Ahogy nőtt szép lassan a kis mentoráltjaim száma, azzal párhuzamosan nőtt az egyetemen eltöltött óráim száma is. Tisztára, mint a régi szép időkben, igaz, most nem azért éjszakáztam gyertyafény mellett a könyvtárban, hogy a vizsgáimra tanuljak, hanem hogy az ifjú tanoncoknak keressek megfelelő könyveket a tanuláshoz, illetve a saját óráimhoz. Na meg itt az áramellátás is sokkal jobb, mint anno Indiában… Munka után még Alice-szel is találkoznom kéne,miután megígértem neki, hogy keresek néhány könyvet segítségül a tanulmányaihoz, azonban nem tudom, hogy mi történt velem, hogy ez egy hét után, így utolsó előtti éjszaka jutott eszembe… Hát, nincs mit tenni, a reggeli 6-os kelésből így lett 3-as, hogy még legyen időm munka előtt könyvtár-kukackodni is. Oh yeah, éljen a korán kelés! Szóval épp egy termosznyi forrón gőzölgő, méregerős fekete mellett múlattam az időt, néhány olyan vaskos könyv társaságában, amivel akár ölni is lehetne, élvezve a csendet, meg a kintről beszűrődő, ébredező madarak csicsergését, amikor egyszer csak bammm! Olyan lendülettel csapódott ki az ajtó, hogy én azt hittem, ott helyben szívrohamot kapok. Összerezzenés, székkel hátrébb csúszás, még mázli, hogy időben sikerült a számra tapasztani a kezem, így legalább a sikítást sikerült magamba fojtani. Jesszus, csodálom, hogy az ajtó nem szakadt le a helyéről… -Basszus Steve, a szívbajt hozod rám, mi a franc történt?! –bukik ki belőlem önkéntelenül is, ahogy becsapom az előttem heverő könyvet, ám ahogy meghallom a szavait, már pattanok is fel a helyemről. -Az erdőbe, a vízeséshez? Mégis, minek? –nézek rá értetlenül, s bár ennyire még nem ismerem, de gondolom, ha ilyen svunggal „töri rá” az ajtót valakire hajnal 5 táján, annak nyomós oka lehet. Aztán megtudom, hogy miről van szó… Nekem se kell több, pattanok fel a helyemről, mint akit rakétából lőttek ki, hogy megragadjam az első orvosi táskát, ami kezem ügyébe kerül, beleseperjek még egy rakat dolgot ami jól jöhet kint a terepen, közben pedig megy a faggatás ezerrel, hogy hova is kell pontosan mennem. Annyira még nem vagyok ismerős a környéken, és nem kéne most eltévednem… Még egy kabát, aztán már rohantam is végig a folyosón, le a lépcsőn, egész a portáig. Ott aztán épp elcsíptem az egyik őrző kollégát, hogy legyen szíves padlógázzal elvinni az említett helyig, vagy legalábbis amilyen közel csak tud hozzá. ~Csak tarts ki, James… Pár végtelenül hosszúnak tűnő perc, s meg is érkezünk, s mire az autó visszafordul az egyetem felé, én már futva neki is indulok a fák közül. A „sofőr” azt mondta, hogy csak egyenesen, szinte lehetetlen eltévedni… -James! Jameees! Merre vagy? –kiáltok felé. Már hallom a vízesés csobogását, néhány pillanat, és meg is pillantom a fák között. Sietősebbre veszem a lépteimet… vagyis, fenéket! Sprintelek, ahogy csak bírok, s ahogy odaérek, kétségbeesetten kapkodom a fejem jobbra-balra, hogy megtaláljam a férfit. Aggódva vonom össze a szemöldököm, ahogy a vér fémesen fanyar illata megcsapja az orrom, s tekintetemmel egyből keresni kezdem a földön az árulkodó nyomokat. Lassú, kissé bizonytalan léptekkel meg is indulok abba az irányba, amerre a vér kijelöli az utat, és néhány lépés után fel is tűnik valami mozgás. -James? –azzal már futok is.
/Fogadd szeretettel a 100. reagomat, jöttelek megmenteni! /
Oké, lehet, hogy csúnyán elpicsázott, de attól még hosszútávon nem mernék ara fogadni, hogy kettőnk közül valóban év vagyok a szerencsétlen. Mindegy is, ha nem venné észre, éppen magammal foglalkozom - megindulok hazafelé. Messze tőle. És igen, pont erre van szükségem. A megtett méterek iszonyatosan lassan és fájdalmasan telnek. Az adrenalin, a félelem és a rettegés kezd lecsapódni: amellett, hogy intenzívebben érzem a fájdalmat, a négy mancsomba és az egész testembe kúszó remegő-rángó mozdulatok csak még jobban hátráltatnak. És bár most aztán tényleg nagy szükségem van a farkasom túlélési ösztöneire, mégsem érzem, mennyi idő telhetett el, mennyit haladtam. Azt tudom, hogy egyszer nekimentem egy fának, bár ezzel a tempóval nem volt éppen halálos a frontális karambol. Visszhangot ver a fák között egy ni hang, ami engem szólongat. Talán csak álmodom. Talán csak hallucinálom az egészet. De amikor gyors létek zaja is melléjük társul, megtorpanok és idegesen kapom fel a hatalmas farkasfejet. Ösztönösen néznék hátra, így oda is kapom a pofám, de hát basszus, nem látok... Nem látok semmit. Elhalóan próbálkozom egy rövid vonyítást hallatni, hogy bárki is az, vegye a lapot. A szél ismerős illatokat hoz felém, ahogy prüszkölve és alvadt fért szippantva a légcsövembe megérzem a közeledőt. A baj csak az, hogy perpill lövésem sincs arról, hogy ki az. Aztán... ~ Abi? Abi, te vagy az...? ~ Próbálkozom eljuttatni a gondolatot a jövevényhez, és amint megbizonyosodom róla, hogy nem ártó szándékkal jön (ő nem is jöhetne!), megadom magam a "halálnak" és hatalmas puffanással hasalok el a földön. A mellkasomba tolódó fájdalom ezen a ponton válik elviselhetetlenné, így a jobb oldalamra gördülök inkább. Egyrészt rohadtul kellemetlen számomra, hogy így kell látnia. Másrészt pedig baromira hálás vagyok, hogy úgy alakult: mégsem kell egészen hazáig kúsznom egyedül. ~ Na... csak igazam lett... ~ Utalok kissé bohókásan arra, amikor csak befeküdtem a betegágyra és előadtam a hattyú halálát, meg persze az NDK-s úszónőkről se feledkeztem meg... ~ A.. azt hiszem, pár bordám épp készül átszúrni a tüdőmet... A többit látod... É.. Én nem... Látok... ~ Felesleges lenne szakmaiskodni, Abi tudja a dolgát, csak... Gondoltam, ennyivel is könnyebbé teszem számára a helyzetet, és mindeközben roppantul megalázónak tartom a szituációt.
Ahogy meghallom a nyüszítést, majd nevem a fejemben visszhangozni, csak még gyorsabban kezdek rohanni. Még pár lépés, és már tisztán látom a vérrel borított fehér farkast, ahogy erőtlenül elterül a földön. Elég egy pillantást vetnem rá, és már tudom, hogy milyen ramaty állapotban lehet. -Igen! Tarts ki, itt vagyok, most már nem lesz semmi baj… -fékeztem le a nagy rohanásból, majd már huppantam is le mellé, a földre. A táskát óvatosan leraktam magam mellé, nehogy összetörjön valamelyik üvegcse, majd kesztyű, kabát le, pulcsiujj felgyűr, aztán kicsit alaposabban is szemügyre vettem, hogy a sok sérülés közül melyikkel is célszerű kezdenem. A feje csurom vér, ahogy pedig észreveszem, hogy mindkét szemét elvesztette… hát, az én hátamon is végigfut a hideg, és ez nem (csak) a hőmérsékletnek tudható be. Kicsit hátborzongató, hogy így kell először látnom, farkas alakjában. ~Te jó ég, mibe keveredtél? -Psssszt, most inkább pihenj. –csitítgatom, tényleg jobb lenne, ha a feles energiáját inkább a regenerációra fordítani. Ha más lenne a szitu, lett volna pár jópofa visszavágásom a szavaira, de most nem akartam azzal kínozni, hogy megnevettetem. Helyette lesz sok más, sokkal rosszabb. Első körben előkaptam egy érzéstelenítő injekciót, sőt, inkább kettőt, hogy beadjam neki a lapockák közé, s miután üresen félredobtam őket, közelebb húzódtam. Magamban elmormoltam egy varázslatot, majd miután éreztem, hogy a mágia lassan felpezsdül az ereimben, óvatosan az oldalára helyeztem a kezét, hogy minél kisebb fájdalmat okozzak neki. Pár percig csak így ücsörögtem mellette, miközben külső szemlélő számára úgy tűnhetett, hogy csak szép lassan simogatom a bundáját – valójában azt próbáltam feltérképezni, hogy milyen, szemmel nem látható sérüléseket szerzett. -Ah, igen, a bordád… már át is szúrta, a második meg most készül rá, és egy harmadik is lesz még… Akad pár törött meg repedt is. Nem kevés belső zúzódás, vérzés, a többi meg azt hiszem ezekhez képest már piskóta… Ne aggódj, pár nap, aztán jobb lesz, mint új korában! –bíztattam, bár képzelem, mennyire lehetett hatásos a dolog. -Először helyre rakom a bordáidat, aztán utána majd jön a többi, csak szép sorjában. Ez... rohadtul fájni fog, bár már dolgozik a fájdalomcsillapító, szóval ha lehet, maradj nyugton. –feleltem halk, és amennyire csak tőlem telt, nyugodt hangon, ahogy a két kezem ismételten az oldalára tapasztottam. Lassú, simogató-masszírozó mozdulatokkal kezdem el az oldalát tapogatni, ahogy átáramoltatom belé a varázserőt, közben pedig folyamatosan figyeltem, hogy nem állt-e le a légzése véletlenül. Érzékeny szerv a tüdő és sajnos ez sem úszta meg épségben, ám reméltem, hogy nem ájul el nekem. Őszintén? Még sose lélegeztettem farkast szájon át, meg nem is igazán vonzott a dolog, már csak azért se, mert lövésem se volt, hogy egyáltalán hogy lehetne kivitelezni ilyesmit, ha beüt a krach. Arról nem is beszélve, hogy onnantól kezdve plusz egy főre szükség lenne… Szóval James, legyél erős fiú, és tarts ki! A rossz útra tévedt csontdarab lassan de biztosan, milliméterről milliméterre, egyre kijjebb csusszan a tüdejéből, hogy megkezdje „utazását” vissza az eredeti helyére. Nem tudom, mennyi idő telhet el közben, valószínűleg hosszú percek, ám amint végeztem vele, egy gyógyító varázslattal elkezdem összeforrasztani a két csontot, mielőtt újra elmozdulna, s a tüdeje felé is irányítottam egy kis mágiát. Aztán jöhet a másik is, aminél legalább annyi a pozitívum, hogy nem a tüdejéből kell eltávolítanom. -Át tudnál fordulni a másik oldaladra? –szólaltam meg valamivel később- Úgy hatásosabb lenne, ha jobban hozzáférek a letört darabhoz. Menni fog? Vagy esélytelen, próbáljam így? Esetleg visszaváltozol, és akkor tudok segíteni is… -vetem fel a különböző választási lehetőségeket, majd várok, hogy dönt.
~ Abban biztos vagyok... ~ Üzenem neki, amikor nyugtatni próbál, hogy nem lesz baj. Eddig se igazán stresszeltem azon, hogy mi gondom származhat ebből az egészből. Mondjuk tényleg csak az akaszt ki, hogy minden annyira sötét, és csak roppanások, zörrenések adnak némi képet arról, hogy mi történik pontosan velem, körülöttem. Ha macska lennék, talán még dorombolnék is, amikor érzem a bundámba túrni a kezeit. Finom, gyógyító melegség árad a tenyeréből. Ismerem ezt az érzést... Roxan csinálta mindig, miután kivágott egy szeletet az oldalamból. ~ Egy kicsit lejjebb is szeretem... ~ Búgom halkan, közben pedig még kicsit fel is morranok, de ennek hála, újabb adag vért prüszkölök a hóra. Hiába: ha egyszer meghalok, tuti, hogy az lesz az utolsó kérésem, hogy adjanak melleket a kezeimbe. De a fene nagy jókedvemet hamar leamortizálja a diagnózis. És bármennyire is vagyok profi a dolgomban, most mégis nagyon hálás vagyok, hogy Abi közérthetően és nem latinul közölte velem a helyzetet. Ja, hogy már át is szúródott a tüdőm? Hát ez baromi jó. Az előttem álló kínok egyáltalán nem érdekelnek. Sőt, mintha már most egy kicsit könnyebb lenne minden... Mert hogy az kiesett, hogy sikerült belém döfni egy jó adag lónyugtatót, az ilyenek, hogy tűszúrás, már abszolút jelentéktelen semmiségnek számítanak. ~ Ne aggódj, ki fogom bírni. ~ Elhaló és reszketeg morgással vegyes sóhaj kúszik ki az agyaraim közt, de készen állok. Most nem kell semmilyen mentális trükköt bevetnem ahhoz, hogy eltereljem a figyelmemet a fájdalomról. A lassú, finom masszázs - bármennyire kényeztető a maga módján - olyan, mintha tűhegyes pengékkel döfködnének, de legalább ezerrel egyszerre. Először csak sípoló, gégemetszésesre emlékeztető tubushang nyúlik el hosszan, ismétlődően, ahogy a mágia megcélozza a sérülésemet. Aztán, ahogy a csont kibukik az érzékeny szövetek alól, a tagjaim görcsbe rándulnak, a mancsaim önkéntelenül is kaparják a havat, és olyan benyomást kelthetek, mint az oldalán fekvő, álmodó kutya szánalmasan vicces vergődése. Vége lesz, tudom, hogy vége lesz, tudom, hogy roppantul megalázó az egész, de legalább zokogni nem tudok - így hát a sípoló, majd lassan hangtalan nyögések és "sóhajok" tudatják Abival, hogy tényleg úgy érzem magam, mint aki haldoklik. És nem a békés fajtából. Szédülök és úgy érzem, hogy jó lenne hányni egyet, de hát az most esélyes, hogy csak rontana az egész helyzeten. Minden kavarog, és ha most látnék, akkor biztos, hogy minden villognak és pörögne, mint egy elbaszott körhinta. ~ Várjál egy kicsit... De... Hé... Az ugye nem minősül... tanár-diák kapcsolatnak... ha most látod majd... az adoniszi testem? ~ Hát, most nyilván azt gondolja, hogy nem vagyok normális, de tényleg nem vagyok az. Mielőtt elkezdenék visszaváltozni, kissé megemelem a fejem, és ahol elérem, hálásan nyalok végig Abi kezén. Lehu... ja, nem hunyok én le semmit. Szóval koncentrálok, integetek egyet a fehér pajtinak, aki remek szolgálatot tett ma, és úgy nagyjából tíz másodperc múlva már kissé magzatpózban fekszem a földön. - Na szia... Nyögöm neki, aztán ahogy átfordulok, persze minden tagom úgy remeg, mint a kocsonya. - Hogy van... Ashley hogy van? Szerintem pusztán a fájdalomcsillapító az, aminek köszönhetően nem vagyok idegrángásos poszttraumás állapotban. De azt persze nem zárja ki semmi, hogy napokkal később fog rajtam kiütközni.
A megjegyzésére egy grimasszal egybekötött fejcsóválással válaszolok. Férfiak… ha nem lenne így is elég baja, most tuti lekevernék egy taslit neki, ám azt hiszem, egyelőre elég büntetés neki, ahogy a tüdejéből próbálja felköhögni a saját vérét. Csórikám… -Bocsi, nem kívánságműsor. Azt kell mondjam, közeli ismerős, barát életét megmenteni sokkal megterhelőbb lelki szempontból, mint ha csak egy vad idegennel hoz össze a sors. Miközben a bordáival foglalatoskodtam, bármennyire is próbáltam óvatos lenni, mégis rosszul esett, hogy ilyen fájdalmat kell okoznom neki. Tudom… most rohadtul fáj, de később jobb lesz. Viszont ha most ezen nem esünk túl, akkor sokkal tovább és sokkal jobban fog fájni… A szívem nem kicsit szorul össze a „sírását” hallva, ám amíg 1-1 borda nem kerül vissza a helyére, addig nem hagyom abba az ügyködést. Akkor aztán pár perc pihi, amíg összekapja magát a következő fordulóra, aztán hajrá…! Ahogy a 2-es számú bordát követően James kérdését hallva kissé hátrébb húzódok. Várjak? Hát jó… Aztán ahogy meghallom, mi miatt húzza az időt, az ég felé emelem a tekintetem, ahogy halkan szitkozódok egy sort a második anyanyelvemen, csak hogy véletlenül se értse. Komolyan, ezt nem hiszem el… Valaki fogjon vissza, mert tényleg lekeverek neki egyet! -Őszintén? Gőzöm sincs, de ne aggódj, eszem ágában sincs megrontani téged. De ha ennyire zavar a helyzet, megkaphatod a kabátomat. –ajánlom fel nagylelkűen, s ha igent mond rá, majd kapja is. Ahogy végignyal a kezemen, halvány mosoly kúszik az arcomra, óvatosan meg is simogatom cserébe a feje tetejét, ahol nem borítják sérülések, jelezve, hogy számíthat rám. Aztán ahogy elkezdődik az átváltozás, próbálok felkészülni tudatilag, hogy összekapjam magam, és így folytassam a tennivalókat. Ám ahogy meglátom az általam eddig ismert emberi alakjában, az összes sérülésével, a szétroncsolt arcával, az üres szemgödrökkel, egyből apró gombóccá zsugorodik a gyomrom. Te jó ég, ez nehezebb lesz (lelkileg), mint gondoltam. Nyelek egyet, majd azon igyekezve, hogy minél kevésbé remegjen a hangom, én is köszönök neki, ha már a nagy sietségben eddig elmaradt. -Szia… Na jó, ez így nem mehet tovább. Orvos vagyok, az én lelkemen fog száradni ha ezek után James-nek bármi baja lesz, csak mert elérzékenyülök itt, szóval… Veszek pár mély lélegzetet, hogy visszanyerjem a nyugalmam, majd az oldalára tapasztom a kezét, immár puha, vértől ragacsos farkasbunda helyett a csupasz bőrére. -Ashley is megsérült? –felelek kissé meglepve a kérdésére szintén kérdéssel, és azt hiszem, ezzel már el is árultam tájékozottságomat a témáról. Bár így belegondolva, így már egyből érthetőbb volt Steve korábbi reakciója, nem is tudom, miből feltételeztem azt, hogy James miatt aggódik ennyire. -Sajnos nem tudom, James. Nekem csak arról szóltak, hogy neked segítségre van szükséged, sürgősen. Mázli, hogy pont bent voltam az egyetemen, szóval siettem, ahogy csak tudtam… Deee… ha a lányt is oda vitték, az egyetemre, akkor az őrzők biztosan megtesznek minden tőlük telhetőt. –feleltem, miközben igyekeztem a helyére illeszteni az utolsó törött bordát is. Nem mondom, hogy a remegés sokat könnyített volna a dolgomon, de túl sok fájdalomcsillapítót se mertem beadni neki, így aztán csak próbáltam minél gyorsabban visszaforrasztani. -Így ni… már csak… egy… pár pillanat, és kész. –feleltem, majd elengedtem egy kicsit, szusszanjon egyet az újabb „menet” után. Persze ez sem volt igaz, hisz még korántsem volt kész, ha a gyógyulási folyamatot tekintjük, ám így legalább már a saját regenerációja is nyugodtan dolgozhat odabent. A táskámért nyúltam, majd miután magam mellé húztam, könyökig eltűntem benne, mire megtaláltam, ami nekem kell. Néhány kisebb-nagyobb üvegcsét és tégelyt pakoltam sorra a hóba. -Tudom, hogy utálni fogsz, de fel kéne ülnöd egy kicsit, legalábbis annyira, amíg megitatok veled egy főzetet. Pocsék íze lesz, de hidd el, tényleg használ. Segítsek felülni? –tettem fel a költői kérdést, miután ismertettem vele a következő napirendi pontot. Lecsavartam az egyik üvegcse kupakját, majd a hóba állítottam, végül egy kicsit arrébb kúsztam a hóban, hogy tényleg segítsek neki. Óvatosan a válla alá nyúltam, hogy segítségére legyek, neki pedig minél kevésbé kelljen tornáztatnia a has- és hátizmait, képzelem, törött bordával milyen élmény lehet. Ha már sikerült kellő távolságra felemelkednie a földről, akkor miközben fél kézzel-testtel tartom-támasztom, a másikkal az üvegcse után nyúlok, hogy a szájához emeljem. -Mondd szépen, hogy „ááá”.
~ Neeeee, nem kell kabát. ~ Ha tehetném, hevesen ráznám meg a fejemet. Na már nem azért nem kell, mert minden áron szeretném, ha ilyen állapotban látna pucéran. Egész egyszerűen jobb nekem, ha a sebeket, a bőrömet nem fedi semmi, nem leszek szöszös, nem kell idegesen leráznom magamról... Ha majd otthon leszek, akkor jól bebugyolálom magam a takarómba, de addig nem. Miután alakot váltottam, azaz visszaalakultam emberré, valahonnan a távolból érzem, mennyire megrendítette Abit a látvány, amit nyújtok. Nem mondom, hogy szégyenlem magam és szívem szerint elbujdosnék, csak hát... Nem örülök annak, hogy miattam most még Ő is a kelleténél pár fokkal szarabbul érzi magát. Oké-oké, azért a randiért kuncsoroghatnék vagy száz évet, de attól még érzem, hogy kedvel - még ha nem is olyan felnőttes értelemben. - Ne haragudj... Csusszan még ki a számon a köszönés után, és még mielőtt megkérdezném, mi van Ashley-vel. A lelkemen valaki újra végighúzza a borotváját, amikor a tudtomra adja, hogy neki lövése sincs arról, hogy ebben a buliban Ashley is benne van. A picsába már! Közben persze már emberi hangon feszülök meg és üvöltök, mint valami állat, ahogy az utolsó bordát is a helyére igazítja. Jobb lett volna farkas alakban maradni, akkor nem éreztem magam egy ilyen szánalmas földönfutónak... Ennyit a fene nagy férfiasságomról és hiúságomról. Nem is igazán hallom meg, vagy éppen fogom fel, hogy biztat, hogy pár pillanat és vége van. Igen, én mondjuk tényleg úgy gondolom, hogy pár pillanat és vége, mert a csontjaim mozgatása erősen kezdi kiverni a biztosítékot, már ami az állapotomat illeti. Szeretnék elájulni, de erőseb mantrázom, hogy nem hozhatom Abit ilyen helyzetben, szóval ráérek még arra a fene nagy black-outra. - Jah... Aha... Kérlek. Furcsa dolog az, amikor az embernek akkora fájdalmai vannak, hogy zihálva venné a levegőt, de egyszerűen képtelen rá, mert a tüdeje sérült és minden ki-, és belégzés rohadt fájdalmas. Ebből aztán valami zavart hörgés lesz a szavak között a szép, tiszta légzések helyett. Megadom magam, hagyom, hogy Abi oda nyúljon, ahova szerinte kell (ó, hát persze, hogy nem oda kell szerinte...), aztán finoman nyögve valahogy csak sikerül rendesen felülöm. Bár a fejemet egészen addig lehajtva tartom, amíg el nem jutunk oda, hogy a számba adja a főzetet. Nem akarom az arcába tolni a szétcincált képemet. Nem akarom, hogy bárki lásson így. Ez most muszáj, de basszus... Még ettől is elcseszve érzem magam. - Sajnálom, hogy ilyenkor lettél iderángatva miattam. Azaz nem miattam, de... Bah, mindegy. Mondom lassan és kissé még mindig feszülten, lemondóan és szomorúan, aztán felemelem a fejem és azt mondom, hogy "ááá", mert a doktornő azt mondta, és én pontosan tudom, milyen érzés, amikor dokiként ellentmondanak neked. Szar és pipa leszel tőle, meg erőszakos. Az empátiának huss, annyi. De azt be kell vallanom farkasosan-férfiasan, hogy az érintése megnyugtat. Jót tesz. Nem tudom, hogy ez most azért van, mert él bennem a bújós farkasösztön, vagy egyszerűen azért, mert Abi egy-az-egyben, ahogy létezik, számomra megtestesíti a "jó" fogalmát. Nem tudom hogy és nem értem, miért, de nekem ő akkor is A Jó két lábon járó manifesztációja. Ebbe a képbe kapaszkodva nyelem magamba a főzetet, bár az első korty majdnem visszajön. Ahogy a gyomrom ösztönösen görcsbe rándul, csak még jobban fáj mindenem - még olyan testrészem is, amiről nem is tudtam, hogy létezik! -, de kitartok és sikerül hányás nélkül magamba dönteni, amit Abi adagol. - Csak az vigasztal, hogy tudom, hogy szeretsz... Ennyi a véleményem a főzetről, meg az egész szituról. Ha már nem kell tovább fél-ülőhelyzetben lennem, és Abi elereszt, nem vagyok est visszacsúszni a földre. Ez a rohadt nyugtató... Remegni még mindig remegek, de ennek ellenére teljesen gyengének és kábának érzem magam, a tehetetlen fájdalomról már nem is beszélve.
A szavait hallva egy pillanatra megállnak az oldalán végigsikló kezeim, ahogy furcsállva nézek rá. -Egyáltalán nem haragszom. –felelem végül, s folytatom a munkát. Újabb sor ordítás és hangos kínszenvedés következik kis betegem részéről, nekem pedig beigazolódik amit eddig is tudtam – emberi alakban tényleg sokkal megrendítőbb ez az egész, mint egy farkas nyüszítését hallani, nekem legalábbis. Gondolom, ha többet praktizáltam volna eddigi pályafutásom során, akkor ehhez is hozzászoktam volna. -Rendben. – Azzal nem is mondok mást, csak segítek neki felülni. -Ugyam már, James, ne sajnáld. Ez a munkám, természetes, hogy jöttem. –feleltem mosolyogva. Beírhat magának egy piros pontot, hogy ilyen „jól” viselkedik, hálás vagyok érte, hogy követi az utasításaimat. Mondjuk, ha ellenkezne, akkor se úszná meg, gondolom, ezzel orvos létére ő is tisztában van. Szép lassan a szájához emelem az üvegcsét, ügyelve rá, hogy minél többet meg is igyon belőle. Ahogy az első korty után kissé összerezzen, várok egy kicsit, de aztán szépen lassan megitatom vele a maradékot is. Hm… lehet, hogy a jövőben nem ártana egy kis mézzel turbózni a „koktélokat”? Bár, ki tudja, lehet, ezek ízén az se javítana. -Na, ezzel meg is lennénk, ügyes voltál. –dicsérem meg, ahogy az üres üveg is a hóban landol- Ez majd kicsit felgyorsítja a regenerációs folyamatot. A „bókja” hallatán keserű mosolyra húzódik a szám, de nem nagyon reagálok rá. Elég sovány vigasz, de ha ez tartja benne a lelket, akkor ez, legalább van valami. A semmitől ez is jobb, meg úgy se árt valami, amibe „kapaszkodhat”, mert még egy darabig nem fogom hagyni nyugodtan pihenni, akármennyire is szeretné(m). -Azt hiszem, a legfájdalmasabb részén már túl vagyunk. Következőnek jöhet az arcod. Kérsz egy kis szünetet előtte, vagy kezdhetem? –tettem fel a következő kérdésemet, majd a válaszától függően vagy most rögtön, vagy pár perc pihenő után, de óvatosan hátrébb csúsztam a hóban. Térdelő ülésbe helyezkedtem, majd a lábamra fektettem a fejét, hogy kényelmesebben hozzáférjek. Uhh… te jó ég… Hol kezdjem? Nagy töprengve megdörzsöltem a halántékomat, majd a táskáért nyúltam, hogy egy kis csipeszt, egy kendőt és vizet pecázzak elő belőle. Bár illene fertőtleníteni, meg sebmetszést végrehajtani, de… egy kissé elbizonytalanodtam, mennyire kínozzam Jamest ilyenekkel. Farkas lévén úgy sem tud elfertőződni a seb, a roncsolt szövetek is regenerálódnak, ráadásul mindkettő rohadtul fájdalmas procedúra lenne kisebb sebnél is, hát még ilyen szintű trancsírozásnál. Oké, utána lehet, hogy valamivel gyorsabban gyógyulna, viszont így is rendkívüli fájdalmai voltak, nem hiányzott még ez is mellé. -Most a te érdekedben, ne nagyon beszélj. Nem akarok nagyobb fájdalmat okozni, mint amit muszáj. Összefogtam a hajam egy kontyba, hogy ne zavarjon, majd kissé lehajolva hozzá nekiláttam, hogy legalább a szemmel látható szennyeződéseket eltávolítsam. Apró, óvatos mozdulatokkal csippentettem fel a kisebb nagyobb fa-darabkákat, földrögöt, haj- és szőrszálat, vagy bármi oda nem illőt, amit találtam. Ez azért eltartott egy darabig, de ha már úgy döntöttem, nem kínzom a fertőtlenítéssel, akkor legalább itt végezzek alapos munkát. Még az alvadó vért egy nedves kendővel óvatosan letörölgetem róla, aztán jó pár perccel később az egyik, korábban már előkerített kenőcsért nyúlok, hogy jó vastag rétegben felvigyem az arcán lévő sérült szövetekre. Akárcsak a korábbi főzet, ez is a gyorsabb regenerációt segíti elő, ám ez inkább a külső, felületi sérüléseknél hatásos, emellett már sokkal elviselhetőbb. Enyhén édeskés, jellegzetes gyógynövényillatot áraszt, és még csak véletlenül sem csíp, vagy ilyesmi – helyette inkább enyhe, hűvös érzést kelt felkenve, ezzel is nyugtatva a gyulladt szöveteket. Határozott, mégis finom és óvatos mozdulatokkal dolgozok, ügyelve arra, hogy mindenhová jusson a krémből, kivéve a szemgödröt. Oda valami ütősebb fog kelleni… -James? A szemeid… megpróbálok minden tőlem telhetőt, de azért ne várj tőlem csodát. Egy darabig még egészen biztos, hogy nem fogsz tudni látni velük… Túl bonyolult, összetett és érzékeny szerv, és sajnos én se állok orvosilag olyan szinten, hogy tökéletesen helyreállítsam. Amit tudok, megteszek, az kiindulásnak jó lesz, onnantól pedig a te regenerációdon múlik, hogy mennyi idő kell neki.
Tudom, hogy ez a munkája... Ahogy az enyém is volt valamikor. De mégis... Figyelj, dupla szóvicc: szar, amikor a Hóhért akasztják.... Hihetetlen, mennyire elememben vagyok még akkor is, amikor szinte látom a Fényt az alagút végén. Ha Isten van, szerintem majd megkérdezem tőle, hogy van-e face claim a Mennyekben, és ha ugyan olyan fanyar a humora, mint amit az életre kivetít, akkor páros lábbal rúgnak majd le a Pokolba. Válaszolni nem igazán van erőm, és igazából azt se tudom, hogy mit mondhatnék. A bősz hálálkodásnak nem most van itt az ideje úgy érzem. Szeretnék elmosolyodni, amikor megdicsér. Szeretem, hogy beszél, legalább a szavaiba kapaszkodhatok valamelyest. Nem látok semmit a fizikai világból, de a fejemben fehér foltok villannak fel abban a kavargó sötétségben, főleg azután, hogy azt a löttyöt végre megittam. Kell valami reális, kell valami jó és élő, ami itt tarthat, és ez jelen pillanatban nem más, mint Abi szavai, érintése és energiája. ~ Jól vagyok, bírom, ne aggódj. Csapjunk bele! ~ Hazudom cseppet sem egyértelműen, mert hát az is fix, hogy Abi nem fogja bevenni, hogy pontosan úgy érzem magam, mintha hawaii-on feküdnék és pusztán a thai masszázs fájdalmait kellene elviselnem. Hagyom, hogy vezessen, irányítsa a testem mozgását. Maximálisan megbízom benne. Bár, nem mintha lenne más választásom, valljuk be. De ettől függetlenül lehetne ezerszer szarabb, és talán jobb is, hogy nem falkatagot küldtek hozzám, hanem egy olyan Őrzőt, akit ismerek. A combja nagyon kényelmes. Ahogy munkához lát, minden erőmmel igyekezem arra koncentrálni, hogy a vonyítás helyett azt érezzem, milyen puhán süpped a húsa a tarkóm alatt, milyen kellemes, ahogy a lélegzete a bőrömet, hajamat éri... Közben a Gyógyító rendületlenül törölget és távolítja el a szennyeződéseket. Igazán hálás vagyok a tudatom hátsó szegletében - ahol a doki lakik - azért, hogy a kelleténél jobban nem kínoz meg, hanem elfogadja azt az egyszerű tényt, hogy mint farkasnak, a kevesebb néha több. És nincs szükségem fájdalmasan emberi procedúrákra ahhoz, hogy ebből a darált húsból egyszer majd újra az a pofátlanul szexi arc legyen, mint néhány órával ezelőtt volt. Valami gyógyhatású krémet is felvisz az arcomra, amitől ez a lángoló katlan néhány másodperc múlva kezd kihűlni... Legyen áldott a két kis keze, amiért ilyenekkel foglalkozik. Bár jobban örültem volna, ha a gyógynövényes órán tanultakat ennyire testközelből nem kell átélnem, de örüljek annak, hogy ennyivel megúsztam, nem igaz? ~ Szerintem... Egy hónap, aztán újra tudlak majd velük idegesíteni... Mármint, hogy nézlek, meg ilyenek. Egy hónap, te Úr Isten... ~ Keserű nevetéssel próbálkozom, de a vége pusztán fájdalmasan sípoló kilégzés lesz. Na, nem kellene ennyire elkapatnom magam... ~ Asszem fázom... Ugye van kocsid? Haza akarok menni...~ Közlöm vele csak úgy mellékesen, közben pedig tűröm a további ügyeskedéseket, amiket a szememmel művel, bár gyanítom, hogy egyáltalán nem lesz annyira fájdalommentes, mint ahogy én azt elképzelem... Csak ne ájuljak el, csak ne ájuljak el, mert akkor nem tudom, hogy fog hazacipelni...
-Örülök neki, hogy ilyen optimistán állsz a dolgokhoz. Ha nem lennék orvos, azt mondanám, hogy ha van erőd poénkodni, akkor nagy nem lehet olyan nagy a baj… Ahogy végzek az arca bekrémezésével, az üres tégelyt is a többi „szemét” mellé dobom a hóra. -Alig várom. Egyébként… készülj rá, hogy amíg ilyen nagyon ramaty állapotban vagy és nem tudsz gondoskodni magadról, addig nem szabadulsz tőlem. Nem, nem kívánságműsor ez sem. –feleltem, majd közelebb húztam a táskát. A férfi szemgödreire pillantottam, majd újra a táskában kezdtem nézelődni, mi az, ami most jól jöhet… Hát, basszus, azt kell mondjam, kissé nagyon tanácstalan vagyok. Végül hagytam a mindenféle krémeket-főzeteket, és csak finoman betakartam a szemei helyét az ujjaimmal, hogy mágiával feltérképezzem, egyáltalán milyen mélységekig sérült a látórendszere. -Bírd ki még egy kicsit, aztán ígérem, kapsz egy puha ágyat meg egy meleg takarót. A szemed után még befáslizlak… vagyis inkább fogalmazzunk úgy, hogy ami kötszert meg gézt hoztam, abba becsomagollak, mert ami ide kéne, ahhoz ez a táska túl kicsi. Aztán majd ha nem a természet lágy ölén, mínusz 10-ben, bokáig hóban leszünk, akkor folytatom. Például a karod meg a lábad… Ilyen ízületi sérülésre most nem hoztam semmilyen kenceficét, szóval még lesz egy köröm a rendelőbe, feltölteni a készleteket. Egyébként, hogy a kérdésedre válaszoljak, nem, nincs kocsim. Meg jogsim se, legalábbis olyan, amit itt elfogadnának. De ne aggódj emiatt, az egyik kollégámmal megbeszéltem ezt a betegszállítós dolgot, így nem kell egyedül elcipeljelek. Telefonálok neki, 10 perc és itt van. És… Biztos, hogy haza szeretnél menni? Ne inkább a Farkaslakba? –kérdeztem vissza kissé csodálkozva, miközben az ujjaimon keresztül továbbra is érezheti az átáramló mágiát. Nem lesz ez így jó, nagyon nem. -A szemgolyók állapota katasztrofális, szinte semmi sem maradt belőlük. Ráadásul még a retina, a szemmozgató izmok és a látóideg is sérült… Bár azok még legalább megvannak. De azt hiszem ennyi elég a sok „jó” hírből így egyszerre, haladjak is… -sóhajtok fel, aztán miután sikerült képet kapnom a szemkörnyék állapotáról, nekilátok, hogy gyógyítással legalább azokat helyreállítsam, amik kevésbé sérültek. A kikarmolt-kifolyt szemgolyóval sok mindent nem tudok kezdeni, azon kívül, hogy amennyire tudtam, „letakarítottam-kitakarítottam” a szemgödröt. Visszanöveszteni nem tudom még mágiával se, az Jamesre fog maradni, így aztán inkább azt tűztem ki célul, hogy a többi izmot, hártyát, szövetet és ínakat mentsem, amennyire csak lehetséges. Újabb elnyújtott, néma percek következtek, részemről legalábbis mindenképp, amíg koncentráltam. Lelki szemeim előtt felderengtek az anatómiakönyvekből már oly jól ismert ábrák, akárcsak az életbeli valós felépítés is, ahogy a bizsergető mágia kifejtette a hatását. Akkor már csak a kötözés volt hátra, legalábbis abból, amit most terveztem itt kint a terepen. Eddig a nagy gyógyítgatás miatt nem is nagyon foglalkoztam a hideggel, hisz teljesen lefoglalta a figyelmemet, meg biztos az adrenalin is rásegített, de mióta James szóba hozta, hogy fázik, én is egyre inkább éreztem a csípős hideget. Meg hogy őszinte legyek, a fáradtságot is kezdtem érezni, akárcsak a varázserőm lassú apadását, bár tudtam, mára még nem úszom meg ennyivel. Szórakozottan megsimogattam a férfi fejét, ahogy a másik kezemmel elkezdtem előkeresni a szükséges dolgokat – géz, kötszer, olló, sebtapasz… Méretre vágtam egy adag gézt, ami az arcra kerül majd, s közben egy régi, kedves dallamot kezdtem csendesen dúdolni. Finoman a helyükre illesztettem őket, majd a férfi tarkója alá nyúltam, hogy óvatosan megemelhessem a fejét, amíg a kötszerrel körbetekerem párszor.
/ A következő reagban befejezem a "mummifikálásodat", aztán ha nagyon nincs más ötlet, akkor hívom a "taxit" és lassan mehetünk is /
A szavai egészen elgondolkodtatnak, és egyre több kérdést vetnek fel. Valahol, a fejemben villódzó, fehér foltok mögött felsejlik az első találkozásunk egészen sajátosra sikeredett pillanatai közül néhány, aztán persze a közös tanóra is... Természetesen hülye lennék azt mondani, hogy nem imponál számomra ez a fajta kéretlen felelősségtudat, amit a nő felém viseltet, de ettől függetlenül valahol bánt is a dolog, hogy kételkednem kell. Valahol baromira jól esne a lelkemnek, ha azért is kötelezné magát mellém önkéntes rabságra, mert kedvel és fontos neki, hogy mi van velem. De persze ki törődik a lelkemmel, amikor látszólag csak a testem van romokban, nem igaz? ~ Orvosi kötelességtudat...? Nyilván... ~ Nos, nem tudom, hogy ebből neki leesik-e, hogy mire gondolok, bár valljuk be, ennél értelmesebb és bonyolultabb mondatszerkezetekre alkalmatlan vagyok. Szar, de ez van. Az újabb mágia a szememen újfent finom, lágy melegséget áraszt a sebekben, végigcsorog a fülem mentén, bele a gerincembe. Tudom, hogy a varázsereje véges, ettől függetlenül olyan jó lenne órákig ezt érezni. Viszont annyit beszél, hogy lényegében fogalmam sincs már, hogy mi a téma. De azt kiértem belőle, hogy gézről van szó, meg hogy nincs jogsija sem (milyen dolog ez már?), hogy valami lesz 10 perc múlva és hogy Farkaslak. ~ Ne... Nem bírnám elviselni... Sokan vannak... Nyüzsi... ~ Nagyon szeretném tudatni Abival, hogy ilyen állapotban képtelen vagyok felhúzni és fenntartani a pajzsomat, még csak egy kölyök szintjén sem, az pedig nem hiányzik, hogy ne tudjak se aludni, se pihenni azért, mert rajtam kívül még nyolcvan másik sündörög a környéken. Sok az energia, a zaj, a szag, az idegen... Egyáltalán nem vágyom a falka társaságára. Mert tudom, hogy a nagy százalékuk baromira nem lenne tekintettel az állapotomra, elég csak a Tark-állományra gondolni. Arról meg már nem is beszélek, hogy nem bírná el a hiúságom, hogy mindenki így lásson, engem, a férfiszépség megteste... jó, mindegy, a lényeg, hogy nem és kész. Ahogy a mágia lassanként elapad, a helyét a puha kötés veszi át, melyet Abi még puhább keze, ujjai tekernek rám. Nem vagyok benne biztos, hogy valóban érzem-e a simítását, és már abban sem, hogy a halk dúdolása valóban megtörténik-e, vagy csak képzelem. Most kicsit olyan... Anyai nyugalom és biztonság áramlik belőle, vagyis lehet, hogy csak szeretném ennek betudni az érzést. Minden esetre ahogy kötöz, hiába mozgat, lassan már eljutok abba az állapotba, ahogy nem fáj már semmi. ahol semmi sincs, csak az, amit én akarok és én odaképzelek. Csak Abi és vagyunk itt, a vízeséstől nem messze, és abban a tudatban úszom át az ájulás végtelen világába, hogy biztonságban és szeretve vagyok. A dallam kísér, ahogy az érzés is, míg végül minden el nem hal a feketeségben.
-Hm? –kaptam fel a fejem a gyógyítás közepette, ahogy néhány perc hallgatás után újra hallom James hangját. Először nem igazán esik le, hogy mire is gondol, így csak kissé felvont szemöldökkel nézek rá, de aztán lassan megszólalok: -Valamilyen szinten mondhatjuk, igen… Ha ez nem lenne meg bennem, akkor most nagy valószínűséggel nem itt lennék, hanem valamelyik általános iskolában oktatnám a lurkókat. De nem csak ezért mondtam korábban azt, amit. Tényleg szükséged van valakinek a segítségére, és… aggódok érted. De… de ha zavar, vagy kellemetlennek érzed, hogy én viselem a gondod, megértem a dolgot. Csak egy szavadba kerül, és akkor átadom a posztot valaki másnak, akit nem ismersz, vagy akár egy falkatársadnak, ha úgy jobban érzed magad. –válaszoltam csendesen. Hallgatom, ahogy próbálja jelezni, hogy ne a Farkaslakba menjünk, és… bár először azon voltam, hogy oda vigyük – mert mégiscsak egy nagy, szerető közösség, vagy mi a manó, és biztos lenne aki figyel rá, meg mindenből a legjobbat akarják neki, hogy minél előbb meggyógyuljon, de… Neki is igaza van. Valószínű, hogy ha én lennék hasonló állapotban, nem akarnám, hogy bárki így lásson, csak haldokolnék szépen magamnak a kis vackomban… Hm, így belegondolva, már könnyebb sérülésekre is így reagálnék, mondjuk mint ami komolyabb, mint egy nátha, vagy egy lábtörés. -Rendben, akkor nincs Farkaslak. Hazamegyünk. –feleltem végül. Ahogy telnek múlnak a percek, úgy nő a kötszeres csomagolásból álló kupac mellettem, James pedig egyre inkább kezd valami múmiára hasonlítani a sok kötéstől. Igaz, most nincs nálam elegendő, így aztán miután az arcával végeztem, még a nagyobb horzsolásait, karmolásait kitisztogattam, majd azokat is bekötöztem. A kisebbek meg… Hát, majd otthon, jobb körülmények között nekiállok mérlegelni, hogy mihez kezdjek velük – elég jelentéktelenek ahhoz, hogy szabadon hagyjam és így gyorsabban gyógyuljon, vagy azokat is bekötözgessem. Bár James már így is eléggé kimerült lehet, azért eddig éreztem, hogy amikor mozgatni próbáltam, valamennyire ő is próbált segíteni, még ha az szinte alig érzékelhető is volt. Amikor egyszer csak teljesen megadja magát és elernyednek a tagjai, riadtan pillantok az arcára. Egyik kezemmel már fogom is a kis csipeszt, hogy az orra alá dugjam, ellenőrizve, hogy rendben van-e a légzése. Vagyis… oké, tudom, hogy nincs rendben, mert nem olyan rég szedtem ki a tüdejéből az egyik bordáját, de, ehhez képest értettem. Kisebb szikla gördül le a szívemről, amikor látom, hogy még lélegzik. Kezemmel a csuklója felé nyúlok, hogy kitapintsam a pulzusát, aztán még ráapplikálom a maradék 2 csomag kötszert is. Mert hogy elfogyott, sajnos… Akkor azt hiszem, itt az ideje az újabb fuvarnak. A telefonom után nyúlok, és már tárcsázom is Dominic számát, hogy jöjjön értünk. Amíg várunk, a szemetet, amit gyártottam, összeszedem és visszapakolom a táskába, aztán a kabátomba is visszabújok és összeszedem a maradék holmit is. Nem telik bele talán negyed óra sem, és James-szel a csomagtartóban hátsó ülésen magyarázom a sofőrnek, hogy milyen úton tudunk eljutni a beteg házáig. Még jó, hogy a múltkori óra után volt az a kis beszélgetős-főzőcskézős vacsi, így legalább most nem kellett még külön 3 kört futnom csak azért, hogy kiderítsem, merre lakik. Mert hogy iratok nem voltak nála, a Farkaslakban meg nem tudom, mennyire örültek volna nekem ilyenekért… „Halihó, csak én vagyok az, a doki a síparadicsomból, biztos ismertek már páran. Csak azért ugrottan be, hogy valaki meg tudná velem osztani Mr. Howard lakcímét? Vagy nekem az is jó, ha megmondják, hol találom az iratait… Kéééérem!” Ahogy megérkezünk a lakáshoz, aztán jön is a következő akadály. Hogy jussunk be kulcs nélkül? Most jöhetne az újabb x kör rohangálás, bár a lakcím ismeretével szemben nem hiszem, hogy minden őslakos farkas hordana egy pótkulcsot magával, így… hát, szükség törvényt bont, mielőtt még nagyon elkezdtem volna a problémán pörögni, Dominic megoldotta a dolgot – egy laza mozdulattal berúgta a hátsó ajtót. Bár annyira nem díjaztam az ötletet, de legalább sikerült lebeszélni arról, hogy az első ajtóval játssza el ugyanezt (túl feltűnő lenne), vagy valamelyik ablakot törje be (utána meg nem lehet bezárni). Oké, ha egy farkas be akar jönni, úgy se egy zár fogja visszatartani, de na… Becipeltük Jamest a helyére, bár a munka nagy részét most sem én csináltam. Miután a férfi még mindig eszméletlen volt, csak betakargattam, még egyszer ellenőriztem, hogy rendben vannak-e a dolgai, aztán ha aggódva is, de visszasiettem a kocsihoz, magára hagyva őt. Valószínűleg nem fog feltűnni neki az az pár óra, amíg távol vagyok, sőt… sokkal tovább fog aludni, de azért így is betegre aggódtam magam – mi van, ha mégis felébred közben, és nem vagyok ott? Vagy valami baja történik? Viszont muszáj volt hazamennem, hogy összeszedjek magamnak annyi cuccot, ami az itt tartózkodásomhoz feltétlen szükséges, ráadásul Kodával is kezdenem kellett valamit. Itt nem lehet, hisz túl zajos lenne egy kölyökkutya, egyedül viszont nem hagyhattam otthon, minden felügyelet nélkül – végül a szomszéd nyugdíjas házaspár gondjaira bíztam. A házam után jött a rendelő, hogy feltankoljak minden főzetből, gyógyszerből, meg orvosi segédeszközből, ami még szükséges lehet… plusz géz, kötszer, ragtapasz, fájdalomcsillapító, nyugtató, meg még sorolhatnám. Nem is tudom, mikor siettem utoljára ennyire. Miután visszaértünk James házához, Dominic még segített bepakolni, de aztán már ment is, én pedig nem győztem hálálkodni neki. Aztán ketten maradtunk. James ágyához sétáltam, és nekiláttam, hogy folytassam azt, ami az erdőben, a vízesés mellett kimaradt. Lemosni azt a sok piszkot és alvadt vért róla, lecserélni az idő közben átázott kötéseket, a többi sérülést lekezelni, a végtag-ízületeivel is kezdeni valamit… azt hiszem, szép hosszú napnak nézek elébe!
//Okés, kómálj nyugodtan ^^ Aztán ha gondolod, akkor ugorhatunk egy pár napot, aztán folytathatjuk a házadban a "bulit"//
– Lehet a szavadon foglak, Ashley – mondom. – Egyszer vissza akarok menni... Vissza kell. Tudni akarom, maradt-e meg valaki, vagy esetleg mind... – Nem folytatom. nem tudnám, és nem is akarom. Nem bírom kimondani, mert az annyira véglegessé tenné az egészet. Hé, lehet, hogy a forrásaim csak hazudtak, és mindenki éli a világát... Mégis, valahol mélyen tudom, hogy ez nem így van. Meghaltak. Miattam. – Azt meg próbálják csak meg... Nem lesz egyszerű dolguk. Vannak emberek, akik a védelmedre kelnének. És itt nem csak magamra gondolok. Van két apja is, mint az ilyen hülye, modern családos filmekben. Jó, de az ő esete különböző, ezt mind tudjuk. Kicsit irigylem is, még annak ellenére, hogy az ő nagy szerencséje egyszerre az én átkom. Ha valaha is megbántanám, durvábban, akarva vagy akaratlan, akkor két kigyúrt pasas fog levadászni. és a feldühödött apák elől futhat az ember a világ végére is, oda is követik. Szavain próbálok együttérezni, tényleg... De én még nem ütöttem ki senkit ilyen módon, főleg nem olyat, aki közel állt hozzám. Jó, egyszer dobtam elég szerencsétlenül Sue-nak egy üveget, akkor meg két hétig monoklival járkált. A második héten már tudott nevetni a dolgon... – Jobban van? – kérdezem csupán. Érzem persze, hogy mardossa a bűntudat miatta, de tudom, nem tehetek ellene semmit. Szeretnék? Hogy a viharba ne? De nem lennék képes rá. Ezt neki kell lerendeznie magában, más nem képes rá, bármennyire szeretném elűzni a fájdalmát. De, mint mondottam, én csak egy idióta tizenéves srác vagyok. Látom, hogy az ötletem nem nyeri el a tetszését, és tudom, szavai után egészen biztosra tudom: nem fogunk közös nevezőre jutni. Ebben a helyzetben nem. Eszembe jut, amit Doktor Howard mondott korábban, amikor beszéltem vele Ashleyről. Nem, nem az, hogy hagyjam nyugodtan... Azt már cseszhetem. Az jut az eszembe, amit utána mondott. Néha vissza kell lépnem, ha előre akarok jutni. Márpedig előre akarok. Szóval, jó nagy lépés hátra. Viszont erről konzultálnom kell majd Sue-val, mert én nem értek annyira a matekhoz, kettőnk közül ő a jobb benne Ja, jó annyira, hogy lesúgja nekem a megoldásokat, és túléljünk. – Rendben, ez így okés – bólintok. – Viszont akkor minden nap legalább egy óra. Nincs sok időnk, az egy hét gyorsan el fog repülni. A lehető legtöbbet kell kihozni belőle. – Igen, nem volt idős, vagy ilyesmi... Egy fiatal lány, akit Norinának hívnak. Pár hónappal ezelőtt még az iskolatársam volt – sóhajtok föl. Rohadt gyorsan változnak a dolgok, és túl könnyen kicsúszhat a lábunk alól az irányítás. – Igazából hasonlít is rád, tudod? Biztos jól kijönnétek, ha találkoznátok... Ennél tovább megint csak nem merem feszegetni a témát. A kangúnáros kérdésre felnevetek, és megvonom a vállam. – Igazából nem tudom, honnan jött. Olyan nehéz kimondani ezeket a régi rangokat, kötjük ahhoz, amihez tudjuk. Aztán majd csak megszokjuk, előbb-utóbb – vagy az egész falkát eltörlik a föld színéről. Ja, ez is egy elég sajátos lehetőség. Meg sajnos valószínű is. Nem teszünk semmit, amikor provokálnak bennünket, és meg sem bosszuljuk a halottainkat. Tudom, hogy balhé van miatta idehaza... Én csak próbálok kimaradni belőle. Farkasként követem a lányt, és élvezem ezt a futást. Valahol féltávon megpróbálok versenyre kelni vele, engedve a bennem tanyázó ösztönnek, de aztán rájövök, hogy gáz van, mert ha nyerek, akkor eltévedek. Közelebb oldalgok hozzá, amikor nekimegy a fának, és visszapattan róla. A parancsának engedelmeskedek, fölveszek egy pólót, meg az amúgy is kopott farmeromat. Cipőt viszont nem. Jó érezni a világot a talpam alatt. Azon viszont, amit mond, csak felvonom a szemöldököm. – Tudod, ez eléggé őrült dolog. Meg kicsit felelőtlen is... – vigyorra húzódnak az ajkaim –, de nekem rohadtul tetszik. Hát igen, a lázadás az úgy kimaradt az életemből. Szóval követem Ashleyt, és közben azon morfondírozok, meddig lennék képes elmenni ezért a lányért. Hát, egy szikláról legalábbis hajlandó lennék leugrani, az biztos.
*Válaszára megvontam a vállaim. Nem szokásom ostoba ajánlatokat tenni, tehát ha valóban él vele, akkor nem fogom kihúzni magam. Csak azt várja meg, vagyis reménykedem benne, hogy számol a farkasommal is. Mert ha idő előtt akar utána járni a dolognak, akkor számolnia kell plusz egy kísérővel, aki vissza tudja fogni a kicsikét. * - Hééé… nyugalom. Tudomásom szerint ennyire végzetesen még senki agyára nem mentem. * Persze, ha nem tudok valamiről az már más kérdés. DE akkor meg nem is érdekel. Szóval ha valaki nem áll elém, az hagyjon is békén. Mögöttem meg úgy pufoghat, őrjönghet, ahogy csak akar. * - Fizikálisan mindenképp… * Úgy jól volt. De kitudja, hogy mit hagyott benne az, hogy leléptem. Persze voltam otthon, de… nem egy rózsás a dolog. De annyi baj legyen… majd… majd megoldjuk, valahogy. Addig meg… különben is! Elvan foglalva azzal a szőke tyúkkal… szóval tök mindegy, hogy mit csinálok, úgy sem vagyok otthon. Nőzzön, csajozzon és élje a kis… pff. Hagyjuk… Gyűlölöm azt a nőt. Komolyan még Kat is jobb lett volna, mint ez. * - Öhm…egésznap ráérek. Én… szóval… nem kezdtem újra az edzéseim. * Hunytam le a szemeim. Nem tudom miért nem tettem, de nem akartam. Most nem, így nem. Viszont így csak tengtem-lengtem egész nap, mint aki jól végezte a dolgát. Szóval akármikor is legyen Samnek jó, pont nincs programom. * - Ha hasonlít rám, akkor biztos nem jönnénk ki jól. * Ugyanis én nem voltam meg a lányokkal. Ha Ő is ilyen… nos, tuti káosz. De aztán kitudja, hogy Sam mire gondolt. Belőlem csak egy van, az, hogy más milyen más kérdés, de tuti nem olyan, mint én. Különben meg, nem különösebben érdekel, ha Sam barátkozik a csajjal, de nekem nem kell. S talán a legnyomosabb ok az, hogy nem akarok rájönni, hogy odaát is csak emberek vannak. Ők az ellenség, nem szabad az ellenség ilyen terű jó oldalát meglátni, mert onnantól kezdve, már akár barátként is tekinthetsz rá. Szóval én kihagyom a dolgot. A rangokra szintén nem reagáltam, csak egy sejtelmes mosoly bujkált az ajkaimon. De hát majd kioktatja őt is James mint engem a rangokról. A vízeséshez érve, csak kíváncsian várom, hogy mit fog mondani, miközben azért haladok ám háttal előre és hívogatom az ujjaimmal. * - Tizenhat éves vagyok. Nem vagyok edzésen és nem is farkasok közt vagyok. Nyugodtan lehetek felelőtlen, merész, bátor, botor… lehetek ember. Annyi különbséggel, hogy nem fog bajunk esni, hála a farkasainknak. * Mikor közli, hogy nem akar ellenkezni és még tetszik is neki a dolog. Vigyorogva és futva indulok meg felfelé. Úgy is jön… A tetejére érve azonban vidáman csillogó zöld tekinteteim ismét megtalálják a fiút, miután a mélybe néztem. A víz robaja hangos volt… legalábbis nekem, mivel még nem tudtam megszűrni a hangokat.* - Nah gyere… * Nyújtottam felé a kezem, hogy bizony velem ugrik, ha csak nem gondolta meg magát. S ha közelebb jött, nem ellenkezett vele sétáltam a szikla szélére és vigyorogva néztem rá.* - Egy… kettő… most. * S azzal már le is léptem a széléről, hogy a mélybe hulljunk. Ajkaimról persze egy örömittas kiáltás szakadt fel… *
Szavai alapján azt kell hinnem, kicsit eltúlzott volt a reakcióm. Magamban sóhajtok egyet. Talán tényleg túlságosan védelmező vagyok vele szemben, vagy agresszív azok ellen, akik bántani akarnák. De basszus... Megfogadtam előtte: nem hagyom, hogy bárki bántsa. Hát nem is fogom, az rohadtul biztos... Lehet, hogy nincs becsületem, és bármikor csalnék, ha javíthatnék valaki helyzetén ezzel, de ezt az egy ígéretemet meg tervezem tartani, gondoljon rólam bármit is. És örülök annak, hogy az apja rendbe fog jönni. Nem tűnt annyira vészesnek az az ember, bár lehet azért, mert kapott egy tockost a faltól, de... Szeretném, ha minden okés lenne vele. Már Ashley miatt is. Jó, nekem valószínűleg előbb uóbb feldug egy sörétest és elsüti, de... A lánynak fontos, ezt látom rajta. És remélem, rendbe fog jönni. Miatta, nem másért. – Rendben, akkor ha végeztünk átmehetünk hozzám, és el is kezdhetjük. Nincs vesztegetni való időnk, igaz? – kérdeztem egy apró mosollyal a képemen. Nem, nem annak szólt, hogy a lakásomba invitálom, inkább annak, hogy bízhat bennem. Legalábbis most szeretném, ha megbízna bennem, mert annyira tényleg nem vagyok vészes, és... Szeretnék bizonyítani na, az a nagy büdös helyzet. Komolyan, mint az őskorban! Kell a nő? Akkor megverekszünk érte, édesecsém, úgy ám, összeverjük egymást, ő meg majd lelép a Józsival. De utána meg levágjuk a Józsi... Úgy. Na. Arra nem szólok semmit, hogy kijönne-e a másikkal, avagy sem. Oké, ha azt akarom, hogy találkozzanak óvatos leszek, persze... De szerintem nem lenne bajuk egymással. Legfeljebb lenne köztük egy egészséges versengés, amit nem is bánnék igazán. Legfeljebb hátradőlnék, és nézném, ahogy marják egymást. Á, fenéket, beugranék közéjük, szétválasztanám őket, és ápolgatnám Ash esetleges sebeit. Ez az, amit tennék. – Te is tudod, hogy nem úgy gondoltam. Csak hatásvadászkodtam egy kicsit – mosolyodok el. Hangom barátságos, nincs benne semmiféle él, vagy ilyesmi. Egész egyszerűen merek megereszteni egy apróbb poént, és próbálgatom, meddig mehetek el most. – Tudom, hogy nem lesz bajunk. És bízom benned, hogy nem löksz le a szikláról. Követem hát, mintha az életem múlna rajta. Ki tudja, ha nem csesszük el a dolgot, még az önbizalmát is visszakaphatja, ami annyira megrendültnek tűnik. Ó, Istenem, mit nem adnék, ha visszaadhatnám neki. Ha a sziklán állva átfonhatnám a derekát a karommal, és azt mondanám, hogy bízok benned, kislány, aztán levetném magam utána onnan. De csak a kezét ragadom meg, aztán ugrok, és belőlem is kiszabadul egy boldog kiáltás, amikor a levegőben zuhanunk lefelé. Lábbal érkezem a vízbe. Ashley keze kicsúszik az enyémből, aminek hatására kipattannak a szemeim, és látom, hogy még ott van a közelemben. Azonnal a víz felszínére küzdöm magam, és köhögve-prüszkölve szabadulok meg a víztől, amit sikerült benyelnem, vagy bejutott az orromon keresztül. Valahogy mindig utat talál magának. Ott lebegve várom, hogy Ashley is felbukkanjon, és közben a hátamra fekszem. Élvezem a dolgot, na.
*Az ajánlatra kissé felszaladt a szemöldököm és már szólásra is nyitottam a szám, hogy kinyögjek valami olyasmit, hogy szívesen ha nem dob ki megint. Vagy valami ilyesmit, de a lényegen nem változtat, ami azon van, hogy nem felejtettem legutóbbi tettét. De az csak megint veszekedést szülne, szóval becsuktam a szám és bólintottam.* - Rendben, de ha későn végzünk, akkor van esély arra, hogy nálad alszom. Ma Stevevel vagyok, de nála még ott van az a… akarom mondani, vendég van nála. Darrennek meg nem szóltam. Szóval, nem tudom, hogy van-e nála valaki, külön szobát megmért nem kértem. * Nem, nem és nem. Nem akartam tudni, hogy Apáim mit művelnek mikor nem vagyok ott mert mind a kettő azt hiszi, hogy a másiknál vagyok és ami azt illeti, egyiket sem akarom meglepni váratlanul, hogy ezekkel szembesüljek. Vagyis… höhö…* - De azt hiszem, Ryannak nem lesz ellenére… * Jutott eszembe a megváltó ötlet, hogy nem kell Samnek megosztania velem az ágyát, kialvatlanul kelnie holnap a rémálmaim miatt. Ugyanis Ryannél is aludhatok. Csak nem vagyok akkora szerencsétlen, hogy egyszerre csajozik be mind a három férfi, akik fontosak számomra. Arra viszont, hogy hatás vadászt játszik csak felszaladt a jobb szemöldököm kissé. Hát vazz… ezt én nem értem akárhogy is igyekszem megfejteni. Mármint értem, hogy mit mond nem arról van szó, csakhogy miért. Hajm… lebutultam volna a farkasommal? Mondjuk… inkább csak alkalmazkodtam a hajam színéhez, azt hiszem. De ezt akkor sem értem, ha feketére festem. Viszont az utolsó mondatára vigyorogva tekintettem vissza rá.* - Erre azért ne vegyél mérget. * Kacsintottam, de végül is… tényleg megtenném vagy magammal rántanám, ha meggondolná magát. Míg zuhan, van ideje realizálni a helyzetet, hogy ne legyen baja. Szóval…. A vízbe érve nagy csattanással csapott össze felettem a hullámok. Egy pillanatra elvesztettem azt, hogy merre van lent és fent, így ki is rántottam a kezem Saméből, míg a másik az orromon volt, hogy nem menjen tele vízzel. Mire realizálódott minden, Sam már csak lebeget. Egy ördögi vigyor kúszott az ajkaimra és alá úszva fontam kezem a dereka köré és rántottam magammal a mélybe. Szemeim nyitva voltak, de csípte a víz. Azonban ha nem rúgott le magáról nagy ijedelmében, akkor a vízesés alá indultam meg vele. De kitudja… lehet, hogy észrevett már korábban. Ajkaimon boldog mosoly volt ahogy haladtam vele.*
– Engem nem zavar. Már ha meg tudsz békélni egy oposszummal. Egészen összebarátkoztunk az elmúlt időszakban, de mostanában inkább a radiátor alatt alszik – mondom. Egy árnyalatnyi büszkeség azért csendül a hangomban, elvégre legyőztem Hannibált. Egy oposszumot. Gratulálok, Sam, ehhez hasonló dicsőséget kevesen arattak a történelem folyamán. Idióta! Jó, hogy nem azzal kezded, hogy nem fordítva vetted ma föl a pólódat, és nagyon büszke vagy magadra. Istenem, ha tehetném, belefojtanám magam ebbe a tavacskába itt. Az ugrás után csak lebegek, teljesen csöndesen, és gondolkodok. Egész békés itt, ha az ember nem számolja, hogy dübörög mellette a vízesés, meg van egy kis sodrás is a part felé... De nekem tetszik. lehet, gyakrabban is ki fogok ide jönni a későbbiekben. És ki tudja, talán egyedüls em leszek. Túl szép belegondolni abba, hogy talán Ashley itt lesz velem. Marha vagyok, amiért ilyesmire gondolok? Lehet. De oylan veszettül jó érzés, hogy arra szavak sincsenek, szóval csak folytatom, és örülök, hogy Ashley nem láthat be a gondolataim mögé. Tényleg, mi lehet vele? Túl régóta nem jött már föl, kezdek aggódni... Na, ekkor fonódik karja a derekamra. Egy pillanatra jóleső melegség tölt el... Aztán rádöbbenek, mit tervez, és már csak egy nagy levegőt venni van időm. Nem harcolok, inkább segítek neki tempózni abba az irányba, amerre menni akart. Ugyanolyan boldog mosoly kúszott az ajkamra, mint amit az övén láttam, amikor beúsztunk a kis barlangba a vízesés mögött. Furcsa módon itt nem hallottam a víz hangját annyira erősen, pedig ekkorra már kikerültünk a vízből is. Kikúsztam az egyik simább részre, végigheveredtem, és nevetni kezdtem. Bőven van még mellettem hely, ha gondolja, odatelepülhet. – Nem volt rossz húzás! – mondtam a lánynak. Régen élveztem már valamit annyira, mint ezt a röpke időt, amit együtt töltöttünk, és ezt a farkasom is az értésére adta, ahogy ismét közeledett a pici felé, boldog energiáit egyenesen rázúdítva. Na, öregfiú, lassan a testtel, nem akarjuk elijeszteni a hölgyeket, igaz? – Mondd, mikor találtad ezt a helyet? – kérdezem. Próbálok nem törődni azzal, hogy mindketten csurom vizesek vagyunk, a ruháink teljesen átáztak, és igenis megmutatnak dolgokat. Nem érdekel, bármennyire furcsa is legyen. Az arcát figyelem, tekintetem még véletlenül sem téved lejjebb. Ő a lényeg, és ezt a lehetőséget most tényleg nem fogom elcseszni.
- Öhm… nem megyek. Lent fogunk tanulni a nappaliban, aztán majd bemászok az erkélyemen otthon ha nem aktuális Ryannak sem, vagy nem tudom. Csak ne kelljen találkoznom azzal a nővel * Kötöttem ki, tömény gyülölettel a hangomban. Különben megeszem azt a kis valamit. Ezer éve nem voltam vadászni, akarom mondani még valamikor a „balesett” előtt… Szóval nem tudom, majd kiderül, hogy mi lesz. Dehogy nem megyek állat közelébe az is fix. Idefele sem véletlen kerültem el az összesest. De nem részleteztem, hogy miért is nem megyek hisz már voltam ott egyszer és akkor is csak egy kicsit akartam bántani. DE Sam pont lefoglalt kellően ahhoz, hogy ne érdekeljen. Bár ilyen áron inkább ne… nah de csúnya gondolatok, hess innen. Inkább megyünk úszni, egyenesen Samhez. Ámbár némileg örültem annak, hogy nem ellenkezett. Szóval el is elengedtem, mivel nem kellett húzni, így önként úsztam mutatva az utat. A vízesés alatt elhaladva éreztem, ahogy a hátam fölött csapódik a zuhatag és még így is csípi a bőröm. Kibukva a víz alól veszek mély levegőt és simítom hátra csapzott tincseim. Sosem értem, hogy a filmekben miként csinálják… de az enyém inkább folyton oldalt van és csak akkor simul hátra, ha felbukkanás után még visszadöntöm a fejem a vízbe, hogy arra simítsa a víz. De nem mászom ki a vízből csak Sam lábai mellett támasztottam meg a kezem és tartottam magam, hogy így továbbra is a vízbe maradjak félig. Fejem megtámasztottam a kezemen és így néztem a kiterült halacskát. * - Néha kockáztatni kell… * Feleltem halkan, mélyen kapkodva a levegőt és igyekeztem a szívem ritmusát normálisra szabályozni. De inkább csak felhúztam magam és felültem. Fáztam, azért nem volt negyven fok, de nem bántam. Nem fogok megfázni, még akkor sem, ha fogaim olykor-olykor összekoccantak. De a farkasára elnevettem magam.* - Nem akar megenni… és… mintha boldog lenne. Pedig nem csináltam semmit… * Legalábbis remélem, hogy a kislány nem csinált bennem semmit. Bár ha azt nézem, hogy még mindig gubbaszt a sarokban kíváncsian mégis félve szemlélve a másikat. Aligha hiszem, hogy elkanászodott volna, míg nem figyeltem rá. A kérdésére csak lesütöttem a tekintetem.* - Pár napja… a gyógyulásom alatt nem járkálhattam nagyon, de mióta meggyógyultam sem keresem mások társaságát. Kivéve persze Jamesét. Ha nem nála vagyok, akkor többnyire itt vagy az erdőben. Aztán úszni kezdtem és fájdalmat akartam okozni magamnak, így a vízesés alá álltam… de ahogy maga alá temetet ezen az oldalon bukkantam fel. * Vallottam be őszintén, hogy nem vagyok toppon és ezt érezhette is, ahogy eddig is. Hiába nevettem, hiába mosolyogtam… nem volt meg a lelkemben az a könnyedség, aminek kellett volna.* - De örülök, hogy tetszik… tudomáson szerint te vagy az egyetlen aki tudja… rajtam kívűl. Nem sok őrült van, aki a vízesés alá mászna. * Nem kértem, hogy maradjon is így. Pedig szerettem volna egy zugot ami az enyém. Amiről nem tud senki. Najó, most már Sam. De úgy sem árulna el, hogy itt vagyok, ha keresnek. Remélem. De aztán majd kiderül, hogy mennyire lehet bízni benne. Hisz ha itt jár valaki rajtunk kívül azt úgy is megérzem, hisz itt hagyja a szagát. De csak hátra dőltem és kezeim lapos és izmos hasamon pihentettem. Az edzéseknek megvannak az előnyei, no meg a bébiételnek. *
– Rendben – bólintok. Oké, kissé csalódott vagyok, hogy nem akar jönni, de... Elfogadom. Ennyi, nem több. Azért pár kísérletet majd teszek még, nem ma, majd máskor, és talán egyszer igent mond majd. Jó, persze nem azért akarom fölcsábítani magamhoz, amit bármilyen tizenéves hinne! Nem vagyok én elvetemült, meg kétségbeesett, meg izé... Annyira. Még. Aztán fene tudja, mit hoz a jövő. Jó, Sam, tereld a gondolataidat, de marha gyorsan! Szerencsére ő maga szolgáltatja a következő témát. Azt hiszem, ideje művelődnöm egy kicsit Ashley környezetéből, csak hogy ne kövessem el azt a hibát, amit az ismeretlen elkövetett. – KI örvendhet a gyűlöletednek? – Én örülök, hogy megtetted – mosolyodok el. – Meg annak is, hogy megmutattad nekem ezt a helyet. – Miért akarna? A farkasom kedvel téged, Ash. Sőt, én is kedvellek – vallom be. Jó, nem éppen egy szerelmi vallomás, csak annyit mondtam ezzel, hogy bírom a buráját, és a hangom színe is ezt tükrözi. Miért ne tenné? nem hazudok, egyetlen rossz szót sem mondtam. Tényleg kedvelem a lányt, csak ami azt illeti, túlságosan is. De az már az én gondom, és reményeim szerint egy nap az övé is lesz. Bár akkor már talán nem lesz gond egyikünknek sem. Ó, hiú ábrándok. Furcsa mód nem akarok tenni semmit, amikor bevallja, hogy fájdalmat akart okozni magának. megint csak a farkasom lép elő, és veszi át a kezdeményező szerepét. Óvatosan közelíti meg a másikat, aztán, ha ott van, lekuporodik mellé, és kitartóan vár. Néha a farkával a másik felé csap, de csak kedvesen és játékosan. Semmi agresszivitás nincs benne. – Örülök, hogy rátaláltál – mondom inkább. Aztán széttárom a karjaim. – Nézd, mennyi lehetőség van ezen a helyen! Hihetetlenül otthonossá lehetne tenni, ha rászánnánk egy kis időt... Meg persze ha te is akarod. Elvégre... Ez a te kis helyed. Szóval ha azt mondod, maradjon ilyen, akkor ilyen marad. – Ne aggódj, ha nem szeretnéd, senki más nem szerez róla tudomást. Egészen könnyedén tudom csukva tartani a számat az elmúlt időkben – mondom. Tényleg zavaróan keveset szoktam beszélni, csak talán Sue közelében ered meg a nyelvem. na meg ha Ash itt van. Figyelemmel követem a mozdulatát, és elgondolkodok azon, hogy talán le kellene vennem a pólóm. Teljesen átázott, ahogy a nadrág is, de azért teljesen mégsem vetkőzhetek le Ash előtt... Viszont gondolatot tett követ, kicsit megemelkedem, és némi tocsogás közepette lehámozom magamról az egy merő víztömeggé avanzsált pólót. Így fekszem vissza, és érzem, ahogy a szikla picit bántja a hátam. De nem zavar. nem igazán.
*A lakásához nem teszek semmit. Nincs mit filózni rajta, semmi kedvem opusszomot kajálni. Pláne, hogyha tényleg ilyen fontos lett a másiknak. Majd esetleg akkor, ha haragszom rá. Bah… tipikus gyerekes izé… bosszú vagy mi volna. A kérdésére csak lemondóan és mégis valahol dühösen fújtatok egyet.* - Az egyik Gyógyító Őrző. Abigail. Steve segít neki vagy mi és állandóan nálunk van. Persze nem is ez az amiért nem kedvelem, hisz Stevenek láthatóan jót tesz a csaj. Hanem… Volt egy kisebb gond nem olyan rég és a végén, már magamnál voltam meg minden. De… az a liba erőszakkal ültet kocsiba, hogy elvigyen az egyetemre és csak otthon tértem magamhoz. * Nah ha valamivel ellehet nyerni a gyűlöletem azaz, ha rám erőszakolnak valamit, amit nem akarok. S ezt most nem a győzködésre értem, hanem arra, hogy szó szerint erőszakkal. Márpedig amit az a nő tett, az nálam bőven kimeríti ezt a fogalmat, még ha nem is tett kárt bennem… fizikálisan. És még én legyek hálás, mert nem ölt meg… hát inkább tette volna azt, mint ezt.* - Szóval eddig is keveset jártam haza… de eddig az időm miatt értem haza mindig későn. Most meg… már nem is akarok. Az igazat megvallva… elgondolkoztam azon, hogy… szóval beköltözöm a Farkaslakba, aztán megyek, amikor tudok és nincs ott. * Haraptam ajkamba. Eleddig azért nem tettem meg, mert hiányozna Steven. Akármennyire is marjuk egymást, veszekedjünk, és ne jöjjünk ki olyan jól, mint régen én szeretem. Hosszútávon amúgy sem tudnék meglenni nélküle. Ő meg oda nem jöhetne, szóval patt helyzet. Szóval… egyenlőre ez van, aztán vagy megváltozik valami bennem vagy Abigail tűnik el a föld felszínéről is, de legalább a mi életünkből. Nem tudom… valahogy csak lesz, olyan még nem volt, hogy ne lenne. Tekintetem Samét kereste, hisz bár nem kérdeztem, de érdekelt, hogy mégis mit gondol. Amíg nem harcolni kell, nem olyan hülye.* - Semmi okot nem adtam egyikre sem. * Vontam meg a vállaim, de az Ő dolga eldönteni, hogy kit kedvel és kit nem. De hát ha azt kedveli, hogy folyton egymásnak ugrottunk. Akkor ha kedves vagyok meggyűlölne? Hmm… valamit jól csinálok. Csak tudnám, hogy mit. De nem feszegettem a témát. Ő pontosan tudja, hogy bár most a farkasom valamiért fél és megváltozott, korábban örült neki, még ha legutóbb kissé dacos és sértett is volt. De azt hiszem, ez mind emberi felemtől és Tőle is teljesen normális volt. Ámbár mert nem voltam undok még nem azt jelenti, hogy elfelejtettem csak azt, hogy nem foglalkoztam vele. Ha úgy tetszik a szőnyeg alá sepertem, elfér. A farkasom közben a másik felé fordítja fejét, és mintha csak egy szobor lenne első mancsával megbökdösi a másik pofázmányát és vissza kapja magához, még mielőtt leharapnák tőből, mert bizony erre számít. S ezt megismétli párszor, aztán kitudja, hogy mi lesz belőle… Szavain azonban elgondolkoztam, most komolyan. De… * - Az otthonom már nincs és az elkövetkezendő időkben nem is lesz. – természetesen Bostonra gondoltam vagy bárhol máshol, ahol a szüleim velem vannak. – Azonban… ez így jó ahogy van. Ahogy a természet maga alkotja. Megvan a maga… varázsa. Nyugodt, csendes és… * Nem tudtam megfogalmazni, hogy milyen. A tökéletes nem illene rá, de számomra mégis olyan volt. Nem tudom miért, de… itt jól éreztem magam. Olyan mintha a zuhatagon kívül lévő világ nem is létezne. Itt vagyok „otthon”, minden más ami ezen kívül van csak egy rossz álom.* - De igen, szeretném ha titokba maradna. Itt nincs hálózat… soha nem találnak meg ha csak én nem akarom. * Persze arról már meg is feledkeztem, hogy az energiáim elárulhatnak és Darren eléggé, hmm… idióta, hogy bemásszon a vízesés alá, követve az ösztöneit. De na… kellenek nekem is naiv ábrándok, még ha nem is szeretem őket. * - Történt… * Ühhüm… ez itt vetkőzik. Kissé kikerekedtek a szemeim, de a következő pillanatban már el is pirultam és az oldalamra fordulva fordítottam hátat a másiknak. Egyrészt, hogy ne lássam, másrészt, hogy Ő se lássa, hogy zavarba hozott. De persze az energiáim káoszként hatottak körülöttem. Ami jelezte is számára a zavarom.* - Szóval… történt valami, ami miatt be tudod fogni? * Vigyorogtam de aligha láthatta, ugyanis még mindig háttal voltam. DE csak csipkelődni akartam. Persze csak finoman. *
Arra, amit az őrző csinált, felszisszenek. Remek, újabb ember került fel a „nem kedvelem” fejlécű listámra. Pedig alapvetően nem volt semmi bajom vele, akkor nem, amikor Doktor Howardnál jártam, de... Ilyet senki nem csinálhat egy barátommal sem. Nemhogy azzal a lánnyal, akiért az életem odadobnám, mindenféle gondolkodás nélkül. Na, ezért meg kell lakolnia. Lehet már van is egy ötletem. De ez gonosz ötlet, nem olyan, amit szívesen hangoztatnék... Ó, kussolj Sammie! Azok az idők, amikor te voltál a jókisfiú, már marha régen eltúltek. – Nos, ha egy tanárt nem szeretünk, néhányan meg szokták dobálni a házát WC-papírral – kezdem. – Szóval, ha gondolod, elintézhetjük ezt a fiatalság módján is. Mondjuk éjszaka mennénk, amikor nincs ember az utcán... Elvégre te sem maradhatsz ki a mókából. Mondjuk még sosem csináltam ilyet, de a többiek szoktál élvezni, annyira vészes nem lehet. Próbálom nem kimutatni, mennyire megdobban a szívem – képletesen szólva – a lehetőség hallatán. Rohadtul örülnék neki, mit ne mondjak? Többször találkozhatnánk ilyen, vagy hasonló körülmények között, nem kellene folyton egymásba kapnunk, amikor valamelyikünknek rossz napja van... Fél karom odaadnám, ha ez megtörténhetne. Oké, ez nem nagy áldozat, úgyis visszanő, előbb-utóbb, de tényleg megtenném. Ja, nincsenek valami baromi nagy igényeim. – A te döntésed – mondom végül, és remélem, hogy ez elegendő lesz neki. Ha többet mondok, lehet, kicsúszna a számon, amit valójában akarok, viszont az megint csak végzetes lenne mindkettőnk számára. Elcseszettül idealista romantikus vagyok, na, és ezért fogok megint ráfázni. De már nem tudok kihátrálni. Előre az utolsó csepp vérig! A következő válaszom előtt viszont elhagyja ajkaimat egy apró sóhaj. Ez megint nem lesz könnyű érzem előre. – Én az ilyen pillanatokat kedvelem veled, Ash – mondom. – És szerintem a farkasom is. Mert nem marjuk mi mindig egymást. Csak valamelyikünk mindig ostobává válik a végére. Mindig én, azt hiszem. – Ügyes mentés! – Szóval csak próbálom élvezni ezeket a pillanatokat. A farkasom ugyanígy van ezzel. Na ha bele kell kezdenünk a farkasaink analizálásába, akkor mindketten kérhetünk időpontot Howard dokitól, mert minden segítségre szükségünk lesz hozzá, az ziher. Mondjuk el tudom képzelni, ülünk ott a kanapén, mint valami párterapeutánál, és a „kapcsolatunkról” beszélünk vele... A farkasom eközben boldogan morran minden egyes érintésnél, és játékosan mancsával a kicsi keze után kap. Még én is látom, hogy mindahányszor szándékosan hagyja kicsúszni a csapdájából. Öregem, javíthatatlan bundás vagy... – Nem úgy értettem – mondom csöndesen. – De értem. Senki sem fog tudni róla, még akkor sem, ha megpróbálják kiverni belőlem a dolgot. Megtartom a titkodat, Ash, bízhatsz bennem. ja, azt mondjuk szeretném. És ekkor érzem meg a zavarát. Akaratlanul is apró vigyor ül ki a képemre. Jó, ő engem milliószor alázott már a porba, és éreztem magam kényelmetlenül... Szóval ez valami hihetetlenül jól esik. Egyszer a büdös életben nekem sikerült hasonlót kiváltanom... Kár, hogy a farkasom nem így gondolja, és már bújik is a másikhoz, hogy enyhítse a zavarát az energiáival. – Nem tudom... Többet gondolkodok, mielőtt beszélni kezdenék. Azt hiszem, hasznomra vált – vonom meg a vállam. Aztán felé fordulok. – Egyébként ne legyél zavarban. falkatársak vagyunk, engem nem zavar, ha látsz félpucéran. Meglepő ugyan, de tényleg nem. Nocsak, mekkorát változott a világ... Közben a kezemet is nyújtom a válla felé, de nem tudom, mit teszek, ha elérem, ahogy azt sem, hogy fog reagálni. Na, Sammie, szép kis lépés, az biztos.
- Igen, meg gombostűt és ragasztót tenni a székére. Tudom… de ez olyan… gyerekes. No meg… Stevenek jót tesz a nő… mosolyog meg már nevetni is tud. Amíg Ő boldog, nem teszek semmit. - Sóhajtottam fel lemondóan. – Már ezerszer végig gondoltam, hogy miként lehetne elkergetni az életünkből… de ez csak akkor menne, ha Steven zavarná el. De… nem fogom lelkileg terrorizálni. Ez nem volna fair és önző dolog volna, ezért nem is költöztem még fel. Én nem vagyok ilyen. Örülök, hogy kezdi összeszedni magát. Talán képes lesz újra írni… és tudom, hogy szereti… mármint írni. Szóval, maradok és ingázok mint a gólyák… legfeljebb, hogy senkinek ne legyen kényelmetlen és ne legyen levágós a dolog, megcserélem az egyik napot Darren és Steve között, ugyanis csak a péntekünk ütközik. Amíg nem mászik bele a hétvégéinkbe a nő… nos, addig nem érdekel… vagyis… nem fogok tenni semmit. * Vontam meg a vállaim. Ennyit csak el tudok viselni és mindenre van megoldás. De azt már nem venném jó néven, ha a szombat-vasárnap is borulna. Szombaton apáimmal edzek a vasárnapom meg csak és kizárólag Stevé. Szóval onnan kuss van mindenkinek. Még Darren is tiszteletben tartja azt a két napot. Nehogy már egy kívülálló ne tegye. Abba már bele sem mertem gondolni, hogy esetleg Steve akarja majd Abigailt bele vonni a közös kis dolgainkba. Nah azt már nem bírnám lenyelni… azt hiszem. De mégis…* - Félek, hogy bele szeret, és már nem leszek olyan fontos neki és hogy csak még nagyobb bajunk lesz, mint eddig volt. Nekem… szóval nekem nem kell egy anya… aki főz, meg mos. Inkább élek Darren rántottáján és Steve tasakos levesén, no meg rendelt ételen, mintsem, hogy egy anya féle töltse be a hazát. Dirigáljon meg minden… Mama helyét senki nem veheti át, ahogy a papáét sem. * Nem véletlen csak Apunak szólítottam a két hímet. A posztot ők töltik be, de az édesapám, mindig is papának hívtam mióta az eszemet tudom. Persze kicsiként még talán még anyu és apu voltak. Nem tudom… de… igen féltem attól, hogy Steven másban találja, meg a családját ahova én már nem férek bele. Vagy csak attól, hogy egy olyan nőben látja majd, akivel nem kedveljük egymást? Nem tudom melyik volt, de talán mindkettő egy kicsit. De most Sam kezébe adtam a „lelkem” aztán kezd vele amit akar. Összetöri még jobban vagy összerakja? Rajta áll. De ezek talán olyan dolgok amikre nem lehet képes… de nem tudom. Valamiért csak megosztottam vele. S Ő az egyetlen aki szembesül ezekkel. Hisz ezen dolgokról még Darrennel sem beszéltem. Valahogy… nem tudom. Nem akartam és pont. A vallomás második részére már nem tudtam mit mondani, de valahol tévedett a másik és ezt tudtam eddig is.* - Nem mindig Te. Én is ott voltam… de nem tudok mit csinálni. Vannak dolgok, amikből nem engedtem és remélem, hogy eljön ismét azaz idő, mikor ugyan olyan eltökélt leszek. – gondoltam itt az edzésekre – Ahogy arról sem, hogy ha tetszik ha nem elmondom azt amit gondolok még akkor is, ha tudom, hogy a másiknak nem fog tetszeni. Ezeket nem tudtam, tudom levetkőzni. Erre tanítottak… őszintének és harcosnak. Szóval, ha ezt kedveled… akkor egyszerűbb ha el sem mozdulsz mellőlem, az utazásig. Ha haza jövök… nem tudom mi lesz. De talán olyan leszek mint régen… vagy rosszabb, vagy jobb… hajm… nem tudom és különben is ezek csak nézőpont kérdései. * Adtam fel a dolgot végül. Nem tudtam, hogy mi lesz ha megölöm Reedet, ha elvesztem a motivációm… gőzöm sem volt és ettől féltem. Ahogy a „csapásokat” észleli a farkasom már le is hajtja a fejét és visszarántja a mancsait. Szemeiben félelem kél, de azért újra próbálkozik és ha még mindig nem ették meg akkor bizony feláll és megrázza magát, hogy aztán a másikra ugorhasson. Persze játék címszó alatt… nah agresszivitás az nincs benne. Csak a tömény félelem, de igyekszik. * - Majd meglátjuk… * Mosolyodtam el a bizalomkérdésre. Nem mondhattam, hogy megbízok benne. De a lehetőséget megadtam, hogy legyen miért vagyis mivel elérnie. Még mielőtt túl nagy dolgot tennék a nyakába és végzetes lenne, ha eljár a szája. Ez csak egy apróság, ami persze… rossz volna ha elvész… azonban nem olyan nagy dolog. Viszont még mielőtt reagálhatnék a meztelenkedős szavaira, már érzem is ahogy közeledik a keze a vállaimhoz. Egy pillanatig várok, hogy mit akar, de aztán ha elért ha nem, akkor a hátamra feküdtem vissza és csakis kizárólag a szemeit és az arcát néztem. Azokat a sötét szemeket. Próbáltam mögé látni, de aligha lehet. Azonban azt mondják a szem a lélek tükre vagy mi fene. Hát én látni akartam… Ajkaim megnyalva kezdtem el rágcsálni az alsó ajkam, míg végül megköszörülve a torkom – amitől megint fájdalmas grimaszba rándult az arcom – szólaltam meg végül megint.* - Ezzel most azt akartad mondani, hogy én is levehetném? * Vazz… nem ezt akartam kérdezni… de izé… mit is akartam? Nem tudom… valahol félúton elvesztem. A szám kiszáradt, de hát még nem jött rendbe a torkom és a természetes víz sem hiszem, hogy sok jót tett neki. Szóval nem csoda, hogy szomjas voltam. DE tekintetem nem eresztette az övét.*
Arra, amit mond, nem tudok mást tenni, csak megértően mosolygok. Eszembe jut az a pillanat, amikor azt mondtam neki, jobb ember a többségnél... És a reakciójára is emlékszem, ezért nem ismétlem meg, holott ugyanúgy gondolom, mint akkor. Sőt, most talán jobban. Egy kezemen meg tudnám számolni, hány olyan korobelit ismerek, aki inkább lenyelné a békát, minthogy a szüleiknek/barátaikban rossz legyen. Ashley rettenetesen különleges lány. És ezért csak még jobban elszomorít, hogy nem tehetek semmit, amivel jobbkedvre deríthetném. Következő szavai azonban annyira gyermekien sebezhetővé teszik, hogy nem bírom megállni: előrenyúlok, egyik karom a válla köré fonom, és magamhoz húzom. Nincs ebben semmiféle erőszakosság, úgy cselekszem, ahogy bármelyik falkatárs – és valószínűleg bámelyik empatikusabb ember – tenné. Csak a fájdalmát, a bajait próbálom enyhíteni, és szeretném azt hinni, ezt bárki másért megtenném. De törném így magam értük is? Nem tudom. Nem hiszem. Ashley különleges helyet foglal el a számomra fontos emberek között. – Hé, figyelj... Biztos Ő is tudja, hogy érzel. És ha igen, akkor biztosan nem fog odaköltöztetni valakit a nyakadra – mondom. Remek, Sammie, a kijáratnál át is veheted a pszichológusi diplomádat, aztán belefojthatod magad a vízbe, ha csak ilyen értelmetlen baromságokat tudsz mondani. – Azt akarom mondani, hogy biztos nem hagyná figyelmen kívül azt sem, amit te mondasz, vagy kérsz. Na, egy fokkal jobb. A következő szavaira viszont meglepődök, még akkor is, ha ez kívülről nem látszik. Mióta tudom én uralni az arcmimikámat? Remek, holnaptól elkezdek pókerezni. Jó, előtte megtanulok, aztán elkezdek! Viszont ezzel is kezdenem kell valamit. Anyám, de nehéz, amikor a másik elénk tárja magát, és még mindig fel van öltözve... – Én nem mondanám bajnak, hogy vannak elveid. Én meg úgy viselkedtem, mint egy hisztis kislány, akinek semmi sem jó, és semmit sem akar – vonom meg a vállam. – Mindketten követtünk el hibákat. De mit szólsz, mi lenne, ha a múltban hagynánk őket? Tanulnánk belőlük, és igyekeznénk nem elkövetni őket újra? Ahogy a mellékelt ábra mutatja, egészen jól kijövünk mi egymással. És tudom, ez nm ennyire egyszerű... De legalább megpróbálhatnánk. És ki tudja, előbb barátnak, később pedig... Ki tudja, minek mondhatom majd a lányt. A farkasom érzékeli a másik félelmét, és egyre elkeseredettebbé válik, amikor is a másik ráugrik. A kis hülye meg csak a hátára fordul, úgy várja be a másikat, mint aki játszani akar. Furcsa módon én is osztom a jókedvét, legalábbis részben. Amikor Ashley leheveredik mellém, elmosolyodok, biztatóan, kedvesen, nem gunyorosan, mint régebben... Tényleg megváltoztam, basszus. Mégis, ezt talán a válasza hozta elő belőlem. Szeretném, ha megbízna bennem. Akkor már a barátjának nevezhetne, és én is őt. Aztán jön a kérdése, és egy pillanatra azt sem tudom, merre van a fent és a lent. Nagy a kísértés, hogy rávágjam: Persze, amit csak akarsz, de félek, hogy annak mi lenne a végeredménye. Így egy pillanatig meg sem szólalok, egészen addig, amíg le nem tudom küzdeni a késztetést. – Figyelj, ha neked ahhoz van kedved, akkor tedd – mondom inkább. Na, ez sem sokkal jobb, Sammie, de legalább haladsz, fasza vagy. De legalább a szemem egyenesen rá szegeződik, elkapta a tekintetét... Talán egy pillanatig még azt a momentumnyi zavaromat is elkaphatta, amit éreztem. – Mármint... Figyelj, láttam már félmeztelen lányokat életemben. Löktek már be az öltözőbe egy szál alsóban. Szóval engem nem fog zavarni.
*Gondolatom folyton vissza-visszatért a szőkéhez. Nem tudom… talán beszélnem kéne vele, de ezt mégis hogyan, ha már frászt kapok a nevétől is? Hajm… talán Darrennel vagy Jennyvel kéne megbeszélnem, hogy mit is csináljak. Ők okosabbak és talán meg tudják mondani, hogy mi legyen. Ryan aszem közölni, hogy; ühhüm… menjünk puzzlézni. De mindegy, hagyom is a dolgot, hisz miért is feszegetném? Majd… majd elintézem magamban valahogy. Az ölelésére csak pillogok mint egy hülye. Komolyan, ez annyira váratlanul ért, hogy még tiltakozni is elfelejtettem, az meg, hogy lecsapjam miatta eszembe sem jutott. Csak mikor elengedett néztem rá még mindig így, így most vehette észre. * - Ne ölelgess… * Kértem összevont szemöldökkel, mikor magamhoz tértem, de addigra persze már nem ölelt, hisz magától is eresztet… gondolom. Láthatta rajtam, hogy ez új… persze nem Ő az egyetlen falkatársam aki ezt teszi vagy tette. James, DArren olykor még Ryan is. De Ők… velük más. De éljen… nem támadtam le a másikat, nem kiabáltam hanem csak megkértem rá minden rosszallás nélkül. Nem akartam én semmi rosszat, csak ez annyira idegen vagyis belsőséges, hogy hadd ne tegye már mindenki. * - Nem valóban nem hagyná. De nem fogom megkérni rá. Talán észreveszi magától is… ha meg nem, akkor annyira elvakítja, az a nő, hogy tök mindegy lenne, mit mondanék. De még akkor sem kérném meg… Joga van élni és kialakítani a saját életét. * Igen, akár velem, akár nélkülem. Ez meg már csak körülményfüggőek. Elvégre ne felejtsük el, hogy eléggé makacs vagyok de a legnagyobb baj, az talán azzal lesz, hogy farkas vagyok. Legyen szó bárkiről. De hát nem vagyok már olyan kislány, hogy ne értsem meg. Szóval a megoldást meg könnyű megtalálni. Attól nem félek, hogy kirakna… viszont attól már igen, hogy inkább önként távozom. Viszont a következő szavaira csak a szemeim forgatom meg, miközben igyekszem visszafojtani a kuncogásom.* - Sammie… nem ígérhetek olyat, amit nem tudom, hogy be tudnék tartani. S azthiszem ezt már egyszer megpróbáltam elmagyarázni… Nem próbálnám meg újra. * Mert bizony, akkor elég mélyen belém mart. Nem is kicsit és nem is csak felületesen. Annál szarabbul még nem éreztem magam akkor sem, mikor kidobott. No de mindegy különben is…* - Jut eszembe… nem mondtad el senkinek, hogy gimnasztikázom. * Nem kérdés volt… kijelentés, hisz nem hallottam vissza senkitől. Vagy csak olyan embernek mondta, aki tartja a száját. Nem tudom biztosra azonban ajkaimon ott van egy apró hálás mosoly. Persze ez szólt arra, hogy próbálkozzunk. Hát istenem, nem szokásom próbálkozni. Azonban talán menne… de nem erőltetem. Majd jön magától, ha meg borul minden meg már úgy is mindegy. Viszont a buta kérdésemre adott válaszára pillogtam, aztán meg fülig vörösödtem. Na most merre az arra? Áhhá… meg is van a menekülő út… Hirtelen felpattanva ugrottam bele a vízbe és mikor már biztos voltam abban, hogy nem ég az arcom, hanem a víz kellően lehűtötte a felszínre evickéltem, egyhelyben lebegve keresve meg Sam pillantását.* - Az lehet… de nem engem. Különben meg nem ezt akartam megkérdezni, csak menet közben ez bukott ki, aztán meg elfelejtettem.* Vontam meg a vállaim könnyedén és mint aki jól végezte a dolgát fröcsköltem le a másikat. Hajjaj… innen merre fogunk kilyukadni? Jó, tudom. Ott ahol bejöttünk… de izé… nem erre gondoltam. Nem akartam haza menni. *
Jó, azt hiszem enyhén, hangyányit, éppenhogycsak, picikét, pinahajszálnyit, de túlbecsültem a dolgokat. Haladunk, persze, haladunk, csak sajnos annyira nem, mint ahogy én azt hittem. Azonnal visszahúzom a kezem, és egy rövid ideig kerülöm a pillantását is. Nem, nem sértődtem meg, egész egyszerűen félek attól, mit tennék, ha a szemembe nézne ebben a pillanatban. Jó, férfiból vagyok, kétféle bestia is él bennem. Egyrészt ott van a láthatóan megszelídíthető dög, a farkas, másrészt pedig... Valami, aminek Ashley most gázolt bele a becsületébe. Valami, ami segíteni akart, de nem hagyták neki. Fáj? Kicsit. De azt nagyon. – Még a tiéd kárára is? – kérdezem, ezzel is terelve a figyelmem. De csak még rosszabbá teszi az érzést a tény, hogy ilyen könnyedén lemondana a saját életéről is valaki más javára. Basszus, tudom, hogy nem tökéletes, senki sem az... De na. Ha az ember bele van zúgva valamibe, mint és ebbe a lányba – és lássuk be, indítottak már utánam expedíciót, de nem találtak meg –, akkor hajlamos hibái fölött szemet hunyni, és csak a jó dolgokkal foglalkozni. Mint ahogy én is most. Idióta vagyok? Ja. De már elég régóta. Látom, hogy a szemét forgatja, de ezúttal nem a teljes és totális meghátrálást választom. nem fogok messzire menni, nem tervezem legalábbis, de azt akarom, hogy tudja: félreértett. Azt hiszem. Jó, ebben nem vagyok biztos, de most bemasírozunk Mordorba, aztán majd kiderül, oda kellett-e vinni a gyűrűt. Ha nem, akkor ráfáztam. – Nem kértem, hogy ígérd meg. Pontosan emlékszem arra, hogy nem szoktál ilyesmit megígérni, ezért nem is mondtam ezt. Azt mondtam, próbáljuk meg. Ahhoz nem szükséges ígéret, csak annyi, hogy mindketten a jobbik oldalunkat fordítsuk a másik felé, amikor tudjuk – mondom. És akkor most csak remélhetem, hogy nem nem másztam bele semmibe, nem léptem sem aknára, sem kutyakakába. De nem is értem, miért félek. Eddig sem akadt ki rám, talán ezután sem fog. Legalábbis merem remélni. Az ezt követő szavain viszont elmosolyodok. – Ugyan miért tettem volna? Te megbíztál bennem, rám bíztál egy titkot, és én nem fogom kiadni. Ezután látom, hogy elpirul, aztán beleveti magát a vízbe, én pedig teljesen átfordulok, így az arcom talán kétarasznyira lehet az övétől, amikor kibukkan a vízből. Mosolygok, nem vigyorgok, és ebből süt a barátságosság, meg egy csöppnyi megbánás is. – Azok a fránya szavak. Mindig akkor hagyják cserben az embert, amikor a legnagyobb szüksége lenne rájuk – mosolyogtam még mindig rá, keresve a pillantását. Remélem hagyja. Szívem szerint én is becsusszannék a vízbe mellé, de hát a pólóm még itt van kint, másrészt meg... Éppen elkezdtem megszáradni, na! Bár nem tudom, mit parázok, úgyis vizes leszek kifelé menet. Gratulálok Sam, megint lángész voltál.
Kezdőlap
/
/
