// Nem tudom, hogy szeretnéd-e kijátszani a vadászatot, ha nem, akkor ez esetben köszönöm szépen a játékot! //

Keelut‏ & Tiguaq

Amikor leértem a hasadékba, pontosabban odasétáltam ahhoz a bizonyos fához, ahol az emberünk volt, én csak lehunytam a szemem és mélyet sóhajtottam. Ezt már komolyan nem hiszem el. Valaki engem szívat odaát, amiért állandóan ilyen jellegű ügyekbe csöppenek, szinte egyikbe a másik után. Hajnalban, amikor már pont lejárt volna a műszakom, jött a riasztás. Egy túrázó eltűnt az este folyamán. Nosza, felszerelés felvesz, mehet a keresés... s mivel még bent voltam a szolgálati időben, ezért igen, nekem is mennem kellett. Sebaj, ez a meló legalább olyan, sok másikkal ellentétben, ahol megfizetik a túlórapénzt. Majdnem az egész délelőttöm ráment, mire a valószínűsíthető helyszínen megtaláltam az áldozatot. Igen, az áldozatot. Ahogyan feljebb néztem valahogy nem tudtam elképzelni, hogyan hozta össze ezt össze szerencsétlen. A férfi felsőteste ott hevert követlenül előttem a fa tövében, míg az alteste... nos, az egyik lábszára előttem lógott előttem az egyik alacsonyabban levő ágról. Egy pár méteres darabot a vékonybélből már csak a szentlélek tartott a helyén, egyéb belső szerveket meg gondolom nem igen kell említeni... össze-vissza a környéken. Elég szerencsétlen esés lehetett, de azt minden tapasztalt hegymászó tudja, hogy egyes sziklák még a borotvánál is élesebbek... s tekintettel arra, hogy elég közel voltunk a szakadék falához, nem volt nehéz összerakni a képet.
"Tisztára mint valami terülj-terülj asztalkám" - nézett vágyakozva Ikina a környékre.
Nem válaszoltam erre. Még mindig rohadt mérges voltam rá az augusztusban történtek miatt és azóta egyáltalán nem kommentáltam, ha hasonló megjegyzéseket tesz. Nem mint ha a konok hallgatás hatásos lenne, elvégre Ikina szavai szinte visszhangoznak a fejemben, de a gesztus érthető. Berádióztam a központja és talán negyed óra múlva már az összes kiküldött csapat itt nyüzsgött. Mindezt tisztes távolságban vártam ki a tetemtől, nehogy tényleg nekiálljak csámcsogni rajta. Jópát percbe beletelt, mire bezsákolták a tetemet meg ami hozzá tartozik. Felajánlották, hogy elvisznek, de én csak megráztam a fejem. Meglett a test, innentől végeztem. Tehát ott maradtam a tetthelyen. Lassan mindenki elment, ahogyan ott álltam a fa mellett. Majd leguggoltam. Közvetlenül előttem véres volt a föld. A halott megalvadt vére. A szomjam egyre erősödött, szinte megigézve néztem a kis vértócsát a földön. De aztán nem is a szomjam volt az, ami miatt belemártottam az ujjam. Ikina várakozva kapta fel a fejét... na, csak nem? De. Ujjamat a számba illesztettem, majd lenyaltam róla a vörös folyadékot. Azonnal éreztem a hatást... a vér olyan keserű volt, hogy olyat még életemben nem pipáltam. Amit korábban mézédesnek éreztem, most olyan volt, mint ha méreg lenne. Lenyelni is majdhogynem kínszenvedés volt. Hát mégis volt változás... valamennyire. Ikina mohón szívta fel az anyagot, de én csak undorodtam továbbra is. Eddig se szerettem már a vérért epekedni... de miután augusztusban már ott tartottam, hogy Saraht is képes lettem volna megtámadni, már-már a gyűlölet kategóriában voltam. Tudtam, hogy nem mérges rám azért, ami történt... de én az voltam. Magamra... amiért hagytam ezt az egészet idáig fajulni.
"Testvér, jön valaki"
Felkaptam a fejem az információ hallatára, ahogyan már én is megéreztem a közeledő energiákat. Felálltam a vértócsától és ott is hagytam, mint valami szükségtelen tényezőt. Mi a fenét kereshet itt valaki, pont ilyenkor? Legjobb lesz, ha utánanézek a dolognak... főleg, amikor tudatosult bennem, hogy nem pont egy fiatal egyed árassza magából az energiáit... és hogy egyáltalán nem éreztem falkaszagot a közelében.

Amikor közelebb érve arra lettem figyelmes, hogy hirtelenjében egyre kevesebbet érzékelek a közeledő személyből, nem lep meg. Valószínűsíthetően egy magányos farkassal lesz dolgom, ha nem egy frissen falkába csatlakozottról, akinek még nem volt elég ideje magába szívnia a falkaszagot. Az ilyeneknél pedig érthető, hogy védi a magáról szóló információkat, hiszen a megfelelő eljárás az életét vagy halálát jelentheti. Nem felejtettem el, milyen magányos farkasként élni, én is túlestem ezen a részén. Nem lehet ám csak úgy vakon bizalmat szavazni másoknak. Láttam már farkas meghalni azért, mert rossz kezekbe helyezte a bizalmát... igen, mielőtt megkérdeznétek, én öltem meg. Csúnya eset volt, de szükséges. Jópár métert kellett most caplatnom, de aztán észrevettem, kit nem láthattam eddig szabad szemmel. Nem volt nehéz kiszúrni, révén, hogy a hajának köszönhetően eléggé elütött a környezetétől. Egyenesen felé vettem az irányt, nem is leplezve a szándékaimat a megközelítésével kapcsolatban. Semmi fenyegető nem volt a megjelenésemben, semleges arccal méregettem távolról a nőstényt, ahogyan egyre közelebb értem. Minek is lettem volna fenyegető, semmi okom nem volt az ilyen fellépésre. Majd ha netalántán elfajulnának a dolgok. Kicsit én is feljebb húztam a pajzsomat, de azért teljesen nem zártam el magam. Nem kockáztattam meg, hogy teljesen bezárkózzak, abból szoktak lenni az elég kellemetlen balesetek.
- Hello - köszöntem neki vissza, amikor odaértem hozzá.
Összevontam a szemöldökömet, amikor láttam, hogy nem fordul felém. Mi a fene. Magányosként azért ennyi óvintézkedést elvárna az ember, hogy még a szemével is szemmel tudja tartani a hozzá közeledőt. S akárhogy is nézegettem arra, amerre éppen meredt, néhány fenyőfánál meg egy távoli hegynél nagyobb érdekességet nem véltem felfedezni. Bár persze az is elég relatív, kinek mi az érdekes. Vagy baromira biztos magában a csaj, vagy szimplán nem tulajdonít nekem nagy veszélyforrást. Majd elválik, melyik a kettőből.
- Mi járatban errefelé? Eltévedt turista vagy gyanútlan kiránduló?
Azért valljuk be, a nála levő felszerelés elég sok lehetőséget kizárt a valószínűsíthető felállásból. Meg még azért távol voltunk a várostól, hogy kombinálhassak. Inkább megpróbálom kiszedni belőle, mi dolga errefelé, ha már így összejöttünk ezen a szép, vérrel borított napon. Pár méterre álldogáltam tőle, túlságosan közel egyelőre nem mentem, nehogy túlságosan belemásszak a személyes terébe. Bár lehet kénytelen leszek ha továbbra sem néz rám.

Furcsa érzés kerülgetett. Látszólag egyetlen szempár se szegeződött rám, de mégis éreztem, hogy figyelnek. Ám akárhogy néztem körbe, tekergettem a nyakamat, nem szúrtam ki az érzet forrását. Nagyon furcsa ez így. Még csak egy nyüves ember jelenlétét se érzékeltem a távolban, mint valami bujkálót. Szóval csakis egy dolog jöhetett számításba: a nő nagyon is figyel engem. Nem a szemével, de figyel. Nekem viszont egy idő után kezdett valahol frusztrálóvá válni, hogy nem néz rám. A szellemek kegyére, ha már egymáshoz beszélünk legalább annyi legyen meg, hogy a vállamat bámulja, ha az arcomat nem is. Mivel nem mutatott egyelőre semmi jelet az agresszív fellépésre ezért nem is megyek oda hozzá, hogy megragadjam a karját és magam felé fordítsam. Inkább lassan arrébb sétálok, hogy pontosan oda kerüljek a látóterébe. Amikor viszont odakerülök, összevonom a szemöldököm. Ez most átnéz rajtam vagy mi? A válaszait mindenesetre érdeklődve fogadom. Mi a fene, ilyen csodabogárral se hozott össze még a sors. A terepfelmérésre először jelzés értékűen villannak fel a szemeim, elvégre az elég sokat jelent. Hajlamos voltam mögöttes tartalmat keresni mások szavai mögött, aminek igazából megvolt a maga magyarázata. Egy olyan farkas, aki több száz évet leél magányos státuszban és még mindig életben van, előbb-utóbb hasonló útra lép mindig. A terepfelmérést meg gond nélkül lehet kémkedésnek is betudni. Aztán amikor hozzáteszi, hogy mit is csinál pontosan, kicsit alább hagy a gyanúm. Nem érzek hazugságot áramolni a nőből, bár az már megint tény, hogy majdhogynem fejbúbig húzott pajzs mellett kissé nehézkes az ilyesmit megállapítani… főleg egy olyan esetében, akinek nem olyan könnyű átlátni a pajzsán. Most erre mit mondjak? Egy bizonyos kor után már olyan tömör a mentális pajzs, hogy azt szinte már szabad szemmel is látni lehet.
- Amíg nem csinálsz galibát nincs szükség szabadkozásra – szólalok meg végül. – De akkor úgy látom tisztában vagy vele, hogy egy falka területére tévedtél.
Igen, kimondom a nyilvánvalót. Rendes körülmények között a magányos farkasoknak nincs okuk előre jelezni az ilyen jellegű szándékaikat. Namármost, úgy, hogy árasztom a falkaszagot, kissé megbomlik ez a felállás meg persze érthetővé is teszi, ha tényleg nem akar bajt. Mindenesetre a szavaimnak van egyfajta feszültségoldó szerepe is, elvégre nem kell karóval a seggben viselkedni feltétlenül... főleg, ha még a határon vagyunk és nem a belsőbb területeken.
- Szóval kutató. Nem emlékszem, hogy láttalak volna a városban. Mostanában telepedtél ide?
Valószínűleg ezt a kérdést amúgy is feltettem volna, de már szinte kötelező. Mióta a falkákat egyesítették nagyobb szigorral kell figyelni a magányos farkasokra, Castor megköveteli. Így hát nem volt más hátra, ki kell szedni a lényegi információt, hogy képet kaphassunk az újabb bentlakó kliensről… vagy bentlakni vágyóról, majd kiderül, melyik a kettőből. A viszontkérdezésére viszont sóhajtok egyet. Ha már ő válaszol, megtehetem én is, nemde?
- Baleset. Eltévedt egy túrázó és most találtam rá… legalább is ami maradt belőle.
Észreveszem a fintort az arcán. Furcsa egy kettősség. Én minden nehézség nélkül beszéltem erről, mint ha mindennapi dolog lenne, a másik meg fintorog. Nagyon más területen szocializálódhattunk, vonom le a következtetést. A vérszag meg… hát most mit mondjak, engem is bódít már egy ideje, de valahogy most nem vágyok rá, hogy megint beleigyak abba a pocsolyába… főleg ezután a keserű utóíz után.

Ez az egész valahogy kezdett egyre inkább furcsává válni. Nem tudtam szabadulni az érzéstől, hogy figyelnek és hiába zártam le aztán magamban annyival, a nő farkasa tartja rajtam a szemét, valahogy nem lett jobb az érzés. Ez is jelezte, többről van szó, mint gondolom. Mégis, a közelemben senki sincs a nőn kívül, ergo nem marad más, ő figyel. De basszus, ha ez így van akkor nagyon tud játszani a tekintetével. Az a tipikus lát, de mégse esete állt fenne a részemről, miközben tanulmányoztam. Az a tipikus… valami szöget ütött a fejemben. Találkoztam én már hasonlóval. Az agykerekeim lázasan kezdtek forogni, miközben behozták az emléket a tudatomba. Amikor egy ember szürke tekintettel nézett bele a világba, még rám is, amikor ott álltam előtte. Na és mi volt az az ember? Igen, pontosan az. Vajon most is ez van? Ha igen, az kuriózum lenne, hisz ilyen farkassal se hozott még össze a sors. De vajon tényleg az, vagy csak ennyire kékvérű? Hiába nézem a szemét, az íriszei kifogástalanok, abból nem tudok elindulni. Viszont nem kérdezek rá nyíltan, óóó, nem. Majd megoldom egy keresztkérdéssel. Elvégre, dolgozzon csak meg az ember fia az infóért.
- Talán. De azért kimondva egy kicsit nagyobb súlya van az ilyesminek mint csendben megállapítani.
Lehet néha túl sokat adok a kimondott dolgokra, de hát én így nőttem fel kérem szépen. A szájnak nincs olyanja, amilye a billentyűzetnek: backspace gombja. Talán a szó elszáll, de úgy, hogy lényegében a tudatom „rögzíti” emlékkép formájában a beszélgetést aranyat ér minden egyes kimondott szó, mondat. Nem akar balhét? Oké, adjon hangot is a dolognak és valahol már rendben is vagyunk… majdnem, azért ez kissé bonyolultabb ennél. Az mindenesetre elégedetten konstatálom, hogy nem tisztában van, merre jár… vagy talán mégse, ahogy visszakérdez arra enged következtetni, hogy valami gond lehet a tájékozódásával, még ha utána le is esik neki, hogy hoppáré, ez bizony a városhatár.
- Mondhatjuk, hogy közel. Ez a terület már Fairbanks-hez tartozik, de a város még jópár kilométernyire van innen kelet felé. De mi olyan meglepő azon, hogy ilyen közel jutottál? – tekintetem a táskájára téved. – Úgy tűnik elég jól felszerelkeztél az útra, térkép nincs nálad?
Tadaaaa, itt az a burkolt érdeklődés. Azért ez mégse ugyanaz, mint ha nyíltan belekérdeznék az arcába, hogy „Vak vagy öreg?” Najó, lehet most Castor fogná a fejét – vagy az enyémet -, hogy ilyen tökkelütött farkasokkal áldotta őt meg a sors meg a szellemek odaátról, de hát na, végső soron hülyeséget nem csináltam… még.
- Anchorage-ben? Nem mondom elég messzire elkavarodtál hazulról. Egész Alaszkát a nyakadba vetted egy hétvége erejéig vagy mi?
Lehet kicsit túlságosan távolságtartó voltam, mellette meg sokat kérdezek, de ez így van jól. Akárhogy is, magányos farkassal beszélgettem, azokkal pedig, akik újonnan tűnnek fel a területen, ez szokott lenni. Sosem lehet tudni, mifélét sodort az utunkba a sors és bizony volt már, hogy rajtavesztem olyan eseteken, amikor nem voltam elég óvatos.
- Hm… ez aztán célkitűzés. Mióta tevékenykedtek Alaszkában? – finoman szólva lövésem sem volt arról, hogyan működik az ilyesmi, de azért igyekeztem értelmes arcot vágni a dologhoz. – A társad is itt van most valahol?
Amennyiben igen a válasz az megmagyarázná a furcsa érzést, de ebben valahogy én se akartam hinni. Ez az egész túlságosan kezdett nyilvánvalóvá válni lassan, ahogyan figyeltem a reakcióit a dolgokra. S mégse csaptam le azonnal, elvégre miért tenném? Bukjon csak ki szépen lassan a dolog, egyikünket se hajt a tatár… főleg ennyi év után nem.
- Ja, szerencsétlen… vagy csupán egy újabb okostojás aki nem vette komolyan a veszélyeket és most emiatt kell a beleit leszedni a fenyőfákról.
Sose rejtettem véka alá, hogy megvan a véleményem az ilyenekről. Néha komolyan úgy éreztem hogy direkt hozzák össze ezeket a baleseteket, csak hogy a hegyimentők idegein lejtsenek egy laza szambát. Persze páran rajta is vesznek az ilyenen de hát ez olyan, mint a mastercard. Kiszúrni a mentőkkel, hogy erre menjen el az idejük, miközben lehet fontosabb dolguk is lenne? Felbecsülhetetlen.
- Változó. Van, amikor minden nap összetöri magát valaki, leesik egy ösvényről vagy egyszerűen csak eltéved és az éhhalál szélén lelünk rá. Máskor meg hetekig nem történik semmi – vonom meg a vállaimat. – Mindig attól függ ki veszi a fejébe a nagy tervet, hogy ő akkor most kimegy minden tapasztalat nélkül és rá is fázik-e.
Közben egyre inkább kezdtem azon filózni hogy ha mégis lát akkor vajon nem unhatja-e a könyököm tanulmányozását ennyi idő után.

Eh? Nem számított rá, hogy ilyen hamar eléri? Pedig egy vérfarkas számára azért elég gyakran el tudnak fogyni a távolságok rövid úton belül. Én már csak tudom, amikor a nagy vándorlásba egyszer csak szembejött velem egy pocsolya, amit Csendes-óceánnak hívnak.
- Nem-e? Mondjuk ez a város már csak olyan, hogy szeret hirtelen megjelenni az ember előtt... akárcsak a többi település Alaszkában, szokj hozzá.
Na de azután kissé morogva konstatálom, hogy a vöröske nem harapott rá a csalira. Hát basszus, pedig azt hittem tudok én még csalafinta is lenni, ha akarok... tévedtem, úgy tűnik nem ártana frissíteni az állományokat a fejemben. Ráadásul még a saját képességeim is megkérdőjeleződnek egyszerre mindennel. Na szép, szépítsünk valahogy.
- Miért, te talán szagból meg tudod mondani egy ismeretlen városról, hogy mi a neve?
Játsszuk csak a játékot, ha már voltam olyan meggondolatlan, hogy nekiálltam... meg amúgy is, a térkép hasznos dolog ám! Legalább is a katonai kiképzéseken ezt eléggé belénk sújkolták ezt, felhozva régi példákat, amikor ezen múlott egy hadművelet jövője. Nem hoztam fel nekik, hogy én a szagmintákból majdnem ugyanazt elő tudnám adni, mert mellékes. De ennek ellenére azért csak tanuljunk meg térképet olvasni, hátha jól jön.
- Aham, oké, akkor ezt igennek veszem. Na és mire jutottál eddig? Elhiszem, hogy ez még jó eséllyel csak előzetes körbenézés, de gondolom megvoltak már az első benyomások.
Szerintem kezd kibukni, hogy voltaképpen eléggé kíváncsi jellem vagyok. Én a magam részéről csupán lakok Fairbanks-ben, mint hogy odafigyeljek behatóbban a dolgokra... pláne nem úgy, ahogyan egy tudós láthatja. Én azt mondom, doboz, ő látja az alkotóelemeket is, ez szerintem elég szemléltető. Persze volt más lényegi dolog is ebben a kérdésben. Kiderülhet belőle, hogy tényleg valami tudósféle és nekiáll nekem olyan dolgokat mondani - értsd: baromira nem fogom érteni az egészet -, vagy csak hirtelen találja ki az egészet. Az ilyen keresztkérdések elég alaposan ki tudják mutatni a hasonlót.
- Mint általában a felsőbb körök, mi? Derítsd ki azt is akár, hogy egy adott fa felől milyen illatot hoz a szél. Gondolom, ilyenekre gondolsz a részletesség alatt.
Mondhatni ismerem ezt. Engem is állandóan bombáz a kiadó e-mail-ekkel, hogy mikor leszek már kész a következő kézirattal és remélik, alapos munkát végzek, mint mindig. Hát anyád, valahol a bevételeim is múlnak rajta, jóhogy megdolgozok vele. Szerintem még R. R. Martin is gyorsabban ír nálam.
- Otthon hagytad elemezni?
Kicsit furcsálltam, hogy együtt jöttek el dolgozni, erre egy nagyobb volumenű felmérésre nem tart vele a másik. Nem érzem, hogy hazudna, sőt, az eddigi szavai egyikében sem véltem felfedezni még csak a morzsáját sem. Max elhallgat valamit előlem, de nem hazudik, én így láttam a dolgokat. Nem ez lenne az első alkalom, hogy tévednék, de inkább nem akarok. Viszont most elér engem egy olyan kijelentés, ami újabb bizonyítékként jelenik meg előttem a "rendellenességére". Körbenézek, majd hümmögök egyet.
- Nos igen, mondhatjuk. Éppen egy nagyobb hasadék peremétől állunk néhány méterre innen, tapasztalatlan túrázók számára ez tabu terület. A kiépített túraútvonalak odébb vannak.
Aztán elérkezettnek látom az időt megbizonyosodni. A fülét megütheti a lépteim zaja, miközben csökkenteni kezdem a távolságot. Igyekszek nyugodtan mutatkozni, amennyire lehetséges, nehogy azt higgye, hogy le akarom szedni a fejét vagy valami. Alig pár méterre torpanok meg végül... ahogy megemelem a kezemet és megrázom előtte. Figyelem a szemét és hoppá, nem követi...
- Sosem találkoztam még vak vérfarkassal - jegyzem meg, majd ha már ilyen közel vagyok. - Nicholas vagyok.
S nyújtom felé a kezemet kézfogásra, de direkt nem hívom fel rá a figyelmem, mintegy utolsó próbaként. Innentől kezdve viszont már tényleg ciki lenne, ha kiderül, hogy átvág. Jelezné, hogy feleannyira se járok nyitott szemmel a világban, mint gondolom.
- Hát nézd, tőlem mindenféleképpen értesülni fog rólad és a szándékaidról... pardon, szándékaitokról, de amíg nem jöttök a város közelébe, annyi elég valószínűleg. Ha viszont időt is akartok nálunk eltölteni, akár csak ideiglenesen is, akkor nem árt, ha egyeztettek. Ebben az esetben viszont fel kell neked tennem néhány kérdést.
Jobban belegondolva valahogy ezek a kérdések nem tudom, mennyire állják majd meg a helyüket. A nőstény közölte, hogy Anchorage-ben él, Fairbanks csak részleges állomás. Ugyanakkor a szabály az szabály, Castor pedig így rendelkezett, szóval követnem kell, még ha elméleti téren is kezelve a dolgot.

//Gratula tesó ^^ //

- Inkább úgy mondom, mint aki már megtapasztalta ezt. Pont azért, amit mondtál, ezek a városok, legalább is Fairbanks biztosan nem nagy. A kiterjedése más városokhoz képest kicsinek mondható, így nem volt szükséges körülötte nagyon leírtani a környezetet. Emiatt a város majdhogynem az ember képébe ugrik, amikor eléri az egyes házakat, ha a megfelelő oldalról közelíted meg. Szerencsére figyelembe vették a környezeti tényezőt és a szükségesnél nem bontották le.
Meg is lepődtem anno. Kis híján belehajtottam az egyik objektumba, amikor még az itt lakásom elején jöttem vissza először Fairbanks-be. Mondanom se kell szívrohamot kapott az ott lakó, amikor az utolsó méteren húztam félre az autót. Legalább is a heves szívverés, melyet érzékeltem odabentről, erről tanúskodott. Mindenesetre az látszik, hogy a nő megcsinálta a házifeladatát, ami Alaszka településhálózatát illeti. Az ilyen szintű tájékozottság kezdi alátámasztani azt, amit a tudós dolgaival kapcsolatban mond. Persze ez még mindig nem jelenti azt, hogy nincsenek hátsó szándékai, de a szavait megerősíti mindenképpen.
- Hm... oké, ez így tényleg logikus és ésszerű. Viszont van egy probléma. Vannak olyan farkasok, akik nem rendelkeznek a kellő információkkal. Most mondhatod, hogy a mai napokban már alapkövetelmény a megfelelő tájékozottság. De vannak, akik szeretnek vadul élni. Csak menni előre és majd szépen elválik, hol lyukad ki. Mint aki ott ragadt a párszáz évvel ezelőtti állapotokban, amikor tényleg az volt a mérvadó, amit egy darab papíroson láthatsz. Sok hasonlóval hozott össze a sors. Persze, az előbb rólad kérdeztem, nem pedig másról.
Bőven elfogadhatónak találtam azt, amit a vöröske mondott a módszereiről, mert ezek szerint eléggé működnek, ha be tudja magát tájolni. Persze nekem is megvoltak a magam eszközei, mint a nap általi helyzetmeghatározás, a sarkcsillag általi tájékozódás, vagy akár a tereptárgyak megkeresése, amik árulkodhatnak a helyzetemről. A nő viszont érezhetően más metódusokat használ. Nofene, nem is olyan rossz akkor, hogy találkoztunk. Lehet, hogy megvoltak a magam dolgai, de sosem féltem új dolgokat meghallgatni. Egy magányos farkas sosem lehet túlságosan konzervatív nekem pedig rengeteg évem volt ebben a mentalitásban.
- Hát igen, üdvözöllek téged a XXI. században, amikor az emberi ostobaság már elburjánzott és egyre jobban érezhető lesz a hatása. Mindegy, hogy milyen kárt tesznek vele, csupán tudják, hogy kell nekik ez meg az, szedjük ki a földből. Óóó, hogy vannak következményei? Le van ejtve, már nem az ő bajuk. A fairtás is ilyen. Le van adva a mennyiség, hogy mennyit kell kivágni, de azt már az erdészekre hárítják, hogy pótolják is a kivágott mennyiséget. Az már nem hoz profitot. Szerencsére még Alaszkában úgy ahogy tiszteletben tartják az ilyesmit, de ha úgy vesszük, hogy az ember lassan a saját tüdejét is kiírtja délen, nos... - ez megintcsak nem szorul magyarázatra. - Majd megtanulják a tévedésüket, ha tényleg elvisz egy vonatot a lavina.
Nem mondanám, hogy greenpeace-s voltam, akármennyire is úgy tűnhetett a szavaimból. Sokkal egyszerűbb dologról van szó. A vérfarkasok a természet gyermekei voltak, kötődtünk hozzá, hiszen részei vagyunk. Látni azt, hogy elpusztítják a területet, ahonnan jöttünk, még ha egykoron emberek is voltunk mind... nos... valahol mindenkinek kinyitja a bicskát a zsebében, még ha nem is lóbál transzparenseket és rázza magát az utcán.
- Egen, ezt nem kell bemutatnod. Akinek tiszavirág hosszú élete van az könnyen tojja le az egészet, ha azt a pár évet dőzsöléssel tölti el. Mondjuk ha savas eső pusztítaná el a drága villáját, marná vacakká az autóját már nem lenne olyan könnyű legyintenie az egészre, de akkor már késő - morgok egyet mérgemben. - Rendben van, azt látom, hogy komolyan veszed a munkádat, de kérdés felmerül bennem. Gondolom ezek a kutatások már nagyon régóta folynak és a kormányok állandóan megkapják az eredményeket. Ott a figyelmeztetés előttük de nekem nem úgy tűnik, hogy valamit tennének is az ügy érdekében, sőt, mint ha inkább rontanának a nem megfelelő korlátozó törvényekkel. Emiatt nem érzed kicsit úgy, hogy szélmamolharc ez az egész?
Egyáltalán nem az eltántorítás a célom, ez kiérezhető a hangsúlyomból. Csupán a puszta kíváncsiság, hogy hogyan látja ő maga ezt belsősként. Maga a kérdés igazából teljesen általánosan kivetíthető minden munkára. Valahol nekem is ilyen szélmalomharcos munkám van, mert hiába igyekszek megmenteni az embereket mindig lesz néhány hülye, aki csak azért is halálra zúzza magát a hegyoldalban.
- Értem, mondjuk meg tudom érteni az álláspontod. Néha még én is besokalltam a múltban, pedig emberek között éltem le az egész életem szinte.
A háborúkról már nem is beszélve, amikor milliók feszültek egymásnak akár szűk terepeken is. Egy vérfarkas számára a világ szinte üvölt, kapargatja az érzékszerveit és amikor majdhogynem egy kisebb kerület egész szennyesét kell végighallgatni nap mint nap azért... igen, ilyenkor jön, hogy anyátokat, inkább túlórázok a hegyekben. Persze ezt is könnyebb elviselni úgy, ha van valaki az emberrel, mert az eltereli a figyelmét.
- Tapasztalat, hogy mind annak hiszik magukat. Ez a világ tele van idiótákkal, akik azt hiszik, csak mert láttak pár filmet, olvastak pár dolgot az interneten ők már értenek hozzá, szakértők. Aztán elvéreznek a tűzkeresztségen, akár szó szerint is. Persze, van hogy olyanok szenvednek balesetet, akikről én is tudom, hogy értik a dolgukat, de ez elenyésző. S akkor már ne is beszéljünk azokról, akik tudatmódosítók miatt kerülnek ilyen helyzetbe.
Nagyjából ezektől szoktam agybajt kapni és ilyenkor kell bevetnem az összes önuralmam, hogy ne tapossak inkább a torkukra és küldjem őket a pokolba, csak hogy megtanulják a leckét a túlvilágon. Felfogható akár önuralomtesztnek is az ilyesmi, ha úgy vesszük. Ahogy azt is lehet másként értelmezni, amit a nőstényhez közelebb lépdelve csináltam. A személyiségét segítenek feltérképezni a válaszreakciói, vagy az, ha éppenséggel nem csinál semmit. Volt már rá példa, hogy kevesebbért is fel akarták dugni a kezemet a hátsómba, akár szeszélyből, akár valós sérelemért. A vörös viszont elég jól tűrte, hogy ilyen klasszikus manőverbe kezdtem, elvégre még az arcizmai se rándultak meg, ahogyan a szeme se. Egyetlen dolgot leszámítva persze, ami jelzi nekem, hogy észrevette a dolgot.
- Most erre mit mondjak? A tapintatosságom nem feltétlenül erősségem.
A kézfogás is létrejön, még ha Julia – mint elárulta a nevét – először félre is nyúl, de aztán megtalálja az irányt. Apró dolgok, de árulkodóak. Ahogyan az is, hogy nem mondta bele a szemembe az imént a dolgot. Talán nincs benne harag, de tapasztalat, hogy az emberek szeretik belemondani a másik szemébe, ha kivetnivalója van a viselkedésben. Most már bizonyos vagyok benne, hogy tényleg vak. Persze, jöhetne az okoskodás, hogy megvezet, de ennyi évesen már átlátok azon, ha valaki mesterkélten viselkedik. Julia mozdulatai túl természetesek ehhez. De a kézfogással több dolog is történik egyszerre. Egyrészt erre már Ikina is előrébb jön erre, hogy köszönjön a másik farkasnak. Persze itt nincs pacsi vagy hasonló, csupán egyszerűen odaáll elé és jobban szemügyre veszi. Ezzel viszont az energiáink is közelebb jutnak egymáshoz és a pajzsok stabilitása ellenére nekem is feltűnik valami. Elég nehezen magyarázható, lehet könnyebb lenne, ha Julia leengedné a pajzsát legalább a negyedére, de ez most aligha várható. Marad hát a különös, ismeretlen ismerős érzés. Valahol éreztem én már ezt. Valahol, az agyam lázasan el is kezd kattogni a múlt emlékei között, keresve a választ. Hol… hol érzékeltem én már ezt? Úgy tűnik neki is feltűnik a dolog és a kézfogás hosszabbra sikerül a szokottnál. A kérdés is erről árulkodik. Biztosan nem tényleges ismeretség… emlékeznék rá, emlékeznék az arcára, százévek távlatából is felismerem az embereket. Ennek másnak kell lennie… valami… belsős.
- Mint mondtam most találkoztam először vak vérfarkassal.
Ez pedig az jelentette, hogy sose láttuk egymást. Juliának már vakon kellett születnie, különben a farkasvér meggyógyította volna a szemét. Ilyen hatalmas kérdések mellett valahogy tényleg mellékesnek tűnik az, ami ezután jön, de nem adom fel a dolgot. Ikinának adom át addig a stafétát, aki neki is áll komolyabban megfigyelni Juliát és a farkasát, hátha talál valami használhatót.
- Minden magányos farkasnak fel kell tennünk őket, akiknek vannak terveik Fairbanks-el kapcsolatban előreláthatóan – s innentől kezdve többesszámban beszéltem, elvégre úgy veszem, hogy a társa helyett is nyilatkozik most. - Hajlandóak vagytok-e parancsot teljesíteni, vagy akár behódolni a falka részére? Amennyiben itt tartózkodtok a városban, hajlandóak vagytok-e fizetni a falkának? Vagy… ha itt tartózkodtok Fairbanks-ben, készek vagytok-e valami szolgáltatást nyújtani a falkának.
El tudtam képzelni, mi zajlik most le a fejében. Tény, Julia Anchorage lakója volt és ott teljesen másként mentek a dolgok, mint nálunk. Külön kitétel viszont nem volt rájuk, tehát úgy kellett gondolkoznom, hogy igenis következetesen meg kell őket kérdezni, ha a területünkre tévednek. Az első kérdésre sejtettem a választ, adta magát, ha már Anchorage-ben él, de fel kellett tenni. A másik kettő volt talán az igazán lényeges.

Vállat vonok.
- Talán vannak még olyan emberek és tisztelet is a kivételnek, de ahogy én látom ezek inkább távoli segélykiáltások, amiket nem akarnak, vagy nem tudnak meghallani. Ha meg valami eljut, azt csakhamar úgy hozza le a sajtó, hogy riogatás, álhír, satöbbi. Az emberek meg persze elhiszik, hiszen a megnyugvás, a hárítás mindig fontosabb a készenlétnél. Szóval élik a kényelmes életüket aztán egyszer csak tadaaa, azt veszik észre, hogy elrohad alólunk a bolygó. Mert könnyebb álmokba temetkezni, mint látni a valóságot. Néha komolyan elgondolkodok rajta, hogy megérett a pusztulásra ez a nyavalyás faj, ami mindent megengednek maguknak.
Az ilyen jellegű véleményemet sosem voltam rest kinyilatkozni, elvégre szólásszabadság van, vagy mi. Persze ilyenkor lehetne felhozni a szokásos szöveget. Hogy a vérfarkasok se tökéletesek, mi is ugyanúgy képesek vagyunk rombolni, pusztítani, mint akárcsak az emberek, sőt, még jobban, hiszen földöntúli képességek birtokában vagyunk. Talán ebből az egészből az őrzők a legnormálisabbak de biztos ott is van, akinek vaj lapul a füle mögött. Viszont én azt vallom, hogy lényegében a vérfarkas egy tökéletes életforma, amit pont az emberi tényező sároz be és tesz tökéletlenné. Elvégre, mik azok a tényezők, melyek gyarlóvá teszik a vérfarkast? Ugyanazok, amik az emberi lélek romlásáért is felelősek. Ismertem normális embereket, mindig volt egy kivétel, akinek meg lehetett adni a tiszteletet, aki elé érdemesnek látta beugrani az ember fia, farkasa, ha golyót szántak neki vagy acélt. De sajnos ezek egyre kevesebben vannak.
- Mégis, minek figyelne oda? Pénz van, kurvák vannak, egónövelő sportkocsi egy garázsnyi, mit számít az, hogy milyen áron szerzi meg a bevételét? Ez ma a felső tízezer, semmi több. Megkockáztatom neked gyakran direkt hagyják figyelmen kívül a figyelmeztetéseket. Elvégre, valaki még a katasztrófákból is mindig jól jár. Ma már tudni lehet, hogy annak idején a New Orleans-t fenyegető hurrikánt is előre jelezték, csak hát nem adták ki felsőbb utasításra a riasztást és emiatt történt, ami. Persze mindez fű alatt és ha nem kerül ki néhány felvétel erről sosem tudjuk meg. Gondold el akkor mennyi van, ami parlag alatt is marad.
Nem nagyon akartam szépíteni a dolgokat és nem, még mindig nem vagyok aktivista. Csak olyan, aki nem szereti, ha egyesek túl sokat képzelnek magukról, mert egyszer letettek valamit az asztalra és utána életük végéig azon lovagolnak ahelyett, hogy fent tartanák a dolgot a deszkán. Nem maga a lehetséges katasztrófák voltak azok, amik most kifejezetten zavarnak engem, hanem sokkal inkább az emberi hülyeség, amit életem 350 éve során már számtalanszor hittem űberelhetetlennek, de aztán mindig rámcáfolnak, miért is ne alapon. Ilyenkor őszintén sajnálom az őrzőket, amiért ilyen elfajzottak védelmére esküdtek fel. Kár az élőerő. A másik dolog viszont egyre inkább kezd valahol már inkább frusztrálóvá válni. Mindig is büszke voltam rá, hogy jól működik a memóriám és eléggé letisztult emlékeim vannak még a korai életemből is, de ez meghaladni látszódott a képességeimet. Az ilyen pedig egy idő után inkább már idegesít, semmint kellemes rejtéllyel töltsön el. Közben Ikina odalopakodott a nőstényhez és figyeli.
~Testvér, még a farkasa is vak~ - közli velem a megállapítását.
Oké ezzel egy teóriát kihúzhatunk. Valahogy úgy gondoltam eddig, hogy a farkasa lát helyette és úgy tájékozódik a világban. De ez tévesnek bizonyult és rá kellett döbbennem, hogy tényleg az összes többit használja. Ebben mondjuk annyira nagy meglepetés nincsen. Egy vérfarkas érzékszervei még a kutyákénál is élesebbek, főleg Chulyin gyermekeié, ahogyan Tanyatól megtudtam. Lehet ő is oda tartozik? Majd kiderül mindjárt.
- Túl érdekes – teszem hozzá. – Voltak esetleg olyan álneveid, amik elterjedhettek? Esetleg… nane… nyugtass meg engem, hogy nem egy Nagy-tavak környéki falka tagja voltál egykoron.
Ikina közben már gőzölög magában, a rejtély miatt. Olyan közel húzódik a nőstényhez, hogy az már lehet kissé túlzó, de mégse olyan a közeledése, mint amikor Sarah farkasát környékezi. Pusztán kíváncsiság, kutatás, s keresés. Kereste a pontokat, amiből kiindulhat, mert neki is furcsán deja vu érzése van a közelében. Kíváncsian döntögeti jobbra-balra a fejét.
~Olyan, mint ha…~ – tűnődik magában.
Közben felteszem a kérdéseimet és az első… hát valahol sejtettem, milyen választ fog rá adni, de ezt a nevetést már kevésbé. Mi a csuda? Kislány, csak nem leettem magam és mégis látsz? Vagy ennyire mulatságosnak véled a hivatalos eljárást? Pedig szerintem eléggé komolyan tettem fel. Na mindegy, majd ha Miss Vigyori megosztja velem, mi olyan rohadt vicces majd megtudom. Meg amúgy is, nem olyan mint ha rajtam röhögne, inkább a helyzeten. Mindenesetre csak bólintok egyet, amikor végre kimondja a nemet. Oké, ezt sejtettem, kövi.
- Majd meglátjuk elegendő-e az, amit fel tudsz ajánlani.
Ehhez már megint nem tudok mit hozzászólni. Castor az, aki átlátja az ilyen pénzügyi dolgokat és megítéli, elég-e sarcként vagy sem. Az én szememben a pénz az pénz, mennyiségtől függetlenül, de hát ugye nem én vagyok az alfa… hála Tupileknek.
- Bármi, amit fel tudsz ajánlani. Teszem azt hallasz róla, hogy néhány magányos farkas szerencsét akar próbálni a falkánk területén és erről informálsz minket. Ergo információ szolgáltatás. Vagy szükség esetén élőerőben sietsz a falka segítségére. Elég széles a lehetőségek tárháza.
Magamban persze vigyorgok, mert van róla egy elképzelésem, mi juthatott először eszébe Juliának szolgáltatás címszó alatt.
- Amondó vagyok üljünk le valahol – ajánlom fel, ha már ilyen jól „összejöttünk”.

- A hangsúly a múltidőn van. Egykoron én is egy nyavalyás ember voltam, ezt aláírom. A teremtésemről meg annyit, hogy ha a teremtőm nem jár arra éppen, egy kivérzett hullaként végzem a Fekete-erdőben - sóhajtok, ahogyan a fejembe szaladnak annak az éjszakának az emlékei. - Nem mondom azt, hogy a vérfarkasok ma született bárányok lennének. A világ dolgaira vak ember állít csak ilyet. De ha striguláznom kellene, többet tudnék az emberek rovására húzni.
S nekem volt mire ezt állítani. Az elmúlt évszázadok nagyobb háborúit megjártam, a lehető legjobb helyen szembesültem vele, hogy az egyszerű ember mennyire le tud menni állatba. Amikor a tank vezetője direkt ráhajt az ellenség sebesült, magát alig vonszoló katonára, mert hallani akarja, ahogyan kilapul... ahogyan a lövészárokba beugorva csak azért is lenyomja az ellenség torkán a bajonettet, csak azért, mert hallani akarja, hogyan szakad a hús, buggyan ki az áldozat száján a vér... és így tovább. Mondjuk igen, most magam ellen is beszélek, hiszen én szinte fanatikusan kerestem a harcokat majdhogynem. Képes voltam érzelemmentesen gyilkolni, mit se számított egy-két kioltott élet, vagy akár több is... de van különbség a gyilkosság élvezete és a parancsteljesítés között. S hagy mondjak el még valamit: baromi kevés vérfarkas vette rá a fáradtságot, hogy egyenruhát öltsön.
- Nem is a kutatók számlájára hoztam fel. Minden ágazatnál előfordul, hogy megvan a munkáját becsületesen elvégző ember, meg a felette álló impotens, aki megtorpedózza a munkáját. Saját tapasztalat, rengetegszer volt már felettem olyan tiszt, aki a családi kapcsolatai miatt és nem rátermettség miatt volt a pozícióba. Ha nem rángatom meg őket szó szerint, vérfürdőkbe viszik bele az egységeket.
Ah, megint az emlékek. Egyszer a világháborúban, még az elsőben, jött a parancs. A felettesünk egy seggfej volt, mérföldekkel a frontvonal mögül küldte az utasításokat, hogy mikor nyomuljunk előre, mit foglaljunk el. Persze, a távcsövén keresztül belátta, de ez megint nem ugyanaz. Nem egyszer előfordult, hogy a bombázás kellős közepén induljunk rohamra, vagy éppen olyan állást foglaljunk el, mely sértetlen maradt, nem pedig a szitává lőtt állásokat. S ilyenkor mit van mit tenni, egyszer-kétszer még elnézi az ember és iszonyú vérfürdő által eleget tenni... de amikor már sorozatba történt ez és közeledtünk a háború végéhez, amikor már az emberek egyre jobban elkanászodtak, már nem ugyanaz. Mikor parancsot kaptunk rá, hogy rohanjuk meg az amerikai állásokat, úgy, hogy minden katonának majdhogynem egy tára volt, akkor felment a pumpa a fejembe. Visszamentem a parancsokságra és mindenki szeme láttára úgy földhöz vágtam a tisztet hogy csak úgy nyekkent. Valahogy utána megszűntek az idióta parancsok. Közben elárul magáról egy újabb részletet, a névre elgondolkozok.
- Tiguaq. Ez indián névnek tűnik. De akkor lövésem sincs. Rengeteg helyen megfordultam az évszázadok során és ha találkoztunk is, max futólag egymásra néztünk. Legalább is nekem nem rémlik, hogy valaha beszéltünk volna ezelőtt.
Valahol azért jó tudni, hogy nem a Landschnechtekhez tartozott, akkor dobom el az agyam. De az feltűnhetett neki, hogy a nevén annyira nem akadok fenn. Most miért tenném, ha indián nevem nekem is volt? Közben a farkasaink is elkezdik kerülgetni egymást, lehet Ikina túlságosan is játszott a tűzzel és túl közel ment. Nem mint ha probléma lenne belőle de a nőstény elég sajátságosan adja a tudtára, hogy nana, ne gyere túl közel. Hát azért ilyet se látni mindennap, hogy két szellemi szinten létező farkas éppen a másik fenékrészét vizsgálgatja. Ikina erre fel is morran mérgesen, de inkább figyelmeztetésként, hogy nana, amit szabad Jupiternek...
~Hát ez a farkas legalább olyan sunyi, mint egy illuzionista~ - morran egyet úgy, hogy csak én hallom.
Na ez viszont szöget üt a fejemben. Várjunk csak. Ismeretlen ismerős, semmi kapcsolódási alap, csak egy mélyről jövő érzés, ami utal valamire. Lehet most jött el a pillanat, hogy előrukkoljak ezzel, elvégre mit veszíthetünk.
- Kinek a vérvonalába tartozol?
A kérdés talán váratlanul és előkészítés nélkül érkezik, de bizony van is alapja. Erre amúgy is rá kell kérdeznem egyszer, hogy képet kaphassunk a magányosról, most üthetek két legyet is egy csapásra.
- Megoldás mindig van. Mindenesetre szerencsés lenne, ha előre szólnátok, ha mégis Fairbanks-be akarjátok áttenni a helyeteket. Talán ha adnál valami elérhetőséget akkor előrébb lennénk ilyen téren. Ugyanakkor nem beszélhetek az alfánk nevében, így nem ígérek semmit, ezt előre bocsátom.
Persze a jelentésem eddig pozitív képet adhat Castornak, a kompromisszumkész magányosokat azért mindenhol szívesebben fogadják, mint azokat, akik kapásból rálépnek falka egyik tagjának a torkára. Amikor azt mondja, hogy akkor vezessem, körbenézek és kiszúrok két kisebb, ülőalkalmatosságnak is beillő sziklát a közelben. Elindulok arra, a nővel a nyomomban, majd ezt követően kíváncsian figyelem, megtalálja-e magától a dolgot, miután mondtam neki, vagy nekem kell "helyére tennem".

- Ebben nincs semmi meglepő, a farkasok között a demokrácia mint olyan, teljesen életképtelen valami lenne. Csak az idealisták reménykednek benne, hogy az ilyesmit meg lehet demokratikus úton oldani. Ahhoz túl sok a különleges képességű farkas köztünk, s csak elég egynek zsarnok pályára lépnie, hogy boruljon az amúgy is kényes egyensúly. Máshogy amúgy se lehet megcsinálni. Kordában kell tartani az erősebb farkasokat, azokat pedig csak diktatúrával lehet elérni.
Nesze neked államelméleti eszmefuttatás rögtönözve. A témát még ugyan lehetne kavarni, de szerintem így is bőven elmondtam a véleményemet. Mondjuk lehet nem pont a legjobb emberke magyarázom, hogy nincs más megoldás a farkasorganizációval kapcsolatban, elvégre a nőstény Anchorage-ből jött át. Na azt például nem tudom elképzelni, hogyan működhet az ottani rendszer eredményesen. Biztosan tudnak valamit... vagy csak elég, ha olyan farkasok vannak, akik nem szeretnék a szoros kontrollt a fejük felé.
- Valakinek olykor el kell végeznie a piszkos munkát, nehogy mások bepiszkítsák a kezeiket, amit minden másodpercben megmosnak a gyalogok verítékeivel - vonok vállat. - A háború nem más, mint globális feszültséglevezetés. Az indulatok kijátszása egymás ellen, hogy aztán egyesek politikai dolgai érvényesülhessenek, ha a jól oldalra állnak. Mocskos dolog, de szükséges.
Ugyanakkor vannak dolgok, amik csak a csatatereken jelennek meg. A csatatérnél igazságosabb döntőbíró egy emberrel kapcsolatban nincs. Láttam már gyávákból előlépni bátrakat, nagyképűeket összetörni másodpercek alatt. Mindig megmutatkozik, ki az igazi katona és ki a szájhős... ki az, aki rájön, csak egységben mozogva lehet győzni. Mert az egyszemélyes hadseregnek magukat hisző emberek véreznek el legelőször.
- A nyomorékokat kifelejtetted. Az olyanokat, akiket torzóra robbant a tüzérség és lesz annyira balszerencsés, hogy túléli a sérülését. Hacsak nem jár arra egy kegyelmes vérfarkas, az életben nem fog meggyógyulni és normális életet élni - aztán amikor elmondja, hogy mit csinált a háborúk idején, hirtelen felébred bennem a remény, hátha találok kapcsolódási pontot. - Az első világháborúban melyik oldalon?
Látszólag nem is tulajdonítok innentől nagy figyelmet a másodikra tett megjegyzésére, viszont a fájdalomról én is tudnék mesélni. Bármennyire is büszke vagyok rá, hogy a német hadseregben verekedtem végig az egészet, sajnos ez volt az az időszak, amikor rokongyilkossá léptem elő és legrohadtabb tettemet hajtottam végre. Akárhogy is nézem, el kellett mennem Vietnámba, hogy a vérfürdő közepette úgy ahogy helyre álljon utána a lelkibékém, még ha közben összeszedett képet is mutattam. Mindenesetre kíváncsi vagyok, hogy netán egy oldalon álltunk-e az elsőben. Valljuk be, nem sokan szeretik felemlegetni, hogy a németek oldalán voltak.
- Inuit... kicsi a világ. Amúgy ja, eléggé elütő képet mutatsz azokhoz az indiánokhoz képest, akiket én ismertem. Amúgy üdv a klubban, annak idején engem is megajándékoztak egy inuit névvel - naja, apám meg a névadási szokásai. - Na ezaz, ez az átkozott deja vu érzés nekem is ott lappang a fejemben... de rohadjak meg csak nem ugrik be.
Lehet elkezdte kikezdeni a memóriámat az idő vasfoga? Nem, azt tényleg elég nehezen akarom elhinni. Fizikálisan az agyamat a farkasvírusnak köszönhetően meg kellene őriznie egészségben a testnek, szóval romlásról még nem beszélhetünk. Főleg, hogy ahogy idősödik egy vérfarkas úgy lesz mentálisan erősebb. Hacsak születésemkor nem hoztam magammal rendellenességet, akkor ezt kihúzhatjuk. Mindenesetre most úgy tűnik Ikina felvetésének köszönhetően talán elindulhatunk egy nyomon.
- Oh, szóval egy illuzionista. Ez esetben... talán meg is találtuk a kapcsot - jegyzem meg sejtelmesen, majd feltámad a kíváncsiságom. - Mutatnál valamit? Valami... ártatlant.
Igen, a képességére gondolok. Alapvetően nem vonom kétségbe a képességeit, de valami ott csücsül a fejemben. Nekem nem olyan nehéz illúziókat csinálni, hiszen látok mindent a világból, meg tudom az emlékek alapján formálni a tárgyakat, személyeket... na de mi a helyzet azzal, aki semmit se látott egész életében? Valahogy kíváncsi vagyok, hogyan formázhatja így egy illuzionista a látomásokat. Közben megtaláljuk a megfelelő ülőhelyet, én pedig szembesülök vele, hogyan is tájékozódik a nő. Elég durva lehet azért ilyen szinten kiélezett érzékekkel élni és nem csak úgy, hogy Chulyin gyermeke lenne.
- Diktálhatod - szólok, amikor már ültünk és előhúztam a saját készülékemet a zsebemből.
Amint megvoltunk ezzel a procedúrával, visszaraktam a telefont a zubbonyba, majd leraktam én is a táskámat, de igazából meg se éreztem az elmúlt percekben a súlyát, holott nem könnyű egyáltalán. Minden benne van, amire szüksége lehet egy hegyimentőnek. Utána kinéztem a hasadék felé, egyenesen a távolba, talán most véve le róla először a tekintetem.
- Sajnálhatod, hogy nem látod a tájat - jegyzem meg.
Vérszomjas farkasnak tartanak sokan, de attól még elismerem, ha valami szép.

- A sok lúd mindig le fogja győzni a disznót, az tény. Tapasztaltam, hogy mindig van nagyobb hal a világon. Persze az élelmesebb vezetők mindig tudják, hogy kiket tartsanak maguk mellett, akiknek köszönhetően el tudják ódázni a dolgot, de előbb utóbb mindenki a porban végzi.
Ez mindig is egy betegsége volt a vezető beosztásban levőknek. Aki magasra tőr, legalább olyan nagyot fog zuhanni, legyen akármilyen erős, tapasztalt és támogatott. Ez mindig is így volt és szerintem nem a mi generációnk lesz az, mely képes lesz az "átkot" megtörni. Valahol ez nem más, mint egyfajta ciklikusság. Az, ami egykoron összeáll, lehanyatlik, ha már tarthatatlan, mert helyet kell adnia valami újnak. Esély a felemelkedésre... hogy aztán őket követhesse a pusztulásba megint. Vajon a mi falkánk meddig fogja tudni majd megőrizni a hatalmát Fairbanks-ben? Mert ha ezt a logikát követem, egyszer a mi időnk is eljön.
- Akkor elég ritka madár vagy. Nekem elég sok problémám volt az egyes falkákkal, pedig azt nem lehet mondani, hogy ne próbáltam volna meg együttműködő lenni, vagy sértettem volna a létüket. Egyszerűen megtaláltak idővel a csip-csup ügyeikkel, amikor történt valami az ő területükön. Ilyenkor mindig a magányosokat veszik elő legelőször, az ilyet pedig egyáltalán nem toleráltan egy idő után. Lehet, hogy hajlandó voltam alkalmazkodni, de nagyon jó ok kellett hozzá, hogy hosszútávon is elviseljem a direkt dolgokat.
Jó ok, mint például egy személy, akihez kötődök, vagy maga a terület, mert szerettem ott élni vagy valami ilyesmi. De ennek tényleg nagyon fontos dolognak kellett lennie. A domináns létnek vannak olyan negatív hozadékai, hogy más, nyugodtabb farkasokhoz képest kisebb az ember ingerküszöbe. Elég egy nagyon rossz szó, ami az elemimbe talál és kész. Hiába mutatom általában a külvilág felé a nyugodtabb énemet és talán fura, ha elnézek pár dolgot egyes embereknek... a hangsúly most viszont az egyes embereken van. Nem mindegy, hogy egy közelebb álló személynek nézek el többet, vagy egy teljesen idegennek. Hiába, egész életemben elkísért az, hogy nem feltétlenül szeretek a falkák közelében lenni.
- Kivételes egy kórház lehetett. Annak idején Vietnámban az amerikai orvosok csak az USA katonáival voltak hajlandóak foglalkozni, ez pedig nem az első ilyen alkalom volt. Egyszerűen sajnálták az ellátmányt az ellenség katonáira és inkább hagyták őket meghalni, vagy szikét nyomtak a torkukba.
A katonai korházakban persze egy fokkal jobb volt a helyzet. Az elfogott katonák automatikusan hadifogolynak számítottak, ergo megillette őket a védelem és ezért az ellátás is, mielőtt a gyűjtőtáborokba vitték őket. De azok, akik ezt a fogalmat nem ismerték, helyesbítek, nem akarták ismerni, mindig megtalálták a módot, hogy az ellenséges baka jobblétre szenderüljön a táborban.
- Atyám Keelut-nak nevezett el. Szellemet jelent, s mondhatom találó is. Miután beharaptak, bár a testem ugyanaz volt, de más létformává váltam. A régi énem már nem volt több, mint egy szellem.
Persze volt más hozadéka is a nevemnek. Csak úgy kimondani, hogy mire képes az illuzionista, a jéghegy csúcsa. Nem, ehhez mélyebben ismerni kell a vérvonalban rejlő potenciálokat. Rengeteg dolog rejlett benne, csak kreatívnak kellett lennie. Ha akartam, szörnyeteg lehettem, félelmetes lény, vagy éppen láthatatlan, ki cserkészi az áldozatát. Tapasztalat, hogy működik, már nem tudom, hány olyan farkasnak, embernek vágtam el a torkát, akit így bűvöltem meg. S pontosan ezért mosolygok, amikor mások azt ecsetelik nekem, hogy könnyű préda vagyok. Helyes, az elbizakodottak esnek el elsőként.
- Pusztán kíváncsi vagyok - mondom. - Nem sok illuzionistával hozott össze a sors, de azt láttam, hogy a képességei mindenkinek egyediek. Másként képzelik el a dolgokat, ezért más eszközöket is használnak. Kíváncsi voltam, a te esetedben hogy van ez, de persze semmi se kötelező, ha ennyire prűd vagy - szúrom oda a végére a szurkálódást egy vigyor mellett.
Na viszont utána mond valamit, amire nem bírom ki, hogy visszakérdezzek.
- Miért, ha megmutatom magam te is mutatsz valamit? - fűzöm tovább a témát.
Megkondult a vészharang a fejemben, hogy tényleg nem jó ötlet. Óvatlanul közel engedni valakit és engedni, hogy megérintsen, főleg, ha nem ismerjük, instant út a patológiára. Elég egy kellően gyors mozdulat és kitörik az ember nyakát, letépik a fejét és viszlát. Sok mindent túlél egy vérfarkas, de azért új fejet nem tud növeszteni. Mindazonáltal kíváncsi voltam, mit mond erre és hát ugye én is illuzionista vagyok, hogy képet plántáljak magamról a fejébe. Közben elhelyezkedünk, én pedig bepötyögöm a számát a telefonomba, egyszer pedig meg is csörgetem, hogy neki is meglegyen.
- Annyi kérésem lenne hogy ha a tudod, hogy a városba jössz, értesíts engem. Szerencsés, ha tudunk az itt tartózkodásodról arra az időre.
Lehet ez már túlságosan nagy óvatosságot feltételez a falkánktól de ilyen időket élünk. Sosem tudhatjuk, hogy melyik magányos farkas megbízható teljesen, szövöget titokban terveket és fordul akkor ellenünk, amikor kell. Julia ugyan eddig egy teljesen pozitív képet mutatott magáról, de a látszat mindig csal és csak hosszú idő után bukik ki az igazi jellem. Meg különben is... egy illuzionistáról van szó, aki tudja, hogyan vezessen meg másokat.
- Ismerem ezt a fajta metódust, még azért nekem is kellemes kikapcsolódást jelent kifeküdni a mezőre és csak feküdni, lehunyt szemmel. Sokkal többet felfogok a világból, mint mások, még ha nem is vagyok a többi érzékszervemre annyira hagyatkozva, mint te. Viszont... vannak dolgok, amit csak a két íriszeden át látsz. Talán ez csak egy az hatból, de egyes képeket a vizuális élmény is teljesebbé tesz.
Hiába, ilyen voltam én, mindenről van véleményem.

- Azért ezt így nem jelenteném ki, hogy a nyugat fejletebb. Ez csupán a fehérember megalomániája, mely szerint ők a világ közepe. Csupán azért, mert több a villogója meg a kütyüje, amivel fel lehet vágni. Én az életem java részét nyugaton éltem le, de pár évtizedet befektettem egy keletre való körútra. Láttam, mennyivel másabb az ottani élet... s feltűnt, hogy bizony jóval fejeltebbek. Talán technikailag le vannak maradva, de egy fontos dologban sokkal többet tudnak: jobban ismerik az emberi lelket.
Fura eszmefuttatás lehet tőlem, de tényleg így vélekedtem. Nem töltöttem túl sok időt keleten, de így is legalább két évtizedig jártam India, Kína és Japán földjét... na meg persze ne feledkezzünk meg annak a dombnak a megmászásáról sem, amit Mount Everestnek nevezünk. Az még egy jó buli volt. De a lényeg a lényeg, rengeteg dolgot láttam keleten, főleg Japánban. Az olyanok pedig, akik kellőképpen nyitva tartják a szemüket, észreveszik az alapvető különbségeket, majd belátnak a dolgok alá. S bizony, én észrevettem ezt az alapvető dolgot. Keleten az emberek teljesen máshogy élik az életüket, mások a normálik, megközelítéseik. A kultúráról már nem is beszélve... amikor visszatértem utána Amerikába, valahogy szürkének láttam az egészet az eltelt éveket követően.
- Sajnos ez mindig benne van a pakliban, az ember alapvetően olyan lény, amelyiknek maga felé nyúlik elsőként a keze, tisztelet a kivételnek. De a katonák sorsában ez mindig benne van. Talán sokakat besoroztak, de ettől függetlenül rengeteg katona önként és dalolva vág neki a frontvonalaknak, minden kényszerítés nélkül. '14-ben például a legtöbb brit katona önkéntes volt. Azok pedig, akik egyszer fegyvert fognak, jól tudják, hogy könnyen fegyver által fognak elesni... vagy legalább is az ellenség kezétől.
Talán kicsi nyers voltam, de ez így van. Gyűlöltem az olyan katonákat, akik nagy bátran belerohannak a késbe, de aztán egész éjszaka azt hallgatom, hogyan rí az anyja után. Úgy vallottam, hogy aki egyszer elindul ezen az úton, az készüljön fel mindenre, mert különben csak koncnak vagy élő pajzsnak lehet használni. Sokan még így is megtörnek a felkészültek közül, hát akkor még a többiek?
- Ezt én is aláírom. A farkaslét jelentősen kibővítette a lehetőségeimet, mondhatjuk, hogy új életet, új létet kaptam általa. De mivel új élet, az a valaki, akit egykor Alexei-nek neveztek, abban a formában már nem létezett, mint addig. Ezért is kértem meg a teremtőmet, hogy adjon új nevet, mert azt a létemet lezártam - arról nem is beszélve, hogy az én esetemben talán szó szerint újjászületésről lehetne beszélni - [i]Nem, én nem ismerem ezt a fajta érzést, mivel nincs kölyköm.[/b]
Mondjuk azért ennyire nem drasztikus. Nem mondom, hogy teljesen elvesztettem volna a régi énemet, elvégre pár tulajdonságom megmaradt akkorról és Michelle a megmondhatója, hogy nem taszítom el a kapcsokat onnantól. De akkor se lehetne beszélni arról, hogy ugyanaz lennék. Sok víz lefolyt már a Volgán azóta, az időnek meg van valamije, amit vasfognak hívnak. Kíméletlenül rág. A következő okfejtésére csak figyelmes tekintetet kap, de reakciót nem, mivel nem igen tudom, mit mondhatnák rá. Voltak nekem is ilyen élményeim de... eh, valahogy nem akarództak jönni a szavak. Szóval inkább hallgattam, talán még a lelki szemei előtt láthatta is, hogy biccentek egyet, hogy igen, van benne valami. Hamarosan már ott ücsörögtünk a köveken és feltette a nagy kérdést. Hát most mit mondjak erre. Valahol volt egyfajta bizalomgerjesztés Juliában. Semmi kivetnivalót nem láttam a viselkedésében, ami veszélyre adott volna okot. Nem mondanám, hogy megszűnt volna az óvatosságom, de valahol ez is egyfajta módja a felmérésnek. Ha kihasználja a helyzetet, akkor tudni fogom, hogy nem megbízható... már ha túlélem és lesz időm levonni a következtetést. De ha meg nem használja ki, nos... vagy tényleg nem akar bajt, vagy csak hosszútávra játszik. Mint mondtam, egy illuzionistánál sosem lehet tudni.
- Hajrá - biccentek, majd figyelem, mit csinál.
Lehet nem ártott volna a kezeit irányba állítanom, de ahogy észrevettem eddig is elvolt segítség nélkül, hát nosza. Hamarosan így is megtalálja a keresett helyet. A megjegyzésére halkan kuncogok.
- Annyiban nem tévedsz, hogy sokáig az volt. Csak a katonai szolgálatnál elvárják, hogy lenyírja az ember a haját, aztán egy idő után már inkább meghagytam röviden.
Persze, a korábbi időkben rengeteg katona meghagyta a loboncát a szolgálat idejére, főleg az északiak, meg a tisztek. Vagy akár a brit vöröskabátosok, akik parókát viseltek. Ugyanakkor eléggé zavaró tud lenni, ha pont harc közben becsúszik néhány kósza hajszál az ember szemébe és azért nem sikerül a lövés vagy a vágás, ezen meg életek múlhatnak. De most nem ez a lényeg, elvégre a nőstény éppen matat rajtam. Amennyire észrevettem minden egyes milimétert fel akar térképezni, legyen az a legkisebb bőrdarabka vagy szőrszál - amiből azért akadt bőven, még ha a hajam nem is volt hosszú. Én pedig figyeltem, megnézve a nő szemeit is. Olyan nehéz elhinni, hogy tényleg nem lát semmit, de a tekintete tényleg nem fókuszál, nem firtat, csak révetegen mered előre. Az érintése pedig. Nos... nem mondom, hogy Julia csúnya nő lenne, vagy érdes lenne a keze, de annyira nem nagyon hoz lázba a dolog. Elég nehéz lenne úgy, hogy valaki már lakik az ember szívében. Inkább kíváncsi voltam, hogy mit hoz ki ebből az egészből, vajon mit láthat a kezein keresztül. Hát hamarosan kaptam róla véleményt.
- Kösz, ezt is rég mondták már - nevetek.
Bár lehet inkább úgy kellene mondanom, hogy régen mondták őszintén. Ha éppenséggel nem arról volt szó, hogy a kocsmában valami részeg ribanc beesett az ölembe, kiborította a vodkámat is és részegen csak ennyit tudott leszűrni az elő táruló, mérges arcomból. Viszont miután elengedte a kezeimet és elkezd ténykedni én csak kíváncsian támaszkodok meg ölbe tett kezeimen és figyelek előre. Az eldobott kövekre csak mosolygok, de amikor elkezdi vízzel dúsítani a földet már erősen elkezdek gondolkodni, hogy mi lesz ez. Megfordul a fejemben, hogy most jön az illuzió de ahhoz meg teljesen felesleges leönteni a földet. Ha igazán akarna mutatni valamit, akkor elég lett volna lecsavarni a kupakot és abból kiemelni valamit. Hacsak nem vagyok már most illúzióban, ami azért megviccelné a dolgokat eléggé. Mindenesetre csak figyelek, amikor elkezd matatni a rögtönzött sárban. Először tényleg nem értem, mi lesz ez. Aztán ahogyan lassan formálódik ki, úgy kezdem el felfogni a dolgot. Ahogyan a körvonalak kezdenek megalapozódni, kiformálódni. Mosolygok is, amikor elkezdek magamra ismerni és már várom, mikor ad egy körülbelül megegyező, sejtelmes rajzot,ami én lehetek vak szemei előtt. De aztán csak nem hagyja abba… aztán megint nem… és megint… én pedig egyre jobban képedek el, amikor még mindig matat és a kép egyre részletesebb formát ölt. Ez már messze nem egy körülbelüli rajz. Rohadtul nem. Már gyakorlatilag a barázdák is felkerülnek lassan az arcomra, még teljesebbé téve a képet. Szinte már leesik az állam, amikor végez és ott van az arcom a sárban, egy az egyben. Másodpercekig csak bámulok le magam elé a sárba és próbálom felfogni, hogy mi is van ott. Elkezdem azt is kételleni, hogy ez valódi lenne… de aztán eszembe jut, hogy ha illúzióval is csinálta, akkor se csorbít az érdemein. Még a magamról való képemet is előszedem, ami lelki szemeiben él magamról… ez minden illúzionistának kell, ha olyan illúziót akar, amiben ő is szerepel. De basszus ez… egy az egyben ugyanaz! Nagyon lassan emelem a tekintetem a nőstényre, érezhette, hogy ezzel most megfogott.
- Ez elképesztő. Mindezt érintés alapján? – bukik ki a számból az elismerés.
Az életben nem gondoltam volna, hogy egyszer fogok ilyet látni, de úgy tűnik az élet tartalmaz még számomra is meglepetéseket… újra és újra, mert ezt is megállapítom mindig.