön ő ahhoz, hogy ezt hozza fel? Mégis ki a fene ő? Megrázom a fejem, biztosan csak valami hülye tréfa ez az egész. ~ És mégis ki vagy te? ~ Soha életemben nem láttam még ezt a nőt, pedig a beharapásomtól kezdve szinte állandóan Emilie mellett voltam. Ha ismeri is a nőstényt, mégis hogy képes összekapcsolni vele? Nagyon remélem, hogy megkapom a válaszaimat, mert így eléggé ködös ez az egész. Kezdek kissé lenyugodni, Teremtőm nevének említése megtette a kellő hatást, pláne mivel jó ideje nem láttam már, pontosan azóta, hogy ott hagytam a falkát. Valószínűleg már nem is él, bár fogalmam sincsen, szívós nőszemély volt, eszméletlen sok évvel a háta mögött. Vele szívesen találkoznék ismét, hiszen hiányzik kissé, őt volt a legnehezebb magam mögött hagynom, mikor eljöttem. De ebben most nem mélyedek el, inkább a nőstényt szemlélem továbbra is, várva a válaszokat.
Ó, ha tudná ez a balga gyermek, hogy nekem legalább annyira fáj látni, hogy ő is ugyanolyan haragtól fűtött, indulatos és hirtelen haragú, mint a legtöbb leszármazottam! Arról már rég lemondtam, hogy jó útra térítsem őket, de hogy jobb útra, azért még küzdök rendületlenül . Amikor a Teremtője neve hallatán hirtelen lefagy, féloldalas mosolyra húzódik a szám. Az legalább pozitívum, hogy azt tiszteli, akitől az örökségemet kapta. Élvezettel szemlélem a csodálkozását, az értetlenséget az arcán, amit a meglepetés okozott, én pedig vagyok olyan gonosz, hogy ne kapkodjam el a válaszadást, tovább csigázva a kíváncsiságát. Ahogy nekem szegezi a kérdést, csak lehunyom a szemem, míg ráérősen megrázom a fejem, amikor pedig újra felé pillantok, az én tekintetem is ugyanolyan borostyánszínben izzik, amilyen az övé – bár ez a szín elég gyakorinak számít farkas testvéreink körében, azért veheti egyfajta jelnek is, hogy valamilyen közünk van egymáshoz. Hisz nem csak a kettőnk írisze és farkas kinézete hasonló, Emilie is kísértetiesen örökölte a bestiám külső vonásait. -Én vagyok a jótündér keresztanyád. -felelem fapofával a kérdésére. Tűnjön akármilyen röhejesnek is, ha tetteivel bizonyítja, hogy méltó rám, akkor magam sem leszek rest segíteni neki… Ellenben ha ilyen úton halad tovább, azt hiszem, inkább a gonosz mostohának könyvelhetne el. -Hogy honnan tudok róla? Sherlock a középső nevem. -akarom mondani Sherlock helyett Sura, de azt úgy sem sűrűn reklámozom, ha meg véletlenül meglátná a nevem ilyen formában leírva, még passzolna is az „S.”. Végül egy sóhajtást követően megadom magam. Ha ennyire komolytalanul viselkedek vele, kétlem, hogy sokra jutnék vele, amúgy is süt róla, hogy sikerült rossz passzban elcsípnem. Így aztán nem is kerülgetem tovább a kérdéseket. Válaszokat akar? Most megkapja. Az meg más lapra tartozik, hogy a fele sem igaz, de ennyi idősen megtehetem, hogy úgy hazudok mint a vízfolyás, és még csak nem is gyanakodnak az energiáim alapján, nem hogy lebuknék. -Emilie a húgom. Nem vér, hanem vérvonal szerinti, ergo ha a jótündér keresztanyád nem is vagyok, de azért családban maradunk. -felelem, mert ezzel a kinézettel nem sűrűn adom be ezen a kontinensen bármelyik leszármazottamnak, hogy vér szerinti kapcsolat fűz bármelyik felmenőjükhöz… -Azt nem mondom, hogy minden konfliktus nélküli volt a viszonyunk, de attól még elég sajnálatos, hogy említést sem tett rólam a kölykének. -teszem hozzá némi daccal, és leküzdöm a késztetést, hogy rákérdezzek, vajon a teremtőjéről is ilyen keveset beszélt volna? Ha szerencsém van, úgy is megtudom… -Ti hol találkoztatok? Mi volt benned az a különleges, amiért felfigyelt rád? -érdeklődők oldalra billentett fejjel, hátha beszédesebbé válik úgy, hogy immár felfedtem előtte, egy családba tartozunk.
Borostyán.. Ahogyan megpillantom, egész egyszerűen nem tudom elszakítani a tekintetem az övétől. Tudom, hogy nagyon is gyakori ez a szín a farkasok körében, de van benne valami, ami mégis csak azt sugallja, hogy valamilyen közünk van egymáshoz. Mégis mi lenne? Vagy csupán a düh annyira elvakított, hogy már ilyeneket is beleképzelek egy egyszerű tekintetbe? Fogalmam sincsen, mégis leheletnyit borzolódik a szőr a hátamon. A válaszát hallva csak idegesen fújtatok egyet, csak hab a tortán az a fapofa, amivel közli a szavakat, amiket jelen pillanatban sehova nem tudok tenni. Most azért van itt, hogy a bolondját járassa velem? ~ Kívánságot is teljesítesz, vagy mi a franc? ~ röppennek felé az ezúttal sem túl kedves szavak, de nem igazán érdekel. Fogalmam sincsen, ki ez a nőstény, csak annyit tudok, hogy idősebb és szépen feltakarította velem az avart, no és ott van az a furcsa, bizsergető érzés a koponyám hátsó falában, amit egyelőre nem tudok hová tenni. Amúgy is szar a kedvem, ne várja, hogy egyből a kedvesebbik formámat hozom neki. Mondjuk szerintem ez elég egyértelmű volt már eddig is. Nem mozdulok, továbbra is csak méregetem, amikor viszont a következő kérdésemre is egy ilyen.. számomra értékelhetetlen választ kapok, na akkor már nem tudok nyugton ülni a seggemen. Nem fogok ismét neki esni, egyrészt így utólag visszagondolva vajmi kevés esélyem lenne ellene, másrészt pedig ha neki esek, tuti nem kapok válaszokat, nekem pedig most azok kellenek! Kell valami más, ami legalább egy kis időre eltereli a figyelmem a bátyámról, a fogadtatásról és a kedves szavairól. ~ Mire jó ez?! ~ tör ki belőlem a kérdés, ha emberi alakomban lennék, valószínűleg állkapcsom feszítve szűrném a fogaim között a szavakat, hogy még véletlenül se kezdjek ordibálni ~ Élvezed, hogy a bolondját járatod velem, mi?! ~ Ide-oda lépdelek, félkör alakban tapodva a földet a mancsom alatt, idegesen morgok és vicsorítok is néha mellé, egyáltalán nem tetszik ez az egész. Az más tészta, ha én szórakozok valakivel, na de az, hogy én legyek a vásári majom.. Hát köszi, de nem, inkább kihagynám a dolgot. Te jó ég, normális válaszok! Mi történt? Csak hallucinálok, vagy tényleg válaszokat kapok? Nincs időm gúnyolódni, mert a szavak megtorpanásra késztetnek, ismét rámeredek, mert amit hallok, azt nem igazán szeretném elhinni. Vagyis elhinném én, csak nehéz kicsit a dolog, elvégre Emilie nekem erről soha nem beszélt. Most vagy a szuka hazudik, vagy pedig Emilie nem tartotta fontosnak ezt az információt arra, hogy megossza velem. Az fel sem merül bennem, hogy nem bízott volna bennem annyira, hogy mindebbe beleavasson, szóval számomra most csak ez a két opció létezik. ~ Ezt nem hiszem el..! ~ fújtatok egyet, hangot is adva némi bennem kavargó gondolatnak. Hogy a szavak a meglepődésemről árulkodnak, vagy valóban nem tudok igazat adni a szavainak, az jó kérdés, fejtse meg ő a szavaimat, ha már Sherlock a középső neve. ~ Egy szóval sem. Soha nem említett semmiféle testvért ~ tájékoztatom a nőstényt a birtokomban lévő információról, vagyis jobban mondva azoknak a hiányáról. De hát most mit tegyek? Fogalmam sincsen, miként viszonyuljak egy soha nem ismert rokonhoz. De basszus, miért mára jut minden? Először a rég nem látott bátyám! Most meg ez a nőszemély, aki tulajdonképpen a vérvonalbeli nagynénémnek állítja magát. Legalább Duncan-nél tudtam a létezéséről és volt jó pár hónapom felkészülni. Jó, tény, kicsit más a két helyzet, de akkor is ~ Amúgy is voltak fontosabb dolgok, amikről tudtunk cseverészni. ~ Nem kis időt töltöttem a Teremtőm mellett, ezt be kell ismerjem, de Emilie szívesebben beszélt a Teremtőjéről például. Már ha előfordult, hogy ilyenről beszélgettünk. A következő kérdése meglep, miért érdekli ilyesmi? Gyanakvóan kezdem méregetni, kissé oldalra billentett fejjel, valamiért mégis beszélni kezdek. ~ New Haven városában ~ kezdek bele egy tömörke kis válaszba, ez a könnyebbik a része. Az, hogy miért figyelt fel rám.. Már kicsit komplikáltabb ~ Küzdöttem. Nem adtam fel, még akkor sem, ha nyilvánvaló volt, hogy csak vesztesen kerülhetek ki a helyzetből ~ kicsit elcsendesül a hangom, szinte teljes mértékben megnyugodtam.. Nem tehet róla, a lelki szemeim előtt felsorakozó képek.. A szemem előtt lebegő nyaklánc, az ütések és az érzés, hogy el akarják venni azt, ami számomra… tulajdonképpen a mindent jelentette ~ Volt valami beteges perverziója a mazochista hajlam iránt ~ most jönne a vállrándítás és a mosolykezdemény, de ezek ebben az alakban csupán a hangszínből érzékelhetőek. ~ Megtudhatnám a nevedet? ~ teszem fel végül az első kérdést, mi a fejemben gyülekező maszlagból elsőként kitör.
-Azt csak azoknak, akik megérdemlik. -felelem, azt meg majd meglátom még, hogy ő ezek közé tartozik-e. Szép is lenne, ha minden leszármazottamnak ugornék, hogy kényük-kedvük szerint teljesítsem csöpp szívük minden vágyát… Egyfelől élvezet nézni, ahogy csak még jobban felpaprikázza magát minden egyes szavamon, másfelől meg szégyen, hogy milyen könnyen hagyja kizökkenteni magát, és engedi, hogy más a bolondját járassa vele. -Ha már egyszer ilyen könnyedén hagyod…-vonom meg a vállam a szavaira, mert nehogy már az én hibám legyen, hogy felhúzza magát a szavaimon… Ahogy az se, hogy ennyire hitetlen, vagy ennyi fantáziával sem áldották meg az égiek, hogy összerakja, hogy lehetséges kettőnk „rokonsága”. -Mi olyan hihetetlen ebben? Te is tudod, hogy valójában mennyire lehetséges, csak azért tagadod, mert a Teremtőd nem tett rólam említést és sérti az önérzetedet. -szól ki belőlem a pszichológus. -Látom, nem emlékszel rám, pedig már találkoztunk korábban. -feleltem barátságosan, majd mielőtt még rákérdezhetne, tovább folytatom - Igaz, akkor még nagyon fiatal voltál, és olyan fordulatot vett az életed akkoriban, hogy nem lep meg, ha egy háttérben felbukkanó arc a feledés homályába merült nálad. Igen, a beharapásodra célzok vele. Akkoriban valóban egész közel mozogtunk egymáshoz a lányommal, igaz, ez csak a szerencsének tudható be. Én nem sokkal előtte hagytam abba a tanítást a New York-i Egyetemen, rendszeresen úton voltam az Óvilág és az Újvilág kiemelkedő oktatási intézményei között, s épp pár évvel Daniel beharapása előtt döntöttem úgy, hogy jobb, ha kihátrálok a rivaldafényből. Akkoriban kaptam meg az őrzők révén a jelenlegi testem, ám még egy jó darabig visszajáró vendég voltam a környéken, amíg segítettem az utódomnak belerázódni a szerepbe, hogy átvehesse a helyemet. Tényleg véletlen volt, hogy találkoztam a kölykömmel, és jó darabig előtte is titkoltam a kilétemet, csak a búcsú előtti utolsó pillanatban fedtem fel magam – kíváncsi voltam, hogy viszonyul hozzám, ha nem tudja, ki is vagyok valójában, arról nem is beszélve, hogy tudni akartam, mire vitte az életben miután ott hagytam egy falkánál. - Arra esetleg nem gondoltál, hogy miért nem szólt rólam? Hogy nem feltétlen azért, mert nem tartott téged méltónak rá, hanem mert akkoriban még nem nagyon ismertük egymást? Talán nem is tartotta fontosnak, hogy megemlítsen… Pont akkoriban történt, hogy Európába szólított a sors, így nem igazán volt időnk alaposabban megismerni egymást, amikor pedig ismét visszatértem Amerikába, addigra már külön utakon jártatok. -színeztem ki a féligazságot, hogy számára is hihetővé váljon. Igaz, nem tudom, pontosan mikor önállósodott a gyerek, de akár egy héttel, akár egy évvel ezelőtt, az állítás megállja a helyét. Első fokon minden leszármazottam között testvérinek tekinthető a kötelék, és szerintem egy olyan sincs köztük, aki az összes többi kilétével tisztában lenne… Jó esetben 1-2 testvérüket ismerhetik nekem köszönhetően, amikor épp volt mellettem egy kölyök és én beharaptam mellé még valakit, ezen túl azonban az ő szerencséjükön és ügyességükön múlik, hogy mennyivel ismerkednek össze életük során. -Küzdeni a végsőkig. -jegyzem meg eltöprengve – Nem tudom, hány rokonunkhoz volt szerencséd életed során, de ha tudnád, hogy mennyire igaz ez a szemlélet a vérünkre… -sóhajtok, ó, ha tudná. Kegyetlenül - Így már csöppet sem csodálkozom, hogy felfigyelt rád, ő is a végsőkig kitartó, küzdő típus volt. Azt említette, hogy emberként süketnéma volt? Hogy a családja sem sok reményt fűzött hozzá, hogy mennyire lemondtak már róla? Láthatod, farkasként milyen sokra vitte... Talán épp ez volt a szerencséje, hisz így figyeltem fel rá és megsajnáltam. Ráadásul épp a „kísérletezős” korszakomat éltem, így adtam neki egy esélyt az új életre. Ő pedig, miután kiderült, hogy nem születési rendellenessége volt a „hiányossága” és farkasként újra kitárult előtte a világ, nem volt rest megragadni azt és teljes lendülettel belevetni magát. Kedveltem Emilie-t. -Rá se ránts, azt is nyugodtan betudhatod családi vonásnak. A vérünkben van, szóval ha eddig nálad nem jelentkezett, ne aggódj, előbb vagy utóbb biztos fog valamilyen szinten… -nevetek fel a mazochista megjegyzésére, bár személy szerint nem szívlelem a fájdalmat, ennyi év után már nem hat meg különösebben. Ahogy tapasztaltam, a vérvonal-képességünk miatt a fiatalabb Trolloknak is bőven kijár a sérülésekből, nincs abban semmi furcsa, ha idővel hozzászoknak. Mondhatni, ez a természetes, pláne, hogy nekünk minden sérülés egy újabb gyakorlás. Hívjuk ezt akár mazochizmusnak, vagy sem. -Jyotsana Sharma. -felelem a kérdésére –Te pedig… -hallgatok el egy pillanatra, ahogy megpróbálom felidézni a nevet az emlékezetemből -Nathaniel, igaz?
Bevallom őszintén, egy pillanatra megfordul a fejemben, hogy hagyom a francba az egészet és inkább elhúzok innen, mert baromira idegesít ez az egész. Igen, oké, igaza van, de most túl paprikás hangulatban vagyok ahhoz, hogy ezt belássam, így a szavai csak olajként borulnak a bennem lángoló tűzre. Már épp ordítanék, hogy elég, hagyjon békén, én most lelépek, amikor is közli, hogy már találkoztunk. Azt hittem, hogy Emilie megemlítése után már nem lesz olyan, amitől jobban meg tudok lepődni, ám úgy tűnik, hogy nagyon is tévedtem. Szó szerint köpni nyelni nem tudok.. Szerintem keveseknek adatik meg, hogy lásson egy farkas pofákat vágni, nos, ennek a nősténynek azt hiszem most szerencséje van ilyesmihez. Fogalmam sincsen, mi ülhet ki az arcomra, de egyértelmű a megdöbbenés. Morfondírozok, vajon hihetek neki? Ugyan mi oka lenne kamuzni? Tudta a Teremtőm nevét, ez már önmagában elég indok arra, hogy kénytelen legyek elhinni mindazt, amit mond nekem. ~ Ott.. ~ próbálok rátalálni a hangomra ~ Ott voltál a beharapásomnál? ~ totálisan úgy érzem magam, mint egy debil, aki képtelen nem hogy kimondani a szavakat, de még csak megérteni azt, amit a másik mond. Egyik megdöbbenésből a másikba esek, nem tudom, mihez kezdjek ezzel az egésszel. Sokkal könnyebb volna elfogadni, hogy azért nem tett említést egy vérvonalbeli testvéréről, mert nem is igazán ismerték egymást, minthogy azért nem beszélt róla, mert nem tartott méltónak ilyesmire. Lehajtom a fejem, gyorsan fújom ki a levegőt, mintha csak időre lenne szükségem, hogy feldolgozzam mindazt, amit tőle hallottam. Egész egyszerűen elhagyom magam, mintha minden tagomból elszállna az élet, összecsuklom, kiterülök a fűben, így siklik rá vissza a tekintetem. Nem is tudom, miért kerülök én ennyire taccsra ettől a hírtől, hiszen mennyit változtat akármin is az a tény, hogy van egy vérvonalbeli nagynéném? Az mondjuk kellemetlenebb, hogy ilyen formámban látott és neki is estem, de remélhetőleg megérti. ~ Nem. Nem igazán mesélt nekem a múltjáról ~ csendesen szöknek a gondolatok, nem csak hangomon, de energiáimon is érződik, hogy teljes mértékben megnyugodtam. Egy kis időre. Az új információk kellőképpen nagy erejűek ahhoz, hogy elfeledjem saját kis - nagy - problémáimat és kicsit másra koncentráljak. Már ezért megérte kijönni és összefutni ezzel a nősténnyel. Szégyen, vagy nem, hogy nem tudom Emilie életéről túl sokat, de sajnos hiába kérdezgettem, nem igazán mesélt nekem. Szívesen hallottam volna régi történeteket, mesélhetett volna a gyermekkoráról, de minden kérdés hiábavaló volt, mindig hárított. Én sem beszéltem, ő sem beszélt az elmúlt időkről, most már értem, miért. Soha nem gondoltam volna, hogy neki, aki olyan erős, aki olyan gyönyörű, aki olyan lendületes és talpraesett, szörnyű gyermekkora lehetett. A mazochista vonásra adott válasza némi jókedvet csihol bennem, dehogynem, nagyon is jelentkezett már a dolog. Példának okáért nem is olyan régen verettem szét magam a saját bátyámmal. ~ Már tapasztaltam ~ emberi alakban most egészen biztosan elmosolyodnék, viszont így csak hangomból érezheti az enyhe változást. Nem mintha annyira betegesen vonzódnék a fájdalomhoz, de ami nem öl meg, az csak megerősít, csak hogy egy idióta klisét durrantsak el. ~ Nahát, micsoda név.. ~ abszolúte pozitív hangom csengése, nem sok olyan nővel futottam eddig össze, akinek hasonló lett volna a neve. ~ Lehet ezt valahogyan becézni? ~ teszem fel egyből a saját kis kérdésemet, aztán persze észbe kapok ~ Már nem mintha becégzetni akarnálak, csak.. na. Ebből már nem mászok ki, igaz? ~ Valamiféle halovány, játékos fény csillan a szemeimben, igazán pompásan festhetek így, elterülve a fűben. ~ Akkoriban ezen a néven futottam, igen. De ma már csak Daniel. ~ tájékoztatom a ma használatos nevemről, mielőtt tovább kérdezősködnék. ~ Mondd csak.. Tudsz valamit Emilie-ről? Nem tudok róla semmit, mi történt vele, miután otthagytam. ~ jobban mondva kidobtak a falkából, de ez már csak részletkérdés. Amúgy is, ha valóban találkozott vele azután, hogy én elmentem, akkor bizonyára ezzel is tisztában van. Sajnos nem igazán tartottam a kapcsolatot a Teremtőmmel, ha új életet akartam kezdeni, meg kellett szakítanom minden múltbéli kapcsolatomat. Ez volt a legnehezebb, minden mást gondolkodás nélkül hagytam a hátam mögött, de Emilie.. Én szerettem, hiába volt néha túlságosan keménykezű, de egy rossz szót sem tudnék szólni róla. Kíváncsian emelem hát a tekintetem a nőstényre, hátha tud nekem bármiféle információt szolgáltatni róla.
Kezdőlap
/
